Címke: társadalom

Beküldve:

Szerelem, házasság és válás a megosztott társadalmú Japánban: az „Aristocrats” című japán társadalomkritikai játékfilm

Társadalomtudományi szemléletű filmismertető és társadalomkorrajz

Írta: Vadász Fruzsina, 2022. 05. 09.

Filmadatlap

Filmcím: あのこは貴族 (Anoko wa kizoku) // Aristocrats
Rendező: Sode Yukiko
Főszereplők: Kadowaki Mugi, Mizuhara Kiko, Kora Kengo
Megjelenés éve: 2020/2021
IMDb-Filmprofil: https://www.imdb.com/title/tt12440140/?ref_=ttfc_fc_tt

A filmről személyesebben, rövidebben …

A film első tekintetre úgy tűnhet, mintha női sorsokról, női nézőkhöz szólna, akiket a csendes és mély érzelmek, valamint a gazdagság harmóniája nyűgöz le – akiknek ez szűrődik le a filmből, azok bizony nem kicsit tévednek. Jellemzően olyan alkotás ez, ami nem mindenkinek fogja elnyerni a tetszését, ugyanis se nem mozgalmas, se nem látványos, inkább csendesen mély és visszafogottan szép. A filmet első sorban azoknak ajánlom, akiket a japán társadalom mélystruktúrái, a társadalom szerkezetét fenntartó szokások, és a társadalom egyenlőtlenségei iránt mutatnak érdeklődést. Azok számára, akiket a japán társadalom, családügy, esetleg a japán családjog is mélyebben és részletesebben érdekel, igazi csemege ez a film, mert rengeteget lehet belőle tanulni, okulni és tapasztalni – ide tartozom én is, mivel a releváns jogi vonatkozásokkal kapcsolatosan korábbi kutatásaim és tudományos publikációim[1] voltak és a jelenlegi a szakdolgozatomat is a japán családügy tematikájából írtam, így különösen nagy élményt nyújtott a film érzelmi mondanivalója és a tanulságai is.

A film kettő nő életéről, egy házasság nyélbeütéséről, annak lezárásáról, a társadalmi osztályok különbözőségéről szól és arról, hogy kinek mit is jelent a boldogság.
Egy fiatal, felsőbb osztálybeli nő magányos utazásával kezdődik a történet – Haibara Hanako (Kadowaki Mugi) családi vacsorára igyekszik, és késve érkezik egy elegánsabb, hagyományos étterembe, ahová azonban nem egyedül, hanem egy partner oldalán várták. Halkan kínos a pillanat, majd a családtagok között Hanako szingli-életmódja lesz az elsőszámú téma. Az estén a családtagok több generációval képviseltetik magukat. A jelenet kínos éle adja meg a motivációt Hanako számára, hogy párt és férjet keressen magának, összekötő barátok és hivatásos közbenjárók segítségével. Végül meg is találja az illetőt Aoki Keichiro (Kora Kengo) személyében, aki egy gazdag és előkelő család fiúgyermeke, és ennek megfelelően a politikusok társadalmi osztályának is a tagja. Pár találkozás és randevú után megtörténik a lánykérés, valamint a jegyesség után az esküvő is.

A jegyesség időszakában ismerkedünk meg Tokioka Miki (Mizuhara Kiko) jelentősebb megpróbáltatásokkal járó, és a nő elé magasabb kihívásokat görgető életével. Miki egy vidéki, alsóbb osztályból érkező, kitartó és szorgalmas dolgozó nő, akinek önszorgalmából sikerült felvételt nyernie egy rangosabb egyetemre, ahonnan azonban a családi körülményei miatt még annak elvégzése előtt távoznia kellett. Később hostess munkából átlépve az IT cégek világába önerejéből emelkedett fel a felsőbb osztályok mindennapi életébe. Ő volt Keichiro szellemi és lelki társa addig, amíg Keichiro össze nem házasodott Hanakóval.
A kettő nő szeretetnyelve és boldogság-felfogása merőben különbözik egymástól. Hanako számára a film elején az jelenti a boldogságot, amire a családja nevelte őt, vagyis egy tökéletes házasság egy tökéletes fellépésű és tökéletes társadalmi státuszú férfival, azonban idővel ebben a szerepkörben abszolút magányosnak és elhagyatottnak érzi magát.
Ezzel ellentétben Miki még a saját családi környezetétől eltérő, felsőbb osztálybeli közegben is természetesen mosolyog és viselkedik, és emiatt a természetesség miatt is képes Keichiro figyelmét jobban magához vonzani, mint Hanako elmagányosodása.
Hanako a házassága kezdetén a saját társadalmi osztályának játékszabályait betartva keresi a boldogságot: termékenységi klinikákra jár, a barátnői babaváró zsúrjain vesz rész. Azonban minden igyekezete ellenére sem tud teherbeesni. Mindebből kiutat keresve szakít a hagyományos szabályokkal és dolgozni kezd, ez viszont ahhoz vezet, hogy a feleségi feladatait elhanyagolja, és a férje lelkétől is eltávolodik, a házasságuk pedig válással végződik.
Végül Hanako a saját társadalmi osztályában, egy hegedűművész barátnője karrierjének menedzsereként találja meg azt az utat, amelyen kiteljesedhet. A film zárójelenete egy általánosiskolai koncert, ahol Hanako mint a barátnője menedzsere, és Keichiro mint az iskola politikai patrónusa vesznek részt. Ahogy egymásra néznek, a tekintetükben megbocsátás és boldogság tükröződik.
A film egyik központi jelenete az, ahol Hanakót, hegedűművész barátnője bemutatja Mikinek, akitől Hanako tanácsot kér Keichiroval kapcsolatban – milyen ember is ő, hogyan lehetne szeretni és megérteni, hogyan tudná Keichiro lelkét olyan módon megfogni, ahogy az Mikinek sikerült. Tanulságos az a jelenet is, amikor Miki a magasabb osztálybeli, újsütetű barátnőivel ül le teázni egy elegánsabb és drágább étteremben, ahol Mikire egy közelebbi barátnője rászól, hogy ne nézze az árakat az étlapon olyan látványosan.
Az a jelenet is sokatmondó, amikor a taxiban ülő Hanako vágyódva nézi a nála sokkal boldogabb, biciklivel közlekedő Mikit.
A kettő nő társadalmi osztálybeli különbségeit az a jelenet összegzi a legjobban, amikor Miki egy barátnőjével a gazdagságtól csillogó felhőkarcoló-negyed egyik felhőkarcolóján beszélgetve megjegyzi, hogy korábban egyiküknek sem adatott meg az a lehetőség, hogy ezt a látványt megtekinthessék, azonban arra, hogy egy magasabb felhőkarcoló tetejéről mindent beláthassanak, valószínűleg sohasem lesz lehetőségük.

A filmet a 2022-es Japán Online Filmfesztivál keretén belül nézhettük meg, mely 2022. febr. 14-től 2022. febr. 27-ig tartott, és 25 kortárs japán film megtekintését tette lehetővé.

A filmről tudományos-szakmailag, mélyebben …

A filmben pont annak a különbözőségét látjuk, ahogy a mai, kortárs Japánban a hagyományos, konzervatív elitista felsőbb társadalmi osztályok elváltak a posztmodern Japán alsóbb osztályaitól, amelyek kezdik feladni a hagyományos japán munkaetikai és családi hagyományok erkölcsiségét, míg a gazdagabb konzervatívabb felsőbb osztályok a mai napig igyekeznek megőrizni az évszázados japán hagyományokat. Mindennek a munkaügyi-gazdasági vonatkozásairól kettő korábbi cikkünkben is írtunk, egyrészt a hagyományos japán munkakultúra és munkahelyi etika kérdéseiről, másrészt pedig a gazdasági válságot követő gazdasági stagnálás időszakában a „nem hagyományos japán munkakultúra” és a munkaetika megváltozásáról is, az elsőnek megemlített cikkünkben azt is elmagyaráztuk, hogy mi is mindennek a gazdasági háttere, és mit is jelent a „Japán elvesztegetett évtizedei” kifejezés.

A filmben azt látjuk, hogy Hanako előre elrendezett vakrandevúkon keresi a megfelelő férj-jelöltet, míg Miki a saját kisugárzásával találja meg az egyetemi hallgatótársai között azt a lelki társat, akivel később szerelmi viszonyra is lép, ami később nem bizonyul tartósnak. Japánban külön fogalma van az elrendezett házasságoknak („mi-ai kekkon”) („見合い結婚”) és a szerelmi házasságoknak, („ren-ai kekkon”) („恋愛結婚”) az első a jellemző inkább a hagyományos japán családi erkölcsöket és szokásokat követőkre, míg a második inkább azokra, akik már mindehhez kevésbé ragaszkodnak. Jellemzően a felsőbb osztályok ragaszkodnak még a hagyományokhoz, míg az alsóbb osztályoknak ugyanehhez a ragaszkodáshoz való hajlandóságuk egyre inkább csökken, és mindemellett a lehetőségük is, mivel az „elvesztegetett évtizedek” egyik hátulütője is az, hogy a megváltozott gazdasági adottságok az alacsonyabb társadalmi osztályok lehetőségeit is erőteljesen befolyásolják. Mindez azt is jelenti, hogy aki „hagyományos módon” szeretne párt találni magának, egy olyan személlyel köti össze az életét, akivel a párkereső randevúk előtt jellemzően még nem találkozott az életben, és a párkereső randevúk során, illetve azokat követően alakítja ki azokat az érzelmi kötődéseket, amelyek később az egész párkapcsolatot és a házasságot, családot, mint társadalmi intézményt és alapegységet fenntartják. Mindez vagy barátok, közeli ismerősök, kollégák, esetleg rokonok, vagy hivatásos közbenjáró házasságszerző ügynökök, úgynevezett „nakōdo”-k („仲人”) segítségével történik meg. Emellett léteznek hivatásos házasságszerző ügynökségek és hivatásos, illetve kevésbé hivatásos párkereső internetes oldalak, okostelefonos alkalmazások is. A mostani filmben kettő „mia-ai” házassági kísérletre is példát láthatunk, amikor Hanakót a manikűröse bemutatja egy olyan férfinak, aki szintén párt keres magának, és amikor hivatásos módon elrendezett első randevú keretén belül megismerkedik Keichiróval. A film alapján levonható tanulság az, hogy egy olyan nőnek, akit a magasabb társadalmi osztályú családja nevelt még arra is, hogy a boldogságának a forrását egy tökéletes házasságban keresse, az alacsonyabb társadalmi osztályú közeli ismerőse által közvetített partner és az első randevú keretei, környezete sem volt megfelelő. Az a jelenet kínosan humoros, amikor Hanako mosdó-szünetre való hivatkozással szökik el a randevúról.

A film egyik későbbi jelenete Keichiro és Hanako válása, amikor Keichiro családjának a női tagjai finoman megpofozzák Hanakót, mely egyféle szimbóluma is a családból való kiközösítésnek. A jelenet enyhén megalázó és kínos. Japánban a Kr.u. 645-ös Taika Reform vezette be a „családi regiszterek” („koseki keichō”) („戸籍慶長”) rendszerét, ami ugyan a történelem során jogilag és politikailag néha-néha apró módosulásokon ment keresztül, az Edo-korban bővült ki a vallásos regiszterek (shintōista születési nyilvántartások, buddhista elhalálozási nyilvántartások) rendszerével. 1886-tól már császári, központi-nemzeti felügyelet alá is került a rendszer, többé-kevésbé azonban megőrizte a lényegét, és tulajdonképpen az eredeti rendszer lényege változatlan maradt a mai napig. Az a rendszer, miszerint egy-egy személy anyakönyvi kivonata nem egy központi szinten és individuális módon kezelt valami, hanem ahhoz a családhoz kötött, amihez az illető személy tartozik. Vagyis mindenki a születése után a származási családja regiszterébe kerül bele, és ha egy lányt vagy fiút (a korábbi történelmi korokban felnőtt férfit is, ha a családban nem született fiúgyermek,) adoptálnak, az illető lány vagy fiú (a korábbi történelmi korokban felnőtt férfi is) az adoptáló család családi regiszterébe vezetődött be. És ha egy nő megházasodott, a származási családja regiszteréből kitörölték, és a nemző családja, vagyis a férje családja regiszterébe vezették be. A japán felfogás szerint az illető személy mindig afelé a család felé tartozik hűséggel, amelyik család családi regiszterében szerepel a neve. Ha egy házaspár elválik, a feleséget kivezetik, vagyis törlik a férje családjának a regiszteréből, és visszakerül a származási családjának a regiszterébe. A rendszer logikájából eredően tehát a válás során a férj családja hajlamos olyan módon megélni az esetet, ami a feleséget bélyegzi meg azáltal, hogy a válást a feleség hűtlenségeként fogja fel, annak ellenére is, ha a válás a gyakorlati valóságban a férj hűtlenkedő és házasságtörő magatartása miatt történik meg. A mai japán írott válójogot az úgynevezett „conciliation first” szokásjogi jogelv hatja át, aminek megfelelően még a bírósági peres eljárás során is kötelező egy békéltetői bizottság bevonása, aminek a tagjai egy karrierbíró és kettő békéltető biztos, akik közül minimum egy fő nő. A rendszer hátulütője azonban az, hogy amíg a válások inkább az alacsonyabb társadalmi osztályú házaspárokra jellemző, addig a női békéltető biztosok jellemzően olyan magasabb társadalmi osztályok tagjai, akik a hagyományos japán családi értékrendet követve nem értik meg azokat a körülményeket és társadalmi problémákat, amelyekkel a válni szándékozó felek mindennap szembe néznek, és a válás okait is képezik. Habár erről a féle-fajta konfliktusról a békéltető biztosok és a váló felek között nem szól a film, a filmben diszkréten és nagyon szépen ábrázolt társadalmi különbségeket a felsőbb és az alsóbb osztályok között a japán családjog ezen válójogi aspektusa is tovább mélyíti.

Összegezve …

A film egyik tanulsága, hogy a boldogságnak több arca is lehet és nem biztos, hogy az a féle-fajta boldogság lesz hosszútávon fenntartható az ember életében, amire az embert gyerekkora óta nevelték. Valamint rész-tanulság az is, hogy nem feltétlenül az az ember a boldogabb, akiről a társadalmi osztálya alapján azt feltételeznénk. Egy következő tanulsága a filmnek, hogy Japánban a társadalmi osztályok közötti szokás-, és értékrendbeli falak nagyon nehezen lebonthatóak, ami még a szerelmi, házasodási és munkahelyi boldogulási lehetőségeket és hajlandóságokat is meghatározza. A film nem látványos, hanem visszafogottan szép, és nem mozgalmas, hanem mélyen elgondolkodtató. Olyan nézőknek ajánlanám a filmet, akik ízlésének és lelki világának mindez megfelel. Mindenesetre a film a véleményem szerint „megnézésre érdemes”, és bátorítom a kedves olvasó-nézőket, hogy a film lényegét kihámozva vonják le a saját tanulságaikat, mert ezen a filmen érdemes elgondolkozni…

 

Szakirodalom:

Jeff Kingston: Chapter 2. The Lost Decade. In.: Jeff Kingston: Contemporary Japan. History, Politics and Social Changes since the 1980s. Blackwell History of the Contemporary World, John Wiley & Sons Publisher, 2012.

Patricia Boling: Demography, Culture, and Policy: Understanding Japan’s Low Fertility. In.: Population and Development Review , Jun., 2008, Vol. 34, No. 2 (Jun., 2008), pp. 307-326. Population Council.

Edna Cooper Masuoka, Jitsuichi Masuoka, Nozomu Kawamura: Role Conflicts in the Modern Japanese Family. In.: Fisk University: Social Forces, Oct. 1962.

Robert J. Smith: Japanese Kinship Terminology: The History of Nomenclature. In.: University of Pittsburgh – Of the Commolwealth System of Higher Education: Ethnology, Vol. 1, No. 3 (Jul., 1962), pp. 349-359.

Laurel L. Cornell: Infanticide in Early Modern Japan? Demography, Culture, and Population Growth. In.: The Journal of Asian Studies , Feb., 1996, Vol. 55, No. 1 (Feb., 1996), pp. 22-50.. Association for Asian Studies.

Fabian F. Drixler: Conjuring the Ghosts of Missing Children: A Monte Carlo Simulation of Reproductive Restraint in Tokugawa Japan. In.: Demography , April 2015, Vol. 52, No. 2 (April 2015), pp. 667-703.. Springer on behalf of the Population Association of America.

Tamié L. Bryant: Marital Dissolution in Japan: Legal Obstacles and Their Impact. In.: Koichiro Fujikura: Japanese Law and Legal Theory. VOLUME 17:00, 1984.

 

[1] Vadász Fruzsina: A harmónia nevében? A családjog szimbolikája és problémás területei a XX–XXI. századi Japánban. In.: Doma Petra – Takó Ferenc: „Közel, s Távol” VI. Az Eötvös Collegium Orientalisztika Műhely éves konferenciájának előadásaiból 2016. I. kötet.; Vadász Fruzsina: „Smart Power” a japán jogrendszerben a nemzetalkotás és a nemzetközi kapcsolatok terén: Alternatív vitarendezési módok. In.: Salát Gergely –  Szilágyi Zsolt: Kulturális hagyomány a modern Kelet-ázsiai államban (pp.: 231-245.).

[2] A 2022-es Japán Online Filmfesztivál hivatalos honlapja: https://watch.jff.jpf.go.jp/

Beküldve:

A pacifista mangakaharcos – Mizuki Sigeru munkássága

Írta: Varga Lilla, 2021. 10. 30.

Mizuki Sigeru, forrás

Mizuki Sigeru 水木しげる (1922-2015) mangaművész, író. Tottori prefektúra Szakaiminato városában született, ahol a róla elnevezett utcában több mint 150 különböző méretű, a mangáiban szereplő jókaiokról mintázott bronzszobor áll. Éjszakai kivilágításban az utca varázslatos hangulata a szobroknak köszönhetően nem eviláginak tetszik, és a Mizuki Sigeru utca fontos turistacélponttá is vált. Itt található a Mizuki Sigeru múzeum, ahol a mester életével és eredeti kézirataival ismerkedhet meg a látogató.

Csócsin kozó szobra a Mizuki Sigeru úton, forrás

De ki is volt Mizuki Sigeru?

