Filozófia, Művészet, Japán-Magyar Szerelmi- és Házasságtörténet

Wagner Nándor és Akiyama Chiyo élete, a wagneri életmű, valamint a Wagner Nándor-, és a Molnár Sándor-kiállítás

Írta: Vadász Fruzsina, 2023. 02. 04.

Egy előadás-esemény kettő előadó részvételével, kettő filozófus művész kiállított tárlata, egy magyar és egy japán művész szerelme és közös életműve, egy kutatói interjú, rengeteg ajándékba kapott könyv és szakkiadvány, sok-sok inspiráció, lelkesedés, felfedezni váró élettörténet, és még több felfedezni váró titok, rejtély és gondolat …

A jelen írás tárgyául szolgáló eseményeket és témákat, motiváló erőket a fent említettekkel lehetne összefoglalni. A történet 2022. október 29-én kezdődött a Műcsarnokban, Prof. Dr. Hidasi Judit meghívására vettünk részt a „Wagner Chiyo asszony és a japán nő” című, tárlatvezetéssel egybekötött előadás-eseményen, ahol nemcsak Wagner Nándor és (Akiyama) Wagner Chiyo életébe, művészi munkásságába kaphattunk egy érdekfeszítő betekintést Kiss Sándortól, hanem a japán nőket és a japán-nemjapán vegyes házasságokat érintő mindennapi-társadalmi-jogi kérdésekbe is Hidasi Judittól.

Később a történet egy kutatói interjúval bővült ki, amely során Kiss Sándortól, az Academia Humana Alapítvány elnökétől személyes és bennfentes történetekkel bővültek az ismereteink Wagner Nándor és Wagner Chiyo (Akiyama Chiyo) munkásságáról, életéről, házasságáról, szerelmükről és mindenről, ami az ő életművüket jellemzi. Később már a megszerzett és felvértezett „bennfentes tudással” visszamentünk a Műcsarnokba, hogy még egyszer meglessük nemcsak a „Wagner Nándor 100 | A bölcselet szobrásza” című kiállítást, hanem a „Molnár Sándor: Festőjóga” címűt is, hiszen a kettő tárlat egy időben, egy helyen, egymást követve (Molnárt követi Wagner) kerül kiállításra egészen 2023. február 5-ig. A Wagner-kiállítás apropója Wagner Nándor születésének századik évfordulója, az említett előadás eseményé pedig Chiyo elhalálozásának első évfordulója volt.

Ahogy Hidasi Tanárnőtől is megismerhettük, Japánban a vegyes házasságokat először 1863-ban engedélyezték, amely 1897-ig csupán 265 regisztrált esetnek adott lehetőséget, mindez a II. világháborút követően ugrott meg az amerikai hatásoknak betudhatóan, 2006-ban már 40.000 vegyes házasság köttetett meg. Wagner Nándor és Akiyama Chiyo kapcsolata, szerelme és házassága a japán-magyar kulturális kapcsolatoknak a szimbóluma is lehetne, hasonlóan Taketsuru Masataka és Jessie Roberta Cowan (Taketsuru Rita) kapcsolatához, amelyről, mint a japán-skót kulturális-gazdasági kapcsolatok szimbólumáról már egy korábbi cikkünkben is írtunk. Nándor és Chiyo élete és szerelme Masataka és Rita kapcsolatához hasonlóan egy kalandos történet…

Élettörténet és szerelem: Nándor (1922 – 1997. nov. 15.) és Chiyo (1930 – 2021. okt. 29.)

Solti András: Wagner Nándor és Wagner Chiyo
(A fényképeket a szerző készítette a Műcsarnok engedélyével.)

Wagner Nándor 1922. október 7-én született Nagyváradon, építészetet az ottani műszaki szaklíceumban tanult, szobrászatot pedig később Budapesten, (1940-1941) utóbbi tanulmányait a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakának a hallgatójaként (1946-1947) mélyítette el. Első feleségétől, Győrffy Dórától négy gyermeke is született. Azonban az 1956-os események, és az azokban való részvétel miatt három gyermekükkel, Nándorral, Zoltánnal és Katalinnal emigrálniuk kellett Svédországba, Lund városába, ahol negyedik gyerekük, Bálint született. Kapcsolata Győrffy Dórával sajnos megromlott, amelyet egy tragédia is tetézett – Nándor fiuk egy motorbalesetben életét vesztette.

Akiyama Chiyo 1930. szeptember 22-én született Szapporóban, a városalapító családok egyik gyermekeként. Katonatiszt apját korán nyugdíjazták, aki később a családja gyógyszervállalatát megörökölte. Chiyo a család negyedik gyermeke volt, aki mindenki szeretetét, figyelmét megkapta, kicsit vadóc volt, azonban az udvariassági rendnek is pontosan megfelelt. Önmagát egy elkényeztetett lányként írta le. Okos volt, könnyen és gyorsan tanult, a korai kamaszkorát a II. világháború ideje alatt élte meg, iskoláit ezalatt az idő alatt végezte el. Tizenöt éves korában élte meg a japán kapitulációt és az amerikai megszállás kezdetét. Mivel a megszállás hatására a helyi középiskola koedukálttá vált, és Chiyo konzervatív édesanyja félt attól, hogy ide beírassa a lányát, a középiskolai tanulmányait Tokióban végezte el. Később 1954-ben Japán első női egyetemén („Japan Women’s University” – 日本女子大学) angol nyelv és irodalom szakon szerezte meg a diplomáját, művészeti-festészeti ismereteket másodszakon tanult. Professzorai műfordító és tolmács szerepre buzdították. Chiyo első házassága egy elrendezett házasság volt egy doktorral, amely nagyban különbözött a korábbi, boldog családi életétől, a férje kegyetlenkedett vele. A hat évig tartó házasságba belefáradt Chiyo még az USA-ba is követte a Harvard Orvostudományi Tanszékén tanuló férjét, ahol annak ellenére, hogy sok férfi kereste az ő társaságát, nagyon egyedül érezte magát. Férje később Svédországban szeretett volna tanulni, Chiyo oda is követte őt, azonban a szenvedésekkel teli kapcsolat miatt hazautazott Japánba, ahol a családja arra hivatkozva, hogy évszázadokig nem volt válás a családban, hallani sem akart a válásról. Svédországban később Chiyo majdnem öngyilkos lett, ebből a helyzetből segítette ki őt egy francia professzor, akinek Chiyo japán nyelvet tanított és aki arra hivatkozva, hogy Nándor talán elfogadja Chiyo-t tanítványának, mutatta be a kettő megromlott házasságú és elkeseredett embert egymásnak. Chiyo életkonfliktusát végül a konzervatív, ámde jószívű és találékony édesanyja oldotta fel, akinek ugyancsak szimpatikussá vált Nándor. Ő intézte el, hogy a válás sikeres legyen, és hogy a szigorú japán erkölcsök ellenére, illetve azokkal összhangban a társadalom is elfogadja azt. Egy nyomozói munka eredményeként derült ki, hogy Chiyo első férje az egyik alkalmazottjával íratta meg azokat a szerelmes verseket, amelyekkel Chiyo-nak udvarolt annak idején, és az is kiderült, hogy a férj a házasságot csupán az orvosi karrierje egyik lépcsőfokának tekintette, beházasodván egy olyan családba, ami egy gyógyszervállalatot tulajdonolt és irányított. Mivel Nándort gyerekkorában a Bushidō-ra a nagyapja, Lao-Ce tanításaira és a taoizmusra az édesapja tanította, a Kelet felé vonzódás, és a japán nőkről magában alkotott eszménye miatt azonnal beleszeretett Chiyo-ba, szerelem volt ez első látásra.

Nándor és Chiyo temperamentuma közötti különbségek azonnal megmutatkoztak. Míg Chiyo nagy szorgosan azonnal festeni szeretett volna, addig Nándor nagy ráérősen először is arra vágyott, hogy megismerkedjenek és megteremtsék közös életfeltételeiket. (Chiyo akvarell festményeket festett.) Azonban a kulturális és személyiségbeli különbözőségeket mindig át tudták hidalni megfelelő humorral és őszinte türelemmel.

A házasságra 1966. április 29-én, a „Császár születésnapján” került sor, eredetileg Tokióban telepedtek le 1969-ben, ahol Chiyo-nak volt egy kis földje egy rozoga házzal. Mashiko akkoriban egy 16.000-18.000 főt számláló kisváros volt Tochigi Prefektúrában, mely akkoriban 400 kerámia-műhelynek adott otthont, és Japán 70-80 vezető keramikusa, a vezető japán kerámia-stílusokat meghatározó művészemberek tevékenykedtek ott. A városka különleges adottsága az a kis hegy, ami köré épült a város, és ami Nándort is elkápráztatta. Egy erdős részben egy Nagyváradhoz közeli település, Remecz szellemét vélte felfedezni, és pont itt akartak eladni egy elhagyatott mezőgazdasági területet az öregek. Chiyo édesapjának az egyik barátja, Fujimatsu-san, Utsunomiya egyik bankjának a vezérigazgatója segített nekik a földvásárláshoz a hitelfelvételben – a garanciát ugyanis ő adta a hitelhez. 1970. január 15-én, a „felnőtté válás ünnepén” költöztek el Tokióból Mashiko-ba.

A nyolc telkes földön fokozatosan épült fel az az épület-, kert-, művésztelep-, és szobor-emlékmű komplexum, amely 13 épületével a mai napig is várja a látogatókat. Wagner Nándor nemcsak szobrász, hanem építész is volt, ő tervezte meg az összes épületét, és a földmunkát, kőmozgatást, hegesztést, oszlopépítést Chiyo-val együtt végezték el. Először a műtermet készítették el, és csak később azt a lakást, amiben közös otthonra leltek. 1970 év végére, egy év alatt készült el a műterem, ami Mashiko első vasbeton alapú házát jelentette, amely 10 méteres magasságával, komoly művésztechnikai felszereltségével, (daru, csörlő, egy hatalmas fekete tábla) külön könyvtárszobával és műhely-csarnokkal, raktár-helyiségekkel, kéménypillérrel, hatalmas kapuval a szobrok kiszállíthatóságára, három félemeletével a Wagner Nándor által tervezett épületek legmagasabbika.

