Japán szerzők tollából… – 7 könyv, amit az idei év hozott el

Írta: Varga Lilla, 2021. 12.04.

Kis évösszesítőnek is lehet tekinteni az alábbi listát, melyből a kedves Olvasó ezúton kedvére válogathat – és mely reményeink szerint így Karácsony tájékán több szempontból is hasznosnak találtatik.

Murakami Haruki, Egyes szám első személy

Murakami Haruki több művét is újfent kiadta a Geopen kiadó – az író munkásságát követők nagy örömére – így némi kihagyás után újra a polcokon üdvözölhetjük:

  • Kurblimadár krónikája
  • Köddé vált elefánt
  • Birkakergető nagy kaland
  • Kafka a tengerparton
  • A határtól délre, a naptól nyugatra
  • Világvége és a keményre főtt csodaország
  • Férfiak nők nélkül
  • Miről beszélek, ha a futásról beszélek

A szenszei, reggel 4 órai kelést követő napi 5-6 órányi munkájának gyümölcseként, hű olvasói hálájától kísértve, pár évente újabb és újabb ínyencséggel is előrukkol. Mi pedig itthon, a villámkezű fordítóknak köszönhetően az utóbbi években a japán megjelenésre nem sokkal, ugyancsak vihetjük is haza a Murakami regényeket a boltokból, melyeket aztán otthoni édes magányban, egy jó dzsessz és egy bögre tea mellé, kurblikon merengve fogyaszthatunk el.

Az idei újdonság az Egyes szám, első személy.

„Az Egyes szám, első személy ezúttal nem száraz nyelvtani kategória, hanem Murakami Haruki új novelláskötetének sokatmondó címe. Nyolc remekbe szabott történetet rejt egyes szám első személyben elmesélve. A meg nem nevezett narrátor magányos, már nem fiatal ember, aki hol nosztalgikusan tekint vissza a gyerekkorára, fiatalságára és felnőtté válására, rég elillant kapcsolatokon, szerelmeken, veszteségeken, halálon merengve, máskor bizarr történetet mond el úgy, mintha magától értetődő valóság lenne. S hogy ez az elbeszélő maga a szerző-e, vagy valaki más, azt döntse el az olvasó, miközben elmerül a különös hangvételű, hol bölcs, hol szeszélyes, finom érzékletességgel megírt történetekben, amelyekből persze nem hiányzanak a világhírű japán íróra jellemző csavarok sem.”

Fordította: Mayer Ingrid
Kiadja: Geopen, 2021.
Megrendelhető: https://www.geopen.hu/termekek/egyes-szam-elso-szemely

Kazuo Isiguro, Vigasztalanok, Klara és a Nap

Kazuo Isiguro a harmadik japán származású szerző, akit irodalmi Nobel-díjjal tüntettek ki (2017), Óe Kenzaburó (1994) és Kavabata Jaszunari (1968) után. A kritika elismerése szerint; „nagy érzelmi erejű regényeiben feltárta az ember világgal való illuzórikus kapcsolatának mélységeit”.

Idén két művét is üdvözölhettük magyar nyelven:

Vigasztalanok

Az eredeti megjelenését tekintve 1995-ös regény most először olvasható magyarul, Greskovits Endre jóvoltából.

„Ryder, a világhírű zongoraművész megérkezik egy közép-európai városba, ahol nagy koncertet kell adnia. Ezen kívül is sűrű program vár rá: meglepetten érzékeli, hogy bár azt sem tudja pontosan, hol van, de valami csodát várnak tőle – hogy jelenlétével és művészetével kimozdítsa a várost a válságból. Rydernek most meg kellene értenie e válság természetét, de fő feladatától minduntalan eltérítik: hol a felesége (vagy szeretője?) és a fia (ha egyáltalán ők azok), hol különféle gyerekkori barátok, akiket a sorsuk ebbe a városba vetett, hol a szállodainasok (akik a Magyar kávéházban tartják fergeteges táncos gyűléseiket) – hol pedig az egykori híres karmester, az alkoholista vénemberré züllött Brodsky ügyei, aki szintén a nagy koncertre, a diadalmas visszatérésre készül. S közben Ryder szorongva kóborol egy olyan világban, amely álmokból, gyerekkori emlékekből és a tudattalan félelmeiből épül fel, és kiszámíthatatlanul változik.
Ishiguro talányos regényét azóta sokféleképpen elemezték – sokan az életmű csúcsának tartják, s ha az, akkor egészen bizarr alakú csúcs: egyes olvasók szerint megmászhatatlan, míg mások a mászás minden pillanatát élvezik.”

Fordította: Greskovits Endre
Kiadja: Helikon, 2021.

A Helikon Kiadó új Isiguro-életmű sorozatának nyitódarabja volt a Vigasztalanok, mely sorozat második darabja ugyancsak idén került a könyvesboltokba;

Klara és a Nap

„Klara, a gyermekek számára kifejlesztett Robotbarát az üzlet kirakatában várja leendő tulajdonosát. Addig is az utca épületeit, a járókelők viselkedését és a Nap járását, áldásos tevékenységét szemléli. A humanoid tulajdonságokkal rendelkező robot gyermeki ártatlansággal próbálja megérteni a körülötte zajló eseményeket. Miután otthonra lel, legjobb tudása szerint igyekszik Josie és családja segítségére lenni; naiv világlátásának köszönhető páratlan optimizmusa reményt ad a beteg lány szüleinek. Klara megfigyelései a változó világról és az emberi természetről nem csupán a robot racionalitásáról, hanem érzelmeiről is tanúskodnak. Klara feltétel nélkül hisz az általa mindenhatónak vélt Nap jóságában, amelynek fénye és melege végigkíséri a történetet.”

Fordította: Falcsik Mari
Kiadja: Helikon, 2021.
Megrendelhető: https://helikon.libricsoport.hu/szerzoink/ishiguro-kazuo/

Yei Theodora Ozaki, Japán tündérmesék

Yei Theodora Ozaki (születési nevén Eiko Seodora Ozaki (1871-1932)) fordítói munkásságával a hagyományos japán népi hiedelemvilágon alapuló mesék népszerűségét alapozta meg az angolszász országokban.

A Japán tündérmesék a szerző első könyve, mely anno 1903-ban az EP Dutton New Yorki kiadó gondozásában jelent meg, és olyan nagy sikert aratott, hogy 1904-ben, 1096-ban és 1908-ban is újranyomták. Titka abban rejlett, hogy Ozaki a japán mesék szövegét úgy dolgozta át, hogy azok a nyugati gyermekek számára is könnyen befogadhatóak legyenek. Ezt az igyekezetét az is indokolta – miként az Előszóban kifejti -, hogy a könyvben szereplő mesék némelyike, mint például „A bambuszvágó és a hold-gyermek” alapjául szolgáló Taketori monogatari is, valójában a japán irodalom egy klasszikus műve, előfordulnak tehát olyan történetek, melyek eredetije stílusát vagy nyelvezetét tekintve nem tündérmese. A Japán tündérmesék c. könyv jelentősége abban áll, hogy a meséken keresztül Ozaki fordításában az angolszász országok gyermekei az európaitól eltérő kultúrkör világát egy olyan személy tolmácsolásában ismerhették meg, aki mint méltatói mondták róla; „szívében a Kelet, tanításában a Nyugat gyermeke”.

http://www.meiji-portraits.de/meiji_portraits_o.html#20090527093426562_1_2_5_13_1

Idén ezzel a gyöngyszemmel is bővült az itthon megjelent japán népmesekínálat.

Fordította: Dr. Bujtor László
Kiadja:  Digi-Book Mo.Kiadó és Ker.Kft. 2021.
Megrendelhető: https://bookline.hu/product/home.action?_v=Ozaki_Yeitheodora_Japan_tundermesek&type=22&id=328613

Kinkin szenszei álmától a jó és rossz lelkek küzdelméig – Három edói kibjósi a XVIII. század végi Japánból

Ugyancsak idén jelent meg egy igazi különlegesség. A Kinkin szenszei… c. műben Csendom Andrea japán gondolkodás-történet kutató fordításában megismerkedhetünk a XVIII. század jellegzetes edói műfajával, a kibjósival. A kibjósi a városi közeg irodalmi csemegéje volt, esszenciája a csipkelődő gúny, amivel a szerző az emberek és társadalom hiányosságát illette előszeretettel. 1775-1803 között élte virágkorát, és célközönsége az edói polgárok voltak, elsősorban a férfiak. Fő motívumai az Edoban dívott szórakozások, a kabuki, a szumo és az örömnegyed. A kötetben szereplő korabeli történetek képzeletben elrepítik az olvasót az Edo-kori Japánba.

„A kora újkori Japán (1603-1868) fővárosának, Edónak (a mai Tokiónak) egy különleges, képregény stílusú, ám felnőttek szórakoztatására kialakult élcelődő irodalmi műfaja a kibjósi. Bár eredetileg egy más kor, más népe szórakoztatására készült humoros könyvecske, a fordításokon keresztül a magyar olvasót is megnevettetik azok az alapvető emberi tulajdonságok és személyiségjegyek, amelyek a művek gúnyának céltábláit adták. Mi történik, ha túl mohóvá válunk? Vagy félreértve a politikai szándékot a nevetés központjába kerülünk? Esetleg, ha a rosszabb énünk kerekedik felül rajtunk!? A kibjósi európai nyelvű fordításai mindössze angol és német nyelvterületen ismertek, ezért ez a magyar fordításkötet nemcsak ritka, de úttörő is ezen a téren. A fordításokat kiegészítő tanulmány és bőséges jegyzetanyag betekintést enged a műfaj sajátosságaiba és az edóiak gondolkodásmódjába is.”

Fordította: Csendom Andrea
Kiadja: Ráció Kiadó, 2021.
Megrendelhető: https://bookline.hu/product/home.action?_v=Kinkin_szenszei_almatol_a_jo_es_rossz_le&type=22&id=328321

Nacukava Szószuke, Rintaró és a könyvek útvesztője

A Macskavendég (Hiraide Takashi), Ha a macskák eltűnnének a világból (Genki Kawamura), és Az utazó macska krónikája (Hiro Arikawa) után újabb „macskás regény” érkezett, ezúttal Nacukava Szószuke író tollából.

„Rintaró csak egy átlagos gimnazista, aki utál iskolába járni, sok időt tölt a gondolataiba merülve, és kissé nehezen ért szót a többi emberrel. Egy különleges képessége mégis van: senki sem ismeri úgy a könyveket, ahogyan ő. Nagyapja üzlete, a Nacuki Antikvárium igazi kincsesbánya, ahol elfeledett regények, régi klasszikusok és valódi ritkaságok sorakoznak az ódon könyvespolcokon. Nagyapó őszintén hitt abban, hogy a könyveknek hatalmas ereje van, és képesek jobbá tenni az emberiséget, és bár vevőköre sosem volt túl népes, sokan osztoztak a meggyőződésében. Egy nap azonban az öregúr meghal, Rintarónak pedig el kell hagynia szeretett antikváriumát, hogy a nagynénjéhez költözzön. A szomorú előkészületek közepette váratlan látogató toppan be hozzá: egy nagyszájú, sőt egyenesen pimasz macska, aki azért jött, hogy magával vigye Rintarót egy titkokkal és veszélyekkel teli utazásra, amelynek tétje nem kevesebb, mint a könyvek megmentése a végső kihalástól.
Nacukava Szószuke varázslatos meséje lélegzetelállító világokba kalauzol, ahol újra és újra megtapasztalhatjuk, mennyire nehéz, ugyanakkor felemelő küldetés valódi olvasóvá válni. Kivételes alkotás, amely magával ragadó hangulatával Murakami Haruki és Michael Ende legkülönlegesebb munkáit idézi.”

Fordította: Mayer Ingrid
Kiadja: Libri Könyvkiadó Kft., 2021.
Megrendelhető: https://www.libri.hu/konyv/nacukava_szoszuke.rintaro-es-a-konyvek-utvesztoje.html

Misima Jukio, Élet eladó

A Jelenkor kiadó gondozásában 2018-ban megjelent Egy maszk vallomásai után újabb Misima Jukio regény látott napvilágot magyar fordításban, Mayer Ingrid jóvoltából. A halálvágy és élni-akarás abszurdan kicsavart története ez a könyv, melyben az író jellegzetes motívumaival a társadalmi konvenciók hálójából menekülő embert festi le egy – miként a fülszövegben találóan jellemzik – „Tarantino-filmeket idéző” fordulatos, bizarr keretben.

