化け銀杏の精 [bake icho no sei]

„A ginkgo szelleme”
A nagyon magas, sárga színű lény régimódi, kopott, fekete kimonót visel, és egy apró gongot hord magánál – ekképp őrzi a ginkgo fákat. A nagyon öreg ginkgo fák mellett gongat, valószínűleg azért, hogy az arra járók megijedjenek, és ne időzzenek a fánál. Eredete: a Bake icsó no sei-t egy 18. századi tekercsen ábrázolta Josza Buszon költő, aki  a Kamakura kori, régi ginkgo fa szellemeként hivatkozik rá,  részletesebb leírást nem közöl – később Mizuki Sigeru (mangaművész ld. kapcsolódó cikkünket) írt a jókainak eredettörténetet.

Annak ellenére, hogy a ginkgo fát mindig is megbecsülték szépsége, szél-tűrése és tűzállósága miatt, a népi hiedelem nem tartja szerencsésnek otthoni kertben tartani – eszerint mivel magas rangú és szent fák, tehát a helyük templomok és szentélyek mellett, valamint nyilvános kertekben van. Emellett mivel rendkívül gyorsan nőnek, hamar beárnyékolják a házat, emiatt pedig megváltoztathatja a jin-jang áramlást, szélesen terjeszkedő gyökerei pedig betegséget és szerencsétlenséget terjeszthetnek a ház lakói közt (tehát a hiedelem szerint a magasabb szellemi sík találkozása a mi ’szféránkkal’ csak bizonyos keretek közt hozhat szerencsét.)

Forrás: http://yokai.com/bakeichounosei/

További információk a japán hiedelemvilágról és teremtményeiről az alábbi művekben:

Matthew Meyer: The Night Parade of One Hundred Demons
                                      The Hour of Meeting Evil Spirits
                                      The Book of Hakutaku

化け草履 [bakezōri]

A bakezóri a cukumogami-k (付喪神) csoportjába tartozik, azaz olyan tárgy, melynek valamilyen úton-módon lelke lett, azaz életre kelt.

A tradícionális japán szalmapapucs (zóri) válhat bakezórivá, mellyel gazdája rosszul bánt, elhanyagolt. Ebben az esetben a zórinak két lába és két karja nő,  valamint a közepén egyetlen hatalmas szem nyílik. Általában éjszakánként össze-vissza rohangál a házban, hangoskodik, csínyeket követ el. Van egy kis dalocskája is, amit kifejezetten szeret énekelni a csínytevései közben:
„Kararin! Kororin! Kankororin! Managu miccu ni ha ninmai!”
(カラリン、コロリン、カンコロリン、まなぐ三つに歯二ん枚)
A dalocskával „nemesebb” testvérét, egy másik lábbelit, a geta-t gúnyolja: a „managu miccu ni ha ninmai”; három szemet és két fogat jelent – a három szem a papucs pántjának három rögzítési pontjára utal, a két fog pedig a két fatalpra, amin a geta áll.
Emberre ártalmatlan, de azért szeret piszkálódni – motivációja általában csupán unalom vagy frusztráció, de lehet bosszú vagy féltékenység is.

Forrás: http://yokai.com/bakezouri/

További információk a japán hiedelemvilágról és teremtményeiről az alábbi művekben:

Matthew Meyer: The Night Parade of One Hundred Demons
                                      The Hour of Meeting Evil Spirits
                                      The Book of Hakutaku

獏 [baku]

Medveszerű teste, elefánthoz hasonló feje, ökör farka és tigris lábai vannak. Ijesztő megjelenése ellenére a baku egy védőszellem, mely az emberek álmai felett őrködik, és a rossz álmokkal táplálkozik. A gonosz szellemek és jókaiok félik a bakut, menekülnek előle, ennek köszönhetően a baku bárhova is téved, szerencse és egészség kíséri. A baku kandzsiját régebben szokás volt a párnára hímezni, hogy távol tartsák a rossz álmokat, melyek szerencsétlenséget hoznak. Templomok és szentélyek eresze alatt gyakran található a bakuról készült szobor vagy faragvány, az ártó szellemek ellen.
A legenda úgy tartja, hogy mikor az istenek az állatokat teremtették, a bakut a megmaradt anyagokból gyúrták össze – ezért olyan furcsa a megjelenése, és kedvence az isteneknek. A „baku 獏” jelentése emellett „tapír”.
Feljegyzés található róla a korai 17. századból, a „Szankai ibucu” 山海異物 „Hegyek és tengerek mitikus lényei” c. illusztrált könyvben.
A bakuhoz kötődik az újévi hagyományok közül a „hacu jume” 初夢 [hatsu yume], mely során január 1. és 2. közti éjjelen a bakuról, vagy a baku kandzsijával díszített takarabune-ról készült képet tesznek a párna alá, hogy egész évben jó álmaik és jó szerencséjük legyen az embereknek.

