szamuráj Archives

2021.02.12.2021.02.25.

Puskaporos hordó, de melyik család pincéjében?

A Heian végnapjai – Tairák és Minamotók a 12. században

Írta: Varga Lilla, 2021. 02. 12.

Kulcsszavak:

Hógen háború 保元の乱 [hōgen no ran]
Heidzsi háború 平治の乱 [heiji no ran]
Taira no Kijomori 平清盛
Heisi hatalom (Heike/Taira/Heisi család 平家)
Genpei háború 源平合戦 [genpei kassen]
Minamoto no Joritomo 源頼朝 és Josicune 源義経
Kamakura sógunátus 鎌倉幕府 [kamakura bakufu]

Az in-szei (院政 [insei]) politika lehetővé tette a visszavonult császár (dzsókó, 上皇 [jōkō]) számára, hogy magánfölddel (sóen, 荘園 / 庄園 [shōen]) rendelkezzen, valamint övé volt a jog, hogy tartományfőnököket nevezzen ki, akiknek ellenőrzési és haszonélvezeti joga volt az adott terület fölött, és mely pozícióra a dzsókó saját köréből választott embereket. Ennek köszönhetően viszont elmélyült a konfliktus a dzsókó, a Fudzsivarák, a nemesek és nagyobb templomok közt, akik saját védelmükre különböző „busi csoportokat fogadtak fel, mint szamurájokat” (Jamadzsi 1989: 115) (szamurai 侍 [samurai] – „közelében szolgáló”, az elnevezés onnan ered, hogy ezeknek a busi武士 [bushi] csapatoknak a tagjait a családfő köré csoportosult férfi rokonok, szolgák, parasztok tették ki). Ezáltal a busi csoportok megerősödtek, és befolyásosabb pozícióba kerülhettek – így volt a Taira 平家 (Kanmu Heisi) és a Minamoto 源家 (Szeiva Gendzsi) családoknál is.

Miért találkozhatunk egy-egy család többféle elnevezésével (Taira/Heisi)?

„A Heian-korszakban a tennó-család gazdasági terheinek csökkentésére szükségessé vált, hogy korlátozzák a tennó-nemzetség tagjainak számát. Ugyanis, ha egy herceg vagy hercegnő megszületett, járt neki a személyre szóló földbirtok. A hercegség megszüntetésével sok herceg és hercegnő udvari méltóságot kapott (…), és családja új nemzettséget, udzsit alkotott. (…) A Minamoto-udzsi és Taira-udzsi viselte közülük a legjellegzetesebb udzsi-neveket. Mivel több tennó is adományozta ezeket, a Minamotónak és Tairának több ága is volt. A Minamotók közül később a Szeiva tennó unokájától (…) származó Minamoto-család (Szeiva Gendzsi) emelkedett ki mint erős szamuráj család. A Tairák közül a Kanmu tennó fiaitól és unokáitól származó Taira-családok lettek kiemelkedő szamuráj családok. (megj. pl. Kanmu Heisi)” (Jamadzsi 1989: 92-93)

**Családok harca a Hógen háborúban** 保元の乱 [hōgen no ran]

Szép lassan kiélesedett az ellentét, mely a fent említett társadalmi csoportok közt feszült. A régensi családon belül, a Fudzsivarák közt széthúzás keletkezett a régensi cím öröklése miatt, a Kantó vidékén a megerősödött busi csoportok közt rivalizálás lépett fel, végül pedig 1156-ban Toba dzsókó halálával Szutoku dzsókó a visszavonult császár, és Go-Sirakava tennó (後白河天皇, 1127-1192) a császár, örökösödési vitába kerültek egymással, hogy melyikük fia legyen a következő uralkodó – és ez utóbbi fejlemény volt az a bizonyos utolsó csepp.

Szutoku dzsókó oldalán Fudzsivara no Jorinaga, Minamoto no Tamejosi és Taira no Tadamasza állt, míg Go-Sirakava tennó mellett Fudzsivara no Tadamicsi, Minamoto no Jositomo és Taira no Kijomori harcolt.

A harcban végül Go-Sirakava tennó csapata győzedelmeskedett – Szutoku dzsókót elűzték, Jorinaga meghalt a csatában, Tamejosit saját fia (Jositomo) ölte meg, míg Tadamaszával az unokaöccse (Kijomori) végzett. A Hógen háború fontos következménye volt, hogy a végrehajtó hatalom, a birtokkiosztás a szamurájok kezébe került.

„Hogen Heidzsi monogatari Ikuhómon [Júhómon] no zu”, Utagava Jositora, Edo kor (1603-1868), forrás

Taira no Kijomori 平清盛 és a Heisi hatalom

Habár Taira no Kijomori (平清盛 1118-1181) és Minamoto no Jositomo a Hógen háborúban egyazon oldalon, Go-Sirakava tennó mellett harcolt, a háború után a tennó Kijomorit támogatta jobban, így a két harcos kapcsolata igencsak megromlott, míg végül Jositomo, Go-Sirakava és Kijomori ellen fordult – ez volt a Heidzsi háború 平治の乱 [heiji no ran]. Jositomo államcsínyt kísérelt meg, ami azonban nem járt sikerrel, és 1159-ben kivégezték. Fia, az akkor 12 éves Minamoto no Joritomo (源頼朝 1147-1199) csak a szerencsének köszönhette életben maradását, ugyanis nagyon hasonlított Kijomori mostohaanyjának fiatalon elhunyt gyermekére, így az asszony kérésére életben hagyták a fiút, és Izu-ra száműzték, ahol a Hódzsó család nevelte fel. (Később Joritomo felesége a híres „apácasógun”, Hódzsó Maszako lett.)

1167-ben Taira no Kijomori legfőbb személynök lett (daidzsó-daidzsin 太政大臣 [daijō-daijin] – ez volt akkoriban a legmagasabb udvari rang). Kijomori volt az első szamuráj származású, aki birtokolhatta ezt a címet, és ez volt az első eset, hogy egy, az akkoriban még a nemesek által aljanépnek tekintett vidéki busi-főnökből, udvari méltóság vált. Ezzel pedig a Kiotói udvarban az irányító szerepet a Taira család 平家 (más néven Heike/Heisi) vette át. A Heisi hatalmat Rokuhara hatalomnak is hívják, mivel a család Rokuharában (Kiotó keleti részén) telepedett le. A Rokuhara hatalom az első busi hatalom, de mivel gazdasági alapjaiban nem hozott nagy mértékű változást, átmenetnek tekintik az ókori tennó állam és a középkori bakufu-rendszer (sógunátus) között (Jamadzsi 1989: 119). A Taira család felemelkedését és bukását a Heike monogatari 平家物語 beszéli el.

„Taira no Kijomori kísérteties látomása”, Utagava Hirosige, 1845.

**A Minamoto család és a Taira család harca** 源平合戦 [genpei kassen]

Mint fentebb említésre került, Taira no Kijomori megkímélte Minamoto no Jositomo fia, a fiatal Joritomo életét, akit Izu szigetére száműztek, ahol is a Hódzsó 北条氏 család vette gondozásába.

Bal oldalt a Taira, jobb oldalt a Minamoto család címere

Kijomori ezek után mind nagyobb hatalomra tett szert. Az általa vezetett új hatalmi rendszer, a Rokuhara/Heisi hatalom azonban előbb-utóbb kivívta mind a nemesség, a templomok de még a busik ellenszenvét is. Mikor Kijomori 1179-ben fellépett az akkor már visszavonult császárként működő Go-Sirakava ellen és házi őrizetbe kényszerítette a dzsókót, valamint 1180-ban lemondatta Takakura tennót, hogy saját unokája, a 2 éves Antoku tennó lépjen a helyébe, Go-Sirakava egyik fia, Mocsihito herceg levelet küldött szét azoknak a földbirtokosoknak, akik nem voltak Kijomori hívei, és lázadásra szólította fel őket. Ezt a megmozdulást azonban Kijomori könnyedén leverte, és a Tairák támadást indítottak a levél címzettjei ellen – azok ellen is, akik nem vettek részt a lázadásban. Ez volt a Genpei háború kezdete 1180-ban. Az így a Tairákkal szembe került busi családokat a Kantó vidékén Minamoto no Joritomo fogta össze, a lázadás egyik fő vezetője azonban 1183-ig még Joritomo nagybátyja, Josinaka volt. 1181-ben Kijomori betegségben elhunyt, 1183-ban pedig Josinaka kiűzte Kiotóból a Heisiket. 1184-ben, az Icsi-no-tani ütközetben 一ノ谷の戦い [ichi-no-tani] Josicune és Norijori, Joritomo két öccse győzelmet aratott a Taira sereg felett (Ld. Taira no Acumori), majd a nyugati tartományok felé menekülő, megmaradt Taira csapatok után eredtek, mely üldözésnek a Dannoura tengeri csata (1185) vetett véget, mely a Tairák vereségével zárult. (Ld. Taira no Kijocune) Ezen ütközetben a gyermek Antoku tennó, édesanyja valamint nagyanyja (Hódzsó Maszako) is öngyilkosságot követtek el, a Minamotók győzelmekor a tengerbe vetették magukat.