„Amikor a reklámszövegíróként dolgozó Jamada Hanio egy nap ráébred, hogy a jövő semmi érdemlegeset nem tartogat számára, öngyilkosságot kísérel meg. A kórházban ébred fel, egy „légüres, ám csodálatosan szabad világ”-ra. Ekkor dönt úgy, hogy egy tokiói újságban eladásra kínálja az életét. Hamarosan kopogtatnak az ajtaján a leendő ügyfelek, és elképzelhetetlen események sorozata veszi kezdetét: gyilkos banditák, rejtett kamerák, egy vámpírasszony, mérgező sárgarépák, kémek és titkos szervezetek, egy narkós örökösnő, házi készítésű robbanóanyagok és csapdák világa tárul fel a mit sem sejtő Hanio előtt.”

Fordította: Mayer Ingrid
Kiadja: Jelenkor Kiadó, 2021.
Megrendelhető: https://jelenkor.libricsoport.hu/fooldal/konyvek/elet-elado/

 

A Napistennőről, Amaterasu Ōmikamiról, a Yamato-Dinasztia Anyjáról és Japán Főistennőjéről

Írta: Vadász Fruzsina, 2021. 06. 30.

Az elmúlt pár napban (a jelen sorokat 2021. jún. 25-én írom) a japán popkultúrával kapcsolatos közösségekben elég sokszor merült fel Amaterasu Ōmikami, [天照大神] a Napistennő neve, kérlelve őt viccesen vagy kedvesen, hogy egy icipicit nyugodtabb és kíméletesebb módon mosolyogjon ránk. (A MondoCon Közösség oldalán az egyik ilyen bejegyzés ITT található.) Magyarország ugyanis az ő hathatós segítségével 2021. jún. 23-án és jún. 24-én megdöntötte a saját júniusi melegrekordját, az Időkép.hu oldalán Fülöpházáról jelentettek 40°C meleget, a Magyar Nemzet vonatkozó írásában is úgy kommentálta az esetet, miszerint „Százhúsz éve nem volt ilyen meleg júniusban, új napi melegrekord”, vagyis az Országos Meteorológiai Szolgálat 1901 óta nem mért ilyen magas hőmérsékletet júniusban, mint csütörtökön. A Telex ezzel szemben csak 37,8°C-ról írt, azonban arról is, hogy a meleg és a légkondicionáló berendezések használatának hatására sikerült megdöntenünk az eddigi nyári áramfogyasztási rekordunkat is.

天照大神、どうもありがとうございました! 
 Köszönjük szépen, Amateraszu Főistennő!

Amaterasu Ōmikami mint istenség és az ő születése, isteni megbízatása

Amaterasu Ōmikami a japán shintō vallás főistene, akiről ugyan a hivatalos Genealógia-Jegyzékében nem tesz említést a japán Császári Háztartási Ügynökség, vagyis a Császári Udvari Hivatal, vagyis a Kunaichō; Conrad Totman-tól azonban tudhatjuk róla, hogy „Yamato urai […] az istennőtől származtatták magukat”, és hogy a legenda szerint az első császár, Jinmu Császár nagymamája is Amaterasu Ōmikami volt. [Forráseltérés a későbbiekben leírtakhoz képest.]

Születésének különlegessége, hogy a férfi ősisten, Izanagi [伊邪那岐 / 伊弉諾] gyászából született meg, aki a női ősisten, Izanami [伊弉冉尊 / 伊邪那美命] elvesztése felett érzett gyászában hozta e világra a legfontosabb három istenség egyikeként. Izanagi ugyanis leszállt az Alvilágba (Yomi – a halottak sötét földje), hogy visszahozza Izanamit, aminek egyetlen feltétele az volt, hogy Izanami úgy követheti Izanagit az evilágra vezető úton, hogy Izanagi nem fordulhat hátra megnézni szeretett kedvesét. Ezt a tabut azonban Izanagi nem tartotta be, és Izanami porladó testét meglátva elmenekült az Alvilágból, egy követ torlaszolva annak bejáratához. Az Alvilágban tisztátalanná vált Izanagi evilágra érve a Woto folyóban megmosakodott, és a mosakodásából lecseppenő vízből született meg a japán shintō istenvilág három legfontosabb istensége, a Napistennő Amaterasu, a Holdisten Tsukiyomi, [月読み] és a Viharisten Susanō. [須佐之男 / 建速須佐之男命] Amaterasu az Izanagi bal szeméből lecseppenő vízcseppből született meg. Az ő megszületésükkel a shintō vallás kettő meghatározó fogalma is megszületett, vagyis a misogi, [禊] a megtisztulási szertartások, és a kegare, [穢れ / 汚れ] ami a tisztátalanságot jelenti.

Izanagi a három gyermeke közül Amaterasura hagyta a nyakláncát, és felelőssé tette a Magas Égi/Mennyei Síkság, vagyis a Takamagahara / Takama-no-Hara  [高天原] felügyeletére. Mivel minden isten engedelmességgel tartozott a Takamagahara irányába, ez a megbízatás egyet jelentett a főisteni kinevezéssel.

Utagawa Toyokuni III: Amaterasu. In.: Timothy Takemato: Illustration Amaterasu. World History Encyclopedia, forrás

A fiatal Amaterasu Ōmikami

A shintō vallásnak nemcsak a szakrális-liturgikus elemei, hanem a tárgyi elemei is jelentős részt Amaterasu Ōmikamihoz kötődnek. Történt ugyanis, hogy a vad Susanō megsértette Amaterasut, aki emiatt egy barlangba bújva sötétségbe borította a világot. (Susanōt leküldték, hogy uralja a sík tengereket, és még előtte Amaterasutól való elbúcsúzásképpen, jóhiszemű cselekedetként közösen szerettek volna gyermekeket nemzeni úgy, hogy Amaterasu megrágja és kiköpi a Susanōtól kapott kard-részeket, és Susanō is megrágja és kiköpi az Amaterasutól kapott ékszereket. Az esemény során azonban Susanō elkezdett egyre gorombább módon viselkedni, kárt téve a rizsültetvényekben és a Napistennő Palotájában.) Az istenek megpróbálták előcsalogatni a barlangból a Napistennőt, emiatt kakasokat vittek a barlang elé, ugyancsak tükröt akasztottak a barlang szája elé, a környező sakaki fára gyöngyöket akasztottak. Ame-no-Uzume, a hajnal, a vidámság, a meditáció és a mulatozás istennője komikus-erotikus (vetkőzős) táncával nevetésre bírta a többi istent, akiknek hangos nevetése kíváncsiságot ébresztett Amaterasuban, aki a barlangból kilesve meglátta a tükörképét, és az elkáprázott Amaterasut egy erős isten, Ame-no-Tajikarao kihúzta a barlangból, amit Tuto-Tamu egy szent kötéllel bezárt. A kakasok kukorékolása jelezte, hogy Amaterasu kilesett a barlangból. Mindezek hagyatéka a mai shintō tárgyi elemeiben a shimenawa, [標縄 / 注連縄 / 七五三縄] vagyis a tisztátalanságokat távol tartó szent kötél, és a shintō szentélyek bejárataként szolgáló vörös torii kapu [鳥居] is, ami egy japán kakas-ülő vagy madárülőke formáját ölti. Ame-no-Uzume említett komikus-erotikus tánca pedig a hagyomány szerint a kagura [神楽] rituális shintō táncműfaj alapját adta, amely jelentése „az istenek szórakoztatása”, és a célja az istenek kielégítése, kiengesztelése.

Utagawa Toyokuni III: Amaterasu Emerging From Exile. In.: Utagawa Toyokuni III: Illustration Amaterasu Emerging From Exile. World History Encyclopedia, forrás

Az idősebb Amaterasu Ōmikami, és Japán megszületése

Amaterasu Ōmikami később a fiát, Ame-no-Oshihomimit [天之忍穂耳命] kérte fel, hogy a Magas Égi/Mennyei Síkság Királysága felett uralkodjon. Azonban amikor ő rálépett az Ama-no-Hashidate Hídra, [天橋立] amely a Mennyet kötötte össze a Földdel, és meglátta a Földön uralkodó rendetlenséget, visszautasította anyja felkérését. Amaterasu ekkor Takami-Musubi [高御産巣日神], és egy isteni tanács segítségét kérte, ez utóbbi úgy határozott, hogy Ame-no-Hohit küldik le a Földre. Tőle azonban három éven keresztül nem érkezett válasz, emiatt egy második isteni tanácsot hívtak össze, akik Ame-no-Wakahikot [天若日子 / 天稚彦] választották ki a feladatra, akit isteni nyilaival és íjával fegyvereztek fel. Ő azonban kevésbé volt megbízható, mint az elődje, mivel a feladata teljesítése helyett inkább feleségül vette Shitateru-himet, és teljesen elfelejtette a küldetését. Nyolc év elteltével, híradás hiányában, az isteni fácánt, Na-naki-met küldték Ame-no-Wakahikoért, hogy találja meg. Ez utóbbi lenyilazta a szerencsétlen madarat, akinek a lelke a Mennybe szállva találkozott Takami-Musubivel, aki a nyilat mérgében a Földre hajítva eltalálta vele Ame-no-Wakahikot, aki belehalt a találatba. Ezek az események tették szükségessé egy harmadik isteni tanács összehívását, amin úgy döntöttek, hogy ezúttal Take-Mikazuchit, [建御雷 / 武甕槌] a Mennydörgés Istenét, és Futsunushit, [経津主神 / 布都怒志命 / 布都努志命] a Tűz Istenét küldik le a Földre, felfegyverezve a kardjaikkal, hogy Ōkuninushit, [大国主] (archaikus nevén Ohokuninushit,) a Földi Uralkodót meggyőzzék arról, hogy fogadja el Amaterasu igényét a Föld feletti szuverenitás irányába. Ōkuninushi kettő fia ellentétes nézeten voltak. Az idősebb fiú, Kotoshironushi [事代主] azt javasolta az apjának, hogy fogadja el Amaterasu kívánságát. A fiatalabb fiú, Takeminakata [建御名方神] ellenállásra és elutasításra kérte az apját, és kiállt egy párbaj-csatára Take-Mikazuchival, a Mennydörgés Istenével, azonban ez utóbbi ellenében veszített a párbajban. Ōkuninushi ekkor döntött úgy, hogy átengedi a hatalmat Amaterasu Ōmikaminak.

Az emberi világra és Japánra, mint országra és nemzetre való kihatásuk az előbb leírt időszakban kezdődött meg, vagyis amikor az istenek ki akarták terjeszteni a hatalmukat a Földre is, ennek érdekében pedig követeket küldtek ide. Amikor Ōkuninushi átadta a földi hatalmat Amaterasu Ōmikaminak, a Főistennő újból megkérte a fiát, Ame-no-Oshihomimit, hogy uralkodjon a Föld felett, ő azonban másodszorra is visszautasította a felkérést, azonban önmaga helyére a saját fiát, Ninigi-no-Mikotot [瓊瓊杵尊] javasolta. Amaterasu Napistennő ennek megfelelően ide küldte unokáját, Ninigit, a három isteni regália, más elnevezés szerint a három isteni relikvia, [ezen megnevezések között szokásbeli különbség van a különböző szakirodalmakban, egy korábbi cikkünkben a második elnevezést alkalmaztuk, a jelen cikk további forrásai az első megnevezést tüntették fel] avagy egy tükör, egy kard és egy gyöngy (egy gyönggyel ékesített nyaklánc) kíséretében. Az említettek közül a gyöngy, vagyis az ékszer neve a Yasakani, [八尺瓊勾玉 / 八尺瓊曲玉 / 八坂瓊曲玉] amely azon gyöngy-ékszerek maradványa, amelyeket Susanō rágott meg és köpött ki a már említett búcsúzás során. A tükör neve Yata, [八咫鏡] és pont az a tükör, amivel előcsalogatták Amaterasu Ōmikamit a barlangból. A kard neve Kusanagi, [草薙 / 草薙の剣] és az eredete szintén Susanōhoz kötődik, aki a kardot egy szörny farkából rántotta ki. Az ő leszármazottja lett később az a Jinmu Császár, [神武天皇] aki először egyesítette a különböző japán nemzetségeket, Kr.e. 660 – Kr.e. 585, és alapította meg a Japán Államot Kr.e. 660-ban. Amikor Amaterasu három darabba törte, megrágta és kiköpte Susanō kardját, abból három női istenség született meg. Amikor Susanō rágta meg, és köpte ki Amaterasu 500 ékszeréből álló nyakláncát, öt férfi istenség jött a világra. Ezen nyolc istenség alkotta a japán nemesi családok és a nemesi osztály őseit a japán hagyományok szerint. [Forráseltérés a korábbiakban leírtakhoz képest Forrás: Vörös Erika és Mark Cartwright]

Toyohara Chikanobu: Susanoo. In.: San Diego Museum of Art: Illustration Susanoo. World History Encyclopedia, forrás

Szentélyek és szertartások

Amaterasu Ōmikaminak saját császári shintōista szentélye van, ahol a japán Császári Család mutat be áldozatot, a Kashikodokoro Szentély. [賢所] Az említett áldozatbemutatás azon húsz rituális szertartásnak, vagyis ceremóniának az egyike, amelyek bemutatása a Japán Császári Család és a Császári Udvar feladata. Ezen kívül a leghíresebb és legjelentősebb shintō szentélyt, az Ise Nagyszentélyt [伊勢神宮] is Amaterasu Főistennőnek ajánlották fel, itt (a Belső Szentélyben) található a három isteni regália közül a tükör. Ez utóbbi, tehát az Ise Nagyszentély Mie Prefektúrában található, Honshū szigetén. A 4 mérföldes, vagyis 6 kilométeres szentély egy belső és egy külső részre oszlik, ezek közül az elsőt Kr.e. 4-ben építették, és a későbbi formáját a Kr.u. III. században nyerte el, míg a másodikat csak a Kr.u. V. században alapították. A Belső Szentélyt Amaterasu Ōmikaminak, a Külső Szentélyt pedig Toyouke-Ōkaminak, [豊宇気毘売神 / 豊受気媛神 / 登由宇気神 / 等由気太神] az ételek, a ruházkodás, a háztartás, a mezőgazdaság és az ipar istennőjének ajánlották fel. A kettő szentélyt végül a Kr.u. VII. század elejétől kezdték fokozatosan összekötni és eggyé építeni.

