A Napistennőről, Amaterasu Ōmikamiról, a Yamato-Dinasztia Anyjáról és Japán Főistennőjéről

Írta: Vadász Fruzsina, 2021. 06. 30.

Az elmúlt pár napban (a jelen sorokat 2021. jún. 25-én írom) a japán popkultúrával kapcsolatos közösségekben elég sokszor merült fel Amaterasu Ōmikami, [天照大神] a Napistennő neve, kérlelve őt viccesen vagy kedvesen, hogy egy icipicit nyugodtabb és kíméletesebb módon mosolyogjon ránk. (A MondoCon Közösség oldalán az egyik ilyen bejegyzés ITT található.) Magyarország ugyanis az ő hathatós segítségével 2021. jún. 23-án és jún. 24-én megdöntötte a saját júniusi melegrekordját, az Időkép.hu oldalán Fülöpházáról jelentettek 40°C meleget, a Magyar Nemzet vonatkozó írásában is úgy kommentálta az esetet, miszerint „Százhúsz éve nem volt ilyen meleg júniusban, új napi melegrekord”, vagyis az Országos Meteorológiai Szolgálat 1901 óta nem mért ilyen magas hőmérsékletet júniusban, mint csütörtökön. A Telex ezzel szemben csak 37,8°C-ról írt, azonban arról is, hogy a meleg és a légkondicionáló berendezések használatának hatására sikerült megdöntenünk az eddigi nyári áramfogyasztási rekordunkat is.

天照大神、どうもありがとうございました! 
 Köszönjük szépen, Amateraszu Főistennő!

Amaterasu Ōmikami mint istenség és az ő születése, isteni megbízatása

Amaterasu Ōmikami a japán shintō vallás főistene, akiről ugyan a hivatalos Genealógia-Jegyzékében nem tesz említést a japán Császári Háztartási Ügynökség, vagyis a Császári Udvari Hivatal, vagyis a Kunaichō; Conrad Totman-tól azonban tudhatjuk róla, hogy „Yamato urai […] az istennőtől származtatták magukat”, és hogy a legenda szerint az első császár, Jinmu Császár nagymamája is Amaterasu Ōmikami volt. [Forráseltérés a későbbiekben leírtakhoz képest.]

Születésének különlegessége, hogy a férfi ősisten, Izanagi [伊邪那岐 / 伊弉諾] gyászából született meg, aki a női ősisten, Izanami [伊弉冉尊 / 伊邪那美命] elvesztése felett érzett gyászában hozta e világra a legfontosabb három istenség egyikeként. Izanagi ugyanis leszállt az Alvilágba (Yomi – a halottak sötét földje), hogy visszahozza Izanamit, aminek egyetlen feltétele az volt, hogy Izanami úgy követheti Izanagit az evilágra vezető úton, hogy Izanagi nem fordulhat hátra megnézni szeretett kedvesét. Ezt a tabut azonban Izanagi nem tartotta be, és Izanami porladó testét meglátva elmenekült az Alvilágból, egy követ torlaszolva annak bejáratához. Az Alvilágban tisztátalanná vált Izanagi evilágra érve a Woto folyóban megmosakodott, és a mosakodásából lecseppenő vízből született meg a japán shintō istenvilág három legfontosabb istensége, a Napistennő Amaterasu, a Holdisten Tsukiyomi, [月読み] és a Viharisten Susanō. [須佐之男 / 建速須佐之男命] Amaterasu az Izanagi bal szeméből lecseppenő vízcseppből született meg. Az ő megszületésükkel a shintō vallás kettő meghatározó fogalma is megszületett, vagyis a misogi, [禊] a megtisztulási szertartások, és a kegare, [穢れ / 汚れ] ami a tisztátalanságot jelenti.

Izanagi a három gyermeke közül Amaterasura hagyta a nyakláncát, és felelőssé tette a Magas Égi/Mennyei Síkság, vagyis a Takamagahara / Takama-no-Hara  [高天原] felügyeletére. Mivel minden isten engedelmességgel tartozott a Takamagahara irányába, ez a megbízatás egyet jelentett a főisteni kinevezéssel.

Utagawa Toyokuni III: Amaterasu. In.: Timothy Takemato: Illustration Amaterasu. World History Encyclopedia, forrás

A fiatal Amaterasu Ōmikami

A shintō vallásnak nemcsak a szakrális-liturgikus elemei, hanem a tárgyi elemei is jelentős részt Amaterasu Ōmikamihoz kötődnek. Történt ugyanis, hogy a vad Susanō megsértette Amaterasut, aki emiatt egy barlangba bújva sötétségbe borította a világot. (Susanōt leküldték, hogy uralja a sík tengereket, és még előtte Amaterasutól való elbúcsúzásképpen, jóhiszemű cselekedetként közösen szerettek volna gyermekeket nemzeni úgy, hogy Amaterasu megrágja és kiköpi a Susanōtól kapott kard-részeket, és Susanō is megrágja és kiköpi az Amaterasutól kapott ékszereket. Az esemény során azonban Susanō elkezdett egyre gorombább módon viselkedni, kárt téve a rizsültetvényekben és a Napistennő Palotájában.) Az istenek megpróbálták előcsalogatni a barlangból a Napistennőt, emiatt kakasokat vittek a barlang elé, ugyancsak tükröt akasztottak a barlang szája elé, a környező sakaki fára gyöngyöket akasztottak. Ame-no-Uzume, a hajnal, a vidámság, a meditáció és a mulatozás istennője komikus-erotikus (vetkőzős) táncával nevetésre bírta a többi istent, akiknek hangos nevetése kíváncsiságot ébresztett Amaterasuban, aki a barlangból kilesve meglátta a tükörképét, és az elkáprázott Amaterasut egy erős isten, Ame-no-Tajikarao kihúzta a barlangból, amit Tuto-Tamu egy szent kötéllel bezárt. A kakasok kukorékolása jelezte, hogy Amaterasu kilesett a barlangból. Mindezek hagyatéka a mai shintō tárgyi elemeiben a shimenawa, [標縄 / 注連縄 / 七五三縄] vagyis a tisztátalanságokat távol tartó szent kötél, és a shintō szentélyek bejárataként szolgáló vörös torii kapu [鳥居] is, ami egy japán kakas-ülő vagy madárülőke formáját ölti. Ame-no-Uzume említett komikus-erotikus tánca pedig a hagyomány szerint a kagura [神楽] rituális shintō táncműfaj alapját adta, amely jelentése „az istenek szórakoztatása”, és a célja az istenek kielégítése, kiengesztelése.

