Címke: művészet

Beküldve:

Japán szerzők tollából… – 7 könyv, amit az idei év hozott el

Írta: Varga Lilla, 2021. 12.04.

Kis évösszesítőnek is lehet tekinteni az alábbi listát, melyből a kedves Olvasó ezúton kedvére válogathat – és mely reményeink szerint így Karácsony tájékán több szempontból is hasznosnak találtatik.

Murakami Haruki, Egyes szám első személy

Murakami Haruki több művét is újfent kiadta a Geopen kiadó – az író munkásságát követők nagy örömére – így némi kihagyás után újra a polcokon üdvözölhetjük:

  • Kurblimadár krónikája
  • Köddé vált elefánt
  • Birkakergető nagy kaland
  • Kafka a tengerparton
  • A határtól délre, a naptól nyugatra
  • Világvége és a keményre főtt csodaország
  • Férfiak nők nélkül
  • Miről beszélek, ha a futásról beszélek

A szenszei, reggel 4 órai kelést követő napi 5-6 órányi munkájának gyümölcseként, hű olvasói hálájától kísértve, pár évente újabb és újabb ínyencséggel is előrukkol. Mi pedig itthon, a villámkezű fordítóknak köszönhetően az utóbbi években a japán megjelenésre nem sokkal, ugyancsak vihetjük is haza a Murakami regényeket a boltokból, melyeket aztán otthoni édes magányban, egy jó dzsessz és egy bögre tea mellé, kurblikon merengve fogyaszthatunk el.

Az idei újdonság az Egyes szám, első személy.

„Az Egyes szám, első személy ezúttal nem száraz nyelvtani kategória, hanem Murakami Haruki új novelláskötetének sokatmondó címe. Nyolc remekbe szabott történetet rejt egyes szám első személyben elmesélve. A meg nem nevezett narrátor magányos, már nem fiatal ember, aki hol nosztalgikusan tekint vissza a gyerekkorára, fiatalságára és felnőtté válására, rég elillant kapcsolatokon, szerelmeken, veszteségeken, halálon merengve, máskor bizarr történetet mond el úgy, mintha magától értetődő valóság lenne. S hogy ez az elbeszélő maga a szerző-e, vagy valaki más, azt döntse el az olvasó, miközben elmerül a különös hangvételű, hol bölcs, hol szeszélyes, finom érzékletességgel megírt történetekben, amelyekből persze nem hiányzanak a világhírű japán íróra jellemző csavarok sem.”

Fordította: Mayer Ingrid
Kiadja: Geopen, 2021.
Megrendelhető: https://www.geopen.hu/termekek/egyes-szam-elso-szemely

Kazuo Isiguro, Vigasztalanok, Klara és a Nap

Kazuo Isiguro a harmadik japán származású szerző, akit irodalmi Nobel-díjjal tüntettek ki (2017), Óe Kenzaburó (1994) és Kavabata Jaszunari (1968) után. A kritika elismerése szerint; „nagy érzelmi erejű regényeiben feltárta az ember világgal való illuzórikus kapcsolatának mélységeit”.

Idén két művét is üdvözölhettük magyar nyelven:

Vigasztalanok

Az eredeti megjelenését tekintve 1995-ös regény most először olvasható magyarul, Greskovits Endre jóvoltából.

„Ryder, a világhírű zongoraművész megérkezik egy közép-európai városba, ahol nagy koncertet kell adnia. Ezen kívül is sűrű program vár rá: meglepetten érzékeli, hogy bár azt sem tudja pontosan, hol van, de valami csodát várnak tőle – hogy jelenlétével és művészetével kimozdítsa a várost a válságból. Rydernek most meg kellene értenie e válság természetét, de fő feladatától minduntalan eltérítik: hol a felesége (vagy szeretője?) és a fia (ha egyáltalán ők azok), hol különféle gyerekkori barátok, akiket a sorsuk ebbe a városba vetett, hol a szállodainasok (akik a Magyar kávéházban tartják fergeteges táncos gyűléseiket) – hol pedig az egykori híres karmester, az alkoholista vénemberré züllött Brodsky ügyei, aki szintén a nagy koncertre, a diadalmas visszatérésre készül. S közben Ryder szorongva kóborol egy olyan világban, amely álmokból, gyerekkori emlékekből és a tudattalan félelmeiből épül fel, és kiszámíthatatlanul változik.
Ishiguro talányos regényét azóta sokféleképpen elemezték – sokan az életmű csúcsának tartják, s ha az, akkor egészen bizarr alakú csúcs: egyes olvasók szerint megmászhatatlan, míg mások a mászás minden pillanatát élvezik.”

Fordította: Greskovits Endre
Kiadja: Helikon, 2021.

A Helikon Kiadó új Isiguro-életmű sorozatának nyitódarabja volt a Vigasztalanok, mely sorozat második darabja ugyancsak idén került a könyvesboltokba;

Klara és a Nap

„Klara, a gyermekek számára kifejlesztett Robotbarát az üzlet kirakatában várja leendő tulajdonosát. Addig is az utca épületeit, a járókelők viselkedését és a Nap járását, áldásos tevékenységét szemléli. A humanoid tulajdonságokkal rendelkező robot gyermeki ártatlansággal próbálja megérteni a körülötte zajló eseményeket. Miután otthonra lel, legjobb tudása szerint igyekszik Josie és családja segítségére lenni; naiv világlátásának köszönhető páratlan optimizmusa reményt ad a beteg lány szüleinek. Klara megfigyelései a változó világról és az emberi természetről nem csupán a robot racionalitásáról, hanem érzelmeiről is tanúskodnak. Klara feltétel nélkül hisz az általa mindenhatónak vélt Nap jóságában, amelynek fénye és melege végigkíséri a történetet.”

Fordította: Falcsik Mari
Kiadja: Helikon, 2021.
Megrendelhető: https://helikon.libricsoport.hu/szerzoink/ishiguro-kazuo/

Yei Theodora Ozaki, Japán tündérmesék

Yei Theodora Ozaki (születési nevén Eiko Seodora Ozaki (1871-1932)) fordítói munkásságával a hagyományos japán népi hiedelemvilágon alapuló mesék népszerűségét alapozta meg az angolszász országokban.

A Japán tündérmesék a szerző első könyve, mely anno 1903-ban az EP Dutton New Yorki kiadó gondozásában jelent meg, és olyan nagy sikert aratott, hogy 1904-ben, 1096-ban és 1908-ban is újranyomták. Titka abban rejlett, hogy Ozaki a japán mesék szövegét úgy dolgozta át, hogy azok a nyugati gyermekek számára is könnyen befogadhatóak legyenek. Ezt az igyekezetét az is indokolta – miként az Előszóban kifejti -, hogy a könyvben szereplő mesék némelyike, mint például „A bambuszvágó és a hold-gyermek” alapjául szolgáló Taketori monogatari is, valójában a japán irodalom egy klasszikus műve, előfordulnak tehát olyan történetek, melyek eredetije stílusát vagy nyelvezetét tekintve nem tündérmese. A Japán tündérmesék c. könyv jelentősége abban áll, hogy a meséken keresztül Ozaki fordításában az angolszász országok gyermekei az európaitól eltérő kultúrkör világát egy olyan személy tolmácsolásában ismerhették meg, aki mint méltatói mondták róla; „szívében a Kelet, tanításában a Nyugat gyermeke”.

http://www.meiji-portraits.de/meiji_portraits_o.html#20090527093426562_1_2_5_13_1

Idén ezzel a gyöngyszemmel is bővült az itthon megjelent japán népmesekínálat.

Fordította: Dr. Bujtor László
Kiadja:  Digi-Book Mo.Kiadó és Ker.Kft. 2021.
Megrendelhető: https://bookline.hu/product/home.action?_v=Ozaki_Yeitheodora_Japan_tundermesek&type=22&id=328613

Kinkin szenszei álmától a jó és rossz lelkek küzdelméig – Három edói kibjósi a XVIII. század végi Japánból

Ugyancsak idén jelent meg egy igazi különlegesség. A Kinkin szenszei… c. műben Csendom Andrea japán gondolkodás-történet kutató fordításában megismerkedhetünk a XVIII. század jellegzetes edói műfajával, a kibjósival. A kibjósi a városi közeg irodalmi csemegéje volt, esszenciája a csipkelődő gúny, amivel a szerző az emberek és társadalom hiányosságát illette előszeretettel. 1775-1803 között élte virágkorát, és célközönsége az edói polgárok voltak, elsősorban a férfiak. Fő motívumai az Edoban dívott szórakozások, a kabuki, a szumo és az örömnegyed. A kötetben szereplő korabeli történetek képzeletben elrepítik az olvasót az Edo-kori Japánba.

„A kora újkori Japán (1603-1868) fővárosának, Edónak (a mai Tokiónak) egy különleges, képregény stílusú, ám felnőttek szórakoztatására kialakult élcelődő irodalmi műfaja a kibjósi. Bár eredetileg egy más kor, más népe szórakoztatására készült humoros könyvecske, a fordításokon keresztül a magyar olvasót is megnevettetik azok az alapvető emberi tulajdonságok és személyiségjegyek, amelyek a művek gúnyának céltábláit adták. Mi történik, ha túl mohóvá válunk? Vagy félreértve a politikai szándékot a nevetés központjába kerülünk? Esetleg, ha a rosszabb énünk kerekedik felül rajtunk!? A kibjósi európai nyelvű fordításai mindössze angol és német nyelvterületen ismertek, ezért ez a magyar fordításkötet nemcsak ritka, de úttörő is ezen a téren. A fordításokat kiegészítő tanulmány és bőséges jegyzetanyag betekintést enged a műfaj sajátosságaiba és az edóiak gondolkodásmódjába is.”

Fordította: Csendom Andrea
Kiadja: Ráció Kiadó, 2021.
Megrendelhető: https://bookline.hu/product/home.action?_v=Kinkin_szenszei_almatol_a_jo_es_rossz_le&type=22&id=328321

Nacukava Szószuke, Rintaró és a könyvek útvesztője

A Macskavendég (Hiraide Takashi), Ha a macskák eltűnnének a világból (Genki Kawamura), és Az utazó macska krónikája (Hiro Arikawa) után újabb „macskás regény” érkezett, ezúttal Nacukava Szószuke író tollából.

„Rintaró csak egy átlagos gimnazista, aki utál iskolába járni, sok időt tölt a gondolataiba merülve, és kissé nehezen ért szót a többi emberrel. Egy különleges képessége mégis van: senki sem ismeri úgy a könyveket, ahogyan ő. Nagyapja üzlete, a Nacuki Antikvárium igazi kincsesbánya, ahol elfeledett regények, régi klasszikusok és valódi ritkaságok sorakoznak az ódon könyvespolcokon. Nagyapó őszintén hitt abban, hogy a könyveknek hatalmas ereje van, és képesek jobbá tenni az emberiséget, és bár vevőköre sosem volt túl népes, sokan osztoztak a meggyőződésében. Egy nap azonban az öregúr meghal, Rintarónak pedig el kell hagynia szeretett antikváriumát, hogy a nagynénjéhez költözzön. A szomorú előkészületek közepette váratlan látogató toppan be hozzá: egy nagyszájú, sőt egyenesen pimasz macska, aki azért jött, hogy magával vigye Rintarót egy titkokkal és veszélyekkel teli utazásra, amelynek tétje nem kevesebb, mint a könyvek megmentése a végső kihalástól.
Nacukava Szószuke varázslatos meséje lélegzetelállító világokba kalauzol, ahol újra és újra megtapasztalhatjuk, mennyire nehéz, ugyanakkor felemelő küldetés valódi olvasóvá válni. Kivételes alkotás, amely magával ragadó hangulatával Murakami Haruki és Michael Ende legkülönlegesebb munkáit idézi.”

Fordította: Mayer Ingrid
Kiadja: Libri Könyvkiadó Kft., 2021.
Megrendelhető: https://www.libri.hu/konyv/nacukava_szoszuke.rintaro-es-a-konyvek-utvesztoje.html

Misima Jukio, Élet eladó

A Jelenkor kiadó gondozásában 2018-ban megjelent Egy maszk vallomásai után újabb Misima Jukio regény látott napvilágot magyar fordításban, Mayer Ingrid jóvoltából. A halálvágy és élni-akarás abszurdan kicsavart története ez a könyv, melyben az író jellegzetes motívumaival a társadalmi konvenciók hálójából menekülő embert festi le egy – miként a fülszövegben találóan jellemzik – „Tarantino-filmeket idéző” fordulatos, bizarr keretben.

„Amikor a reklámszövegíróként dolgozó Jamada Hanio egy nap ráébred, hogy a jövő semmi érdemlegeset nem tartogat számára, öngyilkosságot kísérel meg. A kórházban ébred fel, egy „légüres, ám csodálatosan szabad világ”-ra. Ekkor dönt úgy, hogy egy tokiói újságban eladásra kínálja az életét. Hamarosan kopogtatnak az ajtaján a leendő ügyfelek, és elképzelhetetlen események sorozata veszi kezdetét: gyilkos banditák, rejtett kamerák, egy vámpírasszony, mérgező sárgarépák, kémek és titkos szervezetek, egy narkós örökösnő, házi készítésű robbanóanyagok és csapdák világa tárul fel a mit sem sejtő Hanio előtt.”

Fordította: Mayer Ingrid
Kiadja: Jelenkor Kiadó, 2021.
Megrendelhető: https://jelenkor.libricsoport.hu/fooldal/konyvek/elet-elado/

 

Beküldve:

A pacifista mangakaharcos – Mizuki Sigeru munkássága

Írta: Varga Lilla, 2021. 10. 30.

