I. rész – Risiri
Írta és a fotókat készítette: Nagy Szilvia, 2021. 02. 01.
Elkövetkező úti beszámolóimmal Hokkaidó (北海道) vadregényes, magyar turisták számára jórészt ismeretlen szigetére hívom képzeletbeli kalandra a kedves Olvasót, mely során első utunk Risirire (利尻島, Rishiritō), egy szunnyadó vulkánszigetre vezet. A sziget minden évszakban látogatható, tavasszal és nyáron egyedülálló alpesi virágmezők tündökölnek, így a túrázás, sziklamászás, és városnézés is népszerű, télen pedig az extrém síelők egyik különleges célpontja.
Szapporóból éjszakai vonattal a hegyeken át érkeztünk Hokkaidó sziget északi csücskébe, Vakkanaiba. Hegymászással egybekötött bringatúrát terveztünk, így a kerékpárjainkat is hoztuk magunkkal. A térség arról nevezetes, hogy itt található a Szója-fok (Cape Sōya), Japán legészakibb pontja, ahonnan tiszta napokon Oroszország partjai (azaz a hányattatott sorsú Szahalin-szigetek) is feltűnnek a horizonton. A Szója-fok a népszerű „Japán – hosszában” („Length of Japan”) útvonal kezdő- vagy kiindulópontja[1], mely túraút során a japán főszigetek legdélibb pontja, a Szata-fok és a Szója-fok között tekernek, gyalogolnak vagy éppen motoroznak a kalandos utazók több mint 3000 kilométert.
Vakkanai stratégiai központ volt a II. világháborúban, a mai napig vannak orosz lakói, orosz éttermet és utcanévtáblát is lehet találni, kedvelt kirándulóhely. Itt az éjszakát egy ingyenes kempingben töltöttük, mely nem ritkaság, több száz van belőlük Japánban – a leleményes utazók pedig egy Google térképre gyűjtötték őket. Az európai út- vagy erdőszéli vadkempingezéshez képest itt jár hozzá tengerparti vagy erdei kilátás, tűzrakóhely, mosogató, mosdó és esetenként zuhanyzó is. Személyzet nincs, csak kedves túratársak, jórészt a 60-on felüli, vagány nyugdíjas korosztályból, akiknek mindig lapul a hűtőtáskájában egy dobozos alkoholos ital ajándékba. Innen egy rövid kompúttal közelíthető meg a szárazföldtől 15 km-re fekvő Risiri-sziget.
A sziget neve a hokkaidói őslakosok, az ainuk nyelvék azt jelenti, hogy „magas sziget”, vagy „sziget nagy heggyel”[2]. A Japán-tenger északi részén keltünk át, a hatalmas hullámok és süvítő szél ellenére a fedélzeten vártuk, hogy előbukkanjon a pára mögül a Risiri-hegy (Risiri-zan 利尻山), másik – a Fudzsi-szan-hoz hasonló kúp alakja miatt kapott – nevén Risirifudzsi, Risiri-sziget 1721 méter magas vulkanikus hegye, egyike Japán 100 híres hegyének. Hokkaidói léptékben igazi hőség volt, már reggel is 20 fokot mutatott a hőmérő. Ez volt az első utam japán kompon, ami tartogatott meglepetéseket. Mint sok más helyen Japánban, belépés után cipőmentes, padlószőnyeges termek vannak, ahol lehet pihenni, aludni, számos automata van minden földi jóval, sőt a hosszabb utakon fürdőt is élvezhetünk.
Risiri-szigeten két város van, Risiri (利尻町, Rishiri-chō) és Risirifudzsi (利尻富士町, Rishirifuji-chō). A szigetet a part közelében futó egyetlen 60 kilométeres út öleli körbe, a Risiri Fantastic Road, és van egy repterük is. A sziget ca. 5000 főt számláló helyi lakossága halászatból és turizmusból él, bár sajnálatos módon itt is megfigyelhető a japán vidékre oly jellemző drasztikus elnéptelenedés. Busszal, kocsival és helyi taxival is felfedezhető a számtalan látnivaló. Hokkaidó hegyeivel ellentétben itt nincsenek medvék, tehát nem kell különösen figyelni a medvebiztosságra túrázás és kempingezés közben. A sziget írásos történelmében ismert viszont két kalandor jószág, akik mintegy 20 kilométert úsztak, mígnem kikötöttek Risiri-sziget partján, az egyik pontosan 1912-ben, a másik – szerencsénkre – csak ottjártunk után egy évvel, 2018-ban. Szórakoztató japán szokás, hogy sziklákat neveznek el formájuk alapján, itt a kikötő előterében a Gorilla-hegy fekszik, a parton körben tábla és természetesen fotópont jelzi az „Alvó medve” vagy az „Emberi arc” sziklákat. A komptól elkerekeztünk a közeli kempingbe, ahol felvertük a sátrat és már indultunk is a túrára. A kemping tulajdonosa beregisztrált minden hegyre-indulót, a mi fél tizenegyes indulásunkra csak mosolyogva rázta a fejét. A japán túrázók többsége ugyanis hajnalban indul, sőt sokszor még az éj leple alatt, hogy a hegytetőről napfelkeltét láthassanak, ebédre leérve egy forró fürdőben pihentessék meg végtagjaikat és ebédeljenek egy jót. Persze ez cseppet sem szegte kedvünket, mivel tudtuk, hogy hét óránk van még napnyugtáig.
