Filozófia, Művészet, Japán-Magyar Szerelmi- és Házasságtörténet

Wagner Nándor és Akiyama Chiyo élete, a wagneri életmű, valamint a Wagner Nándor-, és a Molnár Sándor-kiállítás

Írta: Vadász Fruzsina, 2023. 02. 04.

Egy előadás-esemény kettő előadó részvételével, kettő filozófus művész kiállított tárlata, egy magyar és egy japán művész szerelme és közös életműve, egy kutatói interjú, rengeteg ajándékba kapott könyv és szakkiadvány, sok-sok inspiráció, lelkesedés, felfedezni váró élettörténet, és még több felfedezni váró titok, rejtély és gondolat …

A jelen írás tárgyául szolgáló eseményeket és témákat, motiváló erőket a fent említettekkel lehetne összefoglalni. A történet 2022. október 29-én kezdődött a Műcsarnokban, Prof. Dr. Hidasi Judit meghívására vettünk részt a „Wagner Chiyo asszony és a japán nő” című, tárlatvezetéssel egybekötött előadás-eseményen, ahol nemcsak Wagner Nándor és (Akiyama) Wagner Chiyo életébe, művészi munkásságába kaphattunk egy érdekfeszítő betekintést Kiss Sándortól, hanem a japán nőket és a japán-nemjapán vegyes házasságokat érintő mindennapi-társadalmi-jogi kérdésekbe is Hidasi Judittól.

Később a történet egy kutatói interjúval bővült ki, amely során Kiss Sándortól, az Academia Humana Alapítvány elnökétől személyes és bennfentes történetekkel bővültek az ismereteink Wagner Nándor és Wagner Chiyo (Akiyama Chiyo) munkásságáról, életéről, házasságáról, szerelmükről és mindenről, ami az ő életművüket jellemzi. Később már a megszerzett és felvértezett „bennfentes tudással” visszamentünk a Műcsarnokba, hogy még egyszer meglessük nemcsak a „Wagner Nándor 100 | A bölcselet szobrásza” című kiállítást, hanem a „Molnár Sándor: Festőjóga” címűt is, hiszen a kettő tárlat egy időben, egy helyen, egymást követve (Molnárt követi Wagner) kerül kiállításra egészen 2023. február 5-ig. A Wagner-kiállítás apropója Wagner Nándor születésének századik évfordulója, az említett előadás eseményé pedig Chiyo elhalálozásának első évfordulója volt.

Ahogy Hidasi Tanárnőtől is megismerhettük, Japánban a vegyes házasságokat először 1863-ban engedélyezték, amely 1897-ig csupán 265 regisztrált esetnek adott lehetőséget, mindez a II. világháborút követően ugrott meg az amerikai hatásoknak betudhatóan, 2006-ban már 40.000 vegyes házasság köttetett meg. Wagner Nándor és Akiyama Chiyo kapcsolata, szerelme és házassága a japán-magyar kulturális kapcsolatoknak a szimbóluma is lehetne, hasonlóan Taketsuru Masataka és Jessie Roberta Cowan (Taketsuru Rita) kapcsolatához, amelyről, mint a japán-skót kulturális-gazdasági kapcsolatok szimbólumáról már egy korábbi cikkünkben is írtunk. Nándor és Chiyo élete és szerelme Masataka és Rita kapcsolatához hasonlóan egy kalandos történet…

Élettörténet és szerelem: Nándor (1922 – 1997. nov. 15.) és Chiyo (1930 – 2021. okt. 29.)

Solti András: Wagner Nándor és Wagner Chiyo
(A fényképeket a szerző készítette a Műcsarnok engedélyével.)

Wagner Nándor 1922. október 7-én született Nagyváradon, építészetet az ottani műszaki szaklíceumban tanult, szobrászatot pedig később Budapesten, (1940-1941) utóbbi tanulmányait a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakának a hallgatójaként (1946-1947) mélyítette el. Első feleségétől, Győrffy Dórától négy gyermeke is született. Azonban az 1956-os események, és az azokban való részvétel miatt három gyermekükkel, Nándorral, Zoltánnal és Katalinnal emigrálniuk kellett Svédországba, Lund városába, ahol negyedik gyerekük, Bálint született. Kapcsolata Győrffy Dórával sajnos megromlott, amelyet egy tragédia is tetézett – Nándor fiuk egy motorbalesetben életét vesztette.

Akiyama Chiyo 1930. szeptember 22-én született Szapporóban, a városalapító családok egyik gyermekeként. Katonatiszt apját korán nyugdíjazták, aki később a családja gyógyszervállalatát megörökölte. Chiyo a család negyedik gyermeke volt, aki mindenki szeretetét, figyelmét megkapta, kicsit vadóc volt, azonban az udvariassági rendnek is pontosan megfelelt. Önmagát egy elkényeztetett lányként írta le. Okos volt, könnyen és gyorsan tanult, a korai kamaszkorát a II. világháború ideje alatt élte meg, iskoláit ezalatt az idő alatt végezte el. Tizenöt éves korában élte meg a japán kapitulációt és az amerikai megszállás kezdetét. Mivel a megszállás hatására a helyi középiskola koedukálttá vált, és Chiyo konzervatív édesanyja félt attól, hogy ide beírassa a lányát, a középiskolai tanulmányait Tokióban végezte el. Később 1954-ben Japán első női egyetemén („Japan Women’s University” – 日本女子大学) angol nyelv és irodalom szakon szerezte meg a diplomáját, művészeti-festészeti ismereteket másodszakon tanult. Professzorai műfordító és tolmács szerepre buzdították. Chiyo első házassága egy elrendezett házasság volt egy doktorral, amely nagyban különbözött a korábbi, boldog családi életétől, a férje kegyetlenkedett vele. A hat évig tartó házasságba belefáradt Chiyo még az USA-ba is követte a Harvard Orvostudományi Tanszékén tanuló férjét, ahol annak ellenére, hogy sok férfi kereste az ő társaságát, nagyon egyedül érezte magát. Férje később Svédországban szeretett volna tanulni, Chiyo oda is követte őt, azonban a szenvedésekkel teli kapcsolat miatt hazautazott Japánba, ahol a családja arra hivatkozva, hogy évszázadokig nem volt válás a családban, hallani sem akart a válásról. Svédországban később Chiyo majdnem öngyilkos lett, ebből a helyzetből segítette ki őt egy francia professzor, akinek Chiyo japán nyelvet tanított és aki arra hivatkozva, hogy Nándor talán elfogadja Chiyo-t tanítványának, mutatta be a kettő megromlott házasságú és elkeseredett embert egymásnak. Chiyo életkonfliktusát végül a konzervatív, ámde jószívű és találékony édesanyja oldotta fel, akinek ugyancsak szimpatikussá vált Nándor. Ő intézte el, hogy a válás sikeres legyen, és hogy a szigorú japán erkölcsök ellenére, illetve azokkal összhangban a társadalom is elfogadja azt. Egy nyomozói munka eredményeként derült ki, hogy Chiyo első férje az egyik alkalmazottjával íratta meg azokat a szerelmes verseket, amelyekkel Chiyo-nak udvarolt annak idején, és az is kiderült, hogy a férj a házasságot csupán az orvosi karrierje egyik lépcsőfokának tekintette, beházasodván egy olyan családba, ami egy gyógyszervállalatot tulajdonolt és irányított. Mivel Nándort gyerekkorában a Bushidō-ra a nagyapja, Lao-Ce tanításaira és a taoizmusra az édesapja tanította, a Kelet felé vonzódás, és a japán nőkről magában alkotott eszménye miatt azonnal beleszeretett Chiyo-ba, szerelem volt ez első látásra.

Nándor és Chiyo temperamentuma közötti különbségek azonnal megmutatkoztak. Míg Chiyo nagy szorgosan azonnal festeni szeretett volna, addig Nándor nagy ráérősen először is arra vágyott, hogy megismerkedjenek és megteremtsék közös életfeltételeiket. (Chiyo akvarell festményeket festett.) Azonban a kulturális és személyiségbeli különbözőségeket mindig át tudták hidalni megfelelő humorral és őszinte türelemmel.

A házasságra 1966. április 29-én, a „Császár születésnapján” került sor, eredetileg Tokióban telepedtek le 1969-ben, ahol Chiyo-nak volt egy kis földje egy rozoga házzal. Mashiko akkoriban egy 16.000-18.000 főt számláló kisváros volt Tochigi Prefektúrában, mely akkoriban 400 kerámia-műhelynek adott otthont, és Japán 70-80 vezető keramikusa, a vezető japán kerámia-stílusokat meghatározó művészemberek tevékenykedtek ott. A városka különleges adottsága az a kis hegy, ami köré épült a város, és ami Nándort is elkápráztatta. Egy erdős részben egy Nagyváradhoz közeli település, Remecz szellemét vélte felfedezni, és pont itt akartak eladni egy elhagyatott mezőgazdasági területet az öregek. Chiyo édesapjának az egyik barátja, Fujimatsu-san, Utsunomiya egyik bankjának a vezérigazgatója segített nekik a földvásárláshoz a hitelfelvételben – a garanciát ugyanis ő adta a hitelhez. 1970. január 15-én, a „felnőtté válás ünnepén” költöztek el Tokióból Mashiko-ba.

A nyolc telkes földön fokozatosan épült fel az az épület-, kert-, művésztelep-, és szobor-emlékmű komplexum, amely 13 épületével a mai napig is várja a látogatókat. Wagner Nándor nemcsak szobrász, hanem építész is volt, ő tervezte meg az összes épületét, és a földmunkát, kőmozgatást, hegesztést, oszlopépítést Chiyo-val együtt végezték el. Először a műtermet készítették el, és csak később azt a lakást, amiben közös otthonra leltek. 1970 év végére, egy év alatt készült el a műterem, ami Mashiko első vasbeton alapú házát jelentette, amely 10 méteres magasságával, komoly művésztechnikai felszereltségével, (daru, csörlő, egy hatalmas fekete tábla) külön könyvtárszobával és műhely-csarnokkal, raktár-helyiségekkel, kéménypillérrel, hatalmas kapuval a szobrok kiszállíthatóságára, három félemeletével a Wagner Nándor által tervezett épületek legmagasabbika.

1970 Szilveszter napján Nándor Beethoven IX. Szimfóniáját hallgatva agyaghoz nyúlt, és megalkotta életműve egyik leghíresebb szobrát, mely az „Anya gyermekével” címet viseli, és amelyet 1971-ben fejezett be, majd 1972-ben a Tochigi Prefekturális Szépművészeti Múzeum kertjében állították fel. Később 2020 szeptemberében a Tochigi Atlétikai Központ Parkjában került felállításra. Mivel Wagner Nándor és Chiyo a japán-magyar kulturális kapcsolatok szimbólumává vált, az ő nevük pedig Mashiko-val és Tochigi Prefektúrával fonódott össze, a 2020-as Tokiói Olimpiára készülő magyar sportolók vendéglátó prefektúrája is Tochigi lett, ahol a magyar sportolók is megcsodálhatták az „Anya gyermekével”-t.

Ahogyan Hidasi Tanárnő is összegezte, Wagner Chiyo életművét egy nem-tipikus életút, sok-sok külföldi élmény és tapasztalat, sajátos magánéleti fordulat és saját érdeklődés, illetve karrier jellemezte, amelyek mellett megfelelően alkalmazkodva az adott élethelyzetekhez, megfelelő elkötelezettséggel és türelemmel, kitartással tudott olyan támaszt és szolgálatot nyújtani Nándornak, ami egy hosszútávú gondoskodás keretén belül valósult meg. Mindezzel a feltétel nélküli bizalommal, elkötelezettséggel, kölcsönös áldozatvállalással egy életre szóló baráti kapcsolatot alakított ki Magyarországgal.

A művésztelep és az építészet

Wagner Nándor nemcsak építész és szobrász volt, hanem tájépítész is, akinek a mikromenedzselő perfekcionizmusától féltek a japánok is, emiatt változtatott az öltözködésén, és kezdett el bohókás stílusban sapkákat és kalapokat hordani, hogy ezt a gátlásokkal teli megítélést feloldja a japán közösségben, ahova tartozott.

A Mashiko-i, nyolc telkes művésztelepen tehát először maga a műterem épült fel, és csak később maga az a ház, amiben Nándor és Chiyo éltek, valamint a művésztelep későbbi épületei is, amelyek ma egy komoly épületkomplexumként is őrzik Nándor és Chiyo emlékét. A művésztelep 13 épületből áll, és építészeti újdonságokat, Nándor innovációit is tartalmazza, aki egy szerkezeti megoldást fejlesztett ki a tipikusan japán környezeti veszélyforrások, mint tájfun, földrengés ellen. Ez egy ötszögletű kialakítást jelent, amit Nándor először a műterem és a lakóház felépítése esetén alkalmazott, ezeket nevezte el „Pentagon Ház”-nak és „Pentagon Galéria”-nak, a kettő között egy fedett folyosó összeköttetésével.

A művésztelep része nemcsak maga a műterem és a lakóház, hanem egy teaház, meditációs szoba, egy oktatást segítő épület, kettő raktár, nyári szobrászstúdió, egy nyílt teázó is, minden fedett épület egységes tetőkialakítással bírt. Az oktatást segítő épület egy öt növendék számára alkalmas diákszállóval, tanulóterekkel, tanteremmel és egy könyvtárral felszerelt épület volt, ahol Nándor a tanító szobát egy beugró fél-helyiséggel toldotta meg, ide került Nándor pihenőágya. Nándor maga alakította ki a nyolc telkes föld domborzatát, a vizet ciszternákba gyűjtötte, aminek volt belső ciszternás része is, amiben kis piros aranyhalak úszkáltak, akiket egy különleges túlfolyó védett meg a kiszökés ellen. Nándor egy kisebb és egy nagyobb tavat is tervezett, amelyeket egy cikkcakk-alakban folyó „Sárkány-folyó” kötött össze, követve a domborzati kialakítást. A lentebbi nagyobb tóban lótuszvirágok úszkáltak, és e tó fölé építette meg a saját sírjukat is.

A meditációs szoba, vagyis beltéri teaszoba belső festése, színvilága hófehér és fekete, egy olyan optikai trükköt alkalmazva, hogy a fal egy része, illetve a sarkok feketére festése miatt a sarkok nem látszódnak.

Nándor a szoba asztalán egy Weöres Sándor-fordítású Lao-Ce könyvet, „Az Út és Erény könyvét” helyezte el. A nyári szobrászstúdiót is tudatosan, egy árnyékos területre helyezte, míg a nyílt teázót is egy tükör-trükkös mélyítésű, optikai látványvilágot kitágító megoldással valósította meg. A Műcsarnok-beli kiállításon a teaház rekonstrukciója is megtekinthető.

A szobrászat

Wagner Nándor életműve alapvetően három-négy országhoz kötődik, Magyarországhoz, Erdélyhez, (Románia) Svédországhoz és Japánhoz. Svédországban nyolc-kilenc, Japánban kilenc, Magyarországon hét, Erdélyben egy nagyobb-monumentálisabb köztéri szobor, illetve szoborcsoport ismert, mellettük azonban nagy az életmű felderítetlen, vagy kisebb méretű hagyatéka, aminek felderítését és kezelését Japánban a Wagner Nándor Alapítvány és Magyarországon az Academia Humana Alapítvány végzi.

Alapvetően és összegezve az életműre a transzcendentális, kelet-orientáltságú, anyaság-, és gyermekiség-központúság, a vízelem és a filozófia szeretete, a világvallások tisztelete a jellemző. A filozofikusság abban is tetten érhető, hogy Nándor 1987-ben megalapította a Tao Világkultúra Fejlesztési Intézetet, amely első elnöke is ő lett.

A magyar-román szakaszban (1940 – 1956) az akkoriban támogatott és elvárt szocreál stílust alapvetően kerülte, aminek legtipikusabb példája az 1952-re elkészített „Corpus Hungaricum” Rózsadombra tervezett kiállításának elutasítása volt, később az erre az eseményre készített szobrát 1999-ben Székesfehérvárott állították ki, már Nándor halála után. Hasonló volt a története az 1954-ben a Harmadik Magyar Képzőművészeti Kiállításon bemutatott József Attila-szobornak, ami nem a harcos proletárt, hanem a traumáktól szenvedő embert mutatta be, emiatt véglegesen csak 2005-ben Nagyváradon kerülhetett végső kiállításra. Köztéri kiállítási engedélyt kaphatott 1954-ben a Rákoskeresztúri Köztemetőben a „Fiát sirató asszony”, 1955-ben Dunaújvárosban a „Vízhordó lány”, és az 1955-ös megrendelésű, 1958-as albertfalvai kiállítású „Anyaság / Szoptató anya”, azonban az 1956-os események miatt a „Játszó fiúk” már nem Magyarországon került kiállításra.

A svéd szakaszra (1956 – 1969) a szobrásztechnikai újítások és azon ábrázolásbéli vágyak kiélése, traumák előhozatala volt jellemző, amelyeket a szocialista Magyarországon nem engedhetett meg magának. Az 1963-as „Angyal” szobor esetében a világon az elsők között alkalmazta a krómacél öntésének különleges szobrászati technológiáját, az 1964-es „Pierrot/Zsonglőr” egyféle szimbolikus „belül keserű – kívül vidám” önarckép, a „Táncoló gyerekek” annak a „Játszó fiúk” szobornak/szoborcsoportnak a továbbfejlesztett változata, amit Magyarországon nem engedtek neki kiállítani. További szobraiban, mint az 1956-os „Madár”-ban vagy az 1966-os „Lúd”-ban a levegőelem keveredik a vízelemmel, ezek ugyanis szökőkút-szobrok, valamint az 1969-es „Fény és árnyék” öntött beton nonfiguratív ábrázolás a levegőelemet kombinálja a fény-árnyék hatásokkal. Az 1966-ban elkészült „Örökkévalóság” szobrot Nándor és Chiyo magukkal vitték Japánba.

A japán szakaszra (1969 – 1997) az életmű kiteljesedése és megkoronázása volt jellemző. A már említett „Anya gyermekével” mellett az 1974-es naritai „Utazók védőszentje” és „Szivárvány szökőkút”, az 1983-as tokiói, szapporói és budavári „Földanya” is ide köthető.

Az „Utazók védőszentje” és a 14-16 m átmérőjű „Szivárvány szökőkút” különlegessége, hogy a Tokió-Narita Repülőtér előtt ez a szobor-szökőkút együttes búcsúztatja és üdvözli is az utazókat, rozsdamentes acél szerkezetével, szakrális motívumaival harmonikusan olvad bele és emelkedik ki a környezetéből, köszönti az utazókat. A „Földanya” egy torzított gömbplasztika, mely a tökéletesség és a harmónia szimbólumaként egy gyermekét átölelő anyát ábrázol, mely egyszerre testesíti meg a Világmindenséget, a Földet, az égboltot, és a mindenható anyaságot is. Wagner Nándor életművének, filozófiájának leggrandiózusabb összefoglaló megkoronázása, a „Filozófiai kert” is Japánban született meg, a szoborcsoport megalkotása 1977-ben kezdődött el, 1985-ben készült el a prototípus gipsz változat, majd 1994-ben került először kiállításra, Mashiko-ban. Később 2009-ben Tokió Nagano Kerületében is, és 2001-ben Budapesten a Gellért-hegyen is kiállítottak egy-egy további verziót. A Műcsarnokban ennek a szoborcsoportnak a 3D-s technikával beszkennelt és 3D nyomtatóval kinyomtatott 1:1 arányú változata tekinthető meg.

A „Filozófiai kert” egy kettő koncentrikus körből álló szoborcsoport, melyben Ehnaton Fáraó, Jézus Krisztus, Buddha, Lao-Ce ugyanabban a belső koncentrikus körben befele, egy fénylő gömb felé néz, Ábrahám pedig leborul előtte, ugyanebben a körben. A külső körben pedig Assisi Szent Ferenc, Bódhidharma és Mahatma Gandhi tekintenek ugyanarra a fénylő gömbre, mely az arctalan Mindenható Teremtőt szimbolizálja. Az alakok térbeli elosztása is az adott vallási-filozófiai irányzatok spirituális és földrajzi térképe alapján került meghatározásra. Wagner Nándor maga fűzte a szoborcsoporthoz a következő mottó-szerű kommentárt: „Együttműködés egymás jobb megértéséért! … Hogy a különböző kultúrák és vallási irányzatok képesek legyenek közelebb kerülni egymáshoz, vissza kell térnünk ahhoz, ami összeköt bennünket.”

Amikor Kiss Sándortól, az Academia Humana elnökétől a következőt kérdeztük:

„Ha újra visszamegyünk megnézni a tárlatot, milyen „szemüveggel” figyeljük meg a kiállítást? Mit javasol, mire érdemes kifejezetten odafigyelni?” …

… az alábbi választ kaptuk:

„Kezdjék el az olvasással, induljanak az életrajzi táblával, utána a térképessel, majd a magyar, svéd és japánt olvassák el. Utána kedvükre szabadon járjanak körül. Nézzék meg a két mellszobrot (Solti András alkotásai). A filmeket érdemes mindegyiket végignézni. A végén a Filozófiai Kert szoborcsoportot szobronként érdemes megnézni, különös figyelemmel a fényes központi gömbre. Jobbról és balról is kerüljék meg!”

Molnár Sándor: Festőjóga

Egy másik kérdésünkben pedig ezt kérdeztük meg:

„Molnár Sándor és Hamvas Béla diák-tanár viszonyban voltak, tehát a Molnár Sándor életútra, életműre nagyban hatott Hamvas Béla filozófiája. Ez csak véletlen, vagy szándékos, hogy a Wagner Nándor tárlat egy időben és egy helyen van kiállítva, mint a Molnár Sándor tárlat?” …

… amire ez a válasz érkezett:

„A Műcsarnok döntött így. Mindenesetre Wagner Nándor kiállításához ez a legjobb „hangoló” bevezető út.”