Mizuki Sigeru, forrás

Mizuki Sigeru 水木しげる (1922-2015) mangaművész, író. Tottori prefektúra Szakaiminato városában született, ahol a róla elnevezett utcában több mint 150 különböző méretű, a mangáiban szereplő jókaiokról mintázott bronzszobor áll. Éjszakai kivilágításban az utca varázslatos hangulata a szobroknak köszönhetően nem eviláginak tetszik, és a Mizuki Sigeru utca fontos turistacélponttá is vált. Itt található a Mizuki Sigeru múzeum, ahol a mester életével és eredeti kézirataival ismerkedhet meg a látogató.

Csócsin kozó szobra a Mizuki Sigeru úton, forrás

De ki is volt Mizuki Sigeru?

Egyik részről híres mangaművész, aki a japán hiedelemvilág szereplőit elevenítette meg munkáiban. A jókaiok, azaz a különböző szellemek és nem evilági, de legtöbbször valamilyen úton-módon az emberi világhoz kötődő lények beemelése a populáris kultúrába hozzájárult, hogy a közfigyelmet a japán folklór és klasszikus népi hiedelemvilág felé fordítsa. A japán kultúra ilyesfajta népszerűsítése a japánok körében rendkívül fontos volt. Nem csupán a mangák terén foglalkozott a népi hiedelemvilággal, hozzá köthető a Mudzsara 妖鬼化 [mujara] c. 12 kötetes mű, mely Japán egyes területeinek és a világ különböző térségeinek folklór-szereplőit illusztrálja. Néprajzkutatói tevékenysége miatt beválasztották a Japán Kulturális Antropológiai Társaságba.

Josza Buszon haiku költő nevéhez kötődik a Buszon Jókai Emaki (蕪村妖怪絵巻), mely képtekercsen a jókaiok különböző fajtáit ábrázolta a költő. Megjelennek köztük olyan teremtmények is, melyek eredettörténete kétséges, ilyen például a Bake icsó no szei, amely lénynek Mizuki Sigeru alkotott eredettörténetet és a ginkgo szelleme, általa vált közismertté.

Bake icsó no szei, Buszon Jókai Emaki, forrás

Számos díjjal ismerték el munkásságát, köztük megkapta a nívós Kodansa Manga díjat, és Mizuki Sigeru volt az első japán alkotó, akinek odaítélték az Angoulême Nemzetközi Képregény Fesztiválon a legjobb képregénynek járó díját.
A jókai kultúra népszerűsítéséhez kapcsolódó talán legismertebb műve a GeGeGe no Kitaro (1959) c. mangája, melyből több anime-sorozatot is készítettek. A történet főszereplője egy félig jókai fiú, aki megmenti a természetfeletti bajba jutott embereket, és igyekszik fenntartani a jókaiok és emberek közti egyensúlyt.

GeGeGe no Kitaro, forrás

Mizuki Sigeru hírnevét felhasználva azonban nem csupán a japán folklór népszerűsítéséért és köztudatba-emeléséért tett, hanem szatirikus hangvételű, háborús történeteivel jelentős háború-ellenes küzdelmet folytatott.
Karikaturisztikus, stilizált figuráit realisztikusan megrajzolt környezetbe helyezte, ezzel is hangsúlyozva az abszurditást, hátteret teremtve a műveiben megfogalmazott társadalomkritikának.

War and Japan, forrás

Pacifista nézőpontja nagyban befolyásolta művészetét. Számos munkája készült azzal a céllal, hogy szembemenve a korabeli politikai hangokkal, felhívja a figyelmet a háború borzalmaira, ne vesszen feledésbe mindaz, ami a háborúk folyamán történt. Amellett, hogy felhívta a figyelmet Japán II. világháborús szereplésének negatívumaira, felszólalt a vietnámi háború ellen is.
Háború-tematikájú munkái közül érdemes megemlíteni a „Gekiga Hitler” (1971) c. munkáját, mely Hitler szatirikus életrajza, illetve az „Előre a nemes halálunk felé” (1973) c. önéletrajzi ihletésű művét, mellyel kapcsolatban így nyilatkozott:
„Valahányszor a háborúról írok egy történetet, nem tudok mit kezdeni a vak dühvel, ami felcsap bennem. – Azt hiszem, ezt a dühöt az összes elesett katona szelleme plántálta belém.”

Gekiga Hitler, forrás

Nagy port kavart a nyolc kötetes „Showa: Japán történelme” (1988-89) c. munkája, melyben ugyancsak a Császári Hadseregben szerzett saját háborús tapasztalatai adják a kritika alapját.

Showa: Japán történelme, forrás

Mizuki Sigeru maga is a háború áldozata volt. Egy bombázás során elveszítette bal karját, számos bajtársa halálát nézte végig, a katonaságban ért atrocitások és felettesei túlkapásai mind olyan élmények voltak, melyekről úgy érezte, beszélni kell, nem szabad a szőnyeg alá söpörni a háború okozta traumákat.

Előre nemes halálunk felé, forrás

Az országot a II. világháború felé sodró agresszív militarizmus, a katonaság jelenléte a politikában, a nemzeti nacionalista ideák, a császári intézmény iránti hagyományos tisztelet kihasználása a katonaság által, a gyermekek militarista hangvételű központosított nevelése mind a kollektív emlékezet olyan szeletét képezik, melyről Hirosima és Nagaszaki tragédiája után, a háborús évtizedek végével, miután az ország rohamtempóban a gazdasági stabilitás megteremtéséért küzdött, senki nem beszélt szívesen. Például a Nankingi mészárlás, a „komforthölgyek intézménye”, a hadifoglyokkal való kegyetlenkedés, vagy az okinavai civilek öngyilkosságra való kényszerítése nem szívesen emlegetett témák voltak, és a II. világháború utáni propaganda inkább csúsztatott Japán háborús bűnei és a felelősségvállalás kapcsán.
Napjainkig problematikus kérdés a szigetország és szomszédjai közt a XX. század háborús évtizedeit érintő katonai agresszió, túlkapások és kegyetlenkedés a japán katonaság részéről, mely problémának egyik szimbóluma a Jaszukuni szentély, és a Jusukan múzeum.

Kunyan, forrás

A II. világháború után, a ’40-es, ’50-es évektől már számos költő és író foglalkozott az előző generáció háborús tevékenységével, a nacionalista ideával megvezetett, de valójában értelmetlen háborúskodásokba sodró militarista propaganda érdekeit szolgálók felelősségre vonhatóságának és a háborús tapasztalatok feldolgozhatóságának kérdéseivel.

„- Hol vannak most azok, akik az olyanokat, mint Kendzsi, a hősi halálba küldték? Szép nyugodtan élik tovább az életüket, nagyjából ugyanúgy, mint azelőtt. Sokan még sikeresebbek is lettek, mert rendesen viselkednek az amerikaiakkal, pedig éppen ezek az emberek vezettek katasztrófába minket. És mégis az olyanokat kell gyászolnunk, mint Kendzsi. Hát ez dühít fel engem. Bátor fiatalemberek ostoba ügyért halnak meg, a valódi bűnösök pedig még mindig itt vannak köztünk. Félnek megmutatni, kik is ők valójában, félnek elismerni a felelősséget. (…) Szerintem ennél nagyobb gyávaságot elképzelni sem lehet.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 62-63)

„- Nem. Nem volt rossz ember. Csak olyasvalaki volt, aki nagyon keményen dolgozott valamiért, amit jó célnak gondolt. De tudod, Icsiró, amikor vége lett a háborúnak, a dolgok nagyon megváltoztak. Nagucsi úr dalai valamikor nagyon híresek voltak, nemcsak ebben a városban, hanem egész Japánban. Gyakran játszotta őket a rádió, előadták a kocsmákban. És az olyanok, mint Kendzsi bácsikád, ezeket a dalokat énekelték menetelés közben vagy csata előtt. A háború után pedig Nagucsi úr úgy gondolta, hogy a dalaival… nos… hibát követett el. Azokra az emberekre gondolt, akiket megöltek a háborúban, az olyan kisfiúkra, mint te vagy, Icsiró, akiknek nem voltak többé szüleik, végiggondolta mindezeket a dolgokat, és úgy látta, hogy dalaival talán hibát követett el. És úgy érezte, bocsánatot kell kérnie. Mindenkitől, aki életben maradt. (…) Mindenkitől bocsánatot akart kérni. Azt gondolom, ezért ölte meg magát. Nagucsi úr egyáltalán nem volt rossz ember, Icsiró. Bátor volt, mert beismerte a hibáját. Nagyon bátor volt és tiszteletre méltó.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 162)

 „Aztán mintha újjáéledne benne a vért és nedvet facsaró érzés; a húst valamiféle erő megszaggatja, magába szívja. Nem létező dereka helyén egy dimenzió nélküli, megnevezhetetlen tárgy csúszkál. Ő, Ojokava Rjuicsi, tudja, hogy az elkövetkezőkben múltja egy olyan darabkája fog feltörni az emlékezetrétegek legaljáról, hogy bizonyítsa lényének eredendően undorító lényét.” (Naoma Hirosi, Az összeomlás érzése, 336)

 „Kis termetű, idős ember mászott elő. Két kezébe fogta Maszakicsi fejét, s keményen a szemébe nézett:
– Úgy látszik, ez a nyomorult képtelen a bocsánatkérésre – mormogta. – Az ilyen marha mindent eltol, kint minduntalan elkapják, elkontárkodik mindent, éhen döglik. Én már harmincöt évet lehúztam itt, nem véletlenül kaptam a Sarki Öregúr nevet. Ha csak elébem kerül egy ilyenfajta taknyos, én mindjárt embert akarok faragni belőle. Csakis Császárunk iránti hálából. Hát jól fülelj! – rázta meg a fiút, s ezzel kezdetét vette az okítás: – Ha már lebuktál, tudni kell bocsánatot kérni. Olyan marha vagy, hogy nagy dolgot úgysem követhettél el. Ha azonnal bocsánatot kérsz, még megúszhatod. De persze, minden a bocsánatkérés mikéntjétől függ. Szépen a földre tenyerelsz, homlokod a földhöz dörzsölöd. Ez az egész, ennyit még a leghülyébb is képes megtenni! (…)
Maszakicsi a földre bolrult:
– Vétkeztem, bocsánatot kérek – harsogta.
– Burokban születtél – harsant a Császár hangja. – Ha nem volnál hülye, megfojtanálak.
(…)
– Mert te, te marha, mert te ide kerültél, fölkavartál bennem mindent… emlékezni az eltelt harmincöt évre, mikor már sikerült elfelejtenem rég… – Torkát sírás fojtogatta, és kétségbeesetten püfölte a fiú fejét. Talán észre sem vette, hogy Maszakicsi szemébe karmolt. – Légy átkozott, pusztulj el! – lihegte, olyan közel a fiú fejéhez, mintha harapni készülne. – Éppen harmincöt éve, hogy én, akár te most, olyan bűnt vallottam be, amit el sem követtem. Ezért vagyok itt. Harmincöt éve. S éppen erre kell, hogy emlékeztess. Pusztulj!” (Fukazava Hicsiró, Árnyjáték, 528, 536)

Mizuki Sigeru is olyan hang volt a művészek közt, aki szembeállva a politikai propagandával, mely szívesebben nyilatkozott a háborús eseményekről az elkövetett bűnök említése nélkül, saját háborús tapasztalatait feltárva a nyilvánosság előtt, igyekezett felhívni a figyelmet a háború tragédiájára.
Emellett erőt fektetett a klasszikus japán kultúra, tradíció és folklór népszerűsítésére, felelevenítésére. E két tevékenységének azért is volt jelentősége, mert Mizuki Sigeru ezzel is ellensúlyozta azt az attitűdöt, miszerint a katonai propaganda az 1900-es évek elejétől a klaszikus japán kultúra egyes elemeit és a kulturális múlthoz is gyökeresen kötődő császári intézményt a militarizmus szolgálatába állította.
Mizuki Sigeru munkásságával bebizonyította, hogy a japán népi hagyományok szeretete, a klasszikus folklór népszerűsítése nem kell, hogy bármiféle ideológia fátyla alatt történjen.

Mizuki Sigeru, forrás

 

 

Felhasznált irodalom:

Modern japán elbeszélők, ford. Sz. Holti Mária, Európa, 1967.

Kazuo Isiguro, A lebegő világ művészete, ford. Todero Anna, Cartaphilus, 2013.

Jeff Kingston, A modern Japán kihívásai, Antall József Tudásközpont, 2018.

Matt Alt, Shigeru Mizuki’s war-haunted art and life, in: The New Yorker, 2015. URL: https://www.newyorker.com/culture/culture-desk/shigeru-mizukis-war-haunted-creatures

Zack Davisson, The life and death of Shigeru Mizuki, 1922-2015. in: The Comics Journal, 2015. URL: https://www.tcj.com/the-life-and-death-of-shigeru-mizuki/

Matthew Penney, War and Japan: The Non-Fiction Manga of Mizuki Shigeru, in: The Asia-Pacific Journal, 2008. URL: https://apjjf.org/-Matthew-Penney/2905/article.html

Buszon Jókai Emaki: 蕪村が描いた妖怪絵巻 URL: https://manabi-japan.jp/culture/20191215_17186/

Hakaba Kitaro (az anime és a manga) – Egy kis Kitaro történelem: https://kikaitekicirkusz.wordpress.com/2010/03/05/hakabakitaro-anchan-kikaiteki-cirkusz-anime-blog/2/

Beküldve:

Egérrágta múlt – régi cikkek nyomában I. rész

Az 1910-es Japán-Brit Kiállítás, és útja Budapestre

Írta: Varga Lilla, 2021. 06. 04.

