Az Adacsi Művészeti Múzeum 1970-ben nyitotta meg kapuit, az agilis vállalkozó és műgyűjtő Adacsi Zenko (足立全康 1899-1990) jóvoltából, Jaszugiban, Simane prefektúrában.
A kert 2002 óta tartja első helyét a The Journal of Japanese Gardening c. amerikai szaklap „Japán legszebb kertjeinek” rangsorában. A választás során 30 nemzetközi szakértő közel 1000 japánkertet tekint meg, mielőtt összeállítaná a top 50-es listát.
A múzeumkert négy különálló térből áll: Száraz Tájkert, Fehér kavics- és fenyőkert, Mohakert, Tókert. Az Adacsi Múzeumkert a sakkeiegyik mintapéldája, azaz a környező tájat „beépítették” a kert kompozíciójába.
Naponta nyolc kertész gondozza a kerteket, mely menete óraműpontossággal történik. A kerteket a múzeumból, üvegablakon keresztül lehet megtekinteni – különböző szezonális arcot mutatnak, egyensúlyban a környező természetes hegyekkel, mint egy „élő japán festmény”.
Akai tori 赤い鳥 – Vörös madár gyermekmagazin (1918 – 1936)
Az Akai tori magazint annak érdekében indította Miekicsi Szuzuki 1918-ban (Tokió), hogy minőségi irodalmi alkotásokkal, „megőrizve tisztaságukat” fejlesszék a gyermekeket és ennek érdekében platformot kívánt biztosítani a legjobb kortárs íróknak és illusztrátoroknak. Az Akai tori jelentős szerepet játszott a dó-jo [dōyo 童謡] (gyermekvers) és dó-va [dōwa 童話] (gyermekpróza) irodalmi műfajok kibontakozásában. Számtalan neves író és költő publikált az Akai toriban, többek között Akutagava Rjunoszuke, egyébként magyar nyelven is olvasható, Pókfonál c. novellája is megjelent a lapban.
Az Akai tori tehát egy olyan mozgalom része volt, mely céljául tűzte ki, hogy minőségi, művészi értékű műveket adjanak a gyermekek kezébe. Az Akai torit sorra követték más magazinok, melyek hasonló célzattal jelentek meg, mint például a Kin no fune és a Dóva [Dōwa].
Japán akvarista, akinek nevéhez fűződik a Nature Aquarium, a természetes víz alatti világot imitáló művészi akvarisztika. Alapfilozófiája a „természettől tanulás”, azaz a növényekkel gazdagon beültetett akvárium rendezésekor elsődleges szempont a természetes folyamatok elősegítése, esztétikailag pedig a realisztikus tereprendezés. Egy olyan vízi világ megteremtése a cél, ahol a halak úgy élhetnek, mint természetes közegükben – azaz a természetes ökoszisztéma újrateremtését jelenti a Nature Aquarium.
Számos természetfotót készített, bejárta az Amazonas vidékét, Nyugat-Afrika három legnagyobb őserdejét, és Japán érintetlen területeit, és a vad természetből inspirálva teremtette meg műalkotásait. Ő alapította az ADA (Aqua Design Amano) céget, mely a mai napig csúcsminőségű akvarisztikai termékeket gyárt. A rendkívül hatékony kis „akváriumtisztogató” rák, az Amano garnéla (lat. caridina japonica) az ő nevét viseli.
A Lisszaboni Óceánáriumban látható Takashi Amano munkája; 160 köbméter térfogatú a teljes szobában körbefutó akvárium – 40 méter hosszú, 2,5 méter széles és 1, 45 méter magas.
12 tonna homok, 25 tonna vulkáni kőzet és 78 fatörzs biztosítja az élővilág alapját, melyben 40 édesvízi trópusi halfaj, és 46 féle vízinövény található. Rendkívül impozáns, és magával ragadó látvány, mintha az ember tényleg a víz mélyére merülne.
Esős éjjeleken jelenik meg, hogy gyermekeket raboljon el és szipolyozzon ki. Elvetemült, megcsonkított nő képében, esőtől áztatottan járja az utcákat.
Az ame onna maga is képes esőt idézni, így habár akárcsak az eső-istenségek, képes lenne megmenteni egy falut például az aszálytól, jövetelének súlyos ára van. Az eső leple alatt az ame onna a falvat járja, és újszülött leánygyermeket keres, akit magával ragadhat egy másik világba.
Az az anya, akinek gyermekét elrabolja az ame onna, elkeseredésében maga is eső-asszonnyá változik. Nagy zsákkal oson a falu utcáin a viharos éjszaka leple alatt, hogy pótolja, ami elveszett… Olyan házakba lopakodik be, ahol keservesen síró gyermek hangját hallja, hogy magával vigye az újszülöttet.
