A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Modern Kelet-Ázsia Kutatócsoportja és az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Néprajztudományi Intézete közös konferenciát szervez, amelynek célja a társadalom és környezet összefüggéseinek feltárása a mai Ázsiában.
A társadalom és környezet egymásra gyakorolt hatása mind a társadalom-, mind a humán-, és a természettudományok számára is egyre nagyobb jelentőségű kutatási irányzattá válik. Ázsia a világ legnépesebb kontinense, a világgazdaság egyre nagyobb jelentőségű szereplője és a civilizációs eredetű katasztrófák egyik legnagyobb elszenvedője is. Talán sehol máshol nem érzékelhető ennyire az átalakuló gazdaság környezetre gyakorolt hatása, az ehhez alkalmazkodó társadalmi változások, ezért különösen fontos ezt a területet multidiszciplináris kutatási módszerekkel vizsgálni, és ezért lehetnek az itt szerzett tapasztalatok érdekesek nemcsak a régió, de az egész világ számára is.
Habár a Monty Python színtársulat életművét nagyon kedvelem, a Brian Élete c. film, habár ugyancsak kedvelem, nem tartozik a kedvenceim közé, most ezt a cikket mégis a film egyik híres jelenetével, és egyik híressé vált szállóigéjével kezdem – „Mit adtak nekünk a rómaiak?” – ami, az 1995-ös Bandungi Konferencia, és a 2004-es Pekingi Konszenzus megállapításai és politikai állásfoglalásai óta egy szatirikus vita-provokációs forrássá vált a korábbi gyarmatosító és a korábbi gyarmati országok vitái és nézeteltérései között. A jelen cikk nem kívánja az említett politikai terület vitás kérdéseit feszegetni, se igazat adni egyik félnek sem, csupán egy cikksorozat első része, amely sorozat Japán Taiwan feletti gyarmati uralmába, és a sziget fejlődéstörténetéhez való hozzájárulásába szeretne betekintést nyújtani.
Taiwan szigetről és a japán gyarmatosításról
Taiwan szuverenitását és nemzetközi elismertségét tekintve az egyik legvitatottabb nemzetközi entitás a Földön, 2018-ban 23,78 mill. fő lakosságával, 36.197 km2 területével, 2020-ban 1350 mrd USD (PPP) GDP-jével és 2017-ben 57.000 USD (PPP) egy főre számított GDP-jével a világ egyik vezető gazdasága, Ázsia hetedik legnagyobb gazdasága, vásárlóerő-paritásosan, összességében a világ 22. legnagyobb gazdasága, egy főre tekintve, vásárlóerő-paritásban mérve viszont a 18. legnagyobb a világon. A „Taiwani Gazdasági Csodát” tekintve, még a gyarmatosítást ellenzők körében sem vitatható az a tény, hogy a jelenlegi mutatók eléréshez, és a mai gazdasági struktúra megalapozáshoz jelentős részt járult hozzá az ötven éves japán gyarmati uralom, mely 1895-től 1945-ig tartott.
Taiwan, Ilha Formosa – Alt om Taiwan: Taiwan the Complicated, forrás
Taiwan az eredeti japán szándékokkal ellentétesen, kárpótlásként került az országhoz az 1895. ápr. 17-én, a Shunparno Palotában aláírt Shimonoseki Békeszerződésnek megfelelően, mivel a Japán által áhított Liaotung-félsziget megszerzéséhez a többi nagyhatalom nem járult hozzá. Mindettől eltekintve azonban, ahogy Salát Gergely Tanár Úr is megemlíti, a taiwani japán gyarmatosítás a japán gyarmatosítások sorában egy pozitív kivételnek számít, mivel a taiwaniak a japán gyarmatosításra nem mint valami rosszra tekintenek, hanem nosztalgiával, barátsággal gondolnak vissza az említett ötven évre. A kettő fél között szoros emberi kapcsolatok is megfigyelhetőek, nincs olyan japán-ellenesség, japán-utálat, mint más korábbi, Japánhoz tartozó gyarmat esetén. Mindennek az oka az, hogy Taiwan volt Japán első gyarmata, és mint „elsőszülött gyermeket”, mintagyarmattá szerette volna tenni, demonstrálva ezzel azt, hogy japán gyarmatnak lenni jó.
Taiwannak a japán uralom ideje alatt 19 kormányzója volt, akikből az első hét és az utolsó három katonai kormányzónak, a nyolcadiktól a tizenhatodikig pedig civil kormányzónak, vagyis polgári hivatalnoknak számítottak. A Kabayama Sukenori által igényelt, sokszor támadott 1896./LXIII. Törvény biztosította a teljhatalmat a kormányzóknak a sziget felett, ugyanis a törvény megengedte a kormányzók számára, hogy csak a szigetre vonatkozó törvényeket hozzanak. Választott törvényhozás, vagyis parlament, nem létezett ebben az időszakban Taiwanon, az adott hatalomkör a mindenkori japán kormányzó kezében összpontosult, gyakorlatilag egészen a II. világháború végéig.
A Negyedik Főkormányzó – Kodama Gentarō
Taiwan negyedik kormányzója, Kodama Gentarō [兒玉 源太郎] Főkormányzó 1898. febr. 26. – 1906. ápr. 14. tevékenykedett a jelölt pozícióban a szigeten, akinek a neve a konszolidációs politikája, és az ún. „korbács és mézesmadzag” gyarmatpolitika miatt kiemelendő.
Kodama alapvetően katonai kormányzó volt, azonban az első a kormányzók között, aki az igazgatási-polgári ügyekre is kiterjesztette az intézkedéseit, ez a kettősség meglátszott a kormányzói tevékenységén is. Egy korabeli francia lap állítása szerint Kodama Gentarō Tábornok vázolt fel egy részletes tervet arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne ugródeszkaként felhasználni Taiwant egy gyors támadásra a délkelet-ázsiai francia birtokok, főleg Hanoi és Saigon ellen. A katonai vonatkozások mellett azonban a közigazgatási aspektusok is vitathatatlanul jelentősek a Kodama-kormányzást tekintve. Ahogy a híres szerző, Jordán Gyula is megemlíti, Taiwan japán uralom alatt álló, Kodama előtti első három évében katonai igazgatás érvényesült és csak ezután, vagyis Kodama idején épült ki a polgárinak nevezhető igazgatás a szigeten. Az ő ideje alatt szakított a gyarmat a korábbi katonai, katonai rendőrségi és katonai-rendőri vegyes ellenőrzéseken alapuló „háromszoros éberség” rendszerével, amely az őslakos bennszülöttek által lakott, nyugtalan nyugati hegyi körzeteket szigorúbb ellenőrzés (katonaság és katonai rendőrség) alá vonta. Helyette megerősítette a rendőrség szerepét, bennszülött rezervátumokat hozott létre az őslakosok számára, és kínai-japán minták nyomán megerősítette és kiterjesztette a (kínaiul) baojia [保甲], vagyis a (japánul) hoko [保甲制度] rendszert. Ennek az ősi kínai intézményrendszeren alapuló rendszernek az alapjai azon kölcsönös megfigyelésre épülő kölcsönös felelősségi csoportok voltak, amelyek kollektívan viselték a büntetések és egy-egy milícia-tag kiállításának a terhét. Egy-egy ilyen csoport tíz családi háztartásból állt.
A Negyedik Főkormányzó jobb keze – Gotō Shinpei
Mivel Kodama Gentarō a taiwani ügyek helyett sokkal inkább a japán belügyekkel foglakozott szívesen, a taiwani ügyek tényleges kezelését és irányítását Gotō Shinpeire, [後藤 新平] személyes és szakmai barátjára bízta. Gotō Shinpei volt a taiwani gyarmati közigazgatás tényleges kiépítője, és az első olyan japán személyiség a japán gyarmatpolitika történetében, aki az etnográfia módszereit is alkalmazta a meghódított területeken a helyi népesség megértése érdekében.
Gotō Shinpei (1857. júl. 24. – 1929. ápr. 13.) életműve a taiwani ügyeken felül is legendás. Eredeti foglalkozása szerint orvos volt, azonban volt ő a Takushoku Egyemen a Rektor, volt ő Tokyō Polgármestere is, és szintén ő volt a Japán Cserkészmozgalom Főcserkésze. A Taiwani Kormányzatban ő felelt a polgári ügyekért.
Gotō Shinpei Főcserkész egyenruhában, Warrick L. Barrett: Shinpei Goto. In.: Find a Grave, forrás
Tudományos munkásságának egyik legfőbb műve a „Biológiai Elvek”, vagyis a „Seibutsugaku No Gensoku” [生物学の原則]. Az írása szerint a taiwani ügyek kezelésekor a taiwani lakosok természetéből kellett kiindulni annak a megválaszolására, hogy hogyan érdemes jól kormányozni a szigetet. Tehát ennek érdekében meg kellett ismerni az ő szokásaikat, és mivel nem lehetett őket „japánokká tenni”, emiatt sajátos szabályokat kellett hozni a taiwaniakra vonatkozólag, és azokat az ő természetük és szokásaik alapján kellett meghozni. Mindennek érdekében egy tudományos alapokon működő tanácsot is felállított „A Taiwaniak Régi Szokásait Vizsgáló Tanács” néven.
Portré – egy legendás orvos és egy legendás politikus életútja
Gotō ShinpeiIwate Prefektúrában született 1857. júl. 25-én, [forrás-eltérés a korábbiakhoz képest] a Mizusawa Klán egyik samurai harcosának fiaként. Az akkori szülőfaluja, Shiogama-mura, ma már város, és Oshu névre hallgat. A kortárs, nemzetközi politikában is ismert politikusok közül a karrierje leginkább a német vegyészmérnök Angela Merkel Kancellár Asszonyéra[1] hasonlít, ugyanis Gotō Shinpei is a természettudományok terén vált naggyá a tudományos pályafutását tekintve.
Gotō Shinpei, Nagoya University School / Graduate School of Medicine Main Portal, forrás
A Sukagawa Orvosi Iskola elvégzése után 1881-ben az Aiichi Prefekturális Kórház munkavállalója lett, amelynek aztán 24 évesen igazgatójává, és ugyanekkor vált az Aiichi Orvosi Iskolának a vezetőjévé is. 1883-ban pedig megvetette a lábát a közigazgatásban is, a Naimu-shōnak, [内務省] vagyis az akkori Belügyminisztériumnak a Tisztaságügyi Hivatalának az egyik munkatársaként. Ennek az irodának lett az igazgatója 1892-ben, németországi tanulmányai után. Németországban a nyugati pszichológia és fiziológia ismereteivel gazdagodott. Az 1883-as év nemcsak karrierszempontok miatt volt kiemelkedő Gotō életében, hanem magánéleti okokból is, ugyanis ekkor házasodott össze feleségével, Kazukoval is Minato városban. Később a Minato városhoz tartozó Shibakoenben alapította meg egy kollégájával a Fertőző Betegségek Intézetét.
Amikor 1882-ben, az akkori Miniszterelnököt, Itagaki Taisuket [板垣退助] egy merénylő majdnem halálos módon megsebesítette Gifu városban, Gotō Shinpeit kérték fel egy telegramos távirat formájában arra, hogy látogassa meg a sebesült miniszterelnököt és adjon róla orvosi diagnózist. Azonban az utazásra csak hosszas huzavona után kerülhetett sor, ugyanis nem kapott rá azonnal prefekturális engedélyt. A későbbi sikeres utazás és orvosi diagnózis után Gotō azt állapította meg, hogy a miniszterelnök szervezete kellően ellenálló és erős volt ahhoz, hogy a sérülésből felgyógyuljon – „Uram, Önnek büszkének kellene lennie erre a sérülésre!”.
1898-ban nevezte ki őt a Polgári Igazgatás Hivatal Igazgatójának a már kormányzóságot betöltő Kodama Gentarō. 1903-ban egy császári rendelkezés nyomán beválasztották az akkori Felső-Ház, vagyis a Kizoku-in [貴族院] tagjai közé. A későbbiekben Katsura Tarō [桂太郎] Miniszterelnök kormányaiban (második és harmadik Katsura-kormány) a Kommunikációs Miniszter és a Vasúti Osztály Igazgatója pozíciókat is betölthette. A későbbi miniszterelnök, Terauchi Masatake [寺内正毅] kormányában a Belügyminiszter és a Külügyminiszter pozícióját is ő töltötte be. A személyisége nemcsak a taiwani gyarmatosítás során vált meghatározóvá, hanem Mandzsúria gyarmatosítása során is, ugyanis az itt létrehozott japán vasúti vállalat, a Dél-Mandzsúria Vasút Kft. első elnökévé is őt választották meg 1906-ban. 1920-ban Tokyō Város Polgármestere lett, amit később egy elég elfoglalt időszak követett az életében, ugyanis az 1923-as Nagy Kantói Földrengés után Belügyminiszterként és a Császári Város Újjáépítési Osztályának Elnökeként neki lett a feladata Tokyō város újjáépítési tervének kidolgozása. Mindez Yamamoto Gonbee [山本権兵衛] Miniszterelnök második kormányának idején történt. Gotō Shinpei később a Szovjetunióval való diplomáciai kapcsolatfelvétel során is kulcsszerepet töltött be.
Tartalmas, alkotó és elfoglalt élete nemcsak az előbb említettek miatt legendás, hanem amiatt is, mert a mai NHK, vagyis a mai Japán Hírügynökség elődjéül szolgáló Tokyo Hoso-kyoku enkaku shi [東京放送局遠隔し] elnökeként ő adta le az első rádióadást a japán rádiózás történetében, 1925-ben, az Atago-hegyről.
Gotō Shinpei, National Diet Library, Japan, forrás
1929-ben távozott el az élők sorából, felesége mellé temették el Aoyama Reienben. Gotō Shinpeire nem csak a temetkezési helyén lehet emlékezni, amely ma síremlék, hanem az életéről szóló emlékmúzeumban is, a Gotō ShinpeiEmlék Múzeumban, amely Iwate Prefektúra Oshu városában található, vagyis Gotō Shinpei szülővárosában.
A Főorvos Úr taiwani munkássága
Gotō 1898 – 1906 időszakban, vagyis Kodama teljes kormányzói ideje alatt felelt a taiwani gyarmat polgári igazgatásáért, amelynek a feje is ő volt, ráadásul az egyéb ügyekben, főként a katonaiakban, Kodama helyetteseként is szolgált. Sok forrás nem is a kormányzó Kodama Gentarōhoz, hanem Gotō Shinpeihez köti a már említett baojia, vagyis hoko rendszer intézményesítését. Az ő munkássága során a gyarmat földbirtoklási és adózási rendszerét is újjászervezték, és egy sor közegészségügyi intézkedést is hoztak. Támogatta a vasutak, utak, kikötők kiépítését, segítette a könnyűipari fejlesztéseket, különös tekintettel a cukorfinomító üzemekre, valamint egységes valuta-, és mértékegységrendszert vezetett be. Gotō bátorította azokat a japán intézkedéseket a szigeten, amelyek a japán társadalmi és nyelvi dominanciához járultak hozzá. Tehát a Kodama – Gotō páros a közös hatéves gyarmati együttműködésük során teljes egészében átszervezte a taiwani közigazgatást, gazdaságot és társadalmi életet, amely alól egyetlen taiwani család sem képezett kivételt. Jelentős intézkedésnek számított a taiwani bankrendszert tekintve az 1899-ben felállított Bank of Taiwan, ami a gyarmatosítás utáni időszakban nagy segítséget jelentett a Kuomintang Párt (Guomindang) [国民党] által vezetett Kínai Köztársaság gazdaságának a helyretételéhez a II. világháborút követően.
Gotō még érkezése előtt 1898-ban átfogó felterjesztést intézett a kormány felé összegezve a taiwani egészségügyi helyzetet, ami hozzájárult ahhoz, hogy a sziget Főorvosának a tisztségét elnyerte. Taiwanra érkezése után igyekezett a sziget lakóinak életkörülményeit, hagyományos szokásait, egyéb viszonyait is megismerni, egyfajta „orvosi diagnózist” felállítani. A Németországban szerzett pszichológiai ismeretei nagy segítségére voltak, hogy megállapítsa a taiwani lakosságról, hogy az itt élő emberek gyengék a kényszerítő, fenyegető intézkedésekkel szemben, félnek a haláltól, szeretik a pénzt, könnyen kísértésbe esnek, és a hiúságukat tápláló pozíciók csábításának is könnyen engednek. Emiatt gyakran rendezett ünnepségeket; voltak évente csak egyszer megtartott nagyobb ünnepségek, illetve bankettek is, ez utóbbiak közül jelentős volt a 80 éven felüliek tiszteletére rendezett esemény, melyen 1900-ig Kodama Kormányzó is megjelent. Ugyanennek az évnek a márciusában egy nyolcnapos konferencia keretén belül a taiwani lakosság meghívott képviselőivel tárgyalva egy olyan együttműködésre hívta a sziget lakosságát, aminek a lényege egy újfajta oktatási rendszer bevezetése volt, amely ötvözte a neokonfucianizmust a Meiji-Rendszer saját oktatási rendszerével. Gotō tehát nem kívánta teljes mértékben ráerőszakolni a lakosságra a japán szokásokat és ismereteket, hanem azokat ötvözve a helyi sajátosságokkal, fokozatosan igyekezett megismertetni a lakossággal. Vagyis Gotō nem asszimilálni, hanem integrálni akart. Meglátása szerint Taiwanon egy olyan helyi elitre kellett támaszkodnia a gyarmatosító Japánnak, ami japán nevelést kapva nőtt fel.