Szaito Muszasibo Benkei 西塔武蔵坊弁慶 (1155-1189)

Minamoto no Josicune (源義経 1159-1189) harcos szerzetese volt, azaz egy szóhei 僧兵 [sōhei]. Hatalmas termetű, legendás harcos, aki 999 kardot gyűjtött össze, legyőzött ellenfeleitől. Josicune azonban (a legenda szerint a tenguktól tanult tudásával) győzedelmeskedett fölötte egy párbajban, így Benkei meghajolt előtte, és a szolgálatába állt. A Tairák elleni háborúban számos csatát nyert meg Josicune és Benkei – egyik leghíresebb, sorsdöntő ütközetük a Dannoura tengeri csata volt 1185-ben, ahol megsemmisítették a Taira erőket. Számos legenda maradt fenn a két, páratlan harcos kalandjairól.
A lenti kép Benkeit ábrázolja, ahogy a Taira katonák szellemével küzd a tengeren.

Forrás: https://www.britannica.com/topic/Benkei

„Hold a tenger felett – Benkei”, Cukioka Jositosi, „A százarcú hold” c. sorozatból, 1886.

Joritomo 源頼朝 és Josicune 源義経**, a Minamoto testvérek ellentéte**

A Tairák felett aratott győzelem után, Joritomo mindent, amit Go-Sirakava dzsókó jutalom gyanánt felajánlott neki visszautasított, és visszatért Kamakurába, ahonnan építeni kezdte hosszabb távú tervei alapjait a hatalom tényleges átvételére. Josicune azonban elfogadta a dzsókótól a kebiisi 検非違使 [kebiishi] tisztségét (rendőri és igazságügyi vezető), melynek köszönhetően megromlott a két testvér viszonya. Go-Sirakava dzsókó meg akarta állítani Joritomo hatalmi törekvéseit, ezért Josicune császári parancsot kapott bátyja elfogására. Mivel azonban Joritomo mellett számos busi család állt, Josicune küldetése kudarcba fulladt, és a dzsókó visszavonta Joritomo elfogatására kiadott parancsát, sőt legitimálta Joritomo számára a Heisik megmaradt csapataival egy kalap alá véve öccse üldözését is, mely során Joritomo engedélyt szerzett arra is, hogy saját embereiből kinevezett felügyeleti erőt is elhelyezzen a tartományokban és magánbirtokokon (védnököket sugo守護 [shugo] és intézőket dzsitó 地頭 [jitō] nevezett így ki). (Jamadzsi 1989: 124)

Josicune végül Mucu-ba menekült, ahol Fudzsivara no Hidehira fogadta be és bújtatta el, majd 1187-ben, mikor Hidehira meghalt, Josicunéra hagyta Mucu kormányzását. Ez utóbbi intézkedés Hidehira örökösének, Fudzsivara no Jaszuhirának kevésbé nyerte el a tetszését, aki így felfedte Josicune rejtekhelyét Joritomo és a kamakurai hatóságok előtt.
1189 júniusában Fuzsivara no Jaszuhira és emberei megtámadták Josicune otthonát (koromogava no tacsi). Benkei a ház előtt harcba szállt a támadókkal, és feltartotta őket, mely idő alatt Josicune megölte feleségét, gyermekét, majd szeppukut 切腹 [seppuku] követett el. Josicune fejét elvitték és közszemlére tették Kamakurában.

Inró, melyen Benkei (bal) és Josicune (jobb) látható, 19. szd.

Josicune kapta meg először a hóganbiiki 判官贔屓 [hōganbiiki] címet, mely jelentése: „részvét a parancsnok iránt”. Olyanok kapják azóta ezt a címet, akik egy eleve vesztes ügyért harcoltak, vagy fényes karrierjük hirtelen, tragikusan ért véget. (Ld. Amakusza Siró)

Josicune kegyeleti helye a Kanagava-i Sirahata Dzsindzsa

Josicune életét a Heike monogatari meséli el, mely történet később nó (Ataka 安宅 c.) és kabuki (Kandzsincsó 勧進帳 [Kanjinchō] c.) színpadra is került.

Cukioka Kogjo, „100 nó dráma – Ataka” 1922-1926.

A Kamakura bakufu 鎌倉幕府 kezdete

Joritomo a maga köré gyűjtött busikat „családi embereknek” azaz gokenin-nek 御家人 [gokenin] nevezte, és ellenőrzésükre megalapította a szamurai-dokoro 侍所 [samurai-dokoro] hivatalt. Új intézői posztokat hozott létre, melyek a katonai-rendőrségi ügyeket, az adószedést és a földek ellenőrzését látták el. Ezeknek a posztoknak a vezetői a gokeninek közül kerültek ki, így Kamakura-úr 鎌倉殿 [kamakura-dono], azaz Joritomo valójában az egész ország fölött kormányzói hatalommal bírt – így kezdődött el a Kamakura-kor (1192-1333).
Az ekkor irányító hatalmat Kamakura bakufu-nak nevezik, habár a „bakufu” eredetileg a „hadjáratban lévő hadvezér táborát” jelentette, azonban Joritomo felemelkedésével a kamakurai Joritomo-rezidenciát kezdték el bakufunak hívni, majd ezután nyerte el jelentését a „busik vezére által kialakított hatalom” értelmében (a „bakufu” mint a „sóguni kormányzat” elnevezése a 17. században alakult ki).

Utagava Kunijosi, „Minamoto no Joritomo”, 1843-1844.

Joritomo Go-Sirakava dzsókó halálának évében, 1192-ben megkapta a szeii-taisógun 征夷大将軍 [seii-taisōgun], „barbárhódító nagy generális” címet – ezzel pedig kezdetét vette az a sóguni politika, mely aztán 700 évig meghatározó volt.

A Heian-kor végét, három időponttal is szokás datálni;

1156: a Heian-kor végét a Hógen háború jelenti, mely végkimenetele alapvetően rendítette meg az in-szei poltikát, mely a Heian-kor meghatározó politikai rendszere volt.
1180: a Heian-kor végét a Genpei háború kezdete jelenti, Go-Sirakava őrizetbe vételével, Takakura tennó lemondásával, Antoku trónralépésével. Antoku tennó, Taira no Kijomori lányának és Go-Sirakava fiának (Takakura tennó) gyermeke, ekkor 2 éves. Kijomori ezen irányú hatalomátvétele volt a Minamoto lázadás egyik fő mozgatórugója.
1185: a Heian-kor végét a Dannoura tengeri csata jelenti, melyben Antoku tennó az életét veszti, és a Heisi erők felett végleges győzelmet aratnak.

A dátumok arra is rámutatnak, hogy Kijomori hatalomátvételi törekvéseivel fémjelzett Heisi uralom (ca. 1167-1185), mely átmenetet képez a tennó-állam és a bakufu-rendszer között, kérdéses, hogy a Heian-korszakhoz tartozó időszaknak tekinthető-e.

A japán középkorról rövid összefoglaló (melyben átfogóan kerül bemutatásra, miként alakult az egyes korszakok változása a Kamakura-kortól, a hadakozó fejedelmek korának végéig) egy előző cikkünk bevezetőjében olvasható: https://www.hibiki.hu/2020/06/08/hadakozo-fejedelmek/.

Forrás:

-Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, 1989.
– Dr. Szabó Balázs, Japán történelem, előadás, ELTE Japán szak, 2017.
– Hornos Dániel, Jog a középkori Japánban – a Kamakura-kori bukehō, Távol-keleti Tanulmányok, 2016/2: 45-85. URL: http://www.konfuciuszintezet.hu/letoltesek/tkt/tkt_2016_2/tkt_2016_2.pdf
– Gy. Horváth László, Japán kulturális szótár, Corvina, 2018.
– New World Encyclopedia: Minamoto no Yoritomo, URL: https://www.newworldencyclopedia.org/entry/Minamoto_no_Yoritomo
– New World Encyclopedia: Minamoto no Yoshitsune, URL: https://www.newworldencyclopedia.org/entry/Minamoto_no_Yoshitsune
– https://www.kabuki21.com/kanjincho.php

2021.01.18.2021.01.18.

A hagyományos japán munkakultúra és munkahelyi etika

Írta: Vadász Fruzsina, 2021. 01. 18.