Utagawa Toyokuni III: Amaterasu Emerging From Exile. In.: Utagawa Toyokuni III: Illustration Amaterasu Emerging From Exile. World History Encyclopedia, forrás

Az idősebb Amaterasu Ōmikami, és Japán megszületése

Amaterasu Ōmikami később a fiát, Ame-no-Oshihomimit [天之忍穂耳命] kérte fel, hogy a Magas Égi/Mennyei Síkság Királysága felett uralkodjon. Azonban amikor ő rálépett az Ama-no-Hashidate Hídra, [天橋立] amely a Mennyet kötötte össze a Földdel, és meglátta a Földön uralkodó rendetlenséget, visszautasította anyja felkérését. Amaterasu ekkor Takami-Musubi [高御産巣日神], és egy isteni tanács segítségét kérte, ez utóbbi úgy határozott, hogy Ame-no-Hohit küldik le a Földre. Tőle azonban három éven keresztül nem érkezett válasz, emiatt egy második isteni tanácsot hívtak össze, akik Ame-no-Wakahikot [天若日子 / 天稚彦] választották ki a feladatra, akit isteni nyilaival és íjával fegyvereztek fel. Ő azonban kevésbé volt megbízható, mint az elődje, mivel a feladata teljesítése helyett inkább feleségül vette Shitateru-himet, és teljesen elfelejtette a küldetését. Nyolc év elteltével, híradás hiányában, az isteni fácánt, Na-naki-met küldték Ame-no-Wakahikoért, hogy találja meg. Ez utóbbi lenyilazta a szerencsétlen madarat, akinek a lelke a Mennybe szállva találkozott Takami-Musubivel, aki a nyilat mérgében a Földre hajítva eltalálta vele Ame-no-Wakahikot, aki belehalt a találatba. Ezek az események tették szükségessé egy harmadik isteni tanács összehívását, amin úgy döntöttek, hogy ezúttal Take-Mikazuchit, [建御雷 / 武甕槌] a Mennydörgés Istenét, és Futsunushit, [経津主神 / 布都怒志命 / 布都努志命] a Tűz Istenét küldik le a Földre, felfegyverezve a kardjaikkal, hogy Ōkuninushit, [大国主] (archaikus nevén Ohokuninushit,) a Földi Uralkodót meggyőzzék arról, hogy fogadja el Amaterasu igényét a Föld feletti szuverenitás irányába. Ōkuninushi kettő fia ellentétes nézeten voltak. Az idősebb fiú, Kotoshironushi [事代主] azt javasolta az apjának, hogy fogadja el Amaterasu kívánságát. A fiatalabb fiú, Takeminakata [建御名方神] ellenállásra és elutasításra kérte az apját, és kiállt egy párbaj-csatára Take-Mikazuchival, a Mennydörgés Istenével, azonban ez utóbbi ellenében veszített a párbajban. Ōkuninushi ekkor döntött úgy, hogy átengedi a hatalmat Amaterasu Ōmikaminak.

Az emberi világra és Japánra, mint országra és nemzetre való kihatásuk az előbb leírt időszakban kezdődött meg, vagyis amikor az istenek ki akarták terjeszteni a hatalmukat a Földre is, ennek érdekében pedig követeket küldtek ide. Amikor Ōkuninushi átadta a földi hatalmat Amaterasu Ōmikaminak, a Főistennő újból megkérte a fiát, Ame-no-Oshihomimit, hogy uralkodjon a Föld felett, ő azonban másodszorra is visszautasította a felkérést, azonban önmaga helyére a saját fiát, Ninigi-no-Mikotot [瓊瓊杵尊] javasolta. Amaterasu Napistennő ennek megfelelően ide küldte unokáját, Ninigit, a három isteni regália, más elnevezés szerint a három isteni relikvia, [ezen megnevezések között szokásbeli különbség van a különböző szakirodalmakban, egy korábbi cikkünkben a második elnevezést alkalmaztuk, a jelen cikk további forrásai az első megnevezést tüntették fel] avagy egy tükör, egy kard és egy gyöngy (egy gyönggyel ékesített nyaklánc) kíséretében. Az említettek közül a gyöngy, vagyis az ékszer neve a Yasakani, [八尺瓊勾玉 / 八尺瓊曲玉 / 八坂瓊曲玉] amely azon gyöngy-ékszerek maradványa, amelyeket Susanō rágott meg és köpött ki a már említett búcsúzás során. A tükör neve Yata, [八咫鏡] és pont az a tükör, amivel előcsalogatták Amaterasu Ōmikamit a barlangból. A kard neve Kusanagi, [草薙 / 草薙の剣] és az eredete szintén Susanōhoz kötődik, aki a kardot egy szörny farkából rántotta ki. Az ő leszármazottja lett később az a Jinmu Császár, [神武天皇] aki először egyesítette a különböző japán nemzetségeket, Kr.e. 660 – Kr.e. 585, és alapította meg a Japán Államot Kr.e. 660-ban. Amikor Amaterasu három darabba törte, megrágta és kiköpte Susanō kardját, abból három női istenség született meg. Amikor Susanō rágta meg, és köpte ki Amaterasu 500 ékszeréből álló nyakláncát, öt férfi istenség jött a világra. Ezen nyolc istenség alkotta a japán nemesi családok és a nemesi osztály őseit a japán hagyományok szerint. [Forráseltérés a korábbiakban leírtakhoz képest Forrás: Vörös Erika és Mark Cartwright]

Toyohara Chikanobu: Susanoo. In.: San Diego Museum of Art: Illustration Susanoo. World History Encyclopedia, forrás

Szentélyek és szertartások

Amaterasu Ōmikaminak saját császári shintōista szentélye van, ahol a japán Császári Család mutat be áldozatot, a Kashikodokoro Szentély. [賢所] Az említett áldozatbemutatás azon húsz rituális szertartásnak, vagyis ceremóniának az egyike, amelyek bemutatása a Japán Császári Család és a Császári Udvar feladata. Ezen kívül a leghíresebb és legjelentősebb shintō szentélyt, az Ise Nagyszentélyt [伊勢神宮] is Amaterasu Főistennőnek ajánlották fel, itt (a Belső Szentélyben) található a három isteni regália közül a tükör. Ez utóbbi, tehát az Ise Nagyszentély Mie Prefektúrában található, Honshū szigetén. A 4 mérföldes, vagyis 6 kilométeres szentély egy belső és egy külső részre oszlik, ezek közül az elsőt Kr.e. 4-ben építették, és a későbbi formáját a Kr.u. III. században nyerte el, míg a másodikat csak a Kr.u. V. században alapították. A Belső Szentélyt Amaterasu Ōmikaminak, a Külső Szentélyt pedig Toyouke-Ōkaminak, [豊宇気毘売神 / 豊受気媛神 / 登由宇気神 / 等由気太神] az ételek, a ruházkodás, a háztartás, a mezőgazdaság és az ipar istennőjének ajánlották fel. A kettő szentélyt végül a Kr.u. VII. század elejétől kezdték fokozatosan összekötni és eggyé építeni.