Amaterasu ábrázolása a művészetekben, és jelképei a shintōista hiedelemvilágban

A japán művészetekben Amaterasu Istennőt egy jóságos természetű istenként ábrázolják, és gyakran ül háttal Tsukiyominak, a Hold Istenének. Az ő kapcsolatuk sokkal kiegyensúlyozottabb és harmonikusabb, mint Amaterasu kapcsolata Susanōval. A kakasok a japán hiedelemvilágában Amaterasu beharangozó hírnökei, a hollók pedig a japánok hite szerint Amaterasu hírvivői. A már említett Ise Szentély is azért a legfontosabb szentély Japánban, mert azt Amaterasu Ōmikaminak ajánlották fel, és az Istennő legfőbb jelképét, a nyolcoldalú tükröt, vagyis a Yata Kagamit [八咫鏡] is itt őrzik a mai napig a hagyomány szerint, habár vannak eltérő források, melyek a tükör jelenlegi tartózkodási helyeként a Kashikodokoro Szentélyt jelölik meg.

 

 

Felhasznált irodalom:

Kunaichō: Genealogy of the Emperors of Japanhttps://www.kunaicho.go.jp/e-about/genealogy/pdf/keizu-e.pdf

Conrad Totman: Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest

Vörös Erika: Japán vallástörténet (ELTE BTK Koreai Tanszék) – PDF Anyag, Kelet-Ázsia Vallásai és Kultúrája, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Kelet-Ázsia Tanulmányok Szak, Budapest, 2020.

Amaterasu. Shintō deity. In.: Encyclopӕdia Britannicahttps://www.britannica.com/topic/Amaterasu

Mark Cartwright: Amaterasu. Published on 17 December 2012. In.: World History Encyclopedia – https://www.worldhistory.org/Amaterasu/

Kunaichō: The Ritual Ceremonies of the Imperial Palacehttps://www.kunaicho.go.jp/e-about/kyuchu/saishi.html

Kenneth Pletcher: Ise Shrine. In.: Encyclopӕdia Britannica – https://www.britannica.com/topic/Ise-Shrine

Sebők Tünde: Kagura – Az istenek tánca. In.: Sűdi & Co., 2019. február 27. – https://sudy.co.hu/kagura-az-istenek-tanca/

Kazu Tabi: Szansu no Dzsingi – A három szent császári ereklye. In.: Hibiki Japanisztikai Folyóirat, 2020. 02. 20. – https://www.hibiki.hu/2020/02/20/szansu-no-dzsingi-a-harom-szent-csaszari-ereklye/

Varga Sándor: 40 fokkal tetőzött a hőség. Sosem volt még ilyen meleg júniusban. A fülöpházi homokbuckáknál jártunk. 2021. június 24. Időkép.hu. – https://www.idokep.hu/hirek/a-fulophazi-homokbuckaknal-jartunk-a-legnagyobb-forrosagban

Százhúsz éve nem volt ilyen meleg júniusban, új napi melegrekord. In.: Magyar Nemzet, 2021. június 25. Péntek 09:50. – https://magyarnemzet.hu/eletstilus/szazhusz-eve-nem-volt-ilyen-meleg-juniusban-uj-napi-melegrekord-9991223/

Iván András: 37,8 fok: megdőlt az országos napi melegrekord. 2021. június 23. – 19:12. Telex. – https://telex.hu/belfold/2021/06/23/hoseg-melegrekord-celsius-fok-meteorologiai-szolgalat

Puskaporos hordó, de melyik család pincéjében?

A Heian végnapjai – Tairák és Minamotók a 12. században

Írta: Varga Lilla, 2021. 02. 12.

Kulcsszavak:

  • Hógen háború 保元の乱 [hōgen no ran]
  • Heidzsi háború 平治の乱 [heiji no ran]
  • Taira no Kijomori 平 清盛
  • Heisi hatalom (Heike/Taira/Heisi család 平家)
  • Genpei háború 源平合戦 [genpei kassen]
  • Minamoto no Joritomo 源 頼朝 és Josicune 源義経
  • Kamakura sógunátus 鎌倉幕府 [kamakura bakufu]

Az in-szei (院政 [insei]) politika lehetővé tette a visszavonult császár (dzsókó, 上皇 [jōkō]) számára, hogy magánfölddel (sóen, 荘園 / 庄園 [shōen]) rendelkezzen, valamint övé volt a jog, hogy tartományfőnököket nevezzen ki, akiknek ellenőrzési és haszonélvezeti joga volt az adott terület fölött, és mely pozícióra a dzsókó saját köréből választott embereket. Ennek köszönhetően viszont elmélyült a konfliktus a dzsókó, a Fudzsivarák, a nemesek és nagyobb templomok közt, akik saját védelmükre különböző „busi csoportokat fogadtak fel, mint szamurájokat(Jamadzsi 1989: 115) (szamurai 侍 [samurai] – „közelében szolgáló”, az elnevezés onnan ered, hogy ezeknek a busi武士 [bushi] csapatoknak a tagjait a családfő köré csoportosult férfi rokonok, szolgák, parasztok tették ki). Ezáltal a busi csoportok megerősödtek, és befolyásosabb pozícióba kerülhettek – így volt a Taira 平家 (Kanmu Heisi) és a Minamoto 源家 (Szeiva Gendzsi) családoknál is.

Miért találkozhatunk egy-egy család többféle elnevezésével (Taira/Heisi)?

„A Heian-korszakban a tennó-család gazdasági terheinek csökkentésére szükségessé vált, hogy korlátozzák a tennó-nemzetség tagjainak számát. Ugyanis, ha egy herceg vagy hercegnő megszületett, járt neki a személyre szóló földbirtok. A hercegség megszüntetésével sok herceg és hercegnő udvari méltóságot kapott (…), és családja új nemzettséget, udzsit alkotott. (…) A Minamoto-udzsi és Taira-udzsi viselte közülük a legjellegzetesebb udzsi-neveket. Mivel több tennó is adományozta ezeket, a Minamotónak és Tairának több ága is volt. A Minamotók közül később a Szeiva tennó unokájától (…) származó Minamoto-család (Szeiva Gendzsi) emelkedett ki mint erős szamuráj család. A Tairák közül a Kanmu tennó fiaitól és unokáitól származó Taira-családok lettek kiemelkedő szamuráj családok. (megj. pl. Kanmu Heisi)” (Jamadzsi 1989: 92-93)

Családok harca a Hógen háborúban 保元の乱 [hōgen no ran]

Szép lassan kiélesedett az ellentét, mely a fent említett társadalmi csoportok közt feszült. A régensi családon belül, a Fudzsivarák közt széthúzás keletkezett a régensi cím öröklése miatt, a Kantó vidékén a megerősödött busi csoportok közt rivalizálás lépett fel, végül pedig 1156-ban Toba dzsókó halálával Szutoku dzsókó a visszavonult császár, és Go-Sirakava tennó (後白河天皇, 1127-1192) a császár, örökösödési vitába kerültek egymással, hogy melyikük fia legyen a következő uralkodó – és ez utóbbi fejlemény volt az a bizonyos utolsó csepp.

Szutoku dzsókó oldalán Fudzsivara no Jorinaga, Minamoto no Tamejosi és Taira no Tadamasza állt, míg Go-Sirakava tennó mellett Fudzsivara no Tadamicsi, Minamoto no Jositomo és Taira no Kijomori harcolt.

A harcban végül Go-Sirakava tennó csapata győzedelmeskedett – Szutoku dzsókót elűzték, Jorinaga meghalt a csatában, Tamejosit saját fia (Jositomo) ölte meg, míg Tadamaszával az unokaöccse (Kijomori) végzett. A Hógen háború fontos következménye volt, hogy a végrehajtó hatalom, a birtokkiosztás a szamurájok kezébe került.

„Hogen Heidzsi monogatari Ikuhómon [Júhómon] no zu”, Utagava Jositora, Edo kor (1603-1868), forrás

Taira no Kijomori 平清盛 és a Heisi hatalom

Habár Taira no Kijomori (平清盛 1118-1181) és Minamoto no Jositomo a Hógen háborúban egyazon oldalon, Go-Sirakava tennó mellett harcolt, a háború után a tennó Kijomorit támogatta jobban, így a két harcos kapcsolata igencsak megromlott, míg végül Jositomo, Go-Sirakava és Kijomori ellen fordult – ez volt a Heidzsi háború 平治の乱 [heiji no ran]. Jositomo államcsínyt kísérelt meg, ami azonban nem járt sikerrel, és 1159-ben kivégezték. Fia, az akkor 12 éves Minamoto no Joritomo (源頼朝 1147-1199) csak a szerencsének köszönhette életben maradását, ugyanis nagyon hasonlított Kijomori mostohaanyjának fiatalon elhunyt gyermekére, így az asszony kérésére életben hagyták a fiút, és Izu-ra száműzték, ahol a Hódzsó család nevelte fel. (Később Joritomo felesége a híres „apácasógun”, Hódzsó Maszako lett.)

1167-ben Taira no Kijomori legfőbb személynök lett (daidzsó-daidzsin 太政大臣 [daijō-daijin] – ez volt akkoriban a legmagasabb udvari rang). Kijomori volt az első szamuráj származású, aki birtokolhatta ezt a címet, és ez volt az első eset, hogy egy, az akkoriban még a nemesek által aljanépnek tekintett vidéki busi-főnökből, udvari méltóság vált. Ezzel pedig a Kiotói udvarban az irányító szerepet a Taira család 平家 (más néven Heike/Heisi) vette át. A Heisi hatalmat Rokuhara hatalomnak is hívják, mivel a család Rokuharában (Kiotó keleti részén) telepedett le. A Rokuhara hatalom az első busi hatalom, de mivel gazdasági alapjaiban nem hozott nagy mértékű változást, átmenetnek tekintik az ókori tennó állam és a középkori bakufu-rendszer (sógunátus) között (Jamadzsi 1989: 119). A Taira család felemelkedését és bukását a Heike monogatari 平家物語 beszéli el.

„Taira no Kijomori kísérteties látomása”, Utagava Hirosige, 1845.

A Minamoto család és a Taira család harca 源平合戦 [genpei kassen]

Mint fentebb említésre került, Taira no Kijomori megkímélte Minamoto no Jositomo fia, a fiatal Joritomo életét, akit Izu szigetére száműztek, ahol is a Hódzsó 北条氏 család vette gondozásába.

Bal oldalt a Taira, jobb oldalt a Minamoto család címere

Kijomori ezek után mind nagyobb hatalomra tett szert. Az általa vezetett új hatalmi rendszer, a Rokuhara/Heisi hatalom azonban előbb-utóbb kivívta mind a nemesség, a templomok de még a busik ellenszenvét is. Mikor Kijomori 1179-ben fellépett az akkor már visszavonult császárként működő Go-Sirakava ellen és házi őrizetbe kényszerítette a dzsókót, valamint 1180-ban lemondatta Takakura tennót, hogy saját unokája, a 2 éves Antoku tennó lépjen a helyébe, Go-Sirakava egyik fia, Mocsihito herceg levelet küldött szét azoknak a földbirtokosoknak, akik nem voltak Kijomori hívei, és lázadásra szólította fel őket. Ezt a megmozdulást azonban Kijomori könnyedén leverte, és a Tairák támadást indítottak a levél címzettjei ellen – azok ellen is, akik nem vettek részt a lázadásban. Ez volt a Genpei háború kezdete 1180-ban. Az így a Tairákkal szembe került busi családokat a Kantó vidékén Minamoto no Joritomo fogta össze, a lázadás egyik fő vezetője azonban 1183-ig még Joritomo nagybátyja, Josinaka volt. 1181-ben Kijomori betegségben elhunyt, 1183-ban pedig Josinaka kiűzte Kiotóból a Heisiket. 1184-ben, az Icsi-no-tani ütközetben 一ノ谷の戦い [ichi-no-tani] Josicune és Norijori, Joritomo két öccse győzelmet aratott a Taira sereg felett (Ld. Taira no Acumori), majd a nyugati tartományok felé menekülő, megmaradt Taira csapatok után eredtek, mely üldözésnek a Dannoura tengeri csata (1185) vetett véget, mely a Tairák vereségével zárult. (Ld. Taira no Kijocune) Ezen ütközetben a gyermek Antoku tennó, édesanyja valamint nagyanyja (Hódzsó Maszako) is öngyilkosságot követtek el, a Minamotók győzelmekor a tengerbe vetették magukat.