Gotō egyik legfőbb feladatának egy centralizált bürokratikus szervezet kiépítését tartotta, amely kiépítése során személyesen vállalt szerepet a legfelsőbb szintű vezetők kiválasztásában: Japánból jól képzett, fiatal, becsületes szakértőket toborzott. Rövid távú döntések helyett a hosszú távú politikát helyezte a középpontba. A legfelsőbb döntéshozó szerv, a Minsebu [民せ部] mellett kettő tucat hivatal működött, és maga az igazgatás három szinten valósult meg, ahol a központi szint alatt helyezkedtek el a prefektúrák, és azok alatt a kisvárosok és a falvak. A hatalom külső megjelenítésével igyekezett hatni a taiwaniak pszichéjére is: a hivatalnokok egyenruhát viseltek és elkülönített elit-lakóhelyeken éltek, amelyek saját egészségügyi ellátással rendelkeztek Egy tekintélyes kormányzati palota építése mellett széles körutak, parkok kiépítését rendelte el. A helyi és regionális igazgatás feladata lett az adók begyűjtésének ellenőrzése, az egészségügyi, tisztaságügyi intézkedések kikényszerítése, a bennszülött őslakosok mozgatása.
A baojia, vagyis hoko rendszer alkalmazása 1902-re a bennszülött őslakos körzeteket leszámítva általánossá vált a szigeten. A rendszer megfelelt a korábbi kínai konfuciánus társadalom felfogásának, ahol a család feje a rend, a tekintély és a morál megtestesítője volt, a rendszer a kollektív felelősség elvén működött, vagyis egy-egy jia-n belül a tagok bűn elkövetése esetén minden háztartásfőt megbüntettek. Ezen a rendszeren belül valósult meg háztartások felmérése, az érkezés és a távozás megfigyelése, a természeti katasztrófák és a bűnözők veszélyére való figyelmeztetés, az ópiumfogyasztók leszoktatása, a jótékonysági segélyek nyújtása, az adók begyűjtése, és minden más hasonló tevékenység. A baojia rendszer keretein belül valósult meg a milíciatagok toborzása is, aminek alapvető funkciója a bűnözők és a természeti katasztrófák elleni védekezés volt. Négy bao, együttesen hozott létre egy-egy milíciacsoportot, amely általában 40 főből állt, 17 és 40 év közötti férfiakból. A milíciatagok a szolgálati idejükben csak a japánok által jóváhagyott egyenruhát viselhették, a szolgálatuk azonban nem maradt jutalmazás nélkül, az üzleti életben, az oktatásban, a kormányzati posztokra való kinevezésekben kedvezményes lehetőségekben és előnyökben részesültek. A meggyökeresített rendszernek hála, 1902-ben helyreállt a sziget társadalmi rendje, amelyre a japán gyarmatosítás előtti időszakokban a békétlenség volt jellemző. Mindez később, a II. világháborút követően nagy segítséget jelentett a Kuomintang-rezsim számára, hogy a Kínai Köztársaság rendjét egy már korábban, a japánok által megszilárdított rendre alapozza.
A baojia rendszert egészítette ki azon társadalmi mozgalom, amely Gotō Shinpeire, Japán Cserkészmozgalom Főcserkészére tipikusan jellemző volt, és aminek a szellemi atyja is Gotō volt. Az Ifjúsági Alakulat 16 év feletti fiatalok szervezete volt, ami rendőri felügyelet mellett tevékenykedett. A kiválasztott fiatalokba igyekezett egyfajta elittudatot nevelni, fegyelmezett, fegyvertelen cserkészcsapatokként a patkányirtást és a kötelező háztartási nagytakarításokat bátorító kampányokban jelentős szereplőkként vettek részt. Mindemellett segítettek a népszámlálásokban, a gazdasági adatgyűjtésben, az erdősítési akciókban, utak, hidak, gátak javításában, a szokatlan tevékenységek felderítésében és jelentésében.
A baojia, vagyis hoko rendszer kiépítése mellett nagy kérdést jelentett a fejvadász bennszülött, vagyis őslakos törzsek pacifikálása, amelyre egy különlegesen képzett hegyi rendőrséget szerveztek japánok és taiwaniak bevonásával: 5000 fő rendőr a vidéken, és 3000 fő különlegesen kiképzett rendőr az erdős határon és a bennszülöttek, vagyis az őslakosok által lakott területeken. 1901-ben Gotō amnesztiát adott a megmaradt bennszülött gerilláknak annak fejében, hogy leteszik a fegyvert. Az amnesztia sikeres volt, 1903-ban az utolsó csoport is megadta magát, habár a küzdelem áldozatainak a száma az őslakosok irányából 12.000 fő volt, a japánok irányából 2124 fő, 1898, ill. 1985 és 1902 között.
Gotō Shinpei munkássága nem csak a közigazgatási és az etnográfiai területeken ért el magas sikereket, hanem a taiwani közegészségügy alapjainak lefektetésében is, orvosként erre nagy hangsúlyt fektetett. Minderre a korábbi történelmi tapasztalatok miatt is szükség volt, ugyanis egy korábbi, 1874-es japán expedíció során, melynek leplezett szándéka volt a gyarmatosítás, az expedíciós hadtest 3600 fő résztvevőjéből 500 fő, vagyis a hadtest egynyolcada meg is halt a bennszülöttek támadásaiban és olyan járványokban, amelyek Taiwanra a japán gyarmatosítás előtt jellemzőek voltak: pestisben, kolerában és maláriában. Ráadásul a sziget lakosságának 20-50%-a volt ópiumfogyasztó. Alapvetően a kötelező oltások és egészségügyi szűrések bevezetése, a taiwani kórház-hálózat kiépítése és az egészségügyi oktatás meghonosítása Gotō Shinpei kezdeti törekvéseinek és intézkedéseinek későbbi eredményei lettek. 1936-ra 270 kórház épült fel, és míg 1895 előtt az 1000 főre vetített halálozási ráta 40 fő volt, addig 1941-1943-ra ez a szám 18,5 főre csökkent, a várható élettartam is a férfiak esetében 13,4 évvel, a nők esetében 16,7 évvel nőtt. A japán intézkedések nem csak az említettekben merültek ki, hanem többek között olyan kampányokban, amelyek a családi háztartásokban a takarítást félévenként kötelezővé tették, elrendelték a patkányirtást, artézi kutakat ástak, hogy a fertőzött helyett friss vizet fogyasszanak az emberek, igyekeztek a hagyományos kínai halottkultuszt, vagyis a holttest több hónapos családotthoni kiállítását és tárolását felszámolni, mindemellett szennyvíztisztító telepeket is létrehoztak. Az ópium-előállítást és forgalmazását állami monopóliumba vették, aminek következtében az említett ópiumfogyasztás csupán néhány százalékra esett vissza, 1921-ben 1,3%-ról beszélhetünk csak. Ópiumot csak az államilag ellenőrzött ópiumbarlangokban lehetett fogyasztani, és az előállítás pedig a Taipei-i Állami Ópiumgyárban történt.
Engedélyezett ópiumbarlang, Salát Gergely: Taiwan története – Egészségügy a japán időszakban.Állami Ópiumgyár, Salát Gergely: Taiwan története – Egészségügy a japán időszakban.
A kínai lányokat érintő szokást, a lábelkötés szokását sem kímélte a Kodama – Gotō páros, ők kezdeményeztek egy olyan hatásos kampányt az említett szokás ellen, aminek az eredménye a későbbi kormányzói időszakban, pontosan 1915-ben, a lábelkötés szokásának a teljes betiltásához vezetett. Ugyancsak Gotō Shinpei nevéhez kötődik a Taipei-i Orvosi Iskola felállítása, mely az első ilyen jellegű intézmény volt a szigeten. Az orvostudományok egyetemi szintű oktatása is Gotō Shinpei hatására valósult meg 1934-ben, amit már 1898-ban megelőzött egy orvosi szaklap megjelentetése Taiwanon, ami később egy folyamatosan megjelenő szakfolyóirattá terebélyesedett. Az intézkedések következtében valamivel több, mint egy évtized alatt majdnem teljesen kiirtották a pestist, megakadályozták a kolera terjedését, és a malária kezelése érdekében egy maláriakutató központot is létrehoztak. Gotō Shinpei hatására az 1930-as évek végén évente már több mint 3 millió vérvizsgálatot végeztek, aminek eredményeképpen a járványok további kitörését sikerült megakadályozni.
Gotō Shinpei intézkedéseinek a hatékonyságát és eredményességét mutatta az a későbbi epizód is, amikor a Népszövetség Kábítószer-ellenőrző Bizottsága 1930 február-márciusában vizsgálóbizottságot küldött Taiwanra a kábítószer gyártásának, elosztásának, illegális használatának a helyzetét kivizsgálni. A Bizottság a jelentésében kiemelte a taiwani ópiumellenes intézkedések hatékonyságát, amit az is mutatott, hogy a kábítószerfüggők száma 50.000 fő alá esett, ami a japán gyarmati korszak előtti időszak ópium-fogyasztásának az egyharmadát jelentette a jelentés szerint.
„Mit is adott nekünk Gotō Shinpei?”– az intézkedések hosszú távú jótékony hatásai
Taiwan egy olyan hely volt még a XVIII. századi kínai Qing fennhatóság alatt, amire egy korabeli kínai mondás szerint „Egy kis zavargás minden harmadik évben, egy nagy felfordulás minden ötödik évben” [„三年一小反, 五年一大亂”] volt a jellemző, vagyis nagy volt a társadalmi békétlenség és sok volt a fegyveres felkelés, vagyis a polgárháború.
Gotō Shinpei, Nagoya University School / Graduate School of Medicine Main Portal, forrás
Gotō Shinpei intézkedéseinek a jótékony hatásai pont ezeket a társadalmi tendenciákat ellensúlyozták, tehát elsősorban a társadalom olyan alszektorainak a területén érhetőek tetten, mint a stabil igazgatási struktúra, a stabil társadalmi rend, a stabil közegészségügy. Taiwan „Főcserkész Apukája”, vagyis a Főorvos Úr különleges odafigyelésével, a „Biológiai Elvek” alapján történő tudatos kezelési módokkal egy olyan szemléletet hozott be a japán gyarmatosítási elméletekbe és gyakorlatokba, amit a taiwaniak a mai napig megköszönnek Japánnak. A taiwani sajátosságokra alapozott közigazgatási struktúrával a korábbi békétlenség helyett a taiwaniak tekintélytiszteletet, felelősségtudatot, ezáltal öntiszteletet tudtak tanulni, ami mellett a sziget rengeteg egészségügyi rákfene-problémáját is a Gotō Shinpei-hagyaték oldotta meg. Ennek a szellemiségnek a következtében, és a létrejött társadalmi-igazgatási-egészségügyi stabilitásnak köszönhetően Taiwan lett az egyetlen olyan gyarmata Japánnak, amely a gyarmatosításra nem keserűséggel, hanem egyfajta pozitív nosztalgiával tekint vissza. Ugyancsak ennek a társadalmi stabilitásnak köszönhette később a kínai Kuomintang Párt azt is, hogy nem egy képlékeny, instabil alapon kellett újjászerveznie a Kínai Köztársaság [中華民國] rendjét és önmaga pártstruktúráját.
Taiwan történetében korábban nem valósult meg ilyen mély társadalompolitika megtervezése és megvalósítása, sem nem a holland gyarmatosítás (1624-1662) időszakában, sem nem a kínai Qing-Dinasztia (1644-1911) reformhivatalnokainak, vagyis Shen Baozhen [沈葆禎], Ding Richang [丁日昌] és Liu Mingchuan [刘铭传] időszakaiban.
A Gotō Shinpei-örökség már említett társadalom-politikájának, vagyis demográfia-politikájának a „képzeletbeli i-betűjére az tette fel a pontot”, hogy Taiwan történetében teljes és modern eszközöket is bevető népszámlálást a Kodama – Gotō páros időszakában, pontosan 1905-ben hajtottak végre, az akkori han taiwaniak lakosság-főszámát 2.890.485 főben adva meg.
Akit egy kis korabeli japán nyelvű animációs némafilm érdekelne Gotō Shinpei etnicitás-politikájáról, az alábbi filmarchívumban tudja megtekinteni:
A jelen sorok szerzője tiszteletben kívánja tartani az 1992-es Konszenzus [九二 共识 / 九二 共識] politikai és jogi eredményeit, a későbbi vonatkozó megállapítások vívmányait.
A jelen sorok írója a jelen sorok írása és publikálása után vette észre azt, hogy Rácz Gábor Tanár Úr is írt hasonló témában egy hasonló című tanulmányt, habár a jelen publikáció és az adott tanulmány tartalmilag nem fedik egymást. Az említett tanulmány és elérhetősége: Rácz Gábor:Mit adtak nekünk a japánok? Taiwan és Korea fejlődése a Japán uralom időszakában. In.: Salát Gergely – Szilágyi Zsolt: Traumák és Tanulságok. A II. világháború öröksége a Távol-Keleten. Typotex-Panta Kiadó, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2017
Salát Gergely:Taiwan története – Bevezetés. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.
Salát Gergely: Taiwan története – Alapvető adatok. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.
Salát Gergely: Taiwan története – A japán gyarmati uralom kezdetei. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.
Jordán Gyula:Tajvan Története. Kossuth Kiadó Budapest, 2005.
Salát Gergely: Taiwan története – Egészségügy a japán időszakban. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.
Salát Gergely: TAIWAN A 18. SZÁZADBAN – 2/2: Elégedetlenség és konszolidáció. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.
[1] Azok számára, akik a Kancellár Asszony életútjára kíváncsiak, ajánlom a következő kettő életrajzi könyvet: Stefan Kornelius:Angela Merkel – Az Életrajz. TranzPress Könyvek Kiadó, Budapest, 2014.; Pietsch Lajos:Angela Merkel, az első. Kossuth Kiadó 2014.
Az 1910-es Japán-Brit Kiállítás, és útja Budapestre
Írta: Varga Lilla, 2021. 06. 04.
Előhang
Miután Perry „fekete hajói” (1854) utat nyitottak a felkelő nap országába, a kapcsolatfelvétel lehetősége Japánnal nem szorult többé korlátok közé. Ennek köszönhetően természetes érdeklődés irányult Nyugat részéről Japán eleddig kevéssé ismert kultúrája felé. Mindez azonban Japán számára nem történhetett viharok nélkül; a nyitás és a gazdasági változások a már meggyengült sóguni rendszerrel szembeni feszültségek további táptalaja lett, és az addig fennálló hatalom megtöréséhez vezetett. 1868 elhozta a Meidzsi-kort és a restaurációt, mely véget vetett a 700 éves sóguni rendszernek.
Az országon belül folyó hatalmi harcokba Franciaország és Anglia is belenyúlt, Japán pedig hirtelen a világpolitika sodrásába került. A szigetország azonban nem kívánt Ázsia gyarmatosításának következő állomása lenni az európai nagyhatalmak szemében, ezért rendkívüli ütemben modernizációba kezdett az európai országok mintájára, és a gyarmatosított helyett a gyarmatosító szerepét szándékozott magára ölteni.
Ezt az elhatározást követte az I. világháborúig a japán-kínai háború (1894-95), a japán-orosz háború (1904-1905) és Korea megszállása (1910).
Annak érdekében, hogy politikai és gazdasági erődemonstrációja mellett a japán kultúra is kellően megragadja Európa figyelmét, Japán már 1862-ben részt vett – ha nem is hivatalosan – egy londoni kiállításon, melyet 1873-ban a bécsi kiállítás követett, ahol Japán már hivatalosan is képviseltette magát, mint modernizálódó állam. 1910-ig 36 európai kiállításon vettek részt (beleértve a párizsi Világkiállítást is 1878-ban) – kultúrmissziós célok mellett, a fejlődés érdekében maguk is tanulmányozni kívánták a nyugati vívmányokat, illetve a kiállításokon való jelenléttel is lendíteni szerettek volna a japán exporton.[1]
Azonban a fent említett keleti frontos háborúi, melyeket győzelemmel zárt, megingatta a Nyugat szemében a szigetországról eddig kialakított naiv-romantikus képet, és a korabeli sajtóban több helyütt negatív felhanggal kezdtek nyilatkozni Japánról – a „sárga bestiáról” (ld. lent), mely erősödése Európát és a nyugati világot fenyegetheti.
Az Újság, 1910. 07. 29.
Az 1910-es londoni japán kiállítás ennek tükrében bírt kiemelt fontossággal. A kiállítás célja az volt, hogy a japán művészet, ipar, történelem és kultúra fejlődését reprezentálja, a „modern Japán” katonai sikereivel egyetemben, így bemutatásra került a gyarmatosított területek kultúráiból is egy szelet. Rendkívül gazdag volt tehát a kiállítás anyaga, melyek közt nemzeti kincsek ugyancsak helyet kaptak. Japán ezzel a kiállítással is helyre kívánta állítani európai renoméját, főként mivel háborús kiadásai miatt erősen megcsappant az államkincstár, annak érdekében pedig, hogy az ipari fejlesztésekbe tovább tudjon invesztálni, kölcsönt kívánt felvenni a britektől.[2]
Az Újság, 1910. 01. 19.