És valóban, a „Filozófiai kert” transzcendens kisugárzásától hemzsegő kiállító-térbe nekünk is jól esett egy olyan művész kiállításán keresztül eljutnunk, akinek a legfőbb filozófiai mestere a XX. század második felének egyik legmeghatározóbb, tanait és életfelfogását tekintve az egyik legtabusítottabb gondolkozója volt Magyarországon. A róla elnevezett városi könyvtár leírása szerint, Hamvas Béla (1897 – 1968) a legfőbb művében, a „Scientia Sacra”-ban az emberiség fő szellemi hagyományait, a népek vallásainak, filozófiáinak metafizikai örökségét tárgyalta, hasonlóan a Wagner Nándor-életművet koronázó „Filozófiai Kert”-hez. Hamvas Béla, habár őt 1948-ban „b-listázták”, és a könyvtári állásából is felfüggesztették, földművesként és raktárosként az árokparton ülve is fordított szanszkritból, görögből és héberből is. Wagner Nándorhoz hasonlóan vonzódott Lao Ce gondolataihoz, ráadásul „Az Út és Erény könyvét” is lefordította, valamint a japán kultúrát tekintve a haiku-fordításai is ismertek.

Molnár Sándort a kollektív tudatalatti világa érdekelte, célja a tisztán szellemi jellegű festészet létrehozása volt. Művészetében a világ egységének a létrehozására tett erőfeszítéseket. A kiállítás logikája is a keleti-ázsiai felfogások és a nyugati-európai felfogások logikájának egyfajta fúziója szerint épül fel, miszerint a tárlat az öt őselem, a föld, a víz, a tűz, a kristály és a levegő / üresség köré épül.

Molnár 1955 – 1961 között végezte el a Képzőművészeti Főiskolát Budapesten. 1958-ban Magyarország egyetlen, a Japán Császár által is üdvözölt japánkertjének a kerületében, Zuglóban az ő vezetésével jött létre a szellemi-művészeti kérdésekkel foglalkozó képzőművész csoport, a Zuglói Kör, majd 1962-ben, „A festői elemek analízise” című elméleti-módszertani tanulmány megírását követően megismerkedett Hamvas Bélával, akit szellemi mesterének tekintett . Négy évvel később írta meg életprogramszerű művészetelméletét, amelyet Hamvas Béla nevezett el „festőjógának”. Egyféle szerzetesi magatartással 1987 – 1990 között belső emigrációba vonult, amelyet követően 2005-ig a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanáraként is működött. A Munkácsy Mihály-díjas, Kossuth-díjas és a Magyar Festészet Napja Alapítvány életműdíjával is kitüntetett Molnár a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjaként, a Magyar Művészeti Akadémia képzőművészeti díjával is elismerést kapva, 2022. június 18-án hunyt el Budapesten.

Wagner és Molnár életműve, művészete és életfelfogása között sok párhuzamos hasonlóság fedezhető fel, és ez a taoizmushoz való vonzódásban is megnyilvánul. Molnár egyik könyve „A festészet útja” címet viseli, melyben a leírt gondolatokban taoista vonások találhatóak meg. A Molnár által megalapított művészeti-filozófiai irányzat, a FestőJóga hivatalos honlapját idézve: „Az ÚT az átváltozások teljes köre. Az elemeket a festőjóga nem megsemmisíti, fölszámolja, hanem különböző műveleteknek veti alá, hogy a szennyezettségtől megtisztulva egyesülni tudjanak a hierarchikusan fölöttük lévő elemekkel. Ez az áthatás művelete. Az elemek hierarchikus sort alkotnak, amelyben az alacsonyabb a magasabbal egyesül, amíg végül létrejön a teljes Egység, az Eggyel való azonosság, az Egy pedig az ürességbe olvad. A megnyilvánult, azaz a teremtés hiánytalanul visszakerül a meg nem nyilvánultba, a teremtés előtti állapotba, a valóságba.”

Amíg magában az említett könyvben az alábbi gondolatok is olvashatóak: „A kor, amelyben élünk, lepusztult, elromlott, hiányos, semmi sem egyezik az Igazsággal. A világgal és az emberrel együtt a művészet is darabokra hullott és összeomlott, és a megsemmisülés határán van. Ami egész tudatos életemben foglalkoztatott, az az igazság és a hazugság, a halhatatlanság és a halandóság (halál). Reméltem, hogy az igazság és a halhatatlanság, illetve különválasztása a hazugságtól és a halandóságtól a legfontosabb.”

Források és Javasolt Irodalmak:

Akiyama Koji: Wagner Nándor ma lenne 100 éves. Híd Japán és Magyarország között. PPT

Kiss Sándor József: Alapítónk emlékére. Wagner Chiyo asszony. 1930 Szapporo – 2021 Tokió. Budapest, 2022. május 23. PPT

Hidasi Judit: A japán nőkről. „Wagner Chiyo és a japán nő” Emlékülés Wagner Nándor szobrászművész feleségének tiszteletére. Műcsarnok/Budapest 2022. október 29. PPT

Kutatói Interjú Kiss Sándorral 2022. november 17-én. (Vadász Fruzsina)

Wehner Tibor: Wagner Nándor. A filozófus szobrász / The philosopher sculptor. 1922 – 1997. Budapest, 2006. Holnap Kiadó.

Az Academia Humana Alapítvány honlapja: http://wagnernandor.com/ (utolsó letöltés: 2022-12-12)

In memoriam Chiyo Wagner. Ehír.ro, 2021. december 9. – https://www.ehir.ro/in-memoriam-chiyo-wagner/ (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Műcsarnok: „Wagner Nándor 100 | A bölcselet szobrásza” című kiállítás, 2022. október 8. – 2023. február 5. – http://mucsarnok.hu/kiallitasok/kiallitasok.php?mid=LnRSaNn1FOfYj8nmadPLhO (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Műcsarnok: „Molnár Sándor: Festőjóga” című kiállítás, 2022. szeptember 30. – 2023. február 5. – https://www.mucsarnok.hu/kiallitasok/kiallitasok.php?mid=XyMThqysInZmaa5uHuLx58 (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Hamvas Béla életpályája. Hamvas Béla Városi Könyvtár. – http://www.hbvk.hu/eletpalya (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Hamvas Béla (1897–1968) író, filozófus. Artpool Művészetkutató Központ. – https://artpool.hu/Hamvas/eletrajz.html (utolsó letöltés: 2022-12-12)

A Hamvas Béla Alapítvány és a MEDIO Kiadó honlapja: https://hamvasbela.hu/ (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Terebess Ázsia E-Tár: Hamvas Béla Tiszapalkonyán. In.: Terebess Online. – https://terebess.hu/keletkultinfo/hamvasbela2.html (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Terebess Ázsia E-Tár: Lao-ce Tao-tö-king Hamvas Béla fordítása. In.: Terebess Online. – https://terebess.hu/keletkultinfo/laohamvas.html (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Japán haiku műfordítók mutatója: Hamvas Béla japán haiku fordítása. In.: Terebess Online – https://terebess.hu/haiku/mufordito/hamvas.html (utolsó letöltés: 2022-12-12)

A FestőJóga művészeti-filozófiai irányzat honlapja: https://festojoga.hu/ (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Molnár Sándor: A festészet útja. Budapest, 2013. Irály Kiadó.

2022.05.09.

Szerelem, házasság és válás a megosztott társadalmú Japánban: az „Aristocrats” című japán társadalomkritikai játékfilm

Társadalomtudományi szemléletű filmismertető és társadalomkorrajz

Írta: Vadász Fruzsina, 2022. 05. 09.

Filmadatlap

Filmcím: あのこは貴族 (Anoko wa kizoku) // Aristocrats
Rendező: Sode Yukiko
Főszereplők: Kadowaki Mugi, Mizuhara Kiko, Kora Kengo
Megjelenés éve: 2020/2021
IMDb-Filmprofil: https://www.imdb.com/title/tt12440140/?ref_=ttfc_fc_tt

A filmről személyesebben, rövidebben …

A film első tekintetre úgy tűnhet, mintha női sorsokról, női nézőkhöz szólna, akiket a csendes és mély érzelmek, valamint a gazdagság harmóniája nyűgöz le – akiknek ez szűrődik le a filmből, azok bizony nem kicsit tévednek. Jellemzően olyan alkotás ez, ami nem mindenkinek fogja elnyerni a tetszését, ugyanis se nem mozgalmas, se nem látványos, inkább csendesen mély és visszafogottan szép. A filmet első sorban azoknak ajánlom, akiket a japán társadalom mélystruktúrái, a társadalom szerkezetét fenntartó szokások, és a társadalom egyenlőtlenségei iránt mutatnak érdeklődést. Azok számára, akiket a japán társadalom, családügy, esetleg a japán családjog is mélyebben és részletesebben érdekel, igazi csemege ez a film, mert rengeteget lehet belőle tanulni, okulni és tapasztalni – ide tartozom én is, mivel a releváns jogi vonatkozásokkal kapcsolatosan korábbi kutatásaim és tudományos publikációim[1] voltak és a jelenlegi a szakdolgozatomat is a japán családügy tematikájából írtam, így különösen nagy élményt nyújtott a film érzelmi mondanivalója és a tanulságai is.

A film kettő nő életéről, egy házasság nyélbeütéséről, annak lezárásáról, a társadalmi osztályok különbözőségéről szól és arról, hogy kinek mit is jelent a boldogság.
Egy fiatal, felsőbb osztálybeli nő magányos utazásával kezdődik a történet – Haibara Hanako (Kadowaki Mugi) családi vacsorára igyekszik, és késve érkezik egy elegánsabb, hagyományos étterembe, ahová azonban nem egyedül, hanem egy partner oldalán várták. Halkan kínos a pillanat, majd a családtagok között Hanako szingli-életmódja lesz az elsőszámú téma. Az estén a családtagok több generációval képviseltetik magukat. A jelenet kínos éle adja meg a motivációt Hanako számára, hogy párt és férjet keressen magának, összekötő barátok és hivatásos közbenjárók segítségével. Végül meg is találja az illetőt Aoki Keichiro (Kora Kengo) személyében, aki egy gazdag és előkelő család fiúgyermeke, és ennek megfelelően a politikusok társadalmi osztályának is a tagja. Pár találkozás és randevú után megtörténik a lánykérés, valamint a jegyesség után az esküvő is.

A jegyesség időszakában ismerkedünk meg Tokioka Miki (Mizuhara Kiko) jelentősebb megpróbáltatásokkal járó, és a nő elé magasabb kihívásokat görgető életével. Miki egy vidéki, alsóbb osztályból érkező, kitartó és szorgalmas dolgozó nő, akinek önszorgalmából sikerült felvételt nyernie egy rangosabb egyetemre, ahonnan azonban a családi körülményei miatt még annak elvégzése előtt távoznia kellett. Később hostess munkából átlépve az IT cégek világába önerejéből emelkedett fel a felsőbb osztályok mindennapi életébe. Ő volt Keichiro szellemi és lelki társa addig, amíg Keichiro össze nem házasodott Hanakóval.
A kettő nő szeretetnyelve és boldogság-felfogása merőben különbözik egymástól. Hanako számára a film elején az jelenti a boldogságot, amire a családja nevelte őt, vagyis egy tökéletes házasság egy tökéletes fellépésű és tökéletes társadalmi státuszú férfival, azonban idővel ebben a szerepkörben abszolút magányosnak és elhagyatottnak érzi magát.
Ezzel ellentétben Miki még a saját családi környezetétől eltérő, felsőbb osztálybeli közegben is természetesen mosolyog és viselkedik, és emiatt a természetesség miatt is képes Keichiro figyelmét jobban magához vonzani, mint Hanako elmagányosodása.
Hanako a házassága kezdetén a saját társadalmi osztályának játékszabályait betartva keresi a boldogságot: termékenységi klinikákra jár, a barátnői babaváró zsúrjain vesz rész. Azonban minden igyekezete ellenére sem tud teherbeesni. Mindebből kiutat keresve szakít a hagyományos szabályokkal és dolgozni kezd, ez viszont ahhoz vezet, hogy a feleségi feladatait elhanyagolja, és a férje lelkétől is eltávolodik, a házasságuk pedig válással végződik.
Végül Hanako a saját társadalmi osztályában, egy hegedűművész barátnője karrierjének menedzsereként találja meg azt az utat, amelyen kiteljesedhet. A film zárójelenete egy általánosiskolai koncert, ahol Hanako mint a barátnője menedzsere, és Keichiro mint az iskola politikai patrónusa vesznek részt. Ahogy egymásra néznek, a tekintetükben megbocsátás és boldogság tükröződik.
A film egyik központi jelenete az, ahol Hanakót, hegedűművész barátnője bemutatja Mikinek, akitől Hanako tanácsot kér Keichiroval kapcsolatban – milyen ember is ő, hogyan lehetne szeretni és megérteni, hogyan tudná Keichiro lelkét olyan módon megfogni, ahogy az Mikinek sikerült. Tanulságos az a jelenet is, amikor Miki a magasabb osztálybeli, újsütetű barátnőivel ül le teázni egy elegánsabb és drágább étteremben, ahol Mikire egy közelebbi barátnője rászól, hogy ne nézze az árakat az étlapon olyan látványosan.
Az a jelenet is sokatmondó, amikor a taxiban ülő Hanako vágyódva nézi a nála sokkal boldogabb, biciklivel közlekedő Mikit.
A kettő nő társadalmi osztálybeli különbségeit az a jelenet összegzi a legjobban, amikor Miki egy barátnőjével a gazdagságtól csillogó felhőkarcoló-negyed egyik felhőkarcolóján beszélgetve megjegyzi, hogy korábban egyiküknek sem adatott meg az a lehetőség, hogy ezt a látványt megtekinthessék, azonban arra, hogy egy magasabb felhőkarcoló tetejéről mindent beláthassanak, valószínűleg sohasem lesz lehetőségük.

A filmet a 2022-es Japán Online Filmfesztivál keretén belül nézhettük meg, mely 2022. febr. 14-től 2022. febr. 27-ig tartott, és 25 kortárs japán film megtekintését tette lehetővé.

A filmről tudományos-szakmailag, mélyebben …

A filmben pont annak a különbözőségét látjuk, ahogy a mai, kortárs Japánban a hagyományos, konzervatív elitista felsőbb társadalmi osztályok elváltak a posztmodern Japán alsóbb osztályaitól, amelyek kezdik feladni a hagyományos japán munkaetikai és családi hagyományok erkölcsiségét, míg a gazdagabb konzervatívabb felsőbb osztályok a mai napig igyekeznek megőrizni az évszázados japán hagyományokat. Mindennek a munkaügyi-gazdasági vonatkozásairól kettő korábbi cikkünkben is írtunk, egyrészt a hagyományos japán munkakultúra és munkahelyi etika kérdéseiről, másrészt pedig a gazdasági válságot követő gazdasági stagnálás időszakában a „nem hagyományos japán munkakultúra” és a munkaetika megváltozásáról is, az elsőnek megemlített cikkünkben azt is elmagyaráztuk, hogy mi is mindennek a gazdasági háttere, és mit is jelent a „Japán elvesztegetett évtizedei” kifejezés.

A filmben azt látjuk, hogy Hanako előre elrendezett vakrandevúkon keresi a megfelelő férj-jelöltet, míg Miki a saját kisugárzásával találja meg az egyetemi hallgatótársai között azt a lelki társat, akivel később szerelmi viszonyra is lép, ami később nem bizonyul tartósnak. Japánban külön fogalma van az elrendezett házasságoknak („mi-ai kekkon”) („見合い結婚”) és a szerelmi házasságoknak, („ren-ai kekkon”) („恋愛結婚”) az első a jellemző inkább a hagyományos japán családi erkölcsöket és szokásokat követőkre, míg a második inkább azokra, akik már mindehhez kevésbé ragaszkodnak. Jellemzően a felsőbb osztályok ragaszkodnak még a hagyományokhoz, míg az alsóbb osztályoknak ugyanehhez a ragaszkodáshoz való hajlandóságuk egyre inkább csökken, és mindemellett a lehetőségük is, mivel az „elvesztegetett évtizedek” egyik hátulütője is az, hogy a megváltozott gazdasági adottságok az alacsonyabb társadalmi osztályok lehetőségeit is erőteljesen befolyásolják. Mindez azt is jelenti, hogy aki „hagyományos módon” szeretne párt találni magának, egy olyan személlyel köti össze az életét, akivel a párkereső randevúk előtt jellemzően még nem találkozott az életben, és a párkereső randevúk során, illetve azokat követően alakítja ki azokat az érzelmi kötődéseket, amelyek később az egész párkapcsolatot és a házasságot, családot, mint társadalmi intézményt és alapegységet fenntartják. Mindez vagy barátok, közeli ismerősök, kollégák, esetleg rokonok, vagy hivatásos közbenjáró házasságszerző ügynökök, úgynevezett „nakōdo”-k („仲人”) segítségével történik meg. Emellett léteznek hivatásos házasságszerző ügynökségek és hivatásos, illetve kevésbé hivatásos párkereső internetes oldalak, okostelefonos alkalmazások is. A mostani filmben kettő „mia-ai” házassági kísérletre is példát láthatunk, amikor Hanakót a manikűröse bemutatja egy olyan férfinak, aki szintén párt keres magának, és amikor hivatásos módon elrendezett első randevú keretén belül megismerkedik Keichiróval. A film alapján levonható tanulság az, hogy egy olyan nőnek, akit a magasabb társadalmi osztályú családja nevelt még arra is, hogy a boldogságának a forrását egy tökéletes házasságban keresse, az alacsonyabb társadalmi osztályú közeli ismerőse által közvetített partner és az első randevú keretei, környezete sem volt megfelelő. Az a jelenet kínosan humoros, amikor Hanako mosdó-szünetre való hivatkozással szökik el a randevúról.

A film egyik későbbi jelenete Keichiro és Hanako válása, amikor Keichiro családjának a női tagjai finoman megpofozzák Hanakót, mely egyféle szimbóluma is a családból való kiközösítésnek. A jelenet enyhén megalázó és kínos. Japánban a Kr.u. 645-ös Taika Reform vezette be a „családi regiszterek” („koseki keichō”) („戸籍慶長”) rendszerét, ami ugyan a történelem során jogilag és politikailag néha-néha apró módosulásokon ment keresztül, az Edo-korban bővült ki a vallásos regiszterek (shintōista születési nyilvántartások, buddhista elhalálozási nyilvántartások) rendszerével. 1886-tól már császári, központi-nemzeti felügyelet alá is került a rendszer, többé-kevésbé azonban megőrizte a lényegét, és tulajdonképpen az eredeti rendszer lényege változatlan maradt a mai napig. Az a rendszer, miszerint egy-egy személy anyakönyvi kivonata nem egy központi szinten és individuális módon kezelt valami, hanem ahhoz a családhoz kötött, amihez az illető személy tartozik. Vagyis mindenki a születése után a származási családja regiszterébe kerül bele, és ha egy lányt vagy fiút (a korábbi történelmi korokban felnőtt férfit is, ha a családban nem született fiúgyermek,) adoptálnak, az illető lány vagy fiú (a korábbi történelmi korokban felnőtt férfi is) az adoptáló család családi regiszterébe vezetődött be. És ha egy nő megházasodott, a származási családja regiszteréből kitörölték, és a nemző családja, vagyis a férje családja regiszterébe vezették be. A japán felfogás szerint az illető személy mindig afelé a család felé tartozik hűséggel, amelyik család családi regiszterében szerepel a neve. Ha egy házaspár elválik, a feleséget kivezetik, vagyis törlik a férje családjának a regiszteréből, és visszakerül a származási családjának a regiszterébe. A rendszer logikájából eredően tehát a válás során a férj családja hajlamos olyan módon megélni az esetet, ami a feleséget bélyegzi meg azáltal, hogy a válást a feleség hűtlenségeként fogja fel, annak ellenére is, ha a válás a gyakorlati valóságban a férj hűtlenkedő és házasságtörő magatartása miatt történik meg. A mai japán írott válójogot az úgynevezett „conciliation first” szokásjogi jogelv hatja át, aminek megfelelően még a bírósági peres eljárás során is kötelező egy békéltetői bizottság bevonása, aminek a tagjai egy karrierbíró és kettő békéltető biztos, akik közül minimum egy fő nő. A rendszer hátulütője azonban az, hogy amíg a válások inkább az alacsonyabb társadalmi osztályú házaspárokra jellemző, addig a női békéltető biztosok jellemzően olyan magasabb társadalmi osztályok tagjai, akik a hagyományos japán családi értékrendet követve nem értik meg azokat a körülményeket és társadalmi problémákat, amelyekkel a válni szándékozó felek mindennap szembe néznek, és a válás okait is képezik. Habár erről a féle-fajta konfliktusról a békéltető biztosok és a váló felek között nem szól a film, a filmben diszkréten és nagyon szépen ábrázolt társadalmi különbségeket a felsőbb és az alsóbb osztályok között a japán családjog ezen válójogi aspektusa is tovább mélyíti.

Összegezve …

A film egyik tanulsága, hogy a boldogságnak több arca is lehet és nem biztos, hogy az a féle-fajta boldogság lesz hosszútávon fenntartható az ember életében, amire az embert gyerekkora óta nevelték. Valamint rész-tanulság az is, hogy nem feltétlenül az az ember a boldogabb, akiről a társadalmi osztálya alapján azt feltételeznénk. Egy következő tanulsága a filmnek, hogy Japánban a társadalmi osztályok közötti szokás-, és értékrendbeli falak nagyon nehezen lebonthatóak, ami még a szerelmi, házasodási és munkahelyi boldogulási lehetőségeket és hajlandóságokat is meghatározza. A film nem látványos, hanem visszafogottan szép, és nem mozgalmas, hanem mélyen elgondolkodtató. Olyan nézőknek ajánlanám a filmet, akik ízlésének és lelki világának mindez megfelel. Mindenesetre a film a véleményem szerint „megnézésre érdemes”, és bátorítom a kedves olvasó-nézőket, hogy a film lényegét kihámozva vonják le a saját tanulságaikat, mert ezen a filmen érdemes elgondolkozni…

Szakirodalom:

Jeff Kingston: Chapter 2. The Lost Decade. In.: Jeff Kingston: Contemporary Japan. History, Politics and Social Changes since the 1980s. Blackwell History of the Contemporary World, John Wiley & Sons Publisher, 2012.