Egy „dolgozó samurai” élete és az „élethosszig tartó foglalkoztatás”: a jellemzők áttekintése, kortárs trendek

A hagyományos japán munkakultúra, vagyis a „tipikus japán foglalkoztatási modell” hősei az ún. „Salary man”-ek (sararīman), olyan „fehérgalléros” állandó munkavállalói egy cégnek, akik teljes lojalitást tanúsítanak a felé a cég felé, ahol dolgoznak; más megnevezése: seishain (正社員). Ezek az emberek általában egyetemet végzett személyek, akikkel szemben magasabbak a munkahelyi elvárások, mint a „kékgalléros” munkavállalókkal szemben. Utóbbiak általában technikusi főiskolára jártak, ők heti 40 órában dolgoznak, sokkal kevesebbet, mint a „Salary man”-ek, akik napi 12 órát, vagy még többet is dolgozhatnak, akár 60 órát is egy hét alatt, és a szabadidejüket is általában ingázással töltik.
Az ő becenévszerű megnevezésük a „dolgozó samurai”, ugyanis a samurai etikához hasonlóan ők is teljes odaadással a munkahelyüket szolgáljak, és legfőbb céljuk, leghőbb vágyuk az, hogy sikeres üzletemberekké váljanak. Mindez azt is jelenti, hogy sokkal fontosabb nekik a munkahelyük iránt tanúsított lojalitás, mint a családi boldogságuk.

Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban

A „dolgozó samurai”, vagyis a „Salary man” munkaetikájában a japán társadalom jellegzetessége köszön vissza, vagyis, hogy a japán társadalom összességében előbbre helyezi a „közös jót” az egyéni boldogságnál. Ez sok elvárásnak a gyökere. Az önként vállalt túlóra mellett elvárt tőlük a munkaidő utáni közös programokban való részvétel is, mint a közös izakaya-látogatások, vagyis a nomikai (飲み会), vagy a munkaidő utáni közös karaoke-partin való részvétel, esetleg közös látogatás egy-egy hostess-bárba, nemcsak kollégákkal, hanem az üzleti partnerekkel is.

Mindez azonban nem egy egyoldalú, csak a munkavállaló oldaláról biztosított lojalitás, hanem ugyanez érinti a munkaadói oldalt is a „tipikus japán foglalkoztatási modell” érvényesülésekor, hisz a foglalkoztatás a munkaerőpiacra történő belépéstől egészen a nyugdíjazásig tart. Az „élethosszig tartó foglalkoztatás”, vagyis a shūshinkoyō (終身雇用), és az azzal együtt járó munkakultúra és foglalkoztatási szerkezet egy sajátságos rendszert alakít Japánban, meghatározott tulajdonságokkal es adottságokkal:

A munkahelyek évente egyszer veszik fel az alkalmazottaikat, ápr. 1-jei kezdéssel. Ezt „shinsotsu ikkatsu saiyō”-nak, (新卒一括採用) vagyis „az új jelentkezők szimultán / egymás melletti felvételének” nevezik. A tanult szakma és a megpályázott munkahely között nem szokott olyan összefüggés lenni, mint nálunk nyugaton, mert a felvételt nyert munkavállalók általában tréningeken vesznek részt egy tapasztaltabb kollégától („senpai” / 先輩), akiknek ők az alárendelt kollégai lesznek („kōhai” / 後輩).

Az ún. „kettős-vágányú rendszer” keretén belül megkülönböztetik a „nem-karrier célú vágányú“ pozíciókat („ippan shoku” / 一般職) a „karrier célú vágányú“ pozícióktól („sōgō shoku” / 総合職). Az utóbbiak azok, amelyek előléptetéssel járnak, általában azok kaphatják ezt a lehetőséget, akiknek a tanult szakmájuk összefügg a cég működésével, míg az előbbiek azok, amelyek ezt a fajta karrier-lehetőséget nem biztosítják, ilyenek az asszisztensi feladatkörök, ill. a női alkalmazottak pozíciói is nagyobb részt az előbbihez kötődnek.

Gyakoriak az áttelepítések a különböző beosztások, főosztályok, osztályok között. A rendszer ezen része biztosítja a rotációt és a változatos munkavégzést a munkavállalók számára. Minden költségvetési év kezdetén a hagyományos munkavállalók új pozíciót és beosztást kapnak a cég valamely másik részlegén.

Az „egyszemélyes megbízatás“, vagyis a „tanshin-funin” (単身赴任) rendszerén belül szokás egy-egy munkavállalót a cég külföldi telephelyére kiküldeni, hogy további szakmai tapasztalatot szerezzen. Ennek azonban az a hátránya, hogy a kiküldetéskor a kenyérkereső családtagot az egész család nem minden esetben tudja követni, ami a családi életnek nem mindig tesz jót.

Magát a már említett „élethosszig tartó foglalkoztatást” hosszabb elnevezéssel „shūshin koyō seido” -nak (終身雇用制度) nevezik, amely keretén belül a bérezés egyenes arányban nő a cégnél eltöltött évek számával, ez utóbbinak „nenkō joretsu” (年功序列) az elnevezése.

A rendszernek az egyik tulajdonsága a paternalizmus, ugyanis a vezetőktől elvárt, hogy alkalmazottaikat éttermekben, egyéb szórakozóhelyeken maguk hívják meg a közös étel és ital elfogyasztására, amely anyagi költségeit is a főnök fedezi. Ez nem más, mint egyfajta köszönetmondás a beosztottak odaadó munkájáért.

A túlóra is elvárt mindenkitől, amit egyes cégek fizetnek, mások viszont nem. A „szolgálati túlóra” a túlóra egy olyan fajtája, amit a cégek túlóradíj fizetése nélkül várnak el az alkalmazottaiktól.

Jellemző kép Japánban az ingázó, inges-öltönyös, vagy szoknyás-kosztümös dolgozó. Az ingázás hossza elég hosszú lehet, akár kettő órát is elvehet a munkavállaló idejéből csak maga az odaút.

A szabadnapokkal kapcsolatos attitűd is „tipikusan japán”. Habár a japán munkavállalóknak is jár a fizetett szabadság, kevesen veszik ezt a lehetőséget igénybe. A japán munkavállalók igyekeznek csak annyi szabadságot kivenni, amennyit a nemzeti ünnepnapok miatt (kb. 16) szükséges, többet azonban nem, és nem szokták kimeríteni a szerződésben megjelölt teljes kivehető szabadnap-keretüket sem. Az is jellemző, hogy Japánban nem létezik a fizetett betegszabadság, és ha valaki beteg, a saját szabadnapjaiból kell kivennie szabadságot. Mindennek a háttere az, hogy a japánok nem szeretik hátrahagyni a „bajban rekedt”, vagyis feladatokkal ellátott társaikat.

A teljesítményekért járó elismerések megosztása a többiekkel nem az egyén, hanem a csoport érdekeit szolgálja. Ha valaki a munkájáért elismerésben részesül, az elismerést megosztja a közvetlen munkatársaival is, mert a japánok szerint az elismerés nem csak az egyénnek, hanem az egyén csoportjának is szól. A munkahelyi kitüntetéseket első sorban nem a családtagokkal, hanem a kollégákkal szokás megünnepelni egy „nomikai” keretében.

Ebből is látszik, hogy a japán társadalom egy kollektivista társadalom, ahol a hangsúly a csoporton van, és nem az egyénen. Egy japán mondás szerint („Deru kugi wa utareru.” / 出る釘は打たれる。) „a kiálló szöget be kell verni”, vagyis nem az egyéni zseni, hanem a közösségi kohézió a fontos. Ugyanezt a beidegződést követi az irodai elrendezés is. A munkahelyi környezet általában nyitott, és a „nyílt iroda politikát” követi, vagyis a munkavállalók közös légtérben dolgoznak, nem pedig elkülönült irodákban, ahol az iroda „fej-részénél” ül a főnök, és a tőle legtávolabb eső részen a legfrissebben felvett beosztott.
Ahogy korábban említésre került, a túlóra is elvárt, és azoknál a cégeknél, ahol a „szolgálati túlóra” a munkaszerződés része, ott az első 20-40 óra túlóra után számolódik csak a túlóradíj. Többek között ennek is a következménye a „munka általi halál” („karōshi” / 過労死) és a „munka általi öngyilkosság” („karōjisatsu” / 過労自殺). A becslések szerint több mint 10.000 fő munkavállaló hal meg évente agyi megbetegedésben és szívelégtelenségben. Ezeknek csak egy nagyon kis százaléka érinti a „kékgalléros” munkavállalókat, tehát ez tipikusan a „Salary man”, a „fehérgalléros” típusú munkavállalókra jellemző.

Ennek a problémának a kezelésére már érkezett kormányzati lépés. A 2018 márciusában kiadott „Munkavégzés Alapvető Színvonaláról szóló Törvény” kimondja, hogy a munkavállaló által teljesített munka heti mennyiségben nem haladhatja meg a heti 40 órát. Ami ezt meghaladja, azt egy kizárólagos munkaszerződésnek kell tartalmaznia, amelyet a főnök köt a beosztottal, személyesen. Ami túlórát a munkavállaló teljesített, azt a munkaadónak kell később fizetésemeléssel kompenzálnia a munkavállaló felé. 2016-ban is történt egy kormányzati lépés, a „Prémium Péntek” kezdeményezésével kívánták azt a gyakorlatot bevezetni, hogy minden hónap utolsó péntekjén a munkavállalók délután 3 órakor elhagyják az irodát. Ezt azonban nem sikerült a gyakorlatba átültetni, az első „Prémium Péntek” alkalmával a munkavállalók csupán 4%-a élt az iroda elhagyásának lehetőségével.