A hegycsúcsra vezető túrautat 10 állomásra osztották, a felfelé vezető ösvény körül embermagasságú bozótot alkot a „medve bambusz” (sasa)[3], eltévedni szinte lehetetlen. Az egyes megállókat tábla jelzi, itt le tudunk ülni, beszélgethetünk a túratársakkal, felfrissülhetünk, gyönyörködhetünk a tájban. Hatalmas fák közt, sűrű erdőben indultunk és hamarosan elérkeztünk egy iható vizű hegyi forráshoz, ahol feltöltekeztünk a túrára. A hegyeken Japánban általában nincs (iható) víz, vagy épp a halálos betegséget okozó Echinococcus parazitával fertőzött, így ajánlott 1-2 napra való vizet magunkkal vinnünk. Igazi dzsungelben éreztük magunkat, madarak, mókusok futkároztak körülöttünk, meg-meg álltak pislogva. A fák aztán cserjékre váltottak, egyre meredekebben ívelt felfelé az út, tikkasztó volt a hőség (25 fok felett), egyre kevesebb árnyék volt. Egy-egy állomás elérésekor örömöt és megkönnyebbülést éreztünk, hogy megint eggyel feljebb jutottunk!
Aztán egy váratlan pillanatban elénk tárult Risiri-zan teljes valójában és elállt a lélegzetünk, csak álltunk és néztük percekig. Különös szerencsénk volt a tiszta idővel, mivel a magas hegyek csúcsai szeretnek felhőbe burkolódzni. Meglepődtünk, hogy ezen a forró augusztusi napon, még mindig látható volt a tél nyoma egy keskeny hófolt személyében. A hátunk mögött eközben kirajzolódott a kikötő és a sziget északi partvonala, és megjelentek az első felhők is. A magas hegyeken rendkívül gyorsan változik az időjárás, így szedtük a lábunkat felfelé. A csúcshoz közeledve a bokrokat fűfélék és alpesi virágok váltották fel, a talaj is apró, morzsalékos kavicsossá vált, a felhők fölé emelkedtünk. Egyre nagyobb csend és béke honolt, erősödött a szél.
Az ösvény igen keskeny, egyszemélyes, így ha előzni szeretnénk, az egyikünknek félre kell húzódni, ami kiváló alkalom a beszélgetésre. Így történt, hogy mikor elhaladtunk két idős úr mellett, akik büszkén kurjantották, hogy „Mi apa és fia vagyunk, én 70, ő meg 90 éves!”. Csodálkozva gratuláltunk, majd újabb izzasztó méterek és állomások után, feltűnt a csúcs közelében lévő szentély. Számos hegy tetején találunk szentélyt és/vagy menedékházat, ahol tiszteletet adhat, illetve megpihenhet az utazó.
Pár perccel később meg is érkeztünk a szentélyhez, ahol egy kissé megolvadt, de annál nagyobb becsben tartott Snickers csokival tisztelegtünk az isteneknek. A fantasztikus kilátást és a csúcs elérését egy jó hideg, azaz kellemesen langyos Sapporo lager sörrel ünnepeltünk.
A konkrét 1721 méteres csúcspontot még egy pár perces kötéltánc jellegű sétával értük el, egy még keskenyebb ösvényen, alattunk a mélység, a fodrozódó felhőtenger, a háttérben pedig a napsütésben ragyogó Japán-tenger. Földöntúli érzés volt! A szél igen erősen fújt, az idő hűvösebb lett, a felhők is egyre inkább közeledtek nyugatról, így pár (jó pár) fotó elkészítése után visszaindultunk.
A kilátás elképesztő volt még mindig, bármerre is fordítottuk a fejünket.