Egyik részről híres mangaművész, aki a japán hiedelemvilág szereplőit elevenítette meg munkáiban. A jókaiok, azaz a különböző szellemek és nem evilági, de legtöbbször valamilyen úton-módon az emberi világhoz kötődő lények beemelése a populáris kultúrába hozzájárult, hogy a közfigyelmet a japán folklór és klasszikus népi hiedelemvilág felé fordítsa. A japán kultúra ilyesfajta népszerűsítése a japánok körében rendkívül fontos volt. Nem csupán a mangák terén foglalkozott a népi hiedelemvilággal, hozzá köthető a Mudzsara 妖鬼化 [mujara] c. 12 kötetes mű, mely Japán egyes területeinek és a világ különböző térségeinek folklór-szereplőit illusztrálja. Néprajzkutatói tevékenysége miatt beválasztották a Japán Kulturális Antropológiai Társaságba.

Josza Buszon haiku költő nevéhez kötődik a Buszon Jókai Emaki (蕪村妖怪絵巻), mely képtekercsen a jókaiok különböző fajtáit ábrázolta a költő. Megjelennek köztük olyan teremtmények is, melyek eredettörténete kétséges, ilyen például a Bake icsó no szei, amely lénynek Mizuki Sigeru alkotott eredettörténetet és a ginkgo szelleme, általa vált közismertté.

Bake icsó no szei, Buszon Jókai Emaki, forrás

Számos díjjal ismerték el munkásságát, köztük megkapta a nívós Kodansa Manga díjat, és Mizuki Sigeru volt az első japán alkotó, akinek odaítélték az Angoulême Nemzetközi Képregény Fesztiválon a legjobb képregénynek járó díját.
A jókai kultúra népszerűsítéséhez kapcsolódó talán legismertebb műve a GeGeGe no Kitaro (1959) c. mangája, melyből több anime-sorozatot is készítettek. A történet főszereplője egy félig jókai fiú, aki megmenti a természetfeletti bajba jutott embereket, és igyekszik fenntartani a jókaiok és emberek közti egyensúlyt.

GeGeGe no Kitaro, forrás

Mizuki Sigeru hírnevét felhasználva azonban nem csupán a japán folklór népszerűsítéséért és köztudatba-emeléséért tett, hanem szatirikus hangvételű, háborús történeteivel jelentős háború-ellenes küzdelmet folytatott.
Karikaturisztikus, stilizált figuráit realisztikusan megrajzolt környezetbe helyezte, ezzel is hangsúlyozva az abszurditást, hátteret teremtve a műveiben megfogalmazott társadalomkritikának.

War and Japan, forrás

Pacifista nézőpontja nagyban befolyásolta művészetét. Számos munkája készült azzal a céllal, hogy szembemenve a korabeli politikai hangokkal, felhívja a figyelmet a háború borzalmaira, ne vesszen feledésbe mindaz, ami a háborúk folyamán történt. Amellett, hogy felhívta a figyelmet Japán II. világháborús szereplésének negatívumaira, felszólalt a vietnámi háború ellen is.
Háború-tematikájú munkái közül érdemes megemlíteni a „Gekiga Hitler” (1971) c. munkáját, mely Hitler szatirikus életrajza, illetve az „Előre a nemes halálunk felé” (1973) c. önéletrajzi ihletésű művét, mellyel kapcsolatban így nyilatkozott:
„Valahányszor a háborúról írok egy történetet, nem tudok mit kezdeni a vak dühvel, ami felcsap bennem. – Azt hiszem, ezt a dühöt az összes elesett katona szelleme plántálta belém.”

Gekiga Hitler, forrás

Nagy port kavart a nyolc kötetes „Showa: Japán történelme” (1988-89) c. munkája, melyben ugyancsak a Császári Hadseregben szerzett saját háborús tapasztalatai adják a kritika alapját.

Showa: Japán történelme, forrás

Mizuki Sigeru maga is a háború áldozata volt. Egy bombázás során elveszítette bal karját, számos bajtársa halálát nézte végig, a katonaságban ért atrocitások és felettesei túlkapásai mind olyan élmények voltak, melyekről úgy érezte, beszélni kell, nem szabad a szőnyeg alá söpörni a háború okozta traumákat.

Előre nemes halálunk felé, forrás

Az országot a II. világháború felé sodró agresszív militarizmus, a katonaság jelenléte a politikában, a nemzeti nacionalista ideák, a császári intézmény iránti hagyományos tisztelet kihasználása a katonaság által, a gyermekek militarista hangvételű központosított nevelése mind a kollektív emlékezet olyan szeletét képezik, melyről Hirosima és Nagaszaki tragédiája után, a háborús évtizedek végével, miután az ország rohamtempóban a gazdasági stabilitás megteremtéséért küzdött, senki nem beszélt szívesen. Például a Nankingi mészárlás, a „komforthölgyek intézménye”, a hadifoglyokkal való kegyetlenkedés, vagy az okinavai civilek öngyilkosságra való kényszerítése nem szívesen emlegetett témák voltak, és a II. világháború utáni propaganda inkább csúsztatott Japán háborús bűnei és a felelősségvállalás kapcsán.
Napjainkig problematikus kérdés a szigetország és szomszédjai közt a XX. század háborús évtizedeit érintő katonai agresszió, túlkapások és kegyetlenkedés a japán katonaság részéről, mely problémának egyik szimbóluma a Jaszukuni szentély, és a Jusukan múzeum.

Kunyan, forrás

A II. világháború után, a ’40-es, ’50-es évektől már számos költő és író foglalkozott az előző generáció háborús tevékenységével, a nacionalista ideával megvezetett, de valójában értelmetlen háborúskodásokba sodró militarista propaganda érdekeit szolgálók felelősségre vonhatóságának és a háborús tapasztalatok feldolgozhatóságának kérdéseivel.

„- Hol vannak most azok, akik az olyanokat, mint Kendzsi, a hősi halálba küldték? Szép nyugodtan élik tovább az életüket, nagyjából ugyanúgy, mint azelőtt. Sokan még sikeresebbek is lettek, mert rendesen viselkednek az amerikaiakkal, pedig éppen ezek az emberek vezettek katasztrófába minket. És mégis az olyanokat kell gyászolnunk, mint Kendzsi. Hát ez dühít fel engem. Bátor fiatalemberek ostoba ügyért halnak meg, a valódi bűnösök pedig még mindig itt vannak köztünk. Félnek megmutatni, kik is ők valójában, félnek elismerni a felelősséget. (…) Szerintem ennél nagyobb gyávaságot elképzelni sem lehet.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 62-63)

„- Nem. Nem volt rossz ember. Csak olyasvalaki volt, aki nagyon keményen dolgozott valamiért, amit jó célnak gondolt. De tudod, Icsiró, amikor vége lett a háborúnak, a dolgok nagyon megváltoztak. Nagucsi úr dalai valamikor nagyon híresek voltak, nemcsak ebben a városban, hanem egész Japánban. Gyakran játszotta őket a rádió, előadták a kocsmákban. És az olyanok, mint Kendzsi bácsikád, ezeket a dalokat énekelték menetelés közben vagy csata előtt. A háború után pedig Nagucsi úr úgy gondolta, hogy a dalaival… nos… hibát követett el. Azokra az emberekre gondolt, akiket megöltek a háborúban, az olyan kisfiúkra, mint te vagy, Icsiró, akiknek nem voltak többé szüleik, végiggondolta mindezeket a dolgokat, és úgy látta, hogy dalaival talán hibát követett el. És úgy érezte, bocsánatot kell kérnie. Mindenkitől, aki életben maradt. (…) Mindenkitől bocsánatot akart kérni. Azt gondolom, ezért ölte meg magát. Nagucsi úr egyáltalán nem volt rossz ember, Icsiró. Bátor volt, mert beismerte a hibáját. Nagyon bátor volt és tiszteletre méltó.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 162)

 „Aztán mintha újjáéledne benne a vért és nedvet facsaró érzés; a húst valamiféle erő megszaggatja, magába szívja. Nem létező dereka helyén egy dimenzió nélküli, megnevezhetetlen tárgy csúszkál. Ő, Ojokava Rjuicsi, tudja, hogy az elkövetkezőkben múltja egy olyan darabkája fog feltörni az emlékezetrétegek legaljáról, hogy bizonyítsa lényének eredendően undorító lényét.” (Naoma Hirosi, Az összeomlás érzése, 336)

 „Kis termetű, idős ember mászott elő. Két kezébe fogta Maszakicsi fejét, s keményen a szemébe nézett:
– Úgy látszik, ez a nyomorult képtelen a bocsánatkérésre – mormogta. – Az ilyen marha mindent eltol, kint minduntalan elkapják, elkontárkodik mindent, éhen döglik. Én már harmincöt évet lehúztam itt, nem véletlenül kaptam a Sarki Öregúr nevet. Ha csak elébem kerül egy ilyenfajta taknyos, én mindjárt embert akarok faragni belőle. Csakis Császárunk iránti hálából. Hát jól fülelj! – rázta meg a fiút, s ezzel kezdetét vette az okítás: – Ha már lebuktál, tudni kell bocsánatot kérni. Olyan marha vagy, hogy nagy dolgot úgysem követhettél el. Ha azonnal bocsánatot kérsz, még megúszhatod. De persze, minden a bocsánatkérés mikéntjétől függ. Szépen a földre tenyerelsz, homlokod a földhöz dörzsölöd. Ez az egész, ennyit még a leghülyébb is képes megtenni! (…)
Maszakicsi a földre bolrult:
– Vétkeztem, bocsánatot kérek – harsogta.
– Burokban születtél – harsant a Császár hangja. – Ha nem volnál hülye, megfojtanálak.
(…)
– Mert te, te marha, mert te ide kerültél, fölkavartál bennem mindent… emlékezni az eltelt harmincöt évre, mikor már sikerült elfelejtenem rég… – Torkát sírás fojtogatta, és kétségbeesetten püfölte a fiú fejét. Talán észre sem vette, hogy Maszakicsi szemébe karmolt. – Légy átkozott, pusztulj el! – lihegte, olyan közel a fiú fejéhez, mintha harapni készülne. – Éppen harmincöt éve, hogy én, akár te most, olyan bűnt vallottam be, amit el sem követtem. Ezért vagyok itt. Harmincöt éve. S éppen erre kell, hogy emlékeztess. Pusztulj!” (Fukazava Hicsiró, Árnyjáték, 528, 536)

Mizuki Sigeru is olyan hang volt a művészek közt, aki szembeállva a politikai propagandával, mely szívesebben nyilatkozott a háborús eseményekről az elkövetett bűnök említése nélkül, saját háborús tapasztalatait feltárva a nyilvánosság előtt, igyekezett felhívni a figyelmet a háború tragédiájára.
Emellett erőt fektetett a klasszikus japán kultúra, tradíció és folklór népszerűsítésére, felelevenítésére. E két tevékenységének azért is volt jelentősége, mert Mizuki Sigeru ezzel is ellensúlyozta azt az attitűdöt, miszerint a katonai propaganda az 1900-es évek elejétől a klaszikus japán kultúra egyes elemeit és a kulturális múlthoz is gyökeresen kötődő császári intézményt a militarizmus szolgálatába állította.
Mizuki Sigeru munkásságával bebizonyította, hogy a japán népi hagyományok szeretete, a klasszikus folklór népszerűsítése nem kell, hogy bármiféle ideológia fátyla alatt történjen.

Mizuki Sigeru, forrás

 

 

Felhasznált irodalom:

Modern japán elbeszélők, ford. Sz. Holti Mária, Európa, 1967.

Kazuo Isiguro, A lebegő világ művészete, ford. Todero Anna, Cartaphilus, 2013.

Jeff Kingston, A modern Japán kihívásai, Antall József Tudásközpont, 2018.

Matt Alt, Shigeru Mizuki’s war-haunted art and life, in: The New Yorker, 2015. URL: https://www.newyorker.com/culture/culture-desk/shigeru-mizukis-war-haunted-creatures

Zack Davisson, The life and death of Shigeru Mizuki, 1922-2015. in: The Comics Journal, 2015. URL: https://www.tcj.com/the-life-and-death-of-shigeru-mizuki/

Matthew Penney, War and Japan: The Non-Fiction Manga of Mizuki Shigeru, in: The Asia-Pacific Journal, 2008. URL: https://apjjf.org/-Matthew-Penney/2905/article.html

Buszon Jókai Emaki: 蕪村が描いた妖怪絵巻 URL: https://manabi-japan.jp/culture/20191215_17186/

Hakaba Kitaro (az anime és a manga) – Egy kis Kitaro történelem: https://kikaitekicirkusz.wordpress.com/2010/03/05/hakabakitaro-anchan-kikaiteki-cirkusz-anime-blog/2/

Beküldve:

A taiwaniak akár kérdezhetnék is: „Mit adtak nekünk a japánok?” (A Monty Python: Brian Élete c. film után szabadon) I.

Gotō Shinpei munkássága és élete

Írta: Vadász Fruzsina, 2021. 08. 24.

Habár a Monty Python színtársulat életművét nagyon kedvelem, a Brian Élete c. film, habár ugyancsak kedvelem, nem tartozik a kedvenceim közé, most ezt a cikket mégis a film egyik híres jelenetével, és egyik híressé vált szállóigéjével kezdem – „Mit adtak nekünk a rómaiak?” – ami, az 1995-ös Bandungi Konferencia, és a 2004-es Pekingi Konszenzus megállapításai és politikai állásfoglalásai óta egy szatirikus vita-provokációs forrássá vált a korábbi gyarmatosító és a korábbi gyarmati országok vitái és nézeteltérései között. A jelen cikk nem kívánja az említett politikai terület vitás kérdéseit feszegetni, se igazat adni egyik félnek sem, csupán egy cikksorozat első része, amely sorozat Japán Taiwan feletti gyarmati uralmába, és a sziget fejlődéstörténetéhez való hozzájárulásába szeretne betekintést nyújtani.

Taiwan szigetről és a japán gyarmatosításról

Taiwan szuverenitását és nemzetközi elismertségét tekintve az egyik legvitatottabb nemzetközi entitás a Földön, 2018-ban 23,78 mill. fő lakosságával, 36.197 km2 területével, 2020-ban 1350 mrd USD (PPP) GDP-jével és 2017-ben 57.000 USD (PPP) egy főre számított GDP-jével a világ egyik vezető gazdasága, Ázsia hetedik legnagyobb gazdasága, vásárlóerő-paritásosan, összességében a világ 22. legnagyobb gazdasága, egy főre tekintve, vásárlóerő-paritásban mérve viszont a 18. legnagyobb a világon. A „Taiwani Gazdasági Csodát” tekintve, még a gyarmatosítást ellenzők körében sem vitatható az a tény, hogy a jelenlegi mutatók eléréshez, és a mai gazdasági struktúra megalapozáshoz jelentős részt járult hozzá az ötven éves japán gyarmati uralom, mely 1895-től 1945-ig tartott.

Taiwan, Ilha Formosa – Alt om Taiwan: Taiwan the Complicated, forrás

Taiwan az eredeti japán szándékokkal ellentétesen, kárpótlásként került az országhoz az 1895. ápr. 17-én, a Shunparno Palotában aláírt Shimonoseki Békeszerződésnek megfelelően, mivel a Japán által áhított Liaotung-félsziget megszerzéséhez a többi nagyhatalom nem járult hozzá. Mindettől eltekintve azonban, ahogy Salát Gergely Tanár Úr is megemlíti, a taiwani japán gyarmatosítás a japán gyarmatosítások sorában egy pozitív kivételnek számít, mivel a taiwaniak a japán gyarmatosításra nem mint valami rosszra tekintenek, hanem nosztalgiával, barátsággal gondolnak vissza az említett ötven évre. A kettő fél között szoros emberi kapcsolatok is megfigyelhetőek, nincs olyan japán-ellenesség, japán-utálat, mint más korábbi, Japánhoz tartozó gyarmat esetén. Mindennek az oka az, hogy Taiwan volt Japán első gyarmata, és mint „elsőszülött gyermeket”, mintagyarmattá szerette volna tenni, demonstrálva ezzel azt, hogy japán gyarmatnak lenni jó.

Taiwannak a japán uralom ideje alatt 19 kormányzója volt, akikből az első hét és az utolsó három katonai kormányzónak, a nyolcadiktól a tizenhatodikig pedig civil kormányzónak, vagyis polgári hivatalnoknak számítottak. A Kabayama Sukenori által igényelt, sokszor támadott 1896./LXIII. Törvény biztosította a teljhatalmat a kormányzóknak a sziget felett, ugyanis a törvény megengedte a kormányzók számára, hogy csak a szigetre vonatkozó törvényeket hozzanak. Választott törvényhozás, vagyis parlament, nem létezett ebben az időszakban Taiwanon, az adott hatalomkör a mindenkori japán kormányzó kezében összpontosult, gyakorlatilag egészen a II. világháború végéig.

A Negyedik Főkormányzó – Kodama Gentarō

Taiwan negyedik kormányzója, Kodama Gentarō [兒玉 源太郎] Főkormányzó 1898. febr. 26. – 1906. ápr. 14. tevékenykedett a jelölt pozícióban a szigeten, akinek a neve a konszolidációs politikája, és az ún. „korbács és mézesmadzag” gyarmatpolitika miatt kiemelendő.

Kodama alapvetően katonai kormányzó volt, azonban az első a kormányzók között, aki az igazgatási-polgári ügyekre is kiterjesztette az intézkedéseit, ez a kettősség meglátszott a kormányzói tevékenységén is. Egy korabeli francia lap állítása szerint Kodama Gentarō Tábornok vázolt fel egy részletes tervet arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne ugródeszkaként felhasználni Taiwant egy gyors támadásra a délkelet-ázsiai francia birtokok, főleg Hanoi és Saigon ellen. A katonai vonatkozások mellett azonban a közigazgatási aspektusok is vitathatatlanul jelentősek a Kodama-kormányzást tekintve. Ahogy a híres szerző, Jordán Gyula is megemlíti, Taiwan japán uralom alatt álló, Kodama előtti első három évében katonai igazgatás érvényesült és csak ezután, vagyis Kodama idején épült ki a polgárinak nevezhető igazgatás a szigeten. Az ő ideje alatt szakított a gyarmat a korábbi katonai, katonai rendőrségi és katonai-rendőri vegyes ellenőrzéseken alapuló „háromszoros éberség” rendszerével, amely az őslakos bennszülöttek által lakott, nyugtalan nyugati hegyi körzeteket szigorúbb ellenőrzés (katonaság és katonai rendőrség) alá vonta. Helyette megerősítette a rendőrség szerepét, bennszülött rezervátumokat hozott létre az őslakosok számára, és kínai-japán minták nyomán megerősítette és kiterjesztette a (kínaiul) baojia [保甲], vagyis a (japánul) hoko [保甲制度] rendszert. Ennek az ősi kínai intézményrendszeren alapuló rendszernek az alapjai azon kölcsönös megfigyelésre épülő kölcsönös felelősségi csoportok voltak, amelyek kollektívan viselték a büntetések és egy-egy milícia-tag kiállításának a terhét. Egy-egy ilyen csoport tíz családi háztartásból állt.