Japán „Elvesztegetett Évtizedei” miatt ez a modell hanyatlóban van, a japán munkaadók csupán 9%-a őrizte meg az „élethosszig tartó foglalkoztatás” modelljét. Növekvőben van azon munkavállalók száma is, akik a jobb fizetés vagy a jobb pozíció reményében váltogatják a munkahelyüket. Mindemellett a fiataloknak egyre kevesebb motivációjuk van, hogy öltönyös-nyakkendős, ill. szoknyás-kosztümös munkavállalókká váljanak, akiknek fontosabb a lojalitás, mint a saját érdekük és a magánéletük.

Japán „Elvesztegetett Évtizedei” egy, a Japán-kutató közgazdászok és a társadalomtudósok által általánosan alkalmazott fogalom. Japán „Elvesztegetett Évtizedéről” Jeff Kingston írt a „Contemporary Japan. History, Politics and Social Change since the 1980s.” című könyvében, a teljes második fejezet ezt a kérdést tárgyalja. Az időszak az 1990-es évektől a napjainkig tart, és azt az időszakot jelöli, amikor már nem Japán szerepel a világ gazdaságának második legmagasabb GDP-jét termelő országaként. Japán „Elvesztegetett Évtizedeinek” az 1997-es „Ázsiai Gazdasági Válság” és az 1980-es évekbeli japán, és kelet-ázsiai pénzpiaci eszközbuborék kipukkanása ágyazott meg. Mindez véget vetett a Japán regionális gazdasági elsőségét legitimáló „Vonuló Vadludak” gazdasági modelljének, és munkaerőpiaci lyukat, társadalmi lehangoltságot, kulturális önmegkérdőjelezést hozott magával, amely a mai napig tart. A kortárs politika a leköszönt miniszterelnök, Shinzō Abe „Abenomics” programjával igyekezett megoldani a problémákat, melyek a mai napig megoldásért kiáltanak.

Mindennek mi is a háttere? Mi a gyakorlati megvalósulása?

A vállalatok működtetésének, működésének jellemzői a történelmi hűbéri viszonyokhoz nyúlnak vissza, ugyanis egy vállalat úgy működik, mint egy hagyományos japán család, és úgy gondoskodik a munkavállalóiról, mintha a saját gyerekei lennének. Cserébe lojalitást vár el, hűséget és elkötelezettséget.
Ez meglátszik a már említett szenioritás elvében is, azaz hogy a céghez való hűséget magasabb javadalmazással díjazzák és becsülik meg. Japánban régen a faluközösségek döntési mechanizmusa során minél több résztvevőt igyekeztek bevonni a párbeszédbe, ez jelenik meg a cégek 100%-os, konszenzusos döntéshozatali szokásában is. Ahogy a faluban régen, úgy egy hagyományos cégnél is a vezetőket saját körükből választják ki, azok közül, akik régebb óta a cégnél dolgoznak. A vezetőtől is elvárt az engedelmesség, lojalitás, az alkalmazkodó-képesség és a fegyelem.

Mivel a hagyományos japán munkaattitűd szerint a munka nem az „az idő, amit nem a pihenéssel töltenek”, vagyis ők az európai gondolkodással szemben nem választják szét a munkát és pihenést, mint rosszat és jót, mert szerintük mindkettő a természet része, emiatt a munka is a természetes lételemük része, melyben benne élnek – a munka életforma és kötelesség is. Ez egyfajta indoka is lehet a szabadság-kivételek alacsony számának, a munka utáni közösségi tevékenységeknek, és a munka általi túlhajszoltságnak is. A már említett karōshi fogalmát 1978-ban alkották meg, az Egészségügyi, Munkaügyi és Jóléti Minisztérium[1] adatai szerint az utóbbi 10 évben, tehát 2009-2019-ig a munka általi túlhajszoltságban megbetegedettek esetszáma kb. 700-900 fő volt, 2016-ban a munka általi szívinfarktust elszenvedők száma pedig 825 fő.

Ugyanúgy, ahogy a földesúr és alárendeltjének kapcsolata működött régen, ma is egy kölcsönösen függő helyzet a főnök és beosztott kapcsolata. A főnök felelős a beosztott „cégen belüli jóllétéért”, míg a beosztott azért, hogy a főnöke „ne veszítse el az arcát”. A csoport is felelős a főnökért, és a főnök is a csoportért. Ugyanez a lényege annak is, hogy egy csoport egy légtérben, egy közös „dobozirodában” végzi a tevékenységét, ahol az ajtóhoz legközelebb eső helyen ül a főnök, aki így az érkezést és a távozást is ellenőrizni tudja. Az ellenőrzés azonban a másik irányban is érvényesül, mivel minden beosztott ellenőrizni tudja a főnöke tevékenységét.

A hagyományos japán cégek hagyományos információ-áramlási rendszere a hō ren sō (報・連・相) rendszer, mely tükörfordításban „spenót”-ot jelent. A rendszer elemei a hōkoku (報告), vagyis a feljegyzés, beszámoló; a renraku (連絡), vagyis az értesítés, kommunikáció; és a sōdan (相談), a tanácskérés. Ha valami újdonság vagy szokatlan dolog történik, arról feljegyzést kell készíteni, amit ki kell értesíteni a kollégák felé, végül tanácsot kell kérni az esettel kapcsolatosan. Sokan azonban a hōrensō rendszert idejétmúltnak tekintik, és inkább támogatják a manapság divatos zassō (雑草), vagyis „gyomnövény” rendszerét, ami sokkal lazább és kötetlenebb tanácskozást tartalmaz. Az információ-áramlás aranyszabálya, hogy „az eszkalációt lehetőleg a legalacsonyabb szinten kell tartani”, vagyis a szolgálati utat be kell tartani.
A hagyományos japán vállalati struktúrában a döntés-előkészítés a nyugati szokással, vagyis az álláspontok ütköztetésével szemben az álláspontok közelítését jelenti, aminek a technikája az „informális véleményütközés” japán módszere, a nemawashi (根回し). Ennek a lényege, hogy az összes érdekelt fél informális bevonásával egy „előzetes egyetértést” hoznak meg a felek, amit továbbítanak a döntéshozók felé. A döntéshozatal sem egyszeri, hanem folyamatjellegű. A hagyományos japán döntési folyamat alulról-fölfelé irányuló, kollektív és konszenzusos döntés és határozathozatal. Ha a döntést nem az adott csoport vezetője, hanem más csoport hozza, ún. ringi (稟議) iratot küldenek felsőbb irányba. Ha valaki egyetért vele, lepecsételi az iratot „normális irányban”, ha valaki nem ért vele egyet, nem pecsétel. Aki pedig tartózkodni szeretne, „fejjel lefelé” pecsételi le az iratot.

A felelősség az alsóbb szinteken csoportos, ami a csoportos döntésre is kiterjed, azonban a felsőbb szinteken a felelősség egyéni. A felsőbb, egyéni felelősségvállalás követelménye a bűntudat kimutatása, amely járhat az adott felsővezető kollektív bocsánatkérésével, lemondásával, vagy akár öngyilkosság elkövetésével is. Mindez sokkal fontosabb, mint az anyagi jóvátétel. Ha a csoporthoz tartozó egyén nem hajlandó a csoport felelősségét és a bűntudatot magára vállalni, valamint ellenvéleményt fejez ki, a csoport az ilyen egyént a sokszoros ellenvélemény után elszigetelheti és kiközösítheti.

A hagyományos munkahelyi kultúra és etika egyéb jellemzői, különleges érdekességei

Mivel a munkahelyi környezet és az ottani közösség az ott dolgozók „második családja”, a hagyományos munkahelyek érdekes szokásokat alakítottak ki maguknak Japánban. Az egyik ilyen szokás, a „rádiós torna”, vagyis a radio taiso (ラジオ体操), amit vagy a munkahelyi televíziós csatornán, vagy a munkahelyi rádión keresztül sugároznak, és a főnök vezetésével minden beosztott kolléga részt vesz benne, gyakran akár ingben-öltönyben, vagy szoknyában-kosztümben is. Egy másik érdekes szokás a chourei (朝礼), vagyis a „reggeli megbeszélés”, aminek nemcsak kommunikációs, információ-közlő funkciója van, hanem csapatépítő és „ébresztő” funkciója is, hogy mindenki „agyban ott legyen” az aznapi munkavégzés során.

A fentiekben a túlórával és a szabadság kivételével kapcsolatosan merült fel, hogy a japánok nem szeretik a kollégáikat „ott hagyni a bajban”. Emiatt is szokás a munka végeztével úgy elköszönni a főnöktől és a kollégáktól, hogy „Osaki ni Shitsureishimasu!” (お先に失礼します。), vagyis „Elnézést kérek, hogy korábban távozom (mint a többiek és főnök)”. Erre pedig a főnök válaszolja, hogy „Otsukaresama Deshita!” (お疲れ様でした。), vagyis „Köszönöm a kemény munkádat”. A japánoknál ugyanis a munkahelyi etika szerint nagyobbra becsülendő a munkába feketetett energia, az igyekezet, mint maga a hatékonyság.