Előhang

Miután Perry „fekete hajói” (1854) utat nyitottak a felkelő nap országába, a kapcsolatfelvétel lehetősége Japánnal nem szorult többé korlátok közé. Ennek köszönhetően természetes érdeklődés irányult Nyugat részéről Japán eleddig kevéssé ismert kultúrája felé. Mindez azonban Japán számára nem történhetett viharok nélkül; a nyitás és a gazdasági változások a már meggyengült sóguni rendszerrel szembeni feszültségek további táptalaja lett, és az addig fennálló hatalom megtöréséhez vezetett. 1868 elhozta a Meidzsi-kort és a restaurációt, mely véget vetett a 700 éves sóguni rendszernek.

Az országon belül folyó hatalmi harcokba Franciaország és Anglia is belenyúlt, Japán pedig hirtelen a világpolitika sodrásába került. A szigetország azonban nem kívánt Ázsia gyarmatosításának következő állomása lenni az európai nagyhatalmak szemében, ezért rendkívüli ütemben modernizációba kezdett az európai országok mintájára, és a gyarmatosított helyett a gyarmatosító szerepét szándékozott magára ölteni.
Ezt az elhatározást követte az I. világháborúig a japán-kínai háború (1894-95), a japán-orosz háború (1904-1905) és Korea megszállása (1910).

Annak érdekében, hogy politikai és gazdasági erődemonstrációja mellett a japán kultúra is kellően megragadja Európa figyelmét, Japán már 1862-ben részt vett – ha nem is hivatalosan – egy londoni kiállításon, melyet 1873-ban a bécsi kiállítás követett, ahol Japán már hivatalosan is képviseltette magát, mint modernizálódó állam. 1910-ig 36 európai kiállításon vettek részt (beleértve a párizsi Világkiállítást is 1878-ban) – kultúrmissziós célok mellett, a fejlődés érdekében maguk is tanulmányozni kívánták a nyugati vívmányokat, illetve a kiállításokon való jelenléttel is lendíteni szerettek volna a japán exporton.[1]

Azonban a fent említett keleti frontos háborúi, melyeket győzelemmel zárt, megingatta a Nyugat szemében a szigetországról eddig kialakított naiv-romantikus képet, és a korabeli sajtóban több helyütt negatív felhanggal kezdtek nyilatkozni Japánról – a „sárga bestiáról” (ld. lent), mely erősödése Európát és a nyugati világot fenyegetheti.

Az Újság, 1910. 07. 29.

Az 1910-es londoni japán kiállítás ennek tükrében bírt kiemelt fontossággal. A kiállítás célja az volt, hogy a japán művészet, ipar, történelem és kultúra fejlődését reprezentálja, a „modern Japán” katonai sikereivel egyetemben, így bemutatásra került a gyarmatosított területek kultúráiból is egy szelet. Rendkívül gazdag volt tehát a kiállítás anyaga, melyek közt nemzeti kincsek ugyancsak helyet kaptak. Japán ezzel a kiállítással is helyre kívánta állítani európai renoméját, főként mivel háborús kiadásai miatt erősen megcsappant az államkincstár, annak érdekében pedig, hogy az ipari fejlesztésekbe tovább tudjon invesztálni, kölcsönt kívánt felvenni a britektől.[2]

Az Újság, 1910. 01. 19.

A Japán-Brit Kiállítás (1910) visszhangja a hazai sajtóban

Japán fenyegetés, úgymint „Ázsia az ázsiaiaké” – A korabeli hangok leginkább Japán rendkívüli ütemű fejlődését, győztes háborúit emelik ki, és bocsátkoznak ezek alapján messzemenő feltételezésekbe.

Czink Lajos, Japán kiállítás, Pécsi Napló, 1910. 07. 20.

A sok helyütt heves hangvételű beszámolók negatív japán-képe, és az ebből kiinduló keleti megszállás sötét jóslatai mögött a keleti országok egymáshoz való viszonyának, történelmük és kultúrájuk ismeretének korlátozottsága érződik – ennek tükrében egyenes következmény, hogy többen a japán kiállítást ezen Európát is magával sodró, idézve „öntudatra ébredt” Kelet erődemonstrációjának tekintette.

Czink Lajos, Japán kiállítás, Pécsi Napló, 1910. 07. 20.

Azonban a „vén Európát” (3) fenyegető „ifjú Japán” (4) általában véve sikeresen nyűgözte le épp úgy keserű szájízű, mint csodáló szemlélőit, biztosan találunk egy-egy elemet, mely általános tetszésnek örvendett, mint például a „törpe japán fák” (5), melyek úgy tűnik, minduntalan felhívták magukra a figyelmet.

Ivánfi Jenő, Japán Londonban, Az Újság, 1910. 07. 29.

A bonszai kultúra elragadtatta a szemlélőket, hiszen a fák itthoni „funkciójától” olyannyira eltérő, újszerű szerepük mintha csak szimbolizálta volna a kultúrák különbözőségét. A korabeli cikkeket olvasva az az érzés keríti hatalmába az embert, hogy a kiállításon részt vevők mind erre kíváncsiak, ezt keresik – a távoli, misztikus ismeretlenségbe burkolódzó, európai szemnek új, friss, izgatóan idegen és érthetetlen kultúra megnyilvánulásait. A „mást” keresik a kiállított világban – ha számukra eleget találnak, elégedettek, ha keveset, akkor kritikusabbak.
Míg az egyik tudósító felrója az európaias stílt, például hogy a jelenlevő japánok – a skanzen területének kivételével – európai öltözéket viselnek, a másik épp ellenkezően, a japán jelenlevők egyedi szellemiségéről ír, és pozitívumként emeli ki, hogy a japán stílus magát „európai szellem által átitatott (…), a maga eredetiségében, de stilizálva, tehát nem olyan túl bizarr alakban” (6) képviselteti.

A korabeli olvasóknak mégiscsak fejtörést okozhatott, hogy miként is képzeljék el, ezt a bár minden tudósítás szerint igencsak gazdag anyagban bővelkedő kiállítást – hiszen hol úgy nyilatkoznak róla, hogy a japán kultúráról, iparról és történelemről rendszerezetten, jól felépítetten nyújt átfogó képet, míg másutt épp ellenkezőleg, azt róják fel neki, hogy rendszerezetlenül, a bóvli és valós kulturális értéket magáénak tudó műtárgyak zavaros keverékével várja a látogatókat.

Az a bizonyos „teljesen japán szellem” (7) – A kiállítás múltra visszatekintő részei viszont egyöntetűen magukkal ragadták a tudósítókat – az 5., 7. és 8. századi műtárgyak; Buddha-szobrok, kisplasztikák és metszetek, valamint a felépített japánkertek.

Vasárnapi Újság, 1910. 09. 04.

A minden területen megjelenő művészi gondosság és precizitás lett az európaiak szemében Japán sajátja – lett légyen szó képző- és iparművészetről vagy gépiparról. A természethez való hozzáállásukat pedig a prezentált japánkertek sajátos hangulatában, a természetesség és a gondos, arányosságra törekvő tervezés harmonikus egységében látták megnyilvánulni.
Ugyancsak jellegzetesen „japáninak” érezték a természetábrázolás jellegzetességeit, egyrészt, hogy a részletek kiemelt figyelmet kapnak a művész részéről, másrészt pedig a virágrendezésben is szerepet kapó abbéli szándék, hogy az egyes ábrázolt vagy felhasznált elemek önmagukban is teret kapjanak – ez utóbbi megfigyelésből tudhatjuk, hogy valóban nem csupán a kifejezetten Nyugatnak szánt műtárgyak szerepeltek a kiállításon, hanem a valódi japán ízlést tükröző tárgyak is helyet kaptak. A nanban („déli barbár”) tárgyakat ugyanis a japánok kifejezetten a nyugati (elsősorban holland és spanyol) ízlésnek megfelelően túldíszítették, eltérően a belföldre készült tárgyak stílusától.

Lásd: Gineverné Győry Ilona, Japán csodakertek – A londoni kiállítás, 
BudapestiHirlap30evf_184sz_1910_08__pages56-57

A kialakított kertek, a narai Kasuga templom élethű vörös kapuja, az évszakok váltakozását végigkövető „Egy év Japánban” részleg költői hangulatú természeti ábrázolása elvarázsolja a tudósítókat, és az „ifjú Japán” hirtelen mintha megöregedne az írók szemében.

Ivánfi Jenő, Japán Londonban, Az Újság, 1910. 07. 29.

Mindeközben a „japán szellemről” nem lebbent fel teljesen a „titokzatosság fátyola” (8), a benyomások és új ismeretek itthon tovább fokozták az érdeklődést a szigetország iránt.

A londoni kiállítás margójára – „Japán lakodalom Londonban”, Pesti Hírlap, 1910. szept. 10.

A Japán-Brit Kiállítás Budapesten

Radisics Jenő, a Magyar Iparművészeti Múzeum igazgatójának szervezésében aztán, akitől egyébként átfogó tudósítást közöltek a londoni-japán kiállításról a Vasárnapi Újság 1910. szep. 14-i számában, megszervezte a londoni kiállítás iparművészeti csoportjának Budapesten való bemutatásának lehetőségét is. A Londonban kiállított tetemes mennyiségű műtárgy három csoportban, három további országba kerültek; a bányászati szekció Torinóba, a természettudományi Drezdába, az iparművészeti (és utóbb a szépművészeti szekció egy része is) Budapestre. (9)

Vasárnapi Újság, 1911. 01. 22.

Mint a korabeli tudósításokból kiderül, a kiállítás japán művészeti oktatási anyagát ajándékba kapta a Magyar Közoktatásügyi Minisztérium, amiért cserébe pedig mi „magyar művészeti oktatást feltüntető műtárgyakat és rajzokat” (10) ajándékoztunk a japán államnak. A kiállítást az Iparművészeti Múzeum földszinti üvegcsarnokában, és az azt körülvevő folyosókon rendezték be, a Tokiói Festészeti Akadémia tanára, Kume szan vezetésével, japán szakemberek közreműködésével. A londoni kiállításról hozott, valamint Tokióból érkezett mesterséges fák és virágok, lampionok és díszítő elemek feleltek a hangulatért. Három csoportban állították ki a tárgyakat; volt egy szépművészeti rész, mely a japán állam tulajdonában lévő tárgyakat is felvonultatott (az értékes nemzeti kincseket azonban már Londonból hazaszállították), egy iparművészeti rész, mely számos bronz, porcelán, szövet, hímzés és lakkmunkát tartalmazott, és egy iparoktatás szekció (mely tárgyai Magyarországon is maradtak).

Radisics Jenő a kiállítás kapcsán tartott előadásán kiemelte a japánok „eltanulási folyamatának” egyediségét, miszerint anélkül tesznek magukévá új ismereteket, hogy „nemzeti jellemük megváltoznék” (11).

(A japán iparművészet), Budapest Hírlap, 31/18, 1911. jan. 21.

A budapesti kiállítás egyedi tervezésű plakátot is kapott, melyet Utagawa Wakana festőművész alkotása nyomán készítettek, melyen „magnólia-ágon csiripelő veréb látható” (12). 1911. január 15-én, délután öt órakor, Zichy János Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter köszöntőjével nyitották meg a kiállítást a nagyérdemű előtt, a közönség azonban már jan. 13-ától kezdve olvashatta a sajtóorgánumok hasábjain a tudósítók első benyomásait, így felkészülhetett, hogy „élvezete lesz belőle, okulása is”, amikor belép „ebbe a különös világba”, mely „idegen, de vonzó és barátságos”. (13)

Érdemes megjegyezni, hogy kiállításról íródott tudósítások itt-ott arra is törekednek, hogy olvasóikat kiműveljék a tárlat megtekintése előtt. Ennek az edukációs szándéknak talán legjobb példája a Budapesti Hírlap 1911. jan. 13-i számában található, ahol a „meglehetősen idegen, de azért minden ízében érdekes és szép művészet lelkéhez” kívánja közelebb vinni olvasóit Csányi Károly azáltal, hogy hol bővebben, hol tömörebben, de átfogóan kitér a bemutatott tárgyakhoz kötődő kulturális és történelmi háttérre. Ekképp nyújt betekintést a képtekercsek, fametszetek (elkészítési módozatukkal egyetemben), a bronzművesség fejlődése (említve a rá kiható Buddhizmust), a kardművészet elemei, a teaszertartás és hozzá kötődő iparművészeti tárgyak, a zománc- és lakktechnika világába, és zárja így sorait:

Csányi Károly, Japán iparművészet, Budapesti Hírlap, 1911. 01. 13.

Lásd: Csányi Károly, Japán iparművészet, Budapesti Hírlap, 1911. 01. 13. BudapestiHirlap31evf_21sz_1911_01__pages317-317

Miként a londoni, úgy a budapesti kiállítás is a japán mesterember állhatatos, mindig művészire törekvő, igényes precizitást magáénak tudó jellegzetes képét elevenítette meg és égette köztudatba.

Japáni kiállítás Budapesten, Magyarország, 1911. 01. 14.

A budapesti japán iparművészeti kiállítás margójára – „Nyilvános árverésen a japán kiállítás visszamaradt műtárgyai” Budapesti Hírlap, 1911. 03. 23.

 

A felhasznált cikkek (idézetek forrásai):

A Japán-Brit Kiállítás (1910) visszhangja a hazai sajtóban:

Radisics Jenő: Külföldi kiállítások – Brüsszel, London, München. In: Magyar Iparművészet, 13/7, 1910, 253-268. (8)

Radisics Jenő: A londoni japán kiállítás. In: Vasárnapi Újság, 57/36, 1910. 09. 04.

Tonelli Sándor: A londoni angol-japán kiállítás. In: Magyar Ipar, 31/38, 1910, 901-903.

Vértes József: A londoni japán kiállítás. In: Új Idők, 16. évf., 1910, 201-202. (3)(4)(7)

Czink Lajos: Japán kiállítás, (1910. júl. 14. London). In: Pécsi Napló, XIX. évf., 1910. júl. 20. (5)

Ivánfi Jenő: Japán Londonban. In: Az Újság, 8/179, 1910. 07. 29.