Patricia Boling: Demography, Culture, and Policy: Understanding Japan’s Low Fertility. In.: Population and Development Review , Jun., 2008, Vol. 34, No. 2 (Jun., 2008), pp. 307-326. Population Council.

Edna Cooper Masuoka, Jitsuichi Masuoka, Nozomu Kawamura: Role Conflicts in the Modern Japanese Family. In.: Fisk University: Social Forces, Oct. 1962.

Robert J. Smith: Japanese Kinship Terminology: The History of Nomenclature. In.: University of Pittsburgh – Of the Commolwealth System of Higher Education: Ethnology, Vol. 1, No. 3 (Jul., 1962), pp. 349-359.

Laurel L. Cornell: Infanticide in Early Modern Japan? Demography, Culture, and Population Growth. In.: The Journal of Asian Studies , Feb., 1996, Vol. 55, No. 1 (Feb., 1996), pp. 22-50.. Association for Asian Studies.

Fabian F. Drixler: Conjuring the Ghosts of Missing Children: A Monte Carlo Simulation of Reproductive Restraint in Tokugawa Japan. In.: Demography , April 2015, Vol. 52, No. 2 (April 2015), pp. 667-703.. Springer on behalf of the Population Association of America.

Tamié L. Bryant: Marital Dissolution in Japan: Legal Obstacles and Their Impact. In.: Koichiro Fujikura: Japanese Law and Legal Theory. VOLUME 17:00, 1984.

[1] Vadász Fruzsina: A harmónia nevében? A családjog szimbolikája és problémás területei a XX–XXI. századi Japánban. In.: Doma Petra – Takó Ferenc: „Közel, s Távol” VI. Az Eötvös Collegium Orientalisztika Műhely éves konferenciájának előadásaiból 2016. I. kötet.; Vadász Fruzsina: „Smart Power” a japán jogrendszerben a nemzetalkotás és a nemzetközi kapcsolatok terén: Alternatív vitarendezési módok. In.: Salát Gergely – Szilágyi Zsolt: Kulturális hagyomány a modern Kelet-ázsiai államban (pp.: 231-245.).

[2] A 2022-es Japán Online Filmfesztivál hivatalos honlapja: https://watch.jff.jpf.go.jp/

2021.12.04.2021.12.18.

Japán szerzők tollából… – 7 könyv, amit az idei év hozott el

Írta: Varga Lilla, 2021. 12.04.

Kis évösszesítőnek is lehet tekinteni az alábbi listát, melyből a kedves Olvasó ezúton kedvére válogathat – és mely reményeink szerint így Karácsony tájékán több szempontból is hasznosnak találtatik.

Murakami Haruki, Egyes szám első személy

Murakami Haruki több művét is újfent kiadta a Geopen kiadó – az író munkásságát követők nagy örömére – így némi kihagyás után újra a polcokon üdvözölhetjük:

Kurblimadár krónikája
Köddé vált elefánt
Birkakergető nagy kaland
Kafka a tengerparton
A határtól délre, a naptól nyugatra
Világvége és a keményre főtt csodaország
Férfiak nők nélkül
Miről beszélek, ha a futásról beszélek

A szenszei, reggel 4 órai kelést követő napi 5-6 órányi munkájának gyümölcseként, hű olvasói hálájától kísértve, pár évente újabb és újabb ínyencséggel is előrukkol. Mi pedig itthon, a villámkezű fordítóknak köszönhetően az utóbbi években a japán megjelenésre nem sokkal, ugyancsak vihetjük is haza a Murakami regényeket a boltokból, melyeket aztán otthoni édes magányban, egy jó dzsessz és egy bögre tea mellé, kurblikon merengve fogyaszthatunk el.

Az idei újdonság az Egyes szám, első személy.

„Az Egyes szám, első személy ezúttal nem száraz nyelvtani kategória, hanem Murakami Haruki új novelláskötetének sokatmondó címe. Nyolc remekbe szabott történetet rejt egyes szám első személyben elmesélve. A meg nem nevezett narrátor magányos, már nem fiatal ember, aki hol nosztalgikusan tekint vissza a gyerekkorára, fiatalságára és felnőtté válására, rég elillant kapcsolatokon, szerelmeken, veszteségeken, halálon merengve, máskor bizarr történetet mond el úgy, mintha magától értetődő valóság lenne. S hogy ez az elbeszélő maga a szerző-e, vagy valaki más, azt döntse el az olvasó, miközben elmerül a különös hangvételű, hol bölcs, hol szeszélyes, finom érzékletességgel megírt történetekben, amelyekből persze nem hiányzanak a világhírű japán íróra jellemző csavarok sem.”

Fordította: Mayer Ingrid
Kiadja: Geopen, 2021.
Megrendelhető: https://www.geopen.hu/termekek/egyes-szam-elso-szemely

Kazuo Isiguro, Vigasztalanok, Klara és a Nap

Kazuo Isiguro a harmadik japán származású szerző, akit irodalmi Nobel-díjjal tüntettek ki (2017), Óe Kenzaburó (1994) és Kavabata Jaszunari (1968) után. A kritika elismerése szerint; „nagy érzelmi erejű regényeiben feltárta az ember világgal való illuzórikus kapcsolatának mélységeit”.

Idén két művét is üdvözölhettük magyar nyelven:

Vigasztalanok

Az eredeti megjelenését tekintve 1995-ös regény most először olvasható magyarul, Greskovits Endre jóvoltából.

„Ryder, a világhírű zongoraművész megérkezik egy közép-európai városba, ahol nagy koncertet kell adnia. Ezen kívül is sűrű program vár rá: meglepetten érzékeli, hogy bár azt sem tudja pontosan, hol van, de valami csodát várnak tőle – hogy jelenlétével és művészetével kimozdítsa a várost a válságból. Rydernek most meg kellene értenie e válság természetét, de fő feladatától minduntalan eltérítik: hol a felesége (vagy szeretője?) és a fia (ha egyáltalán ők azok), hol különféle gyerekkori barátok, akiket a sorsuk ebbe a városba vetett, hol a szállodainasok (akik a Magyar kávéházban tartják fergeteges táncos gyűléseiket) – hol pedig az egykori híres karmester, az alkoholista vénemberré züllött Brodsky ügyei, aki szintén a nagy koncertre, a diadalmas visszatérésre készül. S közben Ryder szorongva kóborol egy olyan világban, amely álmokból, gyerekkori emlékekből és a tudattalan félelmeiből épül fel, és kiszámíthatatlanul változik.
Ishiguro talányos regényét azóta sokféleképpen elemezték – sokan az életmű csúcsának tartják, s ha az, akkor egészen bizarr alakú csúcs: egyes olvasók szerint megmászhatatlan, míg mások a mászás minden pillanatát élvezik.”

Fordította: Greskovits Endre
Kiadja: Helikon, 2021.

A Helikon Kiadó új Isiguro-életmű sorozatának nyitódarabja volt a Vigasztalanok, mely sorozat második darabja ugyancsak idén került a könyvesboltokba;

Klara és a Nap

„Klara, a gyermekek számára kifejlesztett Robotbarát az üzlet kirakatában várja leendő tulajdonosát. Addig is az utca épületeit, a járókelők viselkedését és a Nap járását, áldásos tevékenységét szemléli. A humanoid tulajdonságokkal rendelkező robot gyermeki ártatlansággal próbálja megérteni a körülötte zajló eseményeket. Miután otthonra lel, legjobb tudása szerint igyekszik Josie és családja segítségére lenni; naiv világlátásának köszönhető páratlan optimizmusa reményt ad a beteg lány szüleinek. Klara megfigyelései a változó világról és az emberi természetről nem csupán a robot racionalitásáról, hanem érzelmeiről is tanúskodnak. Klara feltétel nélkül hisz az általa mindenhatónak vélt Nap jóságában, amelynek fénye és melege végigkíséri a történetet.”

Fordította: Falcsik Mari
Kiadja: Helikon, 2021.
Megrendelhető: https://helikon.libricsoport.hu/szerzoink/ishiguro-kazuo/

Yei Theodora Ozaki, Japán tündérmesék

Yei Theodora Ozaki (születési nevén Eiko Seodora Ozaki (1871-1932)) fordítói munkásságával a hagyományos japán népi hiedelemvilágon alapuló mesék népszerűségét alapozta meg az angolszász országokban.

A Japán tündérmesék a szerző első könyve, mely anno 1903-ban az EP Dutton New Yorki kiadó gondozásában jelent meg, és olyan nagy sikert aratott, hogy 1904-ben, 1096-ban és 1908-ban is újranyomták. Titka abban rejlett, hogy Ozaki a japán mesék szövegét úgy dolgozta át, hogy azok a nyugati gyermekek számára is könnyen befogadhatóak legyenek. Ezt az igyekezetét az is indokolta – miként az Előszóban kifejti -, hogy a könyvben szereplő mesék némelyike, mint például „A bambuszvágó és a hold-gyermek” alapjául szolgáló Taketori monogatari is, valójában a japán irodalom egy klasszikus műve, előfordulnak tehát olyan történetek, melyek eredetije stílusát vagy nyelvezetét tekintve nem tündérmese. A Japán tündérmesék c. könyv jelentősége abban áll, hogy a meséken keresztül Ozaki fordításában az angolszász országok gyermekei az európaitól eltérő kultúrkör világát egy olyan személy tolmácsolásában ismerhették meg, aki mint méltatói mondták róla; „szívében a Kelet, tanításában a Nyugat gyermeke”.

http://www.meiji-portraits.de/meiji_portraits_o.html#20090527093426562_1_2_5_13_1

Idén ezzel a gyöngyszemmel is bővült az itthon megjelent japán népmesekínálat.

Fordította: Dr. Bujtor László
Kiadja: Digi-Book Mo.Kiadó és Ker.Kft. 2021.
Megrendelhető: https://bookline.hu/product/home.action?_v=Ozaki_Yeitheodora_Japan_tundermesek&type=22&id=328613

Kinkin szenszei álmától a jó és rossz lelkek küzdelméig – Három edói kibjósi a XVIII. század végi Japánból

Ugyancsak idén jelent meg egy igazi különlegesség. A Kinkin szenszei… c. műben Csendom Andrea japán gondolkodás-történet kutató fordításában megismerkedhetünk a XVIII. század jellegzetes edói műfajával, a kibjósival. A kibjósi a városi közeg irodalmi csemegéje volt, esszenciája a csipkelődő gúny, amivel a szerző az emberek és társadalom hiányosságát illette előszeretettel. 1775-1803 között élte virágkorát, és célközönsége az edói polgárok voltak, elsősorban a férfiak. Fő motívumai az Edoban dívott szórakozások, a kabuki, a szumo és az örömnegyed. A kötetben szereplő korabeli történetek képzeletben elrepítik az olvasót az Edo-kori Japánba.

„A kora újkori Japán (1603-1868) fővárosának, Edónak (a mai Tokiónak) egy különleges, képregény stílusú, ám felnőttek szórakoztatására kialakult élcelődő irodalmi műfaja a kibjósi. Bár eredetileg egy más kor, más népe szórakoztatására készült humoros könyvecske, a fordításokon keresztül a magyar olvasót is megnevettetik azok az alapvető emberi tulajdonságok és személyiségjegyek, amelyek a művek gúnyának céltábláit adták. Mi történik, ha túl mohóvá válunk? Vagy félreértve a politikai szándékot a nevetés központjába kerülünk? Esetleg, ha a rosszabb énünk kerekedik felül rajtunk!? A kibjósi európai nyelvű fordításai mindössze angol és német nyelvterületen ismertek, ezért ez a magyar fordításkötet nemcsak ritka, de úttörő is ezen a téren. A fordításokat kiegészítő tanulmány és bőséges jegyzetanyag betekintést enged a műfaj sajátosságaiba és az edóiak gondolkodásmódjába is.”

Fordította: Csendom Andrea
Kiadja: Ráció Kiadó, 2021.
Megrendelhető: https://bookline.hu/product/home.action?_v=Kinkin_szenszei_almatol_a_jo_es_rossz_le&type=22&id=328321

Nacukava Szószuke, Rintaró és a könyvek útvesztője

A Macskavendég (Hiraide Takashi), Ha a macskák eltűnnének a világból (Genki Kawamura), és Az utazó macska krónikája (Hiro Arikawa) után újabb „macskás regény” érkezett, ezúttal Nacukava Szószuke író tollából.

„Rintaró csak egy átlagos gimnazista, aki utál iskolába járni, sok időt tölt a gondolataiba merülve, és kissé nehezen ért szót a többi emberrel. Egy különleges képessége mégis van: senki sem ismeri úgy a könyveket, ahogyan ő. Nagyapja üzlete, a Nacuki Antikvárium igazi kincsesbánya, ahol elfeledett regények, régi klasszikusok és valódi ritkaságok sorakoznak az ódon könyvespolcokon. Nagyapó őszintén hitt abban, hogy a könyveknek hatalmas ereje van, és képesek jobbá tenni az emberiséget, és bár vevőköre sosem volt túl népes, sokan osztoztak a meggyőződésében. Egy nap azonban az öregúr meghal, Rintarónak pedig el kell hagynia szeretett antikváriumát, hogy a nagynénjéhez költözzön. A szomorú előkészületek közepette váratlan látogató toppan be hozzá: egy nagyszájú, sőt egyenesen pimasz macska, aki azért jött, hogy magával vigye Rintarót egy titkokkal és veszélyekkel teli utazásra, amelynek tétje nem kevesebb, mint a könyvek megmentése a végső kihalástól.
Nacukava Szószuke varázslatos meséje lélegzetelállító világokba kalauzol, ahol újra és újra megtapasztalhatjuk, mennyire nehéz, ugyanakkor felemelő küldetés valódi olvasóvá válni. Kivételes alkotás, amely magával ragadó hangulatával Murakami Haruki és Michael Ende legkülönlegesebb munkáit idézi.”

Fordította: Mayer Ingrid
Kiadja: Libri Könyvkiadó Kft., 2021.
Megrendelhető: https://www.libri.hu/konyv/nacukava_szoszuke.rintaro-es-a-konyvek-utvesztoje.html

Misima Jukio, Élet eladó

A Jelenkor kiadó gondozásában 2018-ban megjelent Egy maszk vallomásai után újabb Misima Jukio regény látott napvilágot magyar fordításban, Mayer Ingrid jóvoltából. A halálvágy és élni-akarás abszurdan kicsavart története ez a könyv, melyben az író jellegzetes motívumaival a társadalmi konvenciók hálójából menekülő embert festi le egy – miként a fülszövegben találóan jellemzik – „Tarantino-filmeket idéző” fordulatos, bizarr keretben.

„Amikor a reklámszövegíróként dolgozó Jamada Hanio egy nap ráébred, hogy a jövő semmi érdemlegeset nem tartogat számára, öngyilkosságot kísérel meg. A kórházban ébred fel, egy „légüres, ám csodálatosan szabad világ”-ra. Ekkor dönt úgy, hogy egy tokiói újságban eladásra kínálja az életét. Hamarosan kopogtatnak az ajtaján a leendő ügyfelek, és elképzelhetetlen események sorozata veszi kezdetét: gyilkos banditák, rejtett kamerák, egy vámpírasszony, mérgező sárgarépák, kémek és titkos szervezetek, egy narkós örökösnő, házi készítésű robbanóanyagok és csapdák világa tárul fel a mit sem sejtő Hanio előtt.”

Fordította: Mayer Ingrid
Kiadja: Jelenkor Kiadó, 2021.
Megrendelhető: https://jelenkor.libricsoport.hu/fooldal/konyvek/elet-elado/

2021.10.30.2021.11.01.

A pacifista mangakaharcos – Mizuki Sigeru munkássága

Írta: Varga Lilla, 2021. 10. 30.

Mizuki Sigeru 水木しげる (1922-2015) mangaművész, író. Tottori prefektúra Szakaiminato városában született, ahol a róla elnevezett utcában több mint 150 különböző méretű, a mangáiban szereplő jókaiokról mintázott bronzszobor áll. Éjszakai kivilágításban az utca varázslatos hangulata a szobroknak köszönhetően nem eviláginak tetszik, és a Mizuki Sigeru utca fontos turistacélponttá is vált. Itt található a Mizuki Sigeru múzeum, ahol a mester életével és eredeti kézirataival ismerkedhet meg a látogató.

Csócsin kozó szobra a Mizuki Sigeru úton, forrás

De ki is volt Mizuki Sigeru?

Egyik részről híres mangaművész, aki a japán hiedelemvilág szereplőit elevenítette meg munkáiban. A jókaiok, azaz a különböző szellemek és nem evilági, de legtöbbször valamilyen úton-módon az emberi világhoz kötődő lények beemelése a populáris kultúrába hozzájárult, hogy a közfigyelmet a japán folklór és klasszikus népi hiedelemvilág felé fordítsa. A japán kultúra ilyesfajta népszerűsítése a japánok körében rendkívül fontos volt. Nem csupán a mangák terén foglalkozott a népi hiedelemvilággal, hozzá köthető a Mudzsara 妖鬼化 [mujara] c. 12 kötetes mű, mely Japán egyes területeinek és a világ különböző térségeinek folklór-szereplőit illusztrálja. Néprajzkutatói tevékenysége miatt beválasztották a Japán Kulturális Antropológiai Társaságba.

Josza Buszon haiku költő nevéhez kötődik a Buszon Jókai Emaki (蕪村妖怪絵巻), mely képtekercsen a jókaiok különböző fajtáit ábrázolta a költő. Megjelennek köztük olyan teremtmények is, melyek eredettörténete kétséges, ilyen például a Bake icsó no szei, amely lénynek Mizuki Sigeru alkotott eredettörténetet és a ginkgo szelleme, általa vált közismertté.

Bake icsó no szei, Buszon Jókai Emaki, forrás

Számos díjjal ismerték el munkásságát, köztük megkapta a nívós Kodansa Manga díjat, és Mizuki Sigeru volt az első japán alkotó, akinek odaítélték az Angoulême Nemzetközi Képregény Fesztiválon a legjobb képregénynek járó díját.
A jókai kultúra népszerűsítéséhez kapcsolódó talán legismertebb műve a GeGeGe no Kitaro (1959) c. mangája, melyből több anime-sorozatot is készítettek. A történet főszereplője egy félig jókai fiú, aki megmenti a természetfeletti bajba jutott embereket, és igyekszik fenntartani a jókaiok és emberek közti egyensúlyt.

Mizuki Sigeru hírnevét felhasználva azonban nem csupán a japán folklór népszerűsítéséért és köztudatba-emeléséért tett, hanem szatirikus hangvételű, háborús történeteivel jelentős háború-ellenes küzdelmet folytatott.
Karikaturisztikus, stilizált figuráit realisztikusan megrajzolt környezetbe helyezte, ezzel is hangsúlyozva az abszurditást, hátteret teremtve a műveiben megfogalmazott társadalomkritikának.

Pacifista nézőpontja nagyban befolyásolta művészetét. Számos munkája készült azzal a céllal, hogy szembemenve a korabeli politikai hangokkal, felhívja a figyelmet a háború borzalmaira, ne vesszen feledésbe mindaz, ami a háborúk folyamán történt. Amellett, hogy felhívta a figyelmet Japán II. világháborús szereplésének negatívumaira, felszólalt a vietnámi háború ellen is.
Háború-tematikájú munkái közül érdemes megemlíteni a „Gekiga Hitler” (1971) c. munkáját, mely Hitler szatirikus életrajza, illetve az „Előre a nemes halálunk felé” (1973) c. önéletrajzi ihletésű művét, mellyel kapcsolatban így nyilatkozott:
„Valahányszor a háborúról írok egy történetet, nem tudok mit kezdeni a vak dühvel, ami felcsap bennem. – Azt hiszem, ezt a dühöt az összes elesett katona szelleme plántálta belém.”

Nagy port kavart a nyolc kötetes „Showa: Japán történelme” (1988-89) c. munkája, melyben ugyancsak a Császári Hadseregben szerzett saját háborús tapasztalatai adják a kritika alapját.

Mizuki Sigeru maga is a háború áldozata volt. Egy bombázás során elveszítette bal karját, számos bajtársa halálát nézte végig, a katonaságban ért atrocitások és felettesei túlkapásai mind olyan élmények voltak, melyekről úgy érezte, beszélni kell, nem szabad a szőnyeg alá söpörni a háború okozta traumákat.

Az országot a II. világháború felé sodró agresszív militarizmus, a katonaság jelenléte a politikában, a nemzeti nacionalista ideák, a császári intézmény iránti hagyományos tisztelet kihasználása a katonaság által, a gyermekek militarista hangvételű központosított nevelése mind a kollektív emlékezet olyan szeletét képezik, melyről Hirosima és Nagaszaki tragédiája után, a háborús évtizedek végével, miután az ország rohamtempóban a gazdasági stabilitás megteremtéséért küzdött, senki nem beszélt szívesen. Például a Nankingi mészárlás, a „komforthölgyek intézménye”, a hadifoglyokkal való kegyetlenkedés, vagy az okinavai civilek öngyilkosságra való kényszerítése nem szívesen emlegetett témák voltak, és a II. világháború utáni propaganda inkább csúsztatott Japán háborús bűnei és a felelősségvállalás kapcsán.
Napjainkig problematikus kérdés a szigetország és szomszédjai közt a XX. század háborús évtizedeit érintő katonai agresszió, túlkapások és kegyetlenkedés a japán katonaság részéről, mely problémának egyik szimbóluma a Jaszukuni szentély, és a Jusukan múzeum.

A II. világháború után, a ’40-es, ’50-es évektől már számos költő és író foglalkozott az előző generáció háborús tevékenységével, a nacionalista ideával megvezetett, de valójában értelmetlen háborúskodásokba sodró militarista propaganda érdekeit szolgálók felelősségre vonhatóságának és a háborús tapasztalatok feldolgozhatóságának kérdéseivel.