A Negyedik Főkormányzó jobb keze – Gotō Shinpei

Mivel Kodama Gentarō a taiwani ügyek helyett sokkal inkább a japán belügyekkel foglakozott szívesen, a taiwani ügyek tényleges kezelését és irányítását Gotō Shinpeire, [後藤 新平] személyes és szakmai barátjára bízta. Gotō Shinpei volt a taiwani gyarmati közigazgatás tényleges kiépítője, és az első olyan japán személyiség a japán gyarmatpolitika történetében, aki az etnográfia módszereit is alkalmazta a meghódított területeken a helyi népesség megértése érdekében.

Gotō Shinpei (1857. júl. 24. – 1929. ápr. 13.) életműve a taiwani ügyeken felül is legendás. Eredeti foglalkozása szerint orvos volt, azonban volt ő a Takushoku Egyemen a Rektor, volt ő Tokyō Polgármestere is, és szintén ő volt a Japán Cserkészmozgalom Főcserkésze. A Taiwani Kormányzatban ő felelt a polgári ügyekért.

Gotō Shinpei Főcserkész egyenruhában, Warrick L. Barrett: Shinpei Goto. In.: Find a Grave, forrás

Tudományos munkásságának egyik legfőbb műve a „Biológiai Elvek”, vagyis a „Seibutsugaku No Gensoku” [生物学の原則]. Az írása szerint a taiwani ügyek kezelésekor a taiwani lakosok természetéből kellett kiindulni annak a megválaszolására, hogy hogyan érdemes jól kormányozni a szigetet. Tehát ennek érdekében meg kellett ismerni az ő szokásaikat, és mivel nem lehetett őket „japánokká tenni”, emiatt sajátos szabályokat kellett hozni a taiwaniakra vonatkozólag, és azokat az ő természetük és szokásaik alapján kellett meghozni. Mindennek érdekében egy tudományos alapokon működő tanácsot is felállított „A Taiwaniak Régi Szokásait Vizsgáló Tanács” néven.

Portré – egy legendás orvos és egy legendás politikus életútja

Gotō Shinpei Iwate Prefektúrában született 1857. júl. 25-én, [forrás-eltérés a korábbiakhoz képest] a Mizusawa Klán egyik samurai harcosának fiaként. Az akkori szülőfaluja, Shiogama-mura, ma már város, és Oshu névre hallgat. A kortárs, nemzetközi politikában is ismert politikusok közül a karrierje leginkább a német vegyészmérnök Angela Merkel Kancellár Asszonyéra[1] hasonlít, ugyanis Gotō Shinpei is a természettudományok terén vált naggyá a tudományos pályafutását tekintve.

Gotō Shinpei, Nagoya University School / Graduate School of Medicine Main Portal, forrás

A Sukagawa Orvosi Iskola elvégzése után 1881-ben az Aiichi Prefekturális Kórház munkavállalója lett, amelynek aztán 24 évesen igazgatójává, és ugyanekkor vált az Aiichi Orvosi Iskolának a vezetőjévé is. 1883-ban pedig megvetette a lábát a közigazgatásban is, a Naimu-shōnak, [内務省] vagyis az akkori Belügyminisztériumnak a Tisztaságügyi Hivatalának az egyik munkatársaként. Ennek az irodának lett az igazgatója 1892-ben, németországi tanulmányai után. Németországban a nyugati pszichológia és fiziológia ismereteivel gazdagodott. Az 1883-as év nemcsak karrierszempontok miatt volt kiemelkedő Gotō életében, hanem magánéleti okokból is, ugyanis ekkor házasodott össze feleségével, Kazukoval is Minato városban. Később a Minato városhoz tartozó Shibakoenben alapította meg egy kollégájával a Fertőző Betegségek Intézetét.

Amikor 1882-ben, az akkori Miniszterelnököt, Itagaki Taisuket [板垣退助] egy merénylő majdnem halálos módon megsebesítette Gifu városban, Gotō Shinpeit kérték fel egy telegramos távirat formájában arra, hogy látogassa meg a sebesült miniszterelnököt és adjon róla orvosi diagnózist. Azonban az utazásra csak hosszas huzavona után kerülhetett sor, ugyanis nem kapott rá azonnal prefekturális engedélyt. A későbbi sikeres utazás és orvosi diagnózis után Gotō azt állapította meg, hogy a miniszterelnök szervezete kellően ellenálló és erős volt ahhoz, hogy a sérülésből felgyógyuljon – „Uram, Önnek büszkének kellene lennie erre a sérülésre!”.

1898-ban nevezte ki őt a Polgári Igazgatás Hivatal Igazgatójának a már kormányzóságot betöltő Kodama Gentarō. 1903-ban egy császári rendelkezés nyomán beválasztották az akkori Felső-Ház, vagyis a Kizoku-in [貴族院] tagjai közé. A későbbiekben Katsura Tarō [桂太郎] Miniszterelnök kormányaiban (második és harmadik Katsura-kormány) a Kommunikációs Miniszter és a Vasúti Osztály Igazgatója pozíciókat is betölthette. A későbbi miniszterelnök, Terauchi Masatake [寺内正毅] kormányában a Belügyminiszter és a Külügyminiszter pozícióját is ő töltötte be. A személyisége nemcsak a taiwani gyarmatosítás során vált meghatározóvá, hanem Mandzsúria gyarmatosítása során is, ugyanis az itt létrehozott japán vasúti vállalat, a Dél-Mandzsúria Vasút Kft. első elnökévé is őt választották meg 1906-ban. 1920-ban Tokyō Város Polgármestere lett, amit később egy elég elfoglalt időszak követett az életében, ugyanis az 1923-as Nagy Kantói Földrengés után Belügyminiszterként és a Császári Város Újjáépítési Osztályának Elnökeként neki lett a feladata Tokyō város újjáépítési tervének kidolgozása. Mindez Yamamoto Gonbee [山本権兵衛] Miniszterelnök második kormányának idején történt. Gotō Shinpei később a Szovjetunióval való diplomáciai kapcsolatfelvétel során is kulcsszerepet töltött be.

Tartalmas, alkotó és elfoglalt élete nemcsak az előbb említettek miatt legendás, hanem amiatt is, mert a mai NHK, vagyis a mai Japán Hírügynökség elődjéül szolgáló Tokyo Hoso-kyoku enkaku shi [東京放送局遠隔し] elnökeként ő adta le az első rádióadást a japán rádiózás történetében, 1925-ben, az Atago-hegyről.

Gotō Shinpei, National Diet Library, Japan, forrás

1929-ben távozott el az élők sorából, felesége mellé temették el Aoyama Reienben. Gotō Shinpeire nem csak a temetkezési helyén lehet emlékezni, amely ma síremlék, hanem az életéről szóló emlékmúzeumban is, a Gotō Shinpei Emlék Múzeumban, amely Iwate Prefektúra Oshu városában található, vagyis Gotō Shinpei szülővárosában.

A Főorvos Úr taiwani munkássága

Gotō 1898 – 1906 időszakban, vagyis Kodama teljes kormányzói ideje alatt felelt a taiwani gyarmat polgári igazgatásáért, amelynek a feje is ő volt, ráadásul az egyéb ügyekben, főként a katonaiakban, Kodama helyetteseként is szolgált. Sok forrás nem is a kormányzó Kodama Gentarōhoz, hanem Gotō Shinpeihez köti a már említett baojia, vagyis hoko rendszer intézményesítését. Az ő munkássága során a gyarmat földbirtoklási és adózási rendszerét is újjászervezték, és egy sor közegészségügyi intézkedést is hoztak. Támogatta a vasutak, utak, kikötők kiépítését, segítette a könnyűipari fejlesztéseket, különös tekintettel a cukorfinomító üzemekre, valamint egységes valuta-, és mértékegységrendszert vezetett be. Gotō bátorította azokat a japán intézkedéseket a szigeten, amelyek a japán társadalmi és nyelvi dominanciához járultak hozzá. Tehát a Kodama – Gotō páros a közös hatéves gyarmati együttműködésük során teljes egészében átszervezte a taiwani közigazgatást, gazdaságot és társadalmi életet, amely alól egyetlen taiwani család sem képezett kivételt. Jelentős intézkedésnek számított a taiwani bankrendszert tekintve az 1899-ben felállított Bank of Taiwan, ami a gyarmatosítás utáni időszakban nagy segítséget jelentett a Kuomintang Párt (Guomindang) [国民党] által vezetett Kínai Köztársaság gazdaságának a helyretételéhez a II. világháborút követően.

Gotō még érkezése előtt 1898-ban átfogó felterjesztést intézett a kormány felé összegezve a taiwani egészségügyi helyzetet, ami hozzájárult ahhoz, hogy a sziget Főorvosának a tisztségét elnyerte. Taiwanra érkezése után igyekezett a sziget lakóinak életkörülményeit, hagyományos szokásait, egyéb viszonyait is megismerni, egyfajta „orvosi diagnózist” felállítani. A Németországban szerzett pszichológiai ismeretei nagy segítségére voltak, hogy megállapítsa a taiwani lakosságról, hogy az itt élő emberek gyengék a kényszerítő, fenyegető intézkedésekkel szemben, félnek a haláltól, szeretik a pénzt, könnyen kísértésbe esnek, és a hiúságukat tápláló pozíciók csábításának is könnyen engednek. Emiatt gyakran rendezett ünnepségeket; voltak évente csak egyszer megtartott nagyobb ünnepségek, illetve bankettek is, ez utóbbiak közül jelentős volt a 80 éven felüliek tiszteletére rendezett esemény, melyen 1900-ig Kodama Kormányzó is megjelent. Ugyanennek az évnek a márciusában egy nyolcnapos konferencia keretén belül a taiwani lakosság meghívott képviselőivel tárgyalva egy olyan együttműködésre hívta a sziget lakosságát, aminek a lényege egy újfajta oktatási rendszer bevezetése volt, amely ötvözte a neokonfucianizmust a Meiji-Rendszer saját oktatási rendszerével. Gotō tehát nem kívánta teljes mértékben ráerőszakolni a lakosságra a japán szokásokat és ismereteket, hanem azokat ötvözve a helyi sajátosságokkal, fokozatosan igyekezett megismertetni a lakossággal. Vagyis Gotō nem asszimilálni, hanem integrálni akart. Meglátása szerint Taiwanon egy olyan helyi elitre kellett támaszkodnia a gyarmatosító Japánnak, ami japán nevelést kapva nőtt fel.

Gotō egyik legfőbb feladatának egy centralizált bürokratikus szervezet kiépítését tartotta, amely kiépítése során személyesen vállalt szerepet a legfelsőbb szintű vezetők kiválasztásában: Japánból jól képzett, fiatal, becsületes szakértőket toborzott. Rövid távú döntések helyett a hosszú távú politikát helyezte a középpontba. A legfelsőbb döntéshozó szerv, a Minsebu [民せ部] mellett kettő tucat hivatal működött, és maga az igazgatás három szinten valósult meg, ahol a központi szint alatt helyezkedtek el a prefektúrák, és azok alatt a kisvárosok és a falvak. A hatalom külső megjelenítésével igyekezett hatni a taiwaniak pszichéjére is: a hivatalnokok egyenruhát viseltek és elkülönített elit-lakóhelyeken éltek, amelyek saját egészségügyi ellátással rendelkeztek Egy tekintélyes kormányzati palota építése mellett széles körutak, parkok kiépítését rendelte el. A helyi és regionális igazgatás feladata lett az adók begyűjtésének ellenőrzése, az egészségügyi, tisztaságügyi intézkedések kikényszerítése, a bennszülött őslakosok mozgatása.

A baojia, vagyis hoko rendszer alkalmazása 1902-re a bennszülött őslakos körzeteket leszámítva általánossá vált a szigeten. A rendszer megfelelt a korábbi kínai konfuciánus társadalom felfogásának, ahol a család feje a rend, a tekintély és a morál megtestesítője volt, a rendszer a kollektív felelősség elvén működött, vagyis egy-egy jia-n belül a tagok bűn elkövetése esetén minden háztartásfőt megbüntettek. Ezen a rendszeren belül valósult meg háztartások felmérése, az érkezés és a távozás megfigyelése, a természeti katasztrófák és a bűnözők veszélyére való figyelmeztetés, az ópiumfogyasztók leszoktatása, a jótékonysági segélyek nyújtása, az adók begyűjtése, és minden más hasonló tevékenység. A baojia rendszer keretein belül valósult meg a milíciatagok toborzása is, aminek alapvető funkciója a bűnözők és a természeti katasztrófák elleni védekezés volt. Négy bao, együttesen hozott létre egy-egy milíciacsoportot, amely általában 40 főből állt, 17 és 40 év közötti férfiakból. A milíciatagok a szolgálati idejükben csak a japánok által jóváhagyott egyenruhát viselhették, a szolgálatuk azonban nem maradt jutalmazás nélkül, az üzleti életben, az oktatásban, a kormányzati posztokra való kinevezésekben kedvezményes lehetőségekben és előnyökben részesültek. A meggyökeresített rendszernek hála, 1902-ben helyreállt a sziget társadalmi rendje, amelyre a japán gyarmatosítás előtti időszakokban a békétlenség volt jellemző. Mindez később, a II. világháborút követően nagy segítséget jelentett a Kuomintang-rezsim számára, hogy a Kínai Köztársaság rendjét egy már korábban, a japánok által megszilárdított rendre alapozza.

A baojia rendszert egészítette ki azon társadalmi mozgalom, amely Gotō Shinpeire, Japán Cserkészmozgalom Főcserkészére tipikusan jellemző volt, és aminek a szellemi atyja is Gotō volt. Az Ifjúsági Alakulat 16 év feletti fiatalok szervezete volt, ami rendőri felügyelet mellett tevékenykedett. A kiválasztott fiatalokba igyekezett egyfajta elittudatot nevelni, fegyelmezett, fegyvertelen cserkészcsapatokként a patkányirtást és a kötelező háztartási nagytakarításokat bátorító kampányokban jelentős szereplőkként vettek részt. Mindemellett segítettek a népszámlálásokban, a gazdasági adatgyűjtésben, az erdősítési akciókban, utak, hidak, gátak javításában, a szokatlan tevékenységek felderítésében és jelentésében.

A baojia, vagyis hoko rendszer kiépítése mellett nagy kérdést jelentett a fejvadász bennszülött, vagyis őslakos törzsek pacifikálása, amelyre egy különlegesen képzett hegyi rendőrséget szerveztek japánok és taiwaniak bevonásával: 5000 fő rendőr a vidéken, és 3000 fő különlegesen kiképzett rendőr az erdős határon és a bennszülöttek, vagyis az őslakosok által lakott területeken. 1901-ben Gotō amnesztiát adott a megmaradt bennszülött gerilláknak annak fejében, hogy leteszik a fegyvert. Az amnesztia sikeres volt, 1903-ban az utolsó csoport is megadta magát, habár a küzdelem áldozatainak a száma az őslakosok irányából 12.000 fő volt, a japánok irányából 2124 fő, 1898, ill. 1985 és 1902 között.

Gotō Shinpei munkássága nem csak a közigazgatási és az etnográfiai területeken ért el magas sikereket, hanem a taiwani közegészségügy alapjainak lefektetésében is, orvosként erre nagy hangsúlyt fektetett. Minderre a korábbi történelmi tapasztalatok miatt is szükség volt, ugyanis egy korábbi, 1874-es japán expedíció során, melynek leplezett szándéka volt a gyarmatosítás, az expedíciós hadtest 3600 fő résztvevőjéből 500 fő, vagyis a hadtest egynyolcada meg is halt a bennszülöttek támadásaiban és olyan járványokban, amelyek Taiwanra a japán gyarmatosítás előtt jellemzőek voltak: pestisben, kolerában és maláriában. Ráadásul a sziget lakosságának 20-50%-a volt ópiumfogyasztó. Alapvetően a kötelező oltások és egészségügyi szűrések bevezetése, a taiwani kórház-hálózat kiépítése és az egészségügyi oktatás meghonosítása Gotō Shinpei kezdeti törekvéseinek és intézkedéseinek későbbi eredményei lettek. 1936-ra 270 kórház épült fel, és míg 1895 előtt az 1000 főre vetített halálozási ráta 40 fő volt, addig 1941-1943-ra ez a szám 18,5 főre csökkent, a várható élettartam is a férfiak esetében 13,4 évvel, a nők esetében 16,7 évvel nőtt. A japán intézkedések nem csak az említettekben merültek ki, hanem többek között olyan kampányokban, amelyek a családi háztartásokban a takarítást félévenként kötelezővé tették, elrendelték a patkányirtást, artézi kutakat ástak, hogy a fertőzött helyett friss vizet fogyasszanak az emberek, igyekeztek a hagyományos kínai halottkultuszt, vagyis a holttest több hónapos családotthoni kiállítását és tárolását felszámolni, mindemellett szennyvíztisztító telepeket is létrehoztak. Az ópium-előállítást és forgalmazását állami monopóliumba vették, aminek következtében az említett ópiumfogyasztás csupán néhány százalékra esett vissza, 1921-ben 1,3%-ról beszélhetünk csak. Ópiumot csak az államilag ellenőrzött ópiumbarlangokban lehetett fogyasztani, és az előállítás pedig a Taipei-i Állami Ópiumgyárban történt.

Engedélyezett ópiumbarlang, Salát Gergely: Taiwan története – Egészségügy a japán időszakban.
Állami Ópiumgyár, Salát Gergely: Taiwan története – Egészségügy a japán időszakban.