A leereszkedést könnyebbnek éreztük, viszont a japán nyugdíjas túratársaktól ellesett módszerrel, óvatos pingvin módjára érdemes haladni, hogy az izomlázat és a sérülést elkerüljük. Izomlázra viszont az onszen (japán termálfürdő) a legjobb gyógyír. Teljesen egyedül voltunk már a hegyen, az utolsó lefelé haladó már órákkal korábban elköszönt.
A hegy lábánál az erdőben ért minket az alkonyat, misztikus volt, ahogy a pára megállt a fák közt, az éjjeli neszek eredetét borsózó háttal találgattuk. Elidőztünk majd egy órát, és amint visszaértünk a kempingbe, leszakadt az égi áldás, csak esett és esett a nyári eső, egészen reggelig.
A második napon egy kiadós reggeli után, ellátogattunk az onszenbe, ami életre is keltett minket. Innen egyedül folytattam az utat. A kikötőből egy könnyű, de meredek sétával elérhető a 100 méter magas Gorilla-hegy és a tetején a Pesi-kilátó (ペシ岬頂上). Találtam itt szamuráj síremléket, időkapszulát, világítótornyot, és egy táblát, amely megmutatja a négy égtáj felől fújó, 16 féle szél nevét[4] a helyiek szóhasználatában. A nap felragyogott, s csodálatos kilátás nyílt a kikötőre, a völgyhídra és a kompra, ami épp indult vissza Vakkanaiba. Ezután a sziget déli része felé vettem az irányt a bringámmal. Párás, langyos idő volt, gyér autóforgalommal. Magával ragadott a tengerparti halászfalvak hangulata, a házak türkizkék teteje, a szépen sorjában tárolt halászati eszközök, a száradó hínárok, az útszéli, enyésző csónakok, a tenger felől szálló illatok. Utamat a jól ismert automaták kísérték, megálltam a szentélyeknél is áldást kérni további utamra. Mintegy 30 kilométert tekertem békésen a sziget peremén, balra kilátással a tengerre, jobbra pedig kilátással a felhőbe burkolódzó Risirizan-ra.
Délen a Numaujra-kilátópontnál terveztem éjszakázni, itt már nagyobb forgalom volt, ami a hegyet – illetve néha a bringámat – fotózó japán turistákat illeti. A hely arról nevezetes, hogy Hokkaidó legnépszerűbb édességmárkájának, a Shiroi Koibito-nak dobozát díszítő kép[5] itt készült, illetve még az előző császár és felesége is ellátogatott ide[6]. A lemenő nap fényében elő-előbukkant a hegy, a felhők szorosan hozzásimulva szaladtak tovább és tovább. Miközben csodáltam a lemenő nap fényeit, a sátorverés csak váratott magára. Mikor már majdnem besötétedett, véres harcot kellett vívnom a könyörtelen, vad szúnyogokkal, akik elől végül beugrottam a fénysebességgel felvert sátramba. A vérző csípéseket befújtam a minden rovart-bogarat elriasztó hokkaidói gyógynövényes sprével, utólag. (Ezt a rovarírtót azóta használjuk, valóban mindent elriaszt, csak időben kell használni.) Az izgalmak hatására a vacsora (onigiri, szőlő, főtt kukorica, burgonya chips) mellé elfogyasztottam a holnapra tartogatott Sapporo sört is, fájdalomcsillapításképp.
Másnap hajnalban 4 órakor keltem, ilyen korai a nyári hokkaidó napfelkelte. Első pillantásom a szürreálisan rózsaszín égre esett, második a hegyre, ami előbújt felhő köntöséből… A reggeli onigiri, és egy sátor elpakolós time-lapse videó alatt gyönyörködtem a pillanatról pillanatra változó, felkelő napsugarakban fürdő Risiri-zanban. Lassacskán aztán elindultam a közelben lévő, mocsaras természetvédelmi területre, ahol a japán művészetekből jól ismert látványt ígérte a térkép. Az információs pult és a vásáros bódék még zárva voltak (pedig árultak „medve bambusz”-ból készült teás fagyit (Kumazasa soft cream) – kumazasza-t készítenek Japán magas hegyeiben, mely eredetileg gyógytea volt), sehol senki, ami nem meglepő, mivel még reggel 6 óra sem volt. Az út egy kis ösvényig vezetett, ahol eljutottam az Otatomari-tóig (オタトマリ沼), s itt szerencsémre megpillanthattam Risiri-zan tükörképét a víztükörben, és magát a hegyet, olyan volt, mint egy élő műalkotás. Pár perccel később aztán Risiri-zan már újra fel is öltötte ködruháját.