1970 Szilveszter napján Nándor Beethoven IX. Szimfóniáját hallgatva agyaghoz nyúlt, és megalkotta életműve egyik leghíresebb szobrát, mely az „Anya gyermekével” címet viseli, és amelyet 1971-ben fejezett be, majd 1972-ben a Tochigi Prefekturális Szépművészeti Múzeum kertjében állították fel. Később 2020 szeptemberében a Tochigi Atlétikai Központ Parkjában került felállításra. Mivel Wagner Nándor és Chiyo a japán-magyar kulturális kapcsolatok szimbólumává vált, az ő nevük pedig Mashiko-val és Tochigi Prefektúrával fonódott össze, a 2020-as Tokiói Olimpiára készülő magyar sportolók vendéglátó prefektúrája is Tochigi lett, ahol a magyar sportolók is megcsodálhatták az „Anya gyermekével”-t.

Ahogyan Hidasi Tanárnő is összegezte, Wagner Chiyo életművét egy nem-tipikus életút, sok-sok külföldi élmény és tapasztalat, sajátos magánéleti fordulat és saját érdeklődés, illetve karrier jellemezte, amelyek mellett megfelelően alkalmazkodva az adott élethelyzetekhez, megfelelő elkötelezettséggel és türelemmel, kitartással tudott olyan támaszt és szolgálatot nyújtani Nándornak, ami egy hosszútávú gondoskodás keretén belül valósult meg. Mindezzel a feltétel nélküli bizalommal, elkötelezettséggel, kölcsönös áldozatvállalással egy életre szóló baráti kapcsolatot alakított ki Magyarországgal.

A művésztelep és az építészet

Wagner Nándor nemcsak építész és szobrász volt, hanem tájépítész is, akinek a mikromenedzselő perfekcionizmusától féltek a japánok is, emiatt változtatott az öltözködésén, és kezdett el bohókás stílusban sapkákat és kalapokat hordani, hogy ezt a gátlásokkal teli megítélést feloldja a japán közösségben, ahova tartozott.

A Mashiko-i, nyolc telkes művésztelepen tehát először maga a műterem épült fel, és csak később maga az a ház, amiben Nándor és Chiyo éltek, valamint a művésztelep későbbi épületei is, amelyek ma egy komoly épületkomplexumként is őrzik Nándor és Chiyo emlékét. A művésztelep 13 épületből áll, és építészeti újdonságokat, Nándor innovációit is tartalmazza, aki egy szerkezeti megoldást fejlesztett ki a tipikusan japán környezeti veszélyforrások, mint tájfun, földrengés ellen. Ez egy ötszögletű kialakítást jelent, amit Nándor először a műterem és a lakóház felépítése esetén alkalmazott, ezeket nevezte el „Pentagon Ház”-nak és „Pentagon Galéria”-nak, a kettő között egy fedett folyosó összeköttetésével.

A művésztelep része nemcsak maga a műterem és a lakóház, hanem egy teaház, meditációs szoba, egy oktatást segítő épület, kettő raktár, nyári szobrászstúdió, egy nyílt teázó is, minden fedett épület egységes tetőkialakítással bírt. Az oktatást segítő épület egy öt növendék számára alkalmas diákszállóval, tanulóterekkel, tanteremmel és egy könyvtárral felszerelt épület volt, ahol Nándor a tanító szobát egy beugró fél-helyiséggel toldotta meg, ide került Nándor pihenőágya. Nándor maga alakította ki a nyolc telkes föld domborzatát, a vizet ciszternákba gyűjtötte, aminek volt belső ciszternás része is, amiben kis piros aranyhalak úszkáltak, akiket egy különleges túlfolyó védett meg a kiszökés ellen. Nándor egy kisebb és egy nagyobb tavat is tervezett, amelyeket egy cikkcakk-alakban folyó „Sárkány-folyó” kötött össze, követve a domborzati kialakítást. A lentebbi nagyobb tóban lótuszvirágok úszkáltak, és e tó fölé építette meg a saját sírjukat is.

A meditációs szoba, vagyis beltéri teaszoba belső festése, színvilága hófehér és fekete, egy olyan optikai trükköt alkalmazva, hogy a fal egy része, illetve a sarkok feketére festése miatt a sarkok nem látszódnak.

Nándor a szoba asztalán egy Weöres Sándor-fordítású Lao-Ce könyvet, „Az Út és Erény könyvét” helyezte el. A nyári szobrászstúdiót is tudatosan, egy árnyékos területre helyezte, míg a nyílt teázót is egy tükör-trükkös mélyítésű, optikai látványvilágot kitágító megoldással valósította meg. A Műcsarnok-beli kiállításon a teaház rekonstrukciója is megtekinthető.

A szobrászat

Wagner Nándor életműve alapvetően három-négy országhoz kötődik, Magyarországhoz, Erdélyhez, (Románia) Svédországhoz és Japánhoz. Svédországban nyolc-kilenc, Japánban kilenc, Magyarországon hét, Erdélyben egy nagyobb-monumentálisabb köztéri szobor, illetve szoborcsoport ismert, mellettük azonban nagy az életmű felderítetlen, vagy kisebb méretű hagyatéka, aminek felderítését és kezelését Japánban a Wagner Nándor Alapítvány és Magyarországon az Academia Humana Alapítvány végzi.

Alapvetően és összegezve az életműre a transzcendentális, kelet-orientáltságú, anyaság-, és gyermekiség-központúság, a vízelem és a filozófia szeretete, a világvallások tisztelete a jellemző. A filozofikusság abban is tetten érhető, hogy Nándor 1987-ben megalapította a Tao Világkultúra Fejlesztési Intézetet, amely első elnöke is ő lett.

A magyar-román szakaszban (1940 – 1956) az akkoriban támogatott és elvárt szocreál stílust alapvetően kerülte, aminek legtipikusabb példája az 1952-re elkészített „Corpus Hungaricum” Rózsadombra tervezett kiállításának elutasítása volt, később az erre az eseményre készített szobrát 1999-ben Székesfehérvárott állították ki, már Nándor halála után. Hasonló volt a története az 1954-ben a Harmadik Magyar Képzőművészeti Kiállításon bemutatott József Attila-szobornak, ami nem a harcos proletárt, hanem a traumáktól szenvedő embert mutatta be, emiatt véglegesen csak 2005-ben Nagyváradon kerülhetett végső kiállításra. Köztéri kiállítási engedélyt kaphatott 1954-ben a Rákoskeresztúri Köztemetőben a „Fiát sirató asszony”, 1955-ben Dunaújvárosban a „Vízhordó lány”, és az 1955-ös megrendelésű, 1958-as albertfalvai kiállítású „Anyaság / Szoptató anya”, azonban az 1956-os események miatt a „Játszó fiúk” már nem Magyarországon került kiállításra.

A svéd szakaszra (1956 – 1969) a szobrásztechnikai újítások és azon ábrázolásbéli vágyak kiélése, traumák előhozatala volt jellemző, amelyeket a szocialista Magyarországon nem engedhetett meg magának. Az 1963-as „Angyal” szobor esetében a világon az elsők között alkalmazta a krómacél öntésének különleges szobrászati technológiáját, az 1964-es „Pierrot/Zsonglőr” egyféle szimbolikus „belül keserű – kívül vidám” önarckép, a „Táncoló gyerekek” annak a „Játszó fiúk” szobornak/szoborcsoportnak a továbbfejlesztett változata, amit Magyarországon nem engedtek neki kiállítani. További szobraiban, mint az 1956-os „Madár”-ban vagy az 1966-os „Lúd”-ban a levegőelem keveredik a vízelemmel, ezek ugyanis szökőkút-szobrok, valamint az 1969-es „Fény és árnyék” öntött beton nonfiguratív ábrázolás a levegőelemet kombinálja a fény-árnyék hatásokkal. Az 1966-ban elkészült „Örökkévalóság” szobrot Nándor és Chiyo magukkal vitték Japánba.

A japán szakaszra (1969 – 1997) az életmű kiteljesedése és megkoronázása volt jellemző. A már említett „Anya gyermekével” mellett az 1974-es naritai „Utazók védőszentje” és „Szivárvány szökőkút”, az 1983-as tokiói, szapporói és budavári „Földanya” is ide köthető.

Az „Utazók védőszentje” és a 14-16 m átmérőjű „Szivárvány szökőkút” különlegessége, hogy a Tokió-Narita Repülőtér előtt ez a szobor-szökőkút együttes búcsúztatja és üdvözli is az utazókat, rozsdamentes acél szerkezetével, szakrális motívumaival harmonikusan olvad bele és emelkedik ki a környezetéből, köszönti az utazókat. A „Földanya” egy torzított gömbplasztika, mely a tökéletesség és a harmónia szimbólumaként egy gyermekét átölelő anyát ábrázol, mely egyszerre testesíti meg a Világmindenséget, a Földet, az égboltot, és a mindenható anyaságot is. Wagner Nándor életművének, filozófiájának leggrandiózusabb összefoglaló megkoronázása, a „Filozófiai kert” is Japánban született meg, a szoborcsoport megalkotása 1977-ben kezdődött el, 1985-ben készült el a prototípus gipsz változat, majd 1994-ben került először kiállításra, Mashiko-ban. Később 2009-ben Tokió Nagano Kerületében is, és 2001-ben Budapesten a Gellért-hegyen is kiállítottak egy-egy további verziót. A Műcsarnokban ennek a szoborcsoportnak a 3D-s technikával beszkennelt és 3D nyomtatóval kinyomtatott 1:1 arányú változata tekinthető meg.

A „Filozófiai kert” egy kettő koncentrikus körből álló szoborcsoport, melyben Ehnaton Fáraó, Jézus Krisztus, Buddha, Lao-Ce ugyanabban a belső koncentrikus körben befele, egy fénylő gömb felé néz, Ábrahám pedig leborul előtte, ugyanebben a körben. A külső körben pedig Assisi Szent Ferenc, Bódhidharma és Mahatma Gandhi tekintenek ugyanarra a fénylő gömbre, mely az arctalan Mindenható Teremtőt szimbolizálja. Az alakok térbeli elosztása is az adott vallási-filozófiai irányzatok spirituális és földrajzi térképe alapján került meghatározásra. Wagner Nándor maga fűzte a szoborcsoporthoz a következő mottó-szerű kommentárt: „Együttműködés egymás jobb megértéséért! … Hogy a különböző kultúrák és vallási irányzatok képesek legyenek közelebb kerülni egymáshoz, vissza kell térnünk ahhoz, ami összeköt bennünket.”