Utagava Josiiku, „Hjakumonogatari Ameonna”, forrás
Forrás: Matthew Meyer: The Night Parade of One Hundred Demons
The Hour of Meeting Evil Spirits
The Book of Hakutaku
Az adzuki babot (小豆) megtörik, megfőzik, cukorral összekeverik és pépesítik – így készül az anko, mely önmagában is ehető, de leginkább édességek töltelékeként használják.
A Kamakura korban (1185-1333) az adzuki babot még sóval keverték össze cukor helyett, aztán később az Edo korban (1603-1868) mivel megnőtt a cukortermelés, így az anko készítésénél a só helyét átvette a cukor. Ekkoriban azonban az anko még luxus ételnek számított, csak a nemesség fogyaszthatta.
Az elkészítési módok szerint többféle anko is létezik:
– cubuan: a babot csak enyhén törik meg, esetenként a héja is rajta marad, így durvább textúrával rendelkezik,
– kosian: a babot itt szűrőn keresztül préselik, így rendkívül sima, lágy paszta lesz a végeredmény.
Tradicionális japán édességek (vagasi 和菓子 [wagashi]), melyeket klasszikusan anko-val töltenek meg:
Ragacsos rizslisztből készült mocsi 餅 [mochi], melyet gyakran töltenek anko-val. Egyik variációja például az icsigo-daifuku, melyben egy egész szem epret (ld. tocsiotome) vonnak be anko-val, és ezzel töltik meg a mocsit.
Ez a vízben élő pufók, fénylő pikkelyekkel borított jókai a tengeri csikóra hasonlít a leginkább. Az arie azonban négy lábon jár és vékony, hosszú farka van. Felfelé nyúló nyaka, teste közepéből indul ki, amin hosszú sörény húzódik végig. A segítő szellemek közé tartozik és óriási erőkkel bír – csupán a látványa elég ahhoz, hogy az összes gonosz szellemet és betegséget elűzze. Próféciákat mond azoknak, akik meghallgatják szavaikat. Sajnálatos módon azonban egyetlen egy feljegyzett alkalom van csupán arról, hogy ariét látott – 1876-ban. Egy élő legenda szerint, az emberek megrettentek amikor meglátták, majd mikor felsőbb körökből valaki kivonult megnézni, miről is van szó, a jókai megszólította őt. 6 évnyi jó termést és kolerajárványt jósolt meg, de védelmet biztosított mindenkinek, aki imádkozik hozzá egy, a házban róla kihelyezett kép segítségével.
A 19. század második felében megjelenő profetikus vízi jókaiok mind szisztematikus alapokra épültek, ahogy az arie is. Főbb jellemzőik, hogy a vízből bukkannak elő, próféciákat mondanak, a róluk készült festményhez kell imádkozni, és mind épp olyan hirtelen tűnnek el, miként felbukkantak.
„A ginkgo szelleme”
A nagyon magas, sárga színű lény régimódi, kopott, fekete kimonót visel, és egy apró gongot hord magánál – ekképp őrzi a ginkgo fákat. A nagyon öreg ginkgo fák mellett gongat, valószínűleg azért, hogy az arra járók megijedjenek, és ne időzzenek a fánál. Eredete: a Bake icsó no sei-t egy 18. századi tekercsen ábrázolta Josza Buszon költő, aki a Kamakura kori, régi ginkgo fa szellemeként hivatkozik rá, részletesebb leírást nem közöl – később Mizuki Sigeru (mangaművész ld. kapcsolódó cikkünket) írt a jókainak eredettörténetet.
Annak ellenére, hogy a ginkgo fát mindig is megbecsülték szépsége, szél-tűrése és tűzállósága miatt, a népi hiedelem nem tartja szerencsésnek otthoni kertben tartani – eszerint mivel magas rangú és szent fák, tehát a helyük templomok és szentélyek mellett, valamint nyilvános kertekben van. Emellett mivel rendkívül gyorsan nőnek, hamar beárnyékolják a házat, emiatt pedig megváltoztathatja a jin-jang áramlást, szélesen terjeszkedő gyökerei pedig betegséget és szerencsétlenséget terjeszthetnek a ház lakói közt (tehát a hiedelem szerint a magasabb szellemi sík találkozása a mi ’szféránkkal’ csak bizonyos keretek közt hozhat szerencsét.)
A bakezóri a cukumogami-k (付喪神) csoportjába tartozik, azaz olyan tárgy, melynek valamilyen úton-módon lelke lett, azaz életre kelt.