Forrás:
Matthew Meyer, The Night Parade of One Hundred Demons, The Hour of Meeting Evil Spirits, The Book of Hakutaku, URL: http://yokai.com/baku/
http://www.onmarkproductions.com/html/baku.html

五代目 坂東 玉三郎 [Godaime Bandō Tamasaburō] (1950-)

Japán kabuki színész, onnagata (női szerepet játszó férfi színész).

Hat éves korában fogadta örökbe és kezdte el tanítani XIV. Morita Kan’ja kabuki színész. 1957-ben debütált Bandó Kinodzsi néven a Terakoja c. darabban, Kotaró szerepében. 1967-ben örökölte meg (ötödikként) a rangos Bandó Tamaszaburó színpadi nevet.

Nevelőapja megtiltotta neki, hogy a kabukin kívűl más műfajban is játszon, azonban XIV. Morita Kan’ja halála után Tamaszaburó nevet szerzett magának a kabuki világán kívül is; modern és nyugati darabokban (eljátszotta pl. Lady Macbeth és Desdemona szerepét), valamint filmekben is szerepelt, és ő maga is rendezett (Jume no onna c. filmjét 1993-ban mutatták be a Berlini Filmfesztiválon). A kabukit újszerűen is művelte – ötvözte a műjat nyugati komolyzenével (Bach), valamint együtt dolgozott pl. Mikhail Baryshnikov orosz-amerikai balettáncossal, koreográfussal. A Tamaszaburó által rendezett (és a főszerepet játszott) „Bazsarózsa pavilon” (Mudanting (“Peony Pavilion”)) c. darabban a kabukit a klasszikus kínai színhazi műfajjal, a kunqu-val ötvözte (Sanghaji Nemzetközi Művészeti Fesztivál, 2009.).

Misima Jukio (1925. jan. 14 – 1970. nov. 25.) így nyilatkozott 1970 augusztusában, az akkor 20 éves, fiatal kabuki színészről:

„Az onnagata, a kabuki virága. Természetesen a „nagyöregek” adják ennek a mezőnek az esszenciáját, azonban bimbózó virág nélkül a kabuki is elsorvadna. Napjainkban, habár szeretnénk, ha ilyen bimbózó virágok nyílnának, megfelelő talaj híján, csupán várhatjuk a csodát. Tamaszaburó azonban, úgy tűnik, azért született, hogy beteljesítse vágyainkat. A fiatal onnagata eleganciája és finomsága az elefántcsont tökéletességére emlékeztet. Ő az élő bizonyítéka, hogy a kabukinak még mindig van létjogosultsága.”

(Tamaszaburó 1969-ben, Misima Jukio, „Csinszecu Jumiharizuki” c. darabjában Siranui-himét játszotta.)

Forrás és idézet:
https://www.britannica.com/biography/Bando-Tamasaburo-V
https://www.kabuki21.com/tamasaburo5.php (az idézetet angolból ford. Varga Lilla)

 

Ajánló, ha tovább kutakodnál a témában:

べか太郎 [bekatarō]

A bekataró mellett számos névvariánsa létezik: bekuvataró, bekuvabó, beroritaró, peroritaró, akanbei.
Az alacsony, kövérkés, zsíros hajú jókai főleg az utcákon, sikátorokban szeret tartózkodni, a lényeg, hogy legyen egy kis étel a környéken. Ha valaki ilyen éhenkórász, vajon mit is ehet? Hát mindent. A minden alatt pedig az embereket is értjük. Jellemző vonásai közé tartozik, hogy alsó szemhéját lehúzza és nyelvét kinyújtva gúnyolódó arcot vág.