Amikor Kiss Sándortól, az Academia Humana elnökétől a következőt kérdeztük:

„Ha újra visszamegyünk megnézni a tárlatot, milyen „szemüveggel” figyeljük meg a kiállítást? Mit javasol, mire érdemes kifejezetten odafigyelni?” …

… az alábbi választ kaptuk:

„Kezdjék el az olvasással, induljanak az életrajzi táblával, utána a térképessel, majd a magyar, svéd és japánt olvassák el. Utána kedvükre szabadon járjanak körül. Nézzék meg a két mellszobrot (Solti András alkotásai). A filmeket érdemes mindegyiket végignézni. A végén a Filozófiai Kert szoborcsoportot szobronként érdemes megnézni, különös figyelemmel a fényes központi gömbre. Jobbról és balról is kerüljék meg!”

Molnár Sándor: Festőjóga

Egy másik kérdésünkben pedig ezt kérdeztük meg:

„Molnár Sándor és Hamvas Béla diák-tanár viszonyban voltak, tehát a Molnár Sándor életútra, életműre nagyban hatott Hamvas Béla filozófiája. Ez csak véletlen, vagy szándékos, hogy a Wagner Nándor tárlat egy időben és egy helyen van kiállítva, mint a Molnár Sándor tárlat?” …

… amire ez a válasz érkezett:

„A Műcsarnok döntött így. Mindenesetre Wagner Nándor kiállításához ez a legjobb „hangoló” bevezető út.”

És valóban, a „Filozófiai kert” transzcendens kisugárzásától hemzsegő kiállító-térbe nekünk is jól esett egy olyan művész kiállításán keresztül eljutnunk, akinek a legfőbb filozófiai mestere a XX. század második felének egyik legmeghatározóbb, tanait és életfelfogását tekintve az egyik legtabusítottabb gondolkozója volt Magyarországon. A róla elnevezett városi könyvtár leírása szerint, Hamvas Béla (1897 – 1968) a legfőbb művében, a „Scientia Sacra”-ban az emberiség fő szellemi hagyományait, a népek vallásainak, filozófiáinak metafizikai örökségét tárgyalta, hasonlóan a Wagner Nándor-életművet koronázó „Filozófiai Kert”-hez. Hamvas Béla, habár őt 1948-ban „b-listázták”, és a könyvtári állásából is felfüggesztették, földművesként és raktárosként az árokparton ülve is fordított szanszkritból, görögből és héberből is. Wagner Nándorhoz hasonlóan vonzódott Lao Ce gondolataihoz, ráadásul „Az Út és Erény könyvét” is lefordította, valamint a japán kultúrát tekintve a haiku-fordításai is ismertek.

Molnár Sándort a kollektív tudatalatti világa érdekelte, célja a tisztán szellemi jellegű festészet létrehozása volt. Művészetében a világ egységének a létrehozására tett erőfeszítéseket. A kiállítás logikája is a keleti-ázsiai felfogások és a nyugati-európai felfogások logikájának egyfajta fúziója szerint épül fel, miszerint a tárlat az öt őselem, a föld, a víz, a tűz, a kristály és a levegő / üresség köré épül.

Molnár 1955 – 1961 között végezte el a Képzőművészeti Főiskolát Budapesten. 1958-ban Magyarország egyetlen, a Japán Császár által is üdvözölt japánkertjének a kerületében, Zuglóban az ő vezetésével jött létre a szellemi-művészeti kérdésekkel foglalkozó képzőművész csoport, a Zuglói Kör, majd 1962-ben, „A festői elemek analízise” című elméleti-módszertani tanulmány megírását követően megismerkedett Hamvas Bélával, akit szellemi mesterének tekintett . Négy évvel később írta meg életprogramszerű művészetelméletét, amelyet Hamvas Béla nevezett el „festőjógának”. Egyféle szerzetesi magatartással 1987 – 1990 között belső emigrációba vonult, amelyet követően 2005-ig a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanáraként is működött. A Munkácsy Mihály-díjas, Kossuth-díjas és a Magyar Festészet Napja Alapítvány életműdíjával is kitüntetett Molnár a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjaként, a Magyar Művészeti Akadémia képzőművészeti díjával is elismerést kapva, 2022. június 18-án hunyt el Budapesten.

Wagner és Molnár életműve, művészete és életfelfogása között sok párhuzamos hasonlóság fedezhető fel, és ez a taoizmushoz való vonzódásban is megnyilvánul. Molnár egyik könyve „A festészet útja” címet viseli, melyben a leírt gondolatokban taoista vonások találhatóak meg. A Molnár által megalapított művészeti-filozófiai irányzat, a FestőJóga hivatalos honlapját idézve: „Az ÚT az átváltozások teljes köre. Az elemeket a festőjóga nem megsemmisíti, fölszámolja, hanem különböző műveleteknek veti alá, hogy a szennyezettségtől megtisztulva egyesülni tudjanak a hierarchikusan fölöttük lévő elemekkel. Ez az áthatás művelete. Az elemek hierarchikus sort alkotnak, amelyben az alacsonyabb a magasabbal egyesül, amíg végül létrejön a teljes Egység, az Eggyel való azonosság, az Egy pedig az ürességbe olvad. A megnyilvánult, azaz a teremtés hiánytalanul visszakerül a meg nem nyilvánultba, a teremtés előtti állapotba, a valóságba.”

Amíg magában az említett könyvben az alábbi gondolatok is olvashatóak: „A kor, amelyben élünk, lepusztult, elromlott, hiányos, semmi sem egyezik az Igazsággal. A világgal és az emberrel együtt a művészet is darabokra hullott és összeomlott, és a megsemmisülés határán van. Ami egész tudatos életemben foglalkoztatott, az az igazság és a hazugság, a halhatatlanság és a halandóság (halál). Reméltem, hogy az igazság és a halhatatlanság, illetve különválasztása a hazugságtól és a halandóságtól a legfontosabb.”

Források és Javasolt Irodalmak:

Akiyama Koji: Wagner Nándor ma lenne 100 éves. Híd Japán és Magyarország között. PPT

Kiss Sándor József: Alapítónk emlékére. Wagner Chiyo asszony. 1930 Szapporo – 2021 Tokió. Budapest, 2022. május 23. PPT

Hidasi Judit: A japán nőkről. „Wagner Chiyo és a japán nő” Emlékülés Wagner Nándor szobrászművész feleségének tiszteletére. Műcsarnok/Budapest 2022. október 29. PPT

Kutatói Interjú Kiss Sándorral 2022. november 17-én. (Vadász Fruzsina)

Wehner Tibor: Wagner Nándor. A filozófus szobrász / The philosopher sculptor. 1922 – 1997. Budapest, 2006. Holnap Kiadó.

Az Academia Humana Alapítvány honlapja: http://wagnernandor.com/ (utolsó letöltés: 2022-12-12)

In memoriam Chiyo Wagner. Ehír.ro, 2021. december 9. – https://www.ehir.ro/in-memoriam-chiyo-wagner/ (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Műcsarnok: „Wagner Nándor 100 | A bölcselet szobrásza” című kiállítás, 2022. október 8. – 2023. február 5. – http://mucsarnok.hu/kiallitasok/kiallitasok.php?mid=LnRSaNn1FOfYj8nmadPLhO (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Műcsarnok: „Molnár Sándor: Festőjóga” című kiállítás, 2022. szeptember 30. – 2023. február 5. – https://www.mucsarnok.hu/kiallitasok/kiallitasok.php?mid=XyMThqysInZmaa5uHuLx58 (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Hamvas Béla életpályája. Hamvas Béla Városi Könyvtár. – http://www.hbvk.hu/eletpalya (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Hamvas Béla (1897–1968) író, filozófus. Artpool Művészetkutató Központ. – https://artpool.hu/Hamvas/eletrajz.html (utolsó letöltés: 2022-12-12)

A Hamvas Béla Alapítvány és a MEDIO Kiadó honlapja: https://hamvasbela.hu/ (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Terebess Ázsia E-Tár: Hamvas Béla Tiszapalkonyán. In.: Terebess Online. – https://terebess.hu/keletkultinfo/hamvasbela2.html (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Terebess Ázsia E-Tár: Lao-ce Tao-tö-king Hamvas Béla fordítása. In.: Terebess Online. – https://terebess.hu/keletkultinfo/laohamvas.html (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Japán haiku műfordítók mutatója: Hamvas Béla japán haiku fordítása. In.: Terebess Online – https://terebess.hu/haiku/mufordito/hamvas.html (utolsó letöltés: 2022-12-12)

A FestőJóga művészeti-filozófiai irányzat honlapja: https://festojoga.hu/ (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Molnár Sándor: A festészet útja. Budapest, 2013. Irály Kiadó.

2021.10.30.2021.11.01.

A pacifista mangakaharcos – Mizuki Sigeru munkássága

Írta: Varga Lilla, 2021. 10. 30.

Mizuki Sigeru 水木しげる (1922-2015) mangaművész, író. Tottori prefektúra Szakaiminato városában született, ahol a róla elnevezett utcában több mint 150 különböző méretű, a mangáiban szereplő jókaiokról mintázott bronzszobor áll. Éjszakai kivilágításban az utca varázslatos hangulata a szobroknak köszönhetően nem eviláginak tetszik, és a Mizuki Sigeru utca fontos turistacélponttá is vált. Itt található a Mizuki Sigeru múzeum, ahol a mester életével és eredeti kézirataival ismerkedhet meg a látogató.

Csócsin kozó szobra a Mizuki Sigeru úton, forrás

De ki is volt Mizuki Sigeru?