Gineverné Győry Ilona: Japán csodakertek – A londoni kiállítás. In: Budapesti Hírlap, 1910. 08. 04. URL: BudapestiHirlap30evf_184sz_1910_08__pages56-57

(Az angol-japán kiállítás). In: Pesti Napló (melléklet), 1910. 07. 10.

A Japán-Brit Kiállítás Budapesten:

Csányi Károly: Japán iparművészet. In: Budapesti Hírlap, 31/21, 1911. 01. 13. URL: BudapestiHirlap31evf_21sz_1911_01__pages317-317

[sz.n.] Japáni kiállítás Budapesten. In: Magyarország, 1911. 01. 14. (12)

Radisics Jenő: A japán iparművészet Budapesten. In: Vasárnapi Újság, 58/4, 1911. 01. 22.

[sz.n] A budapesti japán kiállítás. In: Magyar Iparművészet, 13/7, 1910, 279. (10)

(A londoni japán kiállítás Budapesten), Pesti Hírlap, 32/219, 1910. 09. 14.

(A budapesti japán kiállítás), Pesti Hírlap, 32/225, 1910. 09. 21.

(A budapesti japán kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/6, 1911. 01. 7.

(A japán kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/8, 1911. 01. 10.

(Japán iparművészeti kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/12, 1911. 01. 14. (13)

(A japán iparművészet), Budapest Hírlap, 31/18, 1911. jan. 21. (11)

Felhasznált irodalom:

[1] és [9] Dénes Mirjam: „Egy tárlat és ami mögötte van: Az 1911-es Japán kiállítás az Iparművészeti Múzeumban. In: „Közel, s Távol” III. (2013), Eötvös Collegium Budapest, 2014, 284-287. https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/handle/10831/34905/Kozel_Tavol_III_Denes_Mirjam_p_279-296.pdf?sequence=1&isAllowed=y

[2] Tóth Gergely Mátyás, Operettfigurák és bájos nippek: A japán-divat kezdetei – 5. rész. 2017. https://ujkor.hu/content/operettfigurak-es-bajos-nippek-japan-divat-kezdetei-5-resz

Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, Bp., 1989.

Beküldve:

A felkelő nap Bóbitája

A japán gyermekirodalom kiemelkedő alkotója,
Kaneko Miszuzu (1903-1930)

Írta: Varga Lilla, 2021. 04. 28.

Kaneko Teru néven született Jamagucsi prefetúrában, egy kis halászfaluban, 1903. ápr. 11-én. Egy bátyja és egy öccse volt, akinek születése után nem sokkal, édesapjuk sajnálatos módon elhunyt. Apjuk halála után édesanyjuk húga beházasodott az Uejama családba, akiknek könyvkereskedésük volt – így vágott bele a Kaneko család is a könyvüzletbe. 1907-ben az Uejama család aztán örökbe fogadta öccsét, Maszaszukét, hogy a fiú majd felnőve átvegye a könyvesboltot. Kaneko már a gimnáziumi éveiben járt, mikor nagynénje is eltávozott, és édesanyja vette át húga helyét az Uejama családban. Kaneko így tanulmányai végeztével 1923-ban az Uejama könyvesboltba tért haza, és a családi vállalkozásban segédkezett.

Kaneko Miszuzu

Ekkoriban küldte be első verseit a Dóva gyermekirodalmi magazinnak, Kaneko Miszuzu 金子 みすゞ írói álnéven. Mindegyik művét pozitívan bírálták el, és innentől kezdve a Dóva volt az elsődleges platform, ahol publikálta verseit. Szaidzsó Jaszo, a korszak egyik kiemelkedő költője és dalszerzője is különösen ragyogó tehetségnek tartotta.

A japán gyermekirodalomhoz köthető műfajok, mint a dó-jo [dōyo 童謡] (gyermekvers) vagy dó-va [dōwa 童話] (gyermekpróza) és dó-ga [dōga 童画] (gyermekrajz) a 20. század elején kezdték térhódításukat (az Akai tori magazin 1918-as, első megjelenéséhez szokták kötni a gyermekirodalom-divatot).

1926 februárjában nagybátyja ajánlására feleségül ment a család könyvkereskedésében dolgozó fiatalemberhez. Egyrészt azért hozta meg ezt a döntést, mert elérve a házasulandó kort, édesanyja aggódni kezdett jövőjéért, másrészt pedig tudta, ha megbízható férjet visz a házhoz, akkor lesz ki átvegye nagybátyjától a könyvüzletet és így öccse, Maszaszuke folytathatná zenei pályáját. Azonban Mijamoto nem bizonyult megbízható férjnek. Kiderült, hogy rendszeresen látogatja a bordélyházakat, kétes üzletekben vesz részt, egy alkalommal kettős öngyilkosságot kísérelt meg egy prostituálttal, mely kísérlet után aztán csak ő maradt életben. Kaneko azonban igyekezett kötelességtudó, jó feleség lenni.

Az év tavaszán, nem sokkal az esküvő után, Kaneko-t az a megtiszteltetés érte, hogy verseit beválogatták az évente megjelenő Nihon Dojosu antológiába, a Japán Gyermekvers Gyűjteménybe, melyben a kor olyan kiemelkedő írói kaptak helyet, mint Izumi Kjóka vagy Simazaki Tószon, és melyet Joszano Akiko és Szaidzsó Jaszo szerkesztett. Kaneko arra is meghívást kapott, hogy csatlakozzon az írói csoporthoz. Ez utóbbi esemény azért is volt jelentős, mert Joszano Akiko költő után ő volt a második nő, aki belépett ebbe az irodalmi közösségbe.

Nihon dojosu, 1926

Ekkoriban azonban gondok adódtak a magánéletében. A könyvesboltban férje és öccse közt a viszony különösen megromlott, és habár Kaneko próbált békítően fellépni a felek közt, ez sajnos nem sült el jól. Mijamoto gőgös és öntelt módon, a vele látott nőket meginvitálta a könyvesboltba is, mely cselekedete mondhatni, az utolsó csepp volt a pohárban – a család elbocsájtotta állásából, és azt javasolták Kaneko-nak, hogy váljon el férjétől, azonban Kaneko ekkor már terhes volt. Így végül annak ellenére, hogy családja marasztalta, férjével tartott. Ősszel, 1926. november 14-én megszületett lányuk, Fuszae. Mijamoto vállalkozásai sorra kudarcot vallottak, többször kényszerültek továbbköltözni. A legnagyobb baj mégis az volt, hogy férje gonorrheával fertőzte meg Kaneko-t, mely betegséget akkoriban nem tudták megfelelően kezelni, ráadásul  szégyenében senkinek nem mert beszélni róla. A férje emellett megtiltotta neki, hogy verseket írjon, valamint hogy levelezzen szerzőtársaival és öccsével.

Forrás

Kaneko 1929 októberében összeállította addig írt verseit egy kéziratba, öccse és Szaidzsó Jaszo számára. Ekkor már nagyon szenvedett betegségétől.

Végül 1930-ban úgy döntött, elválik férjétől. Lányával anyjához és nagybátyjához, hazaköltözött. Miután azonban véglegesítették a válást, a férfi ragaszkodott gyermekfelügyeleti jogához. Azt tervezte, hogy a felügyeleti jogért cserébe pénzt csikar ki a családból. Kaneko-hoz írt levelében azt ígérte, hogy márc. 10-én eljön a lányukért.

Az érkezése előtti napon, Kaneko miután megfürdette és lefektette Fuszae-t, nyugtatóval túladagolta magát és öngyilkos lett. 26 éves volt ekkor. Egy levelet hagyott maga után volt férjének, melyben könyörgött, hogy a gyermekfelügyeleti jogot adja át az édesanyjának.

Ezek után 50 évre elfelejtkeztek Kaneko írói munkásságáról.

1966-ban egy fiatal író, első éves egyetemista, Jazaki Szecuo, egy régi antológiában aztán felfigyelt Kaneko Miszuzu egyik versére. Ez volt a „Nagy fogás”.

„Amikor először olvastam a „Nagy fogást”, ledöbbentem. Teljesen elhalványult mellette az antológia többi 300 verse. A mindössze 10 sorával teljesen felborította az antropocentrikus világnézetem. Egész addig a pillanatig természetesnek vettem, hogy a szardíniák és más élőlények lényegében azért léteznek, hogy táplálékkal lássanak el minket. Hirtelen megváltozott a perspektíva és megértettem, hogy mennyire függünk más élőlényektől; hogy a mi létezésünk a tengerből kihúzott halak értékes áldozatának köszönhető.” – Idézi fel Kaneko versével való első találkozásának élményét évtizedekkel később Jazaki. https://www.nippon.com/en/japan-topics/c09201/amp/#

Jazaki ezek után mindent megtett, hogy felkutassa a költemény szerzőjét. Szató Josimi-től, szintén gyermekdal-írótól megtudta, hogy Kaneko mindig Jamagucsi prefektúra Simonoszeki városából küldte be kéziratait. Ezek után viszont a kutatás többször zsákutcába futott. 16 évvel később, a Simonoszeki könyvesboltból végül sikerült eljutnia Kaneko még élő rokonaihoz. Öccsét, az akkor már hetvenes éveiben járó Maszaszuke-t (Kamijama Gaszuke néven volt szövegíró és rendező), Tokióban lelte meg, aki szerencsésen megőrizte Kaneko három kötetes kéziratgyűjteményét. A három kis könyv 512 verset tartalmazott.

Kaneko teljes életművét a Japán Gyermekirodalmi Intézet JULA kiadója adta ki 1984-ben, azóta pedig Kaneko Miszuzu az egyik legkedveltebb írója a műfajnak, több költeménye megtalálható iskolai tankönyvekben is.

Gyermekkori otthonában 2003 óta a Kaneko Miszuzu Emlékmúzeum működik, melynek igazgatója Jazaki Szecuo.

A 2011-es Tóhoku földrengés és cunami tragédiája után Kaneko utolsó költeményét, „Visszhang vagy?” c. sugározták a közmédiában.

Kaneko Miszuzu
Visszhang vagy?

„Játszunk!” mondom, „játszunk” feleled.
„Buta” mondom, „buta” feleled.
„Nem játszom többet veled!” mondom, „nem játszom veled” feleled.
Később, mikor magányos lettem…
„Bocsánat.” mondom, „bocsánat” feleled.
Visszhang vagy? Nem. Bárki lehetek.
A televízióban lejátszott verset egy sorral kibővítették:
やさしく話しかければ、やさしく相手も答えてくれる。
„Ha kedvesen beszélsz, kedvesen válaszolnak neked.

„Are You an Echo?” címmel 2016-ban egy gyönyörűen illusztrált, gyermekeknek szóló képeskönyv látott napvilágot, mely Kaneko élettörténetét, költeményeivel kísérve meséli el.

A narrációt írta és a verseket fordította: David Jacobson, Sally Ito, Michiko Tsuboi, Illusztrálta: Toshikado Hajiri, 2016

 

Forrás:

Yazaki Setsuo, Kaneko Misuzu: Rediscovering the Life and Work of Japan’s Poet for Children, nippon.com, 2021. márc. 10. URL: https://www.nippon.com/en/japan-topics/c09201/amp/#

Sally Ito, Forgotten Woman: The life of Misuzu Kaneko, Electric Literature, 2016. szept. 20. URL: https://electricliterature.com/forgotten-woman-the-life-of-misuzu-kaneko/#.mhgbe1q7o

http://misuzukaneko.com/index.php/are-you-an-echo/

Beküldve:

„A halál árnyékának völgyében járva…”

A kiszolgáltatottság esztétikája Jamamoto Takato művészetében

Írta: Varga Lilla, 2021. 03. 30.

Jamamoto Takato 山本タカト [Yamamoto Takato]

1960-ban született Akita prefektúrában (Honsú északi része). Tizenéves korában magával ragadták a vámpírkultusz jellegzetességei, ez lett később egyéni stílusának gyökere. Tanulmányai folyamán olyan századvégi művészek foglalkoztatták leginkább, mint Gustav Klimt vagy Aubrey Beardsley, és magával ragadta a szimbolizmus, az esztétizmus, a dekadens művészet, írók közül Poe és Baudelaire állt hozzá közel. A Tokiói Zokei Egyetemre járt, tanulmányai folyamán absztrakt festészetet tanult, hatással voltak rá a kortárs művészetek, a pop-art jelentősen inspirálta pl. Jasper Johns vagy Andy Warhol. Miután befejezte egyetemi tanulmányait, nem tudott elhelyezkedni, így egy curry-boltban dolgozott részmunkaidősként, mellette pedig másodállásban illusztrációs munkákat vállalt. Voltak kisebb önálló kiállításai, de ekkor még a szakma nem reagált rá feltűnően. Végül teljes állású reklámillusztrátor lett (Fujitsu reklámfilmek). Később, a 90’-es években, mikor a japán gazdasági buborék kipukkadt, a reklámszakma is hanyatlásnak indult, illetve ekkorra már megcsömörlött a reklámillusztráció határaitól is. Ekkoriban kezdett irodalmi műveket és folyóiratokat illusztrálni, valamint felelevenítette (pl. Tacuhiko Sibuszava hatására) fiatalkori érdeklődési körének szereplőit, irányzatait és kísérletezni kezdett, mely munka gyümölcse lett az általa Heiszei-esztétizmusnak aposztrofált művészeti stílus.