Amaterasu ábrázolása a művészetekben, és jelképei a shintōista hiedelemvilágban

A japán művészetekben Amaterasu Istennőt egy jóságos természetű istenként ábrázolják, és gyakran ül háttal Tsukiyominak, a Hold Istenének. Az ő kapcsolatuk sokkal kiegyensúlyozottabb és harmonikusabb, mint Amaterasu kapcsolata Susanōval. A kakasok a japán hiedelemvilágában Amaterasu beharangozó hírnökei, a hollók pedig a japánok hite szerint Amaterasu hírvivői. A már említett Ise Szentély is azért a legfontosabb szentély Japánban, mert azt Amaterasu Ōmikaminak ajánlották fel, és az Istennő legfőbb jelképét, a nyolcoldalú tükröt, vagyis a Yata Kagamit [八咫鏡] is itt őrzik a mai napig a hagyomány szerint, habár vannak eltérő források, melyek a tükör jelenlegi tartózkodási helyeként a Kashikodokoro Szentélyt jelölik meg.

 

 

Felhasznált irodalom:

Kunaichō: Genealogy of the Emperors of Japanhttps://www.kunaicho.go.jp/e-about/genealogy/pdf/keizu-e.pdf

Conrad Totman: Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest

Vörös Erika: Japán vallástörténet (ELTE BTK Koreai Tanszék) – PDF Anyag, Kelet-Ázsia Vallásai és Kultúrája, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Kelet-Ázsia Tanulmányok Szak, Budapest, 2020.

Amaterasu. Shintō deity. In.: Encyclopӕdia Britannicahttps://www.britannica.com/topic/Amaterasu

Mark Cartwright: Amaterasu. Published on 17 December 2012. In.: World History Encyclopedia – https://www.worldhistory.org/Amaterasu/

Kunaichō: The Ritual Ceremonies of the Imperial Palacehttps://www.kunaicho.go.jp/e-about/kyuchu/saishi.html

Kenneth Pletcher: Ise Shrine. In.: Encyclopӕdia Britannica – https://www.britannica.com/topic/Ise-Shrine

Sebők Tünde: Kagura – Az istenek tánca. In.: Sűdi & Co., 2019. február 27. – https://sudy.co.hu/kagura-az-istenek-tanca/

Kazu Tabi: Szansu no Dzsingi – A három szent császári ereklye. In.: Hibiki Japanisztikai Folyóirat, 2020. 02. 20. – https://www.hibiki.hu/2020/02/20/szansu-no-dzsingi-a-harom-szent-csaszari-ereklye/

Varga Sándor: 40 fokkal tetőzött a hőség. Sosem volt még ilyen meleg júniusban. A fülöpházi homokbuckáknál jártunk. 2021. június 24. Időkép.hu. – https://www.idokep.hu/hirek/a-fulophazi-homokbuckaknal-jartunk-a-legnagyobb-forrosagban

Százhúsz éve nem volt ilyen meleg júniusban, új napi melegrekord. In.: Magyar Nemzet, 2021. június 25. Péntek 09:50. – https://magyarnemzet.hu/eletstilus/szazhusz-eve-nem-volt-ilyen-meleg-juniusban-uj-napi-melegrekord-9991223/

Iván András: 37,8 fok: megdőlt az országos napi melegrekord. 2021. június 23. – 19:12. Telex. – https://telex.hu/belfold/2021/06/23/hoseg-melegrekord-celsius-fok-meteorologiai-szolgalat

Puskaporos hordó, de melyik család pincéjében?

A Heian végnapjai – Tairák és Minamotók a 12. században

Írta: Varga Lilla, 2021. 02. 12.

Kulcsszavak:

  • Hógen háború 保元の乱 [hōgen no ran]
  • Heidzsi háború 平治の乱 [heiji no ran]
  • Taira no Kijomori 平 清盛
  • Heisi hatalom (Heike/Taira/Heisi család 平家)
  • Genpei háború 源平合戦 [genpei kassen]
  • Minamoto no Joritomo 源 頼朝 és Josicune 源義経
  • Kamakura sógunátus 鎌倉幕府 [kamakura bakufu]

Az in-szei (院政 [insei]) politika lehetővé tette a visszavonult császár (dzsókó, 上皇 [jōkō]) számára, hogy magánfölddel (sóen, 荘園 / 庄園 [shōen]) rendelkezzen, valamint övé volt a jog, hogy tartományfőnököket nevezzen ki, akiknek ellenőrzési és haszonélvezeti joga volt az adott terület fölött, és mely pozícióra a dzsókó saját köréből választott embereket. Ennek köszönhetően viszont elmélyült a konfliktus a dzsókó, a Fudzsivarák, a nemesek és nagyobb templomok közt, akik saját védelmükre különböző „busi csoportokat fogadtak fel, mint szamurájokat(Jamadzsi 1989: 115) (szamurai 侍 [samurai] – „közelében szolgáló”, az elnevezés onnan ered, hogy ezeknek a busi武士 [bushi] csapatoknak a tagjait a családfő köré csoportosult férfi rokonok, szolgák, parasztok tették ki). Ezáltal a busi csoportok megerősödtek, és befolyásosabb pozícióba kerülhettek – így volt a Taira 平家 (Kanmu Heisi) és a Minamoto 源家 (Szeiva Gendzsi) családoknál is.

Miért találkozhatunk egy-egy család többféle elnevezésével (Taira/Heisi)?

„A Heian-korszakban a tennó-család gazdasági terheinek csökkentésére szükségessé vált, hogy korlátozzák a tennó-nemzetség tagjainak számát. Ugyanis, ha egy herceg vagy hercegnő megszületett, járt neki a személyre szóló földbirtok. A hercegség megszüntetésével sok herceg és hercegnő udvari méltóságot kapott (…), és családja új nemzettséget, udzsit alkotott. (…) A Minamoto-udzsi és Taira-udzsi viselte közülük a legjellegzetesebb udzsi-neveket. Mivel több tennó is adományozta ezeket, a Minamotónak és Tairának több ága is volt. A Minamotók közül később a Szeiva tennó unokájától (…) származó Minamoto-család (Szeiva Gendzsi) emelkedett ki mint erős szamuráj család. A Tairák közül a Kanmu tennó fiaitól és unokáitól származó Taira-családok lettek kiemelkedő szamuráj családok. (megj. pl. Kanmu Heisi)” (Jamadzsi 1989: 92-93)

Családok harca a Hógen háborúban 保元の乱 [hōgen no ran]

Szép lassan kiélesedett az ellentét, mely a fent említett társadalmi csoportok közt feszült. A régensi családon belül, a Fudzsivarák közt széthúzás keletkezett a régensi cím öröklése miatt, a Kantó vidékén a megerősödött busi csoportok közt rivalizálás lépett fel, végül pedig 1156-ban Toba dzsókó halálával Szutoku dzsókó a visszavonult császár, és Go-Sirakava tennó (後白河天皇, 1127-1192) a császár, örökösödési vitába kerültek egymással, hogy melyikük fia legyen a következő uralkodó – és ez utóbbi fejlemény volt az a bizonyos utolsó csepp.

Szutoku dzsókó oldalán Fudzsivara no Jorinaga, Minamoto no Tamejosi és Taira no Tadamasza állt, míg Go-Sirakava tennó mellett Fudzsivara no Tadamicsi, Minamoto no Jositomo és Taira no Kijomori harcolt.