A Japán-Brit Kiállítás (1910) visszhangja a hazai sajtóban
Japán fenyegetés, úgymint „Ázsia az ázsiaiaké” – A korabeli hangok leginkább Japán rendkívüli ütemű fejlődését, győztes háborúit emelik ki, és bocsátkoznak ezek alapján messzemenő feltételezésekbe.
Czink Lajos, Japán kiállítás, Pécsi Napló, 1910. 07. 20.
A sok helyütt heves hangvételű beszámolók negatív japán-képe, és az ebből kiinduló keleti megszállás sötét jóslatai mögött a keleti országok egymáshoz való viszonyának, történelmük és kultúrájuk ismeretének korlátozottsága érződik – ennek tükrében egyenes következmény, hogy többen a japán kiállítást ezen Európát is magával sodró, idézve „öntudatra ébredt” Kelet erődemonstrációjának tekintette.
Czink Lajos, Japán kiállítás, Pécsi Napló, 1910. 07. 20.
Azonban a „vén Európát” (3) fenyegető „ifjú Japán” (4) általában véve sikeresen nyűgözte le épp úgy keserű szájízű, mint csodáló szemlélőit, biztosan találunk egy-egy elemet, mely általános tetszésnek örvendett, mint például a „törpe japán fák” (5), melyek úgy tűnik, minduntalan felhívták magukra a figyelmet.
Ivánfi Jenő, Japán Londonban, Az Újság, 1910. 07. 29.
A bonszai kultúra elragadtatta a szemlélőket, hiszen a fák itthoni „funkciójától” olyannyira eltérő, újszerű szerepük mintha csak szimbolizálta volna a kultúrák különbözőségét. A korabeli cikkeket olvasva az az érzés keríti hatalmába az embert, hogy a kiállításon részt vevők mind erre kíváncsiak, ezt keresik – a távoli, misztikus ismeretlenségbe burkolódzó, európai szemnek új, friss, izgatóan idegen és érthetetlen kultúra megnyilvánulásait. A „mást” keresik a kiállított világban – ha számukra eleget találnak, elégedettek, ha keveset, akkor kritikusabbak.
Míg az egyik tudósító felrója az európaias stílt, például hogy a jelenlevő japánok – a skanzen területének kivételével – európai öltözéket viselnek, a másik épp ellenkezően, a japán jelenlevők egyedi szellemiségéről ír, és pozitívumként emeli ki, hogy a japán stílus magát „európai szellem által átitatott (…), a maga eredetiségében, de stilizálva, tehát nem olyan túl bizarr alakban” (6) képviselteti.
A korabeli olvasóknak mégiscsak fejtörést okozhatott, hogy miként is képzeljék el, ezt a bár minden tudósítás szerint igencsak gazdag anyagban bővelkedő kiállítást – hiszen hol úgy nyilatkoznak róla, hogy a japán kultúráról, iparról és történelemről rendszerezetten, jól felépítetten nyújt átfogó képet, míg másutt épp ellenkezőleg, azt róják fel neki, hogy rendszerezetlenül, a bóvli és valós kulturális értéket magáénak tudó műtárgyak zavaros keverékével várja a látogatókat.
Az a bizonyos „teljesen japán szellem” (7) – A kiállítás múltra visszatekintő részei viszont egyöntetűen magukkal ragadták a tudósítókat – az 5., 7. és 8. századi műtárgyak; Buddha-szobrok, kisplasztikák és metszetek, valamint a felépített japánkertek.
Vasárnapi Újság, 1910. 09. 04.
A minden területen megjelenő művészi gondosság és precizitás lett az európaiak szemében Japán sajátja – lett légyen szó képző- és iparművészetről vagy gépiparról. A természethez való hozzáállásukat pedig a prezentált japánkertek sajátos hangulatában, a természetesség és a gondos, arányosságra törekvő tervezés harmonikus egységében látták megnyilvánulni.
Ugyancsak jellegzetesen „japáninak” érezték a természetábrázolás jellegzetességeit, egyrészt, hogy a részletek kiemelt figyelmet kapnak a művész részéről, másrészt pedig a virágrendezésben is szerepet kapó abbéli szándék, hogy az egyes ábrázolt vagy felhasznált elemek önmagukban is teret kapjanak – ez utóbbi megfigyelésből tudhatjuk, hogy valóban nem csupán a kifejezetten Nyugatnak szánt műtárgyak szerepeltek a kiállításon, hanem a valódi japán ízlést tükröző tárgyak is helyet kaptak. A nanban („déli barbár”) tárgyakat ugyanis a japánok kifejezetten a nyugati (elsősorban holland és spanyol) ízlésnek megfelelően túldíszítették, eltérően a belföldre készült tárgyak stílusától.
A kialakított kertek, a narai Kasuga templom élethű vörös kapuja, az évszakok váltakozását végigkövető „Egy év Japánban” részleg költői hangulatú természeti ábrázolása elvarázsolja a tudósítókat, és az „ifjú Japán” hirtelen mintha megöregedne az írók szemében.
Ivánfi Jenő, Japán Londonban, Az Újság, 1910. 07. 29.
Mindeközben a „japán szellemről” nem lebbent fel teljesen a „titokzatosság fátyola” (8), a benyomások és új ismeretek itthon tovább fokozták az érdeklődést a szigetország iránt.
A londoni kiállítás margójára – „Japán lakodalom Londonban”, Pesti Hírlap, 1910. szept. 10.
A Japán-Brit Kiállítás Budapesten
Radisics Jenő, a Magyar Iparművészeti Múzeum igazgatójának szervezésében aztán, akitől egyébként átfogó tudósítást közöltek a londoni-japán kiállításról a Vasárnapi Újság 1910. szep. 14-i számában, megszervezte a londoni kiállítás iparművészeti csoportjának Budapesten való bemutatásának lehetőségét is. A Londonban kiállított tetemes mennyiségű műtárgy három csoportban, három további országba kerültek; a bányászati szekció Torinóba, a természettudományi Drezdába, az iparművészeti (és utóbb a szépművészeti szekció egy része is) Budapestre. (9)
Vasárnapi Újság, 1911. 01. 22.
Mint a korabeli tudósításokból kiderül, a kiállítás japán művészeti oktatási anyagát ajándékba kapta a Magyar Közoktatásügyi Minisztérium, amiért cserébe pedig mi „magyar művészeti oktatást feltüntető műtárgyakat és rajzokat” (10) ajándékoztunk a japán államnak. A kiállítást az Iparművészeti Múzeum földszinti üvegcsarnokában, és az azt körülvevő folyosókon rendezték be, a Tokiói Festészeti Akadémia tanára, Kume szan vezetésével, japán szakemberek közreműködésével. A londoni kiállításról hozott, valamint Tokióból érkezett mesterséges fák és virágok, lampionok és díszítő elemek feleltek a hangulatért. Három csoportban állították ki a tárgyakat; volt egy szépművészeti rész, mely a japán állam tulajdonában lévő tárgyakat is felvonultatott (az értékes nemzeti kincseket azonban már Londonból hazaszállították), egy iparművészeti rész, mely számos bronz, porcelán, szövet, hímzés és lakkmunkát tartalmazott, és egy iparoktatás szekció (mely tárgyai Magyarországon is maradtak).
Radisics Jenő a kiállítás kapcsán tartott előadásán kiemelte a japánok „eltanulási folyamatának” egyediségét, miszerint anélkül tesznek magukévá új ismereteket, hogy „nemzeti jellemük megváltoznék” (11).
(A japán iparművészet), Budapest Hírlap, 31/18, 1911. jan. 21.
A budapesti kiállítás egyedi tervezésű plakátot is kapott, melyet Utagawa Wakana festőművész alkotása nyomán készítettek, melyen „magnólia-ágon csiripelő veréb látható” (12). 1911. január 15-én, délután öt órakor, Zichy János Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter köszöntőjével nyitották meg a kiállítást a nagyérdemű előtt, a közönség azonban már jan. 13-ától kezdve olvashatta a sajtóorgánumok hasábjain a tudósítók első benyomásait, így felkészülhetett, hogy „élvezete lesz belőle, okulása is”, amikor belép „ebbe a különös világba”, mely „idegen, de vonzó és barátságos”. (13)
Érdemes megjegyezni, hogy kiállításról íródott tudósítások itt-ott arra is törekednek, hogy olvasóikat kiműveljék a tárlat megtekintése előtt. Ennek az edukációs szándéknak talán legjobb példája a Budapesti Hírlap 1911. jan. 13-i számában található, ahol a „meglehetősen idegen, de azért minden ízében érdekes és szép művészet lelkéhez” kívánja közelebb vinni olvasóit Csányi Károly azáltal, hogy hol bővebben, hol tömörebben, de átfogóan kitér a bemutatott tárgyakhoz kötődő kulturális és történelmi háttérre. Ekképp nyújt betekintést a képtekercsek, fametszetek (elkészítési módozatukkal egyetemben), a bronzművesség fejlődése (említve a rá kiható Buddhizmust), a kardművészet elemei, a teaszertartás és hozzá kötődő iparművészeti tárgyak, a zománc- és lakktechnika világába, és zárja így sorait:
Csányi Károly, Japán iparművészet, Budapesti Hírlap, 1911. 01. 13.
Miként a londoni, úgy a budapesti kiállítás is a japán mesterember állhatatos, mindig művészire törekvő, igényes precizitást magáénak tudó jellegzetes képét elevenítette meg és égette köztudatba.
A kiszolgáltatottság esztétikája Jamamoto Takato művészetében
Írta: Varga Lilla, 2021. 03. 30.
Jamamoto Takato 山本タカト [Yamamoto Takato]
1960-ban született Akita prefektúrában (Honsú északi része). Tizenéves korában magával ragadták a vámpírkultusz jellegzetességei, ez lett később egyéni stílusának gyökere. Tanulmányai folyamán olyan századvégi művészek foglalkoztatták leginkább, mint Gustav Klimt vagy Aubrey Beardsley, és magával ragadta a szimbolizmus, az esztétizmus, a dekadens művészet, írók közül Poe és Baudelaire állt hozzá közel. A Tokiói Zokei Egyetemre járt, tanulmányai folyamán absztrakt festészetet tanult, hatással voltak rá a kortárs művészetek, a pop-art jelentősen inspirálta pl. Jasper Johns vagy Andy Warhol. Miután befejezte egyetemi tanulmányait, nem tudott elhelyezkedni, így egy curry-boltban dolgozott részmunkaidősként, mellette pedig másodállásban illusztrációs munkákat vállalt. Voltak kisebb önálló kiállításai, de ekkor még a szakma nem reagált rá feltűnően. Végül teljes állású reklámillusztrátor lett (Fujitsu reklámfilmek). Később, a 90’-es években, mikor a japán gazdasági buborék kipukkadt, a reklámszakma is hanyatlásnak indult, illetve ekkorra már megcsömörlött a reklámillusztráció határaitól is. Ekkoriban kezdett irodalmi műveket és folyóiratokat illusztrálni, valamint felelevenítette (pl. Tacuhiko Sibuszava hatására) fiatalkori érdeklődési körének szereplőit, irányzatait és kísérletezni kezdett, mely munka gyümölcse lett az általa Heiszei-esztétizmusnak aposztrofált művészeti stílus.
A kiszolgáltatottság gondolatisága a Heiszei-esztétizmusban
A festmények kompozíciójára általánosságban jellemző a szimbolikus ellentét. A fiatalság és szépség jegyében ábrázolt alakok szoros kontaktusba kerülnek a halál különböző motívumaival. Számos festményen a megjelenő belső szervek kaotikus és groteszk csapdájába esett babaszerűen szép testek egyszerre vizualizálják az életerőt és az elmúlást.
A stílusára jelentősen ható vámpírkultusz, mely tizenéves korában kezdett hatni rá, és mely művészetének érlelődése közben, folyamatában alakult, ugyancsak az élet és halál ellentétének és összefonódásának szimbolikáját erősíti. A képek gótikus hangulata, illetve a vámpírkultusz rajtuk megjelenő különböző attribútumai mellett, a kultusz egyik alapvető lélektani jegye általánosságban határozza meg Jamamoto művészetét, ez pedig a kiszolgáltatottság élménye. A vámpírkultusz szimbolikus kiszolgáltatottságának alapját képezi, hogy az ember kiszolgáltatott a halál és élet mezsgyéjén létező, változatlanul egy adott állapotban megragadt lénynek, amely nem evilági létezése azonban függ az emberi áldozattól, az életből kell táplálkoznia, hogy ő maga újra és újra életre keljen. A vámpírkultusz továbbá magában hordozza a gyönyör és erőszak keveredését, a vágyak szabad, tekintet és gátlás nélküli áramlását, mely ugyancsak egyik alapvető jellemzője Jamamoto festészetének.
A szemlélő a vonzás, taszítás, szépség relativitásának, az erőszak és gyengédség ambivalens keveredésének kavalkádjába kerül. A dekadencia és szimbolizmus stílusjegyei a szexualitás ábrázolásmódján érhetőek tetten talán leglátványosabban. Miként jellemzik stílusának ezen aspektusát, festényein a „szexualitás, mint az életen és halálon, a téridőn túli jelenik meg”.
Az ember kiszolgáltatott önnön vágyainak és lényének, tehetetlen nézője, cselekvője és áldozata saját és mások belső feszültségeinek. A tehetetlenség és kiszolgáltatottság szimbolikus jelenléte a képeken szereplő formákban is tetten érhető. Jamamoto elmondása szerint a fák gyökérzetének játéka szerepet kap a képek megkomponálásakor, a gyökerek absztrakt mozdulatlanságba merevedő, szemmel érzékelhetetlen, de folyton jelenlevő mozgásának és életerejének ambivalenciája ihleti meg.
Több európai valamint japán, tragikus történelmi és/vagy irodalmi alak is megjelenik képein. Ilyen például Salome, akiről készült festményét Oscar Wilde azonos című drámája is ihlette, vagy Amakusza Siró, a japán keresztényüldözések híres áldozata, a Simabarai felkelés egyik legendás harcosa, vagy Szent Sebestyén, akit egy oszlophoz kötöztek és halálra nyilaztak, így szenvedett vértanúhalált.
Szent Sebestyén, Misima Jukio, Egy maszk vallomásai című énregényének is meghatározó, szimbolikus alakja. A főszerepelő vonzalma saját neméhez, a tragikumhoz, az erőszakhoz először Szent Sebestyén vértanúhalálát ábrázoló festménnyel kapcsolatban tör felszínre és bontakozik ki egészében (Guido Reni, „Szent Sebestyén”, Palazzo Rosso, Genova). Az ember legbensőbb vágyainak, gondolatainak és érzelmeinek ütközése a társadalmi konvenciókkal és normákkal a regény egyik lényeges kérdésköre. Azonban ez az ütközés elsősorban a főszereplőben megy végbe. Neki kell szembesülnie azzal, hogy amit elvárnak tőle, és amit elvárna saját magától, az messze áll attól, ami az igazi valója. Ez a belső konfliktus, az öngyűlölet és önelfogadás közti harc mutatja meg különböző arcait a regény folyamán. Szent Sebestyén festménye a főszereplő szemében visszatükrözi a szenvedés és mártíromság általi megdicsőülést, a megtisztulás extázisát. A főszereplő vívódása, kiszolgáltatottsága saját természetének, ösztöneinek és vágyainak különös párhuzamban áll Jamamoto festményeinek témájával, hangulatával és gondolatiságával.
Tisztaság és tisztátalanság, vonzalom és taszítás, halál és feltámadás, extázis és szenvedés, megfelelni akarás és a szabadság utáni vágy tapasztalata tükröződik Szent Sebestyén szimbólumában.
„Hirtelen azt kérdeztem a szívemben: „Nem ugyanaz a fa ez, amelyhez az ifjú szentet béklyózták hátrakötött kézzel, amelynek törzsén eső utáni erecskeként patakzott végig szent vére? Nem az a római fa, amelyen ő vonaglott, tündökletesen a halál végső agóniájában, amelynek kérgén felhorzsolódott ifjú teste, mintegy a földi gyönyörök és fájdalmak végső bizonyítékaként?” (…) Az ő sorsa nem szánalmat érdemelt. Semmiképpen nem szánandó sors volt. Inkább büszke, tragikus; olyan sors, amely ragyogónak mondható. Ha meggondoljuk, valószínű, hogy sokszor, még egy édes csók pillanatában is ráncba vonhatta homlokát a fájdalom röpke árnyával a halál agóniájának előérzete.”(Misima 2018: 43-44. ford. Gy. Horváth László)
Szintén a kiszolgáltatottság egy direktebb szimbóluma a kinbaku緊縛 és sibari 縛り kultúra jelenléte számos festményén. A kinbaku jelentése szó szerint „erős, szoros megkötözés”. A japán BDSM (kötözés-fegyelmezés, dominancia-alávetettség, szadizmus-mazochizmus) egyik válfaja ez, mely során a kötözés, a művészi szintre emelt csomózási technika kapja a főszerepet. A kinbaku gyökerei az Edo-korig (1603-1868) nyúlnak vissza, amikor is egy kínzási módszer volt. A kínzások és büntetések ábrázolása a korban mind nagyobb szerepet kapott, és a szenvedés maga, egy fajta művészi élvezettel ambivalens módon találkozott. Ennek a találkozásnak a hagyományát idézi meg több modern kori művész is, mint például Nobujosi Araki.
