Egérrágta múlt – régi cikkek nyomában I. rész

Az 1910-es Japán-Brit Kiállítás, és útja Budapestre

Írta: Varga Lilla, 2021. 06. 04.

Előhang

Miután Perry „fekete hajói” (1854) utat nyitottak a felkelő nap országába, a kapcsolatfelvétel lehetősége Japánnal nem szorult többé korlátok közé. Ennek köszönhetően természetes érdeklődés irányult Nyugat részéről Japán eleddig kevéssé ismert kultúrája felé. Mindez azonban Japán számára nem történhetett viharok nélkül; a nyitás és a gazdasági változások a már meggyengült sóguni rendszerrel szembeni feszültségek további táptalaja lett, és az addig fennálló hatalom megtöréséhez vezetett. 1868 elhozta a Meidzsi-kort és a restaurációt, mely véget vetett a 700 éves sóguni rendszernek.

Az országon belül folyó hatalmi harcokba Franciaország és Anglia is belenyúlt, Japán pedig hirtelen a világpolitika sodrásába került. A szigetország azonban nem kívánt Ázsia gyarmatosításának következő állomása lenni az európai nagyhatalmak szemében, ezért rendkívüli ütemben modernizációba kezdett az európai országok mintájára, és a gyarmatosított helyett a gyarmatosító szerepét szándékozott magára ölteni.
Ezt az elhatározást követte az I. világháborúig a japán-kínai háború (1894-95), a japán-orosz háború (1904-1905) és Korea megszállása (1910).

Annak érdekében, hogy politikai és gazdasági erődemonstrációja mellett a japán kultúra is kellően megragadja Európa figyelmét, Japán már 1862-ben részt vett – ha nem is hivatalosan – egy londoni kiállításon, melyet 1873-ban a bécsi kiállítás követett, ahol Japán már hivatalosan is képviseltette magát, mint modernizálódó állam. 1910-ig 36 európai kiállításon vettek részt (beleértve a párizsi Világkiállítást is 1878-ban) – kultúrmissziós célok mellett, a fejlődés érdekében maguk is tanulmányozni kívánták a nyugati vívmányokat, illetve a kiállításokon való jelenléttel is lendíteni szerettek volna a japán exporton.[1]

Azonban a fent említett keleti frontos háborúi, melyeket győzelemmel zárt, megingatta a Nyugat szemében a szigetországról eddig kialakított naiv-romantikus képet, és a korabeli sajtóban több helyütt negatív felhanggal kezdtek nyilatkozni Japánról – a „sárga bestiáról” (ld. lent), mely erősödése Európát és a nyugati világot fenyegetheti.

Az Újság, 1910. 07. 29.

Az 1910-es londoni japán kiállítás ennek tükrében bírt kiemelt fontossággal. A kiállítás célja az volt, hogy a japán művészet, ipar, történelem és kultúra fejlődését reprezentálja, a „modern Japán” katonai sikereivel egyetemben, így bemutatásra került a gyarmatosított területek kultúráiból is egy szelet. Rendkívül gazdag volt tehát a kiállítás anyaga, melyek közt nemzeti kincsek ugyancsak helyet kaptak. Japán ezzel a kiállítással is helyre kívánta állítani európai renoméját, főként mivel háborús kiadásai miatt erősen megcsappant az államkincstár, annak érdekében pedig, hogy az ipari fejlesztésekbe tovább tudjon invesztálni, kölcsönt kívánt felvenni a britektől.[2]

Az Újság, 1910. 01. 19.

A Japán-Brit Kiállítás (1910) visszhangja a hazai sajtóban

Japán fenyegetés, úgymint „Ázsia az ázsiaiaké– A korabeli hangok leginkább Japán rendkívüli ütemű fejlődését, győztes háborúit emelik ki, és bocsátkoznak ezek alapján messzemenő feltételezésekbe.

Czink Lajos, Japán kiállítás, Pécsi Napló, 1910. 07. 20.

A sok helyütt heves hangvételű beszámolók negatív japán-képe, és az ebből kiinduló keleti megszállás sötét jóslatai mögött a keleti országok egymáshoz való viszonyának, történelmük és kultúrájuk ismeretének korlátozottsága érződik – ennek tükrében egyenes következmény, hogy többen a japán kiállítást ezen Európát is magával sodró, idézve „öntudatra ébredt” Kelet erődemonstrációjának tekintette.

Czink Lajos, Japán kiállítás, Pécsi Napló, 1910. 07. 20.

