Címke: film

Atipikus foglalkoztatási formák, és az azzal járó különleges életstílusok Japánban

Írta: Vadász Fruzsina, 2021. 02. 24.

A hagyományos japán munkakultúráról és munkahelyi etikáról, az „életre szóló foglalkoztatás” japán modelljéről már egy korábbi cikkünkben írtunk, azonban a jelenlegi cikkünk azokkal a munkavállalókkal, munkakeresőkkel és munkanélküliekkel foglalkozik, akik az említett, hagyományos kategóriába nem tartoznak bele. (Mivel az írás munkaügyi jellegű, a „hikikomori” és a „monster parents” jelenséggel jelen írás nem foglalkozik.)

Akik nem tartoznak bele a „hagyományos munkavállalói kategóriába”

Ezen személyek, vagyis azok, akik nem tartoznak bele a „hagyományos munkavállalói kategóriába”, azok többnyire és jellemzően a részmunkaidőben dolgozók, az ideiglenesen alkalmazottak és a nők, akik általában a gyerekszülést követően az otthoni háztartást vezetik tovább, vagy „félmunkaidőben” a munkájukkal, „félmunkaidőben” pedig a gyerekneveléssel foglalkoznak. Habár az 1985-ös Egyenlő Foglalkoztatásról Szóló Törvény sokat segített a nők helyzetén, és a hagyományos „életre szóló foglalkoztatás” rendszerén belülre is kerültek nők, azonban a fizetésük jóval alacsonyabb a férfi kollégáiknál, és a kor szerinti előreléptetést tekintve is elmaradnak a férfi kollégáikkal szemben.

Az 1990-es évek elején kezdett elterjedni az ún. haken-rendszer (派遣) [jelentése: kiküld, kirendel], ami a korábbi, a munkáltatóhoz való abszolút lojalitáson alapuló foglalkoztatási modellel kezdett el szakítani, ugyanis fejvadászcégek elkezdtek munkaerő-kölcsönzéssel és munkaerő-közvetítéssel foglalkozni. Olyan speciális munkára kirendelt dolgozók jelentek meg a munkaerő-piacon, akiknek nem járt a társadalmi háló biztosítása, azonban a munkaidejük rugalmas volt.
Egy folyamat indult el, ami olyan gazdasági-társadalmi problémákhoz vezetett, amelyek kezelése a mai napig kérdőjeles. Ennek a folyamatnak egyik alapvető gazdasági és történelmi oka logikusan az 1980-as években megalapozott, 1990-es években kirobbanó gazdasági válság volt, mely mellett egyéb kedvezőtlen társadalmi hatások játszottak még közre. Az 1990-es években elkezdődött folyamat legrelevánsabb munkaügyi vonatkozása volt, hogy kihívások elé állította a hagyományos japán „élethosszig tartó foglalkoztatás” modelljét. A „baby boom” generáció tagjai, az idősebb korosztály, akkoriban kerültek a magasabb és jobban fizető pozíciókba, kb. 7 millió fő került vezetői beosztásba, ami a fizetéseket tekintve sok. Ezek a munkavállalók összességében nagyon nagy költségterhet jelentettek a munkaadók számára. Mindezt tetézte az 1990-es évek gazdasági válásága, ami további ösztönzést jelentett a munkaadók számára, hogy a nyílt pozíciókat szabadúszókkal és ideiglenes munkavállalókkal töltsék fel, akik alacsonyabb fizetést kaptak, és azt a munkahelyi biztonságot sem élvezték, mint az élethosszig foglalkoztatott kollégáik. Ma azok, akik az élethosszig tartó alkalmazás előnyeit élvezik, általában a nagyobb cégeknél dolgoznak, és az összes és teljes munkaerő 30%-át alkotják, valamint túlnyomórészt férfiakról beszélünk.
2019-ben a foglalkoztatási statisztikák szerint a teljes foglalkoztatottság aránya 59,7% volt, ami az ország 126 millió fős lakosságából 66.650 millió főt jelentett. Ebből is teljes munkaidős foglalkoztatott volt 22.062 millió fő, ami az összes foglalkoztatott egyharmadát jelentette csak, ami szembetűnően kevés. Azonban a részmunkaidős foglalkoztatottak száma 7129 millió fő volt, és a betöltetlen munkahelyi pozíciók száma 990.091 főre nőtt.