A kínai lányokat érintő szokást, a lábelkötés szokását sem kímélte a Kodama – Gotō páros, ők kezdeményeztek egy olyan hatásos kampányt az említett szokás ellen, aminek az eredménye a későbbi kormányzói időszakban, pontosan 1915-ben, a lábelkötés szokásának a teljes betiltásához vezetett. Ugyancsak Gotō Shinpei nevéhez kötődik a Taipei-i Orvosi Iskola felállítása, mely az első ilyen jellegű intézmény volt a szigeten. Az orvostudományok egyetemi szintű oktatása is Gotō Shinpei hatására valósult meg 1934-ben, amit már 1898-ban megelőzött egy orvosi szaklap megjelentetése Taiwanon, ami később egy folyamatosan megjelenő szakfolyóirattá terebélyesedett. Az intézkedések következtében valamivel több, mint egy évtized alatt majdnem teljesen kiirtották a pestist, megakadályozták a kolera terjedését, és a malária kezelése érdekében egy maláriakutató központot is létrehoztak. Gotō Shinpei hatására az 1930-as évek végén évente már több mint 3 millió vérvizsgálatot végeztek, aminek eredményeképpen a járványok további kitörését sikerült megakadályozni.

Gotō Shinpei intézkedéseinek a hatékonyságát és eredményességét mutatta az a későbbi epizód is, amikor a Népszövetség Kábítószer-ellenőrző Bizottsága 1930 február-márciusában vizsgálóbizottságot küldött Taiwanra a kábítószer gyártásának, elosztásának, illegális használatának a helyzetét kivizsgálni. A Bizottság a jelentésében kiemelte a taiwani ópiumellenes intézkedések hatékonyságát, amit az is mutatott, hogy a kábítószerfüggők száma 50.000 fő alá esett, ami a japán gyarmati korszak előtti időszak ópium-fogyasztásának az egyharmadát jelentette a jelentés szerint.

„Mit is adott nekünk Gotō Shinpei?” – az intézkedések hosszú távú jótékony hatásai

Taiwan egy olyan hely volt még a XVIII. századi kínai Qing fennhatóság alatt, amire egy korabeli kínai mondás szerint „Egy kis zavargás minden harmadik évben, egy nagy felfordulás minden ötödik évben” [„三年一小反, 五年一大亂”] volt a jellemző, vagyis nagy volt a társadalmi békétlenség és sok volt a fegyveres felkelés, vagyis a polgárháború.

Gotō Shinpei, Nagoya University School / Graduate School of Medicine Main Portal, forrás

Gotō Shinpei intézkedéseinek a jótékony hatásai pont ezeket a társadalmi tendenciákat ellensúlyozták, tehát elsősorban a társadalom olyan alszektorainak a területén érhetőek tetten, mint a stabil igazgatási struktúra, a stabil társadalmi rend, a stabil közegészségügy. Taiwan „Főcserkész Apukája”, vagyis a Főorvos Úr különleges odafigyelésével, a „Biológiai Elvek” alapján történő tudatos kezelési módokkal egy olyan szemléletet hozott be a japán gyarmatosítási elméletekbe és gyakorlatokba, amit a taiwaniak a mai napig megköszönnek Japánnak. A taiwani sajátosságokra alapozott közigazgatási struktúrával a korábbi békétlenség helyett a taiwaniak tekintélytiszteletet, felelősségtudatot, ezáltal öntiszteletet tudtak tanulni, ami mellett a sziget rengeteg egészségügyi rákfene-problémáját is a Gotō Shinpei-hagyaték oldotta meg. Ennek a szellemiségnek a következtében, és a létrejött társadalmi-igazgatási-egészségügyi stabilitásnak köszönhetően Taiwan lett az egyetlen olyan gyarmata Japánnak, amely a gyarmatosításra nem keserűséggel, hanem egyfajta pozitív nosztalgiával tekint vissza. Ugyancsak ennek a társadalmi stabilitásnak köszönhette később a kínai Kuomintang Párt azt is, hogy nem egy képlékeny, instabil alapon kellett újjászerveznie a Kínai Köztársaság [中華民國] rendjét és önmaga pártstruktúráját.

Taiwan történetében korábban nem valósult meg ilyen mély társadalompolitika megtervezése és megvalósítása, sem nem a holland gyarmatosítás (1624-1662) időszakában, sem nem a kínai Qing-Dinasztia (1644-1911) reformhivatalnokainak, vagyis Shen Baozhen [沈葆禎], Ding Richang [丁日昌] és Liu Mingchuan [刘铭传] időszakaiban.

A Gotō Shinpei-örökség már említett társadalom-politikájának, vagyis demográfia-politikájának a „képzeletbeli i-betűjére az tette fel a pontot”, hogy Taiwan történetében teljes és modern eszközöket is bevető népszámlálást a Kodama – Gotō páros időszakában, pontosan 1905-ben hajtottak végre, az akkori han taiwaniak lakosság-főszámát 2.890.485 főben adva meg.

Akit egy kis korabeli japán nyelvű animációs némafilm érdekelne Gotō Shinpei etnicitás-politikájáról, az alábbi filmarchívumban tudja megtekinteni:

Film Address „Ethicization of Politics” by Shinpei Goto, 1926
Junichi Kouchi 1926

 

Szerzői Megjegyzés:

A jelen sorok szerzője tiszteletben kívánja tartani az 1992-es Konszenzus [九二 共识 / 九二 共識] politikai és jogi eredményeit, a későbbi vonatkozó megállapítások vívmányait.

A jelen sorok írója a jelen sorok írása és publikálása után vette észre azt, hogy Rácz Gábor Tanár Úr is írt hasonló témában egy hasonló című tanulmányt, habár a jelen publikáció és az adott tanulmány tartalmilag nem fedik egymást. Az említett tanulmány és elérhetősége: Rácz Gábor: Mit adtak nekünk a japánok? Taiwan és Korea fejlődése a Japán uralom időszakában. In.: Salát Gergely – Szilágyi Zsolt: Traumák és Tanulságok. A II. világháború öröksége a Távol-Keleten. Typotex-Panta Kiadó, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2017

 

Felhasznált irodalom:

Bandung Conference Asia-Africa [1955]. In.: Encyclopӕdia Britannica – https://www.britannica.com/event/Bandung-Conference

Dustin R. Turin: The Beijing Concensus: China’s Alternative Development Model. In.: INQUIRIES, 2010, VOL. 2 NO. 01. – http://www.inquiriesjournal.com/articles/134/the-beijing-consensus-chinas-alternative-development-model

Salát Gergely: Taiwan története – Bevezetés. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.

Salát Gergely: Taiwan története – Alapvető adatok. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.

Salát Gergely: Taiwan története – A japán gyarmati uralom kezdetei. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.

Jordán Gyula: Tajvan Története. Kossuth Kiadó Budapest, 2005.

Portaits of Modern Japanese Historical Figures: Goto, Shinpei 後藤新平 (1857-1929). In.: National Diet Library, Japan, 2013. – https://www.ndl.go.jp/portrait/e/datas/79.html?c=5

1876 GOTO Shinpei. In.: Nagoya University School / Graduate School of Medicine Main Portal. – https://www.med.nagoya-u.ac.jp/medlib/history_en/archive/print/1876gotousinpei.html

1940 Statue of GOTO Shinpei on the hilltop in Hoshigaura. In.: Nagoya University School / Graduate School of Medicine Main Portal. – https://www.med.nagoya-u.ac.jp/medlib/history_en/archive/print/1940dairen.html

Prominent People of Minato City. Shimpei Goto. In.: Minato City Library. – https://www.lib.city.minato.tokyo.jp/yukari/e/man-detail.cgi?id=40

Gotō Shimpei. Japanese political leader. In.: Encyclopӕdia Britannica. – https://www.britannica.com/biography/Goto-Shimpei

Warrick L. Barrett: Shinpei Goto. In.: Find a Grave. – https://www.findagrave.com/memorial/6135010/shinpei-goto

Oshu City Tourist Guide Map – https://www.city.oshu.iwate.jp/uploaded/attachment/16592.pdf

Salát Gergely: Taiwan története – Egészségügy a japán időszakban. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.

Salát Gergely: TAIWAN A 18. SZÁZADBAN – 2/2: Elégedetlenség és konszolidáció. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.

 

[1] Azok számára, akik a Kancellár Asszony életútjára kíváncsiak, ajánlom a következő kettő életrajzi könyvet: Stefan Kornelius: Angela Merkel – Az Életrajz. TranzPress Könyvek Kiadó, Budapest, 2014.; Pietsch Lajos: Angela Merkel, az első. Kossuth Kiadó 2014.

Beküldve:

Egérrágta múlt – régi cikkek nyomában I. rész

Az 1910-es Japán-Brit Kiállítás, és útja Budapestre

Írta: Varga Lilla, 2021. 06. 04.

Előhang

Miután Perry „fekete hajói” (1854) utat nyitottak a felkelő nap országába, a kapcsolatfelvétel lehetősége Japánnal nem szorult többé korlátok közé. Ennek köszönhetően természetes érdeklődés irányult Nyugat részéről Japán eleddig kevéssé ismert kultúrája felé. Mindez azonban Japán számára nem történhetett viharok nélkül; a nyitás és a gazdasági változások a már meggyengült sóguni rendszerrel szembeni feszültségek további táptalaja lett, és az addig fennálló hatalom megtöréséhez vezetett. 1868 elhozta a Meidzsi-kort és a restaurációt, mely véget vetett a 700 éves sóguni rendszernek.

Az országon belül folyó hatalmi harcokba Franciaország és Anglia is belenyúlt, Japán pedig hirtelen a világpolitika sodrásába került. A szigetország azonban nem kívánt Ázsia gyarmatosításának következő állomása lenni az európai nagyhatalmak szemében, ezért rendkívüli ütemben modernizációba kezdett az európai országok mintájára, és a gyarmatosított helyett a gyarmatosító szerepét szándékozott magára ölteni.
Ezt az elhatározást követte az I. világháborúig a japán-kínai háború (1894-95), a japán-orosz háború (1904-1905) és Korea megszállása (1910).

Annak érdekében, hogy politikai és gazdasági erődemonstrációja mellett a japán kultúra is kellően megragadja Európa figyelmét, Japán már 1862-ben részt vett – ha nem is hivatalosan – egy londoni kiállításon, melyet 1873-ban a bécsi kiállítás követett, ahol Japán már hivatalosan is képviseltette magát, mint modernizálódó állam. 1910-ig 36 európai kiállításon vettek részt (beleértve a párizsi Világkiállítást is 1878-ban) – kultúrmissziós célok mellett, a fejlődés érdekében maguk is tanulmányozni kívánták a nyugati vívmányokat, illetve a kiállításokon való jelenléttel is lendíteni szerettek volna a japán exporton.[1]

Azonban a fent említett keleti frontos háborúi, melyeket győzelemmel zárt, megingatta a Nyugat szemében a szigetországról eddig kialakított naiv-romantikus képet, és a korabeli sajtóban több helyütt negatív felhanggal kezdtek nyilatkozni Japánról – a „sárga bestiáról” (ld. lent), mely erősödése Európát és a nyugati világot fenyegetheti.

Az Újság, 1910. 07. 29.

Az 1910-es londoni japán kiállítás ennek tükrében bírt kiemelt fontossággal. A kiállítás célja az volt, hogy a japán művészet, ipar, történelem és kultúra fejlődését reprezentálja, a „modern Japán” katonai sikereivel egyetemben, így bemutatásra került a gyarmatosított területek kultúráiból is egy szelet. Rendkívül gazdag volt tehát a kiállítás anyaga, melyek közt nemzeti kincsek ugyancsak helyet kaptak. Japán ezzel a kiállítással is helyre kívánta állítani európai renoméját, főként mivel háborús kiadásai miatt erősen megcsappant az államkincstár, annak érdekében pedig, hogy az ipari fejlesztésekbe tovább tudjon invesztálni, kölcsönt kívánt felvenni a britektől.[2]

Az Újság, 1910. 01. 19.

A Japán-Brit Kiállítás (1910) visszhangja a hazai sajtóban

Japán fenyegetés, úgymint „Ázsia az ázsiaiaké” – A korabeli hangok leginkább Japán rendkívüli ütemű fejlődését, győztes háborúit emelik ki, és bocsátkoznak ezek alapján messzemenő feltételezésekbe.

Czink Lajos, Japán kiállítás, Pécsi Napló, 1910. 07. 20.

A sok helyütt heves hangvételű beszámolók negatív japán-képe, és az ebből kiinduló keleti megszállás sötét jóslatai mögött a keleti országok egymáshoz való viszonyának, történelmük és kultúrájuk ismeretének korlátozottsága érződik – ennek tükrében egyenes következmény, hogy többen a japán kiállítást ezen Európát is magával sodró, idézve „öntudatra ébredt” Kelet erődemonstrációjának tekintette.

Czink Lajos, Japán kiállítás, Pécsi Napló, 1910. 07. 20.

Azonban a „vén Európát” (3) fenyegető „ifjú Japán” (4) általában véve sikeresen nyűgözte le épp úgy keserű szájízű, mint csodáló szemlélőit, biztosan találunk egy-egy elemet, mely általános tetszésnek örvendett, mint például a „törpe japán fák” (5), melyek úgy tűnik, minduntalan felhívták magukra a figyelmet.

Ivánfi Jenő, Japán Londonban, Az Újság, 1910. 07. 29.

A bonszai kultúra elragadtatta a szemlélőket, hiszen a fák itthoni „funkciójától” olyannyira eltérő, újszerű szerepük mintha csak szimbolizálta volna a kultúrák különbözőségét. A korabeli cikkeket olvasva az az érzés keríti hatalmába az embert, hogy a kiállításon részt vevők mind erre kíváncsiak, ezt keresik – a távoli, misztikus ismeretlenségbe burkolódzó, európai szemnek új, friss, izgatóan idegen és érthetetlen kultúra megnyilvánulásait. A „mást” keresik a kiállított világban – ha számukra eleget találnak, elégedettek, ha keveset, akkor kritikusabbak.
Míg az egyik tudósító felrója az európaias stílt, például hogy a jelenlevő japánok – a skanzen területének kivételével – európai öltözéket viselnek, a másik épp ellenkezően, a japán jelenlevők egyedi szellemiségéről ír, és pozitívumként emeli ki, hogy a japán stílus magát „európai szellem által átitatott (…), a maga eredetiségében, de stilizálva, tehát nem olyan túl bizarr alakban” (6) képviselteti.

A korabeli olvasóknak mégiscsak fejtörést okozhatott, hogy miként is képzeljék el, ezt a bár minden tudósítás szerint igencsak gazdag anyagban bővelkedő kiállítást – hiszen hol úgy nyilatkoznak róla, hogy a japán kultúráról, iparról és történelemről rendszerezetten, jól felépítetten nyújt átfogó képet, míg másutt épp ellenkezőleg, azt róják fel neki, hogy rendszerezetlenül, a bóvli és valós kulturális értéket magáénak tudó műtárgyak zavaros keverékével várja a látogatókat.

Az a bizonyos „teljesen japán szellem” (7) – A kiállítás múltra visszatekintő részei viszont egyöntetűen magukkal ragadták a tudósítókat – az 5., 7. és 8. századi műtárgyak; Buddha-szobrok, kisplasztikák és metszetek, valamint a felépített japánkertek.

Vasárnapi Újság, 1910. 09. 04.

A minden területen megjelenő művészi gondosság és precizitás lett az európaiak szemében Japán sajátja – lett légyen szó képző- és iparművészetről vagy gépiparról. A természethez való hozzáállásukat pedig a prezentált japánkertek sajátos hangulatában, a természetesség és a gondos, arányosságra törekvő tervezés harmonikus egységében látták megnyilvánulni.
Ugyancsak jellegzetesen „japáninak” érezték a természetábrázolás jellegzetességeit, egyrészt, hogy a részletek kiemelt figyelmet kapnak a művész részéről, másrészt pedig a virágrendezésben is szerepet kapó abbéli szándék, hogy az egyes ábrázolt vagy felhasznált elemek önmagukban is teret kapjanak – ez utóbbi megfigyelésből tudhatjuk, hogy valóban nem csupán a kifejezetten Nyugatnak szánt műtárgyak szerepeltek a kiállításon, hanem a valódi japán ízlést tükröző tárgyak is helyet kaptak. A nanban („déli barbár”) tárgyakat ugyanis a japánok kifejezetten a nyugati (elsősorban holland és spanyol) ízlésnek megfelelően túldíszítették, eltérően a belföldre készült tárgyak stílusától.

Lásd: Gineverné Győry Ilona, Japán csodakertek – A londoni kiállítás, 
BudapestiHirlap30evf_184sz_1910_08__pages56-57

A kialakított kertek, a narai Kasuga templom élethű vörös kapuja, az évszakok váltakozását végigkövető „Egy év Japánban” részleg költői hangulatú természeti ábrázolása elvarázsolja a tudósítókat, és az „ifjú Japán” hirtelen mintha megöregedne az írók szemében.

Ivánfi Jenő, Japán Londonban, Az Újság, 1910. 07. 29.

Mindeközben a „japán szellemről” nem lebbent fel teljesen a „titokzatosság fátyola” (8), a benyomások és új ismeretek itthon tovább fokozták az érdeklődést a szigetország iránt.

A londoni kiállítás margójára – „Japán lakodalom Londonban”, Pesti Hírlap, 1910. szept. 10.

A Japán-Brit Kiállítás Budapesten

Radisics Jenő, a Magyar Iparművészeti Múzeum igazgatójának szervezésében aztán, akitől egyébként átfogó tudósítást közöltek a londoni-japán kiállításról a Vasárnapi Újság 1910. szep. 14-i számában, megszervezte a londoni kiállítás iparművészeti csoportjának Budapesten való bemutatásának lehetőségét is. A Londonban kiállított tetemes mennyiségű műtárgy három csoportban, három további országba kerültek; a bányászati szekció Torinóba, a természettudományi Drezdába, az iparművészeti (és utóbb a szépművészeti szekció egy része is) Budapestre. (9)

Vasárnapi Újság, 1911. 01. 22.