Azonban a „vén Európát” (3) fenyegető „ifjú Japán” (4) általában véve sikeresen nyűgözte le épp úgy keserű szájízű, mint csodáló szemlélőit, biztosan találunk egy-egy elemet, mely általános tetszésnek örvendett, mint például a „törpe japán fák” (5), melyek úgy tűnik, minduntalan felhívták magukra a figyelmet.

Ivánfi Jenő, Japán Londonban, Az Újság, 1910. 07. 29.

A bonszai kultúra elragadtatta a szemlélőket, hiszen a fák itthoni „funkciójától” olyannyira eltérő, újszerű szerepük mintha csak szimbolizálta volna a kultúrák különbözőségét. A korabeli cikkeket olvasva az az érzés keríti hatalmába az embert, hogy a kiállításon részt vevők mind erre kíváncsiak, ezt keresik – a távoli, misztikus ismeretlenségbe burkolódzó, európai szemnek új, friss, izgatóan idegen és érthetetlen kultúra megnyilvánulásait. A „mást” keresik a kiállított világban – ha számukra eleget találnak, elégedettek, ha keveset, akkor kritikusabbak.
Míg az egyik tudósító felrója az európaias stílt, például hogy a jelenlevő japánok – a skanzen területének kivételével – európai öltözéket viselnek, a másik épp ellenkezően, a japán jelenlevők egyedi szellemiségéről ír, és pozitívumként emeli ki, hogy a japán stílus magát „európai szellem által átitatott (…), a maga eredetiségében, de stilizálva, tehát nem olyan túl bizarr alakban” (6) képviselteti.

A korabeli olvasóknak mégiscsak fejtörést okozhatott, hogy miként is képzeljék el, ezt a bár minden tudósítás szerint igencsak gazdag anyagban bővelkedő kiállítást – hiszen hol úgy nyilatkoznak róla, hogy a japán kultúráról, iparról és történelemről rendszerezetten, jól felépítetten nyújt átfogó képet, míg másutt épp ellenkezőleg, azt róják fel neki, hogy rendszerezetlenül, a bóvli és valós kulturális értéket magáénak tudó műtárgyak zavaros keverékével várja a látogatókat.

Az a bizonyos „teljesen japán szellem(7) – A kiállítás múltra visszatekintő részei viszont egyöntetűen magukkal ragadták a tudósítókat – az 5., 7. és 8. századi műtárgyak; Buddha-szobrok, kisplasztikák és metszetek, valamint a felépített japánkertek.

Vasárnapi Újság, 1910. 09. 04.

A minden területen megjelenő művészi gondosság és precizitás lett az európaiak szemében Japán sajátja – lett légyen szó képző- és iparművészetről vagy gépiparról. A természethez való hozzáállásukat pedig a prezentált japánkertek sajátos hangulatában, a természetesség és a gondos, arányosságra törekvő tervezés harmonikus egységében látták megnyilvánulni.
Ugyancsak jellegzetesen „japáninak” érezték a természetábrázolás jellegzetességeit, egyrészt, hogy a részletek kiemelt figyelmet kapnak a művész részéről, másrészt pedig a virágrendezésben is szerepet kapó abbéli szándék, hogy az egyes ábrázolt vagy felhasznált elemek önmagukban is teret kapjanak – ez utóbbi megfigyelésből tudhatjuk, hogy valóban nem csupán a kifejezetten Nyugatnak szánt műtárgyak szerepeltek a kiállításon, hanem a valódi japán ízlést tükröző tárgyak is helyet kaptak. A nanban („déli barbár”) tárgyakat ugyanis a japánok kifejezetten a nyugati (elsősorban holland és spanyol) ízlésnek megfelelően túldíszítették, eltérően a belföldre készült tárgyak stílusától.

Lásd: Gineverné Győry Ilona, Japán csodakertek – A londoni kiállítás, 
BudapestiHirlap30evf_184sz_1910_08__pages56-57

A kialakított kertek, a narai Kasuga templom élethű vörös kapuja, az évszakok váltakozását végigkövető „Egy év Japánban” részleg költői hangulatú természeti ábrázolása elvarázsolja a tudósítókat, és az „ifjú Japán” hirtelen mintha megöregedne az írók szemében.

Ivánfi Jenő, Japán Londonban, Az Újság, 1910. 07. 29.