A harcban végül Go-Sirakava tennó csapata győzedelmeskedett – Szutoku dzsókót elűzték, Jorinaga meghalt a csatában, Tamejosit saját fia (Jositomo) ölte meg, míg Tadamaszával az unokaöccse (Kijomori) végzett. A Hógen háború fontos következménye volt, hogy a végrehajtó hatalom, a birtokkiosztás a szamurájok kezébe került.

„Hogen Heidzsi monogatari Ikuhómon [Júhómon] no zu”, Utagava Jositora, Edo kor (1603-1868), forrás

Taira no Kijomori 平清盛 és a Heisi hatalom

Habár Taira no Kijomori (平清盛 1118-1181) és Minamoto no Jositomo a Hógen háborúban egyazon oldalon, Go-Sirakava tennó mellett harcolt, a háború után a tennó Kijomorit támogatta jobban, így a két harcos kapcsolata igencsak megromlott, míg végül Jositomo, Go-Sirakava és Kijomori ellen fordult – ez volt a Heidzsi háború 平治の乱 [heiji no ran]. Jositomo államcsínyt kísérelt meg, ami azonban nem járt sikerrel, és 1159-ben kivégezték. Fia, az akkor 12 éves Minamoto no Joritomo (源頼朝 1147-1199) csak a szerencsének köszönhette életben maradását, ugyanis nagyon hasonlított Kijomori mostohaanyjának fiatalon elhunyt gyermekére, így az asszony kérésére életben hagyták a fiút, és Izu-ra száműzték, ahol a Hódzsó család nevelte fel. (Később Joritomo felesége a híres „apácasógun”, Hódzsó Maszako lett.)

1167-ben Taira no Kijomori legfőbb személynök lett (daidzsó-daidzsin 太政大臣 [daijō-daijin] – ez volt akkoriban a legmagasabb udvari rang). Kijomori volt az első szamuráj származású, aki birtokolhatta ezt a címet, és ez volt az első eset, hogy egy, az akkoriban még a nemesek által aljanépnek tekintett vidéki busi-főnökből, udvari méltóság vált. Ezzel pedig a Kiotói udvarban az irányító szerepet a Taira család 平家 (más néven Heike/Heisi) vette át. A Heisi hatalmat Rokuhara hatalomnak is hívják, mivel a család Rokuharában (Kiotó keleti részén) telepedett le. A Rokuhara hatalom az első busi hatalom, de mivel gazdasági alapjaiban nem hozott nagy mértékű változást, átmenetnek tekintik az ókori tennó állam és a középkori bakufu-rendszer (sógunátus) között (Jamadzsi 1989: 119). A Taira család felemelkedését és bukását a Heike monogatari 平家物語 beszéli el.

„Taira no Kijomori kísérteties látomása”, Utagava Hirosige, 1845.

A Minamoto család és a Taira család harca 源平合戦 [genpei kassen]

Mint fentebb említésre került, Taira no Kijomori megkímélte Minamoto no Jositomo fia, a fiatal Joritomo életét, akit Izu szigetére száműztek, ahol is a Hódzsó 北条氏 család vette gondozásába.

Bal oldalt a Taira, jobb oldalt a Minamoto család címere

Kijomori ezek után mind nagyobb hatalomra tett szert. Az általa vezetett új hatalmi rendszer, a Rokuhara/Heisi hatalom azonban előbb-utóbb kivívta mind a nemesség, a templomok de még a busik ellenszenvét is. Mikor Kijomori 1179-ben fellépett az akkor már visszavonult császárként működő Go-Sirakava ellen és házi őrizetbe kényszerítette a dzsókót, valamint 1180-ban lemondatta Takakura tennót, hogy saját unokája, a 2 éves Antoku tennó lépjen a helyébe, Go-Sirakava egyik fia, Mocsihito herceg levelet küldött szét azoknak a földbirtokosoknak, akik nem voltak Kijomori hívei, és lázadásra szólította fel őket. Ezt a megmozdulást azonban Kijomori könnyedén leverte, és a Tairák támadást indítottak a levél címzettjei ellen – azok ellen is, akik nem vettek részt a lázadásban. Ez volt a Genpei háború kezdete 1180-ban. Az így a Tairákkal szembe került busi családokat a Kantó vidékén Minamoto no Joritomo fogta össze, a lázadás egyik fő vezetője azonban 1183-ig még Joritomo nagybátyja, Josinaka volt. 1181-ben Kijomori betegségben elhunyt, 1183-ban pedig Josinaka kiűzte Kiotóból a Heisiket. 1184-ben, az Icsi-no-tani ütközetben 一ノ谷の戦い [ichi-no-tani] Josicune és Norijori, Joritomo két öccse győzelmet aratott a Taira sereg felett (Ld. Taira no Acumori), majd a nyugati tartományok felé menekülő, megmaradt Taira csapatok után eredtek, mely üldözésnek a Dannoura tengeri csata (1185) vetett véget, mely a Tairák vereségével zárult. (Ld. Taira no Kijocune) Ezen ütközetben a gyermek Antoku tennó, édesanyja valamint nagyanyja (Hódzsó Maszako) is öngyilkosságot követtek el, a Minamotók győzelmekor a tengerbe vetették magukat.

Szaito Muszasibo Benkei 西塔武蔵坊弁慶 (1155-1189)

Minamoto no Josicune (源義経 1159-1189) harcos szerzetese volt, azaz egy szóhei 僧兵 [sōhei]. Hatalmas termetű, legendás harcos, aki 999 kardot gyűjtött össze, legyőzött ellenfeleitől. Josicune azonban (a legenda szerint a tenguktól tanult tudásával) győzedelmeskedett fölötte egy párbajban, így Benkei meghajolt előtte, és a szolgálatába állt. A Tairák elleni háborúban számos csatát nyert meg Josicune és Benkei – egyik leghíresebb, sorsdöntő ütközetük a Dannoura tengeri csata volt 1185-ben, ahol megsemmisítették a Taira erőket. Számos legenda maradt fenn a két, páratlan harcos kalandjairól.
A lenti kép Benkeit ábrázolja, ahogy a Taira katonák szellemével küzd a tengeren.

Forrás: https://www.britannica.com/topic/Benkei

„Hold a tenger felett – Benkei”, Cukioka Jositosi, „A százarcú hold” c. sorozatból, 1886.