Egyik részről híres mangaművész, aki a japán hiedelemvilág szereplőit elevenítette meg munkáiban. A jókaiok, azaz a különböző szellemek és nem evilági, de legtöbbször valamilyen úton-módon az emberi világhoz kötődő lények beemelése a populáris kultúrába hozzájárult, hogy a közfigyelmet a japán folklór és klasszikus népi hiedelemvilág felé fordítsa. A japán kultúra ilyesfajta népszerűsítése a japánok körében rendkívül fontos volt. Nem csupán a mangák terén foglalkozott a népi hiedelemvilággal, hozzá köthető a Mudzsara 妖鬼化 [mujara] c. 12 kötetes mű, mely Japán egyes területeinek és a világ különböző térségeinek folklór-szereplőit illusztrálja. Néprajzkutatói tevékenysége miatt beválasztották a Japán Kulturális Antropológiai Társaságba.

Josza Buszon haiku költő nevéhez kötődik a Buszon Jókai Emaki (蕪村妖怪絵巻), mely képtekercsen a jókaiok különböző fajtáit ábrázolta a költő. Megjelennek köztük olyan teremtmények is, melyek eredettörténete kétséges, ilyen például a Bake icsó no szei, amely lénynek Mizuki Sigeru alkotott eredettörténetet és a ginkgo szelleme, általa vált közismertté.

Bake icsó no szei, Buszon Jókai Emaki, forrás

Számos díjjal ismerték el munkásságát, köztük megkapta a nívós Kodansa Manga díjat, és Mizuki Sigeru volt az első japán alkotó, akinek odaítélték az Angoulême Nemzetközi Képregény Fesztiválon a legjobb képregénynek járó díját.
A jókai kultúra népszerűsítéséhez kapcsolódó talán legismertebb műve a GeGeGe no Kitaro (1959) c. mangája, melyből több anime-sorozatot is készítettek. A történet főszereplője egy félig jókai fiú, aki megmenti a természetfeletti bajba jutott embereket, és igyekszik fenntartani a jókaiok és emberek közti egyensúlyt.

Mizuki Sigeru hírnevét felhasználva azonban nem csupán a japán folklór népszerűsítéséért és köztudatba-emeléséért tett, hanem szatirikus hangvételű, háborús történeteivel jelentős háború-ellenes küzdelmet folytatott.
Karikaturisztikus, stilizált figuráit realisztikusan megrajzolt környezetbe helyezte, ezzel is hangsúlyozva az abszurditást, hátteret teremtve a műveiben megfogalmazott társadalomkritikának.

Pacifista nézőpontja nagyban befolyásolta művészetét. Számos munkája készült azzal a céllal, hogy szembemenve a korabeli politikai hangokkal, felhívja a figyelmet a háború borzalmaira, ne vesszen feledésbe mindaz, ami a háborúk folyamán történt. Amellett, hogy felhívta a figyelmet Japán II. világháborús szereplésének negatívumaira, felszólalt a vietnámi háború ellen is.
Háború-tematikájú munkái közül érdemes megemlíteni a „Gekiga Hitler” (1971) c. munkáját, mely Hitler szatirikus életrajza, illetve az „Előre a nemes halálunk felé” (1973) c. önéletrajzi ihletésű művét, mellyel kapcsolatban így nyilatkozott:
„Valahányszor a háborúról írok egy történetet, nem tudok mit kezdeni a vak dühvel, ami felcsap bennem. – Azt hiszem, ezt a dühöt az összes elesett katona szelleme plántálta belém.”

Nagy port kavart a nyolc kötetes „Showa: Japán történelme” (1988-89) c. munkája, melyben ugyancsak a Császári Hadseregben szerzett saját háborús tapasztalatai adják a kritika alapját.

Mizuki Sigeru maga is a háború áldozata volt. Egy bombázás során elveszítette bal karját, számos bajtársa halálát nézte végig, a katonaságban ért atrocitások és felettesei túlkapásai mind olyan élmények voltak, melyekről úgy érezte, beszélni kell, nem szabad a szőnyeg alá söpörni a háború okozta traumákat.

Az országot a II. világháború felé sodró agresszív militarizmus, a katonaság jelenléte a politikában, a nemzeti nacionalista ideák, a császári intézmény iránti hagyományos tisztelet kihasználása a katonaság által, a gyermekek militarista hangvételű központosított nevelése mind a kollektív emlékezet olyan szeletét képezik, melyről Hirosima és Nagaszaki tragédiája után, a háborús évtizedek végével, miután az ország rohamtempóban a gazdasági stabilitás megteremtéséért küzdött, senki nem beszélt szívesen. Például a Nankingi mészárlás, a „komforthölgyek intézménye”, a hadifoglyokkal való kegyetlenkedés, vagy az okinavai civilek öngyilkosságra való kényszerítése nem szívesen emlegetett témák voltak, és a II. világháború utáni propaganda inkább csúsztatott Japán háborús bűnei és a felelősségvállalás kapcsán.
Napjainkig problematikus kérdés a szigetország és szomszédjai közt a XX. század háborús évtizedeit érintő katonai agresszió, túlkapások és kegyetlenkedés a japán katonaság részéről, mely problémának egyik szimbóluma a Jaszukuni szentély, és a Jusukan múzeum.

A II. világháború után, a ’40-es, ’50-es évektől már számos költő és író foglalkozott az előző generáció háborús tevékenységével, a nacionalista ideával megvezetett, de valójában értelmetlen háborúskodásokba sodró militarista propaganda érdekeit szolgálók felelősségre vonhatóságának és a háborús tapasztalatok feldolgozhatóságának kérdéseivel.

„- Hol vannak most azok, akik az olyanokat, mint Kendzsi, a hősi halálba küldték? Szép nyugodtan élik tovább az életüket, nagyjából ugyanúgy, mint azelőtt. Sokan még sikeresebbek is lettek, mert rendesen viselkednek az amerikaiakkal, pedig éppen ezek az emberek vezettek katasztrófába minket. És mégis az olyanokat kell gyászolnunk, mint Kendzsi. Hát ez dühít fel engem. Bátor fiatalemberek ostoba ügyért halnak meg, a valódi bűnösök pedig még mindig itt vannak köztünk. Félnek megmutatni, kik is ők valójában, félnek elismerni a felelősséget. (…) Szerintem ennél nagyobb gyávaságot elképzelni sem lehet.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 62-63)

„- Nem. Nem volt rossz ember. Csak olyasvalaki volt, aki nagyon keményen dolgozott valamiért, amit jó célnak gondolt. De tudod, Icsiró, amikor vége lett a háborúnak, a dolgok nagyon megváltoztak. Nagucsi úr dalai valamikor nagyon híresek voltak, nemcsak ebben a városban, hanem egész Japánban. Gyakran játszotta őket a rádió, előadták a kocsmákban. És az olyanok, mint Kendzsi bácsikád, ezeket a dalokat énekelték menetelés közben vagy csata előtt. A háború után pedig Nagucsi úr úgy gondolta, hogy a dalaival… nos… hibát követett el. Azokra az emberekre gondolt, akiket megöltek a háborúban, az olyan kisfiúkra, mint te vagy, Icsiró, akiknek nem voltak többé szüleik, végiggondolta mindezeket a dolgokat, és úgy látta, hogy dalaival talán hibát követett el. És úgy érezte, bocsánatot kell kérnie. Mindenkitől, aki életben maradt. (…) Mindenkitől bocsánatot akart kérni. Azt gondolom, ezért ölte meg magát. Nagucsi úr egyáltalán nem volt rossz ember, Icsiró. Bátor volt, mert beismerte a hibáját. Nagyon bátor volt és tiszteletre méltó.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 162)

„Aztán mintha újjáéledne benne a vért és nedvet facsaró érzés; a húst valamiféle erő megszaggatja, magába szívja. Nem létező dereka helyén egy dimenzió nélküli, megnevezhetetlen tárgy csúszkál. Ő, Ojokava Rjuicsi, tudja, hogy az elkövetkezőkben múltja egy olyan darabkája fog feltörni az emlékezetrétegek legaljáról, hogy bizonyítsa lényének eredendően undorító lényét.” (Naoma Hirosi, Az összeomlás érzése, 336)

„Kis termetű, idős ember mászott elő. Két kezébe fogta Maszakicsi fejét, s keményen a szemébe nézett:
– Úgy látszik, ez a nyomorult képtelen a bocsánatkérésre – mormogta. – Az ilyen marha mindent eltol, kint minduntalan elkapják, elkontárkodik mindent, éhen döglik. Én már harmincöt évet lehúztam itt, nem véletlenül kaptam a Sarki Öregúr nevet. Ha csak elébem kerül egy ilyenfajta taknyos, én mindjárt embert akarok faragni belőle. Csakis Császárunk iránti hálából. Hát jól fülelj! – rázta meg a fiút, s ezzel kezdetét vette az okítás: – Ha már lebuktál, tudni kell bocsánatot kérni. Olyan marha vagy, hogy nagy dolgot úgysem követhettél el. Ha azonnal bocsánatot kérsz, még megúszhatod. De persze, minden a bocsánatkérés mikéntjétől függ. Szépen a földre tenyerelsz, homlokod a földhöz dörzsölöd. Ez az egész, ennyit még a leghülyébb is képes megtenni! (…)
Maszakicsi a földre bolrult:
– Vétkeztem, bocsánatot kérek – harsogta.
– Burokban születtél – harsant a Császár hangja. – Ha nem volnál hülye, megfojtanálak.
(…)
– Mert te, te marha, mert te ide kerültél, fölkavartál bennem mindent… emlékezni az eltelt harmincöt évre, mikor már sikerült elfelejtenem rég… – Torkát sírás fojtogatta, és kétségbeesetten püfölte a fiú fejét. Talán észre sem vette, hogy Maszakicsi szemébe karmolt. – Légy átkozott, pusztulj el! – lihegte, olyan közel a fiú fejéhez, mintha harapni készülne. – Éppen harmincöt éve, hogy én, akár te most, olyan bűnt vallottam be, amit el sem követtem. Ezért vagyok itt. Harmincöt éve. S éppen erre kell, hogy emlékeztess. Pusztulj!” (Fukazava Hicsiró, Árnyjáték, 528, 536)

Mizuki Sigeru is olyan hang volt a művészek közt, aki szembeállva a politikai propagandával, mely szívesebben nyilatkozott a háborús eseményekről az elkövetett bűnök említése nélkül, saját háborús tapasztalatait feltárva a nyilvánosság előtt, igyekezett felhívni a figyelmet a háború tragédiájára.
Emellett erőt fektetett a klasszikus japán kultúra, tradíció és folklór népszerűsítésére, felelevenítésére. E két tevékenységének azért is volt jelentősége, mert Mizuki Sigeru ezzel is ellensúlyozta azt az attitűdöt, miszerint a katonai propaganda az 1900-es évek elejétől a klaszikus japán kultúra egyes elemeit és a kulturális múlthoz is gyökeresen kötődő császári intézményt a militarizmus szolgálatába állította.
Mizuki Sigeru munkásságával bebizonyította, hogy a japán népi hagyományok szeretete, a klasszikus folklór népszerűsítése nem kell, hogy bármiféle ideológia fátyla alatt történjen.