Összességében az mondható el a japán munkaerő-piacról, hogy a nem-állandó alkalmazottak száma megnőtt, mivel a munkaadók ma már nem tudják ugyanazokat a jutalmazás-csomagokat biztosítani az összes beosztott számára.

A legfontosabb társadalompolitikai fogalmak – „freeter” és „NEET”

A legfontosabb társadalompolitikai fogalmakat egy különleges kifejezéssel érdemes kezdeni. A „freeter” („furītā” / フリーター) azokra a fiatal munkavállalókra használt kifejezés, akik nem tudnak, vagy nem akarnak teljes munkaidős állásokat betölteni. Ők egyik állást követően egy következőbe lépnek, ahelyett, hogy magasabb végzettséget szereznének maguknak, vagy ahelyett, hogy hosszabb munkakeresési időt vállalnának. Ennek az életformának a megszületése a „salary man” rendszerrel és a magasan versenyre ösztönző, versenyen alapuló iskolarendszerrel szembeni tiltakozáshoz köthető, eredeztethető vissza. A Japán Munkaügyi Politika és Képzés Intézet jelentése szerint 2001-ben már 4 millió fő „freeter”-ről lehetett beszélni. A „freeter” munkavállalók gyakori munkaadói a kisboltok, szupermarketek, éttermek és gyorséttermek, illetve hasonló, kevésbé jól fizetett, és kevesebb munkatapasztalatot, alacsonyabb végzettségi szintet igénylő munkakört ajánló munkahelyek. A „freeter” életforma viszont nagyobb szabadsággal jár, és az internet adta lehetőségek korában egyre több „freeter” tud otthonról, vagy egyéni vállalkozóként dolgozni.

Maga a „freeter” kifejezés az 1980-as évekből ered, azokra vonatkoztatva használták, akik nem voltak hajlandóak a „salary man” munkavállalói életmódot követni. Feltehetően a szó szemantikai eredete angol és német gyökerű, az angol „free” [szabad] és a német „Arbeiter” [dolgozó, munkavállaló] szavak keverékéből jött létre.
A Japán Munkaügyi Intézet 2000-es adatai és információi szerint egy olyan „freeter” átlagos havi keresete, aki 4,9 napot dolgozik egy héten, 139.000  ¥, ami egy kicsivel magasabb csak a szegénységi küszöbnél, ami 1,22 millió ¥/év, vagyis kb. 101.667 ¥/hó.
Három motiváció-csoportot különíthetünk el, hogy valaki miért is akar „freeter”-ré válni. Az első a „moratórium freeter” csoport, akik a „salary man” életstílussal kívánnak szakítani, akik csak az életet szeretnék élvezni. A második az „álomkergető freeter”, vagy „álomkereső freeter”, akik olyan életcélokat és álmokat kívánnak megvalósítani, ami nem fér bele a hagyományos társadalmi modellbe. A harmadik kategória a „nincs más alternatíva freeter”, vagyis olyan személyek, akiknek az életük fenntartásához, a mindennapi boldoguláshoz csak ez az egyetlen megoldás jutott. Egy jellemző példa ez utóbbira azon elvált édesanyák esete, akik alacsonyabb képesítéssel rendelkeznek, a gyereknevelést önállóan végzik, és megfelelő szabadidőt kívánnak biztosítani maguknak a pénzkeresés mellett a gyereknevelésre.