A kiszolgáltatottság gondolatisága a Heiszei-esztétizmusban

Heiszei-esztétizmus, Heiszei tanbisuki 平成耽美主義 [heisei tanbishuki]

A festmények kompozíciójára általánosságban jellemző a szimbolikus ellentét. A fiatalság és szépség jegyében ábrázolt alakok szoros kontaktusba kerülnek a halál különböző motívumaival. Számos festményen a megjelenő belső szervek kaotikus és groteszk csapdájába esett babaszerűen szép testek egyszerre vizualizálják az életerőt és az elmúlást.

A stílusára jelentősen ható vámpírkultusz, mely tizenéves korában kezdett hatni rá, és mely művészetének érlelődése közben, folyamatában alakult, ugyancsak az élet és halál ellentétének és összefonódásának szimbolikáját erősíti.  A képek gótikus hangulata, illetve a vámpírkultusz rajtuk megjelenő különböző attribútumai mellett, a kultusz egyik alapvető lélektani jegye általánosságban határozza meg Jamamoto művészetét, ez pedig a kiszolgáltatottság élménye. A vámpírkultusz szimbolikus kiszolgáltatottságának  alapját képezi, hogy az ember kiszolgáltatott a halál és élet mezsgyéjén létező, változatlanul egy adott állapotban megragadt lénynek, amely nem evilági létezése azonban függ az emberi áldozattól, az életből kell táplálkoznia, hogy ő maga újra és újra életre keljen. A vámpírkultusz továbbá magában hordozza a gyönyör és erőszak keveredését, a vágyak szabad, tekintet és gátlás nélküli áramlását, mely ugyancsak egyik alapvető jellemzője Jamamoto festészetének.

A szemlélő a vonzás, taszítás, szépség relativitásának, az erőszak és gyengédség ambivalens keveredésének kavalkádjába kerül. A dekadencia és szimbolizmus stílusjegyei a szexualitás ábrázolásmódján érhetőek tetten talán leglátványosabban. Miként jellemzik stílusának ezen aspektusát, festényein a „szexualitás, mint az életen és halálon, a téridőn túli jelenik meg”.

Az ember kiszolgáltatott önnön vágyainak és lényének, tehetetlen nézője, cselekvője és áldozata saját és mások belső feszültségeinek. A tehetetlenség és kiszolgáltatottság szimbolikus jelenléte a képeken szereplő formákban is tetten érhető. Jamamoto elmondása szerint a fák gyökérzetének játéka szerepet kap a képek megkomponálásakor, a gyökerek absztrakt mozdulatlanságba merevedő, szemmel érzékelhetetlen, de folyton jelenlevő mozgásának és életerejének ambivalenciája ihleti meg.

Több európai valamint japán, tragikus történelmi és/vagy irodalmi alak is megjelenik képein. Ilyen például Salome, akiről készült festményét Oscar Wilde azonos című drámája is ihlette, vagy Amakusza Siró, a japán keresztényüldözések híres áldozata, a Simabarai felkelés egyik legendás harcosa, vagy Szent Sebestyén, akit egy oszlophoz kötöztek és halálra nyilaztak, így szenvedett vértanúhalált.

Szent Sebestyén, Misima Jukio, Egy maszk vallomásai című énregényének is meghatározó, szimbolikus alakja. A főszerepelő vonzalma saját neméhez, a tragikumhoz, az erőszakhoz először Szent Sebestyén vértanúhalálát ábrázoló festménnyel kapcsolatban tör felszínre és bontakozik ki egészében (Guido Reni, „Szent Sebestyén”, Palazzo Rosso, Genova). Az ember legbensőbb vágyainak, gondolatainak és érzelmeinek ütközése a társadalmi konvenciókkal és normákkal a regény egyik lényeges kérdésköre. Azonban ez az ütközés elsősorban a főszereplőben megy végbe. Neki kell szembesülnie azzal, hogy amit elvárnak tőle, és amit elvárna saját magától, az messze áll attól, ami az igazi valója. Ez a belső konfliktus, az öngyűlölet és önelfogadás közti harc mutatja meg különböző arcait a regény folyamán. Szent Sebestyén festménye a főszereplő szemében visszatükrözi a szenvedés és mártíromság általi megdicsőülést, a megtisztulás extázisát. A főszereplő vívódása, kiszolgáltatottsága saját természetének, ösztöneinek és vágyainak különös párhuzamban áll Jamamoto festményeinek témájával, hangulatával és gondolatiságával.
Tisztaság és tisztátalanság, vonzalom és taszítás, halál és feltámadás, extázis és szenvedés, megfelelni akarás és a szabadság utáni vágy tapasztalata tükröződik Szent Sebestyén szimbólumában.

„Hirtelen azt kérdeztem a szívemben: „Nem ugyanaz a fa ez, amelyhez az ifjú szentet béklyózták hátrakötött kézzel, amelynek törzsén eső utáni erecskeként patakzott végig szent vére? Nem az a római fa, amelyen ő vonaglott, tündökletesen a halál végső agóniájában, amelynek kérgén felhorzsolódott ifjú teste, mintegy a földi gyönyörök és fájdalmak végső bizonyítékaként?” (…) Az ő sorsa nem szánalmat érdemelt. Semmiképpen nem szánandó sors volt. Inkább büszke, tragikus; olyan sors, amely ragyogónak mondható. Ha meggondoljuk, valószínű, hogy sokszor, még egy édes csók pillanatában is ráncba vonhatta homlokát a fájdalom röpke árnyával a halál agóniájának előérzete.” (Misima 2018: 43-44. ford. Gy. Horváth László)

Szintén a kiszolgáltatottság egy direktebb szimbóluma a kinbaku 緊縛 és sibari 縛り kultúra jelenléte számos festményén. A kinbaku jelentése szó szerint „erős, szoros megkötözés”. A japán BDSM (kötözés-fegyelmezés, dominancia-alávetettség, szadizmus-mazochizmus) egyik válfaja ez, mely során a kötözés, a művészi szintre emelt csomózási technika kapja a főszerepet. A kinbaku gyökerei az Edo-korig (1603-1868) nyúlnak vissza, amikor is egy kínzási módszer volt. A kínzások és büntetések ábrázolása a korban mind nagyobb szerepet kapott, és a szenvedés maga, egy fajta művészi élvezettel ambivalens módon találkozott. Ennek a találkozásnak a hagyományát idézi meg több modern kori művész is, mint például Nobujosi Araki.

A Heiszei-korszaka 平成 (1989-2019) a „béke” elnevezést kapta. A második világháborút, az utána következő bűntudat és vereség pszichológiájával fémjelzett esztétikai irányvonalat és az ezzel párhuzamosan épülő „gazdasági csodát” magába foglaló Sóva kort (1926–1989) követte a Heiszei. A Heiszei-kort az „Elveszett Évtized” jelentősen meghatározta, a „gazdasági csoda” nem bizonyult fenntarthatónak, a klasszikus foglalkoztatási modell megroppant. A médiának és az információs törvényeknek köszönhetően felszínre kerültek a kormányzati szinteken folyó visszaélések, és közéleti vita tárgyát kezdte képezni a kakusza sakai 格差社会 [kakusa shakai] (egyenlőtlenségek társadalma), ami azt jelentette, hogy nyíltabban problémaként merült fel a családon belüli erőszak, az öngyilkosságok magas aránya, a gyermekbántalmazás, korrupciós ügyek, a munkások elszegényedése (Kingston 2018: 50).

Az egyén kiszolgáltatottsága az adott társadalmi működésnek, a technológiai környezetnek, a természetrombolás következtében beálló környezeti változásoknak, már a 20. századtól kezdve, globálisan a művészetek egyik lényegi témája. A fent említett okok miatt a Heiszei-korban különösen előtérbe került ez a jellegű kiszolgáltatottság-érzés, többek közt innen is eredhet Jamamoto stílusának elnevezése, a Heiszei-esztétizmus.

A Heiszei-esztétizmus a kiszolgáltatottság különböző aspektusaira épít, több oldalról közelítve meg annak gondolatiságát, az egyén belső és külső erőkkel szembeni tehetetlenségének és küzdelmének tapasztalatát tárja elénk.

 

Képek forrásai, ahol további festmények megtekinthetőek:

Takato Yamamoto

https://dangerousminds.net/comments/death_is_my_lover_the_decadent_erotic_art_of_takato_yamamoto
– https://www.juxtapoz.com/news/news/takato-yamamotos-heisei-estheticism/
– https://www.juxtapoz.com/news/the-work-of-takato-yamamoto/

Források:
https://www.artpedia.asia/takatoyamamoto/
http://www.gei-shin.co.jp/comunity/07/01.html
Jeff Kingston, A modern Japán kihívásai, Antall József Tudásközpont, Budapest, 2018.
Misima Jukio, Egy maszk vallomásai, ford. Gy. Horváth László, Jelenkor, Budapest, 2018.
https://maimanohaz.blog.hu/2020/01/14/a_kotozes_muveszete_egy_japan_fotos_meghokkento_kepei

Beküldve:

Kuzunoha (葛の葉)

A róka-szellem, és az Abe család története

Írta: Varga Lilla,  2020. 12. 26.

葛 -くず [kuzu] – Kudzu nyílgyökér (Pueraria montana). A pillangósvirágúak családjába tartozó faj, futó/terülő növény. Erős napfényben és árnyékos helyen is könnyedén megél, a szárazságot és a fagyot is jól bírja. Még ha a fagy el is pusztítja a növény nagy részét, mélyen a föld alatt az akár 1 méteres tárológyökérből újból képes kihajtani.

葉 -は [ha] – levél

Kuzunoha a japán mítosz-kultúra egy igen fontos alakja, ő volt ugyanis a híres onmjódzsi (jós, mágia-értő, szelleműző),  Abe no Szeimei édesanyja.

Utagava Hirosige: „Kuzunoha és az Abe gyermek”, 1845-48.

Történetét eredetileg 1734-ben I. Takeda Izumo írta bunraku (bábszínház) színpadra Asija Dóman Óucsi Kagami címen, és mivel a darab hatalmas sikert aratott, már egy évvel később, 1735-ben bemutatták kabuki darabként is.

A hadakozó fejedelmek korszakának végével, hosszú idő után béke köszöntött Japánra. Tokugava Iejaszu országegyesítése véget vetett a kisebb uradalmak közti állandó harcoknak, viszonylagos nyugalmat nyújtva a népnek. Ennek következményeképp volt idő, energia és pénz arra, hogy a művészet és kultúra kibontakozhasson, az urbanizációs folyamatok pedig kiváló hátteret nyújtottak a színházi, képzőművészeti és irodalmi élet fellendülésére. Természetesen a korszak-kritikának ugyancsak teret engedett a hosszú, nyugalmasabb időszak, melyet az Edo-kor fémjelez, és 1603-tól 1868-ig, a Tokugava sógunátus bukásáig, a Meidzsi restauráció kezdetéig szokás datálni.

Az ukijo-e 浮世絵 (fanyomat) festészeti stílus virágzása is az Edo-korhoz köthető. Az ukijo-e képek témájukat tekintve is reprezentálják a művészeti fellendülést – a „lebegő világ” múlékony, törékeny, titokzatos csodáit elevenítik meg, és a legendák a kabuki színpad mellett az fametszeteken is életre keltek.

浮く [uku] – lebegni, vidámmá, bizonytalanná válni
世 [yo] – világ, élet, korszak, időszak, társadalom
絵 [e] – festmény, kép

Kuzunoha története ebben a korban terjedt el, és vált rendkívül népszerűvé. A róka-szellem fájdalmasan végződő szerelme az ördögűzővel, harmonikus életük, sorsban rejlő múlékonysága nem véletlenül vált a színpad, és a festészet kedvelt témájává.

Kuzunoha szerepében: Kodzsiro Nakamura, 2004. Kabukiza

Az Abe-család

Az Abe, egy nagyon régi klán, már a Nihonsoki-ban (720) is említésre kerül az eredetük. A Heian korban (794-1185) jutottak először jelentős politikai szerephez, mely a kor elején felfelé, majd a közepe táján lefelé ívelt. Az Abe család Észak-Honsún telepedett le, és fokozatos erősödésével idővel függetlenségre törekedett. A 11. század közepére nyíltan szembeszegültek az udvarral, és megtagadták az adófizetési kötelezettséget Kiotó felé. 1051-ben végül a császári udvar a Minamotókat küldte az Abe lázadás elfojtására, ezt nevezték később a „korai kilenc éves háborúnak”, mely során fontos fordulat volt 1057-ben Abe no Joritoki halála, akivel Minamoto no Jorojosi végzett. A „kései hároméves háborúban” újfent felütötte fejét a lázadás az Abe család részéről, Joritoki fiai, Munetó és Szadató próbálták visszaszerezni a család dicsőségét, azonban ez is vereségükkel végződött 1062-ben, és Észak-Honsú felett a Fudzsivara család vette át az uralmat.
Innentől kezdve a történelem további sodrásában számos más család is Abe névvel rendelkezett, így nehéz megmondani, kik azok, akik ennek a főágnak a leszármazottai. Az Abe név az Edo korban merült fel ismét fontos politikai szerepben, mivel a Tokugava sógunátus egyik központi tisztségét, a ródzsú-t azaz „vének tisztségét” viselte a család több tagja is.

Abe no Szeimei, az egyik leghíresebb tagja volt a családnak, és a Heian kor elején tevékenykedett, amikor is még az Abe család karrierje felfelé ívelt. A korszak egyik hivatalának, az onmjórjó-nak a vezetője volt, mely hivatal adott teret a jóslást, okkultizmust, természettudományokat keverő kozmológia, az onmjódó számára. Alakját számtalan legenda övezi, melynek oka részben az is lehet, hogy a kor jellemzőivel ellentétben, ő elég sokáig, több mint hatvan évet élt; 921-1005 között.[1] Személyét övező legendák egyike az is, ami születéséről szól, mégpedig, hogy nem emberi anya szülte, hanem egy hófehér rókaszellem, azaz kicune adott neki életet.