Szaito Muszasibo Benkei 西塔武蔵坊弁慶 (1155-1189)

Minamoto no Josicune (源義経 1159-1189) harcos szerzetese volt, azaz egy szóhei 僧兵 [sōhei]. Hatalmas termetű, legendás harcos, aki 999 kardot gyűjtött össze, legyőzött ellenfeleitől. Josicune azonban (a legenda szerint a tenguktól tanult tudásával) győzedelmeskedett fölötte egy párbajban, így Benkei meghajolt előtte, és a szolgálatába állt. A Tairák elleni háborúban számos csatát nyert meg Josicune és Benkei – egyik leghíresebb, sorsdöntő ütközetük a Dannoura tengeri csata volt 1185-ben, ahol megsemmisítették a Taira erőket. Számos legenda maradt fenn a két, páratlan harcos kalandjairól.
A lenti kép Benkeit ábrázolja, ahogy a Taira katonák szellemével küzd a tengeren.

Forrás: https://www.britannica.com/topic/Benkei

„Hold a tenger felett – Benkei”, Cukioka Jositosi, „A százarcú hold” c. sorozatból, 1886.

Joritomo 源頼朝 és Josicune 源義経, a Minamoto testvérek ellentéte

A Tairák felett aratott győzelem után, Joritomo mindent, amit Go-Sirakava dzsókó jutalom gyanánt felajánlott neki visszautasított, és visszatért Kamakurába, ahonnan építeni kezdte hosszabb távú tervei alapjait a hatalom tényleges átvételére. Josicune azonban elfogadta a dzsókótól a kebiisi 検非違使 [kebiishi] tisztségét (rendőri és igazságügyi vezető), melynek köszönhetően megromlott a két testvér viszonya. Go-Sirakava dzsókó meg akarta állítani Joritomo hatalmi törekvéseit, ezért Josicune császári parancsot kapott bátyja elfogására. Mivel azonban Joritomo mellett számos busi család állt, Josicune küldetése kudarcba fulladt, és a dzsókó visszavonta Joritomo elfogatására kiadott parancsát, sőt legitimálta Joritomo számára a Heisik megmaradt csapataival egy kalap alá véve öccse üldözését is, mely során Joritomo engedélyt szerzett arra is, hogy saját embereiből kinevezett felügyeleti erőt is elhelyezzen a tartományokban és magánbirtokokon (védnököket sugo守護 [shugo] és intézőket dzsitó 地頭 [jitō] nevezett így ki). (Jamadzsi 1989: 124)

Josicune végül Mucu-ba menekült, ahol Fudzsivara no Hidehira fogadta be és bújtatta el, majd 1187-ben, mikor Hidehira meghalt, Josicunéra hagyta Mucu kormányzását. Ez utóbbi intézkedés Hidehira örökösének, Fudzsivara no Jaszuhirának kevésbé nyerte el a tetszését, aki így felfedte Josicune rejtekhelyét Joritomo és a kamakurai hatóságok előtt.
1189 júniusában Fuzsivara no Jaszuhira és emberei megtámadták Josicune otthonát (koromogava no tacsi). Benkei a ház előtt harcba szállt a támadókkal, és feltartotta őket, mely idő alatt Josicune megölte feleségét, gyermekét, majd szeppukut 切腹 [seppuku] követett el. Josicune fejét elvitték és közszemlére tették Kamakurában.

Inró, melyen Benkei (bal) és Josicune (jobb) látható, 19. szd.

Josicune kapta meg először a hóganbiiki 判官贔屓 [hōganbiiki] címet, mely jelentése: „részvét a parancsnok iránt”. Olyanok kapják azóta ezt a címet, akik egy eleve vesztes ügyért harcoltak, vagy fényes karrierjük hirtelen, tragikusan ért véget. (Ld. Amakusza Siró)

Josicune kegyeleti helye a Kanagava-i Sirahata Dzsindzsa

Josicune életét a Heike monogatari meséli el, mely történet később (Ataka 安宅 c.) és kabuki (Kandzsincsó 勧進帳 [Kanjinchō] c.) színpadra is került.

Cukioka Kogjo, „100 nó dráma – Ataka” 1922-1926.

A Kamakura bakufu 鎌倉幕府 kezdete

Joritomo a maga köré gyűjtött busikat „családi embereknek” azaz gokenin-nek 御家人 [gokenin] nevezte, és ellenőrzésükre megalapította a szamurai-dokoro 侍所 [samurai-dokoro] hivatalt. Új intézői posztokat hozott létre, melyek a katonai-rendőrségi ügyeket, az adószedést és a földek ellenőrzését látták el. Ezeknek a posztoknak a vezetői a gokeninek közül kerültek ki, így Kamakura-úr 鎌倉殿 [kamakura-dono], azaz Joritomo valójában az egész ország fölött kormányzói hatalommal bírt – így kezdődött el a Kamakura-kor (1192-1333).
Az ekkor irányító hatalmat Kamakura bakufu-nak nevezik, habár a bakufu” eredetileg a „hadjáratban lévő hadvezér táborát” jelentette, azonban Joritomo felemelkedésével a kamakurai Joritomo-rezidenciát kezdték el bakufunak hívni, majd ezután nyerte el jelentését a „busik vezére által kialakított hatalom” értelmében (a bakufu” mint a „sóguni kormányzat” elnevezése a 17. században alakult ki).

Utagava Kunijosi, „Minamoto no Joritomo”, 1843-1844.

Joritomo Go-Sirakava dzsókó halálának évében, 1192-ben megkapta a szeii-taisógun 征夷大将軍 [seii-taisōgun], „barbárhódító nagy generális” címet – ezzel pedig kezdetét vette az a sóguni politika, mely aztán 700 évig meghatározó volt.

A Heian-kor végét, három időponttal is szokás datálni;

1156: a Heian-kor végét a Hógen háború jelenti, mely végkimenetele alapvetően rendítette meg az in-szei poltikát, mely a Heian-kor meghatározó politikai rendszere volt.
1180: a Heian-kor végét a Genpei háború kezdete jelenti, Go-Sirakava őrizetbe vételével, Takakura tennó lemondásával, Antoku trónralépésével. Antoku tennó, Taira no Kijomori lányának és Go-Sirakava fiának (Takakura tennó) gyermeke, ekkor 2 éves. Kijomori ezen irányú hatalomátvétele volt a Minamoto lázadás egyik fő mozgatórugója.
1185: a Heian-kor végét a Dannoura tengeri csata jelenti, melyben Antoku tennó az életét veszti, és a Heisi erők felett végleges győzelmet aratnak.

A dátumok arra is rámutatnak, hogy Kijomori hatalomátvételi törekvéseivel fémjelzett Heisi uralom (ca. 1167-1185), mely átmenetet képez a tennó-állam és a bakufu-rendszer között, kérdéses, hogy a Heian-korszakhoz tartozó időszaknak tekinthető-e.

A japán középkorról rövid összefoglaló (melyben átfogóan kerül bemutatásra, miként alakult az egyes korszakok változása a Kamakura-kortól, a hadakozó fejedelmek korának végéig) egy előző cikkünk bevezetőjében olvasható: https://www.hibiki.hu/2020/06/08/hadakozo-fejedelmek/.

 

Forrás:

-Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, 1989.
– Dr. Szabó Balázs, Japán történelem, előadás, ELTE Japán szak, 2017.
– Hornos Dániel, Jog a középkori Japánban – a Kamakura-kori bukehō, Távol-keleti Tanulmányok, 2016/2: 45-85. URL: http://www.konfuciuszintezet.hu/letoltesek/tkt/tkt_2016_2/tkt_2016_2.pdf
– Gy. Horváth László, Japán kulturális szótár, Corvina, 2018.
– New World Encyclopedia: Minamoto no Yoritomo, URL: https://www.newworldencyclopedia.org/entry/Minamoto_no_Yoritomo
– New World Encyclopedia: Minamoto no Yoshitsune, URL: https://www.newworldencyclopedia.org/entry/Minamoto_no_Yoshitsune
https://www.kabuki21.com/kanjincho.php

Kuzunoha (葛の葉)

A róka-szellem, és az Abe család története

Írta: Varga Lilla,  2020. 12. 26.

葛 -くず [kuzu] – Kudzu nyílgyökér (Pueraria montana). A pillangósvirágúak családjába tartozó faj, futó/terülő növény. Erős napfényben és árnyékos helyen is könnyedén megél, a szárazságot és a fagyot is jól bírja. Még ha a fagy el is pusztítja a növény nagy részét, mélyen a föld alatt az akár 1 méteres tárológyökérből újból képes kihajtani.

葉 -は [ha] – levél

Kuzunoha a japán mítosz-kultúra egy igen fontos alakja, ő volt ugyanis a híres onmjódzsi (jós, mágia-értő, szelleműző),  Abe no Szeimei édesanyja.

Utagava Hirosige: „Kuzunoha és az Abe gyermek”, 1845-48.

Történetét eredetileg 1734-ben I. Takeda Izumo írta bunraku (bábszínház) színpadra Asija Dóman Óucsi Kagami címen, és mivel a darab hatalmas sikert aratott, már egy évvel később, 1735-ben bemutatták kabuki darabként is.

A hadakozó fejedelmek korszakának végével, hosszú idő után béke köszöntött Japánra. Tokugava Iejaszu országegyesítése véget vetett a kisebb uradalmak közti állandó harcoknak, viszonylagos nyugalmat nyújtva a népnek. Ennek következményeképp volt idő, energia és pénz arra, hogy a művészet és kultúra kibontakozhasson, az urbanizációs folyamatok pedig kiváló hátteret nyújtottak a színházi, képzőművészeti és irodalmi élet fellendülésére. Természetesen a korszak-kritikának ugyancsak teret engedett a hosszú, nyugalmasabb időszak, melyet az Edo-kor fémjelez, és 1603-tól 1868-ig, a Tokugava sógunátus bukásáig, a Meidzsi restauráció kezdetéig szokás datálni.

Az ukijo-e 浮世絵 (fanyomat) festészeti stílus virágzása is az Edo-korhoz köthető. Az ukijo-e képek témájukat tekintve is reprezentálják a művészeti fellendülést – a „lebegő világ” múlékony, törékeny, titokzatos csodáit elevenítik meg, és a legendák a kabuki színpad mellett az fametszeteken is életre keltek.

浮く [uku] – lebegni, vidámmá, bizonytalanná válni
世 [yo] – világ, élet, korszak, időszak, társadalom
絵 [e] – festmény, kép

Kuzunoha története ebben a korban terjedt el, és vált rendkívül népszerűvé. A róka-szellem fájdalmasan végződő szerelme az ördögűzővel, harmonikus életük, sorsban rejlő múlékonysága nem véletlenül vált a színpad, és a festészet kedvelt témájává.

Kuzunoha szerepében: Kodzsiro Nakamura, 2004. Kabukiza

Az Abe-család

Az Abe, egy nagyon régi klán, már a Nihonsoki-ban (720) is említésre kerül az eredetük. A Heian korban (794-1185) jutottak először jelentős politikai szerephez, mely a kor elején felfelé, majd a közepe táján lefelé ívelt. Az Abe család Észak-Honsún telepedett le, és fokozatos erősödésével idővel függetlenségre törekedett. A 11. század közepére nyíltan szembeszegültek az udvarral, és megtagadták az adófizetési kötelezettséget Kiotó felé. 1051-ben végül a császári udvar a Minamotókat küldte az Abe lázadás elfojtására, ezt nevezték később a „korai kilenc éves háborúnak”, mely során fontos fordulat volt 1057-ben Abe no Joritoki halála, akivel Minamoto no Jorojosi végzett. A „kései hároméves háborúban” újfent felütötte fejét a lázadás az Abe család részéről, Joritoki fiai, Munetó és Szadató próbálták visszaszerezni a család dicsőségét, azonban ez is vereségükkel végződött 1062-ben, és Észak-Honsú felett a Fudzsivara család vette át az uralmat.
Innentől kezdve a történelem további sodrásában számos más család is Abe névvel rendelkezett, így nehéz megmondani, kik azok, akik ennek a főágnak a leszármazottai. Az Abe név az Edo korban merült fel ismét fontos politikai szerepben, mivel a Tokugava sógunátus egyik központi tisztségét, a ródzsú-t azaz „vének tisztségét” viselte a család több tagja is.