Joritomo 源頼朝 és Josicune 源義経, a Minamoto testvérek ellentéte

A Tairák felett aratott győzelem után, Joritomo mindent, amit Go-Sirakava dzsókó jutalom gyanánt felajánlott neki visszautasított, és visszatért Kamakurába, ahonnan építeni kezdte hosszabb távú tervei alapjait a hatalom tényleges átvételére. Josicune azonban elfogadta a dzsókótól a kebiisi 検非違使 [kebiishi] tisztségét (rendőri és igazságügyi vezető), melynek köszönhetően megromlott a két testvér viszonya. Go-Sirakava dzsókó meg akarta állítani Joritomo hatalmi törekvéseit, ezért Josicune császári parancsot kapott bátyja elfogására. Mivel azonban Joritomo mellett számos busi család állt, Josicune küldetése kudarcba fulladt, és a dzsókó visszavonta Joritomo elfogatására kiadott parancsát, sőt legitimálta Joritomo számára a Heisik megmaradt csapataival egy kalap alá véve öccse üldözését is, mely során Joritomo engedélyt szerzett arra is, hogy saját embereiből kinevezett felügyeleti erőt is elhelyezzen a tartományokban és magánbirtokokon (védnököket sugo守護 [shugo] és intézőket dzsitó 地頭 [jitō] nevezett így ki). (Jamadzsi 1989: 124)

Josicune végül Mucu-ba menekült, ahol Fudzsivara no Hidehira fogadta be és bújtatta el, majd 1187-ben, mikor Hidehira meghalt, Josicunéra hagyta Mucu kormányzását. Ez utóbbi intézkedés Hidehira örökösének, Fudzsivara no Jaszuhirának kevésbé nyerte el a tetszését, aki így felfedte Josicune rejtekhelyét Joritomo és a kamakurai hatóságok előtt.
1189 júniusában Fuzsivara no Jaszuhira és emberei megtámadták Josicune otthonát (koromogava no tacsi). Benkei a ház előtt harcba szállt a támadókkal, és feltartotta őket, mely idő alatt Josicune megölte feleségét, gyermekét, majd szeppukut 切腹 [seppuku] követett el. Josicune fejét elvitték és közszemlére tették Kamakurában.

Inró, melyen Benkei (bal) és Josicune (jobb) látható, 19. szd.

Josicune kapta meg először a hóganbiiki 判官贔屓 [hōganbiiki] címet, mely jelentése: „részvét a parancsnok iránt”. Olyanok kapják azóta ezt a címet, akik egy eleve vesztes ügyért harcoltak, vagy fényes karrierjük hirtelen, tragikusan ért véget. (Ld. Amakusza Siró)

Josicune kegyeleti helye a Kanagava-i Sirahata Dzsindzsa

Josicune életét a Heike monogatari meséli el, mely történet később (Ataka 安宅 c.) és kabuki (Kandzsincsó 勧進帳 [Kanjinchō] c.) színpadra is került.

Cukioka Kogjo, „100 nó dráma – Ataka” 1922-1926.

A Kamakura bakufu 鎌倉幕府 kezdete

Joritomo a maga köré gyűjtött busikat „családi embereknek” azaz gokenin-nek 御家人 [gokenin] nevezte, és ellenőrzésükre megalapította a szamurai-dokoro 侍所 [samurai-dokoro] hivatalt. Új intézői posztokat hozott létre, melyek a katonai-rendőrségi ügyeket, az adószedést és a földek ellenőrzését látták el. Ezeknek a posztoknak a vezetői a gokeninek közül kerültek ki, így Kamakura-úr 鎌倉殿 [kamakura-dono], azaz Joritomo valójában az egész ország fölött kormányzói hatalommal bírt – így kezdődött el a Kamakura-kor (1192-1333).
Az ekkor irányító hatalmat Kamakura bakufu-nak nevezik, habár a bakufu” eredetileg a „hadjáratban lévő hadvezér táborát” jelentette, azonban Joritomo felemelkedésével a kamakurai Joritomo-rezidenciát kezdték el bakufunak hívni, majd ezután nyerte el jelentését a „busik vezére által kialakított hatalom” értelmében (a bakufu” mint a „sóguni kormányzat” elnevezése a 17. században alakult ki).

Utagava Kunijosi, „Minamoto no Joritomo”, 1843-1844.

Joritomo Go-Sirakava dzsókó halálának évében, 1192-ben megkapta a szeii-taisógun 征夷大将軍 [seii-taisōgun], „barbárhódító nagy generális” címet – ezzel pedig kezdetét vette az a sóguni politika, mely aztán 700 évig meghatározó volt.

A Heian-kor végét, három időponttal is szokás datálni;

1156: a Heian-kor végét a Hógen háború jelenti, mely végkimenetele alapvetően rendítette meg az in-szei poltikát, mely a Heian-kor meghatározó politikai rendszere volt.
1180: a Heian-kor végét a Genpei háború kezdete jelenti, Go-Sirakava őrizetbe vételével, Takakura tennó lemondásával, Antoku trónralépésével. Antoku tennó, Taira no Kijomori lányának és Go-Sirakava fiának (Takakura tennó) gyermeke, ekkor 2 éves. Kijomori ezen irányú hatalomátvétele volt a Minamoto lázadás egyik fő mozgatórugója.
1185: a Heian-kor végét a Dannoura tengeri csata jelenti, melyben Antoku tennó az életét veszti, és a Heisi erők felett végleges győzelmet aratnak.

A dátumok arra is rámutatnak, hogy Kijomori hatalomátvételi törekvéseivel fémjelzett Heisi uralom (ca. 1167-1185), mely átmenetet képez a tennó-állam és a bakufu-rendszer között, kérdéses, hogy a Heian-korszakhoz tartozó időszaknak tekinthető-e.

A japán középkorról rövid összefoglaló (melyben átfogóan kerül bemutatásra, miként alakult az egyes korszakok változása a Kamakura-kortól, a hadakozó fejedelmek korának végéig) egy előző cikkünk bevezetőjében olvasható: https://www.hibiki.hu/2020/06/08/hadakozo-fejedelmek/.

 

Forrás:

-Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, 1989.
– Dr. Szabó Balázs, Japán történelem, előadás, ELTE Japán szak, 2017.
– Hornos Dániel, Jog a középkori Japánban – a Kamakura-kori bukehō, Távol-keleti Tanulmányok, 2016/2: 45-85. URL: http://www.konfuciuszintezet.hu/letoltesek/tkt/tkt_2016_2/tkt_2016_2.pdf
– Gy. Horváth László, Japán kulturális szótár, Corvina, 2018.
– New World Encyclopedia: Minamoto no Yoritomo, URL: https://www.newworldencyclopedia.org/entry/Minamoto_no_Yoritomo
– New World Encyclopedia: Minamoto no Yoshitsune, URL: https://www.newworldencyclopedia.org/entry/Minamoto_no_Yoshitsune
https://www.kabuki21.com/kanjincho.php

Hokkaidói kalandozások

I. rész – Risiri

Írta és a fotókat készítette: Nagy Szilvia, 2021. 02. 01.

Elkövetkező úti beszámolóimmal Hokkaidó (北海道) vadregényes, magyar turisták számára jórészt ismeretlen szigetére hívom képzeletbeli kalandra a kedves Olvasót, mely során első utunk Risirire (利尻島, Rishiritō), egy szunnyadó vulkánszigetre vezet. A sziget minden évszakban látogatható, tavasszal és nyáron egyedülálló alpesi virágmezők tündökölnek, így a túrázás, sziklamászás, és városnézés is népszerű, télen pedig az extrém síelők egyik különleges célpontja.