Felmerülhet a kérdés, volt-e szándékoltság, vagy politikai utalás abban, hogy Kuzunoha és Abe no Szeimei története olyan sikert futott be a 18. században – abban a korban, mikor az Abe család újra politikai szerepet töltött be a sógunátusi rendszerben, mely a császársággal szemben a valódi hatalmat gyakorolta.

Kuzunoha története

Az „Asija Dóman Óucsi Kagami” a következőképp meséli el a rókaszellem és Abe no Szeimei születésének történetét:

Abe no Jaszuna, Kamo no Jaszunari onmjódzsi tanítványa volt, és szándékában állt feleségül venni mestere örökbefogadott lányát, Szakaki no Mae-t. Azonban valaki (Szeimei későbbi nagy ellenfele Asija Dóman) ellopta Jaszunari értékes varázstekercseit, melyek Szakaki no Mae gondjaira voltak bízva. A lány azért, hogy tisztára mossa becsületét a lopás miatt, öngyilkosságot követett el. Abe no Jaszuna-t megőrjítette a bánat, hogy elvesztette kedvesét, és magányosan vándorútnak indult, mely útja során az elméje fokozatosan kitisztult. A Sinoda erdőben aztán Jaszuna megmentett egy hófehér rókát, akit vadászok üldöztek. A róka hálából Szakaki no Mae húgának, Kuzu no Ha-nak alakját magára öltve kereste fel Jaszuna-t, aki végül beleszeretett és feleségül vette a lányt. (Más feldolgozásokban ez a rész úgy is szerepel, hogy Jaszuna sebet kapott, mikor megmentette a rókát a vadásztól, és hálából, hogy megmentette, a róka asszony-alakot felöltve ápolta a férfit. Jaszuna ezen időszak alatt szeretett bele a róka-asszonyba, majd miután felgyógyult, feleségül vette.)

A házaspárnak később fia született, Dódzsi (Szeimei gyermekkori neve). A fiú eleven volt és akaratos, örömét lelte a vadászatban, egyre-másra apró rovarokat és állatokat kapott el és evett meg. Kuzunoha szomorúan látta be, hogy ez annak a jele, fia megörökölte tőle a róka ösztöneit. Egy nap aztán a sors bekopogott az ajtón – az igazi Kuzu no Ha és szülei meglátogatták Jaszuna-t, ezáltal pedig lelepleződött a róka-asszony titka. Kuzunoha búcsúlevelében azt írta; „Ha keresni akarsz, gyere el a Sinoda erdőbe” – írás közben az asszony keze már manccsá alakult, szájába vette az ecsetet és úgy fejezte be az írást. (Más feldolgozás szerint a róka-asszony titka úgy lepleződik le, hogy fia megpillantja egyszer, mikor átalakul.)

Utagava Kuniszada, „Kuzunoha”, ukiyo-e, 1856.
Utagava Kunijosi:  Abe no Jaszuna és Kuzunoha, a „A Kiszokaidó 69 állomása”(Kisokaidô rokujûkyû tsugi no uchi) sorozatból, 1852.

Jaszuna és a fiúk felkeresték az asszonyt, és könyörögtek neki, hogy térjen vissza, azonban a róka, aki istenek hírnöke, nem maradhatott tovább az emberek világában. Megígérte viszont fiának, hogy mindig figyelni, ügyelni fogja a lépéseit. A darab végül Szeimei és fő ellensége, Asija Dóman közti csatával zárul.

Utagava Kuniszada, Kuzunoha a Sinoda erdőben, 1852.

A teljes színdarabot ritkán játsszák le egészében, leggyakrabban kultikussá vált jeleneteket mutatnak be, mint mikor Kuzunoha elválik fiától, vagy Jaszuna őrületét, mely külön tánccá alakult az idők során, és a kijomoto-stílus egyik jellegzetes példája.

Az oszakai Kuzunoha szentélyt, melyet a rókaszellemnek ajánlottak, a mai napig látogatják, és gyakran imádkoznak itt a gyermekekért.

Kuzunoha Inori szentély, Sinoda no Mori, Izumi prefektúra

 

Felhasznált irodalom:
Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, 1989.
Shigeta Shin’ichi, A Portrait of Abe no Seimei, Japanese Journal of Religious Studies 40/1: 77–97, © 2013 Nanzan Institute for Religion and Culture, https://nirc.nanzan-u.ac.jp/nfile/4240
Louis Frédéric, Japan encyclopedia, The Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, London, England, 2002.
George Sansom, A history of Japan to 1334, Stanford University Press, Stanford, California, 1958.
http://www.kabuki21.com/adok.php
Matthew Meyer: The Night Parade of One Hundred Demons, The Hour of Meeting Evil Spirits, The Book of Hakutaku, http://yokai.com/kuzunoha/
https://osaka-info.jp/en/page/kuzunohainarijinja

 

[1] Shigeta Shin’ichi, A Portrait of Abe no Seimei, Japanese Journal of Religious Studies 40/1: 77–97 © 2013 Nanzan Institute for Religion and Culture, https://nirc.nanzan-u.ac.jp/nfile/4240

Beküldve:

Miért is szerelmesedik bele egy magyar képzőművész Japánba?

Interjú Szöllősi Gézával – chat-diskurzus a japán társadalomról, történelemről, politikáról és kortárs kultúráról

Írta: Vadász Fruzsina, 2020. 12. 20.

Szöllősi Gézával, lapunk első időszaki lapszámának megjelenése után ismerkedtem meg, egy közös ismerősünkön, Salát Gergely Tanár Úron keresztül. Nem kicsit örültem az érdeklődésnek egy olyan, nemzetközi művészeti projekteket is megvalósító művész irányából, aki a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem után a Pécsi Tudományegyetem Zenei- és Vizuális Művészeti Szakán végzi a PhD-ját, és olyan díjakat is bezsebelt, mint a „Best Trash” Díjat, ami a „Hungarian Music Video Parade” rendezvény egyik díja, vagy a „Legjobb Díszlet” csoportos díját a Magyar Filmhét keretén belül. Ez csak pár díj a sok közül, a teljes felsorolást ITT lehet megtekinteni.

Bizarr vizuális művészetében szobrokat gyárt, grafikákat tervez, fényképeket készít és videókat forgat. Nem riad vissza a politikai eszmék, a vallás- és hitvilág újragondolásától; https://www.gezaszollosi.com/new-deities/, az állatvilág teremtményeinek átformálásától; https://www.gezaszollosi.com/my-pets/, és attól, hogy szürreális módon fordítsa ki a hagyományos világról alkotott képünket.

Saját honlapján publikált művészeti projektjei közül a „Suzuka and her Friends” című az, ami kifejezetten Japánnal foglalkozik, és azon belül is a modern japán nőisséggel. Számomra, egy keresztény gimnáziumban és egyetemen okított lánynak, kicsit „túl erősre”, „túl bizarra”, vagy őszintén fogalmazva, „erőteljesen alternatívra” sikerült projekt, a modern japán nőszerepeket veszi górcső alá, erősen kihangsúlyozva a testiséget, és kiemelve olyan szexuális témákat, elemeket, amelyekkel a modern kori japán női szerepkör problémás oldalaira világít rá. A projekt munkái itt érhetőek el, ami amellett, hogy a nőszerepeket vizsgálja, érinti a japánok bábokhoz, babákhoz, robotokhoz való furcsa viszonyát is – https://www.gezaszollosi.com/suzuka/.

A beszélgetés hangulata, hangneme is olyan „lendületesen alternatív”, kicsit „bizarr” volt, mint Szöllősi Géza művészete maga, akivel az interjú folyamán arról beszélgettem,  miért is szerelmesedett bele Japánba, és hogyan látja politikai-társadalmi-történelmi viszonylatokban a „Felkelő Nap Országát”. Továbbá szóba került az is, mik voltak a motivációi, hogy 2004-ben kétszer is ellátogasson az országba, hogy ott a rá jellemző stílusban fényképeken megörökítse azt, ahogy és amilyennek ő Japánt látta.

(A jelen cikk keretén belül felvonultatott fényképek is ennek a gyűjteménynek az elemei, a szerzőjük maga Szöllősi Géza.)

Szöllősi Géza: Project affair – T- and A., 2004.

Arra a kérdésemre;  „Mi fogott meg Japánban?”,  válasza a japán lányokra irányult: „A lányok –  fiatal voltam, és csacska”.

V.F.: Milyenek a „japán lányok”?

Sz.G.: Cukik.

V.F.: Bővebben??

Sz.G.: Tudod milyenek… egyfelől a mi értelmünkben is konzervatívak, másfelől szofisztikáltabb világból, civilizációból jönnek, mint mi… meg számomra olyanok, mint valami kis cuki macska!, de ez régen volt.

Kiegészítés – a „kawaii”-ról

A „kawaii” egy, a szocializációs folyamat során már az óvodai-bölcsődei időszaktól kezdődően elsajátított, nemileg meghatározott viselkedésforma, amely a japán lányoktól elvárásként merül fel a gyerekkorban, és felmerülhet felnőtt korban is.

Etimológiai szempontból a „kawaii”, vagyis a „可愛い” jelentése: aranyos, cuki, édes, imádni való, tündéri, vki/vmi olyan, akit/amit babusgatni és szeretgetni érdemes.
A kifejezés kulturális antropológiai 1999-es meghatározása Clancy-hez köthető, akit később, 2006-ban Yomota követett, aki a kifejezés szocio-kulturális, szocializációs aspektusait vizsgálta és mutatta ki.
Az 1970-es évektől beszélhetünk „kawaii boom”-ról, vagyis arról, hogy a „kawaii” viselkedéskultúra és norma elterjedt Japánban – a legjellemzőbb példa erre a Hello Kitty.
Masabuchi 1994-ben „kawaii szindrómáról”, vagyis „shookoogun”-ról beszélt, aki egyfajta társadalmi betegséghez, vagy társadalmi furcsasághoz hasonlította a jelenséget, ami hirtelen vált egy sokszámú követőt érintő társadalmi jelenséggé.

A „kawaii” elsősorban lányokra és nőkre jellemző extrém változata a „burikko”, vagyis az „ál-gyermekiség”. Ezt gyakran hozzák összefüggésbe a nemi szocializációs folyamatokkal, amikor is a kisfiúktól elvárt a „kakkoii”, vagyis a „jófej” / „cool”, a kislányoktól pedig az említett „kawaii” viselkedésforma/magatartás. Ennek értelmében az óvodai-bölcsődei nevelésben az óvó nénik „kiscsirkéknek”, vagy „kiskacsáknak” nevezik a fiúkat, a lányokat pedig „kisnyusziknak”, amikor sorba állítják a gyerekeket A „kawaii” viselkedési és kommunikációs forma, tehát a „cukin” való viselkedés, aminek része az aranyosnak vélt háziállatok, mint kiskutya és kiscica hangjának és viselkedésének, vagy egy aranyosnak vélt kisbaba gügyögéseinek utánozása a beszélgetés közben. Ugyanez a kommunikáció kiterjed az öltözködésre, tehát a divatra is, ami szerint a kislányos szoknya-blúz szett, pasztellszínű ruhák, smink, és az ehhez kapcsolódó masnis-fodros, cicafüles, nyuszifüles kiegészítők elvártak azoktól a lányoktól, akik a „kawaii” stílust követik.

A következő három japán nyelvű YouTube videón több információ is megtudható a „kawaii”-ról:

– 【約束の動画】ぶりっこで一本撮ってみた結果・・・【撮りました】
– 【閲覧注意】ぶりっ子になってみたらヤバすぎた件
– 【女子必見】男が思う『ぶりっ子とあざといの違い』やってみた！

Forrás:
Matthew Burdelski,  Koji Mitsuhashi: „She Thinks You’re Kawaii”: Socializing Affect, Gender, and Relationships in a Japanese Preschool. In.: Language in Society, Vol. 39, No. 1 (Feb., 2010), pp. 65-93

V.F.: És most mi van? Mi az, ami változott?

Sz.G.: Csak annyi változott, hogy felnőttem… De nagyon megérintett a világ, a japán család, ahogyan élnek, az a város pedig [megj. Tokyō] fantasztikus, de nyilván nem lehetett volna valójában hosszútávon beépülni, mindig „gaijin” [megj. külföldi] maradsz, de lehet jó is volt így, ilyen „fehérnek”…
Valahogy Gézát nehezen tudtam „eltéríteni” a beszélgetésünk „női narratívájától”, mert arra a kérdésemre: „Úgy értem,  mi volt az, amiben megváltozott, hogy inkább Japán, mint a japán lányok érdekelnek?” a válasz egyszerű volt: „Ja, úgy nincs különbség: Japán = japán nők és fordítva”. Amikor pedig arra kérdeztem rá, hogy a samurai-kultúra mennyire vonzó a számára, egy érdekesen és szokatlan módon elutasító választ kaptam:

V.F.: Ez a női narratíva kicsit bizarr nekem. … A szamuráj kultúra egyáltalán nem vonz?

Sz.G.: Az egyáltalán nem. Ez a japán macsóság – valljuk be – számunkra megmosolyogtató, aztán meg, ami a szegény japán fiúkból lett a nyugati (pop)kulturális offenzíva okán, hát…

V.F.: Miért?

Sz.G.: Hát nem sok szamurájjal találkoztam, inkább olyan hidrogénezett hajú srácokkal… mi is nevük?

V.F.: Pedig nálunk is van betyár-kultúra.

Amikor a yakuzára kérdeztem rá, akkor már előkerültek a társadalmi-politikai és történelmi témák is, az egyéb popkulturális szokások, és az érzékenyebb, talán „18+ karikás” kérdések is:

V.F.: És a yakuza?