Az európai felfogásnak mindez nagyon kötöttnek és szigorúnak tűnhet, hogy a japánok mennyire elkötelezettek a munkahelyük iránt, azonban ennek vannak pozitív oldalai is a munkaadó felől, ugyanis a hagyományos japán munkahely vállalja az olyan szociális ellátások biztosítását, mint utazás, biztosítás, lakhatás és egyebek támogatása.

2014 májusában vezették be a „Hegy Napja” szünnap-ünnepet, vagyis a „Mountain Day”-t, japánul „Yama no Hi”-t, (山の日) amit évente augusztus 8-án tartanak meg. Az elnevezés egy karakter-szójátékból ered, ugyanis a nyolcas szám karaktere, vagyis kanjija egy hegy alakjára emlékeztet (八 [hachi] – nyolc). Ezt a napot azért tették szabaddá, hogy a munkavállalók az időt ekkor a családjukkal a szabadban, lehetőleg hegymászással tölthessék. Ez az ünnep hasonló ahhoz, amit a szocialista múlttal rendelkező országok május elsején ünnepelnek.

Forrásjegyzék:

Judit Hidasi: The Sustainability of Japanese Work Culture. In.: Antall József Knowledge Centre: In Focus: Japan – The Legacy of the Heisei Era (2019. 3rd Issue)
Székács Anna: A japán gazdaság és menedzsment. In.: Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019.
Semjén Emese: Munkakultúra Japánban. (Egyetemi előadás, 2019. 03. 19.) In.: Hidasi Judit: Japán politikai és társadalmi rendszere – BMNKT05900M, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet-, és Társadalomtudományi Kar, Kelet-Ázsia Tanulmányok Szak.
Jeff Kingston: Contemporary Japan. History, Politics and Social Change since the 1980s. Wiley-Blackwell Publishing. (2nd Edition: August, 2012.)

Képek forrása:
Semjén Emese: Munkakultúra Japánban. (Egyetemi előadás, 2019. 03. 19.) In.: Hidasi Judit: Japán politikai és társadalmi rendszere – BMNKT05900M, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet-, és Társadalomtudományi Kar, Kelet-Ázsia Tanulmányok Szak.

[1] A Minisztérium hivatalos honlapja: https://www.mhlw.go.jp/index.html

2020.09.07.2021.02.19.

Egy kavari-kabuto sisak és a Csikubu-sima története

Varga Lilla, 2020. 09. 07.

A 16. századot a felemelkedni vágyó hadurak folyamatos háborúskodása jellemezte, ennek okán pedig a fegyverekkel, páncélzatokkal kapcsolatos fémművesség is aranykorát élte. A kavari-kabuto jellegű sisakok rendkívül feltűnő jellege azt a célt szolgálta, hogy viselője kitűnjön a tömegből, és felismerhető legyen. A magas rangú szamurájok körében népszerű volt, mert így tetteiket a többi katona rögtön a személyükhöz is tudta kötni.

A kavari-kabuto sisakok mintázatát természeti formák és figurák, mitológiai elemek, és legendák után formálták. A harcos által választott motívum és forma jelentéssel is szolgált az ellenfelei számára.

A Csikubusima című nó dráma és a „nyulas sisak” története

A nó dráma története röviden a következő; Daigo császár küldötte a Biva tóhoz ment, a Csikubu-sima szigetre, hogy Benzaiten (Benten) szentélyében imádkozzon. A küldöttet, és egy fiatal nőt, akivel a férfi a parton találkozott, egy öreg halász vitte be a szigethez egy apró csónakon. Miközben a csónak halkan surrant a vízen, a két utas élvezhette a tavaszi táj csöndes szépségét. A küldött, egy gyönyörű verset mondott a hölgynek;

„A zöld fák visszatükröződnek a tó tükrén, hogy apró halak játszhassanak a lombok közt; a hold a tó alá merül, a holdon lakó nyúl pedig a hullámok közt cikáz.”

Idézet: Tyler, Royall. „Buddhism in Noh.” Japanese Journal of Religious Studies, vol. 14, no. 1, 1987, pp. 19–52. JSTOR, www.jstor/stable/30234528, URL: https://www.metmuseum.org/art/collection/search/22098, ford. Varga Lilla

Az öreg halász a szentélyhez vezette a küldöttet, a hölgy pedig követte őket. A küldött nagyon elcsodálkozott ezen, mivel úgy tudta, hogy a szigetre nő nem léphet, azonban a másik kettő megcáfolta őt. Elmesélték a küldöttnek a sziget történetét, és mivel hogy Benzaiten, a szentély istensége a nőiesség megtestesítője is, a nőknek bizony nem tilos a szigetre lépniük. A történet végén aztán kiderül, hogy a hölgy valójában egy hajadon az égi világból, az öreg halász pedig a Biva tó szelleme.

A kavari-kabuto ezt a történetet őrzi; a sisakot díszítő nyúl és a hullám motívumok kettőse a versre utal, a Biva tó hullámai közt cikázó nyúl jelképezi a Csikubu-sima történetét. A sisakot viselő szamuráj művelt ellenfele, mikor meglátta ezt a kavari-kabutót, felismerte a jelképet, és tudta, hogy a harc folyamán, viselőjének ereje mellett, éles eszével is számolnia kell.

A nyúl és a hullám díszítette kavari-kabuto.

Forrás:
https://www.the-noh.com/en/plays/data/program_027.html
https://www.metmuseum.org/art/collection/search/22098
http://en.biwako-visitors.jp/gobiwako/explore/chikubu-island-chikubushima/

2020.06.08.2021.03.09.

Hadakozó fejedelmek

Varga Lilla, 2020. 06. 08.

Történelmi háttér

Az általánosságban vett „japán középkort” a 12. és 16. század közötti időszakra datálják – magába foglalja a késő Heian-, a Kamakura- és Muromacsi-kort. Ebben az időszakban a politikai folyamatokat figyelembe véve három szakaszt különböztet meg a történelemírás;

„egy új elit fokozatos felülemelkedését a politikai vezetésben”
„a szilárd központi hatalom lebomlásával párhuzamosan kialakuló decentralizáció, polgárháborúk”
„egy erős vezetés felülkerekedése, mely katonai fölényét latba vetve újraegyesíti az országot”[1]

A „japán középkort” legfőképp az irányító szerepért folyó harc jellemezte, melyben a császár és az udvari nemesség (kuge), a templomok, és a busi családok (buke) voltak a főszereplők. Hol valamelyik „nagycsalád” (pl. a Fudzsivarák a szekkan politikával régensként, vagy a Heisi család Rokuhara-hatalma) tudta magáénak az irányító szerepet, hol pedig a császári udvarnak sikerült visszaragadnia azt (pl. „visszavonult császárok” irányítása az in-szei politikával).

Minamoto no Joritomo volt végül, aki legyőzve a Heisiket, Kamakurában létesített támaszpontot, és maga köré szervezve a Kantó környéki helyi urakat, busi-uradalmat hozott létre, új korszakot nyitva meg ezzel. Habár a visszavonult császár; Gosirakava dzsókó megpróbálta megállítani Joritomo növekvő befolyását, nem járt sikerrel, és Gosirakava halála után Joritomot kinevezték taii-sógunnak. Ezzel végeredményben megkezdődött az a sóguni politika, ami 700 éven át, 1867-ig tartott.

A Kamakura sógunátus azonban idővel Minamoto kézből átkerült a Hódzsó család irányítása alá. A Hódzsó nemzettség politikai túlkapásai miatt azonban, fokozatosan elvesztette a gokenninek – a sógunt támogató nagycsaládok bizalmát, és az agilis Go-Daigo császár maga mellé állítva számos busi családot, 1333-ban (pl. az Asikaga család segítségével) megtörte a Hódzsó uralmat, és visszaszerezte a tényleges irányítást.

Azonban ez a nemesség, a kuge hatalmi pozícióba kerülését jelentette, így a sógunátussal szemben a császár oldalára álló buke, most a császár ellen fordult.

1338-ban Go-Daigo császár végül menekülni kényszerült, és Asikaga Takaudzsi új császárt ültetett a trónra, Kómjó-tennót, akitől megkapta a sóguni kinevezést. Eközben Go-Daigo tennó délen, a Josino-hegyek közt (Nara prefektúra) fenntartotta uralmát, így alakult ki az Északi és Déli udvarok kora (1336-1392).

A két udvar megosztotta a daimjókat is, így az egész ország hadiállapotba került, mintegy 60 évre. Végül a déli udvar meggyengült, és 1392-ben összeolvadt az északi udvarral – melyet azonban az Asikaga sógunátus irányított. Így az összeolvadás után, az Asikaga hatalom szigorú ellenőrzése alatt tartotta a tennói udvart is – ezáltal a buke kezébe került a végrehajtó hatalom, és a kuge elvesztette politikai szerepét. A harmadik Asikaga sógun; Asikaga Josimicu a kiotói Muromacsiban építetett rezidenciát – így ezt az időszakot, Muromacsi kornak (1392-1573) nevezzük.