Felhasznált irodalom:

Modern japán elbeszélők, ford. Sz. Holti Mária, Európa, 1967.

Kazuo Isiguro, A lebegő világ művészete, ford. Todero Anna, Cartaphilus, 2013.

Jeff Kingston, A modern Japán kihívásai, Antall József Tudásközpont, 2018.

Matt Alt, Shigeru Mizuki’s war-haunted art and life, in: The New Yorker, 2015. URL: https://www.newyorker.com/culture/culture-desk/shigeru-mizukis-war-haunted-creatures

Zack Davisson, The life and death of Shigeru Mizuki, 1922-2015. in: The Comics Journal, 2015. URL: https://www.tcj.com/the-life-and-death-of-shigeru-mizuki/

Matthew Penney, War and Japan: The Non-Fiction Manga of Mizuki Shigeru, in: The Asia-Pacific Journal, 2008. URL: https://apjjf.org/-Matthew-Penney/2905/article.html

Buszon Jókai Emaki: 蕪村が描いた妖怪絵巻 URL: https://manabi-japan.jp/culture/20191215_17186/

Hakaba Kitaro (az anime és a manga) – Egy kis Kitaro történelem: https://kikaitekicirkusz.wordpress.com/2010/03/05/hakabakitaro-anchan-kikaiteki-cirkusz-anime-blog/2/

2021.06.05.2021.06.05.

Egérrágta múlt – régi cikkek nyomában I. rész

Az 1910-es Japán-Brit Kiállítás, és útja Budapestre

Írta: Varga Lilla, 2021. 06. 04.

Előhang

Miután Perry „fekete hajói” (1854) utat nyitottak a felkelő nap országába, a kapcsolatfelvétel lehetősége Japánnal nem szorult többé korlátok közé. Ennek köszönhetően természetes érdeklődés irányult Nyugat részéről Japán eleddig kevéssé ismert kultúrája felé. Mindez azonban Japán számára nem történhetett viharok nélkül; a nyitás és a gazdasági változások a már meggyengült sóguni rendszerrel szembeni feszültségek további táptalaja lett, és az addig fennálló hatalom megtöréséhez vezetett. 1868 elhozta a Meidzsi-kort és a restaurációt, mely véget vetett a 700 éves sóguni rendszernek.

Az országon belül folyó hatalmi harcokba Franciaország és Anglia is belenyúlt, Japán pedig hirtelen a világpolitika sodrásába került. A szigetország azonban nem kívánt Ázsia gyarmatosításának következő állomása lenni az európai nagyhatalmak szemében, ezért rendkívüli ütemben modernizációba kezdett az európai országok mintájára, és a gyarmatosított helyett a gyarmatosító szerepét szándékozott magára ölteni.
Ezt az elhatározást követte az I. világháborúig a japán-kínai háború (1894-95), a japán-orosz háború (1904-1905) és Korea megszállása (1910).

Annak érdekében, hogy politikai és gazdasági erődemonstrációja mellett a japán kultúra is kellően megragadja Európa figyelmét, Japán már 1862-ben részt vett – ha nem is hivatalosan – egy londoni kiállításon, melyet 1873-ban a bécsi kiállítás követett, ahol Japán már hivatalosan is képviseltette magát, mint modernizálódó állam. 1910-ig 36 európai kiállításon vettek részt (beleértve a párizsi Világkiállítást is 1878-ban) – kultúrmissziós célok mellett, a fejlődés érdekében maguk is tanulmányozni kívánták a nyugati vívmányokat, illetve a kiállításokon való jelenléttel is lendíteni szerettek volna a japán exporton.[1]

Azonban a fent említett keleti frontos háborúi, melyeket győzelemmel zárt, megingatta a Nyugat szemében a szigetországról eddig kialakított naiv-romantikus képet, és a korabeli sajtóban több helyütt negatív felhanggal kezdtek nyilatkozni Japánról – a „sárga bestiáról” (ld. lent), mely erősödése Európát és a nyugati világot fenyegetheti.

Az 1910-es londoni japán kiállítás ennek tükrében bírt kiemelt fontossággal. A kiállítás célja az volt, hogy a japán művészet, ipar, történelem és kultúra fejlődését reprezentálja, a „modern Japán” katonai sikereivel egyetemben, így bemutatásra került a gyarmatosított területek kultúráiból is egy szelet. Rendkívül gazdag volt tehát a kiállítás anyaga, melyek közt nemzeti kincsek ugyancsak helyet kaptak. Japán ezzel a kiállítással is helyre kívánta állítani európai renoméját, főként mivel háborús kiadásai miatt erősen megcsappant az államkincstár, annak érdekében pedig, hogy az ipari fejlesztésekbe tovább tudjon invesztálni, kölcsönt kívánt felvenni a britektől.[2]

A Japán-Brit Kiállítás (1910) visszhangja a hazai sajtóban

Japán fenyegetés, úgymint „Ázsia az ázsiaiaké” – A korabeli hangok leginkább Japán rendkívüli ütemű fejlődését, győztes háborúit emelik ki, és bocsátkoznak ezek alapján messzemenő feltételezésekbe.

Czink Lajos, Japán kiállítás, Pécsi Napló, 1910. 07. 20.

A sok helyütt heves hangvételű beszámolók negatív japán-képe, és az ebből kiinduló keleti megszállás sötét jóslatai mögött a keleti országok egymáshoz való viszonyának, történelmük és kultúrájuk ismeretének korlátozottsága érződik – ennek tükrében egyenes következmény, hogy többen a japán kiállítást ezen Európát is magával sodró, idézve „öntudatra ébredt” Kelet erődemonstrációjának tekintette.

Azonban a „vén Európát” (3) fenyegető „ifjú Japán” (4) általában véve sikeresen nyűgözte le épp úgy keserű szájízű, mint csodáló szemlélőit, biztosan találunk egy-egy elemet, mely általános tetszésnek örvendett, mint például a „törpe japán fák” (5), melyek úgy tűnik, minduntalan felhívták magukra a figyelmet.

Ivánfi Jenő, Japán Londonban, Az Újság, 1910. 07. 29.

A bonszai kultúra elragadtatta a szemlélőket, hiszen a fák itthoni „funkciójától” olyannyira eltérő, újszerű szerepük mintha csak szimbolizálta volna a kultúrák különbözőségét. A korabeli cikkeket olvasva az az érzés keríti hatalmába az embert, hogy a kiállításon részt vevők mind erre kíváncsiak, ezt keresik – a távoli, misztikus ismeretlenségbe burkolódzó, európai szemnek új, friss, izgatóan idegen és érthetetlen kultúra megnyilvánulásait. A „mást” keresik a kiállított világban – ha számukra eleget találnak, elégedettek, ha keveset, akkor kritikusabbak.
Míg az egyik tudósító felrója az európaias stílt, például hogy a jelenlevő japánok – a skanzen területének kivételével – európai öltözéket viselnek, a másik épp ellenkezően, a japán jelenlevők egyedi szellemiségéről ír, és pozitívumként emeli ki, hogy a japán stílus magát „európai szellem által átitatott (…), a maga eredetiségében, de stilizálva, tehát nem olyan túl bizarr alakban” (6) képviselteti.

A korabeli olvasóknak mégiscsak fejtörést okozhatott, hogy miként is képzeljék el, ezt a bár minden tudósítás szerint igencsak gazdag anyagban bővelkedő kiállítást – hiszen hol úgy nyilatkoznak róla, hogy a japán kultúráról, iparról és történelemről rendszerezetten, jól felépítetten nyújt átfogó képet, míg másutt épp ellenkezőleg, azt róják fel neki, hogy rendszerezetlenül, a bóvli és valós kulturális értéket magáénak tudó műtárgyak zavaros keverékével várja a látogatókat.

Az a bizonyos „teljesen japán szellem” (7) – A kiállítás múltra visszatekintő részei viszont egyöntetűen magukkal ragadták a tudósítókat – az 5., 7. és 8. századi műtárgyak; Buddha-szobrok, kisplasztikák és metszetek, valamint a felépített japánkertek.

A minden területen megjelenő művészi gondosság és precizitás lett az európaiak szemében Japán sajátja – lett légyen szó képző- és iparművészetről vagy gépiparról. A természethez való hozzáállásukat pedig a prezentált japánkertek sajátos hangulatában, a természetesség és a gondos, arányosságra törekvő tervezés harmonikus egységében látták megnyilvánulni.
Ugyancsak jellegzetesen „japáninak” érezték a természetábrázolás jellegzetességeit, egyrészt, hogy a részletek kiemelt figyelmet kapnak a művész részéről, másrészt pedig a virágrendezésben is szerepet kapó abbéli szándék, hogy az egyes ábrázolt vagy felhasznált elemek önmagukban is teret kapjanak – ez utóbbi megfigyelésből tudhatjuk, hogy valóban nem csupán a kifejezetten Nyugatnak szánt műtárgyak szerepeltek a kiállításon, hanem a valódi japán ízlést tükröző tárgyak is helyet kaptak. A nanban („déli barbár”) tárgyakat ugyanis a japánok kifejezetten a nyugati (elsősorban holland és spanyol) ízlésnek megfelelően túldíszítették, eltérően a belföldre készült tárgyak stílusától.