A Heiszei-korszaka 平成 (1989-2019) a „béke” elnevezést kapta. A második világháborút, az utána következő bűntudat és vereség pszichológiájával fémjelzett esztétikai irányvonalat és az ezzel párhuzamosan épülő „gazdasági csodát” magába foglaló Sóva kort (1926–1989) követte a Heiszei. A Heiszei-kort az „Elveszett Évtized” jelentősen meghatározta, a „gazdasági csoda” nem bizonyult fenntarthatónak, a klasszikus foglalkoztatási modell megroppant. A médiának és az információs törvényeknek köszönhetően felszínre kerültek a kormányzati szinteken folyó visszaélések, és közéleti vita tárgyát kezdte képezni a kakusza sakai 格差社会 [kakusa shakai] (egyenlőtlenségek társadalma), ami azt jelentette, hogy nyíltabban problémaként merült fel a családon belüli erőszak, az öngyilkosságok magas aránya, a gyermekbántalmazás, korrupciós ügyek, a munkások elszegényedése (Kingston 2018: 50).
Az egyén kiszolgáltatottsága az adott társadalmi működésnek, a technológiai környezetnek, a természetrombolás következtében beálló környezeti változásoknak, már a 20. századtól kezdve, globálisan a művészetek egyik lényegi témája. A fent említett okok miatt a Heiszei-korban különösen előtérbe került ez a jellegű kiszolgáltatottság-érzés, többek közt innen is eredhet Jamamoto stílusának elnevezése, a Heiszei-esztétizmus.
A Heiszei-esztétizmus a kiszolgáltatottság különböző aspektusaira épít, több oldalról közelítve meg annak gondolatiságát, az egyén belső és külső erőkkel szembeni tehetetlenségének és küzdelmének tapasztalatát tárja elénk.
Képek forrásai, ahol további festmények megtekinthetőek:
Atipikus foglalkoztatási formák, és az azzal járó különleges életstílusok Japánban
Írta: Vadász Fruzsina, 2021. 02. 24.
A hagyományos japán munkakultúráról és munkahelyi etikáról, az „életre szóló foglalkoztatás” japán modelljéről már egy korábbi cikkünkben írtunk, azonban a jelenlegi cikkünk azokkal a munkavállalókkal, munkakeresőkkel és munkanélküliekkel foglalkozik, akik az említett, hagyományos kategóriába nem tartoznak bele. (Mivel az írás munkaügyi jellegű, a „hikikomori” és a „monster parents” jelenséggel jelen írás nem foglalkozik.)
Akik nem tartoznak bele a „hagyományos munkavállalói kategóriába”
Ezen személyek, vagyis azok, akik nem tartoznak bele a „hagyományos munkavállalói kategóriába”, azok többnyire és jellemzően a részmunkaidőben dolgozók, az ideiglenesen alkalmazottak és a nők, akik általában a gyerekszülést követően az otthoni háztartást vezetik tovább, vagy „félmunkaidőben” a munkájukkal, „félmunkaidőben” pedig a gyerekneveléssel foglalkoznak. Habár az 1985-ös Egyenlő Foglalkoztatásról Szóló Törvény sokat segített a nők helyzetén, és a hagyományos „életre szóló foglalkoztatás” rendszerén belülre is kerültek nők, azonban a fizetésük jóval alacsonyabb a férfi kollégáiknál, és a kor szerinti előreléptetést tekintve is elmaradnak a férfi kollégáikkal szemben.
Az 1990-es évek elején kezdett elterjedni az ún. haken-rendszer (派遣) [jelentése: kiküld, kirendel], ami a korábbi, a munkáltatóhoz való abszolút lojalitáson alapuló foglalkoztatási modellel kezdett el szakítani, ugyanis fejvadászcégek elkezdtek munkaerő-kölcsönzéssel és munkaerő-közvetítéssel foglalkozni. Olyan speciális munkára kirendelt dolgozók jelentek meg a munkaerő-piacon, akiknek nem járt a társadalmi háló biztosítása, azonban a munkaidejük rugalmas volt. Egy folyamat indult el, ami olyan gazdasági-társadalmi problémákhoz vezetett, amelyek kezelése a mai napig kérdőjeles. Ennek a folyamatnak egyik alapvető gazdasági és történelmi oka logikusan az 1980-as években megalapozott, 1990-es években kirobbanó gazdasági válság volt, mely mellett egyéb kedvezőtlen társadalmi hatások játszottak még közre. Az 1990-es években elkezdődött folyamat legrelevánsabb munkaügyi vonatkozása volt, hogy kihívások elé állította a hagyományos japán „élethosszig tartó foglalkoztatás” modelljét. A „baby boom” generáció tagjai, az idősebb korosztály, akkoriban kerültek a magasabb és jobban fizető pozíciókba, kb. 7 millió fő került vezetői beosztásba, ami a fizetéseket tekintve sok. Ezek a munkavállalók összességében nagyon nagy költségterhet jelentettek a munkaadók számára. Mindezt tetézte az 1990-es évek gazdasági válásága, ami további ösztönzést jelentett a munkaadók számára, hogy a nyílt pozíciókat szabadúszókkal és ideiglenes munkavállalókkal töltsék fel, akik alacsonyabb fizetést kaptak, és azt a munkahelyi biztonságot sem élvezték, mint az élethosszig foglalkoztatott kollégáik. Ma azok, akik az élethosszig tartó alkalmazás előnyeit élvezik, általában a nagyobb cégeknél dolgoznak, és az összes és teljes munkaerő 30%-át alkotják, valamint túlnyomórészt férfiakról beszélünk. 2019-ben a foglalkoztatási statisztikák szerint a teljes foglalkoztatottság aránya 59,7% volt, ami az ország 126 millió fős lakosságából 66.650 millió főt jelentett. Ebből is teljes munkaidős foglalkoztatott volt 22.062 millió fő, ami az összes foglalkoztatott egyharmadát jelentette csak, ami szembetűnően kevés. Azonban a részmunkaidős foglalkoztatottak száma 7129 millió fő volt, és a betöltetlen munkahelyi pozíciók száma 990.091 főre nőtt.
Összességében az mondható el a japán munkaerő-piacról, hogy a nem-állandó alkalmazottak száma megnőtt, mivel a munkaadók ma már nem tudják ugyanazokat a jutalmazás-csomagokat biztosítani az összes beosztott számára.
A legfontosabb társadalompolitikai fogalmak – „freeter” és „NEET”
A legfontosabb társadalompolitikai fogalmakat egy különleges kifejezéssel érdemes kezdeni. A „freeter” („furītā” / フリーター) azokra a fiatal munkavállalókra használt kifejezés, akik nem tudnak, vagy nem akarnak teljes munkaidős állásokat betölteni. Ők egyik állást követően egy következőbe lépnek, ahelyett, hogy magasabb végzettséget szereznének maguknak, vagy ahelyett, hogy hosszabb munkakeresési időt vállalnának. Ennek az életformának a megszületése a „salary man” rendszerrel és a magasan versenyre ösztönző, versenyen alapuló iskolarendszerrel szembeni tiltakozáshoz köthető, eredeztethető vissza. A Japán Munkaügyi Politika és Képzés Intézet jelentése szerint 2001-ben már 4 millió fő „freeter”-ről lehetett beszélni. A „freeter” munkavállalók gyakori munkaadói a kisboltok, szupermarketek, éttermek és gyorséttermek, illetve hasonló, kevésbé jól fizetett, és kevesebb munkatapasztalatot, alacsonyabb végzettségi szintet igénylő munkakört ajánló munkahelyek. A „freeter” életforma viszont nagyobb szabadsággal jár, és az internet adta lehetőségek korában egyre több „freeter” tud otthonról, vagy egyéni vállalkozóként dolgozni.
Maga a „freeter” kifejezés az 1980-as évekből ered, azokra vonatkoztatva használták, akik nem voltak hajlandóak a „salary man” munkavállalói életmódot követni. Feltehetően a szó szemantikai eredete angol és német gyökerű, az angol „free” [szabad] és a német „Arbeiter” [dolgozó, munkavállaló] szavak keverékéből jött létre.
A Japán Munkaügyi Intézet 2000-es adatai és információi szerint egy olyan „freeter” átlagos havi keresete, aki 4,9 napot dolgozik egy héten, 139.000 ¥, ami egy kicsivel magasabb csak a szegénységi küszöbnél, ami 1,22 millió ¥/év, vagyis kb. 101.667 ¥/hó.
Három motiváció-csoportot különíthetünk el, hogy valaki miért is akar „freeter”-ré válni. Az első a „moratórium freeter” csoport, akik a „salary man” életstílussal kívánnak szakítani, akik csak az életet szeretnék élvezni. A második az „álomkergető freeter”, vagy „álomkereső freeter”, akik olyan életcélokat és álmokat kívánnak megvalósítani, ami nem fér bele a hagyományos társadalmi modellbe. A harmadik kategória a „nincs más alternatíva freeter”, vagyis olyan személyek, akiknek az életük fenntartásához, a mindennapi boldoguláshoz csak ez az egyetlen megoldás jutott. Egy jellemző példa ez utóbbira azon elvált édesanyák esete, akik alacsonyabb képesítéssel rendelkeznek, a gyereknevelést önállóan végzik, és megfelelő szabadidőt kívánnak biztosítani maguknak a pénzkeresés mellett a gyereknevelésre.
A „freeter” társadalmi fogalom és társadalmi osztály kormányzati definiálására több ízben került sor, amelyeket a 2004-esHivatalos Kormánykiadvány a Munkaerő Gazdálkodásról, és a 2003-as Hivatalos Kormánykiadvány a Nemzeti Életről tartalmazza, mindkettő kiadványt az Egészségügyi, Munkaügyi és Jóléti Minisztérium adta közre.
A 2004-es definíció szerint „freeter” az a 15-34 éves korú személy, aki nem tartozik a közép-, és felsőoktatásba, nem tart fenn saját háztartást, és vagy ideiglenesen vállal munkát, vagy részmunkaidőben dolgozik, vagy ideiglenesen kiküldött munkavállalója egy munkaközvetítő ügynökségnek, vagy olyan módon munkanélküli, hogy közben ideiglenesen, részmunkaidőben, vagy kiközvetített munkaerőként szeretne dolgozni.
A 2003-as definíció ettől eltérő, ugyanis az utóbbi szerint „freeter” az a 15-34 éves korú személy, aki nem tanul iskolában, vagy nem tevékenykedik háztartást vezető feleségként, és ideiglenes, részmunkaidős, vagy kiközvetített munkavállalóként dolgozik, vagy éppen munkanélküli, azonban az említett kategóriák egyikeként szeretne dolgozni. A 2003-as kormánykiadvány 2.090.000 főre becsülte a „freeter”-ek számát. 2014-re a hivatalos becslések szerint a „feeter”-ek főszáma elérte az 1,79 millió főt. Tehát jelentős tulajdonsága ennek a társadalmi csoportnak az, hogy ugyan nem teljes és állandó állásban kívánnak dolgozni, hanem ideiglenes, részmunkaidős, vagy kiközvetített munkaerőként, azonban mégis kívánnak és akarnak is dolgozni.
Ugyan a „freeter”-lét nagyobb szabadságot és rugalmasságot biztosít, a hátránya azonban az, hogy minél hosszabb ideig „freeter” valaki, annál nehezebb egy biztos karriert és egy önálló egzisztenciát kialakítania, ugyanis a vállalatok még a mai napig jobban kedvelik az iskolából / főiskolából / egyetemről frissen kikerült fiatal munkaerőt, akiknek a személyiségét még lehet formálni, és akiket hosszú távú befektetésként lehet kezelni. A hosszú ideig tartó nem-hagyományos munkahelyen vagy munkakörben dolgozó ember hátránya a munkaadók szemében tehát az, hogy az ilyen ember „nehezebben hajlítható”. További hátránya a „freeter”-létnek a kevésbé sikeresek számára nemcsak az, hogy a magas lakás-, és albérletárak miatt az önálló háztartás felépítésére és vezetésére csak korlátolt lehetőségeik állnak rendelkezésre, ami megnehezíti az önálló egzisztencia kialakítását, hanem az is, hogy nincs módjuk és lehetőségük a nyugdíjukról olyan módon gondoskodni, ahogy egy állandó munkavállalónak lehetősége van.
A „freeter”-ek kérdéskörét hivatott egy 2003-as kormányzati politikai terv kezelni, a Wakamono Jiritu Chosen Terv, vagyis „a fiatalok bátorításának a terve”/„a függetlenséghez vezető kihívás”, ami a fiatalok munkavállalási kedvének növelését célozta meg.
A „freeter” fogalom mellett a 2000-es évek első évtizedében jelent meg a „NEET”(„Not in Education, Employment or Training”) kifejezés is, amit azokra az egyénekre alkalmaznak, akik sem a felsőoktatásban, sem a munkaerőpiacon nincsenek jelen, és továbbképzéseken sem vesznek részt.
A 2004-es Hivatalos Kormánykiadvány a Munkaerő Gazdálkodásról, melyet az Egészségügyi, Munkaügyi és Jóléti Minisztérium adott közre, a „NEET”-nek minősülő személyek létszámának emelkedéséről számolt be. A „NEET-kérdés” ugyan már korábban is bekerült a köztudatba, azonban a tanulmányok a kérdés kezelésének első jelentős, hivatalos szándékát ehhez a kormánykiadványhoz kötik, innentől a „NEET”-ről, mint külön társadalmi osztályról beszélnek.
A közmédia szívesen számol be NEET-történetekről, a politikusok pedig a társadalmi problémák megvitatásakor mindig előhozzák a NEET-problémát. Szerintük a„NEET”rosszabb, mint a „freeter”, mert a „freeter”-rel szemben a „NEET”-nek egyáltalán semmi hajlandósága sincs a munkavégzésre.A viták során azonban nem kerül említésre, hogy egy „NEET” gyakran szorongással, vagy mentális depresszióval küzd, ami az indoka annak, hogy az egyén „NEET”-té vált.
Az említett 2004-es kormánykiadvány a „NEET”-ről alkotott kormányzati definíciót is tartalmazza, ami szerint a „NEET” társadalmi osztály olyan, 15 és 34 éves kor közötti fiatalokat jelenti, akik a munkaerő-piacon kívül helyezkednek el, egyedülállóak, nincsenek jelen a közép-, és felsőoktatásban, és nem tartanak fenn saját háztartást. A japán definíció tehát a motiválatlan munkakereső munkanélkülieket is a „NEET” alá sorolja be, és emiatt a közmédia is hajlamos róluk azt feltételezni, hogy nem is hajlandóak dolgozni. A kormánykiadvány a 2003-as évre 520.000 fő „NEET”-et becsült meg, ami 8,3%-os növekedést jelentett az előző évhez képest.
Film:„Bérelj cicát!” / „Rent a Neko”
Összefüggésben e témával, 2012-ben jelent meg Ogigami Naoko rendezésében, Ichigawa Mikako főszereplésével a „Bérelj cicát!” c. film, mely középpontjában Sayoko, egy macskákat bérbeadó „freeter” áll, és mely az ő életfelfogásának bemutatásával fogalmazza meg társadalom-kritikáját a fent említett problémakörökkel kapcsolatban
A filmről korábban írt, és a Hibiki-ben megjelentetett recenzió az alábbi linken; „Magányos japán vagy? Bérelj Cicát! – レントアネコ” olvasható.
Társadalmi és gazdasági okok
Ahogy a jelen írásban többször is előkerült, a „freeter”-lét előnye a szabadság, mely azonban nem csak a munkavállalónak, hanem a munkaadónak is előnyös tud lenni. Míg egy állandó alkalmazottnak tilos az adott munkahelye mellett más munkahelyen is dolgoznia, addig ezt a „freeter” státusz megengedi.
Gyakran azért választja ezt a munkavállaló vagy a munkaadó, mert így az előbbi egy kevésbé jól fizető vállalatnál megszerzett tapasztalatot egy jobban fizető vállalat hasznára és gyarapodására fordíthatja, illetve a munkavállaló egyszerre kettő szakma vagy munkahely tapasztalatait is elsajátíthatja, amire nem volna lehetősége állandó munkavállalóként. (Egyfajta „know-how transzfer kiskapu” a hagyományos japán munkaetika íratlan szabályai alól.) Valamint a „freeter” státusz kevesebb felelősségvállalással jár, a munkavállaló kevesebb felelősséggel tartozik a munkájáért, ha mindazt „freeter” státuszban teszi meg (pl. nagyon nagy hibázás esetén a hagyományos japán bocsánatkérési normákat kevésbé szigorúan kell betartani, és egy „freeter” hibázása nem vezet mindig a főnöke „arcvesztéséhez”). Mindez a munkaadó oldaláról is érvényes, ugyanis kisebb társadalmi felelősség terheli egy „freeter”-rel szemben.