A „freeter” társadalmi fogalom és társadalmi osztály kormányzati definiálására több ízben került sor, amelyeket a 2004-es Hivatalos Kormánykiadvány a Munkaerő Gazdálkodásról, és a 2003-as Hivatalos Kormánykiadvány a Nemzeti Életről tartalmazza, mindkettő kiadványt az Egészségügyi, Munkaügyi és Jóléti Minisztérium adta közre.

A 2004-es definíció szerint „freeter” az a 15-34 éves korú személy, aki nem tartozik a közép-, és felsőoktatásba, nem tart fenn saját háztartást, és vagy ideiglenesen vállal munkát, vagy részmunkaidőben dolgozik, vagy ideiglenesen kiküldött munkavállalója egy munkaközvetítő ügynökségnek, vagy olyan módon munkanélküli, hogy közben ideiglenesen, részmunkaidőben, vagy kiközvetített munkaerőként szeretne dolgozni.

A 2003-as definíció ettől eltérő, ugyanis az utóbbi szerint „freeter” az a 15-34 éves korú személy, aki nem tanul iskolában, vagy nem tevékenykedik háztartást vezető feleségként, és ideiglenes, részmunkaidős, vagy kiközvetített munkavállalóként dolgozik, vagy éppen munkanélküli, azonban az említett kategóriák egyikeként szeretne dolgozni. A 2003-as kormánykiadvány 2.090.000 főre becsülte a „freeter”-ek számát. 2014-re a hivatalos becslések szerint a „feeter”-ek főszáma elérte az 1,79 millió főt. Tehát jelentős tulajdonsága ennek a társadalmi csoportnak az, hogy ugyan nem teljes és állandó állásban kívánnak dolgozni, hanem ideiglenes, részmunkaidős, vagy kiközvetített munkaerőként, azonban mégis kívánnak és akarnak is dolgozni.

Ugyan a „freeter”-lét nagyobb szabadságot és rugalmasságot biztosít, a hátránya azonban az, hogy minél hosszabb ideig „freeter” valaki, annál nehezebb egy biztos karriert és egy önálló egzisztenciát kialakítania, ugyanis a vállalatok még a mai napig jobban kedvelik az iskolából / főiskolából / egyetemről frissen kikerült fiatal munkaerőt, akiknek a személyiségét még lehet formálni, és akiket hosszú távú befektetésként lehet kezelni. A hosszú ideig tartó nem-hagyományos munkahelyen vagy munkakörben dolgozó ember hátránya a munkaadók szemében tehát az, hogy az ilyen ember „nehezebben hajlítható”.
További hátránya a „freeter”-létnek a kevésbé sikeresek számára nemcsak az, hogy a magas lakás-, és albérletárak miatt az önálló háztartás felépítésére és vezetésére csak korlátolt lehetőségeik állnak rendelkezésre, ami megnehezíti az önálló egzisztencia kialakítását, hanem az is, hogy nincs módjuk és lehetőségük a nyugdíjukról olyan módon gondoskodni, ahogy egy állandó munkavállalónak lehetősége van.

A „freeter”-ek kérdéskörét hivatott egy 2003-as kormányzati politikai terv kezelni, a Wakamono Jiritu Chosen Terv, vagyis „a fiatalok bátorításának a terve”/„a függetlenséghez vezető kihívás”, ami a fiatalok munkavállalási kedvének növelését célozta meg.

A „freeter” fogalom mellett a 2000-es évek első évtizedében jelent meg a „NEET” („Not in Education, Employment or Training”) kifejezés is, amit azokra az egyénekre alkalmaznak, akik sem a felsőoktatásban, sem a munkaerőpiacon nincsenek jelen, és továbbképzéseken sem vesznek részt.