Szapporóból éjszakai vonattal a hegyeken át érkeztünk Hokkaidó sziget északi csücskébe, Vakkanaiba. Hegymászással egybekötött bringatúrát terveztünk, így a kerékpárjainkat is hoztuk magunkkal. A térség arról nevezetes, hogy itt található a Szója-fok (Cape Sōya), Japán legészakibb pontja, ahonnan tiszta napokon Oroszország partjai (azaz a hányattatott sorsú Szahalin-szigetek) is feltűnnek a horizonton. A Szója-fok a népszerű „Japán – hosszában” („Length of Japan”) útvonal kezdő- vagy kiindulópontja[1], mely túraút során a japán főszigetek legdélibb pontja, a Szata-fok és a Szója-fok között tekernek, gyalogolnak vagy éppen motoroznak a kalandos utazók több mint 3000 kilométert.

Vakkanai stratégiai központ volt a II. világháborúban, a mai napig vannak orosz lakói, orosz éttermet és utcanévtáblát is lehet találni, kedvelt kirándulóhely. Itt az éjszakát egy ingyenes kempingben töltöttük, mely nem ritkaság, több száz van belőlük Japánban – a leleményes utazók pedig egy Google térképre gyűjtötték őket. Az európai út- vagy erdőszéli vadkempingezéshez képest itt jár hozzá tengerparti vagy erdei kilátás, tűzrakóhely, mosogató, mosdó és esetenként zuhanyzó is. Személyzet nincs, csak kedves túratársak, jórészt a 60-on felüli, vagány nyugdíjas korosztályból, akiknek mindig lapul a hűtőtáskájában egy dobozos alkoholos ital ajándékba. Innen egy rövid kompúttal közelíthető meg a szárazföldtől 15 km-re fekvő Risiri-sziget.

A sziget neve a hokkaidói őslakosok, az ainuk nyelvék azt jelenti, hogy „magas sziget”, vagy „sziget nagy heggyel”[2]. A Japán-tenger északi részén keltünk át, a hatalmas hullámok és süvítő szél ellenére a fedélzeten vártuk, hogy előbukkanjon a pára mögül a Risiri-hegy (Risiri-zan 利尻山), másik – a Fudzsi-szan-hoz hasonló kúp alakja miatt kapott – nevén Risirifudzsi, Risiri-sziget 1721 méter magas vulkanikus hegye, egyike Japán 100 híres hegyének. Hokkaidói léptékben igazi hőség volt, már reggel is 20 fokot mutatott a hőmérő. Ez volt az első utam japán kompon, ami tartogatott meglepetéseket. Mint sok más helyen Japánban, belépés után cipőmentes, padlószőnyeges termek vannak, ahol lehet pihenni, aludni, számos automata van minden földi jóval, sőt a hosszabb utakon fürdőt is élvezhetünk.

Risiri-szigeten két város van, Risiri (利尻町, Rishiri-chō) és Risirifudzsi (利尻富士町, Rishirifuji-chō). A szigetet a part közelében futó egyetlen 60 kilométeres út öleli körbe, a Risiri Fantastic Road, és van egy repterük is. A sziget ca. 5000 főt számláló helyi lakossága halászatból és turizmusból él, bár sajnálatos módon itt is megfigyelhető a japán vidékre oly jellemző drasztikus elnéptelenedés. Busszal, kocsival és helyi taxival is felfedezhető a számtalan látnivaló. Hokkaidó hegyeivel ellentétben itt nincsenek medvék, tehát nem kell különösen figyelni a medvebiztosságra túrázás és kempingezés közben. A sziget írásos történelmében ismert viszont két kalandor jószág, akik mintegy 20 kilométert úsztak, mígnem kikötöttek Risiri-sziget partján, az egyik pontosan 1912-ben, a másik – szerencsénkre – csak ottjártunk után egy évvel, 2018-ban. Szórakoztató japán szokás, hogy sziklákat neveznek el formájuk alapján, itt a kikötő előterében a Gorilla-hegy fekszik, a parton körben tábla és természetesen fotópont jelzi az „Alvó medve” vagy az „Emberi arc” sziklákat. A komptól elkerekeztünk a közeli kempingbe, ahol felvertük a sátrat és már indultunk is a túrára. A kemping tulajdonosa beregisztrált minden hegyre-indulót, a mi fél tizenegyes indulásunkra csak mosolyogva rázta a fejét. A japán túrázók többsége ugyanis hajnalban indul, sőt sokszor még az éj leple alatt, hogy a hegytetőről napfelkeltét láthassanak, ebédre leérve egy forró fürdőben pihentessék meg végtagjaikat és ebédeljenek egy jót. Persze ez cseppet sem szegte kedvünket, mivel tudtuk, hogy hét óránk van még napnyugtáig.

A hegycsúcsra vezető túrautat 10 állomásra osztották, a felfelé vezető ösvény körül embermagasságú bozótot alkot a „medve bambusz” (sasa)[3], eltévedni szinte lehetetlen. Az egyes megállókat tábla jelzi, itt le tudunk ülni, beszélgethetünk a túratársakkal, felfrissülhetünk, gyönyörködhetünk a tájban. Hatalmas fák közt, sűrű erdőben indultunk és hamarosan elérkeztünk egy iható vizű hegyi forráshoz, ahol feltöltekeztünk a túrára. A hegyeken Japánban általában nincs (iható) víz, vagy épp a halálos betegséget okozó Echinococcus parazitával fertőzött, így ajánlott 1-2 napra való vizet magunkkal vinnünk. Igazi dzsungelben éreztük magunkat, madarak, mókusok futkároztak körülöttünk, meg-meg álltak pislogva. A fák aztán cserjékre váltottak, egyre meredekebben ívelt felfelé az út, tikkasztó volt a hőség (25 fok felett), egyre kevesebb árnyék volt. Egy-egy állomás elérésekor örömöt és megkönnyebbülést éreztünk, hogy megint eggyel feljebb jutottunk!
Aztán egy váratlan pillanatban elénk tárult Risiri-zan teljes valójában és elállt a lélegzetünk, csak álltunk és néztük percekig. Különös szerencsénk volt a tiszta idővel, mivel a magas hegyek csúcsai szeretnek felhőbe burkolódzni. Meglepődtünk, hogy ezen a forró augusztusi napon, még mindig látható volt a tél nyoma egy keskeny hófolt személyében. A hátunk mögött eközben kirajzolódott a kikötő és a sziget északi partvonala, és megjelentek az első felhők is. A magas hegyeken rendkívül gyorsan változik az időjárás, így szedtük a lábunkat felfelé. A csúcshoz közeledve a bokrokat fűfélék és alpesi virágok váltották fel, a talaj is apró, morzsalékos kavicsossá vált, a felhők fölé emelkedtünk. Egyre nagyobb csend és béke honolt, erősödött a szél.