Mindeközben a „japán szellemről” nem lebbent fel teljesen a „titokzatosság fátyola” (8), a benyomások és új ismeretek itthon tovább fokozták az érdeklődést a szigetország iránt.

A londoni kiállítás margójára – „Japán lakodalom Londonban”, Pesti Hírlap, 1910. szept. 10.

A Japán-Brit Kiállítás Budapesten

Radisics Jenő, a Magyar Iparművészeti Múzeum igazgatójának szervezésében aztán, akitől egyébként átfogó tudósítást közöltek a londoni-japán kiállításról a Vasárnapi Újság 1910. szep. 14-i számában, megszervezte a londoni kiállítás iparművészeti csoportjának Budapesten való bemutatásának lehetőségét is. A Londonban kiállított tetemes mennyiségű műtárgy három csoportban, három további országba kerültek; a bányászati szekció Torinóba, a természettudományi Drezdába, az iparművészeti (és utóbb a szépművészeti szekció egy része is) Budapestre. (9)

Vasárnapi Újság, 1911. 01. 22.

Mint a korabeli tudósításokból kiderül, a kiállítás japán művészeti oktatási anyagát ajándékba kapta a Magyar Közoktatásügyi Minisztérium, amiért cserébe pedig mi „magyar művészeti oktatást feltüntető műtárgyakat és rajzokat” (10) ajándékoztunk a japán államnak. A kiállítást az Iparművészeti Múzeum földszinti üvegcsarnokában, és az azt körülvevő folyosókon rendezték be, a Tokiói Festészeti Akadémia tanára, Kume szan vezetésével, japán szakemberek közreműködésével. A londoni kiállításról hozott, valamint Tokióból érkezett mesterséges fák és virágok, lampionok és díszítő elemek feleltek a hangulatért. Három csoportban állították ki a tárgyakat; volt egy szépművészeti rész, mely a japán állam tulajdonában lévő tárgyakat is felvonultatott (az értékes nemzeti kincseket azonban már Londonból hazaszállították), egy iparművészeti rész, mely számos bronz, porcelán, szövet, hímzés és lakkmunkát tartalmazott, és egy iparoktatás szekció (mely tárgyai Magyarországon is maradtak).

Radisics Jenő a kiállítás kapcsán tartott előadásán kiemelte a japánok „eltanulási folyamatának” egyediségét, miszerint anélkül tesznek magukévá új ismereteket, hogy „nemzeti jellemük megváltoznék” (11).

(A japán iparművészet), Budapest Hírlap, 31/18, 1911. jan. 21.

A budapesti kiállítás egyedi tervezésű plakátot is kapott, melyet Utagawa Wakana festőművész alkotása nyomán készítettek, melyen „magnólia-ágon csiripelő veréb látható” (12). 1911. január 15-én, délután öt órakor, Zichy János Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter köszöntőjével nyitották meg a kiállítást a nagyérdemű előtt, a közönség azonban már jan. 13-ától kezdve olvashatta a sajtóorgánumok hasábjain a tudósítók első benyomásait, így felkészülhetett, hogy „élvezete lesz belőle, okulása is”, amikor belép „ebbe a különös világba”, mely „idegen, de vonzó és barátságos”. (13)

Érdemes megjegyezni, hogy kiállításról íródott tudósítások itt-ott arra is törekednek, hogy olvasóikat kiműveljék a tárlat megtekintése előtt. Ennek az edukációs szándéknak talán legjobb példája a Budapesti Hírlap 1911. jan. 13-i számában található, ahol a „meglehetősen idegen, de azért minden ízében érdekes és szép művészet lelkéhez” kívánja közelebb vinni olvasóit Csányi Károly azáltal, hogy hol bővebben, hol tömörebben, de átfogóan kitér a bemutatott tárgyakhoz kötődő kulturális és történelmi háttérre. Ekképp nyújt betekintést a képtekercsek, fametszetek (elkészítési módozatukkal egyetemben), a bronzművesség fejlődése (említve a rá kiható Buddhizmust), a kardművészet elemei, a teaszertartás és hozzá kötődő iparművészeti tárgyak, a zománc- és lakktechnika világába, és zárja így sorait:

Csányi Károly, Japán iparművészet, Budapesti Hírlap, 1911. 01. 13.

Lásd: Csányi Károly, Japán iparművészet, Budapesti Hírlap, 1911. 01. 13. BudapestiHirlap31evf_21sz_1911_01__pages317-317

Miként a londoni, úgy a budapesti kiállítás is a japán mesterember állhatatos, mindig művészire törekvő, igényes precizitást magáénak tudó jellegzetes képét elevenítette meg és égette köztudatba.