Abe no Szeimei, az egyik leghíresebb tagja volt a családnak, és a Heian kor elején tevékenykedett, amikor is még az Abe család karrierje felfelé ívelt. A korszak egyik hivatalának, az onmjórjó-nak a vezetője volt, mely hivatal adott teret a jóslást, okkultizmust, természettudományokat keverő kozmológia, az onmjódó számára. Alakját számtalan legenda övezi, melynek oka részben az is lehet, hogy a kor jellemzőivel ellentétben, ő elég sokáig, több mint hatvan évet élt; 921-1005 között.[1] Személyét övező legendák egyike az is, ami születéséről szól, mégpedig, hogy nem emberi anya szülte, hanem egy hófehér rókaszellem, azaz kicune adott neki életet.

Felmerülhet a kérdés, volt-e szándékoltság, vagy politikai utalás abban, hogy Kuzunoha és Abe no Szeimei története olyan sikert futott be a 18. században – abban a korban, mikor az Abe család újra politikai szerepet töltött be a sógunátusi rendszerben, mely a császársággal szemben a valódi hatalmat gyakorolta.

Kuzunoha története

Az „Asija Dóman Óucsi Kagami” a következőképp meséli el a rókaszellem és Abe no Szeimei születésének történetét:

Abe no Jaszuna, Kamo no Jaszunari onmjódzsi tanítványa volt, és szándékában állt feleségül venni mestere örökbefogadott lányát, Szakaki no Mae-t. Azonban valaki (Szeimei későbbi nagy ellenfele Asija Dóman) ellopta Jaszunari értékes varázstekercseit, melyek Szakaki no Mae gondjaira voltak bízva. A lány azért, hogy tisztára mossa becsületét a lopás miatt, öngyilkosságot követett el. Abe no Jaszuna-t megőrjítette a bánat, hogy elvesztette kedvesét, és magányosan vándorútnak indult, mely útja során az elméje fokozatosan kitisztult. A Sinoda erdőben aztán Jaszuna megmentett egy hófehér rókát, akit vadászok üldöztek. A róka hálából Szakaki no Mae húgának, Kuzu no Ha-nak alakját magára öltve kereste fel Jaszuna-t, aki végül beleszeretett és feleségül vette a lányt. (Más feldolgozásokban ez a rész úgy is szerepel, hogy Jaszuna sebet kapott, mikor megmentette a rókát a vadásztól, és hálából, hogy megmentette, a róka asszony-alakot felöltve ápolta a férfit. Jaszuna ezen időszak alatt szeretett bele a róka-asszonyba, majd miután felgyógyult, feleségül vette.)

A házaspárnak később fia született, Dódzsi (Szeimei gyermekkori neve). A fiú eleven volt és akaratos, örömét lelte a vadászatban, egyre-másra apró rovarokat és állatokat kapott el és evett meg. Kuzunoha szomorúan látta be, hogy ez annak a jele, fia megörökölte tőle a róka ösztöneit. Egy nap aztán a sors bekopogott az ajtón – az igazi Kuzu no Ha és szülei meglátogatták Jaszuna-t, ezáltal pedig lelepleződött a róka-asszony titka. Kuzunoha búcsúlevelében azt írta; „Ha keresni akarsz, gyere el a Sinoda erdőbe” – írás közben az asszony keze már manccsá alakult, szájába vette az ecsetet és úgy fejezte be az írást. (Más feldolgozás szerint a róka-asszony titka úgy lepleződik le, hogy fia megpillantja egyszer, mikor átalakul.)

Utagava Kuniszada, „Kuzunoha”, ukiyo-e, 1856.
Utagava Kunijosi:  Abe no Jaszuna és Kuzunoha, a „A Kiszokaidó 69 állomása”(Kisokaidô rokujûkyû tsugi no uchi) sorozatból, 1852.

Jaszuna és a fiúk felkeresték az asszonyt, és könyörögtek neki, hogy térjen vissza, azonban a róka, aki istenek hírnöke, nem maradhatott tovább az emberek világában. Megígérte viszont fiának, hogy mindig figyelni, ügyelni fogja a lépéseit. A darab végül Szeimei és fő ellensége, Asija Dóman közti csatával zárul.

Utagava Kuniszada, Kuzunoha a Sinoda erdőben, 1852.

A teljes színdarabot ritkán játsszák le egészében, leggyakrabban kultikussá vált jeleneteket mutatnak be, mint mikor Kuzunoha elválik fiától, vagy Jaszuna őrületét, mely külön tánccá alakult az idők során, és a kijomoto-stílus egyik jellegzetes példája.

Az oszakai Kuzunoha szentélyt, melyet a rókaszellemnek ajánlottak, a mai napig látogatják, és gyakran imádkoznak itt a gyermekekért.

Kuzunoha Inori szentély, Sinoda no Mori, Izumi prefektúra

 

Felhasznált irodalom:
Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, 1989.
Shigeta Shin’ichi, A Portrait of Abe no Seimei, Japanese Journal of Religious Studies 40/1: 77–97, © 2013 Nanzan Institute for Religion and Culture, https://nirc.nanzan-u.ac.jp/nfile/4240
Louis Frédéric, Japan encyclopedia, The Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, London, England, 2002.
George Sansom, A history of Japan to 1334, Stanford University Press, Stanford, California, 1958.
http://www.kabuki21.com/adok.php
Matthew Meyer: The Night Parade of One Hundred Demons, The Hour of Meeting Evil Spirits, The Book of Hakutaku, http://yokai.com/kuzunoha/
https://osaka-info.jp/en/page/kuzunohainarijinja

 

[1] Shigeta Shin’ichi, A Portrait of Abe no Seimei, Japanese Journal of Religious Studies 40/1: 77–97 © 2013 Nanzan Institute for Religion and Culture, https://nirc.nanzan-u.ac.jp/nfile/4240

A Dódzsódzsi templom legendája – Kijo hime története

Varga Lilla, 2020. 10. 13.

 

Vakan Hjaku Monogatari, Kijo-hime, Cukioka Jositosi munkája, 1865.

Kijo hime (清姫 [Kiyo-hime]) az egyik leghíresebb negatív figura a japán irodalomban. A japán folklór e hölgye egy hannja [hannya], azaz olyan démonnő, akit emberi életében őrült féltékenység és düh gyötört. Több típusú hannja is létezik, beszédünk tárgya egy honnari, aki a legfélelmetesebb és legerősebb démonnő a hannják közül, akinek kígyó teste van, és tüzet okád.

Hannja maszk, 18. szd.

Figurája megjelenik több helyen, mint például a Vakajama prefektúra ősi legendájában, Kijo hercegnő tragédiáját elmesélő történetben is;

Réges rég, Go-Daigo császár uralkodása (1318-1339) alatt történt az eset. Egy Ancsin [Anchin] nevezetű pap, Mucuból Kumanóba utazott. Minden évben megtette ezt az utat, és minden évben Maszago no Sódzsi uradalmában szállt meg. A jó vágású fiatalember egyszer aztán, egy ilyen vendégeskedés alkalmával, megpillantotta az uradalom hercegnőjét, Kijo himét. A fiatal lány cserfes és engedetlen volt, ezért Ancsin azzal viccelődöt, hogyha jól viselkedik, elveszi majd feleségül, és magával viszi Mucuba. A lánynak nagyon megtetszett a pap, ezért szótfogadott neki. Kijo aztán minden évben várta Ancsin érkezését, majd mikor nagykorú lett, emlékeztette a férfit ígéretére. Ancsin zavarba jött, hogy a lány komolyan vette akkori szavait, és azt hazudta neki, hogy majd ha befejezte zarándoklatát, érte jön és magával viszi. Visszafele úton azonban messzire elkerülte a Maszago kastélyt, és így vette az utat Mucu felé.
A lány azonban hamar tudomást szerzett a kerülőről, és bánatában mezítláb Ancsin után eredt, elhatározva, hogy mindenképp eléri, hogy a férfi feleségül vegye.

Ancsin hiába menekült, a lány utolérte őt a Dódzsódzsi templom felé vezető úton. Ott azonban Ancsin megint hazudott. Úgy tett, mintha nem ismerné a lányt, és azt mondta, hogy le fog késni egy rendkívül fontos találkozót, ha nem engedi útjára. Kijo hime szomorúsága dühöngésbe csapott át. Megtámadta a papot, aki Kumano Gongenhez imádkozott, hogy megmeneküljön. Az imára válaszul isteni fény vakította el Kijo himét, elég időt hagyva így a papnak, hogy elmenekülhessen.
Kijo hime gyűlölete azonban ekkor már olyan erős volt, hogy nem állíthatta meg semmi. Óriási kígyóvá alakult át, és így vette üldözőbe a menekülő papot, aki átkelve a Hidaka folyón, a Dódzsódzsi templomba menekült. Kijo hime Ancsin nyomába eredt. A szörnyű kígyót látva, a Dódzsódzsi templom szerzetesei elrejtették Ancsint egy nagy bronz templomharang alá, azonban a kígyó megérezte a férfi szagát.

Dódzsódzsi Engi Emaki

Dühödten körbefonta testével a harangot, és tüzet lehelt rá, míg a bronz harang fel nem forrósodott. A forró harangban ragadt Ancsin élve elégett. A férfi halála után Kijo hime a folyóba vetette magát és megfulladt.

Cukioka Jositosi, Kijo-hime és a kígyó, 1870.

Kijo hime történetét némiképp máshogy, de a Dódzsódzsi című híres darab is elmeséli. A darabban a hercegnő ugyancsak beleszeret a jóképű férfiba, aki mivel pap, elutasítja a lány szerelmét. A lány ezért megdühödik, démonná változik, és a Dódzsódzsi harangjába bújt férfit hasonlóképp a fent leírtakhoz, megégeti, majd magával is végez. A darabban itt viszont nincs vége a történetnek; ettől az esettől kezdve, a Dódzsódzsiba tilos volt nőknek belépni. Mégis egy napon, mikor új harangot avattak fel a templomban, egy gyönyörű fiatal lány jött el, hogy megkérje a papokat, táncolhasson az új harang tiszteletére. Először vonakodtak, majd engedtek a lány kérésének, aki gyönyörű táncával elkápráztatta őket. A papok felidézték Ancsin és Kijo hime történetét, és el akarták űzni a lányt, aki azonban csak mosolygott rajtuk, és mikor felmászott a harang tetejére, derült ki a papok számára, hogy a lány valójában Kijo hime szelleme.

A Dódzsódzsi templom, Vakajama prefektúra

 

Forrás:
http://yokai.com/kiyohime/
https://www.kabuki21.com/musume_dojoji.php
Dódzsódzsi Engi Emaki, Muromacsi kor (1336-1573); https://www.hyogo-c.ed.jp/~rekihaku-bo/historystation/digital-exhibitions/ebanashi/ka0004_en.html

Cukioka Jositosi „holdjai”, melyek legendák felett őrködnek

月岡芳年 [Tsukioka Yoshitoshi] (1839-1892) 

Cukioka Jositosit az ukijo-e utolsó nagymestereként emlegetik. Már fiatalon megmutatkozott a tehetsége, Utagava Kunijosi keze alatt tanult. 1853-ban született meg legkorábban publikált műve, a „Heike harcosok a tengersírban” címmel. A későbbiekben Kikucsi Joszai művészete hatott rá, és az európai művészet elemeit ötvözte egyéni stílusával.

„A százarcú hold” c. sorozata (Cuki Hjakusi (1885-1891)), 100 darab ukijo-e képet ölel fel, melyek a kínai és japán kultúra valamilyen módon összefüggő alakjait ábrázolja, és melyeket a hold motívum fog össze.

„Kijomi partjainál még az ég is elzárja az utat, a holdat pedig Miho fenyvesei tartóztatják fel” 1886.

A fenti képen a jellegzetes sisakot viselő harcos, Takeda Singen (1521-1573), egy arany felhőn ülve nézi a Fudzsit. Az előtte elterülő Miho földnyelv az ellenőrző pontokkal, szimbolizálja a hadúr Japánt egyesítő törekvéseit a 16. században.

„Hegyen ülő hold, eső után” 1885.

1193-ban a Szoga testvérek, Tokimune és Dzsúró megtámadták Minamoto Joritomo táborát, azzal a szándékkal, hogy  megbosszulják apjuk halálát. Tervük sikerrel jár, mert végeznek apjuk gyilkosával, Kudó Szukecunéval, azonban a támadás folyamán Dzsúró életét veszti, Tokimunét pedig elfogják és később kivégzik. A festmény Tokimunét ábrázolja, aki a holdfényben fürdő hototogiszu-t (japán v. kicsi kakukk) nézi. Úgy tartják, hogy a kakukk kiáltása a lelket, a következő életébe hívja, ezért a magány, az élet múlandóságának melankolikus szimbóluma.