„- Hol vannak most azok, akik az olyanokat, mint Kendzsi, a hősi halálba küldték? Szép nyugodtan élik tovább az életüket, nagyjából ugyanúgy, mint azelőtt. Sokan még sikeresebbek is lettek, mert rendesen viselkednek az amerikaiakkal, pedig éppen ezek az emberek vezettek katasztrófába minket. És mégis az olyanokat kell gyászolnunk, mint Kendzsi. Hát ez dühít fel engem. Bátor fiatalemberek ostoba ügyért halnak meg, a valódi bűnösök pedig még mindig itt vannak köztünk. Félnek megmutatni, kik is ők valójában, félnek elismerni a felelősséget. (…) Szerintem ennél nagyobb gyávaságot elképzelni sem lehet.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 62-63)

„- Nem. Nem volt rossz ember. Csak olyasvalaki volt, aki nagyon keményen dolgozott valamiért, amit jó célnak gondolt. De tudod, Icsiró, amikor vége lett a háborúnak, a dolgok nagyon megváltoztak. Nagucsi úr dalai valamikor nagyon híresek voltak, nemcsak ebben a városban, hanem egész Japánban. Gyakran játszotta őket a rádió, előadták a kocsmákban. És az olyanok, mint Kendzsi bácsikád, ezeket a dalokat énekelték menetelés közben vagy csata előtt. A háború után pedig Nagucsi úr úgy gondolta, hogy a dalaival… nos… hibát követett el. Azokra az emberekre gondolt, akiket megöltek a háborúban, az olyan kisfiúkra, mint te vagy, Icsiró, akiknek nem voltak többé szüleik, végiggondolta mindezeket a dolgokat, és úgy látta, hogy dalaival talán hibát követett el. És úgy érezte, bocsánatot kell kérnie. Mindenkitől, aki életben maradt. (…) Mindenkitől bocsánatot akart kérni. Azt gondolom, ezért ölte meg magát. Nagucsi úr egyáltalán nem volt rossz ember, Icsiró. Bátor volt, mert beismerte a hibáját. Nagyon bátor volt és tiszteletre méltó.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 162)

„Aztán mintha újjáéledne benne a vért és nedvet facsaró érzés; a húst valamiféle erő megszaggatja, magába szívja. Nem létező dereka helyén egy dimenzió nélküli, megnevezhetetlen tárgy csúszkál. Ő, Ojokava Rjuicsi, tudja, hogy az elkövetkezőkben múltja egy olyan darabkája fog feltörni az emlékezetrétegek legaljáról, hogy bizonyítsa lényének eredendően undorító lényét.” (Naoma Hirosi, Az összeomlás érzése, 336)

„Kis termetű, idős ember mászott elő. Két kezébe fogta Maszakicsi fejét, s keményen a szemébe nézett:
– Úgy látszik, ez a nyomorult képtelen a bocsánatkérésre – mormogta. – Az ilyen marha mindent eltol, kint minduntalan elkapják, elkontárkodik mindent, éhen döglik. Én már harmincöt évet lehúztam itt, nem véletlenül kaptam a Sarki Öregúr nevet. Ha csak elébem kerül egy ilyenfajta taknyos, én mindjárt embert akarok faragni belőle. Csakis Császárunk iránti hálából. Hát jól fülelj! – rázta meg a fiút, s ezzel kezdetét vette az okítás: – Ha már lebuktál, tudni kell bocsánatot kérni. Olyan marha vagy, hogy nagy dolgot úgysem követhettél el. Ha azonnal bocsánatot kérsz, még megúszhatod. De persze, minden a bocsánatkérés mikéntjétől függ. Szépen a földre tenyerelsz, homlokod a földhöz dörzsölöd. Ez az egész, ennyit még a leghülyébb is képes megtenni! (…)
Maszakicsi a földre bolrult:
– Vétkeztem, bocsánatot kérek – harsogta.
– Burokban születtél – harsant a Császár hangja. – Ha nem volnál hülye, megfojtanálak.
(…)
– Mert te, te marha, mert te ide kerültél, fölkavartál bennem mindent… emlékezni az eltelt harmincöt évre, mikor már sikerült elfelejtenem rég… – Torkát sírás fojtogatta, és kétségbeesetten püfölte a fiú fejét. Talán észre sem vette, hogy Maszakicsi szemébe karmolt. – Légy átkozott, pusztulj el! – lihegte, olyan közel a fiú fejéhez, mintha harapni készülne. – Éppen harmincöt éve, hogy én, akár te most, olyan bűnt vallottam be, amit el sem követtem. Ezért vagyok itt. Harmincöt éve. S éppen erre kell, hogy emlékeztess. Pusztulj!” (Fukazava Hicsiró, Árnyjáték, 528, 536)

Mizuki Sigeru is olyan hang volt a művészek közt, aki szembeállva a politikai propagandával, mely szívesebben nyilatkozott a háborús eseményekről az elkövetett bűnök említése nélkül, saját háborús tapasztalatait feltárva a nyilvánosság előtt, igyekezett felhívni a figyelmet a háború tragédiájára.
Emellett erőt fektetett a klasszikus japán kultúra, tradíció és folklór népszerűsítésére, felelevenítésére. E két tevékenységének azért is volt jelentősége, mert Mizuki Sigeru ezzel is ellensúlyozta azt az attitűdöt, miszerint a katonai propaganda az 1900-es évek elejétől a klaszikus japán kultúra egyes elemeit és a kulturális múlthoz is gyökeresen kötődő császári intézményt a militarizmus szolgálatába állította.
Mizuki Sigeru munkásságával bebizonyította, hogy a japán népi hagyományok szeretete, a klasszikus folklór népszerűsítése nem kell, hogy bármiféle ideológia fátyla alatt történjen.

Felhasznált irodalom:

Modern japán elbeszélők, ford. Sz. Holti Mária, Európa, 1967.

Kazuo Isiguro, A lebegő világ művészete, ford. Todero Anna, Cartaphilus, 2013.

Jeff Kingston, A modern Japán kihívásai, Antall József Tudásközpont, 2018.

Matt Alt, Shigeru Mizuki’s war-haunted art and life, in: The New Yorker, 2015. URL: https://www.newyorker.com/culture/culture-desk/shigeru-mizukis-war-haunted-creatures

Zack Davisson, The life and death of Shigeru Mizuki, 1922-2015. in: The Comics Journal, 2015. URL: https://www.tcj.com/the-life-and-death-of-shigeru-mizuki/

Matthew Penney, War and Japan: The Non-Fiction Manga of Mizuki Shigeru, in: The Asia-Pacific Journal, 2008. URL: https://apjjf.org/-Matthew-Penney/2905/article.html

Buszon Jókai Emaki: 蕪村が描いた妖怪絵巻 URL: https://manabi-japan.jp/culture/20191215_17186/

Hakaba Kitaro (az anime és a manga) – Egy kis Kitaro történelem: https://kikaitekicirkusz.wordpress.com/2010/03/05/hakabakitaro-anchan-kikaiteki-cirkusz-anime-blog/2/

2021.08.24.2021.09.24.

A taiwaniak akár kérdezhetnék is: „Mit adtak nekünk a japánok?” (A Monty Python: Brian Élete c. film után szabadon) I.

Gotō Shinpei munkássága és élete

Írta: Vadász Fruzsina, 2021. 08. 24.

Habár a Monty Python színtársulat életművét nagyon kedvelem, a Brian Élete c. film, habár ugyancsak kedvelem, nem tartozik a kedvenceim közé, most ezt a cikket mégis a film egyik híres jelenetével, és egyik híressé vált szállóigéjével kezdem – „Mit adtak nekünk a rómaiak?” – ami, az 1995-ös Bandungi Konferencia, és a 2004-es Pekingi Konszenzus megállapításai és politikai állásfoglalásai óta egy szatirikus vita-provokációs forrássá vált a korábbi gyarmatosító és a korábbi gyarmati országok vitái és nézeteltérései között. A jelen cikk nem kívánja az említett politikai terület vitás kérdéseit feszegetni, se igazat adni egyik félnek sem, csupán egy cikksorozat első része, amely sorozat Japán Taiwan feletti gyarmati uralmába, és a sziget fejlődéstörténetéhez való hozzájárulásába szeretne betekintést nyújtani.

Taiwan szigetről és a japán gyarmatosításról

Taiwan szuverenitását és nemzetközi elismertségét tekintve az egyik legvitatottabb nemzetközi entitás a Földön, 2018-ban 23,78 mill. fő lakosságával, 36.197 km² területével, 2020-ban 1350 mrd USD (PPP) GDP-jével és 2017-ben 57.000 USD (PPP) egy főre számított GDP-jével a világ egyik vezető gazdasága, Ázsia hetedik legnagyobb gazdasága, vásárlóerő-paritásosan, összességében a világ 22. legnagyobb gazdasága, egy főre tekintve, vásárlóerő-paritásban mérve viszont a 18. legnagyobb a világon. A „Taiwani Gazdasági Csodát” tekintve, még a gyarmatosítást ellenzők körében sem vitatható az a tény, hogy a jelenlegi mutatók eléréshez, és a mai gazdasági struktúra megalapozáshoz jelentős részt járult hozzá az ötven éves japán gyarmati uralom, mely 1895-től 1945-ig tartott.

Taiwan, Ilha Formosa – Alt om Taiwan: Taiwan the Complicated, forrás

Taiwan az eredeti japán szándékokkal ellentétesen, kárpótlásként került az országhoz az 1895. ápr. 17-én, a Shunparno Palotában aláírt Shimonoseki Békeszerződésnek megfelelően, mivel a Japán által áhított Liaotung-félsziget megszerzéséhez a többi nagyhatalom nem járult hozzá. Mindettől eltekintve azonban, ahogy Salát Gergely Tanár Úr is megemlíti, a taiwani japán gyarmatosítás a japán gyarmatosítások sorában egy pozitív kivételnek számít, mivel a taiwaniak a japán gyarmatosításra nem mint valami rosszra tekintenek, hanem nosztalgiával, barátsággal gondolnak vissza az említett ötven évre. A kettő fél között szoros emberi kapcsolatok is megfigyelhetőek, nincs olyan japán-ellenesség, japán-utálat, mint más korábbi, Japánhoz tartozó gyarmat esetén. Mindennek az oka az, hogy Taiwan volt Japán első gyarmata, és mint „elsőszülött gyermeket”, mintagyarmattá szerette volna tenni, demonstrálva ezzel azt, hogy japán gyarmatnak lenni jó.

Taiwannak a japán uralom ideje alatt 19 kormányzója volt, akikből az első hét és az utolsó három katonai kormányzónak, a nyolcadiktól a tizenhatodikig pedig civil kormányzónak, vagyis polgári hivatalnoknak számítottak. A Kabayama Sukenori által igényelt, sokszor támadott 1896./LXIII. Törvény biztosította a teljhatalmat a kormányzóknak a sziget felett, ugyanis a törvény megengedte a kormányzók számára, hogy csak a szigetre vonatkozó törvényeket hozzanak. Választott törvényhozás, vagyis parlament, nem létezett ebben az időszakban Taiwanon, az adott hatalomkör a mindenkori japán kormányzó kezében összpontosult, gyakorlatilag egészen a II. világháború végéig.

A Negyedik Főkormányzó – Kodama Gentarō

Taiwan negyedik kormányzója, Kodama Gentarō [兒玉源太郎] Főkormányzó 1898. febr. 26. – 1906. ápr. 14. tevékenykedett a jelölt pozícióban a szigeten, akinek a neve a konszolidációs politikája, és az ún. „korbács és mézesmadzag” gyarmatpolitika miatt kiemelendő.

Kodama alapvetően katonai kormányzó volt, azonban az első a kormányzók között, aki az igazgatási-polgári ügyekre is kiterjesztette az intézkedéseit, ez a kettősség meglátszott a kormányzói tevékenységén is. Egy korabeli francia lap állítása szerint Kodama Gentarō Tábornok vázolt fel egy részletes tervet arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne ugródeszkaként felhasználni Taiwant egy gyors támadásra a délkelet-ázsiai francia birtokok, főleg Hanoi és Saigon ellen. A katonai vonatkozások mellett azonban a közigazgatási aspektusok is vitathatatlanul jelentősek a Kodama-kormányzást tekintve. Ahogy a híres szerző, Jordán Gyula is megemlíti, Taiwan japán uralom alatt álló, Kodama előtti első három évében katonai igazgatás érvényesült és csak ezután, vagyis Kodama idején épült ki a polgárinak nevezhető igazgatás a szigeten. Az ő ideje alatt szakított a gyarmat a korábbi katonai, katonai rendőrségi és katonai-rendőri vegyes ellenőrzéseken alapuló „háromszoros éberség” rendszerével, amely az őslakos bennszülöttek által lakott, nyugtalan nyugati hegyi körzeteket szigorúbb ellenőrzés (katonaság és katonai rendőrség) alá vonta. Helyette megerősítette a rendőrség szerepét, bennszülött rezervátumokat hozott létre az őslakosok számára, és kínai-japán minták nyomán megerősítette és kiterjesztette a (kínaiul) baojia [保甲], vagyis a (japánul) hoko [保甲制度] rendszert. Ennek az ősi kínai intézményrendszeren alapuló rendszernek az alapjai azon kölcsönös megfigyelésre épülő kölcsönös felelősségi csoportok voltak, amelyek kollektívan viselték a büntetések és egy-egy milícia-tag kiállításának a terhét. Egy-egy ilyen csoport tíz családi háztartásból állt.

A Negyedik Főkormányzó jobb keze – Gotō Shinpei

Mivel Kodama Gentarō a taiwani ügyek helyett sokkal inkább a japán belügyekkel foglakozott szívesen, a taiwani ügyek tényleges kezelését és irányítását Gotō Shinpeire, [後藤新平] személyes és szakmai barátjára bízta. Gotō Shinpei volt a taiwani gyarmati közigazgatás tényleges kiépítője, és az első olyan japán személyiség a japán gyarmatpolitika történetében, aki az etnográfia módszereit is alkalmazta a meghódított területeken a helyi népesség megértése érdekében.

Gotō Shinpei (1857. júl. 24. – 1929. ápr. 13.) életműve a taiwani ügyeken felül is legendás. Eredeti foglalkozása szerint orvos volt, azonban volt ő a Takushoku Egyemen a Rektor, volt ő Tokyō Polgármestere is, és szintén ő volt a Japán Cserkészmozgalom Főcserkésze. A Taiwani Kormányzatban ő felelt a polgári ügyekért.

Gotō Shinpei Főcserkész egyenruhában, Warrick L. Barrett: Shinpei Goto. In.: Find a Grave, forrás

Tudományos munkásságának egyik legfőbb műve a „Biológiai Elvek”, vagyis a „Seibutsugaku No Gensoku” [生物学の原則]. Az írása szerint a taiwani ügyek kezelésekor a taiwani lakosok természetéből kellett kiindulni annak a megválaszolására, hogy hogyan érdemes jól kormányozni a szigetet. Tehát ennek érdekében meg kellett ismerni az ő szokásaikat, és mivel nem lehetett őket „japánokká tenni”, emiatt sajátos szabályokat kellett hozni a taiwaniakra vonatkozólag, és azokat az ő természetük és szokásaik alapján kellett meghozni. Mindennek érdekében egy tudományos alapokon működő tanácsot is felállított „A Taiwaniak Régi Szokásait Vizsgáló Tanács” néven.

Portré – egy legendás orvos és egy legendás politikus életútja

Gotō Shinpei Iwate Prefektúrában született 1857. júl. 25-én, [forrás-eltérés a korábbiakhoz képest] a Mizusawa Klán egyik samurai harcosának fiaként. Az akkori szülőfaluja, Shiogama-mura, ma már város, és Oshu névre hallgat. A kortárs, nemzetközi politikában is ismert politikusok közül a karrierje leginkább a német vegyészmérnök Angela Merkel Kancellár Asszonyéra[1] hasonlít, ugyanis Gotō Shinpei is a természettudományok terén vált naggyá a tudományos pályafutását tekintve.

Gotō Shinpei, Nagoya University School / Graduate School of Medicine Main Portal, forrás

A Sukagawa Orvosi Iskola elvégzése után 1881-ben az Aiichi Prefekturális Kórház munkavállalója lett, amelynek aztán 24 évesen igazgatójává, és ugyanekkor vált az Aiichi Orvosi Iskolának a vezetőjévé is. 1883-ban pedig megvetette a lábát a közigazgatásban is, a Naimu-shōnak, [内務省] vagyis az akkori Belügyminisztériumnak a Tisztaságügyi Hivatalának az egyik munkatársaként. Ennek az irodának lett az igazgatója 1892-ben, németországi tanulmányai után. Németországban a nyugati pszichológia és fiziológia ismereteivel gazdagodott. Az 1883-as év nemcsak karrierszempontok miatt volt kiemelkedő Gotō életében, hanem magánéleti okokból is, ugyanis ekkor házasodott össze feleségével, Kazukoval is Minato városban. Később a Minato városhoz tartozó Shibakoenben alapította meg egy kollégájával a Fertőző Betegségek Intézetét.

Amikor 1882-ben, az akkori Miniszterelnököt, Itagaki Taisuket [板垣退助] egy merénylő majdnem halálos módon megsebesítette Gifu városban, Gotō Shinpeit kérték fel egy telegramos távirat formájában arra, hogy látogassa meg a sebesült miniszterelnököt és adjon róla orvosi diagnózist. Azonban az utazásra csak hosszas huzavona után kerülhetett sor, ugyanis nem kapott rá azonnal prefekturális engedélyt. A későbbi sikeres utazás és orvosi diagnózis után Gotō azt állapította meg, hogy a miniszterelnök szervezete kellően ellenálló és erős volt ahhoz, hogy a sérülésből felgyógyuljon – „Uram, Önnek büszkének kellene lennie erre a sérülésre!”.

1898-ban nevezte ki őt a Polgári Igazgatás Hivatal Igazgatójának a már kormányzóságot betöltő Kodama Gentarō. 1903-ban egy császári rendelkezés nyomán beválasztották az akkori Felső-Ház, vagyis a Kizoku-in [貴族院] tagjai közé. A későbbiekben Katsura Tarō [桂太郎] Miniszterelnök kormányaiban (második és harmadik Katsura-kormány) a Kommunikációs Miniszter és a Vasúti Osztály Igazgatója pozíciókat is betölthette. A későbbi miniszterelnök, Terauchi Masatake [寺内正毅] kormányában a Belügyminiszter és a Külügyminiszter pozícióját is ő töltötte be. A személyisége nemcsak a taiwani gyarmatosítás során vált meghatározóvá, hanem Mandzsúria gyarmatosítása során is, ugyanis az itt létrehozott japán vasúti vállalat, a Dél-Mandzsúria Vasút Kft. első elnökévé is őt választották meg 1906-ban. 1920-ban Tokyō Város Polgármestere lett, amit később egy elég elfoglalt időszak követett az életében, ugyanis az 1923-as Nagy Kantói Földrengés után Belügyminiszterként és a Császári Város Újjáépítési Osztályának Elnökeként neki lett a feladata Tokyō város újjáépítési tervének kidolgozása. Mindez Yamamoto Gonbee [山本権兵衛] Miniszterelnök második kormányának idején történt. Gotō Shinpei később a Szovjetunióval való diplomáciai kapcsolatfelvétel során is kulcsszerepet töltött be.

Tartalmas, alkotó és elfoglalt élete nemcsak az előbb említettek miatt legendás, hanem amiatt is, mert a mai NHK, vagyis a mai Japán Hírügynökség elődjéül szolgáló Tokyo Hoso-kyoku enkaku shi [東京放送局遠隔し] elnökeként ő adta le az első rádióadást a japán rádiózás történetében, 1925-ben, az Atago-hegyről.

Gotō Shinpei, National Diet Library, Japan, forrás

1929-ben távozott el az élők sorából, felesége mellé temették el Aoyama Reienben. Gotō Shinpeire nem csak a temetkezési helyén lehet emlékezni, amely ma síremlék, hanem az életéről szóló emlékmúzeumban is, a Gotō Shinpei Emlék Múzeumban, amely Iwate Prefektúra Oshu városában található, vagyis Gotō Shinpei szülővárosában.

A Főorvos Úr taiwani munkássága

Gotō 1898 – 1906 időszakban, vagyis Kodama teljes kormányzói ideje alatt felelt a taiwani gyarmat polgári igazgatásáért, amelynek a feje is ő volt, ráadásul az egyéb ügyekben, főként a katonaiakban, Kodama helyetteseként is szolgált. Sok forrás nem is a kormányzó Kodama Gentarōhoz, hanem Gotō Shinpeihez köti a már említett baojia, vagyis hoko rendszer intézményesítését. Az ő munkássága során a gyarmat földbirtoklási és adózási rendszerét is újjászervezték, és egy sor közegészségügyi intézkedést is hoztak. Támogatta a vasutak, utak, kikötők kiépítését, segítette a könnyűipari fejlesztéseket, különös tekintettel a cukorfinomító üzemekre, valamint egységes valuta-, és mértékegységrendszert vezetett be. Gotō bátorította azokat a japán intézkedéseket a szigeten, amelyek a japán társadalmi és nyelvi dominanciához járultak hozzá. Tehát a Kodama – Gotō páros a közös hatéves gyarmati együttműködésük során teljes egészében átszervezte a taiwani közigazgatást, gazdaságot és társadalmi életet, amely alól egyetlen taiwani család sem képezett kivételt. Jelentős intézkedésnek számított a taiwani bankrendszert tekintve az 1899-ben felállított Bank of Taiwan, ami a gyarmatosítás utáni időszakban nagy segítséget jelentett a Kuomintang Párt (Guomindang) [国民党] által vezetett Kínai Köztársaság gazdaságának a helyretételéhez a II. világháborút követően.