Lásd: Gineverné Győry Ilona, Japán csodakertek – A londoni kiállítás,
BudapestiHirlap30evf_184sz_1910_08__pages56-57

A kialakított kertek, a narai Kasuga templom élethű vörös kapuja, az évszakok váltakozását végigkövető „Egy év Japánban” részleg költői hangulatú természeti ábrázolása elvarázsolja a tudósítókat, és az „ifjú Japán” hirtelen mintha megöregedne az írók szemében.

Mindeközben a „japán szellemről” nem lebbent fel teljesen a „titokzatosság fátyola” (8), a benyomások és új ismeretek itthon tovább fokozták az érdeklődést a szigetország iránt.

A londoni kiállítás margójára – „Japán lakodalom Londonban”, Pesti Hírlap, 1910. szept. 10.

A Japán-Brit Kiállítás Budapesten

Radisics Jenő, a Magyar Iparművészeti Múzeum igazgatójának szervezésében aztán, akitől egyébként átfogó tudósítást közöltek a londoni-japán kiállításról a Vasárnapi Újság 1910. szep. 14-i számában, megszervezte a londoni kiállítás iparművészeti csoportjának Budapesten való bemutatásának lehetőségét is. A Londonban kiállított tetemes mennyiségű műtárgy három csoportban, három további országba kerültek; a bányászati szekció Torinóba, a természettudományi Drezdába, az iparművészeti (és utóbb a szépművészeti szekció egy része is) Budapestre. (9)

Mint a korabeli tudósításokból kiderül, a kiállítás japán művészeti oktatási anyagát ajándékba kapta a Magyar Közoktatásügyi Minisztérium, amiért cserébe pedig mi „magyar művészeti oktatást feltüntető műtárgyakat és rajzokat” (10) ajándékoztunk a japán államnak. A kiállítást az Iparművészeti Múzeum földszinti üvegcsarnokában, és az azt körülvevő folyosókon rendezték be, a Tokiói Festészeti Akadémia tanára, Kume szan vezetésével, japán szakemberek közreműködésével. A londoni kiállításról hozott, valamint Tokióból érkezett mesterséges fák és virágok, lampionok és díszítő elemek feleltek a hangulatért. Három csoportban állították ki a tárgyakat; volt egy szépművészeti rész, mely a japán állam tulajdonában lévő tárgyakat is felvonultatott (az értékes nemzeti kincseket azonban már Londonból hazaszállították), egy iparművészeti rész, mely számos bronz, porcelán, szövet, hímzés és lakkmunkát tartalmazott, és egy iparoktatás szekció (mely tárgyai Magyarországon is maradtak).

Radisics Jenő a kiállítás kapcsán tartott előadásán kiemelte a japánok „eltanulási folyamatának” egyediségét, miszerint anélkül tesznek magukévá új ismereteket, hogy „nemzeti jellemük megváltoznék” (11).

(A japán iparművészet), Budapest Hírlap, 31/18, 1911. jan. 21.

A budapesti kiállítás egyedi tervezésű plakátot is kapott, melyet Utagawa Wakana festőművész alkotása nyomán készítettek, melyen „magnólia-ágon csiripelő veréb látható” (12). 1911. január 15-én, délután öt órakor, Zichy János Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter köszöntőjével nyitották meg a kiállítást a nagyérdemű előtt, a közönség azonban már jan. 13-ától kezdve olvashatta a sajtóorgánumok hasábjain a tudósítók első benyomásait, így felkészülhetett, hogy „élvezete lesz belőle, okulása is”, amikor belép „ebbe a különös világba”, mely „idegen, de vonzó és barátságos”. (13)

Érdemes megjegyezni, hogy kiállításról íródott tudósítások itt-ott arra is törekednek, hogy olvasóikat kiműveljék a tárlat megtekintése előtt. Ennek az edukációs szándéknak talán legjobb példája a Budapesti Hírlap 1911. jan. 13-i számában található, ahol a „meglehetősen idegen, de azért minden ízében érdekes és szép művészet lelkéhez” kívánja közelebb vinni olvasóit Csányi Károly azáltal, hogy hol bővebben, hol tömörebben, de átfogóan kitér a bemutatott tárgyakhoz kötődő kulturális és történelmi háttérre. Ekképp nyújt betekintést a képtekercsek, fametszetek (elkészítési módozatukkal egyetemben), a bronzművesség fejlődése (említve a rá kiható Buddhizmust), a kardművészet elemei, a teaszertartás és hozzá kötődő iparművészeti tárgyak, a zománc- és lakktechnika világába, és zárja így sorait:

Lásd: Csányi Károly, Japán iparművészet, Budapesti Hírlap, 1911. 01. 13. BudapestiHirlap31evf_21sz_1911_01__pages317-317

Miként a londoni, úgy a budapesti kiállítás is a japán mesterember állhatatos, mindig művészire törekvő, igényes precizitást magáénak tudó jellegzetes képét elevenítette meg és égette köztudatba.

Japáni kiállítás Budapesten, Magyarország, 1911. 01. 14.

A budapesti japán iparművészeti kiállítás margójára – „Nyilvános árverésen a japán kiállítás visszamaradt műtárgyai” Budapesti Hírlap, 1911. 03. 23.

A felhasznált cikkek (idézetek forrásai):

A Japán-Brit Kiállítás (1910) visszhangja a hazai sajtóban:

Radisics Jenő: Külföldi kiállítások – Brüsszel, London, München. In: Magyar Iparművészet, 13/7, 1910, 253-268. (8)

Radisics Jenő: A londoni japán kiállítás. In: Vasárnapi Újság, 57/36, 1910. 09. 04.

Tonelli Sándor: A londoni angol-japán kiállítás. In: Magyar Ipar, 31/38, 1910, 901-903.

Vértes József: A londoni japán kiállítás. In: Új Idők, 16. évf., 1910, 201-202. (3)(4)(7)

Czink Lajos: Japán kiállítás, (1910. júl. 14. London). In: Pécsi Napló, XIX. évf., 1910. júl. 20. (5)

Ivánfi Jenő: Japán Londonban. In: Az Újság, 8/179, 1910. 07. 29.

Gineverné Győry Ilona: Japán csodakertek – A londoni kiállítás. In: Budapesti Hírlap, 1910. 08. 04. URL: BudapestiHirlap30evf_184sz_1910_08__pages56-57

(Az angol-japán kiállítás). In: Pesti Napló (melléklet), 1910. 07. 10.

A Japán-Brit Kiállítás Budapesten:

Csányi Károly: Japán iparművészet. In: Budapesti Hírlap, 31/21, 1911. 01. 13. URL: BudapestiHirlap31evf_21sz_1911_01__pages317-317

[sz.n.] Japáni kiállítás Budapesten. In: Magyarország, 1911. 01. 14. (12)

Radisics Jenő: A japán iparművészet Budapesten. In: Vasárnapi Újság, 58/4, 1911. 01. 22.

[sz.n] A budapesti japán kiállítás. In: Magyar Iparművészet, 13/7, 1910, 279. (10)

(A londoni japán kiállítás Budapesten), Pesti Hírlap, 32/219, 1910. 09. 14.

(A budapesti japán kiállítás), Pesti Hírlap, 32/225, 1910. 09. 21.

(A budapesti japán kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/6, 1911. 01. 7.

(A japán kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/8, 1911. 01. 10.

(Japán iparművészeti kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/12, 1911. 01. 14. (13)

(A japán iparművészet), Budapest Hírlap, 31/18, 1911. jan. 21. (11)

Felhasznált irodalom:

[1] és [9] Dénes Mirjam: „Egy tárlat és ami mögötte van: Az 1911-es Japán kiállítás az Iparművészeti Múzeumban. In: „Közel, s Távol” III. (2013), Eötvös Collegium Budapest, 2014, 284-287. https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/handle/10831/34905/Kozel_Tavol_III_Denes_Mirjam_p_279-296.pdf?sequence=1&isAllowed=y

[2] Tóth Gergely Mátyás, Operettfigurák és bájos nippek: A japán-divat kezdetei – 5. rész. 2017. https://ujkor.hu/content/operettfigurak-es-bajos-nippek-japan-divat-kezdetei-5-resz

Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, Bp., 1989.

2021.04.28.2021.05.28.

A felkelő nap Bóbitája

A japán gyermekirodalom kiemelkedő alkotója,
Kaneko Miszuzu (1903-1930)

Írta: Varga Lilla, 2021. 04. 28.

Kaneko Teru néven született Jamagucsi prefetúrában, egy kis halászfaluban, 1903. ápr. 11-én. Egy bátyja és egy öccse volt, akinek születése után nem sokkal, édesapjuk sajnálatos módon elhunyt. Apjuk halála után édesanyjuk húga beházasodott az Uejama családba, akiknek könyvkereskedésük volt – így vágott bele a Kaneko család is a könyvüzletbe. 1907-ben az Uejama család aztán örökbe fogadta öccsét, Maszaszukét, hogy a fiú majd felnőve átvegye a könyvesboltot. Kaneko már a gimnáziumi éveiben járt, mikor nagynénje is eltávozott, és édesanyja vette át húga helyét az Uejama családban. Kaneko így tanulmányai végeztével 1923-ban az Uejama könyvesboltba tért haza, és a családi vállalkozásban segédkezett.

Ekkoriban küldte be első verseit a Dóva gyermekirodalmi magazinnak, Kaneko Miszuzu 金子みすゞ írói álnéven. Mindegyik művét pozitívan bírálták el, és innentől kezdve a Dóva volt az elsődleges platform, ahol publikálta verseit. Szaidzsó Jaszo, a korszak egyik kiemelkedő költője és dalszerzője is különösen ragyogó tehetségnek tartotta.

A japán gyermekirodalomhoz köthető műfajok, mint a dó-jo [dōyo 童謡] (gyermekvers) vagy dó-va [dōwa 童話] (gyermekpróza) és dó-ga [dōga 童画] (gyermekrajz) a 20. század elején kezdték térhódításukat (az Akai tori magazin 1918-as, első megjelenéséhez szokták kötni a gyermekirodalom-divatot).