Japáni kiállítás Budapesten, Magyarország, 1911. 01. 14.

A budapesti japán iparművészeti kiállítás margójára – „Nyilvános árverésen a japán kiállítás visszamaradt műtárgyai” Budapesti Hírlap, 1911. 03. 23.

 

A felhasznált cikkek (idézetek forrásai):

A Japán-Brit Kiállítás (1910) visszhangja a hazai sajtóban:

Radisics Jenő: Külföldi kiállítások – Brüsszel, London, München. In: Magyar Iparművészet, 13/7, 1910, 253-268. (8)

Radisics Jenő: A londoni japán kiállítás. In: Vasárnapi Újság, 57/36, 1910. 09. 04.

Tonelli Sándor: A londoni angol-japán kiállítás. In: Magyar Ipar, 31/38, 1910, 901-903.

Vértes József: A londoni japán kiállítás. In: Új Idők, 16. évf., 1910, 201-202. (3)(4)(7)

Czink Lajos: Japán kiállítás, (1910. júl. 14. London). In: Pécsi Napló, XIX. évf., 1910. júl. 20. (5)

Ivánfi Jenő: Japán Londonban. In: Az Újság, 8/179, 1910. 07. 29.

Gineverné Győry Ilona: Japán csodakertek – A londoni kiállítás. In: Budapesti Hírlap, 1910. 08. 04. URL: BudapestiHirlap30evf_184sz_1910_08__pages56-57

(Az angol-japán kiállítás). In: Pesti Napló (melléklet), 1910. 07. 10.

A Japán-Brit Kiállítás Budapesten:

Csányi Károly: Japán iparművészet. In: Budapesti Hírlap, 31/21, 1911. 01. 13. URL: BudapestiHirlap31evf_21sz_1911_01__pages317-317

[sz.n.] Japáni kiállítás Budapesten. In: Magyarország, 1911. 01. 14. (12)

Radisics Jenő: A japán iparművészet Budapesten. In: Vasárnapi Újság, 58/4, 1911. 01. 22.

[sz.n] A budapesti japán kiállítás. In: Magyar Iparművészet, 13/7, 1910, 279. (10)

(A londoni japán kiállítás Budapesten), Pesti Hírlap, 32/219, 1910. 09. 14.

(A budapesti japán kiállítás), Pesti Hírlap, 32/225, 1910. 09. 21.

(A budapesti japán kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/6, 1911. 01. 7.

(A japán kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/8, 1911. 01. 10.

(Japán iparművészeti kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/12, 1911. 01. 14. (13)

(A japán iparművészet), Budapest Hírlap, 31/18, 1911. jan. 21. (11)

Felhasznált irodalom:

[1] és [9] Dénes Mirjam: „Egy tárlat és ami mögötte van: Az 1911-es Japán kiállítás az Iparművészeti Múzeumban. In: „Közel, s Távol” III. (2013), Eötvös Collegium Budapest, 2014, 284-287. https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/handle/10831/34905/Kozel_Tavol_III_Denes_Mirjam_p_279-296.pdf?sequence=1&isAllowed=y

[2] Tóth Gergely Mátyás, Operettfigurák és bájos nippek: A japán-divat kezdetei – 5. rész. 2017. https://ujkor.hu/content/operettfigurak-es-bajos-nippek-japan-divat-kezdetei-5-resz

Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, Bp., 1989.

Egy kavari-kabuto sisak és a Csikubu-sima története

Varga Lilla, 2020. 09. 07.

A 16. századot a felemelkedni vágyó hadurak folyamatos háborúskodása jellemezte, ennek okán pedig a fegyverekkel, páncélzatokkal kapcsolatos fémművesség is aranykorát élte. A kavari-kabuto jellegű sisakok rendkívül feltűnő jellege azt a célt szolgálta, hogy viselője kitűnjön a tömegből, és felismerhető legyen. A magas rangú szamurájok körében népszerű volt, mert így tetteiket a többi katona rögtön a személyükhöz is tudta kötni.

Kavari-kabuto, 17. század

A kavari-kabuto sisakok mintázatát természeti formák és figurák, mitológiai elemek, és legendák után formálták. A harcos által választott motívum és forma jelentéssel is szolgált az ellenfelei számára.