A 2004-es Hivatalos Kormánykiadvány a Munkaerő Gazdálkodásról, melyet az Egészségügyi, Munkaügyi és Jóléti Minisztérium adott közre, a „NEET”-nek minősülő személyek létszámának emelkedéséről számolt be. A „NEET-kérdés” ugyan már korábban is bekerült a köztudatba, azonban a tanulmányok a kérdés kezelésének első jelentős, hivatalos szándékát  ehhez a kormánykiadványhoz kötik, innentől a  „NEET”-ről, mint külön társadalmi osztályról beszélnek.
A közmédia szívesen számol be NEET-történetekről, a politikusok pedig a társadalmi problémák megvitatásakor mindig előhozzák a NEET-problémát. Szerintük a „NEET” rosszabb, mint a „freeter”, mert a „freeter”-rel szemben a „NEET”-nek egyáltalán semmi hajlandósága sincs a munkavégzésre. A viták során azonban nem kerül említésre, hogy egy „NEET” gyakran szorongással, vagy mentális depresszióval küzd, ami az indoka annak, hogy az egyén „NEET”-té vált.

Az említett 2004-es kormánykiadvány a „NEET”-ről alkotott kormányzati definíciót is tartalmazza, ami szerint a „NEET” társadalmi osztály olyan, 15 és 34 éves kor közötti fiatalokat jelenti, akik a munkaerő-piacon kívül helyezkednek el, egyedülállóak, nincsenek jelen a közép-, és felsőoktatásban, és nem tartanak fenn saját háztartást. A japán definíció tehát a motiválatlan munkakereső munkanélkülieket is a „NEET” alá sorolja be, és emiatt a közmédia is hajlamos róluk azt feltételezni, hogy nem is hajlandóak dolgozni. A kormánykiadvány a 2003-as évre 520.000 fő „NEET”-et becsült meg, ami 8,3%-os növekedést jelentett az előző évhez képest.

Film: „Bérelj cicát!” / „Rent a Neko”

Összefüggésben e témával, 2012-ben jelent meg Ogigami Naoko rendezésében, Ichigawa Mikako főszereplésével a „Bérelj cicát!” c. film, mely középpontjában Sayoko, egy macskákat bérbeadó „freeter” áll, és mely az ő életfelfogásának bemutatásával fogalmazza meg társadalom-kritikáját a fent említett problémakörökkel kapcsolatban A filmről korábban írt, és a Hibiki-ben megjelentetett recenzió az alábbi linken; „Magányos japán vagy? Bérelj Cicát!  – レントアネコ”  olvasható.

Társadalmi és gazdasági okok

Ahogy a jelen írásban többször is előkerült, a „freeter”-lét előnye a szabadság, mely azonban nem csak a munkavállalónak, hanem a munkaadónak is előnyös tud lenni. Míg egy állandó alkalmazottnak tilos az adott munkahelye mellett más munkahelyen is dolgoznia, addig ezt a „freeter” státusz megengedi.

Gyakran azért választja ezt a munkavállaló vagy a munkaadó, mert így az előbbi egy kevésbé jól fizető vállalatnál megszerzett tapasztalatot egy jobban fizető vállalat hasznára és gyarapodására fordíthatja, illetve a munkavállaló egyszerre kettő szakma vagy munkahely tapasztalatait is elsajátíthatja, amire nem volna lehetősége állandó munkavállalóként. (Egyfajta „know-how transzfer kiskapu” a hagyományos japán munkaetika íratlan szabályai alól.) Valamint a „freeter” státusz kevesebb felelősségvállalással jár, a munkavállaló kevesebb felelősséggel tartozik a munkájáért, ha mindazt „freeter” státuszban teszi meg (pl. nagyon nagy hibázás esetén a hagyományos japán bocsánatkérési normákat kevésbé szigorúan kell betartani, és egy „freeter” hibázása nem vezet mindig a főnöke „arcvesztéséhez”). Mindez a munkaadó oldaláról is érvényes, ugyanis kisebb társadalmi felelősség terheli egy „freeter”-rel szemben.