1926 februárjában nagybátyja ajánlására feleségül ment a család könyvkereskedésében dolgozó fiatalemberhez. Egyrészt azért hozta meg ezt a döntést, mert elérve a házasulandó kort, édesanyja aggódni kezdett jövőjéért, másrészt pedig tudta, ha megbízható férjet visz a házhoz, akkor lesz ki átvegye nagybátyjától a könyvüzletet és így öccse, Maszaszuke folytathatná zenei pályáját. Azonban Mijamoto nem bizonyult megbízható férjnek. Kiderült, hogy rendszeresen látogatja a bordélyházakat, kétes üzletekben vesz részt, egy alkalommal kettős öngyilkosságot kísérelt meg egy prostituálttal, mely kísérlet után aztán csak ő maradt életben. Kaneko azonban igyekezett kötelességtudó, jó feleség lenni.

Az év tavaszán, nem sokkal az esküvő után, Kaneko-t az a megtiszteltetés érte, hogy verseit beválogatták az évente megjelenő Nihon Dojosu antológiába, a Japán Gyermekvers Gyűjteménybe, melyben a kor olyan kiemelkedő írói kaptak helyet, mint Izumi Kjóka vagy Simazaki Tószon, és melyet Joszano Akiko és Szaidzsó Jaszo szerkesztett. Kaneko arra is meghívást kapott, hogy csatlakozzon az írói csoporthoz. Ez utóbbi esemény azért is volt jelentős, mert Joszano Akiko költő után ő volt a második nő, aki belépett ebbe az irodalmi közösségbe.

Ekkoriban azonban gondok adódtak a magánéletében. A könyvesboltban férje és öccse közt a viszony különösen megromlott, és habár Kaneko próbált békítően fellépni a felek közt, ez sajnos nem sült el jól. Mijamoto gőgös és öntelt módon, a vele látott nőket meginvitálta a könyvesboltba is, mely cselekedete mondhatni, az utolsó csepp volt a pohárban – a család elbocsájtotta állásából, és azt javasolták Kaneko-nak, hogy váljon el férjétől, azonban Kaneko ekkor már terhes volt. Így végül annak ellenére, hogy családja marasztalta, férjével tartott. Ősszel, 1926. november 14-én megszületett lányuk, Fuszae. Mijamoto vállalkozásai sorra kudarcot vallottak, többször kényszerültek továbbköltözni. A legnagyobb baj mégis az volt, hogy férje gonorrheával fertőzte meg Kaneko-t, mely betegséget akkoriban nem tudták megfelelően kezelni, ráadásul szégyenében senkinek nem mert beszélni róla. A férje emellett megtiltotta neki, hogy verseket írjon, valamint hogy levelezzen szerzőtársaival és öccsével.

Kaneko 1929 októberében összeállította addig írt verseit egy kéziratba, öccse és Szaidzsó Jaszo számára. Ekkor már nagyon szenvedett betegségétől.

Végül 1930-ban úgy döntött, elválik férjétől. Lányával anyjához és nagybátyjához, hazaköltözött. Miután azonban véglegesítették a válást, a férfi ragaszkodott gyermekfelügyeleti jogához. Azt tervezte, hogy a felügyeleti jogért cserébe pénzt csikar ki a családból. Kaneko-hoz írt levelében azt ígérte, hogy márc. 10-én eljön a lányukért.

Az érkezése előtti napon, Kaneko miután megfürdette és lefektette Fuszae-t, nyugtatóval túladagolta magát és öngyilkos lett. 26 éves volt ekkor. Egy levelet hagyott maga után volt férjének, melyben könyörgött, hogy a gyermekfelügyeleti jogot adja át az édesanyjának.

Ezek után 50 évre elfelejtkeztek Kaneko írói munkásságáról.

1966-ban egy fiatal író, első éves egyetemista, Jazaki Szecuo, egy régi antológiában aztán felfigyelt Kaneko Miszuzu egyik versére. Ez volt a „Nagy fogás”.

„Amikor először olvastam a „Nagy fogást”, ledöbbentem. Teljesen elhalványult mellette az antológia többi 300 verse. A mindössze 10 sorával teljesen felborította az antropocentrikus világnézetem. Egész addig a pillanatig természetesnek vettem, hogy a szardíniák és más élőlények lényegében azért léteznek, hogy táplálékkal lássanak el minket. Hirtelen megváltozott a perspektíva és megértettem, hogy mennyire függünk más élőlényektől; hogy a mi létezésünk a tengerből kihúzott halak értékes áldozatának köszönhető.” – Idézi fel Kaneko versével való első találkozásának élményét évtizedekkel később Jazaki. https://www.nippon.com/en/japan-topics/c09201/amp/#

Jazaki ezek után mindent megtett, hogy felkutassa a költemény szerzőjét. Szató Josimi-től, szintén gyermekdal-írótól megtudta, hogy Kaneko mindig Jamagucsi prefektúra Simonoszeki városából küldte be kéziratait. Ezek után viszont a kutatás többször zsákutcába futott. 16 évvel később, a Simonoszeki könyvesboltból végül sikerült eljutnia Kaneko még élő rokonaihoz. Öccsét, az akkor már hetvenes éveiben járó Maszaszuke-t (Kamijama Gaszuke néven volt szövegíró és rendező), Tokióban lelte meg, aki szerencsésen megőrizte Kaneko három kötetes kéziratgyűjteményét. A három kis könyv 512 verset tartalmazott.

Kaneko teljes életművét a Japán Gyermekirodalmi Intézet JULA kiadója adta ki 1984-ben, azóta pedig Kaneko Miszuzu az egyik legkedveltebb írója a műfajnak, több költeménye megtalálható iskolai tankönyvekben is.

Gyermekkori otthonában 2003 óta a Kaneko Miszuzu Emlékmúzeum működik, melynek igazgatója Jazaki Szecuo.

A 2011-es Tóhoku földrengés és cunami tragédiája után Kaneko utolsó költeményét, „Visszhang vagy?” c. sugározták a közmédiában.

Kaneko Miszuzu
Visszhang vagy?

„Játszunk!” mondom, „játszunk” feleled.
„Buta” mondom, „buta” feleled.
„Nem játszom többet veled!” mondom, „nem játszom veled” feleled.
Később, mikor magányos lettem…
„Bocsánat.” mondom, „bocsánat” feleled.
Visszhang vagy? Nem. Bárki lehetek.

A televízióban lejátszott verset egy sorral kibővítették:
やさしく話しかければ、やさしく相手も答えてくれる。
„Ha kedvesen beszélsz, kedvesen válaszolnak neked.

„Are You an Echo?” címmel 2016-ban egy gyönyörűen illusztrált, gyermekeknek szóló képeskönyv látott napvilágot, mely Kaneko élettörténetét, költeményeivel kísérve meséli el.

A narrációt írta és a verseket fordította: David Jacobson, Sally Ito, Michiko Tsuboi, Illusztrálta: Toshikado Hajiri, 2016

Forrás:

Yazaki Setsuo, Kaneko Misuzu: Rediscovering the Life and Work of Japan’s Poet for Children, nippon.com, 2021. márc. 10. URL: https://www.nippon.com/en/japan-topics/c09201/amp/#

Sally Ito, Forgotten Woman: The life of Misuzu Kaneko, Electric Literature, 2016. szept. 20. URL: https://electricliterature.com/forgotten-woman-the-life-of-misuzu-kaneko/#.mhgbe1q7o

http://misuzukaneko.com/index.php/are-you-an-echo/

2020.06.17.2020.06.17.

Virtuális tárlatvezetés azokról az ős „Japán-rajongókról”, akiknek a Japán-rajongásunkat köszönhetjük (& sajátkezű fotósorozat)

Vadász Fruzsina, 2020. 06. 17.

Érdekes dolog egy olyan kiállítás – Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum – Made in Asia – virtuális tárlatvezetéséről írni, amin hús-vér fizikai valómban én is részt vettem látogatóként tavaly nyáron, és a múzeumigazgató, Dr. Fajcsák Györgyi tárlatvezetése rengeteg tanulsággal szolgált annak ellenére is, hogy már láttam a kiállítást. Az egyik legfőbb tanulság az volt, hogy már két évszázaddal korábban is voltak olyan „Japán-rajongó magyarok”, akik képesek voltak hajóra szállni azokért a felbecsülhetetlen értékű műkincsekért, amik megtekintésével a „hétköznapi magyar” idehaza először találkozhatott a japán kultúra tárgyi világával…

De azért még ne lovagoljunk olyan sebesen előre!

A Múzeumról és a Kiállításról

A Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum 1919-ben, Hopp Ferenc végrendelete alapján jött létre, amely több mint 4000 kelet-ázsiai műtárgy sorsáról gondoskodott. A végrendelet alapján; „A műtárgyak az egyéb kelet-ázsiai műtárgyakkal külön múzeumot alkosson, mely az ő [Hopp Ferenc] nevét viselje.” Maga Hopp Ferenc 50 éves kora után ötször utazta körbe a Földet, és a Múzeum épületét 1885-ben, első körútja után vásárolta meg, ami később az otthonául szolgált. A kertben ritka növényeket, keleti műtárgyakat, japán kőlámpásokat, kínai holdkaput, indiai vallások istenségeit ábrázoló szobrokat is emeltetett, a villa szobáin belül pedig Ázsiára emlékeztető, Ázsiából hazahozott tárgyi környezettel rendezte be az épületet. Személyes élményként a kertben megtalálható ginkō-fát jegyezném meg. A családom kertjében is nő egy, azonban ilyen magas és dús koronájú ginkō-fát, mint ami a Múzeum kertjében él és nő, még nem láttam a szabad szememmel. A ginkō Japánból ered, és a népi gyógyászat szerint a hosszú élet, és a tiszta elme titka. Amikor meglátogattam a Múzeumot, elmesélték, hogy ha nem megfelelő módon és irányból lépünk át a Holdkapun, az szerencse helyett szerencsétlenséget hoz, és ez sajnos nekem bejött, ugyanis még aznap este betörött az egyik okostelefonom kamerája. Maga Hopp Ferenc nevezte el a villát kertestül „Buitenzor Laknak”, vagyis „Gond Nélküli Helynek”.