Számos jókai-képtekercsen megjelenik, azonban eredetéről konkrét információkat nem tudunk. A hiányt azonban megoldotta Mizuki Sigeru (karikaturista és jókaikutató), aki létrehozott egy eredettörténetet bekataró számára:
Réges-régen volt egy kisfiú, akit Tarónak hívtak. Tarónak óriási étvágya volt. Olyan óriási, hogy akár 10 vagy 20 felnőtt helyett is tudott enni, ám a szülei sajnos nem tudták megengedni maguknak, hogy kielégítsék fiúk étvágyát, így egy nap elhagyták őt. Tarónak így az utcán kellett élnie, ahol idegenektől kéregetett ételt. Ám bármennyi ételt is adtak neki, sosem volt elégedett, így egy nap azon kezdett tűnődni, vajon milyen íze lehet az embernek. Lassan a kíváncsiság győzedelmeskedett felette és elkezdett elkapni embereket, akiket megevett. Így lett Taróból jókai, és attól a naptól kezdve, ha valaki meglátja az utcán, félelemtől remegve fut el előle.

Forrás: http://yokai.com/bekatarou/

További információk a japán hiedelemvilágról és teremtményeiről az alábbi művekben:

Matthew Meyer: The Night Parade of One Hundred Demons
                                      The Hour of Meeting Evil Spirits
                                      The Book of Hakutaku

Szaito Muszasibo Benkei 西塔武蔵坊弁慶 (1155-1189)

Minamoto no Josicune (源義経 1159-1189)) harcos szerzetese volt, azaz egy szóhei (僧兵 [sōhei]). Hatalmas termetű, legendás harcos, aki 999 kardot gyűjtött össze, legyőzött ellenfeleitől. Josicune azonban (a legenda szerint a tenguktól tanult tudásával) győzedelmeskedett fölötte egy párbajban, így Benkei meghajolt előtte, és a szolgálatába állt. A Tairák elleni háborúban számos csatát nyert meg Josicune és Benkei – egyik leghíresebb, sorsdöntő ütközetük a Dannoura tengeri csata volt, 1185-ben, ahol megsemmisítették a Taira erőket. Számos legenda maradt fenn a két, páratlan harcos kalandjairól.

Az alábbi festmény, mely Cukioka Jositosi „A hold 100 arca – Cuki Hjakusi” c. sorozatának egyik darabja, Benkeit ábrázolja, amint a Taira harcosok szellemével küzd a tengeren.

Forrás: https://www.britannica.com/topic/Benkei

弁財天 [Benzaiten v. Benten]

A Hét Szerencseisten (七福神 Sicsi-fukudzsin) egyike, a zene, irodalom, művészetek, a jólét és a nőiesség istene. Általában a tengerrel hozzák kapcsolatba; gyakorta állnak a neki szentelt buddhista templomok és sintó szentélyek vízparton vagy szigeteken – ilyen például a híres Icukusima szigeten található Daigandzsi templom, vagy az Enosima szigetén található Benten-szentély. Gyakran ábrázolják tengeri sárkánnyal – a legenda szerint azért, hogy megmentse Enosima szigetét, hozzáment a tengeri sárkányhoz– illetve biva lanttal a kezében. Hírnöke a fehér kígyó.

(vontakozó cikkünk: Egy kavari-kabuto sisak és a Csikubu-sima története)

Forrás:
https://www.britannica.com/topic/Benten
https://www.metmuseum.org/art/collection/search/54820

毘沙門天 [bishamonten]

A Hét Szerencseisten (七福神 Sicsi Fukudzsin) egyike, Indiából származik, gazdagságot és jólétet teremt, harcos isten.
Mivel az igazak őrzőjeként a harcos szerzetesek védőszentje, teljes páncélzatban szokták ábrázolni; lándzsát és sztúpát (a pagoda őse, ahová Buddha ereklyéit temették) tartva a kezében – ez utóbbi annak is a jelképe, hogy Bisamonten a buddhista törvények őrzője is.

Számos más megjelenési formája is van; Bisamonten a Szerencseistenek közül az egyetlen, aki a Négy Mennyei Király – a Sitennó egyike. Tamonten néven Észak Ura, a legerősebb Királynak tartják Japánban. Emellett Bisamonten a fővárosok védelmezője is, a „betolakodó barbárok” elűzője. A 12 Déva egyikeként (akik az ezoterikus buddhizmusban a 12 irány őrzői) – Bisamonten Észak és a Jólét őrzője. (A 12 Déva gyakran jelenik meg japán mandalákon.) Valamint Kannon, az Irgalom Istennőjének védelmezőjeként is ismert, a Szendzsu Kannon 28 őre közül.