A Csikubusima című nó dráma és a „nyulas sisak” története

A nó dráma története röviden a következő; Daigo császár küldötte a Biva tóhoz ment, a Csikubu-sima szigetre, hogy Benzaiten (Benten) szentélyében imádkozzon. A küldöttet, és egy fiatal nőt, akivel a férfi a parton találkozott, egy öreg halász vitte be a szigethez egy apró csónakon. Miközben a csónak halkan surrant a vízen, a két utas élvezhette a tavaszi táj csöndes szépségét. A küldött, egy gyönyörű verset mondott a hölgynek;

„A zöld fák visszatükröződnek a tó tükrén, hogy apró halak játszhassanak a lombok közt; a hold a tó alá merül, a holdon lakó nyúl pedig a hullámok közt cikáz.”

Idézet: Tyler, Royall. „Buddhism in Noh.” Japanese Journal of Religious Studies, vol. 14, no. 1, 1987, pp. 19–52. JSTOR, www.jstor/stable/30234528, URL: https://www.metmuseum.org/art/collection/search/22098, ford. Varga Lilla

Csikubu-sima c. nó dráma ábrázolása

Az öreg halász a szentélyhez vezette a küldöttet, a hölgy pedig követte őket. A küldött nagyon elcsodálkozott ezen, mivel úgy tudta, hogy a szigetre nő nem léphet, azonban a másik kettő megcáfolta őt. Elmesélték a küldöttnek a sziget történetét, és mivel hogy Benzaiten, a szentély istensége a nőiesség megtestesítője is, a nőknek bizony nem tilos a szigetre lépniük. A történet végén aztán kiderül, hogy a hölgy valójában egy hajadon az égi világból, az öreg halász pedig a Biva tó szelleme.

Csikubu-sima

A kavari-kabuto ezt a történetet őrzi; a sisakot díszítő nyúl és a hullám motívumok kettőse a versre utal, a Biva tó hullámai közt cikázó nyúl jelképezi a Csikubu-sima történetét. A sisakot viselő szamuráj művelt ellenfele, mikor meglátta ezt a kavari-kabutót, felismerte a jelképet, és tudta, hogy a harc folyamán, viselőjének ereje mellett, éles eszével is számolnia kell.

A nyúl és a hullám díszítette kavari-kabuto.

 

Forrás:
https://www.the-noh.com/en/plays/data/program_027.html
https://www.metmuseum.org/art/collection/search/22098
http://en.biwako-visitors.jp/gobiwako/explore/chikubu-island-chikubushima/

A kiszeru-kultúra

Varga Lilla
2020. 08. 11.

 

Kikukawa Eizan, „Lovers and kiseru”, 1920’.

 

煙管 – [kiseru]
煙る – [kemuru] – füstöl, füstölög, 管 – [kan] – cső

A dohányzás szokása Japánban a 16. században (az európai jelenléthez köthetően (1542)) terjedt el. Azonban nem volt a kezdetektől egyengetett útja a dohányiparnak a szigetországban; a sógunátus először nem támogatta, sőt szankcionálta a dohánytermesztést, mivel a rizs, és egyéb haszonnövények termesztésére alkalmas föld elől vette el a helyet – később azonban, a 17. században, a virágzó kereskedelem miatt előtérbe került a piaci értékesítésre szánt növények termesztése – így nyert teret a dohánytermesztés is (pl. a tea mellett).[1]

Miután a dohányzást és a vele kapcsolatos mezőgazdasági és kézműipari tevékenységeket is legalizálták, a dohány-kultusz elindult a japanizáció útján, ennek köszönhetően pedig az Edo-korban (1603-1868) kialakult a kiszeru-kultúra. A díszesen faragott rövid pipák és a megmunkált pipatartók (cucu 筒) az iparművészet egy fontos ágát képezték.

Nobe-kiszeru, kiszeru-zucu és tabako-ire

Kialakult a dohányzás-ceremóniája, a tabako-dó (煙草道), melyben rögzítették az udvariassági és használati szabályokat (egy pár példa);
– Mikor vendég jött a házhoz, előkészítették a tabako-bon-t ( 煙草盆 ), a „dohánytálcát”.
– A vendég nem kezdhetett el dohányozni, a házigazda érkezése előtt.
– Mikor a házigazda megérkezett, először megkérdezte vendégét, hogy akar-e dohányozni.
– A vendég udvariasan elutasította, mondván, hogy „először a mesternek kellene rágyújtania”.
(Ezt az udvariassági formát kétszer-háromszor megismételték.)
– A házigazda óvatosan megtisztította a kiszerut, és átadta a vendégnek mondván, hogy próbálja ki.
– A vendég ekkor elfogadta a pipát, majd illően megdicsérte a dohány ízét.