Gotō még érkezése előtt 1898-ban átfogó felterjesztést intézett a kormány felé összegezve a taiwani egészségügyi helyzetet, ami hozzájárult ahhoz, hogy a sziget Főorvosának a tisztségét elnyerte. Taiwanra érkezése után igyekezett a sziget lakóinak életkörülményeit, hagyományos szokásait, egyéb viszonyait is megismerni, egyfajta „orvosi diagnózist” felállítani. A Németországban szerzett pszichológiai ismeretei nagy segítségére voltak, hogy megállapítsa a taiwani lakosságról, hogy az itt élő emberek gyengék a kényszerítő, fenyegető intézkedésekkel szemben, félnek a haláltól, szeretik a pénzt, könnyen kísértésbe esnek, és a hiúságukat tápláló pozíciók csábításának is könnyen engednek. Emiatt gyakran rendezett ünnepségeket; voltak évente csak egyszer megtartott nagyobb ünnepségek, illetve bankettek is, ez utóbbiak közül jelentős volt a 80 éven felüliek tiszteletére rendezett esemény, melyen 1900-ig Kodama Kormányzó is megjelent. Ugyanennek az évnek a márciusában egy nyolcnapos konferencia keretén belül a taiwani lakosság meghívott képviselőivel tárgyalva egy olyan együttműködésre hívta a sziget lakosságát, aminek a lényege egy újfajta oktatási rendszer bevezetése volt, amely ötvözte a neokonfucianizmust a Meiji-Rendszer saját oktatási rendszerével. Gotō tehát nem kívánta teljes mértékben ráerőszakolni a lakosságra a japán szokásokat és ismereteket, hanem azokat ötvözve a helyi sajátosságokkal, fokozatosan igyekezett megismertetni a lakossággal. Vagyis Gotō nem asszimilálni, hanem integrálni akart. Meglátása szerint Taiwanon egy olyan helyi elitre kellett támaszkodnia a gyarmatosító Japánnak, ami japán nevelést kapva nőtt fel.

Gotō egyik legfőbb feladatának egy centralizált bürokratikus szervezet kiépítését tartotta, amely kiépítése során személyesen vállalt szerepet a legfelsőbb szintű vezetők kiválasztásában: Japánból jól képzett, fiatal, becsületes szakértőket toborzott. Rövid távú döntések helyett a hosszú távú politikát helyezte a középpontba. A legfelsőbb döntéshozó szerv, a Minsebu [民せ部] mellett kettő tucat hivatal működött, és maga az igazgatás három szinten valósult meg, ahol a központi szint alatt helyezkedtek el a prefektúrák, és azok alatt a kisvárosok és a falvak. A hatalom külső megjelenítésével igyekezett hatni a taiwaniak pszichéjére is: a hivatalnokok egyenruhát viseltek és elkülönített elit-lakóhelyeken éltek, amelyek saját egészségügyi ellátással rendelkeztek Egy tekintélyes kormányzati palota építése mellett széles körutak, parkok kiépítését rendelte el. A helyi és regionális igazgatás feladata lett az adók begyűjtésének ellenőrzése, az egészségügyi, tisztaságügyi intézkedések kikényszerítése, a bennszülött őslakosok mozgatása.

A baojia, vagyis hoko rendszer alkalmazása 1902-re a bennszülött őslakos körzeteket leszámítva általánossá vált a szigeten. A rendszer megfelelt a korábbi kínai konfuciánus társadalom felfogásának, ahol a család feje a rend, a tekintély és a morál megtestesítője volt, a rendszer a kollektív felelősség elvén működött, vagyis egy-egy jia-n belül a tagok bűn elkövetése esetén minden háztartásfőt megbüntettek. Ezen a rendszeren belül valósult meg háztartások felmérése, az érkezés és a távozás megfigyelése, a természeti katasztrófák és a bűnözők veszélyére való figyelmeztetés, az ópiumfogyasztók leszoktatása, a jótékonysági segélyek nyújtása, az adók begyűjtése, és minden más hasonló tevékenység. A baojia rendszer keretein belül valósult meg a milíciatagok toborzása is, aminek alapvető funkciója a bűnözők és a természeti katasztrófák elleni védekezés volt. Négy bao, együttesen hozott létre egy-egy milíciacsoportot, amely általában 40 főből állt, 17 és 40 év közötti férfiakból. A milíciatagok a szolgálati idejükben csak a japánok által jóváhagyott egyenruhát viselhették, a szolgálatuk azonban nem maradt jutalmazás nélkül, az üzleti életben, az oktatásban, a kormányzati posztokra való kinevezésekben kedvezményes lehetőségekben és előnyökben részesültek. A meggyökeresített rendszernek hála, 1902-ben helyreállt a sziget társadalmi rendje, amelyre a japán gyarmatosítás előtti időszakokban a békétlenség volt jellemző. Mindez később, a II. világháborút követően nagy segítséget jelentett a Kuomintang-rezsim számára, hogy a Kínai Köztársaság rendjét egy már korábban, a japánok által megszilárdított rendre alapozza.

A baojia rendszert egészítette ki azon társadalmi mozgalom, amely Gotō Shinpeire, Japán Cserkészmozgalom Főcserkészére tipikusan jellemző volt, és aminek a szellemi atyja is Gotō volt. Az Ifjúsági Alakulat 16 év feletti fiatalok szervezete volt, ami rendőri felügyelet mellett tevékenykedett. A kiválasztott fiatalokba igyekezett egyfajta elittudatot nevelni, fegyelmezett, fegyvertelen cserkészcsapatokként a patkányirtást és a kötelező háztartási nagytakarításokat bátorító kampányokban jelentős szereplőkként vettek részt. Mindemellett segítettek a népszámlálásokban, a gazdasági adatgyűjtésben, az erdősítési akciókban, utak, hidak, gátak javításában, a szokatlan tevékenységek felderítésében és jelentésében.

A baojia, vagyis hoko rendszer kiépítése mellett nagy kérdést jelentett a fejvadász bennszülött, vagyis őslakos törzsek pacifikálása, amelyre egy különlegesen képzett hegyi rendőrséget szerveztek japánok és taiwaniak bevonásával: 5000 fő rendőr a vidéken, és 3000 fő különlegesen kiképzett rendőr az erdős határon és a bennszülöttek, vagyis az őslakosok által lakott területeken. 1901-ben Gotō amnesztiát adott a megmaradt bennszülött gerilláknak annak fejében, hogy leteszik a fegyvert. Az amnesztia sikeres volt, 1903-ban az utolsó csoport is megadta magát, habár a küzdelem áldozatainak a száma az őslakosok irányából 12.000 fő volt, a japánok irányából 2124 fő, 1898, ill. 1985 és 1902 között.

Gotō Shinpei munkássága nem csak a közigazgatási és az etnográfiai területeken ért el magas sikereket, hanem a taiwani közegészségügy alapjainak lefektetésében is, orvosként erre nagy hangsúlyt fektetett. Minderre a korábbi történelmi tapasztalatok miatt is szükség volt, ugyanis egy korábbi, 1874-es japán expedíció során, melynek leplezett szándéka volt a gyarmatosítás, az expedíciós hadtest 3600 fő résztvevőjéből 500 fő, vagyis a hadtest egynyolcada meg is halt a bennszülöttek támadásaiban és olyan járványokban, amelyek Taiwanra a japán gyarmatosítás előtt jellemzőek voltak: pestisben, kolerában és maláriában. Ráadásul a sziget lakosságának 20-50%-a volt ópiumfogyasztó. Alapvetően a kötelező oltások és egészségügyi szűrések bevezetése, a taiwani kórház-hálózat kiépítése és az egészségügyi oktatás meghonosítása Gotō Shinpei kezdeti törekvéseinek és intézkedéseinek későbbi eredményei lettek. 1936-ra 270 kórház épült fel, és míg 1895 előtt az 1000 főre vetített halálozási ráta 40 fő volt, addig 1941-1943-ra ez a szám 18,5 főre csökkent, a várható élettartam is a férfiak esetében 13,4 évvel, a nők esetében 16,7 évvel nőtt. A japán intézkedések nem csak az említettekben merültek ki, hanem többek között olyan kampányokban, amelyek a családi háztartásokban a takarítást félévenként kötelezővé tették, elrendelték a patkányirtást, artézi kutakat ástak, hogy a fertőzött helyett friss vizet fogyasszanak az emberek, igyekeztek a hagyományos kínai halottkultuszt, vagyis a holttest több hónapos családotthoni kiállítását és tárolását felszámolni, mindemellett szennyvíztisztító telepeket is létrehoztak. Az ópium-előállítást és forgalmazását állami monopóliumba vették, aminek következtében az említett ópiumfogyasztás csupán néhány százalékra esett vissza, 1921-ben 1,3%-ról beszélhetünk csak. Ópiumot csak az államilag ellenőrzött ópiumbarlangokban lehetett fogyasztani, és az előállítás pedig a Taipei-i Állami Ópiumgyárban történt.

Engedélyezett ópiumbarlang, Salát Gergely: Taiwan története – Egészségügy a japán időszakban.

Állami Ópiumgyár, Salát Gergely: Taiwan története – Egészségügy a japán időszakban.

A kínai lányokat érintő szokást, a lábelkötés szokását sem kímélte a Kodama – Gotō páros, ők kezdeményeztek egy olyan hatásos kampányt az említett szokás ellen, aminek az eredménye a későbbi kormányzói időszakban, pontosan 1915-ben, a lábelkötés szokásának a teljes betiltásához vezetett. Ugyancsak Gotō Shinpei nevéhez kötődik a Taipei-i Orvosi Iskola felállítása, mely az első ilyen jellegű intézmény volt a szigeten. Az orvostudományok egyetemi szintű oktatása is Gotō Shinpei hatására valósult meg 1934-ben, amit már 1898-ban megelőzött egy orvosi szaklap megjelentetése Taiwanon, ami később egy folyamatosan megjelenő szakfolyóirattá terebélyesedett. Az intézkedések következtében valamivel több, mint egy évtized alatt majdnem teljesen kiirtották a pestist, megakadályozták a kolera terjedését, és a malária kezelése érdekében egy maláriakutató központot is létrehoztak. Gotō Shinpei hatására az 1930-as évek végén évente már több mint 3 millió vérvizsgálatot végeztek, aminek eredményeképpen a járványok további kitörését sikerült megakadályozni.

Gotō Shinpei intézkedéseinek a hatékonyságát és eredményességét mutatta az a későbbi epizód is, amikor a Népszövetség Kábítószer-ellenőrző Bizottsága 1930 február-márciusában vizsgálóbizottságot küldött Taiwanra a kábítószer gyártásának, elosztásának, illegális használatának a helyzetét kivizsgálni. A Bizottság a jelentésében kiemelte a taiwani ópiumellenes intézkedések hatékonyságát, amit az is mutatott, hogy a kábítószerfüggők száma 50.000 fő alá esett, ami a japán gyarmati korszak előtti időszak ópium-fogyasztásának az egyharmadát jelentette a jelentés szerint.

„Mit is adott nekünk Gotō Shinpei?” – az intézkedések hosszú távú jótékony hatásai

Taiwan egy olyan hely volt még a XVIII. századi kínai Qing fennhatóság alatt, amire egy korabeli kínai mondás szerint „Egy kis zavargás minden harmadik évben, egy nagy felfordulás minden ötödik évben” [„三年一小反, 五年一大亂”] volt a jellemző, vagyis nagy volt a társadalmi békétlenség és sok volt a fegyveres felkelés, vagyis a polgárháború.

Gotō Shinpei intézkedéseinek a jótékony hatásai pont ezeket a társadalmi tendenciákat ellensúlyozták, tehát elsősorban a társadalom olyan alszektorainak a területén érhetőek tetten, mint a stabil igazgatási struktúra, a stabil társadalmi rend, a stabil közegészségügy. Taiwan „Főcserkész Apukája”, vagyis a Főorvos Úr különleges odafigyelésével, a „Biológiai Elvek” alapján történő tudatos kezelési módokkal egy olyan szemléletet hozott be a japán gyarmatosítási elméletekbe és gyakorlatokba, amit a taiwaniak a mai napig megköszönnek Japánnak. A taiwani sajátosságokra alapozott közigazgatási struktúrával a korábbi békétlenség helyett a taiwaniak tekintélytiszteletet, felelősségtudatot, ezáltal öntiszteletet tudtak tanulni, ami mellett a sziget rengeteg egészségügyi rákfene-problémáját is a Gotō Shinpei-hagyaték oldotta meg. Ennek a szellemiségnek a következtében, és a létrejött társadalmi-igazgatási-egészségügyi stabilitásnak köszönhetően Taiwan lett az egyetlen olyan gyarmata Japánnak, amely a gyarmatosításra nem keserűséggel, hanem egyfajta pozitív nosztalgiával tekint vissza. Ugyancsak ennek a társadalmi stabilitásnak köszönhette később a kínai Kuomintang Párt azt is, hogy nem egy képlékeny, instabil alapon kellett újjászerveznie a Kínai Köztársaság [中華民國] rendjét és önmaga pártstruktúráját.

Taiwan történetében korábban nem valósult meg ilyen mély társadalompolitika megtervezése és megvalósítása, sem nem a holland gyarmatosítás (1624-1662) időszakában, sem nem a kínai Qing-Dinasztia (1644-1911) reformhivatalnokainak, vagyis Shen Baozhen [沈葆禎], Ding Richang [丁日昌] és Liu Mingchuan [刘铭传] időszakaiban.

A Gotō Shinpei-örökség már említett társadalom-politikájának, vagyis demográfia-politikájának a „képzeletbeli i-betűjére az tette fel a pontot”, hogy Taiwan történetében teljes és modern eszközöket is bevető népszámlálást a Kodama – Gotō páros időszakában, pontosan 1905-ben hajtottak végre, az akkori han taiwaniak lakosság-főszámát 2.890.485 főben adva meg.

Akit egy kis korabeli japán nyelvű animációs némafilm érdekelne Gotō Shinpei etnicitás-politikájáról, az alábbi filmarchívumban tudja megtekinteni:

Film Address „Ethicization of Politics” by Shinpei Goto, 1926
Junichi Kouchi 1926

Szerzői Megjegyzés:

A jelen sorok szerzője tiszteletben kívánja tartani az 1992-es Konszenzus [九二共识 / 九二共識] politikai és jogi eredményeit, a későbbi vonatkozó megállapítások vívmányait.

A jelen sorok írója a jelen sorok írása és publikálása után vette észre azt, hogy Rácz Gábor Tanár Úr is írt hasonló témában egy hasonló című tanulmányt, habár a jelen publikáció és az adott tanulmány tartalmilag nem fedik egymást. Az említett tanulmány és elérhetősége: Rácz Gábor: Mit adtak nekünk a japánok? Taiwan és Korea fejlődése a Japán uralom időszakában. In.: Salát Gergely – Szilágyi Zsolt: Traumák és Tanulságok. A II. világháború öröksége a Távol-Keleten. Typotex-Panta Kiadó, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2017

Felhasznált irodalom:

Bandung Conference Asia-Africa [1955]. In.: Encyclopӕdia Britannica – https://www.britannica.com/event/Bandung-Conference

Dustin R. Turin: The Beijing Concensus: China’s Alternative Development Model. In.: INQUIRIES, 2010, VOL. 2 NO. 01. – http://www.inquiriesjournal.com/articles/134/the-beijing-consensus-chinas-alternative-development-model

Salát Gergely: Taiwan története – Bevezetés. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.

Salát Gergely: Taiwan története – Alapvető adatok. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.

Salát Gergely: Taiwan története – A japán gyarmati uralom kezdetei. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.

Jordán Gyula: Tajvan Története. Kossuth Kiadó Budapest, 2005.

Portaits of Modern Japanese Historical Figures: Goto, Shinpei 後藤新平 (1857-1929). In.: National Diet Library, Japan, 2013. – https://www.ndl.go.jp/portrait/e/datas/79.html?c=5

1876 GOTO Shinpei. In.: Nagoya University School / Graduate School of Medicine Main Portal. – https://www.med.nagoya-u.ac.jp/medlib/history_en/archive/print/1876gotousinpei.html

1940 Statue of GOTO Shinpei on the hilltop in Hoshigaura. In.: Nagoya University School / Graduate School of Medicine Main Portal. – https://www.med.nagoya-u.ac.jp/medlib/history_en/archive/print/1940dairen.html

Prominent People of Minato City. Shimpei Goto. In.: Minato City Library. – https://www.lib.city.minato.tokyo.jp/yukari/e/man-detail.cgi?id=40

Gotō Shimpei. Japanese political leader. In.: Encyclopӕdia Britannica. – https://www.britannica.com/biography/Goto-Shimpei

Warrick L. Barrett: Shinpei Goto. In.: Find a Grave. – https://www.findagrave.com/memorial/6135010/shinpei-goto

Oshu City Tourist Guide Map – https://www.city.oshu.iwate.jp/uploaded/attachment/16592.pdf

Salát Gergely: Taiwan története – Egészségügy a japán időszakban. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.

Salát Gergely: TAIWAN A 18. SZÁZADBAN – 2/2: Elégedetlenség és konszolidáció. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.

[1] Azok számára, akik a Kancellár Asszony életútjára kíváncsiak, ajánlom a következő kettő életrajzi könyvet: Stefan Kornelius: Angela Merkel – Az Életrajz. TranzPress Könyvek Kiadó, Budapest, 2014.; Pietsch Lajos: Angela Merkel, az első. Kossuth Kiadó 2014.

2021.06.30.2021.06.30.

A Napistennőről, Amaterasu Ōmikamiról, a Yamato-Dinasztia Anyjáról és Japán Főistennőjéről

Írta: Vadász Fruzsina, 2021. 06. 30.

Az elmúlt pár napban (a jelen sorokat 2021. jún. 25-én írom) a japán popkultúrával kapcsolatos közösségekben elég sokszor merült fel Amaterasu Ōmikami, [天照大神] a Napistennő neve, kérlelve őt viccesen vagy kedvesen, hogy egy icipicit nyugodtabb és kíméletesebb módon mosolyogjon ránk. (A MondoCon Közösség oldalán az egyik ilyen bejegyzés ITT található.) Magyarország ugyanis az ő hathatós segítségével 2021. jún. 23-án és jún. 24-én megdöntötte a saját júniusi melegrekordját, az Időkép.hu oldalán Fülöpházáról jelentettek 40°C meleget, a Magyar Nemzet vonatkozó írásában is úgy kommentálta az esetet, miszerint „Százhúsz éve nem volt ilyen meleg júniusban, új napi melegrekord”, vagyis az Országos Meteorológiai Szolgálat 1901 óta nem mért ilyen magas hőmérsékletet júniusban, mint csütörtökön. A Telex ezzel szemben csak 37,8°C-ról írt, azonban arról is, hogy a meleg és a légkondicionáló berendezések használatának hatására sikerült megdöntenünk az eddigi nyári áramfogyasztási rekordunkat is.

天照大神、どうもありがとうございました!
Köszönjük szépen, Amateraszu Főistennő!

Amaterasu Ōmikami mint istenség és az ő születése, isteni megbízatása

Amaterasu Ōmikami a japán shintō vallás főistene, akiről ugyan a hivatalos Genealógia-Jegyzékében nem tesz említést a japán Császári Háztartási Ügynökség, vagyis a Császári Udvari Hivatal, vagyis a Kunaichō; Conrad Totman-tól azonban tudhatjuk róla, hogy „Yamato urai […] az istennőtől származtatták magukat”, és hogy a legenda szerint az első császár, Jinmu Császár nagymamája is Amaterasu Ōmikami volt. [Forráseltérés a későbbiekben leírtakhoz képest.]

Születésének különlegessége, hogy a férfi ősisten, Izanagi [伊邪那岐 / 伊弉諾] gyászából született meg, aki a női ősisten, Izanami [伊弉冉尊 / 伊邪那美命] elvesztése felett érzett gyászában hozta e világra a legfontosabb három istenség egyikeként. Izanagi ugyanis leszállt az Alvilágba (Yomi – a halottak sötét földje), hogy visszahozza Izanamit, aminek egyetlen feltétele az volt, hogy Izanami úgy követheti Izanagit az evilágra vezető úton, hogy Izanagi nem fordulhat hátra megnézni szeretett kedvesét. Ezt a tabut azonban Izanagi nem tartotta be, és Izanami porladó testét meglátva elmenekült az Alvilágból, egy követ torlaszolva annak bejáratához. Az Alvilágban tisztátalanná vált Izanagi evilágra érve a Woto folyóban megmosakodott, és a mosakodásából lecseppenő vízből született meg a japán shintō istenvilág három legfontosabb istensége, a Napistennő Amaterasu, a Holdisten Tsukiyomi, [月読み] és a Viharisten Susanō. [須佐之男 / 建速須佐之男命] Amaterasu az Izanagi bal szeméből lecseppenő vízcseppből született meg. Az ő megszületésükkel a shintō vallás kettő meghatározó fogalma is megszületett, vagyis a misogi, [禊] a megtisztulási szertartások, és a kegare, [穢れ / 汚れ] ami a tisztátalanságot jelenti.

Izanagi a három gyermeke közül Amaterasura hagyta a nyakláncát, és felelőssé tette a Magas Égi/Mennyei Síkság, vagyis a Takamagahara / Takama-no-Hara [高天原] felügyeletére. Mivel minden isten engedelmességgel tartozott a Takamagahara irányába, ez a megbízatás egyet jelentett a főisteni kinevezéssel.

Utagawa Toyokuni III: Amaterasu. In.: Timothy Takemato: Illustration Amaterasu. World History Encyclopedia, forrás

A fiatal Amaterasu Ōmikami

A shintō vallásnak nemcsak a szakrális-liturgikus elemei, hanem a tárgyi elemei is jelentős részt Amaterasu Ōmikamihoz kötődnek. Történt ugyanis, hogy a vad Susanō megsértette Amaterasut, aki emiatt egy barlangba bújva sötétségbe borította a világot. (Susanōt leküldték, hogy uralja a sík tengereket, és még előtte Amaterasutól való elbúcsúzásképpen, jóhiszemű cselekedetként közösen szerettek volna gyermekeket nemzeni úgy, hogy Amaterasu megrágja és kiköpi a Susanōtól kapott kard-részeket, és Susanō is megrágja és kiköpi az Amaterasutól kapott ékszereket. Az esemény során azonban Susanō elkezdett egyre gorombább módon viselkedni, kárt téve a rizsültetvényekben és a Napistennő Palotájában.) Az istenek megpróbálták előcsalogatni a barlangból a Napistennőt, emiatt kakasokat vittek a barlang elé, ugyancsak tükröt akasztottak a barlang szája elé, a környező sakaki fára gyöngyöket akasztottak. Ame-no-Uzume, a hajnal, a vidámság, a meditáció és a mulatozás istennője komikus-erotikus (vetkőzős) táncával nevetésre bírta a többi istent, akiknek hangos nevetése kíváncsiságot ébresztett Amaterasuban, aki a barlangból kilesve meglátta a tükörképét, és az elkáprázott Amaterasut egy erős isten, Ame-no-Tajikarao kihúzta a barlangból, amit Tuto-Tamu egy szent kötéllel bezárt. A kakasok kukorékolása jelezte, hogy Amaterasu kilesett a barlangból. Mindezek hagyatéka a mai shintō tárgyi elemeiben a shimenawa, [標縄 / 注連縄 / 七五三縄] vagyis a tisztátalanságokat távol tartó szent kötél, és a shintō szentélyek bejárataként szolgáló vörös torii kapu [鳥居] is, ami egy japán kakas-ülő vagy madárülőke formáját ölti. Ame-no-Uzume említett komikus-erotikus tánca pedig a hagyomány szerint a kagura [神楽] rituális shintō táncműfaj alapját adta, amely jelentése „az istenek szórakoztatása”, és a célja az istenek kielégítése, kiengesztelése.