A „hadakozó fejedelemségek kora” valójában a Muromacsi kor utolsó ca. száz évét teszi ki (1467-1573).

A Muromacsi korban a védnök, azaz sugo feladatköre kibővült. Míg a Kamakura korban az őrség-toborzás, a lázadók és gyilkosok elfogása volt a feladatuk, ekkor már a tartományfőnöki feladatokat is ők látták el – ez azt jelentette, hogy magánkézben lévő nagybirtokokat tudtak megszerezni és a busikat fokozatosan hűbéreseikké tették. Így szinte helyi kis uralkodóvá váltak – ezért a Muromacsi kor védnökeit sugo-daimjónak, azaz „védnök nagyúrnak” hívták. Hatalmuknak köszönhetően aktívan beleszólhattak a sóguni politikába, és ahogy a sógunátus egyre inkább udvari életet kezdett élni Kiotóban, a sugo-daimjók egymással versengve terjesztették ki hatalmukat. Végül két nagy hatalmú sugo-daimjó család – Hoszokava és Jamana egymással szembe került a hatalomért vívott harcban, és számos sugo-daimjó, ki-kinek az oldalán csatlakozott harcukhoz. Ennek az összetűzésnek országos szintű kiterjedése lett az Ónin háború, 1467-től. Az Ónin háborúban Kiotó nagy része elpusztult, és a sóguni hatalomnak vége lett, névlegessé vált. A sugo-daimjók visszatértek területeikre, a nemesek és szerzetesek is szétszéledtek a városból… a központi hatalom meggyengülésével, mindenki önállósodásra törekedett.

A háborúnak köszönhetően azonban az egymással harcoló sugo-daimjók ereje is meggyengült, ez pedig lehetőséget adott az alattuk szolgáló, hűbéressé tett busiknak, hogy fellázadva, saját kis uradalmakat hozzanak létre, melynek az élére maguk álltak daimjóként. Az így kialakult újfajta daimjó réteget szengoku daimjónak, azaz „hadakozó fejedelemnek” hívtak. A kis uradalmak vezérei folyamatos területi harcokat vívtak egymással, azonban nem csupán a terület megnövelése volt valójában a tét, hanem hogy kinek sikerül felülemelkedi a többieken, és kialakítani egy (ekkoriban hiányzó) irányító, központi hatalmat.

A szengoku-daimjók saját területükön teljhatalommal bírtak, a földeket sajátjukként kezelték, és bár embereiknek osztottak földet, azt engedély nélkül sem továbbörökíteni, sem elidegeníteni nem lehetett. A daimjók szigorúan ellenőrzésük alatt tartották az alájuk tartozó busikat és parasztokat, például más daimjó területére szigorúan tilos volt az átjárás mindenkinek.

Az évtizedeken át tartó hadakozásban csak a nagyon erős szengoku-daimjók maradtak fenn. Ilyen jelentős erővel rendelkező „hadakozó fejedelem” volt Takeda Singen és Ueszugi Kensin…

Ecsigo sárkánya, Ueszugi Kensin, 上杉謙信 (1530-1578)

Utagawa Kuniyoshi festménye Ueszugi Kensinről, 1843-47.

Ecsigo tartomány ura bátorságáról és taktikai képességeiről volt híres. Fiatal korában a tanulásnak szentelte magát, őszintén vallásos volt, buddhista fogadalmat tett és sosem nősült meg. Mélyen tisztelte Bisamont (a hét szerencse-istenség közül a háború istenét), és követői úgy hitték, hogy Kensin, Bisamon földi megtestesülése, ezért a „háború istenének” is hívták.

Születési neve Nagao Kagetora, és csak miután az Ueszugi család adoptálta, vette fel az Ueszugi Kensin nevet. (Apja, Nagao Tamekage nagy hírű harcos volt, és az Ueszugi-klánnak szolgált.)

1576-tól az akkor már jelentős haderővel rendelkező Oda Nobunaga ellen fordult, és habár csellel sikerült fontosabb csatákat is megnyernie, mivel az „Oda sereget” nem Nobunaga vezette, hanem egy tábornoka, Kacuie, komolyabb eredményt Kensinnek nem sikerült elérnie. 1577-ben szövetkezett Takeda Singen fiával, Kacujorival, azonban mielőtt sor kerülhetett volna a Nobunaga elleni nagy hadjáratra, Ueszugi Kensin meghalt gégerákban (egyes feltételezések szerint egy Nobunaga által felbérelt nindzsa végzett vele).

Ueszugi Kensin halotti verse:
„Egy életen át tartó jólét is pusztán egy csésze szaké; negyvenkilenc életév álomként telt el; nem tudom, mi az élet vagy a halál. Évről évre csak egy álmot láttam. Menny és Pokol hátramaradt; a holdfényű hajnalban állok, szabadon a felhők kötelékéből.”

Kai tigrise, Takeda Singen, 武田信玄 (1521-1573)

Utagava Kunijosi festménye Takeda Singenről, 1843-47.

Sinano és Kai tartományok ura volt, kitűnő stratéga, és agresszív harcos hírében állt. Azonban nem csupán a csatamezőn ért el sikereket – innovatív adóügyi törvényeket és közigazgatási rendszert hozott létre saját területén, mely újításokat Tokugava Iejaszu átvett és alkalmazott a később kialakuló Tokugava sógunátusban. Emellett pedig Takedához köthető még a Fudzsi-folyón épített gát projektje is.

Ő volt az a daimjó, aki Oda Nobunaga területeit szövetségesekkel körbefogva, komolyan veszélyeztette Nobunaga hatalmát, valamint az egyetlen, aki (1573 januárjában) győzedelmeskedett egy csatában, Tokugava Iejaszuval szemben – többen úgy tartják, ha 1573 májusában bekövetkezett hirtelen halála nem akadályozza meg, talán teljesülhettek volna ambíciói, és ő lehetett volna az, aki egyesíti Japánt.

A hadúr, katonai tehetsége mellett, rajongott a klasszikus japán festészetért, irodalomért és színházért.

Születési neve Takeda Kacucsijo, majd felnőtté avatásakor (genpuku szertartás) kapta a Takeda Harunobu nevet. Később ezt változtatta meg Singenre; a sin, a nobu kínai kiejtése volt, jelentését tekintve – „hinni”. A gen pedig – „fekete”, mely szín a buddhizmusban az intelligenciát és igazságot szimbolizálja. A Takeda-ház valójában Kai tartomány sugo-daimjója volt, azonban egy sikertelen lázadásba keveredtek 1416-ban, melynek következményeképp száműzték őket, és csak 1465-ben szerezték vissza hatalmukat a térségben.

Takeda Singen hatalomátvétele apjától, máig tisztázatlan. A számos teória közül az egyik, hogy 1541-ben segítette az apja elleni lázadást, akit végül Szurugába, az Imagava-klán erődjébe száműztek, Singen pedig hivatalosan átvette a Takeda-klán vezetését.

(Lásd még: Cukioka Jositosi, Cuki Hjakusi c. sorozata)

Tigris és sárkány, Josimura Kokei, 1836.

A tigris és a sárkány harca

A tigirs és a sárkány, a kínai mitológiában örök harcban állnak egymással – innen ered a két hadúr elnevezése.
Takeda Singen és Ueszugi Kensin, legendás alakjai a japán történelemnek. Katonai kiválóságok, becsületes, szilárd hadurak, akik nem csak a csatatéren állták meg a helyüket, de „alattvalóikról” is gondoskodtak, az általuk irányított területek gazdasági kérdéseivel is foglalkoztak. Nem véletlenül örökítette meg kettejük alakját és csatáit számos alkotás, írásmű, ráadásul egymáshoz való viszonyuk is a „nagy ellenfelek testvériességének” irodalmi példája. (Például állítólag egy alkalommal, mikor a Hódzsók akadályozzák a Kaiba tartó só-szállítmányt, Ueszugi a saját só-készletéből küldött ellátmányt Takedának, mondván, hogy ő „nem sóval, hanem karddal harcol”.)

Takeda, mikor 21 évesen átvette a klán irányítását, első dolga volt az új hadúr fiatalságán és tapasztalatlanságán felbátorodott szomszédos urak támadásit visszaverni. Miután sikeresen megvédte magát, nekikezdett meghódítani a szomszédos Sinano tartományt, melynek utolsó állomása 1553-ban, a Murakami Josijikoval való szembenállás volt. Végül Takeda győzött, elfoglalta Sinanot és megfutamította Murakami Josikijot, aki Ueszugi Kensinhez menekült, hogy a segítségét kérje Takedával szemben – itt kezdődött a két hadúr szembenállása.

Harcaik színtere Kavanakadzsima volt, egy hatalmas síkság, melyet két folyó ölelt körbe. Itt vívták csatáikat – szám szerint ötöt; 1554-ben, 1555-ben, 1557-ben, 1561-ben és 1564-ben.

Utagava Kunijosi, „Nagy csata Ueszugi és Takeda közt”, 1857.