„Freeter”-ré vagy „NEET”-té válni azonban nem mindig az ember önszántából meghozott döntésének eredménye, hanem feladás és reményvesztettség is lehet a háttérben. Sokszor azok döntenek az említett életformák mellett, akik 10-20 állásinterjún és visszautasításon vannak túl. Mindemellett a társadalmi háttér is közrejátszik. Általánosságban elmondható, hogy egy „freeter” vagy egy „NEET” alacsonyabb iskolázottsággal rendelkezik, mint egy állandó munkavállaló. A 25 és 29 évesek körében négyszer nagyobb a valószínűsége annak, hogyvalaki „NEET”-té válik azok közül, akiknek legfeljebb csak középiskolai végzettségük van, összehasonlítva azokkal, akiknek főiskolai, egyetemi, vagy egyéb magasabban szakosodott képesítései vannak. Ugyanúgy két és félszer nagyobb eséllyel válik „freeter”-ré az, akinek legfeljebb középiskolai végzettsége van, mint aki magasabb végzettséggel rendelkezik. Mindennek megfelelően 1,8-szer magasabb a lehetősége egy főiskolai vagy egyetemi végzettséggel rendelkező személynek ahhoz, hogy állandó munkavállalóvá váljon a középiskolai végzettségűekkel szemben. A Japán Munkaügyi Intézet kimutatásai szerint azon személyek, akiknek az apja tudományos vagy magasabb cégen belüli pozícióval rendelkezik, sokkal kevésbé hajlamosak a „freeter”-ré válásra. A kimutatások szerint az alacsonyabb családi státusz befolyásolja a „freeter”-ré vagy „NEET”-té válást, ugyanis a családi státusz és az elért tudományos fokozatok korrelációban állnak a „freeter”-ré, a „NEET”-té, vagy az állandó munkavállalóvá válással. Minél magasabb a végzettsége vagy a családi státusza valakinek, annál kisebb eséllyel válik „freeter”-ré és „NEET”-té, és annál magasabb a lehetősége állandó munkavállalóvá válni.
Az állandó munkavállalók, az ideiglenes munkavállalók („freeter”) és az egyebek („NEET”) tudományos képesítésének az arányai
Forrás: Inui Akiko:Why Freeter and NEET are Misunderstood: Recognizing the New Precarious Conditions of Japanese Youth.
Az „elveszett generáció”
A „freeter” csak egyike azon munkavállalói és szubkulturális típusoknak és csoportoknak, melyek az 1990-es évek gazdasági válsága óta tartó stagnálás emberi „társadalmi externáliáihoz” [egy gazdasági jelenség során fellépő, további gazdasági hatással járó társadalmi hozadék, illetve jelenség, amely lehet pozitív vagy negatív], az ún. „elveszett generáció”-hoz tartoznak. Ők az a generáció, az a tömeg, akiknek elegük lett a hagyományos, versenyen alapuló vállalati munkakultúrából, illetve akik pont a gazdasági visszaesés során, a leépítések áldozataivá váltak. Ilyen egyéb csoport még a „freeter”-en kívül többek között az ún. „netkávézó menekültek”, a „yutori” és a „satori generáció”.
A „netkávézó menekültek” (ネットかフィ難民) csoportjának a besorolása szerint kezelhető a „freeter”-ek egyik alkategóriájaként, azonban lehet őket a „freeter”-ektől független csoportként is kezelni. A tárgyalt csoporthoz tartozók motivációja egybeeshet, vagy hasonló lehet azon „freeter”-ekéhez, akik alacsony keresetük miatt nem tudnak saját háztartást felépíteni, ellátni és vezetni, és emiatt egy netkávézókban keresnek maguknak olcsóbb lakhatási lehetőséget [a „moratórium freeter” csoport és a „nincs más alternatíva freeter”csoport]. Másrészről lehet szó olyanokról, akik a munkahelyi feszültségtől, illetve a fojtogató társadalmi normák okozta stressztől azáltal tudnak megszabadulni a nap végén, ha egy barátságos netkávézóba „menekülnek”. Ez utóbbiak között „salary man”-ekkel is találkozunk.
A „satori generáció” (悟り時代) tagjai olyan egyének, aki szándékosan felhagytak a magasra törő életcélok, ambíciók követésével. Nem vágynak jobb életre, nem kívánnak a legjobb márkájú ruhákban, autóval, kiegészítőkkel mások előtt mutatkozni, nem érdeklődnek sem a sportok, sem a szerelem iránt, elutasítják az anyagi-tárgyi világ fogyasztói élvezetét. Yamamoto Taku „Az emberek, akik nem akarnak semmit sem” („Hoshigaranai Wakamonotachi” – 欲しがらない若者たち) c. könyvében írta le a „satori generáció” társadalmi jelenségét, mely fő okaként a 2000-es évek „yutori oktatási modelljét” (ゆとり教育) jelölte meg. A „yutori” jelentése „feszültségmentes”, vagy „nyomásmentes”. A diákokat arra bátorították, hogy ne vegyék olyan komolyan az iskolai vizsgáikat és az érettségit.
A „parazita szinglik”, vagyis „parasite singles” („parasito shinguru” / パラサイトシングル) csoportja is megemlíthető még. Ők azok a munkaképes korú (fiatal) felnőttek, jellemzően a 20-as és 30-as éveiben járók, akik még mindig a szüleikkel laknak együtt, és nem hajlandóak a szülői házból elköltözni. A legnagyobb kritika az irányukban az, hogy a keresetüket nem a saját egzisztenciájuk felépítésére, önálló lakhatásra és életvitelre, családalapításra fordítják, hanem a saját luxus és kényelem iránti igényeik kielégítésére, luxusárucikkek vásárlására költik. Általában a női „parazita szinglik” – akiknek kényelmesebb ez az életforma, mint a háztartást vezető feleség-, és anyaszerep – nagyobb és több bírálatot kapnak a társadalom felől, mint a férfiak, akik nem hajlandóak egy személyben vállalni a saját családjuk anyagi fenntartását. Prof. Yamada Masahiro írt a „parazita szinglik” társadalmi jelenségéről egy meghatározó könyvet, „A parazita szinglik korszaka” (パラサイトシングルの時代) címmel. A könyvben megállapításra került, hogy a „parazita szinglik” nagy többsége egyáltalán nem hajlandó az otthoni feladatok ellátásban részt venni vagy segíteni, és a statisztikák szerint a „parazita szinglik” 85%-a nem járul hozzá az otthoni háztartás költségeihez, és 50%-uk pedig az otthoni lakhatáson és étkezésen felül még további anyagi támogatást is kap a szüleitől.
Forrás: Japan’s Lost Generation: Freeters, Net Cafe Refugees, Satori Generation, Parasite Singles, and Monster Parents. In.: Dining Dojo. Blogging about the relationship of food and martial arts in Nagoya!
A JP Smart Magazine kép-ábrázolásai a „freeter”-ről és a „NEET”-ről:
Székács Anna:A japán gazdaság és menedzsment. In.: Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019.
Judit Hidasi:The Sustainability of Japanese Work Culture. In.: Antall József Knowledge Centre: In Focus: Japan – The Legacy of the Heisei Era (2019. 3rd Issue)
Egy „dolgozó samurai” élete és az „élethosszig tartó foglalkoztatás”: a jellemzők áttekintése, kortárs trendek
A hagyományos japán munkakultúra, vagyis a „tipikus japán foglalkoztatási modell” hősei az ún. „Salary man”-ek (sararīman), olyan „fehérgalléros” állandó munkavállalói egy cégnek, akik teljes lojalitást tanúsítanak a felé a cég felé, ahol dolgoznak; más megnevezése: seishain (正社員). Ezek az emberek általában egyetemet végzett személyek, akikkel szemben magasabbak a munkahelyi elvárások, mint a „kékgalléros” munkavállalókkal szemben. Utóbbiak általában technikusi főiskolára jártak, ők heti 40 órában dolgoznak, sokkal kevesebbet, mint a „Salary man”-ek, akik napi 12 órát, vagy még többet is dolgozhatnak, akár 60 órát is egy hét alatt, és a szabadidejüket is általában ingázással töltik.
Az ő becenévszerű megnevezésük a „dolgozó samurai”, ugyanis a samurai etikához hasonlóan ők is teljes odaadással a munkahelyüket szolgáljak, és legfőbb céljuk, leghőbb vágyuk az, hogy sikeres üzletemberekké váljanak. Mindez azt is jelenti, hogy sokkal fontosabb nekik a munkahelyük iránt tanúsított lojalitás, mint a családi boldogságuk.
Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban
A „dolgozó samurai”, vagyis a „Salary man” munkaetikájában a japán társadalom jellegzetessége köszön vissza, vagyis, hogy a japán társadalom összességében előbbre helyezi a „közös jót” az egyéni boldogságnál. Ez sok elvárásnak a gyökere. Az önként vállalt túlóra mellett elvárt tőlük a munkaidő utáni közös programokban való részvétel is, mint a közös izakaya-látogatások, vagyis a nomikai (飲み会), vagy a munkaidő utáni közös karaoke-partin való részvétel, esetleg közös látogatás egy-egy hostess-bárba, nemcsak kollégákkal, hanem az üzleti partnerekkel is.
Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban
Mindez azonban nem egy egyoldalú, csak a munkavállaló oldaláról biztosított lojalitás, hanem ugyanez érinti a munkaadói oldalt is a „tipikus japán foglalkoztatási modell” érvényesülésekor, hisz a foglalkoztatás a munkaerőpiacra történő belépéstől egészen a nyugdíjazásig tart. Az „élethosszig tartó foglalkoztatás”, vagyis a shūshinkoyō (終身雇用), és az azzal együtt járó munkakultúra és foglalkoztatási szerkezet egy sajátságos rendszert alakít Japánban, meghatározott tulajdonságokkal es adottságokkal:
A munkahelyek évente egyszer veszik fel az alkalmazottaikat, ápr. 1-jei kezdéssel. Ezt „shinsotsu ikkatsu saiyō”-nak, (新卒一括採用) vagyis „az új jelentkezők szimultán / egymás melletti felvételének” nevezik. A tanult szakma és a megpályázott munkahely között nem szokott olyan összefüggés lenni, mint nálunk nyugaton, mert a felvételt nyert munkavállalók általában tréningeken vesznek részt egy tapasztaltabb kollégától („senpai” / 先輩), akiknek ők az alárendelt kollégai lesznek („kōhai” / 後輩).
Az ún. „kettős-vágányú rendszer” keretén belül megkülönböztetik a „nem-karrier célú vágányú“ pozíciókat („ippan shoku” / 一般職) a „karrier célú vágányú“ pozícióktól („sōgō shoku” / 総合職). Az utóbbiak azok, amelyek előléptetéssel járnak, általában azok kaphatják ezt a lehetőséget, akiknek a tanult szakmájuk összefügg a cég működésével, míg az előbbiek azok, amelyek ezt a fajta karrier-lehetőséget nem biztosítják, ilyenek az asszisztensi feladatkörök, ill. a női alkalmazottak pozíciói is nagyobb részt az előbbihez kötődnek.
Gyakoriak az áttelepítések a különböző beosztások, főosztályok, osztályok között. A rendszer ezen része biztosítja a rotációt és a változatos munkavégzést a munkavállalók számára. Minden költségvetési év kezdetén a hagyományos munkavállalók új pozíciót és beosztást kapnak a cég valamely másik részlegén.
Az „egyszemélyes megbízatás“, vagyis a „tanshin-funin” (単身赴任) rendszerén belül szokás egy-egy munkavállalót a cég külföldi telephelyére kiküldeni, hogy további szakmai tapasztalatot szerezzen. Ennek azonban az a hátránya, hogy a kiküldetéskor a kenyérkereső családtagot az egész család nem minden esetben tudja követni, ami a családi életnek nem mindig tesz jót.
Magát a már említett „élethosszig tartó foglalkoztatást” hosszabb elnevezéssel „shūshin koyō seido” -nak (終身雇用制度) nevezik, amely keretén belül a bérezés egyenes arányban nő a cégnél eltöltött évek számával, ez utóbbinak „nenkō joretsu” (年功序列) az elnevezése.
A rendszernek az egyik tulajdonsága a paternalizmus, ugyanis a vezetőktől elvárt, hogy alkalmazottaikat éttermekben, egyéb szórakozóhelyeken maguk hívják meg a közös étel és ital elfogyasztására, amely anyagi költségeit is a főnök fedezi. Ez nem más, mint egyfajta köszönetmondás a beosztottak odaadó munkájáért.
A túlóra is elvárt mindenkitől, amit egyes cégek fizetnek, mások viszont nem. A „szolgálati túlóra” a túlóra egy olyan fajtája, amit a cégek túlóradíj fizetése nélkül várnak el az alkalmazottaiktól.
Jellemző kép Japánban az ingázó, inges-öltönyös, vagy szoknyás-kosztümös dolgozó. Az ingázás hossza elég hosszú lehet, akár kettő órát is elvehet a munkavállaló idejéből csak maga az odaút.
A szabadnapokkal kapcsolatos attitűd is „tipikusan japán”. Habár a japán munkavállalóknak is jár a fizetett szabadság, kevesen veszik ezt a lehetőséget igénybe. A japán munkavállalók igyekeznek csak annyi szabadságot kivenni, amennyit a nemzeti ünnepnapok miatt (kb. 16) szükséges, többet azonban nem, és nem szokták kimeríteni a szerződésben megjelölt teljes kivehető szabadnap-keretüket sem. Az is jellemző, hogy Japánban nem létezik a fizetett betegszabadság, és ha valaki beteg, a saját szabadnapjaiból kell kivennie szabadságot. Mindennek a háttere az, hogy a japánok nem szeretik hátrahagyni a „bajban rekedt”, vagyis feladatokkal ellátott társaikat.
A teljesítményekért járó elismerések megosztása a többiekkel nem az egyén, hanem a csoport érdekeit szolgálja. Ha valaki a munkájáért elismerésben részesül, az elismerést megosztja a közvetlen munkatársaival is, mert a japánok szerint az elismerés nem csak az egyénnek, hanem az egyén csoportjának is szól. A munkahelyi kitüntetéseket első sorban nem a családtagokkal, hanem a kollégákkal szokás megünnepelni egy „nomikai” keretében.
Ebből is látszik, hogy a japán társadalom egy kollektivista társadalom, ahol a hangsúly a csoporton van, és nem az egyénen. Egy japán mondás szerint („Deru kugi wa utareru.” / 出る釘は打たれる。) „a kiálló szöget be kell verni”, vagyis nem az egyéni zseni, hanem a közösségi kohézió a fontos. Ugyanezt a beidegződést követi az irodai elrendezés is. A munkahelyi környezet általában nyitott, és a „nyílt iroda politikát” követi, vagyis a munkavállalók közös légtérben dolgoznak, nem pedig elkülönült irodákban, ahol az iroda „fej-részénél” ül a főnök, és a tőle legtávolabb eső részen a legfrissebben felvett beosztott.
Ahogy korábban említésre került, a túlóra is elvárt, és azoknál a cégeknél, ahol a „szolgálati túlóra” a munkaszerződés része, ott az első 20-40 óra túlóra után számolódik csak a túlóradíj. Többek között ennek is a következménye a „munka általi halál” („karōshi” / 過労死) és a „munka általi öngyilkosság” („karōjisatsu” / 過労自殺). A becslések szerint több mint 10.000 fő munkavállaló hal meg évente agyi megbetegedésben és szívelégtelenségben. Ezeknek csak egy nagyon kis százaléka érinti a „kékgalléros” munkavállalókat, tehát ez tipikusan a „Salary man”, a „fehérgalléros” típusú munkavállalókra jellemző.
Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban
Ennek a problémának a kezelésére már érkezett kormányzati lépés. A 2018 márciusában kiadott „Munkavégzés Alapvető Színvonaláról szóló Törvény” kimondja, hogy a munkavállaló által teljesített munka heti mennyiségben nem haladhatja meg a heti 40 órát. Ami ezt meghaladja, azt egy kizárólagos munkaszerződésnek kell tartalmaznia, amelyet a főnök köt a beosztottal, személyesen. Ami túlórát a munkavállaló teljesített, azt a munkaadónak kell később fizetésemeléssel kompenzálnia a munkavállaló felé. 2016-ban is történt egy kormányzati lépés, a „Prémium Péntek” kezdeményezésével kívánták azt a gyakorlatot bevezetni, hogy minden hónap utolsó péntekjén a munkavállalók délután 3 órakor elhagyják az irodát. Ezt azonban nem sikerült a gyakorlatba átültetni, az első „Prémium Péntek” alkalmával a munkavállalók csupán 4%-a élt az iroda elhagyásának lehetőségével.
Japán „Elvesztegetett Évtizedei” miatt ez a modell hanyatlóban van, a japán munkaadók csupán 9%-a őrizte meg az „élethosszig tartó foglalkoztatás” modelljét. Növekvőben van azon munkavállalók száma is, akik a jobb fizetés vagy a jobb pozíció reményében váltogatják a munkahelyüket. Mindemellett a fiataloknak egyre kevesebb motivációjuk van, hogy öltönyös-nyakkendős, ill. szoknyás-kosztümös munkavállalókká váljanak, akiknek fontosabb a lojalitás, mint a saját érdekük és a magánéletük.