Utagawa Toyokuni III: Amaterasu Emerging From Exile. In.: Utagawa Toyokuni III: Illustration Amaterasu Emerging From Exile. World History Encyclopedia, forrás

Az idősebb Amaterasu Ōmikami, és Japán megszületése

Amaterasu Ōmikami később a fiát, Ame-no-Oshihomimit [天之忍穂耳命] kérte fel, hogy a Magas Égi/Mennyei Síkság Királysága felett uralkodjon. Azonban amikor ő rálépett az Ama-no-Hashidate Hídra, [天橋立] amely a Mennyet kötötte össze a Földdel, és meglátta a Földön uralkodó rendetlenséget, visszautasította anyja felkérését. Amaterasu ekkor Takami-Musubi [高御産巣日神], és egy isteni tanács segítségét kérte, ez　utóbbi úgy határozott, hogy Ame-no-Hohit küldik le a Földre. Tőle azonban három éven keresztül nem érkezett válasz, emiatt egy második isteni tanácsot hívtak össze, akik Ame-no-Wakahikot [天若日子 / 天稚彦] választották ki a feladatra, akit isteni nyilaival és íjával fegyvereztek fel. Ő azonban kevésbé volt megbízható, mint az elődje, mivel a feladata teljesítése helyett inkább feleségül vette Shitateru-himet, és teljesen elfelejtette a küldetését. Nyolc év elteltével, híradás hiányában, az isteni fácánt, Na-naki-met küldték Ame-no-Wakahikoért, hogy találja meg. Ez utóbbi lenyilazta a szerencsétlen madarat, akinek a lelke a Mennybe szállva találkozott Takami-Musubivel, aki a nyilat mérgében a Földre hajítva eltalálta vele Ame-no-Wakahikot, aki belehalt a találatba. Ezek az események tették szükségessé egy harmadik isteni tanács összehívását, amin úgy döntöttek, hogy ezúttal Take-Mikazuchit, [建御雷 / 武甕槌] a Mennydörgés Istenét, és Futsunushit, [経津主神 / 布都怒志命 / 布都努志命] a Tűz Istenét küldik le a Földre, felfegyverezve a kardjaikkal, hogy Ōkuninushit, [大国主] (archaikus nevén Ohokuninushit,) a Földi Uralkodót meggyőzzék arról, hogy fogadja el Amaterasu igényét a Föld feletti szuverenitás irányába. Ōkuninushi kettő fia ellentétes nézeten voltak. Az idősebb fiú, Kotoshironushi [事代主] azt javasolta az apjának, hogy fogadja el Amaterasu kívánságát. A fiatalabb fiú, Takeminakata [建御名方神] ellenállásra és elutasításra kérte az apját, és kiállt egy párbaj-csatára Take-Mikazuchival, a Mennydörgés Istenével, azonban ez utóbbi ellenében veszített a párbajban. Ōkuninushi ekkor döntött úgy, hogy átengedi a hatalmat Amaterasu Ōmikaminak.

Az emberi világra és Japánra, mint országra és nemzetre való kihatásuk az előbb leírt időszakban kezdődött meg, vagyis amikor az istenek ki akarták terjeszteni a hatalmukat a Földre is, ennek érdekében pedig követeket küldtek ide. Amikor Ōkuninushi átadta a földi hatalmat Amaterasu Ōmikaminak, a Főistennő újból megkérte a fiát, Ame-no-Oshihomimit, hogy uralkodjon a Föld felett, ő azonban másodszorra is visszautasította a felkérést, azonban önmaga helyére a saját fiát, Ninigi-no-Mikotot [瓊瓊杵尊] javasolta. Amaterasu Napistennő ennek megfelelően ide küldte unokáját, Ninigit, a három isteni regália, más elnevezés szerint a három isteni relikvia, [ezen megnevezések között szokásbeli különbség van a különböző szakirodalmakban, egy korábbi cikkünkben a második elnevezést alkalmaztuk, a jelen cikk további forrásai az első megnevezést tüntették fel] avagy egy tükör, egy kard és egy gyöngy (egy gyönggyel ékesített nyaklánc) kíséretében. Az említettek közül a gyöngy, vagyis az ékszer neve a Yasakani, [八尺瓊勾玉 / 八尺瓊曲玉 / 八坂瓊曲玉] amely azon gyöngy-ékszerek maradványa, amelyeket Susanō rágott meg és köpött ki a már említett búcsúzás során. A tükör neve Yata, [八咫鏡] és pont az a tükör, amivel előcsalogatták Amaterasu Ōmikamit a barlangból. A kard neve Kusanagi, [草薙 / 草薙の剣] és az eredete szintén Susanōhoz kötődik, aki a kardot egy szörny farkából rántotta ki. Az ő leszármazottja lett később az a Jinmu Császár, [神武天皇] aki először egyesítette a különböző japán nemzetségeket, Kr.e. 660 – Kr.e. 585, és alapította meg a Japán Államot Kr.e. 660-ban. Amikor Amaterasu három darabba törte, megrágta és kiköpte Susanō kardját, abból három női istenség született meg. Amikor Susanō rágta meg, és köpte ki Amaterasu 500 ékszeréből álló nyakláncát, öt férfi istenség jött a világra. Ezen nyolc istenség alkotta a japán nemesi családok és a nemesi osztály őseit a japán hagyományok szerint. [Forráseltérés a korábbiakban leírtakhoz képest Forrás: Vörös Erika és Mark Cartwright]

Toyohara Chikanobu: Susanoo. In.: San Diego Museum of Art: Illustration Susanoo. World History Encyclopedia, forrás

Szentélyek és szertartások

Amaterasu Ōmikaminak saját császári shintōista szentélye van, ahol a japán Császári Család mutat be áldozatot, a Kashikodokoro Szentély. [賢所] Az említett áldozatbemutatás azon húsz rituális szertartásnak, vagyis ceremóniának az egyike, amelyek bemutatása a Japán Császári Család és a Császári Udvar feladata. Ezen kívül a leghíresebb és legjelentősebb shintō szentélyt, az Ise Nagyszentélyt [伊勢神宮] is Amaterasu Főistennőnek ajánlották fel, itt (a Belső Szentélyben) található a három isteni regália közül a tükör. Ez utóbbi, tehát az Ise Nagyszentély Mie Prefektúrában található, Honshū szigetén. A 4 mérföldes, vagyis 6 kilométeres szentély egy belső és egy külső részre oszlik, ezek közül az elsőt Kr.e. 4-ben építették, és a későbbi formáját a Kr.u. III. században nyerte el, míg a másodikat csak a Kr.u. V. században alapították. A Belső Szentélyt Amaterasu Ōmikaminak, a Külső Szentélyt pedig Toyouke-Ōkaminak, [豊宇気毘売神 / 豊受気媛神 / 登由宇気神 / 等由気太神] az ételek, a ruházkodás, a háztartás, a mezőgazdaság és az ipar istennőjének ajánlották fel. A kettő szentélyt végül a Kr.u. VII. század elejétől kezdték fokozatosan összekötni és eggyé építeni.

Amaterasu ábrázolása a művészetekben, és jelképei a shintōista hiedelemvilágban

A japán művészetekben Amaterasu Istennőt egy jóságos természetű istenként ábrázolják, és gyakran ül háttal Tsukiyominak, a Hold Istenének. Az ő kapcsolatuk sokkal kiegyensúlyozottabb és harmonikusabb, mint Amaterasu kapcsolata Susanōval. A kakasok a japán hiedelemvilágában Amaterasu beharangozó hírnökei, a hollók pedig a japánok hite szerint Amaterasu hírvivői. A már említett Ise Szentély is azért a legfontosabb szentély Japánban, mert azt Amaterasu Ōmikaminak ajánlották fel, és az Istennő legfőbb jelképét, a nyolcoldalú tükröt, vagyis a Yata Kagamit [八咫鏡] is itt őrzik a mai napig a hagyomány szerint, habár vannak eltérő források, melyek a tükör jelenlegi tartózkodási helyeként a Kashikodokoro Szentélyt jelölik meg.

Felhasznált irodalom:

Kunaichō: Genealogy of the Emperors of Japan – https://www.kunaicho.go.jp/e-about/genealogy/pdf/keizu-e.pdf

Conrad Totman: Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest

Vörös Erika: Japán vallástörténet (ELTE BTK Koreai Tanszék) – PDF Anyag, Kelet-Ázsia Vallásai és Kultúrája, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Kelet-Ázsia Tanulmányok Szak, Budapest, 2020.

Amaterasu. Shintō deity. In.: Encyclopӕdia Britannica – https://www.britannica.com/topic/Amaterasu

Mark Cartwright: Amaterasu. Published on 17 December 2012. In.: World History Encyclopedia – https://www.worldhistory.org/Amaterasu/

Kunaichō: The Ritual Ceremonies of the Imperial Palace – https://www.kunaicho.go.jp/e-about/kyuchu/saishi.html

Kenneth Pletcher: Ise Shrine. In.: Encyclopӕdia Britannica – https://www.britannica.com/topic/Ise-Shrine

Sebők Tünde: Kagura – Az istenek tánca. In.: Sűdi & Co., 2019. február 27. – https://sudy.co.hu/kagura-az-istenek-tanca/

Kazu Tabi: Szansu no Dzsingi – A három szent császári ereklye. In.: Hibiki Japanisztikai Folyóirat, 2020. 02. 20. – https://www.hibiki.hu/2020/02/20/szansu-no-dzsingi-a-harom-szent-csaszari-ereklye/

Varga Sándor: 40 fokkal tetőzött a hőség. Sosem volt még ilyen meleg júniusban. A fülöpházi homokbuckáknál jártunk. 2021. június 24. Időkép.hu. – https://www.idokep.hu/hirek/a-fulophazi-homokbuckaknal-jartunk-a-legnagyobb-forrosagban

Százhúsz éve nem volt ilyen meleg júniusban, új napi melegrekord. In.: Magyar Nemzet, 2021. június 25. Péntek 09:50. – https://magyarnemzet.hu/eletstilus/szazhusz-eve-nem-volt-ilyen-meleg-juniusban-uj-napi-melegrekord-9991223/

Iván András: 37,8 fok: megdőlt az országos napi melegrekord. 2021. június 23. – 19:12. Telex. – https://telex.hu/belfold/2021/06/23/hoseg-melegrekord-celsius-fok-meteorologiai-szolgalat

2021.06.05.2021.06.05.

Egérrágta múlt – régi cikkek nyomában I. rész

Az 1910-es Japán-Brit Kiállítás, és útja Budapestre

Írta: Varga Lilla, 2021. 06. 04.

Előhang

Miután Perry „fekete hajói” (1854) utat nyitottak a felkelő nap országába, a kapcsolatfelvétel lehetősége Japánnal nem szorult többé korlátok közé. Ennek köszönhetően természetes érdeklődés irányult Nyugat részéről Japán eleddig kevéssé ismert kultúrája felé. Mindez azonban Japán számára nem történhetett viharok nélkül; a nyitás és a gazdasági változások a már meggyengült sóguni rendszerrel szembeni feszültségek további táptalaja lett, és az addig fennálló hatalom megtöréséhez vezetett. 1868 elhozta a Meidzsi-kort és a restaurációt, mely véget vetett a 700 éves sóguni rendszernek.

Az országon belül folyó hatalmi harcokba Franciaország és Anglia is belenyúlt, Japán pedig hirtelen a világpolitika sodrásába került. A szigetország azonban nem kívánt Ázsia gyarmatosításának következő állomása lenni az európai nagyhatalmak szemében, ezért rendkívüli ütemben modernizációba kezdett az európai országok mintájára, és a gyarmatosított helyett a gyarmatosító szerepét szándékozott magára ölteni.
Ezt az elhatározást követte az I. világháborúig a japán-kínai háború (1894-95), a japán-orosz háború (1904-1905) és Korea megszállása (1910).

Annak érdekében, hogy politikai és gazdasági erődemonstrációja mellett a japán kultúra is kellően megragadja Európa figyelmét, Japán már 1862-ben részt vett – ha nem is hivatalosan – egy londoni kiállításon, melyet 1873-ban a bécsi kiállítás követett, ahol Japán már hivatalosan is képviseltette magát, mint modernizálódó állam. 1910-ig 36 európai kiállításon vettek részt (beleértve a párizsi Világkiállítást is 1878-ban) – kultúrmissziós célok mellett, a fejlődés érdekében maguk is tanulmányozni kívánták a nyugati vívmányokat, illetve a kiállításokon való jelenléttel is lendíteni szerettek volna a japán exporton.[1]

Azonban a fent említett keleti frontos háborúi, melyeket győzelemmel zárt, megingatta a Nyugat szemében a szigetországról eddig kialakított naiv-romantikus képet, és a korabeli sajtóban több helyütt negatív felhanggal kezdtek nyilatkozni Japánról – a „sárga bestiáról” (ld. lent), mely erősödése Európát és a nyugati világot fenyegetheti.

Az 1910-es londoni japán kiállítás ennek tükrében bírt kiemelt fontossággal. A kiállítás célja az volt, hogy a japán művészet, ipar, történelem és kultúra fejlődését reprezentálja, a „modern Japán” katonai sikereivel egyetemben, így bemutatásra került a gyarmatosított területek kultúráiból is egy szelet. Rendkívül gazdag volt tehát a kiállítás anyaga, melyek közt nemzeti kincsek ugyancsak helyet kaptak. Japán ezzel a kiállítással is helyre kívánta állítani európai renoméját, főként mivel háborús kiadásai miatt erősen megcsappant az államkincstár, annak érdekében pedig, hogy az ipari fejlesztésekbe tovább tudjon invesztálni, kölcsönt kívánt felvenni a britektől.[2]

A Japán-Brit Kiállítás (1910) visszhangja a hazai sajtóban

Japán fenyegetés, úgymint „Ázsia az ázsiaiaké” – A korabeli hangok leginkább Japán rendkívüli ütemű fejlődését, győztes háborúit emelik ki, és bocsátkoznak ezek alapján messzemenő feltételezésekbe.

Czink Lajos, Japán kiállítás, Pécsi Napló, 1910. 07. 20.

A sok helyütt heves hangvételű beszámolók negatív japán-képe, és az ebből kiinduló keleti megszállás sötét jóslatai mögött a keleti országok egymáshoz való viszonyának, történelmük és kultúrájuk ismeretének korlátozottsága érződik – ennek tükrében egyenes következmény, hogy többen a japán kiállítást ezen Európát is magával sodró, idézve „öntudatra ébredt” Kelet erődemonstrációjának tekintette.

Azonban a „vén Európát” (3) fenyegető „ifjú Japán” (4) általában véve sikeresen nyűgözte le épp úgy keserű szájízű, mint csodáló szemlélőit, biztosan találunk egy-egy elemet, mely általános tetszésnek örvendett, mint például a „törpe japán fák” (5), melyek úgy tűnik, minduntalan felhívták magukra a figyelmet.

Ivánfi Jenő, Japán Londonban, Az Újság, 1910. 07. 29.

A bonszai kultúra elragadtatta a szemlélőket, hiszen a fák itthoni „funkciójától” olyannyira eltérő, újszerű szerepük mintha csak szimbolizálta volna a kultúrák különbözőségét. A korabeli cikkeket olvasva az az érzés keríti hatalmába az embert, hogy a kiállításon részt vevők mind erre kíváncsiak, ezt keresik – a távoli, misztikus ismeretlenségbe burkolódzó, európai szemnek új, friss, izgatóan idegen és érthetetlen kultúra megnyilvánulásait. A „mást” keresik a kiállított világban – ha számukra eleget találnak, elégedettek, ha keveset, akkor kritikusabbak.
Míg az egyik tudósító felrója az európaias stílt, például hogy a jelenlevő japánok – a skanzen területének kivételével – európai öltözéket viselnek, a másik épp ellenkezően, a japán jelenlevők egyedi szellemiségéről ír, és pozitívumként emeli ki, hogy a japán stílus magát „európai szellem által átitatott (…), a maga eredetiségében, de stilizálva, tehát nem olyan túl bizarr alakban” (6) képviselteti.

A korabeli olvasóknak mégiscsak fejtörést okozhatott, hogy miként is képzeljék el, ezt a bár minden tudósítás szerint igencsak gazdag anyagban bővelkedő kiállítást – hiszen hol úgy nyilatkoznak róla, hogy a japán kultúráról, iparról és történelemről rendszerezetten, jól felépítetten nyújt átfogó képet, míg másutt épp ellenkezőleg, azt róják fel neki, hogy rendszerezetlenül, a bóvli és valós kulturális értéket magáénak tudó műtárgyak zavaros keverékével várja a látogatókat.

Az a bizonyos „teljesen japán szellem” (7) – A kiállítás múltra visszatekintő részei viszont egyöntetűen magukkal ragadták a tudósítókat – az 5., 7. és 8. századi műtárgyak; Buddha-szobrok, kisplasztikák és metszetek, valamint a felépített japánkertek.

A minden területen megjelenő művészi gondosság és precizitás lett az európaiak szemében Japán sajátja – lett légyen szó képző- és iparművészetről vagy gépiparról. A természethez való hozzáállásukat pedig a prezentált japánkertek sajátos hangulatában, a természetesség és a gondos, arányosságra törekvő tervezés harmonikus egységében látták megnyilvánulni.
Ugyancsak jellegzetesen „japáninak” érezték a természetábrázolás jellegzetességeit, egyrészt, hogy a részletek kiemelt figyelmet kapnak a művész részéről, másrészt pedig a virágrendezésben is szerepet kapó abbéli szándék, hogy az egyes ábrázolt vagy felhasznált elemek önmagukban is teret kapjanak – ez utóbbi megfigyelésből tudhatjuk, hogy valóban nem csupán a kifejezetten Nyugatnak szánt műtárgyak szerepeltek a kiállításon, hanem a valódi japán ízlést tükröző tárgyak is helyet kaptak. A nanban („déli barbár”) tárgyakat ugyanis a japánok kifejezetten a nyugati (elsősorban holland és spanyol) ízlésnek megfelelően túldíszítették, eltérően a belföldre készült tárgyak stílusától.

Lásd: Gineverné Győry Ilona, Japán csodakertek – A londoni kiállítás,
BudapestiHirlap30evf_184sz_1910_08__pages56-57

A kialakított kertek, a narai Kasuga templom élethű vörös kapuja, az évszakok váltakozását végigkövető „Egy év Japánban” részleg költői hangulatú természeti ábrázolása elvarázsolja a tudósítókat, és az „ifjú Japán” hirtelen mintha megöregedne az írók szemében.

Mindeközben a „japán szellemről” nem lebbent fel teljesen a „titokzatosság fátyola” (8), a benyomások és új ismeretek itthon tovább fokozták az érdeklődést a szigetország iránt.

A londoni kiállítás margójára – „Japán lakodalom Londonban”, Pesti Hírlap, 1910. szept. 10.

A Japán-Brit Kiállítás Budapesten

Radisics Jenő, a Magyar Iparművészeti Múzeum igazgatójának szervezésében aztán, akitől egyébként átfogó tudósítást közöltek a londoni-japán kiállításról a Vasárnapi Újság 1910. szep. 14-i számában, megszervezte a londoni kiállítás iparművészeti csoportjának Budapesten való bemutatásának lehetőségét is. A Londonban kiállított tetemes mennyiségű műtárgy három csoportban, három további országba kerültek; a bányászati szekció Torinóba, a természettudományi Drezdába, az iparművészeti (és utóbb a szépművészeti szekció egy része is) Budapestre. (9)

Mint a korabeli tudósításokból kiderül, a kiállítás japán művészeti oktatási anyagát ajándékba kapta a Magyar Közoktatásügyi Minisztérium, amiért cserébe pedig mi „magyar művészeti oktatást feltüntető műtárgyakat és rajzokat” (10) ajándékoztunk a japán államnak. A kiállítást az Iparművészeti Múzeum földszinti üvegcsarnokában, és az azt körülvevő folyosókon rendezték be, a Tokiói Festészeti Akadémia tanára, Kume szan vezetésével, japán szakemberek közreműködésével. A londoni kiállításról hozott, valamint Tokióból érkezett mesterséges fák és virágok, lampionok és díszítő elemek feleltek a hangulatért. Három csoportban állították ki a tárgyakat; volt egy szépművészeti rész, mely a japán állam tulajdonában lévő tárgyakat is felvonultatott (az értékes nemzeti kincseket azonban már Londonból hazaszállították), egy iparművészeti rész, mely számos bronz, porcelán, szövet, hímzés és lakkmunkát tartalmazott, és egy iparoktatás szekció (mely tárgyai Magyarországon is maradtak).

Radisics Jenő a kiállítás kapcsán tartott előadásán kiemelte a japánok „eltanulási folyamatának” egyediségét, miszerint anélkül tesznek magukévá új ismereteket, hogy „nemzeti jellemük megváltoznék” (11).

(A japán iparművészet), Budapest Hírlap, 31/18, 1911. jan. 21.