Forrás:
https://www.britannica.com/topic/Bishamon
http://www.onmarkproductions.com/html/bishamonten.shtml

舞楽 [bugaku]

A bugaku színpadi műfaj, álarcos tánc, melyet eredetileg ünnepi alkalmakkor felállított színpadon adtak elő.

A táncot kísérő zenét önmagában gagakunak (雅楽) hívjuk. A gagaku hangszerei:
SÓ (笙 [shō]) – 17 bambuszsípból álló szájorgona
HICSIRIKI (篳篥 [hichiriki]) – rövid oboa
BIVA (琵琶 [biwa]) – négyhúros basszuslant
VAGON (和琴 [wagon/yamatogoto])- hathúros citera
CURI-DAIKO (釣太鼓 [tsuri-daiko])- állvanyon függő dob
KAGURABUE (神楽笛 [kagurabue]), RJÚTEKI (竜笛 [ryūteki]), KOMABUE (高麗笛 [komabue]) – fuvolák
KOTO (琴 [koto]) – 13 húros citera.

A gagaku lehet önálló zene, viszont mikor a táncot kíséri, akkor nem használják a kotót és a bivát. Kínából származik, eredetileg világi zene volt, lakomák alkalmával játszották. A Heian-kor közepén alakították át japán ízlés szerint, és ekkor a bugakunak is meghatározott előadásmenetet írtak – ekkortól lett a bugaku az arisztokrácia színpadi művészete.
A bugaku-előadás menete az enbuval, azaz megtisztító tánccal kezdődik, majd ezt táncpárok sorozata követi, melyeknek meghatározó eleme a szimmetria. A táncpárok egy szabu és ubu táncból állnak, melyek a mozgásból adódóan bal- ill. jobb oldali táncot jelentenek. A szabu táncok Kínából, Indiából, Vietnámból származnak, míg az ubu táncok a három koreai királyságból és Bokkaiból. A viselt álarcok és jelmezek jellemzően egzotikusak, színesek.

Forrás: Kokubu Tamocu, A japán színház, Gondolat, 1984.

Ajánló, ha tovább kutakodnál a témában:
Arlene Yu, Bugaku: Japanese Imperial Court Dance, New York Public Library, 2017.

武家諸法度 [buke shohatto], „A busik szabályzata”

Először 1615-ben adták ki, és később rendszeresen bővítették. A daimjók 大名 [daimyó] tevékenységét szabályozó rendeletek összessége volt, mely összességében a Tokugava sógunátus hatalmának biztosítását segítette elő.

Például a buke sohatto szerint:

– A daimjónak csupán egy, a székhelyül használt vára lehetett, a többit le kellett bontania.
– A daimjó-családok közt történő házasságokat a bakufunak (a Tokugava kormányzatnak) engedélyeznie kellett.
– Tiltotta a daimjók tömörülését.
– A daimjóknak mint szamurájoknak fejleszteniük kellett a műveltségüket, harcképességüket.
– A daimjóknak kötelességük volt templomokat, szentélyeket, utakat javítani saját költségükön.

– 1635-ben, a harmadik sógun, Tokugava Iemicu idejében lett a buke sohatto része a szankin kótai 参勤交代  [sankin kōtai], az „edói fogság”, mely kimondta, hogy minden daimjó köteles kétévente Edóba költözni, feleségüknek és gyermekeiknek pedig állandó jelleggel Edóban kell élniük. Az utazás hadi menetben történt, kész látványosságnak minősült és sok pénzt emésztett fel (ide kötődik Tókaidó híres útja, mely Edóba vezetett, és melyen a daimjók a fővárosba vonultak).

– 1663-ban belekerült a dzsunsi „hűség-szeppuku” és adaucsi „vérbosszú” tilalma.

A szabályzatban foglaltak azt a célt szolgálták, hogy a daimjók ereje és anyagi helyzete gyengüljön, így ne legyen lehetőségük fellázadni.

A daimjók mellett a sógunátus szabályozta a császári udvart és a nemességet, ez volt a kincsú narabini kuge sohatto, valamint a templomokat, ez utóbbi a dzsiin sohatto.

Forrás:

Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, Bp., 1989.
Dr. Szabó Balázs, ELTE Távol-keleti Intézet, Japán Tanszék, Japán Történelem előadás, 2018.