Sz.G.: A japánok alapvetően a mai napig megszállás alatt vannak, ezt azért valahol ők is tudják. Valamikor a 2000-es években jöttek fel –  mi úgy mondanánk –  a jobbosok, van is egy ilyen könyv: „Japán mondhat nemet”. De mostanság Kína miatt nem is bánják már, hogy így alakult, a lényeg, hogy a hátsó kertben ott várnak a F-16-osok, bár ők jobbakat tudnának gyártani, de ugye nem lehet… (repülőgépet nem fejleszthetnek ’45 óta…).
Épp most néztem meg Takeshi Kitano, Outrage [megj. Autoreiji, Emésztő harag] c. filmjét. Nyilván, ilyen emberekkel [gengszterek, a szervezett bűnözés elemei] nem találkoztunk élőben, alapvetően egy lányos rendszerben mozogtunk. Japánosan kedvesek voltak mindig a körülöttünk lévők, pl. tartottam a mikoshi szentélyt is a vállamon pár percig, [megj. a mikoshi szentélyek a shintōista fesztiválok, szertartások hordozható szentélyei, amiket több ember a vállán hordozva szokott cipelni a fesztivál, vagyis a szertatás alkalmával] majd’ meghaltam, mert még slaggal is locsoltak ezerrel, de csak jófejségből, pont minket… [megj. egy mikoshi szentély elég nehéz, és a melegben való cipeléshez néha elkél „némi külső segítség”]
Aztán meg jól néznek ki a „half” gyerekek, ismerek is egy párat…

V.F.: Az egyik volt barátom is emlegette a „haafu”-ket. Aranyosak állítólag, azonban azt is hallottam, hogy a „haafu”-ket nem tartják a japánokkal egyenrangú polgároknak. Te erről tudsz valamit?

Szöllősi Géza: Taku from Japan, 2004.
Kiegészítés – a „haafu” gyerekekhez és a „gaijin”-okhoz

A „haafu”, vagyis „half” gyerekek a félig-japán, félig-fehér [ritka esetben fekete] (európai vagy amerikai) gyerekeket jelöli, akik „nem teljesen japánok, de mégis valahogy japánok”, a „gaijin” pedig azt a „külföldit”, aki „nem közénk, japánok közé való”.

Mindennek a megkülönböztetésnek a háttere az úgynevezett „uchi-soto”, vagyis a „belső és a külső tér” társadalomfelfogás, ami a Jōmon-kortól volt meghatározó Japánban. Ez egy különleges kommunikációs rendszert is magával hozott, ami szerint elkülönülnek a különböző tiszteleti nyelvek a köznyelvtől, ami a „honne-tatemae” viselkedésben, tehát a „valódi vélemény – kifelé kommunikált vélemény”-ben is megnyilvánul. Eszerint a kommunikációs metódus szerint a világ egy belső és egy külső részre bomlik, amelyben a belső, vagyis az „uchi” körben helyezkedek el én, és a hozzám közelebb álló családi és baráti kör, amelyen kívül helyezkedik el a „soto”, vagyis a külső kör, akikkel én alkalmi, vagy folyamatos nem-személyes kommunikációt folytatok. Az „uchi” körön belül az „én” világa nem képez zárt egységet, hanem kiegészül a közeli családtagokkal, a közeli és bizalmas barátokkal, a legbizalmasabb kollégákkal. A kettő közötti határvonal egy erősen zárt vonalat alkot, nagyon nehéz a „soto” körből bekerülni az „uchi” körbe. Az „uchi” és a „soto” körökön kívül helyezkedik el az „ismeretlenek” köre, akikkel egy japán abszolút nem kommunikál, emiatt, ha egy japán véletlenül meglök egy ismeretlen embert az utcán, nem kér tőle elnézést. Mindez, vagyis az „uchi-soto” társadalomfelfogás megnyilvánul nemcsak a kommunikációban, hanem abban is, ahogy a személy a társadalmi helyzetét közvetíti, amilyen megjelenéssel és öltözékkel bír az illető. A „soto” kommunikáció emellett még megjelenik abban is, ahogy egy vevő és egy eladó a boltban egymással kommunikál, amikor is az eladótól a maximális figyelem és udvariasság az elvárt a vevővel szemben – Japánban az eladó köszönti a vevőt, és nem fordítva. Ugyanez a viszony az, ami meghatározza egy munkavállaló lojalitását a munkaadójával szemben, mert a munkaadó is valamilyen mértékben az „uchi” része.

Forrás:
Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019.

Sz.G.: Hát most, hogy is mondjam… a japánok nem nagyon rajonganak a diverzitásért, és ezt nem is túlságosan szégyellik.

V.F.: Ezt hogy érted? Tudod, mi a Folyóiratnál nem feltétlenül ilyen megvilágításban szeretnénk megismertetni Japánt. Mármint nyilván, Japánnak árnyoldala is van, nekem az egyik kutatási területem pl. az atombomba-áldozatok kérdésköre, azonban mi nem csak a kritikát, hanem a szépet is meg szeretnénk mutatni …

Sz.G.: Az egyetlen nem „fehér” nép, aki effektív ellenállt a történelemben, és eljutott egy sajátságos, nem csupán lemásolt civilizációig, amely a miénknél (K. Európa) is fejlettebb, itt, a két ezer éves Limes határ partján, a periférián. Pedig ez a valóság, te is tudod. De azért cukik.
Mondok egy példát. Ott vagyunk tengerparton a lányokkal, tanulgatjuk a szörföt egész nap, nem messze tőlünk egy filippínó család bandázik, mi simán odamentünk hozzájuk, söröztünk velük, pacsizunk, ugye alapból barátságos az a nép, de a japánok csak kamilláztak, mi a fenéért haverkodunk velük, mondtak is rájuk egy szót…
Na mindegy. Nem akartalak elrémíteni, engem ezek a japán furi dolgok érdekeltek. De hát csinálták aztán a walkman-t is.

V.F.: Szerintem, az a fajta fejlődés, amit te említesz, inkább a protestáns etikához, és a Max Weber-i gondolathoz áll közel. És milyen „furi dolog” érdekelt? Mit értesz „japán furi dolog” alatt?

Sz.G.: Azt a… hogy hívták a hülye ruhákban mászkálókat? Meg a hentai-nak szánt teljes emeletnyi könyvesbolt-részleg? Olyan abszurd volt az egész.
Például voltam egy délelőtt egy matiné vetítésen az anyukával, aki nyilván csak japánul tudott, egy moziban, ahol valami eszement amerikai vámpíros-szexes filmet vetítettek, és tele volt a moziterem csak 60+-os japán anyukákkal, meg én! Még tapsoltak is a film végén, mint itt anno ’80 előtt volt szokás….

V.F.: Igen, a cosplay versenyeket először nekem is szoknom kellett. …

Sz.G.: Na mindegy, régen volt.

Szöllősi Géza: Project affair – L. and I. and T., 2004.
Értelmezés – a „hentai”-hoz és a „cosplay”-hez

A „hentai”a japán animék, (rajzfilm) mangák, (képregény) és számítógépes játékok egy olyan fajtája, amely erőteljesen tartalmaz szexuális jeleneteket. Külön kategóriákban jelennek meg a férfi és női homoszexualitásról szóló művek, külön kategóriát jelent az, amit kezdő rajzoló alkot meg, és külön kategóriát az, ami különösen pajzán és buja tartalmat is megjelenít.

A „cosplay” kifejezés a „costume play” szóösszetétel rövidítése, az előadó-művészet egy olyan formája, amikor a résztvevők különböző jelmezeket öltve testesítenek meg egy-egy film-, rajzfilm-, képregényhőst, történelmi figurát, vagy egyéb ötleteket. Elég gyakori az is, hogy maga a jelmeztervező és jelmezkivitelező személy viseli a jelmezt, és saját maga alkot a jelmezhez illő előadói koreográfiát is. Versenyek is tartoznak hozzá, nemzetközi és nemzeti szinten egyaránt. Mindez egy ma már nemzetközivé terebélyesedő szubkultúrát alkot. Itthon a legrangosabb fórumoknak a MondoCon, az AnimeCon, a Budapest Comic Con, vagy a Fantasy Expo számítanak. Maga a „cosplay” előadó-művészet Japánból származik.
Forrás:
MondoCon előadóként saját magam is hallottam az elsőnek említett fogalomról, a második fogalommal kapcsolatosan pedig tapasztalattal rendelkezem.

V.F.: Említetted egyszer Nankingot, ahol a japánok szörnyű mészárlást végeztek. Azt is, hogy Japán tulajdonképp a mai napig megszállt ország. Mi a véleményed Okinawáról és Hiroshimáról? És persze Nagasakiról?

Sz.G.: A csoda az, hogy milyen gyönyörű világot építettek azóta, ami most megint veszélyben van Fukushima és Kína miatt, pedig a japánok annyira igyekeznek – ha jól emlékszem, a megfelelő kifejezés a „dōzo-dōzo”.

V.F.: Tudod, Japán hadba lépését hivatalosan nem Hirohito rendelte el, hanem az a szélsőséges katonai kormányzat, amitől maga a Császár is félt.

Sz.G.: Ez a mostani oktatási narratíva, nem vagyok történész…
Vicces, de milyen az, hogy mindig elmegy az aktuális Miniszterelnök a II. világháborús síremlékhez, valami „dzsindzsa”-hoz, (a Yasukini Jinja-hoz)? Ilyenkor a kínaiak mindig hőzöngenek. Mindenesre, csak próbáljuk behelyettesíteni a gesztust európai/magyar viszonylatba!

Kiegészítés – a Nankingi Mészárláshoz és a Yasukuni Szentélyhez

A Nankingi (Nanjingi) Mészárlást Conrad Totman, a Japán Hadsereg a II. világháborúban, a kínai fronton végzett tevékenységei közül a „legkirívóbb kegyetlenkedés”-nek bélyegezte, ami Kína Nanking (Nanjing) városában, a Kuomintang (Guomindang) Párt fővárosában zajlott 1937 decemberében. Az esetet „Nanjing megerőszakolása”-ként is szokták emlegetni. A becsült áldozatok száma 100.000 és 300.000 fő között mozog, a város épületeinek több mint egyharmada semmisült meg a támadásban, az emberi áldozatokra pedig a tömeges kivégzések és a több 10.000 szexuális megerőszakolás során került sor. Iwane Matsui adta ki a kegyetlenkedésekre a parancsot, akit később a Nemzetközi Hadbíróság előtt bűnösnek ítéltek. Az eset mementóként szolgál a mai napig Japán, a II. világháborúban elkövetett kegyetlenkedéseire, a Nankingi Mészárlás Emlékközpont gondozza ennek a szellemi örökségét.

A Yasukuni Szentélyt, vagyis a Yasukuni Jinja-t a Meiji Restauráció korszakában építették 1869-ben, eredetileg  Tōkyō Shōkonsha néven, a hazájukért hősi halált haló katonák emlékére. A mai nevét 1879. június 4-én kapta. Később a Szentély kibővült az Első Japán-Kínai Háború (1894-1895) és a Japán-Orosz Háború (1904-1905) hősi halottainak emlék-sírhelyével is, és shintōista funkciója az volt, hogy egyrészt emléket állítson a hősi halottaknak, másrészt, hogy megvigasztalja a hősi halottak szellemeit. Az Állami Shintō azoknak a hősi halottaknak a lelkeit, akiknek síremléke volt a Yasukuniban, kamikká, vagyis istenekké emelte. A Szentély később kibővült a II. világháborúban elesett japán katonák síremlékeivel is, tehát a Szentély a II. világháborúban elesett katonák emlékhelyévé is vált. 1946. szept. 1-jén leválasztották a Shintōista Egyház Központi Hivatalától, független vallási intézménnyé vált, és a korábbiakból csak a „szellemvigasztaló” funkcióját őrizhette meg. Az első miniszterelnöki látogatásra 1951. okt. 18-án Yoshida Shigeru Miniszterelnök részéről került sor, amit 1975. aug. 15-én Miki Takeo Miniszterelnök látogatása követett, és mindez kialakította a japán miniszterelnökök látogatási szokását a Yasukuni Szentélybe.

Az első társadalmi és nemzetközi „felhördüléseket” az okozta, hogy 1978 októberében Matsudaira Főpap kezdeményezésére közösen eltemették 14 „”A” osztályú háborús bűnös” szellemét, előzetes társadalmi-politikai konzultáció nélkül, amit az is fokozott, hogy a Szentély vallási autonómiája, és politikától való függetlensége miatt ezek a szellemek is megkaphatták az isteni státuszt. A japán-kínai kapcsolatokat a II. világháború után rendező, egyik legfontosabb dokumentum, az 1972-es Japán-Kínai Közös Nyilatkozat lefektette, hogy a Kínai Népköztársaság a két nép barátsága érdekében lemond minden háborús kártérítésről. Ettől függetlenül azonban Nakasone Yasuhiro Miniszterelnök 1985. aug. 15-i Szentély-látogatása a II. világháború végének negyvenedik évfordulója alkalmából felbujtotta a kínai közvéleményt, és a kínaiak azóta is hajlamosak tiltakozni, amikor egy-egy japán miniszterelnök meglátogatja a Szentélyt. Habár a Szentély vallásilag autonóm módon cselekszik, és független mind a császári diplomáciától, mind a kormányzati politikától, a nemzetközi, és első sorban a kínai közvélemény, a miniszterelnöki látogatást a japán háborús bűnök legitimálásaként értelmezik.
Forrás:
Conrad Totman: Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest
Encyclopaedia Britannica: Nanjing Massacre, Chinese history – https://www.britannica.com/event/Nanjing-Massacre
Kuragane Kei: Yasukuni Szentély, avagy a politikai csatatér. In.: Salát Gergely, Szilágyi Zsolt: TRAUMÁK ÉS TANULSÁGOK A II. világháború öröksége a Távol-Keleten. Typotex Panta, Pázmány Nemzetközi Tanulmányok 8. Kötet, Budapest, 2017.