Mint a korabeli tudósításokból kiderül, a kiállítás japán művészeti oktatási anyagát ajándékba kapta a Magyar Közoktatásügyi Minisztérium, amiért cserébe pedig mi „magyar művészeti oktatást feltüntető műtárgyakat és rajzokat” (10) ajándékoztunk a japán államnak. A kiállítást az Iparművészeti Múzeum földszinti üvegcsarnokában, és az azt körülvevő folyosókon rendezték be, a Tokiói Festészeti Akadémia tanára, Kume szan vezetésével, japán szakemberek közreműködésével. A londoni kiállításról hozott, valamint Tokióból érkezett mesterséges fák és virágok, lampionok és díszítő elemek feleltek a hangulatért. Három csoportban állították ki a tárgyakat; volt egy szépművészeti rész, mely a japán állam tulajdonában lévő tárgyakat is felvonultatott (az értékes nemzeti kincseket azonban már Londonból hazaszállították), egy iparművészeti rész, mely számos bronz, porcelán, szövet, hímzés és lakkmunkát tartalmazott, és egy iparoktatás szekció (mely tárgyai Magyarországon is maradtak).

Radisics Jenő a kiállítás kapcsán tartott előadásán kiemelte a japánok „eltanulási folyamatának” egyediségét, miszerint anélkül tesznek magukévá új ismereteket, hogy „nemzeti jellemük megváltoznék” (11).

(A japán iparművészet), Budapest Hírlap, 31/18, 1911. jan. 21.

A budapesti kiállítás egyedi tervezésű plakátot is kapott, melyet Utagawa Wakana festőművész alkotása nyomán készítettek, melyen „magnólia-ágon csiripelő veréb látható” (12). 1911. január 15-én, délután öt órakor, Zichy János Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter köszöntőjével nyitották meg a kiállítást a nagyérdemű előtt, a közönség azonban már jan. 13-ától kezdve olvashatta a sajtóorgánumok hasábjain a tudósítók első benyomásait, így felkészülhetett, hogy „élvezete lesz belőle, okulása is”, amikor belép „ebbe a különös világba”, mely „idegen, de vonzó és barátságos”. (13)

Érdemes megjegyezni, hogy kiállításról íródott tudósítások itt-ott arra is törekednek, hogy olvasóikat kiműveljék a tárlat megtekintése előtt. Ennek az edukációs szándéknak talán legjobb példája a Budapesti Hírlap 1911. jan. 13-i számában található, ahol a „meglehetősen idegen, de azért minden ízében érdekes és szép művészet lelkéhez” kívánja közelebb vinni olvasóit Csányi Károly azáltal, hogy hol bővebben, hol tömörebben, de átfogóan kitér a bemutatott tárgyakhoz kötődő kulturális és történelmi háttérre. Ekképp nyújt betekintést a képtekercsek, fametszetek (elkészítési módozatukkal egyetemben), a bronzművesség fejlődése (említve a rá kiható Buddhizmust), a kardművészet elemei, a teaszertartás és hozzá kötődő iparművészeti tárgyak, a zománc- és lakktechnika világába, és zárja így sorait:

Csányi Károly, Japán iparművészet, Budapesti Hírlap, 1911. 01. 13.

Lásd: Csányi Károly, Japán iparművészet, Budapesti Hírlap, 1911. 01. 13. BudapestiHirlap31evf_21sz_1911_01__pages317-317

Miként a londoni, úgy a budapesti kiállítás is a japán mesterember állhatatos, mindig művészire törekvő, igényes precizitást magáénak tudó jellegzetes képét elevenítette meg és égette köztudatba.

Japáni kiállítás Budapesten, Magyarország, 1911. 01. 14.

A budapesti japán iparművészeti kiállítás margójára – „Nyilvános árverésen a japán kiállítás visszamaradt műtárgyai” Budapesti Hírlap, 1911. 03. 23.

 

A felhasznált cikkek (idézetek forrásai):

A Japán-Brit Kiállítás (1910) visszhangja a hazai sajtóban:

Radisics Jenő: Külföldi kiállítások – Brüsszel, London, München. In: Magyar Iparművészet, 13/7, 1910, 253-268. (8)

Radisics Jenő: A londoni japán kiállítás. In: Vasárnapi Újság, 57/36, 1910. 09. 04.

Tonelli Sándor: A londoni angol-japán kiállítás. In: Magyar Ipar, 31/38, 1910, 901-903.

Vértes József: A londoni japán kiállítás. In: Új Idők, 16. évf., 1910, 201-202. (3)(4)(7)

Czink Lajos: Japán kiállítás, (1910. júl. 14. London). In: Pécsi Napló, XIX. évf., 1910. júl. 20. (5)

Ivánfi Jenő: Japán Londonban. In: Az Újság, 8/179, 1910. 07. 29.

Gineverné Győry Ilona: Japán csodakertek – A londoni kiállítás. In: Budapesti Hírlap, 1910. 08. 04. URL: BudapestiHirlap30evf_184sz_1910_08__pages56-57

(Az angol-japán kiállítás). In: Pesti Napló (melléklet), 1910. 07. 10.

A Japán-Brit Kiállítás Budapesten:

Csányi Károly: Japán iparművészet. In: Budapesti Hírlap, 31/21, 1911. 01. 13. URL: BudapestiHirlap31evf_21sz_1911_01__pages317-317

[sz.n.] Japáni kiállítás Budapesten. In: Magyarország, 1911. 01. 14. (12)

Radisics Jenő: A japán iparművészet Budapesten. In: Vasárnapi Újság, 58/4, 1911. 01. 22.

[sz.n] A budapesti japán kiállítás. In: Magyar Iparművészet, 13/7, 1910, 279. (10)

(A londoni japán kiállítás Budapesten), Pesti Hírlap, 32/219, 1910. 09. 14.

(A budapesti japán kiállítás), Pesti Hírlap, 32/225, 1910. 09. 21.

(A budapesti japán kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/6, 1911. 01. 7.

(A japán kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/8, 1911. 01. 10.

(Japán iparművészeti kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/12, 1911. 01. 14. (13)

(A japán iparművészet), Budapest Hírlap, 31/18, 1911. jan. 21. (11)

Felhasznált irodalom:

[1] és [9] Dénes Mirjam: „Egy tárlat és ami mögötte van: Az 1911-es Japán kiállítás az Iparművészeti Múzeumban. In: „Közel, s Távol” III. (2013), Eötvös Collegium Budapest, 2014, 284-287. https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/handle/10831/34905/Kozel_Tavol_III_Denes_Mirjam_p_279-296.pdf?sequence=1&isAllowed=y

[2] Tóth Gergely Mátyás, Operettfigurák és bájos nippek: A japán-divat kezdetei – 5. rész. 2017. https://ujkor.hu/content/operettfigurak-es-bajos-nippek-japan-divat-kezdetei-5-resz

Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, Bp., 1989.

Beküldve:

„A halál árnyékának völgyében járva…”

A kiszolgáltatottság esztétikája Jamamoto Takato művészetében

Írta: Varga Lilla, 2021. 03. 30.

Jamamoto Takato 山本タカト [Yamamoto Takato]

1960-ban született Akita prefektúrában (Honsú északi része). Tizenéves korában magával ragadták a vámpírkultusz jellegzetességei, ez lett később egyéni stílusának gyökere. Tanulmányai folyamán olyan századvégi művészek foglalkoztatták leginkább, mint Gustav Klimt vagy Aubrey Beardsley, és magával ragadta a szimbolizmus, az esztétizmus, a dekadens művészet, írók közül Poe és Baudelaire állt hozzá közel. A Tokiói Zokei Egyetemre járt, tanulmányai folyamán absztrakt festészetet tanult, hatással voltak rá a kortárs művészetek, a pop-art jelentősen inspirálta pl. Jasper Johns vagy Andy Warhol. Miután befejezte egyetemi tanulmányait, nem tudott elhelyezkedni, így egy curry-boltban dolgozott részmunkaidősként, mellette pedig másodállásban illusztrációs munkákat vállalt. Voltak kisebb önálló kiállításai, de ekkor még a szakma nem reagált rá feltűnően. Végül teljes állású reklámillusztrátor lett (Fujitsu reklámfilmek). Később, a 90’-es években, mikor a japán gazdasági buborék kipukkadt, a reklámszakma is hanyatlásnak indult, illetve ekkorra már megcsömörlött a reklámillusztráció határaitól is. Ekkoriban kezdett irodalmi műveket és folyóiratokat illusztrálni, valamint felelevenítette (pl. Tacuhiko Sibuszava hatására) fiatalkori érdeklődési körének szereplőit, irányzatait és kísérletezni kezdett, mely munka gyümölcse lett az általa Heiszei-esztétizmusnak aposztrofált művészeti stílus.

A kiszolgáltatottság gondolatisága a Heiszei-esztétizmusban

Heiszei-esztétizmus, Heiszei tanbisuki 平成耽美主義 [heisei tanbishuki]

A festmények kompozíciójára általánosságban jellemző a szimbolikus ellentét. A fiatalság és szépség jegyében ábrázolt alakok szoros kontaktusba kerülnek a halál különböző motívumaival. Számos festményen a megjelenő belső szervek kaotikus és groteszk csapdájába esett babaszerűen szép testek egyszerre vizualizálják az életerőt és az elmúlást.

A stílusára jelentősen ható vámpírkultusz, mely tizenéves korában kezdett hatni rá, és mely művészetének érlelődése közben, folyamatában alakult, ugyancsak az élet és halál ellentétének és összefonódásának szimbolikáját erősíti.  A képek gótikus hangulata, illetve a vámpírkultusz rajtuk megjelenő különböző attribútumai mellett, a kultusz egyik alapvető lélektani jegye általánosságban határozza meg Jamamoto művészetét, ez pedig a kiszolgáltatottság élménye. A vámpírkultusz szimbolikus kiszolgáltatottságának  alapját képezi, hogy az ember kiszolgáltatott a halál és élet mezsgyéjén létező, változatlanul egy adott állapotban megragadt lénynek, amely nem evilági létezése azonban függ az emberi áldozattól, az életből kell táplálkoznia, hogy ő maga újra és újra életre keljen. A vámpírkultusz továbbá magában hordozza a gyönyör és erőszak keveredését, a vágyak szabad, tekintet és gátlás nélküli áramlását, mely ugyancsak egyik alapvető jellemzője Jamamoto festészetének.

A szemlélő a vonzás, taszítás, szépség relativitásának, az erőszak és gyengédség ambivalens keveredésének kavalkádjába kerül. A dekadencia és szimbolizmus stílusjegyei a szexualitás ábrázolásmódján érhetőek tetten talán leglátványosabban. Miként jellemzik stílusának ezen aspektusát, festényein a „szexualitás, mint az életen és halálon, a téridőn túli jelenik meg”.

Az ember kiszolgáltatott önnön vágyainak és lényének, tehetetlen nézője, cselekvője és áldozata saját és mások belső feszültségeinek. A tehetetlenség és kiszolgáltatottság szimbolikus jelenléte a képeken szereplő formákban is tetten érhető. Jamamoto elmondása szerint a fák gyökérzetének játéka szerepet kap a képek megkomponálásakor, a gyökerek absztrakt mozdulatlanságba merevedő, szemmel érzékelhetetlen, de folyton jelenlevő mozgásának és életerejének ambivalenciája ihleti meg.

Több európai valamint japán, tragikus történelmi és/vagy irodalmi alak is megjelenik képein. Ilyen például Salome, akiről készült festményét Oscar Wilde azonos című drámája is ihlette, vagy Amakusza Siró, a japán keresztényüldözések híres áldozata, a Simabarai felkelés egyik legendás harcosa, vagy Szent Sebestyén, akit egy oszlophoz kötöztek és halálra nyilaztak, így szenvedett vértanúhalált.

Szent Sebestyén, Misima Jukio, Egy maszk vallomásai című énregényének is meghatározó, szimbolikus alakja. A főszerepelő vonzalma saját neméhez, a tragikumhoz, az erőszakhoz először Szent Sebestyén vértanúhalálát ábrázoló festménnyel kapcsolatban tör felszínre és bontakozik ki egészében (Guido Reni, „Szent Sebestyén”, Palazzo Rosso, Genova). Az ember legbensőbb vágyainak, gondolatainak és érzelmeinek ütközése a társadalmi konvenciókkal és normákkal a regény egyik lényeges kérdésköre. Azonban ez az ütközés elsősorban a főszereplőben megy végbe. Neki kell szembesülnie azzal, hogy amit elvárnak tőle, és amit elvárna saját magától, az messze áll attól, ami az igazi valója. Ez a belső konfliktus, az öngyűlölet és önelfogadás közti harc mutatja meg különböző arcait a regény folyamán. Szent Sebestyén festménye a főszereplő szemében visszatükrözi a szenvedés és mártíromság általi megdicsőülést, a megtisztulás extázisát. A főszereplő vívódása, kiszolgáltatottsága saját természetének, ösztöneinek és vágyainak különös párhuzamban áll Jamamoto festményeinek témájával, hangulatával és gondolatiságával.
Tisztaság és tisztátalanság, vonzalom és taszítás, halál és feltámadás, extázis és szenvedés, megfelelni akarás és a szabadság utáni vágy tapasztalata tükröződik Szent Sebestyén szimbólumában.

„Hirtelen azt kérdeztem a szívemben: „Nem ugyanaz a fa ez, amelyhez az ifjú szentet béklyózták hátrakötött kézzel, amelynek törzsén eső utáni erecskeként patakzott végig szent vére? Nem az a római fa, amelyen ő vonaglott, tündökletesen a halál végső agóniájában, amelynek kérgén felhorzsolódott ifjú teste, mintegy a földi gyönyörök és fájdalmak végső bizonyítékaként?” (…) Az ő sorsa nem szánalmat érdemelt. Semmiképpen nem szánandó sors volt. Inkább büszke, tragikus; olyan sors, amely ragyogónak mondható. Ha meggondoljuk, valószínű, hogy sokszor, még egy édes csók pillanatában is ráncba vonhatta homlokát a fájdalom röpke árnyával a halál agóniájának előérzete.” (Misima 2018: 43-44. ford. Gy. Horváth László)

Szintén a kiszolgáltatottság egy direktebb szimbóluma a kinbaku 緊縛 és sibari 縛り kultúra jelenléte számos festményén. A kinbaku jelentése szó szerint „erős, szoros megkötözés”. A japán BDSM (kötözés-fegyelmezés, dominancia-alávetettség, szadizmus-mazochizmus) egyik válfaja ez, mely során a kötözés, a művészi szintre emelt csomózási technika kapja a főszerepet. A kinbaku gyökerei az Edo-korig (1603-1868) nyúlnak vissza, amikor is egy kínzási módszer volt. A kínzások és büntetések ábrázolása a korban mind nagyobb szerepet kapott, és a szenvedés maga, egy fajta művészi élvezettel ambivalens módon találkozott. Ennek a találkozásnak a hagyományát idézi meg több modern kori művész is, mint például Nobujosi Araki.

A Heiszei-korszaka 平成 (1989-2019) a „béke” elnevezést kapta. A második világháborút, az utána következő bűntudat és vereség pszichológiájával fémjelzett esztétikai irányvonalat és az ezzel párhuzamosan épülő „gazdasági csodát” magába foglaló Sóva kort (1926–1989) követte a Heiszei. A Heiszei-kort az „Elveszett Évtized” jelentősen meghatározta, a „gazdasági csoda” nem bizonyult fenntarthatónak, a klasszikus foglalkoztatási modell megroppant. A médiának és az információs törvényeknek köszönhetően felszínre kerültek a kormányzati szinteken folyó visszaélések, és közéleti vita tárgyát kezdte képezni a kakusza sakai 格差社会 [kakusa shakai] (egyenlőtlenségek társadalma), ami azt jelentette, hogy nyíltabban problémaként merült fel a családon belüli erőszak, az öngyilkosságok magas aránya, a gyermekbántalmazás, korrupciós ügyek, a munkások elszegényedése (Kingston 2018: 50).

Az egyén kiszolgáltatottsága az adott társadalmi működésnek, a technológiai környezetnek, a természetrombolás következtében beálló környezeti változásoknak, már a 20. századtól kezdve, globálisan a művészetek egyik lényegi témája. A fent említett okok miatt a Heiszei-korban különösen előtérbe került ez a jellegű kiszolgáltatottság-érzés, többek közt innen is eredhet Jamamoto stílusának elnevezése, a Heiszei-esztétizmus.

A Heiszei-esztétizmus a kiszolgáltatottság különböző aspektusaira épít, több oldalról közelítve meg annak gondolatiságát, az egyén belső és külső erőkkel szembeni tehetetlenségének és küzdelmének tapasztalatát tárja elénk.

 

Képek forrásai, ahol további festmények megtekinthetőek:

Takato Yamamoto

https://dangerousminds.net/comments/death_is_my_lover_the_decadent_erotic_art_of_takato_yamamoto
– https://www.juxtapoz.com/news/news/takato-yamamotos-heisei-estheticism/
– https://www.juxtapoz.com/news/the-work-of-takato-yamamoto/

Források:
https://www.artpedia.asia/takatoyamamoto/
http://www.gei-shin.co.jp/comunity/07/01.html
Jeff Kingston, A modern Japán kihívásai, Antall József Tudásközpont, Budapest, 2018.
Misima Jukio, Egy maszk vallomásai, ford. Gy. Horváth László, Jelenkor, Budapest, 2018.
https://maimanohaz.blog.hu/2020/01/14/a_kotozes_muveszete_egy_japan_fotos_meghokkento_kepei

Beküldve:

A „nem hagyományos japán munkakultúra” és a munkaetika megváltozása a gazdasági válság és a gazdasági stagnálás óta

Atipikus foglalkoztatási formák, és az azzal járó különleges életstílusok Japánban

Írta: Vadász Fruzsina, 2021. 02. 24.

A hagyományos japán munkakultúráról és munkahelyi etikáról, az „életre szóló foglalkoztatás” japán modelljéről már egy korábbi cikkünkben írtunk, azonban a jelenlegi cikkünk azokkal a munkavállalókkal, munkakeresőkkel és munkanélküliekkel foglalkozik, akik az említett, hagyományos kategóriába nem tartoznak bele. (Mivel az írás munkaügyi jellegű, a „hikikomori” és a „monster parents” jelenséggel jelen írás nem foglalkozik.)