Suzuku Harunobu, „Two women in conservation”, 1766.

A tabako-bon minimum felszerelése a hai-otosi  (灰 落し), a hamu gyűjtésére szolgáló edény, illetve a hi-ire (火入れ), mely a faszén tárolására szolgál, amivel meggyújtják a kiszerut.

Tabako-bon

Az Edo-kor közepe táján az emberek már nem csupán a négy fal között dohányoztak – hogy ezt kényelmesen megtehessék, olyan kiegészítőkre volt szükségük, mint a tabako-ire (煙草入れ), azaz a „dohányzacskó” (ma a cigarettatárcára használják a kifejezést). A tabako-ire megszokott ajándék volt a tanulmányok befejezése után; akinek övén tabako-ire függött, jelezte, hogy az illető felnőtt korba lépett. A dohányzacskó faragott, fából, elefántcsontból vagy bambuszból készült, tömörebb verziója a tonkocu, mely a 20. századtól lett népszerű.

A kiszeru-kultúra eszközei

 

Rau 羅宇 és Nobe 延べ – a kiszeru két fajtája

A két kiszeru között a legnagyobb különbség a szárukban van; a rau-kiszeru szára leggyakrabban bambusz (vagy más üreges fa), melynek két vége valamilyen fémrátétet kap. (Fém borítja a szár egy részét (szuikucsi), a pipa ajkát (kucsimoto), valamint a nyakat (gankubi), és a piapafejet (hizara).)

Rau- és Nobe-kiszeru

A nobe-kiszeru szárában nincs bambusz, vagy fa, hanem teljes egészében valamilyen fémből, esetenként üvegből vagy kerámiából készül.

A két fajtán belül is számos típust különböztethetünk meg; például a rau-kiszeruk közé tartozik a szekishu-kiszeru, mely a teamesterről, Katagiri Szekisu-ról (1605-1673) kapta a nevét, aki előszeretettel használta ezt a fajta, enyhén lekerekített kiszerut.

A nobe-kiszeru fajtán belül a tazuna-kiszeru 手網 csavart testtel rendelkezik, a natamame-kiszeru 鉈豆  pedig közkedvelt volt a 19. században a katonák körében, valószínűleg könnyű hordozhatósága miatt.

Katsukawa Shun’ei, „The actor Ichikawa Komazu”

A pipa-tartó doboznak, a cucu-nek (筒) is több fajtáját különböztetik meg;

A legnépszerűbb a muszo-zucu, mely ovális alakú, és egy felül vékonyabb, alul vastagabb darabból áll. Igazából bármilyen, eltérő hosszúságú kiszeru tartható benne.

Muszo-zucu

Az aikucsi-zucu vizuálisan úgy tűnik, hogy két egyforma részből áll, azonban a felső darab része belül keskenyedik – emiatt azonban nem minden kiszeru-típus tartható benne kényelmesen.

Aikucsi-zucu

Az otosi-zucu a második legkedveltebb típus, ez egy egyszerű üreges tartó, mely felül nyitott. Mint a muszo-zucu esetében, ennél sem számít a kiszeru hossza, azonban a nyitottsága miatt kevésbé biztonságos. – A vari-zucu ugyanez a koncepció, csak a tokba vésett rések miatt kevésbé félő, hogy a kiszeru kicsúszik a tokból.

Otosi-zucu

A szenrju-zucu szintén egyetlen darabból áll, de nagyrészt nyitott – a kiszerut egy gyűrű tartja a szájrésznél – ennek hátránya, hogy törékenyebb a kialakítása.

Szenrju-zucu

Kiszeru-macuri

Ibaraki régióban, szeptember első vasárnapján tartják a kiszeru fesztivált, mely során egy hatalmas, 60 kilós kiszerut hordoznak végig, sintó rituálé keretein belül. A ceremónia Kaban-san-nak, az Isiokában található hegynek szól, mivel 1954-ben a vidéken termesztett dohánytermény csodával határos módon túlélt egy hatalmas jégesőt. A földművesek ezután egy óriási kiszerut készítettek bambuszból és ónból, melyet felajánlottak a helyi sintó szentélyben. Innen ered a fesztivál hagyománya. Rá 10 évre, 1964-ben a híres Murata gyár, még megszűnése előtt, elkészített egy hatalmas (2,6 méteres) kiszerut, melyet a helyi istenségnek ajánlottak fel.