„Freeter”-ré vagy „NEET”-té válni azonban nem mindig az ember önszántából meghozott döntésének eredménye, hanem feladás és reményvesztettség is lehet a háttérben. Sokszor azok döntenek az említett életformák mellett, akik 10-20 állásinterjún és visszautasításon vannak túl. Mindemellett a társadalmi háttér is közrejátszik. Általánosságban elmondható, hogy egy „freeter” vagy egy „NEET” alacsonyabb iskolázottsággal rendelkezik, mint egy állandó munkavállaló. A 25 és 29 évesek körében négyszer nagyobb a valószínűsége annak, hogy valaki „NEET”-té válik azok közül, akiknek legfeljebb csak középiskolai végzettségük van, összehasonlítva azokkal, akiknek főiskolai, egyetemi, vagy egyéb magasabban szakosodott képesítései vannak. Ugyanúgy két és félszer nagyobb eséllyel válik „freeter”-ré az, akinek legfeljebb középiskolai végzettsége van, mint aki magasabb végzettséggel rendelkezik. Mindennek megfelelően 1,8-szer magasabb a lehetősége egy főiskolai vagy egyetemi végzettséggel rendelkező személynek ahhoz, hogy állandó munkavállalóvá váljon a középiskolai végzettségűekkel szemben. A Japán Munkaügyi Intézet kimutatásai szerint azon személyek, akiknek az apja tudományos vagy magasabb cégen belüli pozícióval rendelkezik, sokkal kevésbé hajlamosak a „freeter”-ré válásra. A kimutatások szerint az alacsonyabb családi státusz befolyásolja a „freeter”-ré vagy „NEET”-té válást, ugyanis a családi státusz és az elért tudományos fokozatok korrelációban állnak a „freeter”-ré, a „NEET”-té, vagy az állandó munkavállalóvá válással. Minél magasabb a végzettsége vagy a családi státusza valakinek, annál kisebb eséllyel válik „freeter”-ré és „NEET”-té, és annál magasabb a lehetősége állandó munkavállalóvá válni.

Az állandó munkavállalók, az ideiglenes munkavállalók („freeter”) és az egyebek („NEET”) tudományos képesítésének az arányai

Forrás: Inui Akiko: Why Freeter and NEET are Misunderstood: Recognizing the New Precarious Conditions of Japanese Youth.

Az „elveszett generáció”

A „freeter” csak egyike azon munkavállalói és szubkulturális típusoknak és csoportoknak, melyek az 1990-es évek gazdasági válsága óta tartó stagnálás emberi „társadalmi externáliáihoz” [egy gazdasági jelenség során fellépő, további gazdasági hatással járó társadalmi hozadék, illetve jelenség, amely lehet pozitív vagy negatív], az ún. „elveszett generáció”-hoz tartoznak. Ők az a generáció, az a tömeg, akiknek elegük lett a hagyományos, versenyen alapuló vállalati munkakultúrából, illetve akik pont a gazdasági visszaesés során, a leépítések áldozataivá váltak. Ilyen egyéb csoport még a „freeter”-en kívül többek között az ún. „netkávézó menekültek”, a „yutori” és a „satori generáció”.

A „netkávézó menekültek” (ネットかフィ難民) csoportjának a besorolása szerint kezelhető a „freeter”-ek egyik alkategóriájaként, azonban lehet őket a „freeter”-ektől független csoportként is kezelni. A tárgyalt csoporthoz tartozók motivációja egybeeshet, vagy hasonló lehet azon „freeter”-ekéhez, akik alacsony keresetük miatt nem tudnak saját háztartást felépíteni, ellátni és vezetni, és emiatt egy netkávézókban keresnek maguknak olcsóbb lakhatási lehetőséget [a „moratórium freeter” csoport és a „nincs más alternatíva freeter”csoport]. Másrészről lehet szó olyanokról, akik a munkahelyi feszültségtől, illetve a fojtogató társadalmi normák okozta stressztől azáltal tudnak megszabadulni a nap végén, ha egy barátságos netkávézóba „menekülnek”. Ez utóbbiak között „salary man”-ekkel is találkozunk.