Akik nem tartoznak bele a „hagyományos munkavállalói kategóriába”

Ezen személyek, vagyis azok, akik nem tartoznak bele a „hagyományos munkavállalói kategóriába”, azok többnyire és jellemzően a részmunkaidőben dolgozók, az ideiglenesen alkalmazottak és a nők, akik általában a gyerekszülést követően az otthoni háztartást vezetik tovább, vagy „félmunkaidőben” a munkájukkal, „félmunkaidőben” pedig a gyerekneveléssel foglalkoznak. Habár az 1985-ös Egyenlő Foglalkoztatásról Szóló Törvény sokat segített a nők helyzetén, és a hagyományos „életre szóló foglalkoztatás” rendszerén belülre is kerültek nők, azonban a fizetésük jóval alacsonyabb a férfi kollégáiknál, és a kor szerinti előreléptetést tekintve is elmaradnak a férfi kollégáikkal szemben.

Az 1990-es évek elején kezdett elterjedni az ún. haken-rendszer (派遣) [jelentése: kiküld, kirendel], ami a korábbi, a munkáltatóhoz való abszolút lojalitáson alapuló foglalkoztatási modellel kezdett el szakítani, ugyanis fejvadászcégek elkezdtek munkaerő-kölcsönzéssel és munkaerő-közvetítéssel foglalkozni. Olyan speciális munkára kirendelt dolgozók jelentek meg a munkaerő-piacon, akiknek nem járt a társadalmi háló biztosítása, azonban a munkaidejük rugalmas volt.
Egy folyamat indult el, ami olyan gazdasági-társadalmi problémákhoz vezetett, amelyek kezelése a mai napig kérdőjeles. Ennek a folyamatnak egyik alapvető gazdasági és történelmi oka logikusan az 1980-as években megalapozott, 1990-es években kirobbanó gazdasági válság volt, mely mellett egyéb kedvezőtlen társadalmi hatások játszottak még közre. Az 1990-es években elkezdődött folyamat legrelevánsabb munkaügyi vonatkozása volt, hogy kihívások elé állította a hagyományos japán „élethosszig tartó foglalkoztatás” modelljét. A „baby boom” generáció tagjai, az idősebb korosztály, akkoriban kerültek a magasabb és jobban fizető pozíciókba, kb. 7 millió fő került vezetői beosztásba, ami a fizetéseket tekintve sok. Ezek a munkavállalók összességében nagyon nagy költségterhet jelentettek a munkaadók számára. Mindezt tetézte az 1990-es évek gazdasági válásága, ami további ösztönzést jelentett a munkaadók számára, hogy a nyílt pozíciókat szabadúszókkal és ideiglenes munkavállalókkal töltsék fel, akik alacsonyabb fizetést kaptak, és azt a munkahelyi biztonságot sem élvezték, mint az élethosszig foglalkoztatott kollégáik. Ma azok, akik az élethosszig tartó alkalmazás előnyeit élvezik, általában a nagyobb cégeknél dolgoznak, és az összes és teljes munkaerő 30%-át alkotják, valamint túlnyomórészt férfiakról beszélünk.
2019-ben a foglalkoztatási statisztikák szerint a teljes foglalkoztatottság aránya 59,7% volt, ami az ország 126 millió fős lakosságából 66.650 millió főt jelentett. Ebből is teljes munkaidős foglalkoztatott volt 22.062 millió fő, ami az összes foglalkoztatott egyharmadát jelentette csak, ami szembetűnően kevés. Azonban a részmunkaidős foglalkoztatottak száma 7129 millió fő volt, és a betöltetlen munkahelyi pozíciók száma 990.091 főre nőtt.

Összességében az mondható el a japán munkaerő-piacról, hogy a nem-állandó alkalmazottak száma megnőtt, mivel a munkaadók ma már nem tudják ugyanazokat a jutalmazás-csomagokat biztosítani az összes beosztott számára.

A legfontosabb társadalompolitikai fogalmak – „freeter” és „NEET”

A legfontosabb társadalompolitikai fogalmakat egy különleges kifejezéssel érdemes kezdeni. A „freeter” („furītā” / フリーター) azokra a fiatal munkavállalókra használt kifejezés, akik nem tudnak, vagy nem akarnak teljes munkaidős állásokat betölteni. Ők egyik állást követően egy következőbe lépnek, ahelyett, hogy magasabb végzettséget szereznének maguknak, vagy ahelyett, hogy hosszabb munkakeresési időt vállalnának. Ennek az életformának a megszületése a „salary man” rendszerrel és a magasan versenyre ösztönző, versenyen alapuló iskolarendszerrel szembeni tiltakozáshoz köthető, eredeztethető vissza. A Japán Munkaügyi Politika és Képzés Intézet jelentése szerint 2001-ben már 4 millió fő „freeter”-ről lehetett beszélni. A „freeter” munkavállalók gyakori munkaadói a kisboltok, szupermarketek, éttermek és gyorséttermek, illetve hasonló, kevésbé jól fizetett, és kevesebb munkatapasztalatot, alacsonyabb végzettségi szintet igénylő munkakört ajánló munkahelyek. A „freeter” életforma viszont nagyobb szabadsággal jár, és az internet adta lehetőségek korában egyre több „freeter” tud otthonról, vagy egyéni vállalkozóként dolgozni.

Maga a „freeter” kifejezés az 1980-as évekből ered, azokra vonatkoztatva használták, akik nem voltak hajlandóak a „salary man” munkavállalói életmódot követni. Feltehetően a szó szemantikai eredete angol és német gyökerű, az angol „free” [szabad] és a német „Arbeiter” [dolgozó, munkavállaló] szavak keverékéből jött létre.
A Japán Munkaügyi Intézet 2000-es adatai és információi szerint egy olyan „freeter” átlagos havi keresete, aki 4,9 napot dolgozik egy héten, 139.000  ¥, ami egy kicsivel magasabb csak a szegénységi küszöbnél, ami 1,22 millió ¥/év, vagyis kb. 101.667 ¥/hó.
Három motiváció-csoportot különíthetünk el, hogy valaki miért is akar „freeter”-ré válni. Az első a „moratórium freeter” csoport, akik a „salary man” életstílussal kívánnak szakítani, akik csak az életet szeretnék élvezni. A második az „álomkergető freeter”, vagy „álomkereső freeter”, akik olyan életcélokat és álmokat kívánnak megvalósítani, ami nem fér bele a hagyományos társadalmi modellbe. A harmadik kategória a „nincs más alternatíva freeter”, vagyis olyan személyek, akiknek az életük fenntartásához, a mindennapi boldoguláshoz csak ez az egyetlen megoldás jutott. Egy jellemző példa ez utóbbira azon elvált édesanyák esete, akik alacsonyabb képesítéssel rendelkeznek, a gyereknevelést önállóan végzik, és megfelelő szabadidőt kívánnak biztosítani maguknak a pénzkeresés mellett a gyereknevelésre.

A „freeter” társadalmi fogalom és társadalmi osztály kormányzati definiálására több ízben került sor, amelyeket a 2004-es Hivatalos Kormánykiadvány a Munkaerő Gazdálkodásról, és a 2003-as Hivatalos Kormánykiadvány a Nemzeti Életről tartalmazza, mindkettő kiadványt az Egészségügyi, Munkaügyi és Jóléti Minisztérium adta közre.

A 2004-es definíció szerint „freeter” az a 15-34 éves korú személy, aki nem tartozik a közép-, és felsőoktatásba, nem tart fenn saját háztartást, és vagy ideiglenesen vállal munkát, vagy részmunkaidőben dolgozik, vagy ideiglenesen kiküldött munkavállalója egy munkaközvetítő ügynökségnek, vagy olyan módon munkanélküli, hogy közben ideiglenesen, részmunkaidőben, vagy kiközvetített munkaerőként szeretne dolgozni.

A 2003-as definíció ettől eltérő, ugyanis az utóbbi szerint „freeter” az a 15-34 éves korú személy, aki nem tanul iskolában, vagy nem tevékenykedik háztartást vezető feleségként, és ideiglenes, részmunkaidős, vagy kiközvetített munkavállalóként dolgozik, vagy éppen munkanélküli, azonban az említett kategóriák egyikeként szeretne dolgozni. A 2003-as kormánykiadvány 2.090.000 főre becsülte a „freeter”-ek számát. 2014-re a hivatalos becslések szerint a „feeter”-ek főszáma elérte az 1,79 millió főt. Tehát jelentős tulajdonsága ennek a társadalmi csoportnak az, hogy ugyan nem teljes és állandó állásban kívánnak dolgozni, hanem ideiglenes, részmunkaidős, vagy kiközvetített munkaerőként, azonban mégis kívánnak és akarnak is dolgozni.

A „freeter” hivatalos definíciója japánul:
フリーターを，15～34歳で，男性は卒業者，女性は卒業者で未婚の者のうち

<1>雇用者のうち勤め先における呼称が「パート」か「アルバイト」である者

<2>完全失業者のうち探している仕事の形態が「パート・アルバイト」の者

<3>非労働力人口で家事も通学もしていない「その他」の者のうち，就業内定しておらず，希望する仕事の形態が「パート・アルバイト」の者
Forrás:
A Japán Miniszteri Hivatal, vagyis a Japán Kormányhivatal, a „内閣府” honlapjának releváns oldala:
内閣府: 第1部　子供・若者の状況: 第4章　社会的自立: 第2節　若年無業者，フリーター，ひきこもり. – https://www8.cao.go.jp/youth/whitepaper/h27honpen/b1_04_02.html [utolsó letöltés: 2021-02-13]

Ugyan a „freeter”-lét nagyobb szabadságot és rugalmasságot biztosít, a hátránya azonban az, hogy minél hosszabb ideig „freeter” valaki, annál nehezebb egy biztos karriert és egy önálló egzisztenciát kialakítania, ugyanis a vállalatok még a mai napig jobban kedvelik az iskolából / főiskolából / egyetemről frissen kikerült fiatal munkaerőt, akiknek a személyiségét még lehet formálni, és akiket hosszú távú befektetésként lehet kezelni. A hosszú ideig tartó nem-hagyományos munkahelyen vagy munkakörben dolgozó ember hátránya a munkaadók szemében tehát az, hogy az ilyen ember „nehezebben hajlítható”.
További hátránya a „freeter”-létnek a kevésbé sikeresek számára nemcsak az, hogy a magas lakás-, és albérletárak miatt az önálló háztartás felépítésére és vezetésére csak korlátolt lehetőségeik állnak rendelkezésre, ami megnehezíti az önálló egzisztencia kialakítását, hanem az is, hogy nincs módjuk és lehetőségük a nyugdíjukról olyan módon gondoskodni, ahogy egy állandó munkavállalónak lehetősége van.

A „freeter”-ek kérdéskörét hivatott egy 2003-as kormányzati politikai terv kezelni, a Wakamono Jiritu Chosen Terv, vagyis „a fiatalok bátorításának a terve”/„a függetlenséghez vezető kihívás”, ami a fiatalok munkavállalási kedvének növelését célozta meg.

A „freeter” fogalom mellett a 2000-es évek első évtizedében jelent meg a „NEET” („Not in Education, Employment or Training”) kifejezés is, amit azokra az egyénekre alkalmaznak, akik sem a felsőoktatásban, sem a munkaerőpiacon nincsenek jelen, és továbbképzéseken sem vesznek részt.

A 2004-es Hivatalos Kormánykiadvány a Munkaerő Gazdálkodásról, melyet az Egészségügyi, Munkaügyi és Jóléti Minisztérium adott közre, a „NEET”-nek minősülő személyek létszámának emelkedéséről számolt be. A „NEET-kérdés” ugyan már korábban is bekerült a köztudatba, azonban a tanulmányok a kérdés kezelésének első jelentős, hivatalos szándékát  ehhez a kormánykiadványhoz kötik, innentől a  „NEET”-ről, mint külön társadalmi osztályról beszélnek.
A közmédia szívesen számol be NEET-történetekről, a politikusok pedig a társadalmi problémák megvitatásakor mindig előhozzák a NEET-problémát. Szerintük a „NEET” rosszabb, mint a „freeter”, mert a „freeter”-rel szemben a „NEET”-nek egyáltalán semmi hajlandósága sincs a munkavégzésre. A viták során azonban nem kerül említésre, hogy egy „NEET” gyakran szorongással, vagy mentális depresszióval küzd, ami az indoka annak, hogy az egyén „NEET”-té vált.

Az említett 2004-es kormánykiadvány a „NEET”-ről alkotott kormányzati definíciót is tartalmazza, ami szerint a „NEET” társadalmi osztály olyan, 15 és 34 éves kor közötti fiatalokat jelenti, akik a munkaerő-piacon kívül helyezkednek el, egyedülállóak, nincsenek jelen a közép-, és felsőoktatásban, és nem tartanak fenn saját háztartást. A japán definíció tehát a motiválatlan munkakereső munkanélkülieket is a „NEET” alá sorolja be, és emiatt a közmédia is hajlamos róluk azt feltételezni, hogy nem is hajlandóak dolgozni. A kormánykiadvány a 2003-as évre 520.000 fő „NEET”-et becsült meg, ami 8,3%-os növekedést jelentett az előző évhez képest.

Film: „Bérelj cicát!” / „Rent a Neko”

Összefüggésben e témával, 2012-ben jelent meg Ogigami Naoko rendezésében, Ichigawa Mikako főszereplésével a „Bérelj cicát!” c. film, mely középpontjában Sayoko, egy macskákat bérbeadó „freeter” áll, és mely az ő életfelfogásának bemutatásával fogalmazza meg társadalom-kritikáját a fent említett problémakörökkel kapcsolatban
A filmről korábban írt, és a Hibiki-ben megjelentetett recenzió az alábbi linken;
„Magányos japán vagy? Bérelj Cicát!  – レントアネコ”  olvasható.

Társadalmi és gazdasági okok

Ahogy a jelen írásban többször is előkerült, a „freeter”-lét előnye a szabadság, mely azonban nem csak a munkavállalónak, hanem a munkaadónak is előnyös tud lenni. Míg egy állandó alkalmazottnak tilos az adott munkahelye mellett más munkahelyen is dolgoznia, addig ezt a „freeter” státusz megengedi.

Gyakran azért választja ezt a munkavállaló vagy a munkaadó, mert így az előbbi egy kevésbé jól fizető vállalatnál megszerzett tapasztalatot egy jobban fizető vállalat hasznára és gyarapodására fordíthatja, illetve a munkavállaló egyszerre kettő szakma vagy munkahely tapasztalatait is elsajátíthatja, amire nem volna lehetősége állandó munkavállalóként. (Egyfajta „know-how transzfer kiskapu” a hagyományos japán munkaetika íratlan szabályai alól.) Valamint a „freeter” státusz kevesebb felelősségvállalással jár, a munkavállaló kevesebb felelősséggel tartozik a munkájáért, ha mindazt „freeter” státuszban teszi meg (pl. nagyon nagy hibázás esetén a hagyományos japán bocsánatkérési normákat kevésbé szigorúan kell betartani, és egy „freeter” hibázása nem vezet mindig a főnöke „arcvesztéséhez”). Mindez a munkaadó oldaláról is érvényes, ugyanis kisebb társadalmi felelősség terheli egy „freeter”-rel szemben.

„Freeter”-ré vagy „NEET”-té válni azonban nem mindig az ember önszántából meghozott döntésének eredménye, hanem feladás és reményvesztettség is lehet a háttérben. Sokszor azok döntenek az említett életformák mellett, akik 10-20 állásinterjún és visszautasításon vannak túl. Mindemellett a társadalmi háttér is közrejátszik. Általánosságban elmondható, hogy egy „freeter” vagy egy „NEET” alacsonyabb iskolázottsággal rendelkezik, mint egy állandó munkavállaló. A 25 és 29 évesek körében négyszer nagyobb a valószínűsége annak, hogy valaki „NEET”-té válik azok közül, akiknek legfeljebb csak középiskolai végzettségük van, összehasonlítva azokkal, akiknek főiskolai, egyetemi, vagy egyéb magasabban szakosodott képesítései vannak. Ugyanúgy két és félszer nagyobb eséllyel válik „freeter”-ré az, akinek legfeljebb középiskolai végzettsége van, mint aki magasabb végzettséggel rendelkezik. Mindennek megfelelően 1,8-szer magasabb a lehetősége egy főiskolai vagy egyetemi végzettséggel rendelkező személynek ahhoz, hogy állandó munkavállalóvá váljon a középiskolai végzettségűekkel szemben. A Japán Munkaügyi Intézet kimutatásai szerint azon személyek, akiknek az apja tudományos vagy magasabb cégen belüli pozícióval rendelkezik, sokkal kevésbé hajlamosak a „freeter”-ré válásra. A kimutatások szerint az alacsonyabb családi státusz befolyásolja a „freeter”-ré vagy „NEET”-té válást, ugyanis a családi státusz és az elért tudományos fokozatok korrelációban állnak a „freeter”-ré, a „NEET”-té, vagy az állandó munkavállalóvá válással. Minél magasabb a végzettsége vagy a családi státusza valakinek, annál kisebb eséllyel válik „freeter”-ré és „NEET”-té, és annál magasabb a lehetősége állandó munkavállalóvá válni.

Az állandó munkavállalók, az ideiglenes munkavállalók („freeter”) és az egyebek („NEET”) tudományos képesítésének az arányai
Forrás:
Inui Akiko: Why Freeter and NEET are Misunderstood: Recognizing the New Precarious Conditions of Japanese Youth.

Az „elveszett generáció”

A „freeter” csak egyike azon munkavállalói és szubkulturális típusoknak és csoportoknak, melyek az 1990-es évek gazdasági válsága óta tartó stagnálás emberi „társadalmi externáliáihoz” [egy gazdasági jelenség során fellépő, további gazdasági hatással járó társadalmi hozadék, illetve jelenség, amely lehet pozitív vagy negatív], az ún. „elveszett generáció”-hoz tartoznak. Ők az a generáció, az a tömeg, akiknek elegük lett a hagyományos, versenyen alapuló vállalati munkakultúrából, illetve akik pont a gazdasági visszaesés során, a leépítések áldozataivá váltak. Ilyen egyéb csoport még a „freeter”-en kívül többek között az ún. „netkávézó menekültek”, a „yutori” és a „satori generáció”.