A budapesti kiállítás egyedi tervezésű plakátot is kapott, melyet Utagawa Wakana festőművész alkotása nyomán készítettek, melyen „magnólia-ágon csiripelő veréb látható” (12). 1911. január 15-én, délután öt órakor, Zichy János Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter köszöntőjével nyitották meg a kiállítást a nagyérdemű előtt, a közönség azonban már jan. 13-ától kezdve olvashatta a sajtóorgánumok hasábjain a tudósítók első benyomásait, így felkészülhetett, hogy „élvezete lesz belőle, okulása is”, amikor belép „ebbe a különös világba”, mely „idegen, de vonzó és barátságos”. (13)

Érdemes megjegyezni, hogy kiállításról íródott tudósítások itt-ott arra is törekednek, hogy olvasóikat kiműveljék a tárlat megtekintése előtt. Ennek az edukációs szándéknak talán legjobb példája a Budapesti Hírlap 1911. jan. 13-i számában található, ahol a „meglehetősen idegen, de azért minden ízében érdekes és szép művészet lelkéhez” kívánja közelebb vinni olvasóit Csányi Károly azáltal, hogy hol bővebben, hol tömörebben, de átfogóan kitér a bemutatott tárgyakhoz kötődő kulturális és történelmi háttérre. Ekképp nyújt betekintést a képtekercsek, fametszetek (elkészítési módozatukkal egyetemben), a bronzművesség fejlődése (említve a rá kiható Buddhizmust), a kardművészet elemei, a teaszertartás és hozzá kötődő iparművészeti tárgyak, a zománc- és lakktechnika világába, és zárja így sorait:

Lásd: Csányi Károly, Japán iparművészet, Budapesti Hírlap, 1911. 01. 13. BudapestiHirlap31evf_21sz_1911_01__pages317-317

Miként a londoni, úgy a budapesti kiállítás is a japán mesterember állhatatos, mindig művészire törekvő, igényes precizitást magáénak tudó jellegzetes képét elevenítette meg és égette köztudatba.

Japáni kiállítás Budapesten, Magyarország, 1911. 01. 14.

A budapesti japán iparművészeti kiállítás margójára – „Nyilvános árverésen a japán kiállítás visszamaradt műtárgyai” Budapesti Hírlap, 1911. 03. 23.

A felhasznált cikkek (idézetek forrásai):

A Japán-Brit Kiállítás (1910) visszhangja a hazai sajtóban:

Radisics Jenő: Külföldi kiállítások – Brüsszel, London, München. In: Magyar Iparművészet, 13/7, 1910, 253-268. (8)

Radisics Jenő: A londoni japán kiállítás. In: Vasárnapi Újság, 57/36, 1910. 09. 04.

Tonelli Sándor: A londoni angol-japán kiállítás. In: Magyar Ipar, 31/38, 1910, 901-903.

Vértes József: A londoni japán kiállítás. In: Új Idők, 16. évf., 1910, 201-202. (3)(4)(7)

Czink Lajos: Japán kiállítás, (1910. júl. 14. London). In: Pécsi Napló, XIX. évf., 1910. júl. 20. (5)

Ivánfi Jenő: Japán Londonban. In: Az Újság, 8/179, 1910. 07. 29.

Gineverné Győry Ilona: Japán csodakertek – A londoni kiállítás. In: Budapesti Hírlap, 1910. 08. 04. URL: BudapestiHirlap30evf_184sz_1910_08__pages56-57

(Az angol-japán kiállítás). In: Pesti Napló (melléklet), 1910. 07. 10.

A Japán-Brit Kiállítás Budapesten:

Csányi Károly: Japán iparművészet. In: Budapesti Hírlap, 31/21, 1911. 01. 13. URL: BudapestiHirlap31evf_21sz_1911_01__pages317-317

[sz.n.] Japáni kiállítás Budapesten. In: Magyarország, 1911. 01. 14. (12)

Radisics Jenő: A japán iparművészet Budapesten. In: Vasárnapi Újság, 58/4, 1911. 01. 22.

[sz.n] A budapesti japán kiállítás. In: Magyar Iparművészet, 13/7, 1910, 279. (10)

(A londoni japán kiállítás Budapesten), Pesti Hírlap, 32/219, 1910. 09. 14.

(A budapesti japán kiállítás), Pesti Hírlap, 32/225, 1910. 09. 21.

(A budapesti japán kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/6, 1911. 01. 7.

(A japán kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/8, 1911. 01. 10.

(Japán iparművészeti kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/12, 1911. 01. 14. (13)

(A japán iparművészet), Budapest Hírlap, 31/18, 1911. jan. 21. (11)

Felhasznált irodalom:

[1] és [9] Dénes Mirjam: „Egy tárlat és ami mögötte van: Az 1911-es Japán kiállítás az Iparművészeti Múzeumban. In: „Közel, s Távol” III. (2013), Eötvös Collegium Budapest, 2014, 284-287. https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/handle/10831/34905/Kozel_Tavol_III_Denes_Mirjam_p_279-296.pdf?sequence=1&isAllowed=y

[2] Tóth Gergely Mátyás, Operettfigurák és bájos nippek: A japán-divat kezdetei – 5. rész. 2017. https://ujkor.hu/content/operettfigurak-es-bajos-nippek-japan-divat-kezdetei-5-resz

Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, Bp., 1989.

2021.04.28.2021.05.28.

A felkelő nap Bóbitája

A japán gyermekirodalom kiemelkedő alkotója,
Kaneko Miszuzu (1903-1930)

Írta: Varga Lilla, 2021. 04. 28.

Kaneko Teru néven született Jamagucsi prefetúrában, egy kis halászfaluban, 1903. ápr. 11-én. Egy bátyja és egy öccse volt, akinek születése után nem sokkal, édesapjuk sajnálatos módon elhunyt. Apjuk halála után édesanyjuk húga beházasodott az Uejama családba, akiknek könyvkereskedésük volt – így vágott bele a Kaneko család is a könyvüzletbe. 1907-ben az Uejama család aztán örökbe fogadta öccsét, Maszaszukét, hogy a fiú majd felnőve átvegye a könyvesboltot. Kaneko már a gimnáziumi éveiben járt, mikor nagynénje is eltávozott, és édesanyja vette át húga helyét az Uejama családban. Kaneko így tanulmányai végeztével 1923-ban az Uejama könyvesboltba tért haza, és a családi vállalkozásban segédkezett.

Ekkoriban küldte be első verseit a Dóva gyermekirodalmi magazinnak, Kaneko Miszuzu 金子みすゞ írói álnéven. Mindegyik művét pozitívan bírálták el, és innentől kezdve a Dóva volt az elsődleges platform, ahol publikálta verseit. Szaidzsó Jaszo, a korszak egyik kiemelkedő költője és dalszerzője is különösen ragyogó tehetségnek tartotta.

A japán gyermekirodalomhoz köthető műfajok, mint a dó-jo [dōyo 童謡] (gyermekvers) vagy dó-va [dōwa 童話] (gyermekpróza) és dó-ga [dōga 童画] (gyermekrajz) a 20. század elején kezdték térhódításukat (az Akai tori magazin 1918-as, első megjelenéséhez szokták kötni a gyermekirodalom-divatot).

1926 februárjában nagybátyja ajánlására feleségül ment a család könyvkereskedésében dolgozó fiatalemberhez. Egyrészt azért hozta meg ezt a döntést, mert elérve a házasulandó kort, édesanyja aggódni kezdett jövőjéért, másrészt pedig tudta, ha megbízható férjet visz a házhoz, akkor lesz ki átvegye nagybátyjától a könyvüzletet és így öccse, Maszaszuke folytathatná zenei pályáját. Azonban Mijamoto nem bizonyult megbízható férjnek. Kiderült, hogy rendszeresen látogatja a bordélyházakat, kétes üzletekben vesz részt, egy alkalommal kettős öngyilkosságot kísérelt meg egy prostituálttal, mely kísérlet után aztán csak ő maradt életben. Kaneko azonban igyekezett kötelességtudó, jó feleség lenni.

Az év tavaszán, nem sokkal az esküvő után, Kaneko-t az a megtiszteltetés érte, hogy verseit beválogatták az évente megjelenő Nihon Dojosu antológiába, a Japán Gyermekvers Gyűjteménybe, melyben a kor olyan kiemelkedő írói kaptak helyet, mint Izumi Kjóka vagy Simazaki Tószon, és melyet Joszano Akiko és Szaidzsó Jaszo szerkesztett. Kaneko arra is meghívást kapott, hogy csatlakozzon az írói csoporthoz. Ez utóbbi esemény azért is volt jelentős, mert Joszano Akiko költő után ő volt a második nő, aki belépett ebbe az irodalmi közösségbe.

Ekkoriban azonban gondok adódtak a magánéletében. A könyvesboltban férje és öccse közt a viszony különösen megromlott, és habár Kaneko próbált békítően fellépni a felek közt, ez sajnos nem sült el jól. Mijamoto gőgös és öntelt módon, a vele látott nőket meginvitálta a könyvesboltba is, mely cselekedete mondhatni, az utolsó csepp volt a pohárban – a család elbocsájtotta állásából, és azt javasolták Kaneko-nak, hogy váljon el férjétől, azonban Kaneko ekkor már terhes volt. Így végül annak ellenére, hogy családja marasztalta, férjével tartott. Ősszel, 1926. november 14-én megszületett lányuk, Fuszae. Mijamoto vállalkozásai sorra kudarcot vallottak, többször kényszerültek továbbköltözni. A legnagyobb baj mégis az volt, hogy férje gonorrheával fertőzte meg Kaneko-t, mely betegséget akkoriban nem tudták megfelelően kezelni, ráadásul szégyenében senkinek nem mert beszélni róla. A férje emellett megtiltotta neki, hogy verseket írjon, valamint hogy levelezzen szerzőtársaival és öccsével.

Kaneko 1929 októberében összeállította addig írt verseit egy kéziratba, öccse és Szaidzsó Jaszo számára. Ekkor már nagyon szenvedett betegségétől.

Végül 1930-ban úgy döntött, elválik férjétől. Lányával anyjához és nagybátyjához, hazaköltözött. Miután azonban véglegesítették a válást, a férfi ragaszkodott gyermekfelügyeleti jogához. Azt tervezte, hogy a felügyeleti jogért cserébe pénzt csikar ki a családból. Kaneko-hoz írt levelében azt ígérte, hogy márc. 10-én eljön a lányukért.

Az érkezése előtti napon, Kaneko miután megfürdette és lefektette Fuszae-t, nyugtatóval túladagolta magát és öngyilkos lett. 26 éves volt ekkor. Egy levelet hagyott maga után volt férjének, melyben könyörgött, hogy a gyermekfelügyeleti jogot adja át az édesanyjának.

Ezek után 50 évre elfelejtkeztek Kaneko írói munkásságáról.

1966-ban egy fiatal író, első éves egyetemista, Jazaki Szecuo, egy régi antológiában aztán felfigyelt Kaneko Miszuzu egyik versére. Ez volt a „Nagy fogás”.

„Amikor először olvastam a „Nagy fogást”, ledöbbentem. Teljesen elhalványult mellette az antológia többi 300 verse. A mindössze 10 sorával teljesen felborította az antropocentrikus világnézetem. Egész addig a pillanatig természetesnek vettem, hogy a szardíniák és más élőlények lényegében azért léteznek, hogy táplálékkal lássanak el minket. Hirtelen megváltozott a perspektíva és megértettem, hogy mennyire függünk más élőlényektől; hogy a mi létezésünk a tengerből kihúzott halak értékes áldozatának köszönhető.” – Idézi fel Kaneko versével való első találkozásának élményét évtizedekkel később Jazaki. https://www.nippon.com/en/japan-topics/c09201/amp/#

Jazaki ezek után mindent megtett, hogy felkutassa a költemény szerzőjét. Szató Josimi-től, szintén gyermekdal-írótól megtudta, hogy Kaneko mindig Jamagucsi prefektúra Simonoszeki városából küldte be kéziratait. Ezek után viszont a kutatás többször zsákutcába futott. 16 évvel később, a Simonoszeki könyvesboltból végül sikerült eljutnia Kaneko még élő rokonaihoz. Öccsét, az akkor már hetvenes éveiben járó Maszaszuke-t (Kamijama Gaszuke néven volt szövegíró és rendező), Tokióban lelte meg, aki szerencsésen megőrizte Kaneko három kötetes kéziratgyűjteményét. A három kis könyv 512 verset tartalmazott.

Kaneko teljes életművét a Japán Gyermekirodalmi Intézet JULA kiadója adta ki 1984-ben, azóta pedig Kaneko Miszuzu az egyik legkedveltebb írója a műfajnak, több költeménye megtalálható iskolai tankönyvekben is.

Gyermekkori otthonában 2003 óta a Kaneko Miszuzu Emlékmúzeum működik, melynek igazgatója Jazaki Szecuo.

A 2011-es Tóhoku földrengés és cunami tragédiája után Kaneko utolsó költeményét, „Visszhang vagy?” c. sugározták a közmédiában.

Kaneko Miszuzu
Visszhang vagy?

„Játszunk!” mondom, „játszunk” feleled.
„Buta” mondom, „buta” feleled.
„Nem játszom többet veled!” mondom, „nem játszom veled” feleled.
Később, mikor magányos lettem…
„Bocsánat.” mondom, „bocsánat” feleled.
Visszhang vagy? Nem. Bárki lehetek.

A televízióban lejátszott verset egy sorral kibővítették:
やさしく話しかければ、やさしく相手も答えてくれる。
„Ha kedvesen beszélsz, kedvesen válaszolnak neked.

„Are You an Echo?” címmel 2016-ban egy gyönyörűen illusztrált, gyermekeknek szóló képeskönyv látott napvilágot, mely Kaneko élettörténetét, költeményeivel kísérve meséli el.

A narrációt írta és a verseket fordította: David Jacobson, Sally Ito, Michiko Tsuboi, Illusztrálta: Toshikado Hajiri, 2016

Forrás:

Yazaki Setsuo, Kaneko Misuzu: Rediscovering the Life and Work of Japan’s Poet for Children, nippon.com, 2021. márc. 10. URL: https://www.nippon.com/en/japan-topics/c09201/amp/#

Sally Ito, Forgotten Woman: The life of Misuzu Kaneko, Electric Literature, 2016. szept. 20. URL: https://electricliterature.com/forgotten-woman-the-life-of-misuzu-kaneko/#.mhgbe1q7o

http://misuzukaneko.com/index.php/are-you-an-echo/

2021.04.02.2021.04.02.

Hokkaidói kalandozások II. rész

Rebun, az „úszó virágsziget”

Írta és a fotókat készítette: Nagy Szilvia, 2021. 04. 01.

Komppal érkeztem Rebun-szigetre, ami végeláthatatlan alpesi virágmezőiről, fóka csapatairól és kikötői fürdőjéről nevezetes, ez utóbbi a második legészakibb fürdő Japánban, ahonnan derült időben a szomszédos Risiri-sziget is látható. A sziget hosszában 25 km, széltében 8 km, kevesebb, mint 3000 ember lakja, és Risirihez hasonlóan itt is a halászat és a turizmus a fő bevételi forrás. A sziget nem vulkanikus eredetű, hanem Kréta-korból származó tengeri üledékes kőzetből áll. Az interneten részletesen tájékozódhatunk a legújabb információkról (angol nyelven is), hat kijelölt gyalogtúra-útvonal közül választhatunk, úgymint a szigetet hosszában átszelő 8 órás túra, a Rebun-hegy túra, az Erdei-túra, vagy a Virág-út túra. Változatos programokkal, buszutakkal, vezetett túrákkal, workshopokkal várják az idelátogatókat a lelkes helyi túravezetők. Érdekesség még, hogy itt láttak utoljára japán oroszlánfókát, akiket sajnálatos módon az 1970-es évekre a faj kihalásáig vadásztak. A manga és anime rajongók is hallhattak már Rebunról, a „Shokugeki no Sōma” c. főzőversenyes anime sorozat egyik jelenete is itt játszódik.

Amint elvonult a köd, a felhőkön átszűrődő napsugarak felragyogtak a haragoszöld domboldalakon, feltűnt a sziget legmagasabb pontja, a 490 méter magas Rebun-hegy is. Ahogy közeledtünk a parthoz, izgatottan nézegettem a térképet, próbáltam kibogozni a kikötőből kiinduló, egymást keresztező utak hálóját.
Takaros házak közt indultam útnak, a langyos szellőben zászlók lobogtak, a tenger hullámzott a háttérben, magamba szívtam a sziget illatát. A közeli sintó szentélybe szokás szerint betértem; meghajolva belépünk a torii kapun (bal vagy jobb oldalon, mert középen az istenek járnak), az erre kijelölt helyen leöblítjük a szájunkat és a kezünket, ezután a szentély perselyébe bedobunk egy szerencsehozó érmét (ez az 5 illetve az 50 jenes, mindkettőnek lyuk van a közepén), majd kétszer meghajolunk, kétszer tapsolunk, áldást kérünk, és még egy meghajlással fejezzük be a tiszteletadást.

Az alagutak általában igen veszélyesek bringával (sötétek, rossz az útminőség, szűk a tér) és igen meleg is volt, így nekiindultam a rövidebb alagutat közre ejtő útnak, meredeken fel a hegyre. Hamarosan egy rendőr állta el az utam és kezével egy nagy X-et formálva mutatta, hogy eddig és ne tovább. Akkor még nem tudtam, hogy a japánoktól mennyire messze áll az alkudozás, így próbáltam mutogatni, hogy kérem, én bringával vagyok, nem autóval, kis helyen elférek, csak átjutok valahogy a lezárt alagúton a sziget túloldalára. A rendőr viszont hajthatatlan volt és mutogatott visszafelé a kikötő irányába. Amint megfordultam, bámulatos látvány tárult a szemem elé; a fák között kikukucskálva, Risiri-hegy magasztosan fejet hajtott felhőköntöse mögül, a lila és a kék árnyalatai borították, a sziget partja összeolvadt a csillogó-hullámzó tengerrel.

Az összegabalyodott utak rejtélye ezennel meg is oldódott: volt egy régi, lezárt és egy kivilágított, széles, 1.5 km hosszú, szép új alagút, amely keresztben szeli át a szigetet. Kiérve elképesztő látvány fogadott: párában úszó, meredek hegyoldalak futottak bele a fénylő tengerbe. Aznapi utam végállomása innen még 1.5 km-re volt, a Momoiwa Hostel, mivel a természetvédelmi területen tilos a vadkempingezés és szinte az egész sziget annak számít. Az út a tengerparton vezetett, hallgattam a hullámokat, a hajamat fújta a szél, a nap még mindig erősen tűzött, balra pedig hatalmas sziklák tornyosultak fölém. Köztük volt a Barack-szikla (Momo no iwa), ami valóban hasonlít egy hatalmas gyümölcshöz, amit egy óriás már el is kezdett pucolni: az üledékes kőzet réteges, szürke lemezei ki-ki kandikáltak a zöld fű alól. A sziget az iskolás csoportok túracélpontja is, a különleges geológiai formációkat itt a tankönyvi ábráknál kalandosabb módon tanulmányozhatják.

A hostel egyike Japán megmaradt „Youth Hostel” hálózatának, legendás hely. Saját időszámításuk, köszöntésük, búcsúztatásuk, ébresztő- és altatódalaik, beavatásuk van, melyeket már előre megtanulnak az ideérkező japán fiatalok. Szerencsére bejátszhattam a külföldi kártyát (Gaijin Card), azaz mivel egyértelműen nem vagyok japán, kihúzhattam magam a fura szerepjátékok alól, de részt vehettem rajtuk és titokban fotóztam is. Miután lepakoltam, elindultam a Virág-út túraútvonalra, ami az alagút túloldaláról indult… Kikérdeztem őket, hogy innen biztosan nem lehet-e felkapaszkodni valahogy, de csak nevetgéltek, hogy ha van nálam sziklamászó felszerelés, akkor talán. Így aznap még kétszer kellett áttekernem a hosszú-hosszú alagúton. Szerencsére a nehéz helyzetekben mindig van hová nyúlnom: kifogyhatatlan a magyar népdal és ’90-es éves pop-rock dalarzenálom, ráadásul ennek az új alagútnak hátborzongatóan jó akusztikája volt! A kiépített, fehér korlátokkal övezett túraút olyan volt, mint egy Disney mese helyszíne, körben, míg a szem ellátott ezer és ezer színes alpesi virág nyílt, az ösvény pedig lassan beleveszett a sűrű, gomolygó ködbe. Érdekesség, hogy a főszigeten, Honsún ezek a virágok 2000 méter felett honosak a Japán-Alpok lejtőin. Társaságom egy rámenős varjú, néhány veréb és egy kábán bandukoló japán srác volt, akinek állítása szerint az életét mentettem meg a megrágott fél Snickers csokimmal, mert ő kaja nélkül indult el.

A nap bujkált a felhők felett-alatt, a köd vadul áramlott körülöttem, fújt a szél, majd elcsitult, egyszer az orromig se láttam, máskor kirajzolódtak a domboldalak, a világítótorony vagy éppen a Risiri sziluettje. Terveimben az állt, hogy addig megyek, hogy sötétedés előtt még visszaérjek, bár sokszor nem is láttam, éppen hol járok, csak lépdeltem előre, lábamat csiklandozták a párás, útra hajló virágok.

Az egyik kilátópontnál azonban felragyogott az ég, teljes csend honolt, és egyszerre feloszlott a köd, előbukkant a sziget dél-keleti lankás oldala, a tenger és mögötte a Risiri-sziget. Álltam és csodáltam, majd hátat fordítottam és elém tárult a drámai, sziklás nyugati partvonal. A parton néhány színes tetejű ház, egy kacskaringós út, olyan volt, mint egy gyönyörű, élő makettasztal, a sziget távolabbi, északi hegyeit pedig fodrozódó ködlepel borította. Végül visszaindultam a hostel felé, szedtem a lábam, mert már kissé sötétedett.