A „satori generáció” (悟り時代) tagjai olyan egyének, aki szándékosan felhagytak a magasra törő életcélok, ambíciók követésével. Nem vágynak jobb életre, nem kívánnak a legjobb márkájú ruhákban, autóval, kiegészítőkkel mások előtt mutatkozni, nem érdeklődnek sem a sportok, sem a szerelem iránt, elutasítják az anyagi-tárgyi világ fogyasztói élvezetét. Yamamoto Taku „Az emberek, akik nem akarnak semmit sem” („Hoshigaranai Wakamonotachi” – 欲しがらない若者たち) c. könyvében írta le a „satori generáció” társadalmi jelenségét, mely fő okaként a 2000-es évek „yutori oktatási modelljét” (ゆとり教育) jelölte meg. A „yutori” jelentése „feszültségmentes”, vagy „nyomásmentes”. A diákokat arra bátorították, hogy ne vegyék olyan komolyan az iskolai vizsgáikat és az érettségit.

A „parazita szinglik”, vagyis „parasite singles” („parasito shinguru” / パラサイトシングル) csoportja is megemlíthető még. Ők azok a munkaképes korú (fiatal) felnőttek, jellemzően a 20-as és 30-as éveiben járók, akik még mindig a szüleikkel laknak együtt, és nem hajlandóak a szülői házból elköltözni. A legnagyobb kritika az irányukban az, hogy a keresetüket nem a saját egzisztenciájuk felépítésére, önálló lakhatásra és életvitelre, családalapításra fordítják, hanem a saját luxus és kényelem iránti igényeik kielégítésére, luxusárucikkek vásárlására költik. Általában a női „parazita szinglik” – akiknek kényelmesebb ez az életforma, mint a háztartást vezető feleség-, és anyaszerep – nagyobb és több bírálatot kapnak a társadalom felől, mint a férfiak, akik nem hajlandóak egy személyben vállalni a saját családjuk anyagi fenntartását. Prof. Yamada Masahiro írt a „parazita szinglik” társadalmi jelenségéről egy meghatározó könyvet, „A parazita szinglik korszaka” (パラサイトシングルの時代) címmel. A könyvben megállapításra került, hogy a „parazita szinglik” nagy többsége egyáltalán nem hajlandó az otthoni feladatok ellátásban részt venni vagy segíteni, és a statisztikák szerint a „parazita szinglik” 85%-a nem járul hozzá az otthoni háztartás költségeihez, és 50%-uk pedig az otthoni lakhatáson és étkezésen felül még további anyagi támogatást is kap a szüleitől.

A JP Smart Magazine kép-ábrázolásai a „freeter”-ről és a „NEET”-ről:

Forrásjegyzék:

Székács Anna: A japán gazdaság és menedzsment. In.: Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019.

Judit Hidasi: The Sustainability of Japanese Work Culture. In.: Antall József Knowledge Centre: In Focus: Japan – The Legacy of the Heisei Era (2019. 3rd Issue)

Japan’s Lost Generation: Freeters, Net Cafe Refugees, Satori Generation, Parasite Singles, and Monster Parents. In.: Dining Dojo. Blogging about the relationship of food and martial arts in Nagoya! – http://diningdojo.blogspot.com/2015/09/japans-lost-generation-freeters-net.html [utolsó letöltés: 2021-02-11]

Inui Akiko: Why Freeter and NEET are Misunderstood: Recognizing the New Precarious Conditions of Japanese Youth. In.: Social Work & Society, Volume 3, Issue 2, 2005. – https://ejournals.bib.uni-wuppertal.de/index.php/sws/article/view/200/260 [utolsó letöltés: 2021-02-12]

Freeters is Japan. In.: JP Smart Magazine – https://www.jpsmart-club.com/freeter/ [utolsó letöltés: 2021-02-13]