Japán „Elvesztegetett Évtizedei” egy, a Japán-kutató közgazdászok és a társadalomtudósok által általánosan alkalmazott fogalom. Japán „Elvesztegetett Évtizedéről”Jeff Kingston írt a „Contemporary Japan. History, Politics and Social Change since the 1980s.” című könyvében, a teljes második fejezet ezt a kérdést tárgyalja. Az időszak az 1990-es évektől a napjainkig tart, és azt az időszakot jelöli, amikor már nem Japán szerepel a világ gazdaságának második legmagasabb GDP-jét termelő országaként. Japán „Elvesztegetett Évtizedeinek” az 1997-es „Ázsiai Gazdasági Válság” és az 1980-es évekbeli japán, és kelet-ázsiai pénzpiaci eszközbuborék kipukkanása ágyazott meg. Mindez véget vetett a Japán regionális gazdasági elsőségét legitimáló „Vonuló Vadludak” gazdasági modelljének, és munkaerőpiaci lyukat, társadalmi lehangoltságot, kulturális önmegkérdőjelezést hozott magával, amely a mai napig tart. A kortárs politika a leköszönt miniszterelnök, Shinzō Abe „Abenomics” programjával igyekezett megoldani a problémákat, melyek a mai napig megoldásért kiáltanak.
Mindennek mi is a háttere? Mi a gyakorlati megvalósulása?
A vállalatok működtetésének, működésének jellemzői a történelmi hűbéri viszonyokhoz nyúlnak vissza, ugyanis egy vállalat úgy működik, mint egy hagyományos japán család, és úgy gondoskodik a munkavállalóiról, mintha a saját gyerekei lennének. Cserébe lojalitást vár el, hűséget és elkötelezettséget. Ez meglátszik a már említett szenioritás elvében is, azaz hogy a céghez való hűséget magasabb javadalmazással díjazzák és becsülik meg. Japánban régen a faluközösségek döntési mechanizmusa során minél több résztvevőt igyekeztek bevonni a párbeszédbe, ez jelenik meg a cégek 100%-os, konszenzusos döntéshozatali szokásában is. Ahogy a faluban régen, úgy egy hagyományos cégnél is a vezetőket saját körükből választják ki, azok közül, akik régebb óta a cégnél dolgoznak. A vezetőtől is elvárt az engedelmesség, lojalitás, az alkalmazkodó-képesség és a fegyelem.
Mivel a hagyományos japán munkaattitűd szerint a munka nem az „az idő, amit nem a pihenéssel töltenek”, vagyis ők az európai gondolkodással szemben nem választják szét a munkát és pihenést, mint rosszat és jót, mert szerintük mindkettő a természet része, emiatt a munka is a természetes lételemük része, melyben benne élnek – a munka életforma és kötelesség is. Ez egyfajta indoka is lehet a szabadság-kivételek alacsony számának, a munka utáni közösségi tevékenységeknek, és a munka általi túlhajszoltságnak is. A már említett karōshi fogalmát 1978-ban alkották meg, az Egészségügyi, Munkaügyi és Jóléti Minisztérium[1] adatai szerint az utóbbi 10 évben, tehát 2009-2019-ig a munka általi túlhajszoltságban megbetegedettek esetszáma kb. 700-900 fő volt, 2016-ban a munka általi szívinfarktust elszenvedők száma pedig 825 fő.
Ugyanúgy, ahogy a földesúr és alárendeltjének kapcsolata működött régen, ma is egy kölcsönösen függő helyzet a főnök és beosztott kapcsolata. A főnök felelős a beosztott „cégen belüli jóllétéért”, míg a beosztott azért, hogy a főnöke „ne veszítse el az arcát”. A csoport is felelős a főnökért, és a főnök is a csoportért. Ugyanez a lényege annak is, hogy egy csoport egy légtérben, egy közös „dobozirodában” végzi a tevékenységét, ahol az ajtóhoz legközelebb eső helyen ül a főnök, aki így az érkezést és a távozást is ellenőrizni tudja. Az ellenőrzés azonban a másik irányban is érvényesül, mivel minden beosztott ellenőrizni tudja a főnöke tevékenységét.
Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban
A hagyományos japán cégek hagyományos információ-áramlási rendszere a hōrensō (報・連・相) rendszer, mely tükörfordításban „spenót”-ot jelent. A rendszer elemei a hōkoku (報告), vagyis a feljegyzés, beszámoló; a renraku (連絡), vagyis az értesítés, kommunikáció; és a sōdan (相談), a tanácskérés. Ha valami újdonság vagy szokatlan dolog történik, arról feljegyzést kell készíteni, amit ki kell értesíteni a kollégák felé, végül tanácsot kell kérni az esettel kapcsolatosan. Sokan azonban a hōrensō rendszert idejétmúltnak tekintik, és inkább támogatják a manapság divatos zassō (雑草), vagyis „gyomnövény” rendszerét, ami sokkal lazább és kötetlenebb tanácskozást tartalmaz. Az információ-áramlás aranyszabálya, hogy „az eszkalációt lehetőleg a legalacsonyabb szinten kell tartani”, vagyis a szolgálati utat be kell tartani.
A hagyományos japán vállalati struktúrában a döntés-előkészítés a nyugati szokással, vagyis az álláspontok ütköztetésével szemben az álláspontok közelítését jelenti, aminek a technikája az „informális véleményütközés” japán módszere, a nemawashi (根回し). Ennek a lényege, hogy az összes érdekelt fél informális bevonásával egy „előzetes egyetértést” hoznak meg a felek, amit továbbítanak a döntéshozók felé. A döntéshozatal sem egyszeri, hanem folyamatjellegű. A hagyományos japán döntési folyamat alulról-fölfelé irányuló, kollektív és konszenzusos döntés és határozathozatal. Ha a döntést nem az adott csoport vezetője, hanem más csoport hozza, ún. ringi (稟議) iratot küldenek felsőbb irányba. Ha valaki egyetért vele, lepecsételi az iratot „normális irányban”, ha valaki nem ért vele egyet, nem pecsétel. Aki pedig tartózkodni szeretne, „fejjel lefelé” pecsételi le az iratot.
A felelősség az alsóbb szinteken csoportos, ami a csoportos döntésre is kiterjed, azonban a felsőbb szinteken a felelősség egyéni. A felsőbb, egyéni felelősségvállalás követelménye a bűntudat kimutatása, amely járhat az adott felsővezető kollektív bocsánatkérésével, lemondásával, vagy akár öngyilkosság elkövetésével is. Mindez sokkal fontosabb, mint az anyagi jóvátétel. Ha a csoporthoz tartozó egyén nem hajlandó a csoport felelősségét és a bűntudatot magára vállalni, valamint ellenvéleményt fejez ki, a csoport az ilyen egyént a sokszoros ellenvélemény után elszigetelheti és kiközösítheti.
Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban
A hagyományos munkahelyi kultúra és etika egyéb jellemzői, különleges érdekességei
Mivel a munkahelyi környezet és az ottani közösség az ott dolgozók „második családja”, a hagyományos munkahelyek érdekes szokásokat alakítottak ki maguknak Japánban. Az egyik ilyen szokás, a „rádiós torna”, vagyis a radio taiso (ラジオ体操), amit vagy a munkahelyi televíziós csatornán, vagy a munkahelyi rádión keresztül sugároznak, és a főnök vezetésével minden beosztott kolléga részt vesz benne, gyakran akár ingben-öltönyben, vagy szoknyában-kosztümben is. Egy másik érdekes szokás a chourei (朝礼), vagyis a „reggeli megbeszélés”, aminek nemcsak kommunikációs, információ-közlő funkciója van, hanem csapatépítő és „ébresztő” funkciója is, hogy mindenki „agyban ott legyen” az aznapi munkavégzés során.
Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban
A fentiekben a túlórával és a szabadság kivételével kapcsolatosan merült fel, hogy a japánok nem szeretik a kollégáikat „ott hagyni a bajban”. Emiatt is szokás a munka végeztével úgy elköszönni a főnöktől és a kollégáktól, hogy „Osaki ni Shitsureishimasu!” (お先に失礼します。), vagyis „Elnézést kérek, hogy korábban távozom (mint a többiek és főnök)”. Erre pedig a főnök válaszolja, hogy „Otsukaresama Deshita!” (お疲れ様でした。), vagyis „Köszönöm a kemény munkádat”. A japánoknál ugyanis a munkahelyi etika szerint nagyobbra becsülendő a munkába feketetett energia, az igyekezet, mint maga a hatékonyság.
Az európai felfogásnak mindez nagyon kötöttnek és szigorúnak tűnhet, hogy a japánok mennyire elkötelezettek a munkahelyük iránt, azonban ennek vannak pozitív oldalai is a munkaadó felől, ugyanis a hagyományos japán munkahely vállalja az olyan szociális ellátások biztosítását, mint utazás, biztosítás, lakhatás és egyebek támogatása.
2014 májusában vezették be a „Hegy Napja” szünnap-ünnepet, vagyis a „Mountain Day”-t, japánul „Yama no Hi”-t, (山の日) amit évente augusztus 8-án tartanak meg. Az elnevezés egy karakter-szójátékból ered, ugyanis a nyolcas szám karaktere, vagyis kanjija egy hegy alakjára emlékeztet (八 [hachi] – nyolc). Ezt a napot azért tették szabaddá, hogy a munkavállalók az időt ekkor a családjukkal a szabadban, lehetőleg hegymászással tölthessék. Ez az ünnep hasonló ahhoz, amit a szocialista múlttal rendelkező országok május elsején ünnepelnek.
Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban
Forrásjegyzék:
Judit Hidasi:The Sustainability of Japanese Work Culture. In.: Antall József Knowledge Centre: In Focus: Japan – The Legacy of the Heisei Era (2019. 3rd Issue) Székács Anna:A japán gazdaság és menedzsment. In.: Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019. Semjén Emese:Munkakultúra Japánban. (Egyetemi előadás, 2019. 03. 19.) In.: Hidasi Judit: Japán politikai és társadalmi rendszere – BMNKT05900M, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet-, és Társadalomtudományi Kar, Kelet-Ázsia Tanulmányok Szak. Jeff Kingston: Contemporary Japan. History, Politics and Social Change since the 1980s. Wiley-Blackwell Publishing. (2nd Edition: August, 2012.)
Képek forrása: Semjén Emese:Munkakultúra Japánban. (Egyetemi előadás, 2019. 03. 19.) In.: Hidasi Judit: Japán politikai és társadalmi rendszere – BMNKT05900M, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet-, és Társadalomtudományi Kar, Kelet-Ázsia Tanulmányok Szak.
Mi is az a sake, és miért is nem olyan egyértelmű az előbb feltett kérdésre adott válasz?
Ha idehaza Japán kerül a beszélgetés középpontjába, egy sok akciófilmet látott ember hajlamos először a yakuza-filmekre gondolni, ahol a tetovált bűnözők a szakét, vagyis a saket, Japán sztereotipikus alkoholos italát fogyasztják férfias virtussal, nagy ünnepélyeskedések közepette. Az említett italt hajlamosak vagyunk rizspálinkának elkönyvelni, az említett filmek okán is, azonban ez a megállapítás nem helytálló. Nagyon kevés olyan alkoholos ital létezik a Földön, ami fajtáját és származását tekintve olyan mértékben nem egyértelmű, mint a sake, ráadásul még a szesz-párlatok szakértői is vitatkoznak azon, hogy most a sake bor-e, vagy sör.
Azonban az biztos, hogy a sake Japán nemzeti alkoholos itala, és a hagyományos nihonshu italok, vagyis tipikusan japán szeszesitalok közé tartozik. Formális szertartások és ünnepségek során fogyasztják, és az ország számára nemcsak a kultúrája, a gasztronómiája, a vallási szokásai miatt jelentős az ital, hanem gazdaságtörténeti relevanciája miatt is.
Az alcímben szereplő kérdésre adott válasz az, hogy a sake tulajdonképpen rizsbor, technikai-eljárási szempontokból azonban több köze van a sörhöz. Ennek az oka az, hogy a saket a rizs dagasztásos érlelésével készítik. Az alkohollal foglalkozó szakemberek körében amiatt is vita van arról, hogy a sake most bor vagy sör, mert ugyan technológiájában inkább hasonlít a sörhöz, mint a borhoz, azonban a komplexitása miatt és a kóstolási kultúrája miatt a borhoz áll közelebb, és ugyan az italt a sörhöz hasonló dagasztásos érleléssel készítik, azonban a sake a rizs erjesztéséből nyert alkoholos ital, ami viszont közelebb hozza a borhoz.
Egy kortárs borász, Kielmayer Kristian élménye, megjegyzései a sakeval kapcsolatosan, amikor először is kóstolta azt, ugyanúgy egy „eklektikus” alkoholos ital jellemzőit összegzi: „magas alkohol, alacsonyabb sav érzet, rendkívül húsos és telt érzés”[1].
Mindezek mellett azért sem egyértelmű, hogy most mi is a sake, mert eredetileg Japán más és más területein egészen különböző módon készítették az italt, például Dél-Kiotōban a saket krumpliból párolták, Okinawán pedig cukorrépából.
A sake-termelés története és gazdaságtörténeti jelentősége
A sake eredettörténete sem egyértelmű. Több elmélet létezik a sake eredetével kapcsolatosan, az egyik szerint a japánok az italt Kínából vették át, ahol még Kr.e. 4800-ban, a Jangce-folyó környékén alakult ki az ital készítési kultúrája, és onnan került át Japánba is, a másik elmélet szerint pedig a sakenak semmilyen köze sincs a Japánon túli külföldhöz.
A sake belföldi története egybeesik Japán rizstermesztésének a történetével, ami kb. 2500 évvel ezelőttre datálható, ugyanis ekkorra terjedt el a rizstermesztés egész Japán-szerte. A III. században keletkeztek az elő írásos feljegyzések, kínai krónikások nyomán, akik megjegyezték, hogy a japánok szívesen isznak, különösen akkor, amikor halotti gyászszertartás keretében gyászolják el a halottat.
A kezdeti időszakban a saket magát, amit készítettek, és készítésének eljárási módját is kuchikami no sakenak, vagyis „megízlelni való sakenak” nevezték, mivel azt a rizst, gesztenyét és kölest, amiből az italt készítették, először a saját szájukban rágták meg, és ehhez a nyállal elkeveredett péphez adták hozzá a rizs másik felét, amit együtt dagasztottak egy olyan anyaggá, ami saját maga kezdett el erjedni, és ehhez adták később hozzá a vizet. Ezt a módszert váltotta fel később a koji-kin nevű gomba használata, amiről még később szót ejtünk.
A Heian-korszakban (VIII.-XII. szd.) vált politikailag-vallásilag is nemzeti itallá a sake, ugyanis a Kiotōi Udvarban saját alkoholos italt főztek – ez volt a császári sake. A legjobb saket azonban a papok készítették a Japán Püspöki Szeszfőzdében. Ugyanebben a korszakban, a VIII. századból több történet is fennmaradt az italról, többek között mitikusak is. A Császári Udvar történelmi feljegyzései is mesélnek a sakeról, közöttük a Fudoki is, ami a történetírást levezette a provinciák szintjére is, megjegyezte azt, hogy a sake készítéséhez penészgombát, rizst, és koji gombát használtak. A X. századi Engishiki jegyezte fel az ősi sake-készítési módokat, megjegyezte azt is, hogy a saket főként a Császári Udvar termelte, egyrészt, hogy a Császár leitassa a lakomáin azon alattvalóit, akiket ebben kívánt részesíteni, másrészt a császári és vallási szertartásokon is alkalmazták az italt.
A Kamakura-korszakról (XII.-XIV. szd.) mondható el, hogy a sake országszerte elterjedt, mert a mezőgazdasági fejlődés lehetővé tette, hogy a gazdák a termésfölöslegből saket főzhessenek. A XII.-XV. századot szokták annak az időszaknak is titulálni, amikor a sake-készítési technikák a legtöbbet fejlődtek, és kialakult annak az alapja, ahogy a mai minőségi saket is termelik. Ebben az időszakban vált divatossá a sake-készítés a shintōista szentélyekben és buddhista templomokban, amik a termelés központjaivá is váltak az egyéb termelő-helyek mellett. Ekkor kezdték alkalmazni a tejsav fermentációt, azaz először shubot, vagyis magpépet készítettek, amiből az élesztőt nyerték, és ezután adták hozzá a kojit, a vizet és a párolt rizst a shubohoz a különböző cefrézési szakaszokban. Ekkor kezdték meg az ún. morohakusake termelését, ami a sake olyan fajtáját jelentette, amelyet fényezett rizsből készítettek. Később a XV.-XVI. században a buddhista szerzetesek naplóiban megjelent a hi-ire is, amit egyfajta pasztörizációs folyamatként lehet leírni.
Az előző korszak jelentősége az ital elterjedésében állt, azonban a Muromachi-korszakban (XIV.-XVI. szd.) a fejlődést – az akkori lehetőségekhez képest – a tömegtermelés megjelenése jelentette. A korszakban a sake-készítés, és az ahhoz kapcsolódó faipari tevékenységek már olyan magas technológiai fejlettséget értek el, hogy 1500 litert befogadni képes kádakat tudtak a sake-termeléshez gyártani, ami a sake tömegtermelését tette lehetővé. Ebben az időszakban a sake készítése már nem csak, vagy nem nagyobbrészt a shintōista szentélyekhez, a buddhista templomokhoz, vagy a Császári Udvarhoz kötődött, hanem szélesebb néprétegek számára is elérhetővé vált a termelése, többek között a földbirtokos nagyurak körében is. Ebben az időszakban vált a sake igazán Japán nemzeti italává.