A „netkávézó menekültek” (ネットかフィ難民) csoportjának a besorolása szerint kezelhető a „freeter”-ek egyik alkategóriájaként, azonban lehet őket a „freeter”-ektől független csoportként is kezelni. A tárgyalt csoporthoz tartozók motivációja egybeeshet, vagy hasonló lehet azon „freeter”-ekéhez, akik alacsony keresetük miatt nem tudnak saját háztartást felépíteni, ellátni és vezetni, és emiatt egy netkávézókban keresnek maguknak olcsóbb lakhatási lehetőséget [a „moratórium freeter” csoport és a „nincs más alternatíva freeter”csoport]. Másrészről lehet szó olyanokról, akik a munkahelyi feszültségtől, illetve a fojtogató társadalmi normák okozta stressztől azáltal tudnak megszabadulni a nap végén, ha egy barátságos netkávézóba „menekülnek”. Ez utóbbiak között „salary man”-ekkel is találkozunk.

A „satori generáció” (悟り時代) tagjai olyan egyének, aki szándékosan felhagytak a magasra törő életcélok, ambíciók követésével. Nem vágynak jobb életre, nem kívánnak a legjobb márkájú ruhákban, autóval, kiegészítőkkel mások előtt mutatkozni, nem érdeklődnek sem a sportok, sem a szerelem iránt, elutasítják az anyagi-tárgyi világ fogyasztói élvezetét. Yamamoto Taku „Az emberek, akik nem akarnak semmit sem” („Hoshigaranai Wakamonotachi” – 欲しがらない若者たち) c. könyvében írta le a „satori generáció” társadalmi jelenségét, mely fő okaként a 2000-es évek „yutori oktatási modelljét” (ゆとり教育) jelölte meg. A „yutori” jelentése „feszültségmentes”, vagy „nyomásmentes”. A diákokat arra bátorították, hogy ne vegyék olyan komolyan az iskolai vizsgáikat és az érettségit.

A „parazita szinglik”, vagyis „parasite singles” („parasito shinguru” / パラサイトシングル) csoportja is megemlíthető még. Ők azok a munkaképes korú (fiatal) felnőttek, jellemzően a 20-as és 30-as éveiben járók, akik még mindig a szüleikkel laknak együtt, és nem hajlandóak a szülői házból elköltözni. A legnagyobb kritika az irányukban az, hogy a keresetüket nem a saját egzisztenciájuk felépítésére, önálló lakhatásra és életvitelre, családalapításra fordítják, hanem a saját luxus és kényelem iránti igényeik kielégítésére, luxusárucikkek vásárlására költik. Általában a női „parazita szinglik” – akiknek kényelmesebb ez az életforma, mint a háztartást vezető feleség-, és anyaszerep – nagyobb és több bírálatot kapnak a társadalom felől, mint a férfiak, akik nem hajlandóak egy személyben vállalni a saját családjuk anyagi fenntartását. Prof. Yamada Masahiro írt a „parazita szinglik” társadalmi jelenségéről egy meghatározó könyvet, „A parazita szinglik korszaka” (パラサイトシングルの時代) címmel. A könyvben megállapításra került, hogy a „parazita szinglik” nagy többsége egyáltalán nem hajlandó az otthoni feladatok ellátásban részt venni vagy segíteni, és a statisztikák szerint a „parazita szinglik” 85%-a nem járul hozzá az otthoni háztartás költségeihez, és 50%-uk pedig az otthoni lakhatáson és étkezésen felül még további anyagi támogatást is kap a szüleitől.

Forrás: Japan’s Lost Generation: Freeters, Net Cafe Refugees, Satori Generation, Parasite Singles, and Monster Parents. In.: Dining Dojo. Blogging about the relationship of food and martial arts in Nagoya!

A JP Smart Magazine kép-ábrázolásai a „freeter”-ről és a „NEET”-ről:

Képek forrása: Freeters is Japan. In.: JP Smart Magazine – https://www.jpsmart-club.com/freeter/ [utolsó letöltés: 2021-02-13]

Forrásjegyzék:

Székács Anna: A japán gazdaság és menedzsment. In.: Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019.

Judit Hidasi: The Sustainability of Japanese Work Culture. In.: Antall József Knowledge Centre: In Focus: Japan – The Legacy of the Heisei Era (2019. 3rd Issue)

Japan’s Lost Generation: Freeters, Net Cafe Refugees, Satori Generation, Parasite Singles, and Monster Parents. In.: Dining Dojo. Blogging about the relationship of food and martial arts in Nagoya! – http://diningdojo.blogspot.com/2015/09/japans-lost-generation-freeters-net.html [utolsó letöltés: 2021-02-11]

Inui Akiko: Why Freeter and NEET are Misunderstood: Recognizing the New Precarious Conditions of Japanese Youth. In.: Social Work & Society, Volume 3, Issue 2, 2005. – https://ejournals.bib.uni-wuppertal.de/index.php/sws/article/view/200/260 [utolsó letöltés: 2021-02-12]

Freeters is Japan. In.: JP Smart Magazine – https://www.jpsmart-club.com/freeter/ [utolsó letöltés: 2021-02-13]

Beküldve:

A hagyományos japán munkakultúra és munkahelyi etika

Írta: Vadász Fruzsina, 2021. 01. 18.

Egy „dolgozó samurai” élete és az „élethosszig tartó foglalkoztatás”: a jellemzők áttekintése, kortárs trendek

A hagyományos japán munkakultúra, vagyis a „tipikus japán foglalkoztatási modell” hősei az ún. „Salary man”-ek (sararīman), olyan „fehérgalléros” állandó munkavállalói egy cégnek, akik teljes lojalitást tanúsítanak a felé a cég felé, ahol dolgoznak; más megnevezése: seishain (正社員). Ezek az emberek általában egyetemet végzett személyek, akikkel szemben magasabbak a munkahelyi elvárások, mint a „kékgalléros” munkavállalókkal szemben. Utóbbiak általában technikusi főiskolára jártak, ők heti 40 órában dolgoznak, sokkal kevesebbet, mint a „Salary man”-ek, akik napi 12 órát, vagy még többet is dolgozhatnak, akár 60 órát is egy hét alatt, és a szabadidejüket is általában ingázással töltik.
Az ő becenévszerű megnevezésük a „dolgozó samurai”, ugyanis a samurai etikához hasonlóan ők is teljes odaadással a munkahelyüket szolgáljak, és legfőbb céljuk, leghőbb vágyuk az, hogy sikeres üzletemberekké váljanak. Mindez azt is jelenti, hogy sokkal fontosabb nekik a munkahelyük iránt tanúsított lojalitás, mint a családi boldogságuk.

Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban

A „dolgozó samurai”, vagyis a „Salary man” munkaetikájában a japán társadalom jellegzetessége köszön vissza, vagyis, hogy a japán társadalom összességében előbbre helyezi a „közös jót” az egyéni boldogságnál. Ez sok elvárásnak a gyökere. Az önként vállalt túlóra mellett elvárt tőlük a munkaidő utáni közös programokban való részvétel is, mint a közös izakaya-látogatások, vagyis a nomikai (飲み会), vagy a munkaidő utáni közös karaoke-partin való részvétel, esetleg közös látogatás egy-egy hostess-bárba, nemcsak kollégákkal, hanem az üzleti partnerekkel is.

Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban

Mindez azonban nem egy egyoldalú, csak a munkavállaló oldaláról biztosított lojalitás, hanem ugyanez érinti a munkaadói oldalt is a „tipikus japán foglalkoztatási modell” érvényesülésekor, hisz a foglalkoztatás a munkaerőpiacra történő belépéstől egészen a nyugdíjazásig tart. Az „élethosszig tartó foglalkoztatás”, vagyis a shūshinkoyō (終身雇用), és az azzal együtt járó munkakultúra és foglalkoztatási szerkezet egy sajátságos rendszert alakít Japánban, meghatározott tulajdonságokkal es adottságokkal:

A munkahelyek évente egyszer veszik fel az alkalmazottaikat, ápr. 1-jei kezdéssel. Ezt „shinsotsu ikkatsu saiyō”-nak, (新卒一括採用) vagyis „az új jelentkezők szimultán / egymás melletti felvételének” nevezik. A tanult szakma és a megpályázott munkahely között nem szokott olyan összefüggés lenni, mint nálunk nyugaton, mert a felvételt nyert munkavállalók általában tréningeken vesznek részt egy tapasztaltabb kollégától („senpai” / 先輩), akiknek ők az alárendelt kollégai lesznek („kōhai” / 後輩).
Az ún. „kettős-vágányú rendszer” keretén belül megkülönböztetik a „nem-karrier célú vágányú“ pozíciókat („ippan shoku” /  一般職) a „karrier célú vágányú“ pozícióktól („sōgō shoku” /  総合職). Az utóbbiak azok, amelyek előléptetéssel járnak, általában azok kaphatják ezt a lehetőséget, akiknek a tanult szakmájuk összefügg a cég működésével, míg az előbbiek azok, amelyek ezt a fajta karrier-lehetőséget nem biztosítják, ilyenek az asszisztensi feladatkörök, ill. a női alkalmazottak pozíciói is nagyobb részt az előbbihez kötődnek.
Gyakoriak az áttelepítések a különböző beosztások, főosztályok, osztályok között. A rendszer ezen része biztosítja a rotációt és a változatos munkavégzést a munkavállalók számára. Minden költségvetési év kezdetén a hagyományos munkavállalók új pozíciót és beosztást kapnak a cég valamely másik részlegén.
Az „egyszemélyes megbízatás“, vagyis a „tanshin-funin” (単身赴任) rendszerén belül szokás egy-egy munkavállalót a cég külföldi telephelyére kiküldeni, hogy további szakmai tapasztalatot szerezzen. Ennek azonban az a hátránya, hogy a kiküldetéskor  a kenyérkereső családtagot az egész család nem minden esetben tudja követni, ami a családi életnek nem mindig tesz jót.
Magát a már említett „élethosszig tartó foglalkoztatást” hosszabb elnevezéssel „shūshin koyō seido” -nak (終身雇用制度) nevezik, amely keretén belül a bérezés egyenes arányban nő a cégnél eltöltött évek számával, ez utóbbinak „nenkō joretsu” (年功序列) az elnevezése.
A rendszernek az egyik tulajdonsága a paternalizmus, ugyanis a vezetőktől elvárt, hogy alkalmazottaikat éttermekben, egyéb szórakozóhelyeken maguk hívják meg a közös étel és ital elfogyasztására, amely anyagi költségeit is a főnök fedezi. Ez nem más, mint egyfajta köszönetmondás a beosztottak odaadó munkájáért.
A túlóra is elvárt mindenkitől, amit egyes cégek fizetnek, mások viszont nem. A „szolgálati túlóra” a túlóra egy olyan fajtája, amit a cégek túlóradíj fizetése nélkül várnak el az alkalmazottaiktól.
Jellemző kép Japánban az ingázó, inges-öltönyös, vagy szoknyás-kosztümös dolgozó. Az ingázás hossza elég hosszú lehet, akár kettő órát is elvehet a munkavállaló idejéből csak maga az odaút.
A szabadnapokkal kapcsolatos attitűd is „tipikusan japán”. Habár a japán munkavállalóknak is jár a fizetett szabadság, kevesen veszik ezt a lehetőséget igénybe. A japán munkavállalók igyekeznek csak annyi szabadságot kivenni, amennyit a nemzeti ünnepnapok miatt (kb. 16) szükséges, többet azonban nem, és nem szokták kimeríteni a szerződésben megjelölt teljes kivehető szabadnap-keretüket sem. Az is jellemző, hogy Japánban nem létezik a fizetett betegszabadság, és ha valaki beteg, a saját szabadnapjaiból kell kivennie szabadságot. Mindennek a háttere az, hogy a japánok nem szeretik hátrahagyni a „bajban rekedt”, vagyis feladatokkal ellátott társaikat.
A teljesítményekért járó elismerések megosztása a többiekkel nem az egyén, hanem a csoport érdekeit szolgálja. Ha valaki a munkájáért elismerésben részesül, az elismerést megosztja a közvetlen munkatársaival is, mert a japánok szerint az elismerés nem csak az egyénnek, hanem az egyén csoportjának is szól. A munkahelyi kitüntetéseket első sorban nem a családtagokkal, hanem a kollégákkal szokás megünnepelni egy „nomikai” keretében.

Ebből is látszik, hogy a japán társadalom egy kollektivista társadalom, ahol a hangsúly a csoporton van, és nem az egyénen. Egy japán mondás szerint („Deru kugi wa utareru.” / 出る釘は打たれる。) „a kiálló szöget be kell verni”, vagyis nem az egyéni zseni, hanem a közösségi kohézió a fontos. Ugyanezt a beidegződést követi az irodai elrendezés is. A munkahelyi környezet általában nyitott, és a „nyílt iroda politikát” követi, vagyis a munkavállalók közös légtérben dolgoznak, nem pedig elkülönült irodákban, ahol az iroda „fej-részénél” ül a főnök, és a tőle legtávolabb eső részen a legfrissebben felvett beosztott.
Ahogy korábban említésre került, a túlóra is elvárt, és azoknál a cégeknél, ahol a „szolgálati túlóra” a munkaszerződés része, ott az első 20-40 óra túlóra után számolódik csak a túlóradíj. Többek között ennek is a következménye a „munka általi halál” („karōshi” / 過労死) és a „munka általi öngyilkosság” („karōjisatsu” / 過労自殺). A becslések szerint több mint 10.000 fő munkavállaló hal meg évente agyi megbetegedésben és szívelégtelenségben. Ezeknek csak egy nagyon kis százaléka érinti a „kékgalléros” munkavállalókat, tehát ez tipikusan a „Salary man”, a „fehérgalléros” típusú munkavállalókra jellemző.

Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban

Ennek a problémának a kezelésére már érkezett kormányzati lépés. A 2018 márciusában kiadott „Munkavégzés Alapvető Színvonaláról szóló Törvény” kimondja, hogy a munkavállaló által teljesített munka heti mennyiségben nem haladhatja meg a heti 40 órát. Ami ezt meghaladja, azt egy kizárólagos munkaszerződésnek kell tartalmaznia, amelyet a főnök köt a beosztottal, személyesen. Ami túlórát a munkavállaló teljesített, azt a munkaadónak kell később fizetésemeléssel kompenzálnia a munkavállaló felé. 2016-ban is történt egy kormányzati lépés, a „Prémium Péntek” kezdeményezésével kívánták azt a gyakorlatot bevezetni, hogy minden hónap utolsó péntekjén a munkavállalók délután 3 órakor elhagyják az irodát. Ezt azonban nem sikerült a gyakorlatba átültetni, az első „Prémium Péntek” alkalmával a munkavállalók csupán 4%-a élt az iroda elhagyásának lehetőségével.

Japán „Elvesztegetett Évtizedei” miatt ez a modell hanyatlóban van, a japán munkaadók csupán 9%-a őrizte meg az „élethosszig tartó foglalkoztatás” modelljét. Növekvőben van azon munkavállalók száma is, akik a jobb fizetés vagy a jobb pozíció reményében váltogatják a munkahelyüket. Mindemellett a fiataloknak egyre kevesebb motivációjuk van, hogy öltönyös-nyakkendős, ill. szoknyás-kosztümös munkavállalókká váljanak, akiknek fontosabb a lojalitás, mint a saját érdekük és a magánéletük.

Japán „Elvesztegetett Évtizedei” egy, a Japán-kutató közgazdászok és a társadalomtudósok által általánosan alkalmazott fogalom. Japán „Elvesztegetett Évtizedéről” Jeff Kingston írt a „Contemporary Japan. History, Politics and Social Change since the 1980s.” című könyvében, a teljes második fejezet ezt a kérdést tárgyalja. Az időszak az 1990-es évektől a napjainkig tart, és azt az időszakot jelöli, amikor már nem Japán szerepel a világ gazdaságának második legmagasabb GDP-jét termelő országaként. Japán „Elvesztegetett Évtizedeinek” az 1997-es „Ázsiai Gazdasági Válság” és az 1980-es évekbeli japán, és kelet-ázsiai pénzpiaci eszközbuborék kipukkanása ágyazott meg. Mindez véget vetett a Japán regionális gazdasági elsőségét legitimáló „Vonuló Vadludak” gazdasági modelljének, és munkaerőpiaci lyukat, társadalmi lehangoltságot, kulturális önmegkérdőjelezést hozott magával, amely a mai napig tart. A kortárs politika a leköszönt miniszterelnök, Shinzō Abe „Abenomics” programjával igyekezett megoldani a problémákat, melyek a mai napig megoldásért kiáltanak.

Mindennek mi is a háttere? Mi a gyakorlati megvalósulása?

A vállalatok működtetésének, működésének jellemzői a történelmi hűbéri viszonyokhoz nyúlnak vissza, ugyanis egy vállalat úgy működik, mint egy hagyományos japán család, és úgy gondoskodik a munkavállalóiról, mintha a saját gyerekei lennének. Cserébe lojalitást vár el, hűséget és elkötelezettséget.
Ez meglátszik a már említett szenioritás elvében is, azaz hogy a céghez való hűséget magasabb javadalmazással díjazzák és becsülik meg. Japánban régen a faluközösségek döntési mechanizmusa során  minél több résztvevőt igyekeztek bevonni a párbeszédbe, ez  jelenik meg a cégek 100%-os, konszenzusos döntéshozatali szokásában is. Ahogy a faluban régen, úgy egy hagyományos cégnél is a vezetőket saját körükből választják ki, azok közül, akik régebb óta a cégnél dolgoznak. A vezetőtől is elvárt az engedelmesség, lojalitás, az alkalmazkodó-képesség és a fegyelem.

Mivel a hagyományos japán munkaattitűd szerint a munka nem az „az idő, amit nem a pihenéssel töltenek”, vagyis ők az európai gondolkodással szemben nem választják szét a munkát és pihenést, mint rosszat és jót, mert szerintük mindkettő a természet része,  emiatt a munka is a természetes lételemük része, melyben benne élnek – a munka életforma és kötelesség is. Ez egyfajta indoka is lehet a szabadság-kivételek alacsony számának, a munka utáni közösségi tevékenységeknek, és a munka általi túlhajszoltságnak is. A már említett karōshi fogalmát 1978-ban alkották meg, az Egészségügyi, Munkaügyi és Jóléti Minisztérium[1] adatai szerint az utóbbi 10 évben, tehát 2009-2019-ig a munka általi túlhajszoltságban megbetegedettek esetszáma kb. 700-900 fő volt, 2016-ban a munka általi szívinfarktust elszenvedők száma pedig 825 fő.