„Kasszia-fa és a hold – Wu Gang” 1886.

A legenda szerint Wu Gang (jap. Gobecu) büntetésképp, hogy a kassziafa varázslatos magját gonosz célra használta, egy sziszüphoszi feladatot kapott az istenektől, mégpedig, hogy a holdon növő nyolc óriás mannakasszia fa ágait kell örök időkig nyesnie, melyek azonban rögtön visszanőnek.

A százarcú hold„, a Cuki Hjakusi”, száz figura száz történetét meséli el ekképpen, Cukioka dinamikus, pontos stílusában, motívumok segítségével megelevenítve a japán kultúra és történelem legendáit.

További képek és történetek a „A hold száz arca” c. sorozatból, a Hibikipédiában:

Cuki Hjakusi

 

Forrás:
https://www.britishmuseum.org/collection/term/BIOG7595
https://www.artgallery.nsw.gov.au/collection/works/?page=1&group_accession=258.2012.1-103
https://ukiyo-e.org/artist/tsukioka-yoshitoshi

Hadakozó fejedelmek

Varga Lilla, 2020. 06. 08.

 

Történelmi háttér

Az általánosságban vett „japán középkort” a 12. és 16. század közötti időszakra datálják – magába foglalja a késő Heian-, a Kamakura- és Muromacsi-kort. Ebben az időszakban a politikai folyamatokat figyelembe véve három szakaszt különböztet meg a történelemírás;

  1.  „egy új elit fokozatos felülemelkedését a politikai vezetésben
  2.  „a szilárd központi hatalom lebomlásával párhuzamosan kialakuló decentralizáció, polgárháborúk
  3.  „egy erős vezetés felülkerekedése, mely katonai fölényét latba vetve újraegyesíti az országot[1]

A „japán középkort” legfőképp az irányító szerepért folyó harc jellemezte, melyben a császár és az udvari nemesség (kuge), a templomok, és a busi családok (buke) voltak a főszereplők. Hol valamelyik „nagycsalád” (pl. a Fudzsivarák a szekkan politikával régensként, vagy a Heisi család Rokuhara-hatalma) tudta magáénak az irányító szerepet, hol pedig a császári udvarnak sikerült visszaragadnia azt (pl. „visszavonult császárok” irányítása az in-szei politikával).

Minamoto no Joritomo volt végül, aki legyőzve a Heisiket, Kamakurában létesített támaszpontot, és maga köré szervezve a Kantó környéki helyi urakat, busi-uradalmat hozott létre, új korszakot nyitva meg ezzel. Habár a visszavonult császár; Gosirakava dzsókó megpróbálta megállítani Joritomo növekvő befolyását, nem járt sikerrel, és Gosirakava halála után Joritomot kinevezték taii-sógunnak. Ezzel végeredményben megkezdődött az a sóguni politika, ami 700 éven át, 1867-ig tartott.

A Kamakura sógunátus azonban idővel Minamoto kézből átkerült a Hódzsó család irányítása alá. A Hódzsó nemzettség politikai túlkapásai miatt azonban, fokozatosan elvesztette a gokenninek – a sógunt támogató nagycsaládok bizalmát, és az agilis Go-Daigo császár maga mellé állítva számos busi családot, 1333-ban (pl. az Asikaga család segítségével) megtörte a Hódzsó uralmat, és visszaszerezte a tényleges irányítást.

Azonban ez a nemesség, a kuge hatalmi pozícióba kerülését jelentette, így a sógunátussal szemben a császár oldalára álló buke, most a császár ellen fordult.

1338-ban Go-Daigo császár végül menekülni kényszerült, és Asikaga Takaudzsi új császárt ültetett a trónra, Kómjó-tennót, akitől megkapta a sóguni kinevezést. Eközben Go-Daigo tennó délen, a Josino-hegyek közt (Nara prefektúra) fenntartotta uralmát, így alakult ki az Északi és Déli udvarok kora (1336-1392).

A két udvar megosztotta a daimjókat is, így az egész ország hadiállapotba került, mintegy 60 évre. Végül a déli udvar meggyengült, és 1392-ben összeolvadt az északi udvarral – melyet azonban az Asikaga sógunátus irányított. Így az összeolvadás után, az Asikaga hatalom szigorú ellenőrzése alatt tartotta a tennói udvart is – ezáltal a buke kezébe került a végrehajtó hatalom, és a kuge elvesztette politikai szerepét. A harmadik Asikaga sógun; Asikaga Josimicu a kiotói Muromacsiban építetett rezidenciát – így ezt az időszakot, Muromacsi kornak (1392-1573) nevezzük.

A „hadakozó fejedelemségek kora” valójában a Muromacsi kor utolsó ca. száz évét teszi ki (1467-1573).

A Muromacsi korban a védnök, azaz sugo feladatköre kibővült. Míg a Kamakura korban az őrség-toborzás, a lázadók és gyilkosok elfogása volt a feladatuk, ekkor már a tartományfőnöki feladatokat is ők látták el – ez azt jelentette, hogy magánkézben lévő nagybirtokokat tudtak megszerezni és a busikat fokozatosan hűbéreseikké tették. Így szinte helyi kis uralkodóvá váltak – ezért a Muromacsi kor védnökeit sugo-daimjónak, azaz „védnök nagyúrnak” hívták. Hatalmuknak köszönhetően aktívan beleszólhattak a sóguni politikába, és ahogy a sógunátus egyre inkább udvari életet kezdett élni Kiotóban, a sugo-daimjók egymással versengve terjesztették ki hatalmukat. Végül két nagy hatalmú sugo-daimjó család – Hoszokava és Jamana egymással szembe került a hatalomért vívott harcban, és számos sugo-daimjó, ki-kinek az oldalán csatlakozott harcukhoz. Ennek az összetűzésnek országos szintű kiterjedése lett az Ónin háború, 1467-től. Az Ónin háborúban Kiotó nagy része elpusztult, és a sóguni hatalomnak vége lett, névlegessé vált. A sugo-daimjók visszatértek területeikre, a nemesek és szerzetesek is szétszéledtek a városból… a központi hatalom meggyengülésével, mindenki önállósodásra törekedett.

A háborúnak köszönhetően azonban az egymással harcoló sugo-daimjók ereje is meggyengült, ez pedig lehetőséget adott az alattuk szolgáló, hűbéressé tett busiknak, hogy fellázadva, saját kis uradalmakat hozzanak létre, melynek az élére maguk álltak daimjóként. Az így kialakult újfajta daimjó réteget szengoku daimjónak, azaz „hadakozó fejedelemnek” hívtak. A kis uradalmak vezérei folyamatos területi harcokat vívtak egymással, azonban nem csupán a terület megnövelése volt valójában a tét, hanem hogy kinek sikerül felülemelkedi a többieken, és kialakítani egy (ekkoriban hiányzó) irányító, központi hatalmat.

A szengoku-daimjók saját területükön teljhatalommal bírtak, a földeket sajátjukként kezelték, és bár embereiknek osztottak földet, azt engedély nélkül sem továbbörökíteni, sem elidegeníteni nem lehetett. A daimjók szigorúan ellenőrzésük alatt tartották az alájuk tartozó busikat és parasztokat, például más daimjó területére szigorúan tilos volt az átjárás mindenkinek.

Az évtizedeken át tartó hadakozásban csak a nagyon erős szengoku-daimjók maradtak fenn. Ilyen jelentős erővel rendelkező „hadakozó fejedelem” volt Takeda Singen és Ueszugi Kensin

 

Ecsigo sárkánya, Ueszugi Kensin, 上杉 謙信 (1530-1578)

Utagawa Kuniyoshi festménye Ueszugi Kensinről, 1843-47.

Ecsigo tartomány ura bátorságáról és taktikai képességeiről volt híres. Fiatal korában a tanulásnak szentelte magát, őszintén vallásos volt, buddhista fogadalmat tett és sosem nősült meg. Mélyen tisztelte Bisamont (a hét szerencse-istenség közül a háború istenét), és követői úgy hitték, hogy Kensin, Bisamon földi megtestesülése, ezért a „háború istenének” is hívták.

Születési neve Nagao Kagetora, és csak miután az Ueszugi család adoptálta, vette fel az Ueszugi Kensin nevet. (Apja, Nagao Tamekage nagy hírű harcos volt, és az Ueszugi-klánnak szolgált.)

1576-tól az akkor már jelentős haderővel rendelkező Oda Nobunaga ellen fordult, és habár csellel sikerült fontosabb csatákat is megnyernie, mivel az „Oda sereget” nem Nobunaga vezette, hanem egy tábornoka, Kacuie,  komolyabb eredményt Kensinnek nem sikerült elérnie. 1577-ben szövetkezett Takeda Singen fiával, Kacujorival, azonban mielőtt sor kerülhetett volna a Nobunaga elleni nagy hadjáratra, Ueszugi Kensin meghalt gégerákban (egyes feltételezések szerint egy Nobunaga által felbérelt nindzsa végzett vele).

Ueszugi Kensin halotti verse:
Egy életen át tartó jólét is pusztán egy csésze szaké; negyvenkilenc életév álomként telt el; nem tudom, mi az élet vagy a halál. Évről évre csak egy álmot láttam. Menny és Pokol hátramaradt; a holdfényű hajnalban állok, szabadon a felhők kötelékéből.

Kai tigrise, Takeda Singen, 武田信玄 (1521-1573)

Utagava Kunijosi festménye Takeda Singenről, 1843-47.

Sinano és Kai tartományok ura volt, kitűnő stratéga, és agresszív harcos hírében állt. Azonban nem csupán a csatamezőn ért el sikereket – innovatív adóügyi törvényeket és közigazgatási rendszert hozott létre saját területén, mely újításokat Tokugava Iejaszu átvett és alkalmazott a később kialakuló Tokugava sógunátusban. Emellett pedig Takedához köthető még a Fudzsi-folyón épített gát projektje is.

Ő volt az a daimjó, aki Oda Nobunaga területeit szövetségesekkel körbefogva, komolyan veszélyeztette Nobunaga hatalmát, valamint az egyetlen, aki (1573 januárjában) győzedelmeskedett egy csatában, Tokugava Iejaszuval szemben – többen úgy tartják, ha 1573 májusában bekövetkezett hirtelen halála nem akadályozza meg, talán teljesülhettek volna ambíciói, és ő lehetett volna az, aki egyesíti Japánt.

A hadúr, katonai tehetsége mellett, rajongott a klasszikus japán festészetért, irodalomért és színházért.

Születési neve Takeda Kacucsijo, majd felnőtté avatásakor (genpuku szertartás) kapta a Takeda Harunobu nevet. Később ezt változtatta meg Singenre; a sin, a nobu kínai kiejtése volt, jelentését tekintve – „hinni”. A gen pedig – „fekete”, mely szín a buddhizmusban az intelligenciát és igazságot szimbolizálja. A Takeda-ház valójában Kai tartomány sugo-daimjója volt, azonban egy sikertelen lázadásba keveredtek 1416-ban, melynek következményeképp száműzték őket, és csak 1465-ben szerezték vissza hatalmukat a térségben.

Takeda Singen hatalomátvétele apjától, máig tisztázatlan. A számos teória közül az egyik, hogy 1541-ben segítette az apja elleni lázadást, akit végül Szurugába, az Imagava-klán erődjébe száműztek, Singen pedig hivatalosan átvette a Takeda-klán vezetését.

(Lásd még: Cukioka Jositosi, Cuki Hjakusi c. sorozata)

Tigris és sárkány, Josimura Kokei, 1836.

 

A tigris és a sárkány harca

A tigirs és a sárkány, a kínai mitológiában örök harcban állnak egymással – innen ered a két hadúr elnevezése.
Takeda Singen és Ueszugi Kensin, legendás alakjai a japán történelemnek. Katonai kiválóságok, becsületes, szilárd hadurak, akik nem csak a csatatéren állták meg a helyüket, de „alattvalóikról” is gondoskodtak, az általuk irányított területek gazdasági kérdéseivel is foglalkoztak. Nem véletlenül örökítette meg kettejük alakját és csatáit számos alkotás, írásmű, ráadásul egymáshoz való viszonyuk is a „nagy ellenfelek testvériességének” irodalmi példája. (Például állítólag egy alkalommal, mikor a Hódzsók akadályozzák a Kaiba tartó só-szállítmányt, Ueszugi a saját só-készletéből küldött ellátmányt Takedának, mondván, hogy ő „nem sóval, hanem karddal harcol”.)

Takeda, mikor 21 évesen átvette a klán irányítását, első dolga volt az új hadúr fiatalságán és tapasztalatlanságán felbátorodott szomszédos urak támadásit visszaverni. Miután sikeresen megvédte magát, nekikezdett meghódítani a szomszédos Sinano tartományt, melynek utolsó állomása 1553-ban, a Murakami Josijikoval való szembenállás volt. Végül Takeda győzött, elfoglalta Sinanot és megfutamította Murakami Josikijot, aki Ueszugi Kensinhez menekült, hogy a segítségét kérje Takedával szemben – itt kezdődött a két hadúr szembenállása.