Takeda motivációja az volt, hogy megőrizze Sinano határait az Ueszugi támadásokkal szemben, míg Ueszugi állítólag azért harcolt, hogy megküzdjön a rendkívüli hadúr hírében álló Takedával. Csatáik közül azonban a negyedik volt igazán kiemelkedő. Kójó Gunkan jegyezte le az 1561-es Kavanakadzsimai csatát, mely a korszak egyik legvéresebb csatája volt; az Ueszugi sereg 72%-a, míg a Takeda sereg 62%-a veszett oda, és Takeda elveszítette a csatában tanácsadóját, Jamamoto Kanszukét és öccsét, Takeda Nobusigét. A harc a síkságon folyt, ahol előzőleg Takeda Singen egy támaszpontot építtetett, a Kaizu-erődöt. Takeda tehát az erődöt védte, míg Ueszugi a Szaidzso hegyről támadott. Habár a csata elején, mivel hajnalban meg tudta lepni Takeda seregét, Ueszugi állt győzelemre, később azonban Takeda seregének egy része, szintén a hegyről oldalba támadta az Ueszugi csapatot. Végül mindkét sereg visszavonult, és mindkét vezér a sajátjaként könyvelte el a győzelmet. Valójában azonban a mai napig vita tárgya, hogy ki győzedelmeskedett. Legtöbben döntetlennek ítélik, de bizonyos nézetek szerint Takedáé volt a valódi győzelem, mivel a csata végén földadományokat is osztott a katonái közt, míg Ueszugi csupán dicsérő oklevelet adott embereinek.

Számos festmény is megörökítette a IV. Kavanakadzsimai csatát, leggyakrabban azzal a jelenettel találkozhatunk, ahol a két hadúr megküzd egymással. Takeda Singen egy tesszennel, azaz harci legyezővel védekezik, az őt megtámadó Ueszugivel szemben. (Egyébként, ha alaposan megnézzük a Takedáról készült festményeket, szinte mindig tesszennel a kezében ábrázolják.) Takeda egyik embere a hadúr védelmére siet, Takeda így vissza tud támadni, Ueszugi pedig kénytelen visszavonulni.

Utagava Kunijosi, „Kavanakadzsimai csata”, 1855.

Mikor Takeda Singen 1573-ban meghalt, Ueszugi megsiratta ellenfelét, és azt mondta:
“Elveszítettem jó riválisomat. Soha többé nem lesz ilyen hősünk.”

Csikanobu Tojohara, „Harc Kavanakadzsimánál”, 1906.

Zárójelesen
Ha alaposan megnézzük a Takeda Singenről készült ábrázolásokat (pl. a fentit) láthatjuk, hogy a legtöbb esetben Takeda egy nagy, fehér, díszes sisakot visel, melyen két szarv ékeskedik… Ez a sisak az, mely a Jaegaki hime történetét elmesélő ábrázolásokon is szerepel. A legenda szerint ez egy „varázs sisak” volt, amellyel száz róka szellemét tudta a viselője megidézni. Ezt a sisakot lopta el Ueszugi, és szerezte aztán vissza Ueszagi lánya Jaegaki hime, Takeda fiának, Takeda Kacujorinak.

Tojohara Csikanobu ukiyo-e képe Jaegaki himéről, és a sisakról.

Végszó

A mai napig is nagy népszerűségnek örvendő két daimjó, Takeda Singen és Ueszugi Kensin, talán annak is köszönheti hírnevét, hogy sikeresen helytálltak olyan történelmi legendákkal szemben, mint Oda Nobunaga és Tokugawa Iejaszu. A klasszikus szamuráj romantika képviselői, mítoszukkal a szengoku dzsidai, a hadakozó fejedelmek korának eszenciáját képviselik a mai napig.

Takeda és Ueszugi célja csakúgy, mint a többi hadúrnak az volt, hogy katonai és területi fölényt szerezve, behódolásra kényszerítsék a többi daimjót és magukhoz ragadják a tényleges hatalmat. Az egész ország uralma volt tehát a tét.
Oda Nobunaga lett aztán az a hadúr, akinek sikerült először egyesíteni Japán nagy részét. (A térképen jól látható, hogy 1560-1572 közt milyen területi növekedést sikerült elérnie.) Ő vonult be Kiotóba, és űzte el az utolsó Asikaga sógunt, véget vetve ezzel a Muromacsi kornak, és megnyitva az Azucsi-Momoyama kort, mely Oda Nobunaga és utódja, Tojotomi Hidejosi országegyesítő-törekvéseit ölelte fel. Végül azonban Tokugava Iejaszu lett az, aki ténylegesen egyesítette Japánt, és több mint 200 éves békét hozott, 1603-1868 közt – az Edo-korral.

+++

Fuefuki városában (Yamanashi pref.), évente egyszer újrajátsszák a Kavanakadzsimai csatát, regisztrációval bárkinek lehetősége van csatlakozni, és részt venni a történelmi játékban.

Ueszugi és Takeda vezérek beszéde után megkezdődik a harc. Az önkéntes katonák mellett fizetett színészek is játszanak a csatában, hogy még élethűbbé tegyék a játékot. Ha az ember „normál katonaként” szeretne részt venni a rendezvényen, 5000 yent kell fizetnie (info. 2018.) a regisztrációkor, ezért kap egy szamuráj öltözéket, ebédet és emlékfotót. Általában a szervezőknek 600-800 jelentkezőre van szükségük, de a helyek hamar be is szoktak telni, mivel nagy népszerűségnek örvend az esemény.

Takeda Singen életéről készített filmet Kuroszava Akira, Kagemusa címmel (1980). (Az árnyéklovas magyarul)

Könyvajánló
Hiroaki Szato, Szamurájlegendák

Felhasznált Irodalom:
Collcutt-Jansen-Kamakura, A Japán Világ Atlasza, Helikon, 1997.
Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, 1989.
https://www.samurai-archives.com/kvs.html

Takeda Singen:
https://www.britannica.com/biography/Takeda-Shingen
https://www.newworldencyclopedia.org/entry/Takeda_Shingen
https://hu.wikipedia.org/wiki/Takeda_Singen

Ueszugi Kensin:
https://www.britannica.com/biography/Uesugi-Kenshin
https://www.newworldencyclopedia.org/entry/Uesugi_Kenshin
https://joetsukankonavi.jp/theme-en.php?id=1
https://hu.wikipedia.org/wiki/Ueszugi_Kensin#cite_note-39

Modern Kavanakadzsimai csata: https://tokyocheapo.com/entertainment/samurai-fuefuki-battle-kawanakajima-reenactment/

Kagemusa:
https://www.imdb.com/title/tt0080979/mediaindex?ref_=tt_ov_mi_sm

[1] A Japán Világ Atlasza, 104.

2020.04.15.2020.05.17.

A japán háborús filmkultúra gyöngyszeme és George Lucas koppintása – Kurosawa Akira: A Rejtett Erőd

Vadász Fruzsina, 2020. 04. 15.

Filmadatlap

Filmcím: A Rejtett Erőd
japánul / nemzetközi cím: Kakusi-toride no san-akunin / The Hidden Fortress (隠し砦の三悪人)
Rendező: Kurosawa Akira
Főszereplők:
Mifune Toshiro (Makabe Rokurōta tábornok)
Uehara Misa (Yuki hercegnő)
Chiaki Minoru (Tahei)
Fujiwara Kamatari (Matashichi)
Megjelenés éve: 1958

Vicces dolog egy olyan, a japán kultúra szerves részét képező filmről ajánlót írni, amiről több cikket lehet találni a Csillagok Háborúja rajongói oldalakon, mint a japán filmkultúra oldalain, ugyanis a cikk témájául szolgáló filmről maga George Lucas is bevallotta, hogy az űreposz múzsa-filmje, a Csillagok Háborúját ez a film ihlette meg. (Az interjút ITT lehet megnézni.)
A film 1958-ban jelent meg, és a rendező korábbi sikerfilmjét, „A hét szamuráj”-t követő nagy sikerfilmként szokták emlegetni, ami viszont a nagy klasszikus western-film, „A hét mesterlövész” eredetije.

A filmről:

A film R2D2 és C3PO japán eredetijének, a Hayakawába tartozó Tahei és Matashichi feltűnésével kezdődik a 16. században, a hadakozó fejedelemségek korszakában. Mindketten földönfutó földművelők.

Éppen nagy morális vitában vannak, hogy szabad-e kirabolni egy megölt szamuráj hulláját, mely vita nagy megsértődéssel és különválással végződik, ami a Csillagok Háborúja azon bizonyos Tatooin-i jelenetének a megihletője, amikor a szeretett asztrodroidunk, R2D2 és fontoskodó tolmácsdroidunk, C3PO különválnak. A következő jelenet az Akizuki Klán kifosztott várában zajlik, ahol két földönfutó bolondunk újra találkozik, és az egyiknek parancsba adják, hogy az Akizuki Klán elrejtett aranytartalékait kutassa fel a várban. Itt ismerik meg a Yamana Klán hirdetményét, ami jelentős vérdíj-jutalmat kínál azoknak, akik megtalálják, és élve elhozzák a Yamana Klán elé az Akizuki Klán elrejtett hercegnőjét, Yuki hercegnőt (az ő karaktere ihlette Leia hercegnőt).