A tradícionális japán szalmapapucs (zóri) válhat bakezórivá, mellyel gazdája rosszul bánt, elhanyagolt. Ebben az esetben a zórinak két lába és két karja nő, valamint a közepén egyetlen hatalmas szem nyílik. Általában éjszakánként össze-vissza rohangál a házban, hangoskodik, csínyeket követ el. Van egy kis dalocskája is, amit kifejezetten szeret énekelni a csínytevései közben: „Kararin! Kororin! Kankororin! Managu miccu ni ha ninmai!” (カラリン、コロリン、カンコロリン、まなぐ三つに歯二ん枚)
A dalocskával „nemesebb” testvérét, egy másik lábbelit, a geta-t gúnyolja: a „managu miccu ni ha ninmai”; három szemet és két fogat jelent – a három szem a papucs pántjának három rögzítési pontjára utal, a két fog pedig a két fatalpra, amin a geta áll.
Emberre ártalmatlan, de azért szeret piszkálódni – motivációja általában csupán unalom vagy frusztráció, de lehet bosszú vagy féltékenység is.
Medveszerű teste, elefánthoz hasonló feje, ökör farka és tigris lábai vannak. Ijesztő megjelenése ellenére a baku egy védőszellem, mely az emberek álmai felett őrködik, és a rossz álmokkal táplálkozik. A gonosz szellemek és jókaiok félik a bakut, menekülnek előle, ennek köszönhetően a baku bárhova is téved, szerencse és egészség kíséri. A baku kandzsiját régebben szokás volt a párnára hímezni, hogy távol tartsák a rossz álmokat, melyek szerencsétlenséget hoznak. Templomok és szentélyek eresze alatt gyakran található a bakuról készült szobor vagy faragvány, az ártó szellemek ellen.
A legenda úgy tartja, hogy mikor az istenek az állatokat teremtették, a bakut a megmaradt anyagokból gyúrták össze – ezért olyan furcsa a megjelenése, és kedvence az isteneknek. A „baku 獏” jelentése emellett „tapír”.
Feljegyzés található róla a korai 17. századból, a „Szankai ibucu” 山海異物 „Hegyek és tengerek mitikus lényei” c. illusztrált könyvben.
A bakuhoz kötődik az újévi hagyományok közül a „hacu jume” 初夢 [hatsu yume], mely során január 1. és 2. közti éjjelen a bakuról, vagy a baku kandzsijával díszített takarabune-ról készült képet tesznek a párna alá, hogy egész évben jó álmaik és jó szerencséjük legyen az embereknek.
Szadatake, „Kuporgó Baku”, necuke, 18. szd., forrás
Japán kabuki színész, onnagata (női szerepet játszó férfi színész).
Hat éves korában fogadta örökbe és kezdte el tanítani XIV. Morita Kan’ja kabuki színész. 1957-ben debütált Bandó Kinodzsi néven a Terakoja c. darabban, Kotaró szerepében. 1967-ben örökölte meg (ötödikként) a rangos Bandó Tamaszaburó színpadi nevet.
Nevelőapja megtiltotta neki, hogy a kabukin kívűl más műfajban is játszon, azonban XIV. Morita Kan’ja halála után Tamaszaburó nevet szerzett magának a kabuki világán kívül is; modern és nyugati darabokban (eljátszotta pl. Lady Macbeth és Desdemona szerepét), valamint filmekben is szerepelt, és ő maga is rendezett (Jume no onna c. filmjét 1993-ban mutatták be a Berlini Filmfesztiválon). A kabukit újszerűen is művelte – ötvözte a műjat nyugati komolyzenével (Bach), valamint együtt dolgozott pl. Mikhail Baryshnikov orosz-amerikai balettáncossal, koreográfussal. A Tamaszaburó által rendezett (és a főszerepet játszott) „Bazsarózsa pavilon” (Mudanting (“Peony Pavilion”)) c. darabban a kabukit a klasszikus kínai színhazi műfajjal, a kunqu-val ötvözte (Sanghaji Nemzetközi Művészeti Fesztivál, 2009.).
Misima Jukio (1925. jan. 14 – 1970. nov. 25.) így nyilatkozott 1970 augusztusában, az akkor 20 éves, fiatal kabuki színészről:
„Az onnagata, a kabuki virága. Természetesen a „nagyöregek” adják ennek a mezőnek az esszenciáját, azonban bimbózó virág nélkül a kabuki is elsorvadna. Napjainkban, habár szeretnénk, ha ilyen bimbózó virágok nyílnának, megfelelő talaj híján, csupán várhatjuk a csodát. Tamaszaburó azonban, úgy tűnik, azért született, hogy beteljesítse vágyainkat. A fiatal onnagata eleganciája és finomsága az elefántcsont tökéletességére emlékeztet. Ő az élő bizonyítéka, hogy a kabukinak még mindig van létjogosultsága.”
(Tamaszaburó 1969-ben, Misima Jukio, „Csinszecu Jumiharizuki” c. darabjában Siranui-himét játszotta.)
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.