Harcaik színtere Kavanakadzsima volt, egy hatalmas síkság, melyet két folyó ölelt körbe. Itt vívták csatáikat – szám szerint ötöt; 1554-ben, 1555-ben, 1557-ben, 1561-ben és 1564-ben.

Utagava Kunijosi, „Nagy csata Ueszugi és Takeda közt”, 1857.

Takeda motivációja az volt, hogy megőrizze Sinano határait az Ueszugi támadásokkal szemben, míg Ueszugi állítólag azért harcolt, hogy megküzdjön a rendkívüli hadúr hírében álló Takedával. Csatáik közül azonban a negyedik volt igazán kiemelkedő. Kójó Gunkan jegyezte le az 1561-es Kavanakadzsimai csatát, mely a korszak egyik legvéresebb csatája volt; az Ueszugi sereg 72%-a, míg a Takeda sereg 62%-a veszett oda, és Takeda elveszítette a csatában tanácsadóját, Jamamoto Kanszukét és öccsét, Takeda Nobusigét. A harc a síkságon folyt, ahol előzőleg Takeda Singen egy támaszpontot építtetett, a Kaizu-erődöt. Takeda tehát az erődöt védte, míg Ueszugi a Szaidzso hegyről támadott. Habár a csata elején, mivel hajnalban meg tudta lepni Takeda seregét, Ueszugi állt győzelemre,  később azonban Takeda seregének egy része, szintén a hegyről oldalba támadta az Ueszugi csapatot. Végül mindkét sereg visszavonult, és mindkét vezér a sajátjaként könyvelte el a győzelmet. Valójában azonban a mai napig vita tárgya, hogy ki győzedelmeskedett. Legtöbben döntetlennek ítélik, de bizonyos nézetek szerint Takedáé volt a valódi győzelem, mivel a csata végén földadományokat is osztott a katonái közt, míg Ueszugi csupán dicsérő oklevelet adott embereinek.

Számos festmény is megörökítette a IV. Kavanakadzsimai csatát, leggyakrabban azzal a jelenettel találkozhatunk, ahol a két hadúr megküzd egymással. Takeda Singen egy tesszennel, azaz harci legyezővel védekezik, az őt megtámadó Ueszugivel szemben. (Egyébként, ha alaposan megnézzük a Takedáról készült festményeket, szinte mindig tesszennel a kezében ábrázolják.) Takeda egyik embere a hadúr védelmére siet, Takeda így vissza tud támadni, Ueszugi pedig kénytelen visszavonulni.

Utagava Kunijosi, „Kavanakadzsimai csata”, 1855.

Mikor Takeda Singen 1573-ban meghalt, Ueszugi megsiratta ellenfelét, és azt mondta:
Elveszítettem jó riválisomat. Soha többé nem lesz ilyen hősünk.”

Csikanobu Tojohara, „Harc Kavanakadzsimánál”, 1906.

Zárójelesen
Ha alaposan megnézzük a Takeda Singenről készült ábrázolásokat (pl. a fentit) láthatjuk, hogy a legtöbb esetben Takeda egy nagy, fehér, díszes sisakot visel, melyen két szarv ékeskedik… Ez a sisak az, mely a Jaegaki hime történetét elmesélő ábrázolásokon is szerepel. A legenda szerint ez egy „varázs sisak” volt, amellyel száz róka szellemét tudta a viselője megidézni. Ezt a sisakot lopta el Ueszugi, és szerezte aztán vissza Ueszagi lánya Jaegaki hime, Takeda fiának, Takeda Kacujorinak.

Tojohara Csikanobu ukiyo-e képe Jaegaki himéről, és a sisakról.

 

Végszó

A mai napig is nagy népszerűségnek örvendő két daimjó, Takeda Singen és Ueszugi Kensin, talán annak is köszönheti hírnevét, hogy sikeresen helytálltak olyan történelmi legendákkal szemben, mint Oda Nobunaga és Tokugawa Iejaszu. A klasszikus szamuráj romantika képviselői, mítoszukkal a szengoku dzsidai, a hadakozó fejedelmek korának eszenciáját képviselik a mai napig.

Takeda és Ueszugi szobra, Naganoban

Takeda és Ueszugi célja csakúgy, mint a többi hadúrnak az volt, hogy katonai és területi fölényt szerezve, behódolásra kényszerítsék a többi daimjót és magukhoz ragadják a tényleges hatalmat. Az egész ország uralma volt tehát a tét.
Oda Nobunaga lett aztán az a hadúr, akinek sikerült először egyesíteni Japán nagy részét. (A térképen jól látható, hogy 1560-1572 közt milyen területi növekedést sikerült elérnie.) Ő vonult be Kiotóba, és űzte el az utolsó Asikaga sógunt, véget vetve ezzel a Muromacsi kornak, és megnyitva az Azucsi-Momoyama kort, mely Oda Nobunaga és utódja, Tojotomi Hidejosi országegyesítő-törekvéseit ölelte fel. Végül azonban Tokugava Iejaszu lett az, aki ténylegesen egyesítette Japánt, és több mint 200 éves békét hozott, 1603-1868 közt – az Edo-korral.

Forrás: Japán Világ Atlasza, 106.

+++

Fuefuki városában (Yamanashi pref.), évente egyszer újrajátsszák a Kavanakadzsimai csatát, regisztrációval bárkinek lehetősége van csatlakozni, és részt venni a történelmi játékban.

Ueszugi és Takeda vezérek beszéde után megkezdődik a harc. Az önkéntes katonák mellett fizetett színészek is játszanak a csatában, hogy még élethűbbé tegyék a játékot. Ha az ember „normál katonaként” szeretne részt venni a rendezvényen, 5000 yent kell fizetnie (info. 2018.) a regisztrációkor, ezért kap egy szamuráj öltözéket, ebédet és emlékfotót. Általában a szervezőknek 600-800 jelentkezőre van szükségük, de a helyek hamar be is szoktak telni, mivel nagy népszerűségnek örvend az esemény.

Takeda Singen életéről készített filmet Kuroszava Akira, Kagemusa címmel (1980). (Az árnyéklovas magyarul)

Könyvajánló
Hiroaki Szato, Szamurájlegendák

 

Felhasznált Irodalom:
Collcutt-Jansen-Kamakura, A Japán Világ Atlasza, Helikon, 1997.
Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, 1989.
https://www.samurai-archives.com/kvs.html

Takeda Singen:
https://www.britannica.com/biography/Takeda-Shingen
https://www.newworldencyclopedia.org/entry/Takeda_Shingen
https://hu.wikipedia.org/wiki/Takeda_Singen

Ueszugi Kensin:
https://www.britannica.com/biography/Uesugi-Kenshin
https://www.newworldencyclopedia.org/entry/Uesugi_Kenshin
https://joetsukankonavi.jp/theme-en.php?id=1
https://hu.wikipedia.org/wiki/Ueszugi_Kensin#cite_note-39

Modern Kavanakadzsimai csata: https://tokyocheapo.com/entertainment/samurai-fuefuki-battle-kawanakajima-reenactment/

Kagemusa:
https://www.imdb.com/title/tt0080979/mediaindex?ref_=tt_ov_mi_sm

[1] A Japán Világ Atlasza, 104.

„Honcso Nidzsusiko” – Jaegaki hime története

Varga Lilla, 2020. 05. 26.

 

Tojohara Csikanobu ukiyo-e képe a Honcso Nidzsusikóból

 

Honcso Nidzsusiko (本朝廿四孝) c. dráma főhősnője Jaegaki-hime. Történetét először BUNRAKU (tradicionális japán bábszínház) darabként dolgozták fel 1766-ban, majd később KABUKI színpadra is vitték, és azóta Jaegaki-hime a három legfontosabb „hercegnő karakter” (szanhime) egyike,  az egyik legnehezebb onnagata szerep.

Bunraku előadás, Jaegaki-hime bábmestere: III. Kiritake Kandzsuro
Jaegaki-himét ábrázoló bunraku bábu egy japán bélyegen

 

A hercegnő története a következő:

A szengoku-dzsidaiban, azaz a „hadakozó fejedelemségek korában” járunk (1467-1573). Takeda Singen, Kai tartomány ura és Nagao (Ueszugi) Kensin, a szomszédos Ecsigo tartomány ura ádáz ellenségek.
A sógun, Asikaga Josiharu elrendeli, hogy a két hadakozó család megbékélésének érdekében, Takeda fia Kacujori és Nagao lánya Jaegaki, ha elérik a megfelelő kort, összeházasodjanak.

Azonban rendelkezése után nem sokkal a sógunt meggyilkolják. A sógun emberei arra gyanakszanak, hogy a két viszálykodó család ölette meg Asikaga Josiharut, mert nem akarják megtartani a „békét hozó házasságot”. Ezért azt parancsolják, hogy Takeda és Nagao 3 éven belül találja meg a sógun gyilkosát. Ha nem járnak sikerrel, kötelesek legidősebb fiaikat feláldozni.
Takeda és Nagao esküt tesznek, mivel azonban a hajtóvadászat végül nem sikerül és nem találják meg a gyilkost, kénytelenek megtartani a szavukat, és gyermekeik fejét adni a sógunátusnak.
Az a hír járja tehát, hogy a Takeda család legidősebb fia, Kacujori, betartva a család ígéretét, rituális öngyilkosságot követett el. Valójában azonban Takeda egy hűséges tanácsadójának fia lett öngyilkos Kacujori nevében, míg Takeda igazi fia Minoszaku néven közemberként, álcázva él.

Minoszaku tisztában van vele, hogy valójában ő Takeda fia, és hogy visszaszerezze a Takedák legendás sisakját, melyet Nagao Kensin még régebben ellopott (és amely konfliktus miatt robbant ki állítólag a két család harca), álruhában elszegődik a Nagao családhoz. Az ott szolgáló Nureginu segítségével, aki a „hamis” Kacujori, a tanácsadó fiának szeretője volt,  Kacujorinak sikerül bejutni a Nagao házba.

Takeda Kacujori, III. Szadonabu Haszegava ukiyo-e képe

Jaegaki-hime a házi-szentély előtt térdel, és illatáldozatot mutat be elhunyt(nak vélt) vőlegénye szellemének, Nureginu pedig mellette imádkozik (ténylegesen elhunyt) kedveséért, amikor megjelenik a valódi Kacujori, Minoszaku álnéven, kertésznek álcázva magát.
Jaegaki, mivel hasonlóságot vél felfedezni Minoszaku és vőlegénye portréja közt, rögtön beleszeret az idegenbe, és megkéri szolgálóját, Nuregunit, hogy hozzon össze nekik egy találkozót.
Nureguni belegyezik, hogy segít, cserébe azt kéri a hercegnőtől, hogy Jaegaki szerezze meg a sisakot Minoszakunak. Jaegaki ebből rájön, hogy Minoszaku valójában a halottnak hitt Kacujori, és Nureguni összejátszik a Takeda családdal. Habár először vívódik, hogy teljesítse-e a kérést, hiszen ha átadná Kacujorinak a sisakot, azzal elárulná apját, azonban nem tud ellenállni szerelmének, és végül megígéri, hogy megszerzi a sisakot.

Honcso Nidzsusiko, kabuki

Nagao Kensinnek azonban szintén gyanús lesz Minoszaku hasonlósága Kacujorival, ezért elküldi két szamuráját, hogy intézzék el a fiút. Miután Jaegaki tudomást szerez erről, kétségbeesetten figyelmeztetni akarja Kacujorit, azonban a lányt bezárják a házba.

Utagava Kunijoshi, Jaegaki-hime és a rókaszellemek, 1852.

A Takeda család legendás sisakját egy tavacska kis pavilonjában tartják. Jaegaki a pavilonba megy egyedül, gyászolni kedvesét, akinek életéért hiába könyörgött az apjának. Valamit tenni szeretne, hogy megmentse Kacujorit, ezért a kezébe véve a sisakot, imádkozik kedveséért – ha a tavacska nem lenne befagyva, egy csónakon megelőzhetné a férfi üldözőit, és időben figyelmeztethetné a veszélyre.

Bunraku, Honcso Nidzsusiko, kicune

A tó fagyott tükrén a holdfény ekkor egy fehér róka arcát rajzolja ki a lány előtt. Jaegaki meglepetésében leteszi a sisakot, mire a róka eltűnik. Azonban amint a kezébe veszi újra, a róka nyomban feltűnik.
A róka-szellem valójában a Szuva szentély istenének familiárisa, és a sisak őrzése a feladata. Jaegaki felteszi a sisakot és azt kívánja, hogy megmenthesse szerelmét. Imájára válaszul, róka-lángok (kicunebi) gyúlnak, melyek körbeveszik őt, így védve a lányt és a sisakot. Valahonnan messziről kísérteties dobszó hallik, és a róka-lángok átvezetik Jaegakit a befagyott tavon. A hercegnő még az üldözők előtt utoléri kedvesét, és együtt elmenekülnek.