A várból való szökés után, két földönfutó bohócunk viszontagságos kalandjai nem érnek véget, ők ugyanis csak haza akarnának térni, Hayakawába, a Yamana-Akizuki határ megkerülésével. Az utat azonban két esemény is megtöri: egyrészt találnak egy aranyrudat az Akizuki Klán félholdas címerével, másrészt találkoznak egy büszke, nemesember módjára viselkedő különös emberrel, aki kihallgatja a hazatérési tervüket, és elcsalja őket egy rejtett erődbe, ami tele van mindenféle különös és titokzatos dologgal. Példának okáért jó sok víz alá és tűzifába rejtett aranyrúddal, és egy férfimódon viselkedő, fiatal szép nővel. Ez utóbbi erősen felkelti Tahei és Matashichi figyelmét. A filmnézők itt tudják meg, hogy a különös férfi maga Makabe Rokurōta tábornok, az akizukik harcosa, akinek a kötelessége az erődben őrizni Yuki hercegnőt.

A négyfős csapat végül útra kel, hogy a Tahei és Matashichi által tervezett úton az álruhába öltöztetett és ideiglenesen elnémított Yuki hercegnőt kimentsék Yamanából, ez utóbbinak a kiléte még a kettő bohócunknak is ismeretlen. A további út sem kalandmentes, egy éjszakát egy fogadóban kell tölteniük, ahol a lovaikat megveszik, és felszabadítanak egy, a yamanákhoz fogságba került akizuki rabszolga-lányt; Makabe Rokurōtának meg kell vívnia régi baráti riválisával, Tadokoro Hyoe-val, aki felett győzelmet arat, de megkíméli az életét; részt vesznek egy buddhista fényáldozat-ceremónián, ahol kénytelenek máglyára vetni az arany elrejtésére szolgáló tűzifát.

A történet csúcspontja, amikor a négyfős társaság a yamanák fogságába kerül, és Tadokoro Hyoe érkezik, hogy azonosítsa Rokurōtát. Itt végül Yuki hercegnő felfedi kilétét és felkészül a halálra, megköszöni Rokurōtának a szolgálatait, és azt is, hogy egy ideig egyszerű parasztlánynak öltözve járva megismerhette a természet szépségeit és az egyszerű emberek mindennapi gondjait. A jelenet azzal zárul, hogy Yuki hercegnő elénekli az emberi élet múlandóságáról szóló dalt, amit a fényáldozat-ceremónián ismert meg. A történet végül is happy enddel zárul az akizukiak számára, a két félnótás földművelőnknek pedig egy közös aranyrúddal: az Akizuki Klán és Yuki hercegnő megmenekült a yamanák pusztítása elől, akik a segítségük meghálálása gyanánt egy eszmei értékű aranyrudat ajándékoztak Tahei és Matashichi párosának.

Miért érdemes megnézni a filmet?

Az, hogy a film Kurosawa egyik legsikeresebb alkotása, és hogy George Lucas is innen koppintotta a Csillagok Háborúját, csak egy indok a sok közül, hogy miért is szerezzük meg a filmet valahonnan, vagy miért is üljünk be egy művész moziba miatta. A filmet a Kurosawa-szakértők a Kurosawa-filmek közül a legviccesebbnek tartják, és ez a film volt az első a japán filmtörténetben, ahol egy nő nem a tipikus japán nőideált, hanem egy férfias nőt alakít.

A karakterek is érdekesek, viccesek, tanulságosak. Tahei és Matashichi kicsinyes, pénzsóvár jellemén, a köztük zajló vicces párbeszédeken jóízűt lehet nevetni. Rokurōta személyisége az abszolút hűséges, és a japán szamuráj-szellemet is meghaladóan lovagias szamuráj tábornoké, aki nemcsak hogy emberismeretben bölcs, és a klánjához, a hercegnőhöz az utolsó véréig is hűséges, hanem emberszerető és könyörületes is – a szamuráj erkölcsi szabályoknak megfelelően megadathatott volna neki a lehetőség, hogy a rivális Tadokorót, mint legyőzöttet megölje, mégsem tette meg. Rokurōta az, aki még George Lucas bevallása szerint is Obi-Wan Kenobi tábornok megihletője, azonban a szakértő rajongók szerint van benne Luke Skywalker és Han Solo jelleméből is.

Yuki hercegnő karaktere pedig összehasonlítva egy hétköznapibb hercegnőével, nem a kényelmet, luxust részesíti előnyben, hanem abszolút a klánjához ragaszkodik, és azért minden harcra hajlandó, nemes jellem. Képes tisztelni, becsülni, szeretni a természetet és az egyszerű embereket, és képes megadni mindenki felé a megillető és megfelelő alázatot. Ez a jellemvonás érhető tetten abban, hogy megveszi és felszabadítja a kényszerházasságra ítélt rabszolga-lányt, és abban a párbeszédben is, amit Tadokoróval folytat abban a jelenetben, ahol a férfi azonosítja őket. Tadokorót a Rokurōtával vívott vesztes párbaj után a földesura egy be nem gyógyuló arcsebbel büntette meg, amire Yuki hercegnő a földesúrral szembeni elmarasztaló kritikával, és az emberi méltóságot pártoló együttérzéssel válaszolt. Végül Tadokoró jelleme is tanulságos, az övé a legnagyobb pálfordulás a filmben. A földesurához abszolút hűséges, az emberi méltóság tiszteletére és irgalomra kevésbé képes, önmagát sem becsülő emberből Yuki hercegnő és Rokurōta hatására egy olyan emberré válik, aki szembeszegülve a földesura parancsával megszökteti a négyfős rabcsapatot, és ő is az Akizuki Klán oldalára áll. A rajongók szerint az ő jelleme szülte Darth Vader-ét.

Mi az, amit még érdemes megnézni a filmmel kapcsolatosan?

A 2008-ban bemutatott remake címe angolul „The Last Princess”, japánul „Kakushi toride no san akunin”, az adatlapja ITT található. Az eredeti filmet átszerkesztette egy rajongói csapat a Csillagok Háborúja elemeivel, és megszületett a „The Suikawa Fortress”. Ez a rajongói átszerkesztés egy igazi csemege, mert az eredeti film képeit a Csillagok Háborúja filmzenéjével kombinálja. Emellett az eredeti japán nyelvű szöveget a filmben nem egy tükörfordításos angol nyelvű felirattal egészítették ki, hanem az aktuális jeleneteknek megfelelő Csillagok Háborúja-idézeteivel.

Hol is néztem meg a filmet?

A filmet a Bem Moziban, a BÉKA Filmklub vetítésével néztem meg 2019 júliusában. A Filmklub 2008 nyarán alakult, 2017-től folynak a vetítések a Bem Moziban, ma kétfős stábbal működik. Minden második héten, kedden lehet részt venni a vetítésen, és minden félévben más és más tematikájú filmek kerülnek műsorra. 2019 nyarán Naruhito Reiwa Császár trónra lépésének a tiszteletére japán tematikájú filmek, többek között kettő Kurosawa-film is vetítésre került. A kérdéseimre a szervezőktől a filmmel kapcsolatosan ezt a választ kaptam: „A Rejtett erőd úgy került szóba, hogy egy itthon kevésbé ismert, ám annál fontosabb Kuroszava filmet szándékoztunk leadni, ami termékenyítően hatott George Lucas-ra. :-)”

Képek:
A Rejtett Erőd plakátja/Csillagok Háborúja
Tahei és Matashichi/C3PO és R2D2
Yuki hercegnő/Leia hercegnő
Kurosawa Akira
Rokurōta/Obi-Wan
Tadokoró/Darth Vader
„Kakushi toride no san akunin„

A Heian végnapjai – Tairák és Minamotók a 12. században

Családok harca a Hógen háborúban 保元の乱 [hōgen no ran]

Taira no Kijomori 平清盛 és a Heisi hatalom

A Minamoto család és a Taira család harca 源平合戦 [genpei kassen]

Joritomo 源頼朝 és Josicune 源義経, a Minamoto testvérek ellentéte

A Kamakura bakufu 鎌倉幕府 kezdete

A Heian-kor végét, három időponttal is szokás datálni;

Egy „dolgozó samurai” élete és az „élethosszig tartó foglalkoztatás”: a jellemzők áttekintése, kortárs trendek

Mindennek mi is a háttere? Mi a gyakorlati megvalósulása?

A hagyományos munkahelyi kultúra és etika egyéb jellemzői, különleges érdekességei

**Családok harca a Hógen háborúban** 保元の乱 [hōgen no ran]

**A Minamoto család és a Taira család harca** 源平合戦 [genpei kassen]

Joritomo 源頼朝 és Josicune 源義経**, a Minamoto testvérek ellentéte**