A sake különböző fajtáinak a megjelenése, iparosodott specializációja, a XVII. század (Edo-korszak) nagy újdonsága volt a japán sake-történetben. A morohakusake termelése az akkori Osaka prefektúrabeli Itami és Ikeda városában kezdett egyfajta ipari tevékenységgé válni, amivel Kiotō, Osaka és Edo (ma Tokyō) sake-szükségletét látták el – ennek a sakenak lett a neve a kudarizake. Ez a fajta sake a XVIII. század elejére elérte a 38.000 kilóliter megtermelését, melyből az edoi polgárok 54 litert fogyasztottak fejenként éves fogyasztásban, aminek jelentős fogyasztói rétege a samurai volt. A XIX. századra már kereskedelmi hajókkal exportálták a saket idegen földekre, ekkortól beszélhetünk a sake nemzetköziesedéséről.
A XIX. században következtek be újabb változások az ital történetében, ugyanis a sake-készítés központja eltolódott Itami és Ikeda felől az ún. Nadagogo területek felé, ahol egy, az 1850-es évben felfedezett ásványvíz-forrásból származó vizet, az ún. miyamizut kezdték alkalmazni a sake készítéséhez. Ez a víz magas foszfát- és káliumtartalma miatt a koji gomba és az élesztő elterjedését, és emiatt az erjedést támogatja, és a fermentációt erősíti. A vízimalmok elterjedése is hozzájárult a rizs nagy mennyiségben történő kezeléséhez, felhasználásához, ami a sake-termeléshez is jótékonyan hozzájárult. Az évszázad közepén Japánba érkező külföldiek, többek között a német Oskar Korschelt, és a brit Robert William Atkinson csodálkozva számoltak be arról, hogy Japánban már Louis Pasteaur ideje előtt is alkalmazták a pasztörizációt a sake-termelés egyik eljárás-módjaként. (A japánok a módszert annak európai feltalálása előtt már 500 évvel is ismerték.)
A Meiji Restauráció időszakában (1868-1912) vált a sake igazán magának a japán népnek az italává, mivel az új törvények mindenkinek megengedték, és lehetővé tették, hogy saját sake-készítő üzemet alapítsanak, mindezt azonban adóköteles formában. 30.000 saket készítő szeszfőzde nyílt meg egy éven belül. Azonban hosszabb távon az adózási előírások miatt az üzemek kétharmada bezárásra kényszerült. A szorgalmasabb, családi vállalkozásban működő üzemek tudtak csak fennmaradni ezek közül. Egy ilyen családi üzemből származott az a japán úriember, Taketsuru Masataka is, akinek a történetéről egy korábbi cikkünkben már írtunk, és akit a japánok „A Japán Whisky Apja”-ként szeretik becézni. Ugyanebben az időszakban történtek meg a sake készítésének modern kori intézményesülései is, ugyanis 1907-ben történt meg az első hivatalos sake mintavétel és ekkor rendezték meg a sake termelők első versenyét is.
A sake története nemcsak a nemzeti kultúra, a vallási- és a gasztronómia-aspektusok miatt jelentős a sake-szakértők szemében, hanem gazdaságtörténeti relevanciája miatt is, mivel maga, a sake-készítés során kifejlődött termelői és forgalmazói értéklánc-struktúra nagyban hozzájárult Japán belföldi ipar- és gazdaságstruktúrájának kialakulásához. A sake-készítéshez szükségeltetett az állandó rizskészlet, az elosztási- és az értékesítési hálózat, és emiatt Yutaka Yazawa[1] a szeszfőzőket a kapitalizmus előfutáraiként nevezi meg. Helyi, tehetős földbirtokosok termelték, és/vagy vásárolták fel a rizst, az italkészítés az aratás utáni, téli időszakban zajlott, és a földbérlő parasztoknak is kedvező pénzszerzési lehetőség volt ez a holtszezonban. Belőlük kerültek ki a sake-készítő mesterek, az ún. tojik, akikre nagy szakértelmük miatt jelentős kereslet volt azoknál az uraknál, akik saket akartak készíteni. Tojinak lenni egy jól fizető állást jelentett, és az urak versenyeztek értük.
Az eddig bemutatott fejlődő és virágzó képpel szemben a II. világháború és a közvetlenül utána következő szomorú időszak a sake-gyártás „sötét korszakát”, ill. annak a kezdetét jelentette, mert a jó minőségű sake helyett az olcsó, rossz minőségű sake vált elterjedté még a feketepiacon is. Ennek oka az általános rizshiány volt, mivel a rizskészleteket nagyobb részben a katonák ellátmányára szánták, és ahhoz, hogy a megtermelt sake mennyisége magasan tudjon maradni, a hagyományos rizs-koji-kin–shubo összetétel helyett a kevéske rizshez tiszta alkoholt és glükózt adtak hozzá, ami rosszabb minőséget eredményezett. Ma is sajnos a forgalomban kapható sake 75%-a ilyen módon készül.
Azonban a történet a későbbiekben kezdett egy kicsit pozitívabbá válni, ugyanis újabb fejlesztések jelentkeztek a belföldi sake-iparban. A XX. században a fahordók és fatartályok helyett megjelentek az acélhordók és –tartályok, amik nagyobb mennyiségű sake előállítását tették lehetővé. Mivel ebben az időszakban a sakeból eredő bevételek, az állami bevételek 30%-át tették ki, az állam betiltotta a háztáji, nem ipari mennyiséget produkáló sake-készítést, mert az nem volt engedélyköteles, és mindez újabb szomorúságra adott indokot. Az említett rendelkezést azok a tipikusan családi vállalkozásban lévő háztáji üzemek élték túl, amik a sake-készítésre vonatkozó hatósági engedéllyel rendelkeztek, és adóztak is a termelés után. A mai napig is illegális az engedély nélküli háztáji sake-termelés Japánban.
A XX. század, ahogy látható, elég sok kihívás és megpróbáltatás elé állította Japán nemzeti alkoholos italának iparát és kultúráját. Később már szándék is, és intézkedés is irányult a korábbi, hagyományos sake-készítési módok, alapanyagok, manufakturális hagyományok visszahozatalára, ill. a modernitás jegyében újabb technológiák behozatalára. Ma már ugyanúgy, habár kisebbségbe szorulva, megtalálhatóak a hagyományoknak megfelelően termelt, jó minőségű sake italok is, mint a rossz, olcsó minőségű változatok. A II. világháború utáni időszakban Japán igyekezett a jó minőségű saket visszahozni, és a sake-termelés tudományát is fejleszteni. Ennek az igyekezetnek kiemelkedő időszaka volt az 1960-as évek, amikor is olyan gépészeti fejlesztések futottak fel Japánban, amik kifejezetten a sake termelésének modernizálását, gépesítését célozták meg.
Azok, akik a korábbi, hagyományos sake-ipar háttérbe szorulásán szomorkodnak, azt emelik ki legfőbb panaszként, hogy az említett fejlesztések a nagyipart, és nem a hagyományos készítési kultúrát támogatják, ugyanis ma már a hagyományok követése nem feltétlenül jellemző. Ezen felül vannak, akik a sake-termelés csökkenését panaszolják, mivel ma már csak 1500 sake-főző üzem található világszerte. Ma a nagyobb sake-termelő tájegységek Nada és Kiotō régiója, itt találhatóak a sake-termelő nagyüzemek. Mindenhol máshol kis helyi szeszfőzdék, háztáji manufaktúrák állítják elő az italt, amelyek állami engedéllyel rendelkeznek, és a tevékenységük után adót is fizetnek.
A hagyományos sake-készítés csínja-bínja, és a hozzá kapcsolódó „belsős infók”
A sake alapanyaga a rizs, és annak is egy különleges fajtája, a sakamai, amely tulajdonsága, hogy hosszabb szemű, lágyabb, és kevesebb proteint tartalmaz, mint az asztali rizs. Más rizsből is készülhet sake, azonban ez a legalkalmasabb arra, hogy az ital alapanyaga legyen. Ma 95 olyan rizsfajtát tartanak számon Japánban, amiből sake készülhet, ezekből azonban csak néhány az, amit gyakorlatilag is használnak, és ezek közül is kiemelt helyen áll a sakamai.
A hagyományos sake-készítés során a víz szerepe is fontos, és csak ásványi anyagokat tartalmazó vizet szabad a jó minőségű sakehoz használni, ami alacsony vas- és mangán-dioxid-tartalommal bír. A keményebb, nagyobb tápértékű víz nehezebb, testesebb sakehoz vezet, a könnyebb víz pedig édesebb ízvilághoz.
Mivel a rizsnek nincs saját cukortartalma, a cukor-termelődést is el kell érni, amit enzimek segítségével, főképp a már említett koji-kin gomba használatával érik el, a „főzés” ideje alatt. Később azonban az ital erjedéséhez, az erjesztéshez szükség van élesztőre is, ami a hagyományos sake esetében általánosan, ill. a leggyakrabban használva a saccharomyces cerevisiae.
A mai sakeról sajnos azt lehet mondani, hogy inkább egy olyan italfajta, amit nem szoktak érlelni. Ez alól azonban kivételt képez a koshusake-fajta. A korábbi időszakokban a hagyományos saket érlelték, dagasztásos módon.
A sake kategóriái a felhasznált rizs fényezettsége nyomán sorolható osztályokba, ez az osztályozási szokás sake-készítők közötti verseny nyomán jött létre. Sokan a ginjo és a daiginjo fajtákat tartják a legtöbbre, a magas rizsfényezettség és a tiszta ízvilág miatt, azonban azok, akiknek a karakteres íz a fontos, a junmai fajtát részesítik előnyben.
A kisebb sake-üzemek mottója a külföldi piacokra történő eladás során a „sosem halunk meg”, ami egy jellegzetes vonása a japán sake-készítésnek, mivel, mint a történeti rész során látható volt, a japán sake-ipar túlélésre és megújulásra kényszerült, és erre a kifejlesztett képességére az ipar a mai napig büszke.
A Toji, ahogy a történeti részekből is kiderült, a saket főző szeszmestert jelölte, és jelöli a mai napig is, aki régen „csak” a termelés nagymestere volt, és akiért a földesurak vetélkedtek. Ma a Toji a sake-termelés vezérigazgatója. Régebben a sake-gyártás szezonális munka volt, a holtszezonban zajlott a parasztok bevonásával, a téli időszakban. Azokat a parasztokat, akik a holtszezonban a sake-készítésben a szeszfőző üzemekben is szerepet vállaltak, Kurabitonak nevezték, és az ő munkájukat fogta össze, és ellenőrizte a Toji. Maga az elnevezés a tapasztalt sake-készítő kézművesek céhének az elnevezése is volt, azonban egy sake-termelő szeszfőző üzemben csak egy Toji került alkalmazásra.
Ma már különböző Toji Iskolák működnek, egyfajta céhtömörülésekként. A legnagyobb három ilyen iskola a Nanbu Toji, amely Iwate prefektúrából származik, az Echigo Toji, és a Tanba Toji, amely származási helye Hyogo prefektúra.
A Toji szakma tapasztalatai, ismeretei és tudása, Tojiról Tojira száll, egyfajta hagyomány-őrzésként. Sajnos azonban azon emberek száma, akik megöröklik ezt a tudást, folyamatosan csökkenőben van. Emellett az is szomorú, hogy vannak olyan sake-főző üzemek, ahol a Toji-rendszert teljesen felszámolták. Ez amiatt okoz bánatot a hagyományos sake-kultúra kedvelőinek, mert a hagyományos sake-kultúra és a hagyományos sake-termelés kulcsfigurája és kulcseleme maga a Toji, a Toji tapasztalata és szakértelme volt, azonban ma már sokan úgy gondolják, hogy erre a hagyományra nincs feltétlenül szükség a sake-gyártás során.
Ha a sajnos már megfogyatkozóban levő „hagyományos sakeról”, vagy „minőségi sakeról” beszélünk, akkor azt az italt minden bizonnyal egy Toji irányítása alá tartozó csapat termeli, az előző kisfejezetben leírt módok és hozzávalók használatával.
A jelen írás kezdeti főkérdését tekintve, a sake osztályozásához kötődően egy fontos megállapítás tehető. A megállapítás az, hogy a saket magát, mint szeszes és alkoholos italt, a szakértők is inkább a borhoz társítják. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy nemzetközi szinten a londoni székhelyű IWC, vagyis az International Wine Challange, az egyik legkomolyabb nemzetközi borbírálat is zsűrizi.
Az IWC a saket öt kategóriában bírálja el, ezek a Honjozo; a Ginjo-shu; a Daiginjo-shu; a Junmai és Junmai daiginjo-shu; és végezetül a Koshu.
Az IWC által elbírált öt sake-kategória:
Honjozo
umamiban magas, jól párosítható ételekkel, alkohollal erősített rizsbor
Ginjo-shu
alacsonyabb erjesztési hőmérséklet, hosszabb eltarthatóság jellemzi, könnyedebb és selymesebb textúrájú rizsbor
Daiginjo-shu
parfümösség és intenzívebb illat jellemzi, hasonlít a fenti kettőhöz, csak markánsabb
Junmai és Junmai daiginjo-shu
az egyik legnemesebb rizsbor, umamiban és savakban leginkább gazdagabb
Ahogy már többször is utaltam rá, sajnos a hagyományos és jó minőségű sake útja némileg elvált a modernkori, tömegtermeléssel előállított, olcsóbb saketól. Ez a sake kultúrájára is igaz.
A sake-fogyasztási szokások manapság leginkább abban különböznek, hogy mennyire melegen, vagy hidegen isszák az italt. A fiatalokra jellemzőbb inkább, hogy hidegebben isszák, az idősekre pedig az, hogy melegebben, ugyanis a hideg hőmérséklettől a sake keményebb struktúrát kap, a melegtől pedig lágyabb, könnyebben ihatóvá válik az ital.
Ennek megfelelően szokás a sake-üvegeken feltüntetni egy mérőszám-mutatót, az „SMV”-t, ami az ún. „sake meter value”. Az „SMV” azt mutatja meg, hogy mennyire édes az adott sake, a minél alacsonyabb érték, az egyre magasabb édességet jelöli meg.
A hagyományos sake-fogyasztásnak külön szokásai vannak. A hagyományos saket, hagyományosan egy magas porcelán üvegből, a tokkuriból öntik ki, és egy kis porcelán csészéből, a sakazukiból isszák. Maga a sake-ivás szertartása a hagyományos shintōista vagy buddhista alkalmakhoz is kötődik, úgy, mint esküvő, vagy halotti gyászszertartás, és hasonlók.
A sakenak van egy nemzeti ünnepnapja Japánban, október elseje, mely napon a sake-termelő üzemek saját magukat ünneplik, a sake-kedvelő felnőttek pedig saket isznak, lehetőleg a hagyományos fajtából. Ez a nemzeti hagyomány ma már nemzetközi hagyománnyá bővült, a külföldi üzemek is ekkor ünnepelnek.
Hogy a „sakizukiba öntött saket” „tisztán lássuk”…
A japán sake a világ egyik legkevésbé sem egyértelműbb itala, és hogy tisztán lássuk magát az italt, a következő tisztázatlanságokat, és az itallal kapcsolatos ellentétes dolgokat érdemes megjegyezni. Sokan a saket egyfajta pálinkának gondolják, habár ez nem helytálló, ahogy a szakértők által feltett kérdés sem teljesen tisztázott, azaz hogy a sake most bor-e, vagy sör – nem lehet egyértelműen megválaszolni. Mivel összetevőjét és eljárási módját tekintve inkább a sörhöz sorolandó, kultúráját, fogyasztási szokását, ízvilágát-zamatát, osztályozási besorolását tekintve azonban a borhoz, és maga az alkoholos italokkal foglalkozó szakemberek közössége is inkább egyezményesen az utóbbi kategória alá sorolja be.
Az sem egyértelmű, hogy a sake valóban Japán nemzeti itala, a nemzet sajátossága-e, vagy csak egy olyan ital, amelyet a japánok a kínaiaktól vették át, és a saját ízlésükre formálták hosszú évszázadok alatt. A jelen írás egy Kína-barát olvasója valószínűleg az utóbbi változat mellett foglalna állást, azonban többször is láthatóvá vált, hogy a sake milyen módon járult hozzá a japán nemzeti kultúra, a japán nemzeti hagyományok, és a japán nemzeti gazdaság-, és iparstruktúra kialakulásához, fejlődéséhez és formálódásához. Ezek okán joggal mondható el a sakeról, hogy nem kínai, hanem japán.
Végezetül a sake jövője sem tiszta. Az egyre szélesedő ellentét a hagyományos sake és a hagyományos sake-kultúra, valamint a tömegtermelt sake között az ital jövőjét, és hagyomány, a kultúra fennmaradását homályossá teszi. Mindezt a sake-termelés nemzetközi lecsökkenése is beárnyékolja, habár, ahogy tisztán láthattuk, a japán sake, és annak termelése túlélni, és megújulni képes.