Kiszeru-macuri

 

Felhasznált irodalom:

Völgyi Katalin, Japán gazdaságtörténete, MTA KRTK Világgazdasági Intézet, Budapest, 2015.
Ferenczy László, Japán iparművészet, Corvina, Budapest, 1981.
http://www.kiseru-pipe.com/en/content/12-what-is-a-kiseru
https://www.tabashio.jp/collection/tobacco/t10/index.html
https://pipedia.org/wiki/Gloss

 

[1] Völgyi Katalin, Japán gazdaságtörténete, MTA KRTK Világgazdasági Intézet, Budapest, 2015.

 

Felvonulások és kereskedelem az Edo-korban

Varga Lilla, 2020. 03. 17.

 

Két rendkívül érdekes előadást hallhattunk a Japán Alapítvány szervezésében megrendezett esten, ahol a két meghívott professzor különböző aspektusból mesélt az Edo korról. Dr. Kurusima Hirosi a felvonulások tükrében mutatta be a sógunátus felemelkedését és hanyatlását, dr. Hidaka Kaori professzor pedig a japán lakktárgyak kereskedelmi útját követve, az exportra és helyi használatra szánt tárgyak különbségére rámutatva festette le az európai és japán kapcsolatokat a 17. században.

Az Edo kor 1603-al kezdődött, amikor a Tojotomi Hidejosi halálával széteső hatalmi rendben Tokugava Iejasu a szekigaharai ütközetben legyőzte a többi daimjót (hadurat), saját uralma alá rendelte őket, és megalapította edoi (mai Tokió) központtal a Tokugava sógunátust. Ebben a korban 260-270 daimjó-család létezett, akik földekkel és hadsereggel rendelkeztek. Iejaszu, hatalma megszilárdításának érdekében rendkívül szigorú ellenőrzés alatt tartotta ezeket a daimjókat, és számos kötelezettséget rótt ki rájuk, hogy se idejük, se pénzük, se lehetőségük ne legyen erőt kovácsolni és összeesküvést szervezni a sógunátus ellen. Az egyik ilyen megkötő rendelkezés a szankin kótai volt, ami azt jelentette, hogy minden második évben a daimjó köteles volt családjával Edóba költözni, és váltott szolgálatot vállalni, ami alatt a család túszként Edóban maradt. Ennek a „hagyománynak” lett köszönhető, hogy a daimjók útja Edóba és vissza, virágzó felvonulás-kultúrát eredményezett.

Tokugawa Ieyasu

A Japán Nemzeti Történeti Múzeum számos forrással rendelkezik ezeknek a felvonulásoknak a rendjéről, és képi illusztrációk segítségével kaptunk betekintést a felvonulásokhoz kötődő szokásokba. Kurusima professzor az Edo kort a „Felvonulások korának” nevezte. Rengeteg ukijo-e-, és paravánképen örökítették meg a felvonuló meneteket és az őket fogadó városlakókat. Például Utagava Hirosige, az 1800-as évek elején alkotó festő, a Tókaidó 53 postaállomása című ukijo-e sorozatában örökít meg számos daimjó-felvonulást.

Utagawa Hiroshige, Tókaido 53 postaállomása (ca. 1838-40)

Tókaidó egy híres Edóba vezető út volt, amin az ország különböző részéről érkező daimjók végighaladtak. Kurusima professzor például egy 17. században készült, Edo látképet ábrázoló paravánképen mutatta be, milyen lehetett egy ilyen felvonulás menete. Ezeken a paravánképek az idő és tér összefolyik, míg az egyik panelen Iemicu sógun vadászik, a szomszédos panelen már a templomban van, mindez egy alkotáson, egyszerre jelenik meg. Az ábrázolt városkép, a felvonulásról is számos információt rejt magában. Megtudhatjuk például milyen jellegű gyaloghintón érkezett az adott hadúr, vagy miként fogadták őt a város lakói, illetve milyen szolgáltatások kísértek egy ilyen eseményt. A felvonulások olyan népszerűségnek örvendtek, hogy kiadványokat készítettek róla a lakosságnak. Az érdeklődők megvehették ezeket és így tájékozódhattak, kik, honnan érkeznek a városba. A kiadványárus (a szaké-árus mellett) gyakori kísérője a festményeken a felvonulásoknak. Egy ilyen nagy eseményre Edo lakói mindig felkészültek. Kijavították a tetőket, kitakarították az utcákat, direkt kint hagyva a vödröt és a seprűt, hogy lássák a felvonulók, készültek az érkezésükre. A felvonulás igazi látványosság volt, a nézelődők fizethettek ülőhelyekért is.

