武家諸法度 [buke shohatto], „A busik szabályzata”

Először 1615-ben adták ki, és később rendszeresen bővítették. A daimjók 大名 [daimyó] tevékenységét szabályozó rendeletek összessége volt, mely összességében a Tokugava sógunátus hatalmának biztosítását segítette elő.

Például a buke sohatto szerint:

– A daimjónak csupán egy, a székhelyül használt vára lehetett, a többit le kellett bontania.
– A daimjó-családok közt történő házasságokat a bakufunak (a Tokugava kormányzatnak) engedélyeznie kellett.
– Tiltotta a daimjók tömörülését.
– A daimjóknak mint szamurájoknak fejleszteniük kellett a műveltségüket, harcképességüket.
– A daimjóknak kötelességük volt templomokat, szentélyeket, utakat javítani saját költségükön.

– 1635-ben, a harmadik sógun, Tokugava Iemicu idejében lett a buke sohatto része a szankin kótai 参勤交代  [sankin kōtai], az „edói fogság”, mely kimondta, hogy minden daimjó köteles kétévente Edóba költözni, feleségüknek és gyermekeiknek pedig állandó jelleggel Edóban kell élniük. Az utazás hadi menetben történt, kész látványosságnak minősült és sok pénzt emésztett fel (ide kötődik Tókaidó híres útja, mely Edóba vezetett, és melyen a daimjók a fővárosba vonultak).

– 1663-ban belekerült a dzsunsi „hűség-szeppuku” és adaucsi „vérbosszú” tilalma.

A szabályzatban foglaltak azt a célt szolgálták, hogy a daimjók ereje és anyagi helyzete gyengüljön, így ne legyen lehetőségük fellázadni.

A daimjók mellett a sógunátus szabályozta a császári udvart és a nemességet, ez volt a kincsú narabini kuge sohatto, valamint a templomokat, ez utóbbi a dzsiin sohatto.

Forrás:

Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, Bp., 1989.
Dr. Szabó Balázs, ELTE Távol-keleti Intézet, Japán Tanszék, Japán Történelem előadás, 2018.