Egy jó alvás után szürke, esős napra és a személyzet által játszott, japán popdalra keltem. Az ablakomból láttam a hostel kabaláját, a tengerben ülő, a durcás cicához hasonlító sziklát (Neko no iwa). Elővettem a vázlatfüzetemet, hogy elüssem az időt, de csak nem állt el az eső. Úgy döntöttem, hogy aznap ott maradok, sétáltam az esőben a tengerparton, és csak másnap keltem újra útnak.
Miután végül elállt az eső, részt vettem a búcsúceremónián – amiből egy kukkot sem értettem, de felettébb vicces volt, tánc, ének és ugrálás – majd a sziget északi csücske felé vettem az irányt. A helyieknek ez csak egy hétköznap volt: hajlott hátú nénikék szárították a tengeri hínárt, férfiak némán halásztak csónakjaikban, sirályok tekintgettek rám kíváncsian. Hokkaidón csak 2-3 hét van nyáron, amikor fürdenek a tengerben, a Japán-tenger partján is vannak klasszikus, homokos strandok. A térképen találtam egy alpesi botanikus kertet, ahol az összes szigeten található virágot összegyűjtötték és ráadásul ingyen elvihető, virágmag pakkokkal kedveskedtek a látogatóknak, zsebre is raktam párat és gurultam tovább.

Egy óra alatt, csak néhány autó haladt el mellettem, kellő távolságban, lassítva kerültek meg, Hokkaidó maga a bringatúrás mennyország. Sasszemmel figyeltem a vizet, már minden sziklát fókának hittem, majd egyszer csak apró, mozgó pontok tűntek fel, a fényképezőgéppel ránagyítva láttam, hogy valóban fókák, akik éppen kupaktanácsot tartanak, talán arról, mi is legyen az ebéd. Délutánra a nap is előbújt, langyos szellő kíséretében tekertem egyre és egyre északabbra. Már-már az orosz szigeteket is látni véltem a homályos horizonton, viszont később – a beszámoló írásakor – kiderült, hogy az még nagyon is Japán, azaz a sziget észak-nyugati szarva volt.
Funadomari falut elérve betértem a bringatúrázók oázisába, a kisboltba, azaz „konvini”-be. Itt van mi szem szájnak ingere, friss onigiri, amit még meg is melegítenek neked, reggeli habos kapucsínó mocsis péksüteménnyel, vagy éppen telefontöltésre alkalmas leülős sarok, forró víz, kéztörlő. A közelben található egy régészeti lelőhely, ahol kiváló állapotban találták meg egy 3500-3800 éves, vadászó-gyűjtögető népcsoporthoz tartozó, dzsómon-kori nő maradványait. Olyannyira, hogy ép DNS-t is sikerült kinyerniük és egy új kutatás kimutatta, hogy a mai japánok genetikai állománya 10%-ban átfed vele. Ez hatalmas szenzáció volt, mivel a mai napig nem tisztázott pontosan, hogy a japánok honnan is származnak.

A konvini-s bevásárlás után a Kusukohan kempingbe érkeztem, ahol felvertem a sátramat és már neki is álltam megfőzni a vacsorámat. Ekkor köszönt rám jó kedélyűen Teppu-szan, meglepetésemre angolul, és egy csuhait (dobozos ízesített alkoholos italt) lóbálva invitált, hogy csatlakozzam hozzá. Boldogan mentem és álltam neki vacsorámnak: majonézen megpirítottam egy kis enoki gombát, majd vízzel felöntöttem, belepasszíroztam egy vakamés instant miszo levest, egy zacskó friss udon tésztát és pár perc forralás után már pálcikáztam is a számba. Teppu-szannak annyira tetszett a spontán, konvini-vacsorám, hogy muszáj volt egy másik szomszédunkat is idehívni, aki szintén egy jóravaló középkorú úr volt, azaz csak gyűlt körülöttem a jó társaság és a dobozos csuhai.

A kemping egy szép nagy tó mellett terült el, és mivel itt nincs onszen, egy 15 perces forró zuhanyt is kapott a fáradt utazó extra 100 jenért cserébe. Megláttam a térképen egy hívogató kilátópontot a közeli domb tetején, ahova felsétáltunk naplementét nézni. A tücskök elkezdtek ciripelni és a vörösen ragyogó napkorong lebukott a horizonton. Szerencsére most időben befújtam magam a szuper rovarirtó sprével, így szunyogcsípés mentesen, nyugodtan élvezhettem a langyos nyári estét. Az éjszaka nyugodtan telt, másnap szitáló esőcseppek ébresztettek a sátram tetején kopogtatva. Amint kinyitottam a sátrat, egy éhenkórász varjú nézett velem farkasszemet. A japán varjakat hamar kiismertem, nagyon furfangosak, bármilyen ételre rávetik magukat és már viszik is! Viszont kitűnő az arcmemóriájuk, így nem szabad őket bántani, mert megjegyeznek maguknak. A taktikám ellenük: egy ’Dame!’ (Nem szabad!) miközben X-et formálok a karjaimmal. Reggeli után felkerekedtünk Teppu-szannal és megcéloztuk a sziget észak-nyugati csücskét.

Az időjárás 10 percenként változott, így váltogattuk a pólót és az esőkabátot, ha éppel lezúdult az aktuális nyári zápor. Az egyik esőszünetben elértünk egy kilátópontot, ahonnan a lakatlan Todo-szigetet láthattuk. Itt már voltak rajtunk kívül néhányan, és egy kedves kávézóban ki is tudtuk várni a következő zápor végét. Teppu-szanról kiderült, hogy katonaévei alatt élt Amerikában, ezért beszél ilyen jól (szerinte rosszul) angolul és hogy egyik nap felkelt, fogta a bringáját, összepakolt és megkerülte Hokkaidót nyugatról, egy hónap alatt. Most pedig éppen hazaúton van a keleti Hokkaidó-kerülésből, ami most három hónapig tartott. A turpisság az a dologban, hogy most azalatt pakolt össze, míg a felesége boltban volt reggel, és huss, útnak eredt, haha! Ilyenek ezek a hokkaidói népek, velük az élet csupa móka és kacagás! Utunkon a sziget legészakibb pontja következett – mely még mindig délebbre van, mint Pécs! –, amelyet tündöklő és perzselő napsütésben, szélcsendben értünk el. A kilátóhoz egy igen meredek, keskeny ösvény vezetett fel a parkolóból, többen sétáltak már felfelé előttünk, köztük egy család, nagymama, anyuka és egy csöpp kislány. Mikor utolértük őket, köszöntek-mosolyogtak, a kislánynak pacsira nyújtottam a kezem, ő boldogan csapott a tenyerembe, s akkor láttam, hogy mindegyik végtagja sérült, görbe, a járás is nehézkes neki… „Szugoi dzsózu!”(Nagyon ügyes!) – kiáltottam meghatódva és mélyen meghajoltam. Ezen jót nevetgéltek, kérdezték honnan jöttem és hány éves vagyok (a japánok szokásos első két kérdése), készítettünk egy közös fotót és haladtam tovább, kicsordultak a könnyeim. Meglepő és inspiráló találkozás volt, sokszor eszembe jut a kislány, remélem boldogan él és kalandozik azóta is. Sajnálatos módon, Japánban a testi- és értelmi-sérülteket kirekeszti magából a társadalom, a család, így általában bentlakásos intézményben tengetik az életüket, szinte sosem lehet velük találkozni az utcán. Másfelől, ritkán láttam kisgyerekes családokat túrázni, annak ellenére, hogy a japán túrautak roppantul kiépítettek és jelöltek, amiről talán az tehet, hogy sok fiatal eltemetkezik a munkában, bezártan él, vagy inkább amerikai útról álmodozik.

A meredek ösvényen mentünk, mentünk, ámultunk jobbra és balra, ragyogó zöld lankák és tündöklő türkizkék tengervíz váltották egymást. Meg-megálltunk, hogy szusszanjunk kicsit, és nem győztünk betelni a csodás természettel. Roppant szerencsénk volt a tiszta idővel, szinte végigtekinthettünk Rebun-sziget egész gerincén, ahol pusztán egy ösvény szeli át az érintetlen alpesi virágmezőket.

Innen tekertünk vissza a kikötőbe ugyanazon az úton, végig a sziget keleti peremén Teppu-szannal, aki elektromos rásegítéses bringájával repített előttem. A komp indulása előtt még volt egy utolsó kívánságom, ami teljesült: a kikötői fürdő. A forró vízben testem-lelkem kitisztult, láttam szemem előtt a csodás helyeket, ahol jártam, miközben a felhők közül Risiri-sziget is feltűnt a horizonton – igazán mesés volt. Mivel rajtam kívül senki nem volt bent, így egy lopott fotót is készítettem. Kérem a kedves olvasót, hogy az üvegen át, kicsit jobbra képzelje oda a vékony felhőszoknyás Risirit!

A kikötői szuvenírboltban találtam egy hinoki fából készült faragott kis pohár párost és egy szintén fából készült kis dobozt (maszu), amik a mai napig szobám díszei. Rebun-sziget elképesztő természeti kincseire azóta is meleg szívvel emlékszem vissza, ha tehetitek, nézzétek meg ti is!

2021.03.30.2021.04.01.

„A halál árnyékának völgyében járva…”

A kiszolgáltatottság esztétikája Jamamoto Takato művészetében

Írta: Varga Lilla, 2021. 03. 30.

Jamamoto Takato 山本タカト [Yamamoto Takato]

1960-ban született Akita prefektúrában (Honsú északi része). Tizenéves korában magával ragadták a vámpírkultusz jellegzetességei, ez lett később egyéni stílusának gyökere. Tanulmányai folyamán olyan századvégi művészek foglalkoztatták leginkább, mint Gustav Klimt vagy Aubrey Beardsley, és magával ragadta a szimbolizmus, az esztétizmus, a dekadens művészet, írók közül Poe és Baudelaire állt hozzá közel. A Tokiói Zokei Egyetemre járt, tanulmányai folyamán absztrakt festészetet tanult, hatással voltak rá a kortárs művészetek, a pop-art jelentősen inspirálta pl. Jasper Johns vagy Andy Warhol. Miután befejezte egyetemi tanulmányait, nem tudott elhelyezkedni, így egy curry-boltban dolgozott részmunkaidősként, mellette pedig másodállásban illusztrációs munkákat vállalt. Voltak kisebb önálló kiállításai, de ekkor még a szakma nem reagált rá feltűnően. Végül teljes állású reklámillusztrátor lett (Fujitsu reklámfilmek). Később, a 90’-es években, mikor a japán gazdasági buborék kipukkadt, a reklámszakma is hanyatlásnak indult, illetve ekkorra már megcsömörlött a reklámillusztráció határaitól is. Ekkoriban kezdett irodalmi műveket és folyóiratokat illusztrálni, valamint felelevenítette (pl. Tacuhiko Sibuszava hatására) fiatalkori érdeklődési körének szereplőit, irányzatait és kísérletezni kezdett, mely munka gyümölcse lett az általa Heiszei-esztétizmusnak aposztrofált művészeti stílus.

A kiszolgáltatottság gondolatisága a Heiszei-esztétizmusban

Heiszei-esztétizmus, Heiszei tanbisuki 平成耽美主義 [heisei tanbishuki]

A festmények kompozíciójára általánosságban jellemző a szimbolikus ellentét. A fiatalság és szépség jegyében ábrázolt alakok szoros kontaktusba kerülnek a halál különböző motívumaival. Számos festményen a megjelenő belső szervek kaotikus és groteszk csapdájába esett babaszerűen szép testek egyszerre vizualizálják az életerőt és az elmúlást.

A stílusára jelentősen ható vámpírkultusz, mely tizenéves korában kezdett hatni rá, és mely művészetének érlelődése közben, folyamatában alakult, ugyancsak az élet és halál ellentétének és összefonódásának szimbolikáját erősíti. A képek gótikus hangulata, illetve a vámpírkultusz rajtuk megjelenő különböző attribútumai mellett, a kultusz egyik alapvető lélektani jegye általánosságban határozza meg Jamamoto művészetét, ez pedig a kiszolgáltatottság élménye. A vámpírkultusz szimbolikus kiszolgáltatottságának alapját képezi, hogy az ember kiszolgáltatott a halál és élet mezsgyéjén létező, változatlanul egy adott állapotban megragadt lénynek, amely nem evilági létezése azonban függ az emberi áldozattól, az életből kell táplálkoznia, hogy ő maga újra és újra életre keljen. A vámpírkultusz továbbá magában hordozza a gyönyör és erőszak keveredését, a vágyak szabad, tekintet és gátlás nélküli áramlását, mely ugyancsak egyik alapvető jellemzője Jamamoto festészetének.

A szemlélő a vonzás, taszítás, szépség relativitásának, az erőszak és gyengédség ambivalens keveredésének kavalkádjába kerül. A dekadencia és szimbolizmus stílusjegyei a szexualitás ábrázolásmódján érhetőek tetten talán leglátványosabban. Miként jellemzik stílusának ezen aspektusát, festényein a „szexualitás, mint az életen és halálon, a téridőn túli jelenik meg”.

Az ember kiszolgáltatott önnön vágyainak és lényének, tehetetlen nézője, cselekvője és áldozata saját és mások belső feszültségeinek. A tehetetlenség és kiszolgáltatottság szimbolikus jelenléte a képeken szereplő formákban is tetten érhető. Jamamoto elmondása szerint a fák gyökérzetének játéka szerepet kap a képek megkomponálásakor, a gyökerek absztrakt mozdulatlanságba merevedő, szemmel érzékelhetetlen, de folyton jelenlevő mozgásának és életerejének ambivalenciája ihleti meg.

Több európai valamint japán, tragikus történelmi és/vagy irodalmi alak is megjelenik képein. Ilyen például Salome, akiről készült festményét Oscar Wilde azonos című drámája is ihlette, vagy Amakusza Siró, a japán keresztényüldözések híres áldozata, a Simabarai felkelés egyik legendás harcosa, vagy Szent Sebestyén, akit egy oszlophoz kötöztek és halálra nyilaztak, így szenvedett vértanúhalált.

Szent Sebestyén, Misima Jukio, Egy maszk vallomásai című énregényének is meghatározó, szimbolikus alakja. A főszerepelő vonzalma saját neméhez, a tragikumhoz, az erőszakhoz először Szent Sebestyén vértanúhalálát ábrázoló festménnyel kapcsolatban tör felszínre és bontakozik ki egészében (Guido Reni, „Szent Sebestyén”, Palazzo Rosso, Genova). Az ember legbensőbb vágyainak, gondolatainak és érzelmeinek ütközése a társadalmi konvenciókkal és normákkal a regény egyik lényeges kérdésköre. Azonban ez az ütközés elsősorban a főszereplőben megy végbe. Neki kell szembesülnie azzal, hogy amit elvárnak tőle, és amit elvárna saját magától, az messze áll attól, ami az igazi valója. Ez a belső konfliktus, az öngyűlölet és önelfogadás közti harc mutatja meg különböző arcait a regény folyamán. Szent Sebestyén festménye a főszereplő szemében visszatükrözi a szenvedés és mártíromság általi megdicsőülést, a megtisztulás extázisát. A főszereplő vívódása, kiszolgáltatottsága saját természetének, ösztöneinek és vágyainak különös párhuzamban áll Jamamoto festményeinek témájával, hangulatával és gondolatiságával.
Tisztaság és tisztátalanság, vonzalom és taszítás, halál és feltámadás, extázis és szenvedés, megfelelni akarás és a szabadság utáni vágy tapasztalata tükröződik Szent Sebestyén szimbólumában.

„Hirtelen azt kérdeztem a szívemben: „Nem ugyanaz a fa ez, amelyhez az ifjú szentet béklyózták hátrakötött kézzel, amelynek törzsén eső utáni erecskeként patakzott végig szent vére? Nem az a római fa, amelyen ő vonaglott, tündökletesen a halál végső agóniájában, amelynek kérgén felhorzsolódott ifjú teste, mintegy a földi gyönyörök és fájdalmak végső bizonyítékaként?” (…) Az ő sorsa nem szánalmat érdemelt. Semmiképpen nem szánandó sors volt. Inkább büszke, tragikus; olyan sors, amely ragyogónak mondható. Ha meggondoljuk, valószínű, hogy sokszor, még egy édes csók pillanatában is ráncba vonhatta homlokát a fájdalom röpke árnyával a halál agóniájának előérzete.” (Misima 2018: 43-44. ford. Gy. Horváth László)

Szintén a kiszolgáltatottság egy direktebb szimbóluma a kinbaku 緊縛 és sibari 縛り kultúra jelenléte számos festményén. A kinbaku jelentése szó szerint „erős, szoros megkötözés”. A japán BDSM (kötözés-fegyelmezés, dominancia-alávetettség, szadizmus-mazochizmus) egyik válfaja ez, mely során a kötözés, a művészi szintre emelt csomózási technika kapja a főszerepet. A kinbaku gyökerei az Edo-korig (1603-1868) nyúlnak vissza, amikor is egy kínzási módszer volt. A kínzások és büntetések ábrázolása a korban mind nagyobb szerepet kapott, és a szenvedés maga, egy fajta művészi élvezettel ambivalens módon találkozott. Ennek a találkozásnak a hagyományát idézi meg több modern kori művész is, mint például Nobujosi Araki.

A Heiszei-korszaka 平成 (1989-2019) a „béke” elnevezést kapta. A második világháborút, az utána következő bűntudat és vereség pszichológiájával fémjelzett esztétikai irányvonalat és az ezzel párhuzamosan épülő „gazdasági csodát” magába foglaló Sóva kort (1926–1989) követte a Heiszei. A Heiszei-kort az „Elveszett Évtized” jelentősen meghatározta, a „gazdasági csoda” nem bizonyult fenntarthatónak, a klasszikus foglalkoztatási modell megroppant. A médiának és az információs törvényeknek köszönhetően felszínre kerültek a kormányzati szinteken folyó visszaélések, és közéleti vita tárgyát kezdte képezni a kakusza sakai 格差社会 [kakusa shakai] (egyenlőtlenségek társadalma), ami azt jelentette, hogy nyíltabban problémaként merült fel a családon belüli erőszak, az öngyilkosságok magas aránya, a gyermekbántalmazás, korrupciós ügyek, a munkások elszegényedése (Kingston 2018: 50).

Az egyén kiszolgáltatottsága az adott társadalmi működésnek, a technológiai környezetnek, a természetrombolás következtében beálló környezeti változásoknak, már a 20. századtól kezdve, globálisan a művészetek egyik lényegi témája. A fent említett okok miatt a Heiszei-korban különösen előtérbe került ez a jellegű kiszolgáltatottság-érzés, többek közt innen is eredhet Jamamoto stílusának elnevezése, a Heiszei-esztétizmus.

A Heiszei-esztétizmus a kiszolgáltatottság különböző aspektusaira épít, több oldalról közelítve meg annak gondolatiságát, az egyén belső és külső erőkkel szembeni tehetetlenségének és küzdelmének tapasztalatát tárja elénk.

Képek forrásai, ahol további festmények megtekinthetőek:

Takato Yamamoto

https://dangerousminds.net/comments/death_is_my_lover_the_decadent_erotic_art_of_takato_yamamoto
– https://www.juxtapoz.com/news/news/takato-yamamotos-heisei-estheticism/
– https://www.juxtapoz.com/news/the-work-of-takato-yamamoto/

Források:
https://www.artpedia.asia/takatoyamamoto/
http://www.gei-shin.co.jp/comunity/07/01.html
Jeff Kingston, A modern Japán kihívásai, Antall József Tudásközpont, Budapest, 2018.
Misima Jukio, Egy maszk vallomásai, ford. Gy. Horváth László, Jelenkor, Budapest, 2018.
https://maimanohaz.blog.hu/2020/01/14/a_kotozes_muveszete_egy_japan_fotos_meghokkento_kepei

Wagner Nándor és Akiyama Chiyo élete, a wagneri életmű, valamint a Wagner Nándor-, és a Molnár Sándor-kiállítás

Írta: Vadász Fruzsina, 2023. 02. 04.

Élettörténet és szerelem: Nándor (1922 – 1997. nov. 15.) és Chiyo (1930 – 2021. okt. 29.)

A művésztelep és az építészet

A szobrászat

Molnár Sándor: Festőjóga

Társadalomtudományi szemléletű filmismertető és társadalomkorrajz

Filmadatlap

A filmről személyesebben, rövidebben …

A filmről tudományos-szakmailag, mélyebben …

Összegezve …

Szakirodalom:

Murakami Haruki, Egyes szám első személy

Kazuo Isiguro, Vigasztalanok, Klara és a Nap

Yei Theodora Ozaki, Japán tündérmesék

Kinkin szenszei álmától a jó és rossz lelkek küzdelméig – Három edói kibjósi a XVIII. század végi Japánból

Nacukava Szószuke, Rintaró és a könyvek útvesztője

Misima Jukio, Élet eladó

De ki is volt Mizuki Sigeru?

Gotō Shinpei munkássága és élete

Taiwan szigetről és a japán gyarmatosításról

A Negyedik Főkormányzó – Kodama Gentarō

A Negyedik Főkormányzó jobb keze – Gotō Shinpei

Portré – egy legendás orvos és egy legendás politikus életútja

A Főorvos Úr taiwani munkássága

„Mit is adott nekünk Gotō Shinpei?” – az intézkedések hosszú távú jótékony hatásai

Film Address „Ethicization of Politics” by Shinpei Goto, 1926 Junichi Kouchi 1926

Szerzői Megjegyzés:

Felhasznált irodalom:

Az 1910-es Japán-Brit Kiállítás, és útja Budapestre

Előhang

A Japán-Brit Kiállítás (1910) visszhangja a hazai sajtóban

A Japán-Brit Kiállítás Budapesten

A japán gyermekirodalom kiemelkedő alkotója, Kaneko Miszuzu (1903-1930)

Rebun, az „úszó virágsziget”

A kiszolgáltatottság esztétikája Jamamoto Takato művészetében

A kiszolgáltatottság gondolatisága a Heiszei-esztétizmusban

Film Address „Ethicization of Politics” by Shinpei Goto, 1926
Junichi Kouchi 1926

A japán gyermekirodalom kiemelkedő alkotója,
Kaneko Miszuzu (1903-1930)