V.F.: Igen. A Yasukuni egy nagy gócpont. Tavaly volt 150 éves. Már sokat és sokszor említetted azt a tisztelet-érzést, amit Japán kiváltott belőled. Viszonylag összefoglaltan, mi az, ami a tiszteletet kiváltotta belőled?

Sz.G.: A civilizáció magas foka, az emberek közötti együttélést lehetővé tevő, messzemenőkig betartott (ki nem mondott) szabályok, és a keresztény moralitás teljes hiánya.
Kérdezte az egyik lány, hogy bár nagyon szereti az európai képzőművészetet, de nem érti, miért is van az, hogy a képek 70%-án egy meztelen férfit kínoznak.
És valóban igaz.

V.F.: Még jó volna többet beszélgetni, mert értékesnek és izgalmasnak tartom a tapasztalataidat Japánról. De akkor mostanra „oyasuminasai”.

Sz.G.: Ez, ha jól emlékszem, valami olyasmit jelent, hogy „jó éjszakát”?

V.F.: Igen. Jól emlékszel. Jó éjszakát kívánok!

Szöllősi Géza: Egao wo tamotsu, 2020.

 

Köszönet:
Külön köszönet Salát Gergely Tanár Úrnak az összeköttetésért! (ありがとう。/  谢谢.)

Források:
Szöllősi Géza – https://www.gezaszollosi.com/
Matthew Burdelski,  Koji Mitsuhashi: „She Thinks You’re Kawaii”: Socializing Affect, Gender, and Relationships in a Japanese Preschool. In.: Language in Society, Vol. 39, No. 1 (Feb., 2010), pp. 65-93.
Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019.
Conrad Totman: Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest
Encyclopaedia Britannica: Nanjing Massacre, Chinese history – https://www.britannica.com/event/Nanjing-Massacre
Kuragane Kei: Yasukuni Szentély, avagy a politikai csatatér. In.: Salát Gergely, Szilágyi Zsolt: TRAUMÁK ÉS TANULSÁGOK. A II. világháború öröksége a Távol-Keleten. Typotex Panta, Pázmány Nemzetközi Tanulmányok 8. Kötet, Budapest, 2017.

 

Beküldve:

A szépség, ragyogás és szellemi reneszánsz képviselője, Hiroko Otake

Varga Lilla, 2020. 11. 04.

Hiroko Otake (1980-), kortárs nihonga festő. A Tokiói Művészeti Egyetem Festészeti Tanszékén doktorált Japán Festészet szakon, ahol jelenleg is oktató és kutatói asszisztens. 2009 óta éves szinten vesz részt csoportos és egyéni kiállításokon, és számos projekt viseli magán kezei nyomát, legyen szó többek közt könyvborítókról, japán és európai stílusú ruhákról, műszaki eszközökről, vagy szállodai szobákról.

 

 

 

 

 

 

Festészetét figuratív és nonfiguratív ábrázolás egyaránt jellemzi, ennek köszönhetően pedig, habár leginkább pillangó és virág motívumokkal dolgozik, festményei rendkívül sokszínűek maradnak. A Psziché szimbólumot életre hívó, pillangó tematikájú képeket leginkább az egyedi, különböző aspektusokból megformált metamorfózisábrázolás teszi izgalmassá, mely a színek és formák szintjén egyaránt tetten érhető.

Hiroko Otake, saját művészetéről így nyilatkozik:

„Festményeim fő témáját a lepkék és virágok adják. Összekapcsolódnak egy soha véget nem érő pillanatban, a bizonytalanság leple alatt, ahol a létezés minden pillanata folytonosan új arcot ölt magára. A pillangó jelen esetben „Psyche” jelképe, mely a görög „ψυχή” szóból ered és az életet jelöli, „lélegzet”, „szellem” és „lélek” értelemben. Végtére pedig az ego-t is jelenti, az egyén tudatát. Tehát amikor pillangókat festek, azok a lélek, az elme és a Numen (Isteni hatalom) hármas szimbólumaiként jelennek meg, de emellett a szépség, ragyogás és a szellemi reneszánsz hírvivői is.
Azért kezdtem el pillangókat festeni, mert hasonlóságot érzek velük – hogy képesek a megújulásra, mely a természet múlékonyságából adódó változások korlátlan lehetőségeiből fakad. A festményeimen keresztül, a pillangó szimbólumának mélységével szeretném kifejezni a benyomásaimat, érzéseimet, mindazt, ami bennem van.”

(Forrás: waterfall-gallery, ford. Varga Lilla)

Képei az alábbi linken, a művész hivatalos oldalán is megtekinthetőek:
https://www.hiroko-otake.com/artworks/nihonga/

 

Mi is az a nihonga 日本画?

Mikor a Meiji-korban az európai festészeti stílus teret nyert magának Japánban, eljött az idő, hogy megkülönböztessék a klasszikus japán festészeti technikákat alkalmazó, jellegzetesen japán motívumokat és témákat feldolgozó festészeti irányzatot attól, melyre az európai festészet nagyobb mértékben hatott. Így vált külön a nihonga, a klasszikus japán festészet és a jóga 洋画家 [yōga], az európai jellegű festészet.

A nihonga-irányzat ragaszkodik tehát a régi anyagokhoz, technikákhoz – pl. a fekete vagy színes tushoz, leginkább a Muromachi-kor és korai Edo-kor motívumaihoz, témáihoz. Fára, selyemre vagy papírra festenek, és természetes matériákból (kagyló, ásványok, állati és növényi származékok) előállított festéket visznek fel, hal és állati csontból főzött ragasztóanyaggal (nikawa) a vászonra, valamint aranyat és más fémeket is beépítenek, jellemzően pl. levél formában a festménybe.

Hiroko Otake, „Metamorphosis”

 

Forrás:
Itó-Maeda-Mijagava-Josizava, Japán művészet, Corvina, 1980.
„What is nihonga?” – Yamatane Museum of Art
https://www.hiroko-otake.com/
https://www.waterfall-gallery.com/hiroko-otake

Beküldve:

Cukioka Jositosi „holdjai”, melyek legendák felett őrködnek

月岡芳年 [Tsukioka Yoshitoshi] (1839-1892) 

Cukioka Jositosit az ukijo-e utolsó nagymestereként emlegetik. Már fiatalon megmutatkozott a tehetsége, Utagava Kunijosi keze alatt tanult. 1853-ban született meg legkorábban publikált műve, a „Heike harcosok a tengersírban” címmel. A későbbiekben Kikucsi Joszai művészete hatott rá, és az európai művészet elemeit ötvözte egyéni stílusával.

„A százarcú hold” c. sorozata (Cuki Hjakusi (1885-1891)), 100 darab ukijo-e képet ölel fel, melyek a kínai és japán kultúra valamilyen módon összefüggő alakjait ábrázolja, és melyeket a hold motívum fog össze.

„Kijomi partjainál még az ég is elzárja az utat, a holdat pedig Miho fenyvesei tartóztatják fel” 1886.

A fenti képen a jellegzetes sisakot viselő harcos, Takeda Singen (1521-1573), egy arany felhőn ülve nézi a Fudzsit. Az előtte elterülő Miho földnyelv az ellenőrző pontokkal, szimbolizálja a hadúr Japánt egyesítő törekvéseit a 16. században.

„Hegyen ülő hold, eső után” 1885.

1193-ban a Szoga testvérek, Tokimune és Dzsúró megtámadták Minamoto Joritomo táborát, azzal a szándékkal, hogy  megbosszulják apjuk halálát. Tervük sikerrel jár, mert végeznek apjuk gyilkosával, Kudó Szukecunéval, azonban a támadás folyamán Dzsúró életét veszti, Tokimunét pedig elfogják és később kivégzik. A festmény Tokimunét ábrázolja, aki a holdfényben fürdő hototogiszu-t (japán v. kicsi kakukk) nézi. Úgy tartják, hogy a kakukk kiáltása a lelket, a következő életébe hívja, ezért a magány, az élet múlandóságának melankolikus szimbóluma.

„Kasszia-fa és a hold – Wu Gang” 1886.

A legenda szerint Wu Gang (jap. Gobecu) büntetésképp, hogy a kassziafa varázslatos magját gonosz célra használta, egy sziszüphoszi feladatot kapott az istenektől, mégpedig, hogy a holdon növő nyolc óriás mannakasszia fa ágait kell örök időkig nyesnie, melyek azonban rögtön visszanőnek.

„A százarcú hold„, a „Cuki Hjakusi”, száz figura száz történetét meséli el ekképpen, Cukioka dinamikus, pontos stílusában, motívumok segítségével megelevenítve a japán kultúra és történelem legendáit.

További képek és történetek a „A hold száz arca” c. sorozatból, a Hibikipédiában:

Cuki Hjakusi

 

Forrás:
https://www.britishmuseum.org/collection/term/BIOG7595
https://www.artgallery.nsw.gov.au/collection/works/?page=1&group_accession=258.2012.1-103
https://ukiyo-e.org/artist/tsukioka-yoshitoshi

Beküldve:

Nagyító alatt: Oszen és Urazato (Izumi Kjóka, Oszen és Szokicsi c. műve alapján)

Varga Lilla, 2020. 03. 31.

 

„Mikor az étel elkészült, megfújta, hogy ne legyen olyan forró, s közben elmesélte Szokicsinek a szép Urazato történetét. Oszen még gyönyörűbb volt, mint a történet főhősnője. És bár a hó sem hullott, mint a mesében, az apró hátsókert nedves salakja felett kavargó cseresznyevirág- szirmok tán még szívszorítóbb látványt nyújtottak.„
/Izumi Kjóka, Oszen és Szokicsi/

Izumi Kjóka novellájában olvashatjuk a fenti idézetet, Szokicsi és Oszen tragikus szerelmi történetének egy jelenetét, mikor Szokicsit, a tizenhét éves, elveszett ifjút, Oszen az otthonába viszi, és miután megeteti az éhező fiút, elmeséli neki Urazato tragikus meséjét. Oszen és Urazato, mindketten az irodalmi/színpadi művek jellegzetes, tragikus sorsú hősnői, gyönyörű, kitartott kurtizánok, akik alávetettei a sorsnak, melyben a halál és a szerelem, elválaszthatatlanul fonódik össze.

Curuga Vakasza-no-dzsó (1712-1786) Akegaraszu jume no Awajuki (Hajnali varjúszó álma: szállingózó hó, ca. 1772) című sinnai balladáját idézi itt meg a szöveg.
Urazato, aki Oszenhez hasonlóan, szintén kurtizán volt, megpróbált megszökni a bordélyházból, azonban menekülési kísérelte nem járt sikerrel. Büntetésképp a havas kertben, egy fenyőfa törzséhez kötözték, és otthagyták. Míg élete a téli hidegben lassan elszállt, szerelméről, Tokidzsiróról álmodott. Álmában a férfi, háztetőkön lopakodva jött el, hogy megmentse őt.

A fenti kép Konisi (Utagava/Goszótei) Hiroszada alkotása, mely egy jelenetet ábrázol az Akegaraszu jume no Awajuki-ból. A bal oldali panelen Tokidzsiró látható, ahogy igyekszik megmenteni a szerelmét. Középen, a fenyőhöz kötözve áll Urazato, jobb oldalt pedig a kurtizán segédje (kamuro) próbálja védeni „nővérét” a dühös szeretőtől.

Urazato meséje, több verzióban is napvilágot látott a későbbiekben. Egy másik történet szerint  Urazatót bár kiszabadítja Tokidzsiró, kettős öngyilkosságot követnek el, mert csak ekképp menekülhetnek meg és maradhatnak örökké együtt. De van olyan befejezés is, melyben megmenekülnek, és boldogan élnek együtt tovább.

Mi is a sinnai ballada, a műfaj, melyben az eredeti történet született? A sinnai, egy narratív dalstílus, a dzsóruri (samiszenen kísért dal) egy fajtája, mely az Edo korban (1603-1868) virágzott. A sinnai elődje a bungo-busi (a busi [節] karakteres beszédmódot is jelent), melynek szomorú dalai öngyilkossági hullámot indítottak, ezért az edoi hatóságok betiltották 1740-ben. Bungo-busit tanult eredetileg Curuga Vakasza-no-dzsó, aki a tilalom után új dalokat kezdett komponálni, tehetséges tanítványával, Curuga Sinnai-al, akiről a későbbiekben a műfaj is a nevét kapta.

Izumi Kjóka (1873-1939), a kései japán romantika meghatározó szerzője. Nagy hatással volt rá a kuszazósi, mely több fajtája (akahon, aohon, kurohon, kibjósi, gókan) az Edo-kori kommersz irodalmat öleli fel, ukijo-e képekkel illusztrált kis könyvek formájában. Izumi Kjóka által képviselt dekadens romanticizmus, a borzongás, a téboly és a groteszk állandó jelenléte kísérteties történeteiben, Edgar Allan Poe művészetét juttathatja az olvasó eszébe.

 

Felhasznált Irodalom:
Izumi Kjóka, Szentek és Démonok, ford. Szabó Nóra, Quattrocento, Bp., 2013.
Izumi Kyõka, Japanese gothic tales, ford. Charles Shirõ Inouye, University of Hawai’i Press, Honolulu, 1996.
Alison McQueen Tokita, Japanese singers of tales: Ten Centuries of Performed Narrative, Routledge, 2016.
Christopher Y. Blasdel, Tales of romance and bloodshed come alive in Shinnai song
Michael Cooper, Monumenta Nipponica, vols. 26-52:1, Sophia University

Kép:
Konisi (Utagava/Goszótei) Hiroszada, Akegaraszu jume no Awajuki

Adatvédelmi irányelvek Köszönjük WordPress!