Jaegaki-hime szerepében V. Bandó Tamaszaburo

(Egy másik verzió szerint Jaegaki azt kívánja, bárcsak madár lenne, és Kacujori után repülhetne, hogy figyelmeztethesse a veszélyre. A szentély istenségét lenyűgözi, hogy a lány milyen állhatatosan szereti kedvesét, ezért segítségére küldi a szentélyt őrző rókákat, hogy segítsenek neki. A lány, a sisak birtokában és a szellem-rókák segítségével így el tud repülni Kacujori után.)

Az alábbi videóban a Honcso Nidzsusiko (本朝廿四孝) 1992-es BUNRAKU előadásának az a részlete látható, melyben az „ál” Kacujori harakirit követ el;

 

Forrás:
„Honcso Nidzsusiko” kabuki darab története
Kicunebi
Aubrey Halford, Giovanna M. Halford – The Kabuki Handbook: A Guide to Understanding and Appreciation, 1956.

Japán legendás kardjai – Kogitsune-maru

Kazu Tabi, 2020. 02. 27.

 

Sanjõ Munechika [Szandzsó Munecsika], korának egyik leghíresebb kardkovácsa volt. Az ő keze munkája volt többek között az Ima no Tsurugi, az Iwatooshi és nem utolsósorban a Mikazuki Munechika, ám talán a legtöbb rejtély által övezett kardjának a története egy Nõ színdarabban, a Kokajiban [Kokadzsi], maradt fenn, ami így szól:

A 66. uralkodó, Ichijō [Icsidzsó] császár egy álmot látott, amelyben a nevezetes kardkovács, Sanjô Munechika, egy kardot készít neki. Elküldte hát hozzá a szolgáját, Tachibana no Michinarit a megbízással. Miután megtalálta, közölte vele, hogy a császár személyesen választotta ki őt, hogy egy különleges kardot készítsen neki. Munechika nagy gondban volt, mivel éppen nem volt megfelelő segédje, akivel vállalkozhatott volna erre a megtisztelő, ugyanakkor kényes feladatra, ám a küldöttet ez nem érdekelte.
– Ha nincs, akkor keress! – közölte és távozott.
Munechika nem szállhatott szembe a császár akaratával, ezért kétségbeesésében elment a Fushimi Inari szentélybe, hogy isteni segítségért imádkozzon Inari Ōkamihoz, aki többek között a kovácsok védelmezője is.

Fushimi Inari szentély, toriik útja

A nap már lenyugvóban volt, mikor elérkezett az ezer toriik útjához, ami a szentélyhez vezet. A cinóber kapuk alagútját vérszínűre festették a hanyatló napsugarak, s ekkor a vörös fényben egy fiút látott feltűnni.

– Te vagy Sanjô Kokaji Munechika? – kérdezte a férfit.
– Ki vagy és honnan tudod a nevem?
– Nem fontos – válaszolt a fiú. – Tudom, hogy aggódsz, mert a császár egy kardot kért tőled és neked nincs megfelelő segéded. Nos, nyugodj meg, miután elvégezted a szükséges megtisztulási szertartásokat, ott leszek és segítek neked – azzal eltűnt a lebukó sugarakkal.

Másnap Munechika elvégezte a rituális mosakodást, fehérbe öltözött, mint a szertartást végző sintó pap, majd nekiláttak a szent kötelekkel megtisztítani az eszközöket. Mialatt a kovács imádkozott, felbukkant egy fehér róka, és Munechika rádöbbent, hogy maga Inari istenség küldött neki segítséget.

Munechika és a kitsune, Ogata Gekko, 1873.

A róka átváltozott a fiúvá, és nekiálltak a munkának. Isteni segédje egyetlen szó nélkül is tudta, miként dolgozzon legjobban a mester keze alá, milyen erővel üssön a kalapáccsal, és mikor a penge elkészült, Munechika tudta, hogy remekművet alkottak. Az előlapjára a Kokaji Munechika nevet véste, vagyis, hogy ő kovácsolta, a hátlapjára pedig azt, hogy Kogitsune, ami a fiút jelentette, azaz a kitsunét, a rókát, Inari istenség küldöttét, aki segített neki. Alig fejezte be a vésést, segédje eltűnt, ő pedig másnap büszkén adta át a császári követnek a Kogitsune-marunak elnevezett tachit [tacsi].[1]

Sajnálatos módon semmilyen történeti feljegyzés nem maradt fenn erről a legendáról a színdarabon kívül, viszont az tény, hogy a kard készítését az Eien-korszakra[2] datálják, ami 987-988-ig tartott és beleesett Ichijō császár uralkodási idejébe (986-1011). A legkorábbi írásos emlék, ami említi a Kogitsu-marut, a késő Heian-korból való (1100-as évek), és a tachit a nemes Kujō [Kudzsó] család kincseként nevezi.

Tachi

Van egy legenda, miszerint 909-ben Kyoto még mindig szenvedett Sugawara no Michizane [Szugavara no Micsizane] átkától. Néha heves viharok zúdultak a városra áradásokat okozva, de a legfélelmetesebbek és legveszélyesebbek a váratlanul lecsapó villámok voltak. Ebben az évben egy fehér róka bukkant fel a semmiből, és egy kardot adott át a Kujō klánnak, akik nagyra becsült kincsként őrizték a csodás tachit, melynek neve Kogitsune-maru volt, és bűvös ereje képes volt elűzni a vihart.

Az elkövetkező néhány évszázadban elég zavaros kijelentések voltak a kard birtokosairól, és az sem világos, hogy öröklés útján került-e a Fujiwarák birtokába, illetve utána miként kerül újra vissza a Kujō családba. Mindenesetre a családi krónikában van egy érdekes feljegyzés. 1370-ben történt, hogy a klán egyik tagja, Kujō Tsunenori [Kudzsó Cunenori], az akkori kormányzó, egyik sétája közben hirtelen vihar támadt és az égen villámok kezdtek cikázni.

Kujó család címere

Tsunemori előrántotta a Kogitsune-marut a hüvelyéből és az ég felé vágott vele, majd hadonászni kezdett, hogy elűzze a fellegeket. Ekkor egy villám lecsapott, egyenesen a kardba. Hogy igaz-e, ma már lehetetlen eldönteni, mindenesetre a régens életben maradt, viszont elképzelhető, hogy a kard nem élte túl a kalandot és megsemmisült.

Ezután az eset után sokáig nem hallani erről a nagyszerű pengéről, ám mikor Tokugawa Yoshimune [Tokugava Josimune] shōgun lesz (1716 – 1745), egy kard bukkan fel a Kasuga-szentélyben, amiről azt hiszik, hogy a Kogitsune-maru, ám nagy valószínűséggel egy Kage-kard, azaz Árnyékkard. A régi időkben gyakran előfordult, hogy a kovácsmester bizonyos megbízások esetében nem egy, hanem kettő kardot kovácsolt, esetleg többet is. Ennek az ún. árnyékkardnak a kovácsolását kageuchi-nak nevezték. A legtökéletesebbet kapta a megrendelő, ezt látta el aztán a mester a kézjegyével, a másikat soha nem írta alá.

Kuze Shigeyuki [Kuze Sigejuki], aki hivatalnok volt a Tokugawa shogunátus idejében, vizsgálatot indított a karddal kapcsolatosan. A vizsgálatból az derült ki, hogy 2 shaku és 2 bu hosszú (kb. 61,2 cm), és két véset van benne, az egyik Munechika neve, a másik furcsa módon „Kogitsune-maru kage”, ami miatt erősen megkérdőjelezhető, hogy a Kogitsune-maru lenne, ugyanakkor szokatlan a „kage” jelölés ellenére az aláírás. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy több szentélynek is a birtokában van az állítólagos Kogitsune-maru, de ezeknek a mérete kizárja a hitelességet. Van még az öreg Isonokami-szentélyben [Iszonokami], Narában is egy tachi, amit lezárva tartanak egy szekrényben, de sajnálatos módon nem engedélyezik a kard vizsgálatát, így a hír ellenőrizhetetlen.

Isonokami szentély, Nara

 

Gyakorlatilag semmilyen adat nincs, hogy a kard létezik-e még és hol őrzik, de talán éppen ettől maradt meg a titokzatosság, ami születését övezi.

 

 

 

 

[1] A katana mellett egy kicsit más stílusú, de hasonlóan fontos kard volt. A katanával ellentétben a tachi vágó éle lefelé van.

[2] A „nengo” egy japán időszámítási rendszer, a korszakok nevei szerint, a korszak kezdete óta eltelt évek számát jelenti. Az egyik ilyen korszak az Eien, 987-988.

 

Felhasznált irodalom:

Kokaji (The Swordsmith): http://www.the-noh.com/en/plays/data/program_037.html
Kogitsunemaru
Inari Ókami

Képek:

Fushimi Inari szentély
Munechika és a kitsune
Tachi
Kujó család címere
Isonokami szentély

Észak ösvényein II. – Nikkó

Varga Lilla, 2020. 02. 27.

 

Nikkó, japánul 日光市, annyit tesz, a fény városa.

Nikkó

Három hatalmas hegy zárja közre, mely hegycsúcsokat mind a sintó, mind a buddhizmus szent helynek tart. A három hegyet jelképezi a Rinnódzsi főtemplomának, a Szanbucudonak három, óriás, aranyozott fa Buddha szobra.

Három Buddha Terme

Úgy tartják, a Három Buddha Termének szobrai a hegyek kamijainak (isteneinek) manifesztációi. A város történetének jelentős alakja volt Sódó buddhista szerzetes, aki megalapította a Rinnódzsi templomot, és a hegyek isteneinek ajánlotta a Futaraszan szentélyt (i.u. 782). Futaraszan a Nantai hegy (2484 m) egyik alternatív elnevezése is, mivel ő a legszembetűnőbb a három hegy közül. (A másik két hegy a Njoho és a Taro.)

A Futaraszan, a Rinnódzsi és a később (17. szd.) melléjük épült Tósógú szentély 1999 óta az UNESCO Világörökség részét képezik.

Futarasan szentély

A Nikkó Nemzeti Park számos hegyet, völgyet, tavat, vízesést tartogat a látogatóknak. Itt lehet megcsodálni például Japán három legmagasabb vízeséseinek egyikét, a Kegon vízesést (97 m), vagy az 1269 méteren fekvő Csúzendzsi tavat, és többek közt a Kinugava Kavadzsi meleg vizű forrást is.

A legenda szerint mikor Sódó szerzetes a Nantai csúcs felé vezető útján nem tudott átkelni a gyors folyású Daija folyón, letérdelt imádkozni és segítségért folyamodott az istenekhez. Kérését meghallgatták, és két kígyót küldtek az égből, akik összefonódva hidat alkottak, így a szerzetes át tudott kelni a folyón. Ez a híd a Sinkjó, az Istenek Hídja, ami a Futaraszan szentély bejáratához vezet.

Shinkyó, az Istenek Hídja

Ide látogatott hát el utazása harmincadik napján Basó, a hegyek, völgyek és folyamok szent földjére.
„… ma  ennek a szent hegynek a ragyogása bevilágítja az egész eget, áldása betölti a világmindenséget, minden népnek békességes életet biztosít, s bölcs nyugalmat áraszt szerteszét.”  Írja útinaplójában, megindultan a természet lehengerlő szépségétől.

Nantai csúcs és Csúzendzsi tó, 1920

Szorával, a társával felmásztak az Urami vízeséshez, a kristálytiszta vízzuhatag mellett az alábbi haikut írta, aminek sorait az egyik Basó emlékmű is őrzi Nikkóban.

Bashó emlékműve

„egyedül ülök
vízesés tövében –
böjt nyár idején”

 

Nikkó

 

Margóra:

Nikko –日光市
日光 –  にっこう [nikkõ] – napfény
市 – し[shi] – város
Futarasan – 二荒山
Rinno-ji – 輪王寺

Az idézett haiku:
しばらくは滝にこもるや夏の初

 

Felhasznált irodalom:
Macuó Basó, Észak ösvényein, Egy 17. századi japán költő verses útinaplója, szerk. és ford.: Vihar Judit, Vince kiadó, Budapest, 2011.
日光:
http://nikko-travel.jp/fanti/attract/sightseeing.html#attract_sightseeing_23
https://www.japan-guide.com/e/e3800.html
https://www.wonderful-japan.com/en/nikko/
http://nikko-travel.jp/assets/files/english/nikko_historical_walking_map.pdf

Képek:
Nikkó
Három Buddha Terme
Futarasan szentély
Rinno-ji
Shinkyó, az Istenek hídja
Nantai csúcs és Csúzendzsi tó
Bashó emlékmű