Egy olyan cikkíró számára, aki szakmailag Japánt kutatja és elemzi, kamaszkorában azonban hobbiként a kelta kultúrába is belekóstolt (ír szteppet tanultam Michael Flatley egyik tanítványától, Ronan Morgan-tól), nagy örömet szerez egy olyan történet, ahol a japán főhős beleszeret egy skót lányba és egy skót-kelta italba, hogy utána Skóciából mindkettőt haza víve Japánba, egy olyan gazdaságtörténeti újítást hozzon létre, ami az adott iparcikket a gyártóországok élvonalába repíti. Az adott történet főhőse Taketsuru Masataka, a főhősnő Jessie Roberta Cowan, vagyis Taketsuru Rita, a skót-kelta ital, vagyis az említett iparcikk pedig a whisky, avagy a whiskey, ugyanis nem mindegy, hogy melyik írásmódot melyik országban és melyik országra vonatkozólag alkalmazzuk. Az ital meghonosításának a történetét maguk a japánok és a skótok is „kettős szerelmi történetként” szokták mesélni odahaza, a japánok szemében a whisky története elválaszthatatlan a főhős és a főhősnő élettörténetétől.
Hogyan is kezdett el a japán rizsbor országa, vagyis a „sake hazája” vonzódni egy kelta származású alkoholos ital, és annak is a skót fajtája felé? A történet 1853-ban kezdődött, amikor is Matthew C. Perry sorhajókapitány a Tokugawa Időszak „zárt ország” politikája végén Japánt „kinyitotta”, aminek következtében a japánokban tudatosult a technológiai lemaradásuk a világ többi országával szemben. Az egyik olyan dolog, amit felettébb kedveltnek láttak a nyugati világban, a whiskey volt, aminek az amerikaiak körében különösen nagy divatja dívott. A japánok megpróbálták lemásolni, azonban nem sok sikerrel. Ez adta az alapmotivációt arra, hogy az ital termelésének technológiáját onnan hozzák haza, ahol maga az ital készítése is született, ahonnan a hagyományos termelési eljárást a legautentikusabb módokon sajátíthatják el.
Taketsuru Masataka (1894-1979)
Ő hozta el Japánba a whisky készítésének tudományát, ennek okán pedig „A Japán Whisky Apja”-ként is szoktak rá emlékezni.
Takeharában született, ami egy Hiroshimához tartozó kisváros, és a családi származása az egész életét meghatározta. A családjának már 1733 óta volt sake készítő üzeme, és habár Masataka csak a harmadik fiúgyermek volt, mivel bátyjai nem érdeklődtek a családi vállalkozás iránt, ő örökölte volna az apja sake készítő üzemét – márha nem válik időközben a skót whisky szerelmesévé, ami egy „egész életen át tartó szerelmi viszonnyá”[1] vált.
1918 decemberében érkezett Skóciába, ahol a Glasgow-i Egyetemen (University of Glasgow) kezdte el a szerves kémiai tanulmányait, a tanszékvezetője Thomas Stewart Patterson volt. 1919 áprilisában kezdte meg gyakornokságát a Longmorn Lepárló Üzemben, Strathspey-ben, Skóciában, és utána júliusban a James Calder & Co. Bo’ness Lepárló Üzemben gyakornokoskodott, Skócia alföldi régiójában. Jessie Roberta „Rita” Cowan-t úgy ismerte meg, hogy a hölgy Masataka egyik diáktársnőjének volt a lánytestvére, ennek köszönhetően ismerkedtek meg egymással, madj össze is házasodtak. Rita egy Kirikintilloch nevű faluból származott. A házasságot azonban egyikük családja sem támogatta, hőseink mindezek ellenére is megtartották a szűk körű esküvőjüket 1920. jan. 8-án. Ez a történet később egy „tűzön-vízen át tartó szerelmi történetté” vált, Skóciában kiállítást is szerveztek az emléküknek. Campbeltown-ban éltek együtt Taketsuru Masataka utolsó gyakornoki szolgálata végéig, amit a Hazelburn Lepárló Üzemben teljesített.
Főhősünk 1920 novemberében utazott vissza a feleségével Japánba, New York-on és Seattle-n keresztül. Az életük azonban nem volt zökkenőmentes, Masataka nem foglalkozhatott azzal, amivel szeretett volna, ami miatt Skóciában is tanult. Hazatérte után ugyanis, a japán kezdet nem volt felhőtlenül boldog, mivel Taketsuru Masataka kénytelen volt gimnáziumi tanárként dolgozni, mivel a skóciai tanulmányait támogató cég, a Settsu Shuzo, az I. világháborút követő visszaesés miatt feladta tervét, hogy valódi whiskyt termeljen. Pár évvel később, 1923-ban talált rá a Kotobukiya cég, ami a híres Suntory cég elődje volt. A Kotobukiya épp whiskyt készíteni tudó szakembert keresett, Masataka pedig az egyetlen ilyen ember volt Japánban.
Yamazaki-ban, Osaka-ban alapította meg Japán első whiskylepárló üzemét, amiben nagy segítséget és szövetséges barátságot a Kotobukiya cég alapítóvezetője, Torii Shinjiro nyújtott neki, a kapcsolatuk azonban később rivalizálássá fajult. Az első legyártott whisky a Suntory Shirofuda volt, ami sajnos nem számított sikertörténetnek, mivel az akkori japán whiskyfogyasztók nem a tiszta, hanem a kevert whiskyhez voltak szokva, amit különböző gyógynövényekkel vegyítettek. A sikertelenség miatt főhősünket átirányították a cég sörkészítő üzeméhez Yokohamába, és mivel Masataka 10 éves szolgálatra tett ígéretet a cégnek, a sörkészítő üzemben maradt –azonban ez nem tette boldoggá.
A 10 év lejárta után, 1934-ben Masataka megalapította a saját lepárló üzemét és cégét, a Dai Nippon Kaju K.K.-t Yoichi-ben, Hokkaidō szigetén, északon. Úgy gondolta, hogy Japánnak ez a területe az, ami a leginkább hasonlít Skóciára. Később átnevezte a cégét Nikka-ra. A cég elnevezése magyarul Nagy Japán Gyümölcslé Vállalat volt, és Masataka tulajdonképpen hazudott a befektetőinek, akik úgy tudták, hogy a cég almalevet fog gyártani. Az üzem helyszínére vonatkozó választás indoka a hűs éghajlat, az éles levegő, és a megfelelő páratartalom volt – Masataka még a Kotobukiya céget is arra kérte annak idején, hogy a szeszfőző üzemet Hokkaidō-ra telepítsék, amit a cég, és legfőként a cégvezető Torii Shinjiro anno elutasított. Masataka 1936-ban tervezte meg és öntette ki az első saját szeszfőző üstjét, amit még ugyanabban az évben be is építettek, és szolgálatba is állítottak az üzemben. A „Nikka Whisky” névre keresztelt whiskyt 1940 októberében árusítottak először.
A II. világháború idején Masataka lepárló üzemét a Birodalmi Haditengerészet saját irányítása alá vonta, mivel a honvédelem a whiskyt „kritikus fogyasztási cikké” minősítette. Olcsóbban árusították a whiskyt a katonáknak, viszont ennek fejében nem záratták be az üzemet, és a whiskylepárlás így túlélhette a háborút.
A háború után is folytatnia kellett az olcsó whisky árusítását és készítését, habár a befektetők szava ellenére az olcsó mellett a magas minőségű lepárlást is folytatta – azonban ennek a termékét nem tudta eladni. 1964-ben mutatták be a nagyközönség számára is a Nikka Whisky három első osztályú whiskyjét, amire válaszul a Suntory is elkezdett magasabb minőségű whiskyt gyártani. Ez a rivalizálás szülte meg később a minőségi whiskygyártás kultúráját a háború utáni Japánban, ami világviszonylatban is magas minőséget produkált.
Masataka életművét még fiatalabb korában becsületmedállal jutalmazta a Japán Császár, és attól fogva Mastaka és Rita lovagi cím birtokában élték további életüket.
Jessie Roberta Cowan, vagyis Taketsuru Rita (1896-1961)
Ahogy a férjét „A Japán Whisky Apja” becenévvel szokták emlegetni a mai napig, őrá ugyanúgy „A Japán Whisky Anyja”-ként szoktak nagy szeretetettel emlékezni a japánok.
Főhősnőnk élete sem volt könnyű, habár minden rosszban és jóban, hullámvölgyben és hullámhegyen támogatta a férjét. Japánban angoltanárnőként dolgozott, és a II. világháború ideje alatt el kellett viselnie azokat az atrocitásokat, amelyeket a skót származása miatt szenvedett el. „Ellenséggé” kiáltották ki, annak ellenére, hogy a férjét és a japán whiskytermelést támogatta egész élete során Japánban.
Sosem tért vissza Skóciába, és annak ellenére, hogy nagyon szerették egymást, sajnos Masatakával nem született közös gyerekük, ezért örökbe fogadták Masataka unokaöccsét, aki a Nikka Whisky Második Szeszfőző Mestere lett örökbe fogadó apja után. Rita sokat segített Masatakának a közös életterük berendezésében Hokkaidō-n, és a birtokukat is skót építészeti és berendezési stílusban építették meg. Rita annyira meghatározó volt a Nikka cég életében és történetében, hogy a márka és a cég arculatául szolgáló logóban Rita skót családjának a jelvényei szerepeltek.
Ugyan a birtokot és az üzemet skót stílusban építették fel, illetve rendezték be Japánban, Rita szeretett japán ruhákban, japán sminkkel, kiegészítőkkel és frizurával járni, nagy szeretettel igyekezett beintegrálódni a helyi közösségbe, annak szokásait is igyekezett átvenni.
2015 januárjában adták ki az életrajzi regényét, amit Kotaro, Rita unokája írt.
Rita élete, a Masataka felé irányuló szeretete, és ezáltal a Japánnak tett szolgálatai nem maradtak közömbösek a japánok szemében, ami abban is megnyilvánult, hogy róla neveztek el egy kicsi utat Yoichi-ben, ahol a lepárló üzemet létesítették.
Rita 1961 januárjában halt meg a máját megtámadó betegségben. Masataka 18 évvel később, 1979-ben követte a feleségét, akivel közös sírban temették el.
A Suntory-ról röviden
1899-ben alapította a céget a már említett Torii Shinjiro, „Torii Shoten” néven, és eredetileg bortermeléssel és boreladással foglalkozott a cég. Shinjiro célja az volt, hogy olyan nyugati stílusú italokat alkosson meg, amik a japán fogyasztók számára is szerethetőek és fogyaszthatóak.
1907-ben jelent meg a japán piacokon az első jelentős boruk, az Akadama Port Wine.
A vállalat 1923-ban nyitott a whisky felé is, megalapították a már említett Yamazaki Szeszfőző Üzemet, ami Japán első ilyen üzeme is volt. 1937-ben dobták piacra az első jelentősebb nevű whisky terméküket „Kakubin” néven, ez lett az a whisky, amivel már Shinjiro is teljes szívvel elégedett tudott lenni.
1961-ben, a vállalati társadalmi felelősségvállalás keretén belül megnyitották a vállalat kulturális múzeumát, a „Suntory Museum of Arts”-t. 1963-ban nyitott a cég a minőségi sörgyártás irányába, ekkor dobták piacra a mai napig is kedvelt Suntory Sört („Suntory Beer”).
1973-ban alapították meg a Hakushu Lepárló Üzemet a Kaikomagatake hegyen, a „Déli Japán Alpok” területén, ami a Masataka által korábban kívánt feltételeknek is megfelelt, az ő korábbi elvárásaival is egyezett. Valószínűleg a helyválasztásban közre játszott Masataka és a Nikka Whisky, mint rivális sikere is. Ugyanebben az évben hirdette meg a cég a madárvédelmi programját, a „Save the Birds” kampányt.
1983-ban a Suntory franciaországi tevékenységeit is megkezdte, megjelent a bordeaux-i régióban, és részt vett a Château Lagrange kastély felújításában is. 1986-ban nyílt meg a Suntory Előadó- és Koncertterem, amivel a cég a Japán zenei-kulturális életéhez is hozzájárult.
Az 1990-es években lépett be a cég a „soft drink” üzletágba, és a gyógyszerek, étrend-kiegészítők területére is.
A 2000-es években, tehát napjainkban, fokozottabb környezetvédelmi és vízvédelmi tevékenységeivel a cég olyan programokat és projekteket valósít meg, mint a „Natural Water Sanctuary Project”, vagy a „Mizuiku”, ami a Suntory oktatási programja a természet- és vízvédelem területén. 2018-tól a cég a „Mizu To Ikiru” jelmondatán keresztül tesz ígéretet a víz összes formájának a védelmére.
A japán whiskygyártás története a mai napig is a Suntory és a Nikka rivalizálásnak a története, és a köztudatban a kettő vezető, Torii Shinjiro és Taketsuru Masataka összekülönbözése az – amiről minden japán whiskykedvelő megemlékezik –, hogy Shinjiro a gyártás központjául Osaka-t választotta, míg Masataka Hokkaidō-t.
Az 1980-as években, amikor Japán elérte a „japán gazdasági csoda” csúcsát, lakosságarányosan évente 3 liter whiskyt fogyasztott minden alkoholt fogyasztható korú japán.
A japán whisky világviszonylatban csak a 2000-es évektől kezdett nemzetközi díjakat és elismeréseket szerezni, ezekből is csak a Suntory és a Nikka részesül. A Nikka-tól a Taketsuru Pure Malt és a Yoichi Single Malt tartozik a legmagasabb kategóriák közé, a Suntory a saját márkájú whiskyjei közül a Yamazaki-t, a Hakushu-t, a Hibiki-t és a Tori-t emeli ki, amelyeket otthon és nem külföldön termel.
A 2000-es években történt meg a japán whiskytörténetben a „kettő murray esete”; mikor is a 2003-as „Lost in Transition” című filmben Bill Murray Suntory Whisky-t fogyasztott, később pedig Jim Murray whiskyszakértő a Suntory „Yamazaki Sherry Cask” whiskyjét a 2015-ös év legjobb whiskyjének nyilvánította. Ezzel életre hívta a skót whisky és a japán whisky egyenrangú rivalizálását a nemzetközi porondon, mely verseny a mai napig tart. A japán whiskygyártás tehát „felnőtt a legnagyobbak közé”.
A japán whisky „titkos fegyvere” a mizunara tölgy, amit magas minőségű bútorok készítésére is használnak, azonban ízében és aromájában megvannak a szantálfa és a kókusz ízének, aromájának az elemei is. Ebből a fából készítik a whisky tárolására szolgáló hordókat, melyek készítésének feltétele a készítésük előtt, hogy a mizunara tölgyfa legalább 200 éves legyen. Egy ilyen fajta hordóban érlelt whiskyt kevesebb ideig kell a hordóban érlelni, mint egy európai tölgyből készült hordóban érlelt whiskyt.
Érdekessége még a japán whiskykultúrának, hogy a latin betűs átírásban a japánok ragaszkodnak a „whisky” elnevezéshez az eredeti „whiskey” helyett, tehát az „e” hiányzik. Ennek az indoka Masatakához kötődik, aki a skótok italát nem egy az egyben szerette volna lemásolni, hanem az alapján valami hagyományosan újat, japánt szeretett volna létrehozni.
2002-ben alapította Taketsuru Takeshi, apja emlékére a Taketsuru Díjat, amivel Japánon belül díjazzák a legjobb whiskyket és whiskykészítőket.
Amikor a cikk forrásául szolgáló anyagokat olvastam, azok három emberi erényt emeltek ki, amire Masataka és Rita, illetve a japán whisky története megtanít mindenkit. Ezek az alázat, a türelem, és azönuralom, mely erények nélkül Masataka és Rita nem tudták volna felépíteni Japánban, amit felépítettek, és melyek nélkül nem tudták volna arra motiválni Torii Shinjiro-t, amire végül is motiválták. A végeredmény nemcsak egy romantikus „kettős szerelmi történet”, hanem egy világviszonylatban is versenyképes gazdasági ágazat felépítése, a japán whisky iparának magas szintű fejlődése lett.
Japán whisky, Yukata Yazawa: Hogyan éljünk japánul – 日本人の生き方
A szerelmi történet utóélete
Idén, 2020. febr. 22. – márc. 14. között nyílt egy kiállítás „Love & Whisky – The Story of Rita Cowan and Masataka Taketsuru” címmel, Rita Cowan szülőfalujában, Kirikintilloch-ban, ami Rita és Masataka szerelmi történetét, a japán whiskygyártást, és a japán kultúrát hivatott bemutatni a Tokiói Olimpia tervezett évében (az Olimpia a koronavírus miatt idén elmarad). Erről a kiállításról egy videót is készítettek:„Love & Whisky – The Story of Rita Cowan and Masataka Taketsuru” címmel.
Mivel a jelen írás első sorban a japán alkohol-kultúrának és a japán gazdaságnak egy kis szeletét kívánta bemutatni, és nem „reklám-anyagként” kívánt szerepelni, ezért itt most nem szerepeltetjük azokat a csatornákat, ahol az említett nedűk itthonról is beszerezhetők, fogyaszthatók, ízlelhetők. Ezt a témát egy következő tervezett cikkben tervezzük feldolgozni, hogy ne csak olvasva, hanem ízlelve is megismerhessék a Kedves Olvasók a japán kultúrának eme vonatkozását.
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.