Sankin-kótai, Edo

A sógunátus gyengülése ugyancsak tetten érhető a felvonulásokat ábrázoló festményeken. Míg az Iemicu sógun korát ábrázoló műveken a daimjókat fogadó tömeg például teljes mértékig betartja az etikettet, az Edo kor vége felé már felfedezhetők kiingások. Például száradó ruhát hagynak kint, vagy egy kisgyerek meztelenül bámészkodik az ablakból. Ilyesmi az Edo kor kezdetén elképzelhetetlen lett volna. Meidzsi császár menetében pedig már feltűnik az európai ruházat és a lovas sereg, a közönség is áll, eltűnik a rituális meghajlási formák ábrázolása.

Dr. Hidaka Kaori professzor előadásának címe, „Lakktárgyak, mint jellegzetes helyi termékek a külföldi kereskedelemben”.  A professzor először is azt a tévhitet oszlatta el, hogy Japán teljes mértékig elzárkózott volna a külvilágtól az Edo korban. A sakuku, azaz „elzárt ország” kifejezés újkori szó, csak a meidzsi restauráció után keletkezett. Valóban, a sógunátus jelentős határok közé szorította a külfölddel való kapcsolatot, de az elzártság nem volt teljes. Kikötők működtek Cusimában, ez Koreával jelentett kapcsolatot, Nagaszakiban a Dedzsima kikötőbe érkeztek a hollandok és kínaiak, Szacumában a Ryúkyú királysággal érintkeztek, Macumában az ainukkal folyt kereskedelem. Az úgynevezett „nanban” lakktárgyakat kifejezetten exportra készítették, és a helyi használatra szánt tárgyakhoz képest a nyugati igényeket tartották szem előtt készítésükkor, és ez a díszítésre is állt. A 17. században még erős túldíszítettség jellemezte az exportra szánt tárgyakat. A holland megrendelők a kereslet ízlését tartották szem előtt, így például sűrű gyöngyház berakásra tartottak igényt, illetve erős indiai hatás érhető tetten,  ami nem tükrözte magát a japán ízlést, a japán iparművészet jellegzetességeit. A díszítés mellett a különbség tetten érhető a funkcionalitásban is. Egy exportra gyártott tároló dobozkának például (ellentétben a japán piacra készültekkel) nem volt levehető a teteje, lábakkal rendelkezett, és kulcsra zárható volt.

Nanban láda, ca. 1600-30

Maki-e technikának hívják, mikor a lakk megszilárdulása előtt a felületre karcolják a mintát, majd azt leszórják aranyporral. Azonban a hazai piacra gyártott tárgyakon nem csak a dísz, hanem a sima lakkfelület is határozottan érvényesült, ezzel egyrészt kihangsúlyozták magát a mintát, valamint a lakk minősége is előtérbe került. Az európai piacra szánt tárgyaknál nagyobb hangsúlyt kapott a minta, valamint kevésbé figyeltek a rajzok hitelességére, például egyes táncjeleneteknél hiányoztak kellékek, vagy gyakorta kínai gyermekek szolgáltak mintaként, mert Európában közkedvelt volt a kínai kultúra. Ami még a hazai használatra gyártott tárgyak díszítését jellemezte, az a „ruszu-mojó”, „hiányos technika”, ami azt jelenti, hogy nincs emberábrázolás, csak utalások az emberi jelenlétre.

Inró, maki-e technika, 19. szd.

Később, a 19. századra viszont az európai piacon megjelent az igény, hogy ne csupán japán gyártmányú, azonban a valós kultúrát kevéssé tükröző tárgyak kerüljenek exportra, így Európában is teret nyertek a „ténylegesen” japán lakk-tárgyak.

 

Forrás:
A cikk háttéranyagát a Japán Alapítvány szervezésében megrendezésre kerülő előadás („Az Edo-kor nyomában” c.) szolgálta.
Japán Nemzeti Történeti Múzeum

Képek:
Tokugawa Ieyasu
Utagawa Hiroshige, Tókaido 53 postaállomása (ca. 1838-40)
Sankin-kótai, Edo
Nanban láda, ca. 1600-30
Inró, maki-e technika, 19. szd.