A Made in Asia kiállítás 2019-ben nyílt meg, a Múzeum fennállásának 100. évfordulója alkalmából, és a Múzeum legfontosabb állandó műkincsgyűjteményének a bemutatását tűzte ki céljául, ami azért is különleges, mivel a Múzeum az utóbbi időkben csak időszaki kiállításoknak adott otthont. A kiállítás négy termen keresztül vezeti a látogatókat, és rögtön az elején tiszteleg annak az öt neves személynek az emléke előtt, akiknek munkája az ázsiai műgyűjtés kezdeteit jelentette hazánkban. Mindegyikük más-más célból utazott Ázsiába, és más-más történettel a háta mögött hozta haza kincseit; Hopp Ferenc, Xántus János, Gróf Zichy Jenő, Gróf Vay Péter (Katolikus Püspök) és Dr. Bozóki Dezső.

Az Első Terem a két világháború közötti időszak kincseit mutatja be, amikor is a Múzeum első igazgatója Felvinczi-Takács Zoltán volt (japán, kínai, indiai, délkelet-ázsiai tárgyak), a Második Teremben pedig a második világháború utáni időszak tárgyai tekinthetőek meg, amikor az igazgató a régész-japanista Horváth Tibor volt (1972-ben bekövetkezett haláláig). A Harmadik Terem az 1950-es, 1960-as évek ázsiai állami (diplomáciai) ajándékokat mutatja be, ahol markáns különbség figyelhető meg a kínaiak és a koreaiak-vietnamiak önreprezentációs szándékai között. Míg az előző a Kulturális Forradalom ideológiájának megfelelő szépérzetet, addig az utóbbiak a hagyományos viseleteken, kerámiatárgyakon keresztül a történelmi folytonosságot kívánták kifejezni. A Negyedik Terem a Múzeum buddhista gyűjteményét állítja ki, aminek gyűjtését és rendszerezését még Felvinczi-Takács Zoltán kezdte el.

Az ős „Japán-rajongók”, vagyis a Három Legjelentősebb Japán Alapgyűjtemény

Xántus János az Osztrák-Magyar Monarchia első kereskedelmi expedíciójának volt a tagja 1869-1870 között, ami az első ázsiai közgyűjtemény alapjait tette lehetővé. Megbízását Eötvös József Vallás- és Közoktatásügyi Minisztertől, a Nemzeti Múzeumtól, a Magyar Tudományos Akadémiától és a Magyar Királyi Tudományegyetemtől kapta, hogy természetrajzi, népismei és könyvészeti gyűjteményének gyarapításához járuljon hozzá gyűjtés, vétel és csere útján. A célja az volt, hogy a világkiállításokhoz hasonló módon hozza közelebb a japán és az ázsiai kultúrát a magyar közönséghez. 1969-ben érte el az expedíció Japánt, és hét várost bejárva 663 tételnyi japán anyaggal gazdagította a magyar műkincs-gyűjteményt, amelyek között voltak: lakk-, kerámia-, fém-, bambusz-tárgyak, gyapotszövet, selyemszövet, papírmustra, legyező, hangszer. Elsősorban nem kiállítási tárgyakat szeretett volna hazahozni, hanem mintákat a hazai kézműipar számára a technika és anyaghasználat terén, hogy ösztönző hatást érjen el velük a hazai kézműipar világában. Emellett arra is odafigyelt, hogy a mindennapi élet szokásait bemutató könyveket, tárgyakat is elhozzon kedves hazánkba: hazakerültek a japán élet-, állat-, növényvilágot bemutató könyvek is, nád-, és rattan-fonatok, kosarak, tálcák, tatamit borító gyékénytakarók, asztalosszerszámok, és a hitvilághoz tartozó szertartási tárgyak is. Ezek közül a leghíresebb az a négyszögletes lapos lótuszos tálca, aminek a mintája látható a Múzeum honlap-design hátterében is a jelen cikk írása idején.

06.1. Budapest Élet Stílus: Állatbarát – Xántus János néprajzkutató, az Állatkert első igazgatója 190 éve született.

Kubassek János: Xántus János gyűjtő- és vadászútjai Amerikában és Délkelet-Ázsiában. Rubicon

Négyszögletes lapos lótuszos tálca (Dr. Fajcsák Györgyi: Made in Asia. 2020. jún. 2. YouTube.)

Hopp Ferenc, öt világkerülő-útja közül három során látogatta meg a Felkelő Nap Országát, 1883-ban, 1903-ban és 1914-ben. Elsősorban a japán kézműipar remekei iránt tanúsított érdeklődést, megragadta a japán iparművészetben a „technikai tökélye”, amit ő a japán lakktárgyakban, fésűkben, fafaragványokban, szobrokban, elefántcsont-tárgyakban talált meg. Japán iránti rajongását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy halálakor a hagyatékában talált 1600-1700 japán tárgy, a teljes ázsiai műgyűjtemény-hagyatéknak több mint a felét tette ki.

Cultura A Kulturális Magazin: Hopp Ferenc, a múzeumalapító

Gróf Vay Péter japán műgyűjtését az 1907-es évhez köthetjük, és a legnagyobb számú japán anyagot teszi ki az egész gyűjteményben. Pápai Megbízottként, Római Katolikus Vizitálások „diplomatájaként” járta a világot, azonban Japán iránti szeretetét már kamaszkorában meghatározta az a 16 éves korában vásárolt japán lakkdoboz, amit elsőként vásárolt a japán műkincsei közül. 1902-ben járt Japánban először, és hat várost látogatott meg összesen három hónap alatt. Második Japánban tett látogatása történt az említett 1907-es évben. Áprilisban utazott át Kanadából Japánba, ahol több mint egy hónapot töltött el. Mindezt 1905-ben az „április 15-i levél” előzte meg, amiben ajánlatot tett a Szépművészeti Múzeumnak japán vízfestmények, rajzok, metszetek gyűjteményének az összeállítására. Apponyi Albert Vallási és Közoktatási Miniszter 20.000 Koronát (akkor ez volt itthon a pénznem) biztosított a gyűjtemény létrehozására, a vásárlásra. Ez az expedíció az akkori időszakban a legteljesebb áttekintést nyújtó japán metszetanyag felkutatását és gyűjtését jelentette, amit a szintén jelentős bronzszobor-gyűjtemény egészített még ki. Vay igyekezetét mutatja, hogy nemcsak a Tokiói Iparművészeti Kiállításon, hanem kisebb-nagyobb régiségkereskedésben is egyaránt megfordult, 1907 májusában négy várost utazott körbe, és jún. 23-ig vásárolta meg azt a gyűjteményt, ami 2337-2678 tárgyból állt, és három ládára volt szükség a szállításához. A gyűjtemény része volt: 1093 fametszet, 338 festmény, 719 kisplasztika, 176 fametszetes könyv, 11 buddhista faszobor, ezeken felül kardmarkolatvédők, tustartók, necckép [1], dohánytartók, lakkdobozok, fésűk. Ezek a tárgyak 1919-ben kerültek át a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum gyűjteményébe. Vay Péter munkássága azonban nemcsak a műkincsgyűjtése miatt lényeges, hanem az orientalisztikai és japanisztikai szakirodalmi munkássága miatt is. Két könyve kiemelkedően lényeges, az egyik a Kelet Császárai és Császárságai (Japán-Kína-Korea) címmel az egyik első Ázsiáról szóló összehasonlító történelemkönyv volt itthon, a másik pedig az 1908-ban megjelent Kelet Művészete és Műízlése – a japán művészet főbb korszakai, ami az első japán művészettörténeti kézikönyv volt, ami magyar nyelven megjelent. A Vay-hagyatékból kettő fametszet még kiemelendő: Hiroshige: Úszó Vadkacsa Hóesésben (1832) és Toyokuni: Tartományúri felvonulást utánzó, vidám gésák menete a Fuji előtt (2870-es évek).

Pallós Tamás: Elillanó világok őrzője – Egy kivételes elme: Vay Péter. Új Ember

Vay Gyűjtemény (Dr. Fajcsák Györgyi: Made in Asia)

Ugyan az okostelefonom még a múzeum-látogatás napjának estéjén eltörött (melegen ajánlom a Holdkapu szabályainak a betartását), a készített képek épen maradtak. A cikk hátralévő részében egy-egy olyan képet szeretnék megosztani, melyeket a látogatás során magam készítettem, és vagy a kiállítás japán gyűjteményének egy-egy darabját ábrázolják, vagy a múzeum-kert szépségét hivatottak bemutatni. Ezeket a képeket a Múzeum engedélyével publikálom.

A cikk anyagát a Japán Alapítvány szervezésében megrendezésre kerülő Dr. Fajcsák Györgyi, Made in Asia. A százéves Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum és japán alapgyűjteményei c. előadása szolgálta, mely ITT megtekinthető.
2020. jún. 2.

[1] Fogalommagyarázat: „A necc készítés egy régi, munkaigényes kézimunka. Alapja valószínűleg a halászháló készítése volt. Nevezhető hímzésnek, de csipkének is.” (Forrás: Javaslat. Necc kézimunka települési és tájegységi értéktárba történő felvételéhez)

Wagner Nándor és Akiyama Chiyo élete, a wagneri életmű, valamint a Wagner Nándor-, és a Molnár Sándor-kiállítás

Írta: Vadász Fruzsina, 2023. 02. 04.

Élettörténet és szerelem: Nándor (1922 – 1997. nov. 15.) és Chiyo (1930 – 2021. okt. 29.)

A művésztelep és az építészet

A szobrászat

Molnár Sándor: Festőjóga

De ki is volt Mizuki Sigeru?

Az 1910-es Japán-Brit Kiállítás, és útja Budapestre

Előhang

A Japán-Brit Kiállítás (1910) visszhangja a hazai sajtóban

A Japán-Brit Kiállítás Budapesten

A japán gyermekirodalom kiemelkedő alkotója, Kaneko Miszuzu (1903-1930)

A japán gyermekirodalom kiemelkedő alkotója,
Kaneko Miszuzu (1903-1930)