Az ösvény igen keskeny, egyszemélyes, így ha előzni szeretnénk, az egyikünknek félre kell húzódni, ami kiváló alkalom a beszélgetésre. Így történt, hogy mikor elhaladtunk két idős úr mellett, akik büszkén kurjantották, hogy „Mi apa és fia vagyunk, én 70, ő meg 90 éves!”. Csodálkozva gratuláltunk, majd újabb izzasztó méterek és állomások után, feltűnt a csúcs közelében lévő szentély. Számos hegy tetején találunk szentélyt és/vagy menedékházat, ahol tiszteletet adhat, illetve megpihenhet az utazó.
Pár perccel később meg is érkeztünk a szentélyhez, ahol egy kissé megolvadt, de annál nagyobb becsben tartott Snickers csokival tisztelegtünk az isteneknek. A fantasztikus kilátást és a csúcs elérését egy jó hideg, azaz kellemesen langyos Sapporo lager sörrel ünnepeltünk.

A konkrét 1721 méteres csúcspontot még egy pár perces kötéltánc jellegű sétával értük el, egy még keskenyebb ösvényen, alattunk a mélység, a fodrozódó felhőtenger, a háttérben pedig a napsütésben ragyogó Japán-tenger. Földöntúli érzés volt! A szél igen erősen fújt, az idő hűvösebb lett, a felhők is egyre inkább közeledtek nyugatról, így pár (jó pár) fotó elkészítése után visszaindultunk.
A kilátás elképesztő volt még mindig, bármerre is fordítottuk a fejünket.

A leereszkedést könnyebbnek éreztük, viszont a japán nyugdíjas túratársaktól ellesett módszerrel, óvatos pingvin módjára érdemes haladni, hogy az izomlázat és a sérülést elkerüljük. Izomlázra viszont az onszen (japán termálfürdő) a legjobb gyógyír. Teljesen egyedül voltunk már a hegyen, az utolsó lefelé haladó már órákkal korábban elköszönt.
A hegy lábánál az erdőben ért minket az alkonyat, misztikus volt, ahogy a pára megállt a fák közt, az éjjeli neszek eredetét borsózó háttal találgattuk. Elidőztünk majd egy órát, és amint visszaértünk a kempingbe, leszakadt az égi áldás, csak esett és esett a nyári eső, egészen reggelig.

A második napon egy kiadós reggeli után, ellátogattunk az onszenbe, ami életre is keltett minket. Innen egyedül folytattam az utat. A kikötőből egy könnyű, de meredek sétával elérhető a 100 méter magas Gorilla-hegy és a tetején a Pesi-kilátó (ペシ岬頂上). Találtam itt szamuráj síremléket, időkapszulát, világítótornyot, és egy táblát, amely megmutatja a négy égtáj felől fújó, 16 féle szél nevét[4] a helyiek szóhasználatában. A nap felragyogott, s csodálatos kilátás nyílt a kikötőre, a völgyhídra és a kompra, ami épp indult vissza Vakkanaiba. Ezután a sziget déli része felé vettem az irányt a bringámmal. Párás, langyos idő volt, gyér autóforgalommal. Magával ragadott a tengerparti halászfalvak hangulata, a házak türkizkék teteje, a szépen sorjában tárolt halászati eszközök, a száradó hínárok, az útszéli, enyésző csónakok, a tenger felől szálló illatok. Utamat a jól ismert automaták kísérték, megálltam a szentélyeknél is áldást kérni további utamra. Mintegy 30 kilométert tekertem békésen a sziget peremén, balra kilátással a tengerre, jobbra pedig kilátással a felhőbe burkolódzó Risirizan-ra.

Délen a Numaujra-kilátópontnál terveztem éjszakázni, itt már nagyobb forgalom volt, ami a hegyet – illetve néha a bringámat – fotózó japán turistákat illeti. A hely arról nevezetes, hogy Hokkaidó legnépszerűbb édességmárkájának, a Shiroi Koibito-nak dobozát díszítő kép[5] itt készült, illetve még az előző császár és felesége is ellátogatott ide[6]. A lemenő nap fényében elő-előbukkant a hegy, a felhők szorosan hozzásimulva szaladtak tovább és tovább. Miközben csodáltam a lemenő nap fényeit, a sátorverés csak váratott magára. Mikor már majdnem besötétedett, véres harcot kellett vívnom a könyörtelen, vad szúnyogokkal, akik elől végül beugrottam a fénysebességgel felvert sátramba. A vérző csípéseket befújtam a minden rovart-bogarat elriasztó hokkaidói gyógynövényes sprével, utólag. (Ezt a rovarírtót azóta használjuk, valóban mindent elriaszt, csak időben kell használni.) Az izgalmak hatására a vacsora (onigiri, szőlő, főtt kukorica, burgonya chips) mellé elfogyasztottam a holnapra tartogatott Sapporo sört is, fájdalomcsillapításképp.

Másnap hajnalban 4 órakor keltem, ilyen korai a nyári hokkaidó napfelkelte. Első pillantásom a szürreálisan rózsaszín égre esett, második a hegyre, ami előbújt felhő köntöséből… A reggeli onigiri, és egy sátor elpakolós time-lapse videó alatt gyönyörködtem a pillanatról pillanatra változó, felkelő napsugarakban fürdő Risiri-zanban. Lassacskán aztán elindultam a közelben lévő, mocsaras természetvédelmi területre, ahol a japán művészetekből jól ismert látványt ígérte a térkép. Az információs pult és a vásáros bódék még zárva voltak (pedig árultak „medve bambusz”-ból készült teás fagyit (Kumazasa soft cream) – kumazasza-t készítenek Japán magas hegyeiben, mely eredetileg gyógytea volt), sehol senki, ami nem meglepő, mivel még reggel 6 óra sem volt. Az út egy kis ösvényig vezetett, ahol eljutottam az Otatomari-tóig (オタトマリ沼), s itt szerencsémre megpillanthattam Risiri-zan tükörképét a víztükörben, és magát a hegyet, olyan volt, mint egy élő műalkotás. Pár perccel később aztán Risiri-zan már újra fel is öltötte ködruháját.

A sziget nyugati partján tekertem vissza a kikötőbe, ahol még 30 kilométeren át szívhattam magamba a sziget bódító illatait, a sós tengeri szellőt, a benne lengedező száradó halak és hínárok táncát, a velük bogarászó helyiek széles mosolyait, a tündöklő virágokat és lepkéket. A parton árulják a friss halat és helyi termékeket, itt természeten kóstolni is lehet, emellett gyerekekkel látogatható a Rishiri Choritsu Múzeum, ahol bemutatják a sziget történetét és a tenger élővilágát. Meg-megállítottam a bringát és lemásztam a tengerhez, a fekete csipkézett sziklák lávaként törtek fel annak idején[7]. Ma a cserfes sirályok és a hangosan károgó varjak voltak az útitársaim.  Szembe találtam magam egy forrással is, ahol frissítettem szomjam és feltöltekeztem a selymes ízű, hegyi forrásvízből. Ahogy haladtam előre, egyszer csak felbukkant egy piros szentélyt, ami egy sziklán állt, kint a tengeren.