A sziget nyugati partján tekertem vissza a kikötőbe, ahol még 30 kilométeren át szívhattam magamba a sziget bódító illatait, a sós tengeri szellőt, a benne lengedező száradó halak és hínárok táncát, a velük bogarászó helyiek széles mosolyait, a tündöklő virágokat és lepkéket. A parton árulják a friss halat és helyi termékeket, itt természeten kóstolni is lehet, emellett gyerekekkel látogatható a Rishiri Choritsu Múzeum, ahol bemutatják a sziget történetét és a tenger élővilágát. Meg-megállítottam a bringát és lemásztam a tengerhez, a fekete csipkézett sziklák lávaként törtek fel annak idején[7]. Ma a cserfes sirályok és a hangosan károgó varjak voltak az útitársaim. Szembe találtam magam egy forrással is, ahol frissítettem szomjam és feltöltekeztem a selymes ízű, hegyi forrásvízből. Ahogy haladtam előre, egyszer csak felbukkant egy piros szentélyt, ami egy sziklán állt, kint a tengeren.
| Kita-no-Icukusima Bentengu szentély A legenda szerint réges-rég, egy nagy viharban, a partközeli sziklákon hajótörést szenvedett tengerészeket mentett meg maga Benzaiten isten (a Hét Szerencseisten egyike), akinek ezért köszönetképp egy szentélyt emeltek. A sziklát, melyet a szentély áll, Rjudzsin-no-Iva, azaz Sárkánykirály-kőnek is nevezik[8]. |
A sziget egyik fő terméke a kombu 昆布, azaz a tengeri hínár, mely a japán konyha egyik fontos umami-ízt adó alapanyaga. A legjobb éttermeknek szállítanak, a Risiri kombu egész japán szerte híres.
| Risiri továbbá híres még tengeri-sünből készült ételeiről, melyet ott helyben fognak ki a tengerből, akár csak pár méterre az asztalodtól, ez igazi különlegességnek számít. Augusztus 11-én meg is ünneplik a helyi specialitást a Tengerisün fesztivállal, mely során tengerisün-evő versenyt is tartanak. A versenyzőknek természetesen a szúrós páncél nélkül kell elfogyasztaniuk a sünöket. |
Risiri faluban színes dekorációk fogadtak – augusztus mondhatni a fesztiválok hónapja, számos macurit tartanak ugyanis ekkor, a már említett Tengerisün-fesztivál mellett e hónapban kerül megrendezésre a Hokkaidó-fesztivál, a Risiri „Úszósziget” Fesztivál, a Risirin Feszivál, a Gyermek Bonodori Fesztivál.
Visszakanyarodtam a kikötőbe, felpattantam a kompra és egy Sapporo sörrel búcsút intettem Risiri szigetének, de nem örökre.
Tartsatok velem a következő alkalommal is, amikor „a nyílt tengeri szigetre”, Rebuntó-ra kalauzollak benneteket!
Hasznos linkek és felhasznált források:
https://www.rishiri-plus.jp/
http://www.town.rishiri.hokkaido.jp/rishiri/
https://www.env.go.jp/en/nature/nps/park/rishiri/guide/view.html
https://www.japan-guide.com/e/e6876.html#otatomari
[1] Ezen túra folyamán Hokkaidó szigetén 1014 km-t tesznek meg északról dél felé, vagy déltől észak felé haladva.
[2] 利尻島 [Rishiri Island]. Nihon Daihyakka Zensho (Nipponika) (in Japanese). Tokyo: Shogakukan. 2013. OCLC 153301537. Archived from the original on 2007-08-25. Retrieved 2013-09-06.
[3] http://www.onlineplantguide.com/Plant-Details/2457/
[4] https://www.town.rishirifuji.hokkaido.jp/rishirifuji/1158.htm
[5] https://www.ana.co.jp/en/us/japan-travel-planner/northern-hokkaido-01/course01/
[6] This place has also been dubbed “Shiroi Koibito Hill.” Anyone who proposes here will receive a “Proposal Certificate” (Married Persons OK) https://hokkaido-labo.com/en/rishiri-island-3285
[7] Located on the southernmost tip of Rishiri Island, Senhoshi Misaki Park is filled with an assortment of strange rocks and boulders. These were formed by lava flow from Mount Senhoshi-pon. https://hokkaido-labo.com/en/rishiri-island-3285
[8] https://soya-stay.jp/rishiri/32-2/