Kita-no-Icukusima Bentengu szentély
A legenda szerint réges-rég, egy nagy viharban, a partközeli sziklákon hajótörést szenvedett tengerészeket mentett meg maga Benzaiten isten (a Hét Szerencseisten egyike), akinek ezért köszönetképp egy szentélyt emeltek. A sziklát, melyet a szentély áll, Rjudzsin-no-Iva, azaz Sárkánykirály-kőnek is nevezik[8].

A sziget egyik fő terméke a kombu 昆布, azaz a tengeri hínár, mely a japán konyha egyik fontos umami-ízt adó alapanyaga.  A legjobb éttermeknek szállítanak, a Risiri kombu egész japán szerte híres.

Risiri továbbá híres még tengeri-sünből készült ételeiről, melyet ott helyben fognak ki a tengerből, akár csak pár méterre az asztalodtól, ez igazi különlegességnek számít. Augusztus 11-én meg is ünneplik a helyi specialitást a Tengerisün fesztivállal, mely során tengerisün-evő versenyt is tartanak. A versenyzőknek természetesen a szúrós páncél nélkül kell elfogyasztaniuk a sünöket.

Risiri faluban színes dekorációk fogadtak – augusztus mondhatni a fesztiválok hónapja, számos macurit tartanak ugyanis ekkor, a már említett Tengerisün-fesztivál mellett e hónapban kerül megrendezésre a Hokkaidó-fesztivál, a Risiri „Úszósziget” Fesztivál, a Risirin Feszivál, a Gyermek Bonodori Fesztivál.
Visszakanyarodtam a kikötőbe, felpattantam a kompra és egy Sapporo sörrel búcsút intettem Risiri szigetének, de nem örökre.

Tartsatok velem a következő alkalommal is, amikor „a nyílt tengeri szigetre”, Rebuntó-ra kalauzollak benneteket!

 

 

Hasznos linkek és felhasznált források:
https://www.rishiri-plus.jp/
http://www.town.rishiri.hokkaido.jp/rishiri/
https://www.env.go.jp/en/nature/nps/park/rishiri/guide/view.html
https://www.japan-guide.com/e/e6876.html#otatomari

 

[1] Ezen túra folyamán Hokkaidó szigetén 1014 km-t tesznek meg északról dél felé, vagy déltől észak felé haladva.
[2] 利尻島 [Rishiri Island]. Nihon Daihyakka Zensho (Nipponika) (in Japanese). Tokyo: Shogakukan. 2013. OCLC 153301537. Archived from the original on 2007-08-25. Retrieved 2013-09-06.
[3] http://www.onlineplantguide.com/Plant-Details/2457/
[4] https://www.town.rishirifuji.hokkaido.jp/rishirifuji/1158.htm
[5] https://www.ana.co.jp/en/us/japan-travel-planner/northern-hokkaido-01/course01/
[6] This place has also been dubbed “Shiroi Koibito Hill.” Anyone who proposes here will receive a “Proposal Certificate” (Married Persons OK) https://hokkaido-labo.com/en/rishiri-island-3285
[7] Located on the southernmost tip of Rishiri Island, Senhoshi Misaki Park is filled with an assortment of strange rocks and boulders. These were formed by lava flow from Mount Senhoshi-pon. https://hokkaido-labo.com/en/rishiri-island-3285
[8] https://soya-stay.jp/rishiri/32-2/

Észak ösvényein II. – Nikkó

Varga Lilla, 2020. 02. 27.

 

Nikkó, japánul 日光市, annyit tesz, a fény városa.

Nikkó

Három hatalmas hegy zárja közre, mely hegycsúcsokat mind a sintó, mind a buddhizmus szent helynek tart. A három hegyet jelképezi a Rinnódzsi főtemplomának, a Szanbucudonak három, óriás, aranyozott fa Buddha szobra.

Három Buddha Terme

Úgy tartják, a Három Buddha Termének szobrai a hegyek kamijainak (isteneinek) manifesztációi. A város történetének jelentős alakja volt Sódó buddhista szerzetes, aki megalapította a Rinnódzsi templomot, és a hegyek isteneinek ajánlotta a Futaraszan szentélyt (i.u. 782). Futaraszan a Nantai hegy (2484 m) egyik alternatív elnevezése is, mivel ő a legszembetűnőbb a három hegy közül. (A másik két hegy a Njoho és a Taro.)

A Futaraszan, a Rinnódzsi és a később (17. szd.) melléjük épült Tósógú szentély 1999 óta az UNESCO Világörökség részét képezik.

Futarasan szentély

A Nikkó Nemzeti Park számos hegyet, völgyet, tavat, vízesést tartogat a látogatóknak. Itt lehet megcsodálni például Japán három legmagasabb vízeséseinek egyikét, a Kegon vízesést (97 m), vagy az 1269 méteren fekvő Csúzendzsi tavat, és többek közt a Kinugava Kavadzsi meleg vizű forrást is.

A legenda szerint mikor Sódó szerzetes a Nantai csúcs felé vezető útján nem tudott átkelni a gyors folyású Daija folyón, letérdelt imádkozni és segítségért folyamodott az istenekhez. Kérését meghallgatták, és két kígyót küldtek az égből, akik összefonódva hidat alkottak, így a szerzetes át tudott kelni a folyón. Ez a híd a Sinkjó, az Istenek Hídja, ami a Futaraszan szentély bejáratához vezet.

Shinkyó, az Istenek Hídja

Ide látogatott hát el utazása harmincadik napján Basó, a hegyek, völgyek és folyamok szent földjére.
„… ma  ennek a szent hegynek a ragyogása bevilágítja az egész eget, áldása betölti a világmindenséget, minden népnek békességes életet biztosít, s bölcs nyugalmat áraszt szerteszét.”  Írja útinaplójában, megindultan a természet lehengerlő szépségétől.

Nantai csúcs és Csúzendzsi tó, 1920

Szorával, a társával felmásztak az Urami vízeséshez, a kristálytiszta vízzuhatag mellett az alábbi haikut írta, aminek sorait az egyik Basó emlékmű is őrzi Nikkóban.

Bashó emlékműve

„egyedül ülök
vízesés tövében –
böjt nyár idején”

 

Nikkó

 

Margóra:

Nikko –日光市
日光 –  にっこう [nikkõ] – napfény
市 – し[shi] – város
Futarasan – 二荒山
Rinno-ji – 輪王寺

Az idézett haiku:
しばらくは滝にこもるや夏の初

 

Felhasznált irodalom:
Macuó Basó, Észak ösvényein, Egy 17. századi japán költő verses útinaplója, szerk. és ford.: Vihar Judit, Vince kiadó, Budapest, 2011.
日光:
http://nikko-travel.jp/fanti/attract/sightseeing.html#attract_sightseeing_23
https://www.japan-guide.com/e/e3800.html
https://www.wonderful-japan.com/en/nikko/
http://nikko-travel.jp/assets/files/english/nikko_historical_walking_map.pdf

Képek:
Nikkó
Három Buddha Terme
Futarasan szentély
Rinno-ji
Shinkyó, az Istenek hídja
Nantai csúcs és Csúzendzsi tó
Bashó emlékmű