Ugyanúgy, ahogy a földesúr és alárendeltjének kapcsolata működött régen, ma is egy kölcsönösen függő helyzet a főnök és beosztott kapcsolata. A főnök felelős a beosztott „cégen belüli jóllétéért”, míg a beosztott azért, hogy a főnöke „ne veszítse el az arcát”. A csoport is felelős a főnökért, és a főnök is a csoportért. Ugyanez a lényege annak is, hogy egy csoport egy légtérben, egy közös „dobozirodában” végzi a tevékenységét, ahol az ajtóhoz legközelebb eső helyen ül a főnök, aki így az érkezést és a távozást is ellenőrizni tudja. Az ellenőrzés azonban a másik irányban is érvényesül, mivel minden beosztott ellenőrizni tudja a főnöke tevékenységét.

Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban

A hagyományos japán cégek hagyományos információ-áramlási rendszere a hō ren sō (報・連・相) rendszer, mely tükörfordításban „spenót”-ot jelent. A rendszer elemei a hōkoku (報告), vagyis a feljegyzés, beszámoló; a renraku (連絡), vagyis az értesítés, kommunikáció; és a sōdan  (相談), a tanácskérés. Ha valami újdonság vagy szokatlan dolog történik, arról feljegyzést kell készíteni, amit ki kell értesíteni a kollégák felé, végül tanácsot kell kérni az esettel kapcsolatosan. Sokan azonban a hōrensō rendszert idejétmúltnak tekintik, és inkább támogatják a manapság divatos zassō (雑草), vagyis „gyomnövény” rendszerét, ami sokkal lazább és kötetlenebb tanácskozást tartalmaz. Az információ-áramlás aranyszabálya, hogy „az eszkalációt lehetőleg a legalacsonyabb szinten kell tartani”, vagyis a szolgálati utat be kell tartani.
A hagyományos japán vállalati struktúrában a döntés-előkészítés a nyugati szokással, vagyis az álláspontok ütköztetésével szemben az álláspontok közelítését jelenti, aminek a technikája az „informális véleményütközés” japán módszere, a nemawashi (根回し). Ennek a lényege, hogy az összes érdekelt fél informális bevonásával egy „előzetes egyetértést” hoznak meg a felek, amit továbbítanak a döntéshozók felé. A döntéshozatal sem egyszeri, hanem folyamatjellegű. A hagyományos japán döntési folyamat alulról-fölfelé irányuló, kollektív és konszenzusos döntés és határozathozatal. Ha a döntést nem az adott csoport vezetője, hanem más csoport hozza, ún. ringi (稟議) iratot küldenek felsőbb irányba. Ha valaki egyetért vele, lepecsételi az iratot „normális irányban”, ha valaki nem ért vele egyet, nem pecsétel. Aki pedig tartózkodni szeretne, „fejjel lefelé” pecsételi le az iratot.

A felelősség az alsóbb szinteken csoportos, ami a csoportos döntésre is kiterjed, azonban a felsőbb szinteken a felelősség egyéni. A felsőbb, egyéni felelősségvállalás követelménye a bűntudat kimutatása, amely járhat az adott felsővezető kollektív bocsánatkérésével, lemondásával, vagy akár öngyilkosság elkövetésével is. Mindez sokkal fontosabb, mint az anyagi jóvátétel. Ha a csoporthoz tartozó egyén nem hajlandó a csoport felelősségét és a bűntudatot magára vállalni, valamint ellenvéleményt fejez ki, a csoport az ilyen egyént a sokszoros ellenvélemény után elszigetelheti és kiközösítheti.

Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban

A hagyományos munkahelyi kultúra és etika egyéb jellemzői, különleges érdekességei

Mivel a munkahelyi környezet és az ottani közösség az ott dolgozók „második családja”, a hagyományos munkahelyek érdekes szokásokat alakítottak ki maguknak Japánban. Az egyik ilyen szokás, a „rádiós torna”, vagyis a radio taiso (ラジオ体操), amit vagy a munkahelyi televíziós csatornán, vagy a munkahelyi rádión keresztül sugároznak, és a főnök vezetésével minden beosztott kolléga részt vesz benne, gyakran akár ingben-öltönyben, vagy szoknyában-kosztümben is. Egy másik érdekes szokás a chourei (朝礼), vagyis a „reggeli megbeszélés”, aminek nemcsak kommunikációs, információ-közlő funkciója van, hanem csapatépítő és „ébresztő” funkciója is, hogy mindenki „agyban ott legyen” az aznapi munkavégzés során.

Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban

A fentiekben a túlórával és a szabadság kivételével kapcsolatosan merült fel, hogy a japánok nem szeretik a kollégáikat „ott hagyni a bajban”. Emiatt is szokás a munka végeztével úgy elköszönni a főnöktől és a kollégáktól, hogy „Osaki ni Shitsureishimasu!” (お先に失礼します。), vagyis „Elnézést kérek, hogy korábban távozom (mint a többiek és főnök)”. Erre pedig a főnök válaszolja, hogy „Otsukaresama Deshita!” (お疲れ様でした。), vagyis „Köszönöm a kemény munkádat”. A japánoknál ugyanis a munkahelyi etika szerint nagyobbra becsülendő a munkába feketetett energia, az igyekezet, mint maga a hatékonyság.

Az európai felfogásnak mindez nagyon kötöttnek és szigorúnak tűnhet, hogy a japánok mennyire elkötelezettek a munkahelyük iránt, azonban ennek vannak pozitív oldalai is a munkaadó felől, ugyanis a hagyományos japán munkahely vállalja az olyan szociális ellátások biztosítását, mint utazás, biztosítás, lakhatás és egyebek támogatása.

2014 májusában vezették be a „Hegy Napja” szünnap-ünnepet, vagyis a „Mountain Day”-t, japánul „Yama no Hi”-t, (山の日) amit évente augusztus 8-án tartanak meg. Az elnevezés egy karakter-szójátékból ered, ugyanis a nyolcas szám karaktere, vagyis kanjija egy hegy alakjára emlékeztet (八 [hachi] – nyolc). Ezt a napot azért tették szabaddá, hogy a munkavállalók az időt ekkor a családjukkal a szabadban, lehetőleg hegymászással tölthessék. Ez az ünnep hasonló ahhoz, amit a szocialista múlttal rendelkező országok május elsején ünnepelnek.

Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban

 

Forrásjegyzék:

Judit Hidasi: The Sustainability of Japanese Work Culture. In.: Antall József Knowledge Centre: In Focus: Japan – The Legacy of the Heisei Era (2019. 3rd Issue)
Székács Anna: A japán gazdaság és menedzsment. In.: Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019.
Semjén Emese: Munkakultúra Japánban. (Egyetemi előadás, 2019. 03. 19.) In.: Hidasi Judit: Japán politikai és társadalmi rendszere – BMNKT05900M, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet-, és Társadalomtudományi Kar, Kelet-Ázsia Tanulmányok Szak.
Jeff Kingston: Contemporary Japan. History, Politics and Social Change since the 1980s. Wiley-Blackwell Publishing. (2nd Edition: August, 2012.)

Képek forrása:
Semjén Emese: Munkakultúra Japánban. (Egyetemi előadás, 2019. 03. 19.) In.: Hidasi Judit: Japán politikai és társadalmi rendszere – BMNKT05900M, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet-, és Társadalomtudományi Kar, Kelet-Ázsia Tanulmányok Szak.

 

[1] A Minisztérium hivatalos honlapja: https://www.mhlw.go.jp/index.html

 

Beküldve:

Tosigamit várva…

Osógacu és Kosógacu – A japán Újév és Kis-Újév

Írta: Varga Lilla, 2020. 12. 28.

Mondhatni, hogy ami nálunk a Karácsony, mely a családról, meghitt együttlétről szól, és mely időszakban kilépve a dolgos mindennapokból, hagyományosan időt szánunk a számvetésre és elmélyülésre, nos mindez a japánok számára az Újévet jelenti.
Az Újév Napját január 1-ként, a japánok 1873 óta (Meidzsi restaurációt követő ötödik év) ünneplik, mióta is bevezették a Gergely-naptárat.
A Gandzsicu元日, maga az Újév Napja nemzeti ünnep, de az újévet ünneplő időszak, a Macu-no-ucsi松の内 hagyományosan dec. 13-al kezdődik, és tartománytól függően január 7-ig (Kanto), ill. 15-ig (Kanszai) tart [1], évet záró és új évet köszöntő hagyományokat is magába foglalva.

Ez utóbbi dátum a „japán Kis-Újév”, Kosógacu小正月 napja, mely nem hivatalos ünnep, és régen az év első teliholdjakor ünnepelték (a holdnaptár első havának 15. napján), ami a Gergely-naptár szerint valamikor február közepére esik. Napjainkban azonban a Kosógacut január 15-én kezdték ünnepelni. Ekkor veszik le, és égetik el az újévi dekorációkat, összefoglaló nevükön az osógacu-kazari-t お正月飾り(kadomacut 門松, simekazarit 注連飾り, kagami-mocsit 鏡餅 ) – ez a dondo-jakiどんど焼きszertartás. Régi irodalmi művekben, a Tosza nikkiben, vagy a Makura-no-Szosiban (Párnakönyv) olvasható, hogy a Kosógacu napján szokás volt azukigajut小豆粥 fogyasztani (rizskását azuki babbal), melynek vörös színére a termékenység és egészséges élet szimbólumaként tekintettek.

Dondo-jaki, Fukuoka, forrás

Míg az Osógacura inkább az istenekhez, Tosigamihoz köthető szokások és rituálék jellemzők, addig a Kosógacu idején az otthonhoz köthető munkákért mondtak köszönetet, például a háziasszonyok kemény munkájáért, a háztartás fenntartásáért. (Ezért a Kosógacut szokás Nők Újévének, Onna-sógacuként is emlegetni.)[2]

Osógacu-kazari –  a hagyományos újévi dekorációk története

Osógacu-kazari összefoglaló neve tehát a tradicionális újévi díszítéseknek, melyek hárman a fent említett kadomacu, simekazari és a kagami-mocsi. Az osógacu-kazariról a legrégebbi feljegyzések a Heian korból, 794-1185-ből származnak.

A Kadomacut 門松 párban, hagyományosan december 13. és január 7. között helyezik el a ház előtt, hogy üdvözöljék Tosigamit, az Év Istenét, aki elhozza az új évet. (Tosigami egyéb elnevezései: Ótosi-no-gami, Nigihajahi-no-mikoto. Szuszanoo isten és Kamu’ó-icsi-hime gyermeke.)
A ház lakói kadomacuval jelzik Tosigaminak, hogy szeretnék tisztelettel megvendégelni. Hogy a kadomacut miből készítik (fenyőből, bambuszból, vagy ume-fából (szilvafa)), régiónként változik, de mindenütt a hosszú élet, jó-lét, állhatatosság szimbólumát jelenti. A karácsonyfa térhódításával a kadomacut egyre inkább hajlamosak a családok később, december 26. körül kitenni.

Kadomacu

A Simekazari注連飾りszintén az újév tradicionális dísze, melyet az ajtóra akasztanak, és ugyancsak Tosigami fogadását hivatott szolgálni. A szalmakötélből régiónként eltérő formában font koszorút sokféleképp díszítik, és minden díszítési formának megvan a maga jelentése. Keserű naranccsal, daidaial橙 például azért díszítenek szívesen, mert a gyümölcs a hosszú életet szimbolizálja – mivel egy termés akár 2-3 évig is képes a fán maradni.

Simekazari

A Kagami-mocsi, egyfajta újévi ünnepi „dísz-mocsi”, melyet gyakorta díszítenek ugyancsak daidai gyümölccsel. A „kagami” elnevezés a „három császári ereklye” közül a tükörre utal.
Miután Tosigami figyelmét felkelti az ajtó mellé kitett kadomacu, és biztonsággal átlép a simekazarival díszített ajtó küszöbén, beköltözik Újév Napján a kagami-mocsiba, és míg ott tartózkodik, megtölti azt erejével. [3] Osógacu utolsó napjain megtörik (ált. 11-én [4]) és elfogyasztják a kagami-mocsit. Ezt a rituálét hívják kagami-birakinak鏡開き– így a kagami-mocsi segítségével maguk a ház lakói is erővel és energiával töltődnek fel a következő évre.

Kagami-mocsi
Mocsicuki 餅つき:

A speciális, rövidszemű rizsfajtát, a mocsigometもち米, egy éjszakán át áztatják vízben, majd másnap megfőzik, és egy uszu臼 nevű fa- vagy kőedényben a rizsmasszát „készre verik” egy kalapács-szerű eszközzel, a kinevel杵 – ez a mocsicuki-eljárás. A  püfölése közben levegő jut a masszába, így nyeri el azt az állagot, mely jól formázható.

Forrás:
https://sushisei.hu/blog/blog/japan-edessegek-a-mochi
https://www.japan.travel/en/sg/story/chewy-and-heart-warming-meaning-new-years-mochi-rice-cake/
Mocsicuki

Az Újévhez köthetően számos egyéb hagyomány is él. A gyermekek az Osógacu folyamán például otosidamat お年玉, kisebb pénzösszeget kapnak, a felnőttek számára pedig a munkában tartott hosszabb szünet jelenti az ajándékot. Ekkor gyűlik össze a család, találkoznak a barátok, rokonok, sokan a szülővárosukba utaznak, és ott töltenek el pár napot pihenéssel.

Az újévi szokásokhoz tartozik az év első szentélylátogatása, a hacumóde初詣 – ezért december 31-én éjfél körül, mikor minden buddhista templomban 108-szor megkongatják a templomok harangjait, főleg a nagyobb szentélyek és templomok általában zsúfolásig megtelnek.
A szentélylátogatók megkongatják az imaharangot, (szokástól függően érmét dobnak a gyűjtőbe), kétszer meghajolnak, kétszer tapsolnak – mindezeket azért, hogy felébresszék a kamit, aki így meghallja az új évért elmondott imát. A szentélylátogatáshoz tartozó szokás még, hogy omamoritお守り, szerencsét hozó, védő amulettet vesznek – az omamori egy kis szövettasak, melyben papírból, fémből, fából, vagy anyagból készült apró tárgy van, melyre valamilyen szent szöveget írtak fel. Az omamori adott színe jelzi, hogy milyen szerencsét tartalmaz (pl. gazdagságra, szerelemre vagy egészségre vonatkozót). Az omamori mellett omikudzsit おみくじ is szokás venni, melyre az adott év szerencséje van felírva – abban az esetben, ha balszerencsét tartalmaz a kis papírcsík, akkor azt a szentélynél vagy templomnál egy faághoz lehet kötni, és a szent helyen magunk mögött hagyott balszerencse a hiedelem szerint így elkerüli az embert.

Az Újév első köszöntése hagyományosan:
Akemasite omedetó gozaimaszu!
明けましておめでとうございます!

„Az Újév ünneplése a nagy kastélyban”, Utagava Tojokuni, 1791.

 

 

Forrás:
– http://kansai-odyssey.com/o-shogatsu-kazari-japanese-new-years-decorations/
– https://livejapan.com/en/article-a0000767/
– https://www.japantimes.co.jp/culture/2014/01/01/general/lucky-food-charming-decorations-visiting-deities-welcoming-the-new-year-with-history-tradition/
– https://dailyfoodporn.wordpress.com/2011/01/14/okayu-for-the-woman-new-year/

 

[1] http://kansai-odyssey.com/o-shogatsu-kazari-japanese-new-years-decorations/

[2] https://www.japantimes.co.jp/culture/2014/01/01/general/lucky-food-charming-decorations-visiting-deities-welcoming-the-new-year-with-history-tradition/

[3] https://japanese-wiki-corpus.github.io/culture/Koshogatsu.html

[4] http://kansai-odyssey.com/o-shogatsu-kazari-japanese-new-years-decorations/

Beküldve:

Érintéssel a jóllétért

Gondolatok a shiatsuról, a japán testkezelésről

Írta: Ambrus Zsófia, 2020. 12. 26.

指圧  [shiatsu]
指 – (kun) [yubi] – ujj
(on) [shi]
圧す- (kun) [osu] – nyomni, tolni
(on) [atsu]

Manapság igen sokféle módszer közül választhatunk annak érdekében, hogy kibillent egészségi állapotunkat megtámogassuk, legyen szó akár testi, akár lelki gyengélkedésről. A shiatsu is egy a számos, kiváló technika közül, mely segítségével visszatalálhatunk akár a belső békénkhez, akár a különféle okokból, testünk bármely pontján elakadt, megrekedt energia szabad áramlásának beindításához. A test, a szellem és a lélek egysége alapvetés a shiatsu szemléletében. Engem úgy hódított meg magának a shiatsu, hogy mind fizikailag, mind pszichésen könnyebbnek éreztem magam egy-egy kezelés után, és egyfajta tudati tisztuláson is átmentem, olyan összefüggéseket láttam meg az életemből, melyek régóta ott voltak velem, csak rejtve.

A shiatsu keleti gyógyászaton alapuló, japán testkezelés, bár Magyarországon inkább masszázsnak hívják. Azért az előbbi megnevezés a találóbb, mert a shiatsu esetében nem kap szerepet semmilyen masszázsolaj, sőt, ruhában fekszik a földön a partner, egy erre a célra kialakított középkemény, pár centiméteres szivacson. Ennek azért van jelentősége, mert a kezelő a saját testsúlyával dolgozik, és többek közt oly módon fejt ki hatást a gyógyulni vágyóra, hogy a föld adta alátámasztás és az ő partnerre történő finom rádőlése következtében stimulálja a testet behálózó energiapályákat (meridiánokat), akupunktúrás pontokat. A shiatsuban megkülönböztetnek energiahiányos és energiával túltelített területeket. Az energiában pangó részeken dinamikusabb ujj- és tenyérnyomásokkal is lehetséges dolgozni, míg ahol felgyülemlett az energia, ott óvatosabb mozdulatokkal jár el a kezelő, hiszen ott érzékenyebb testérzetek lehetnek. Minden esetben elengedhetetlen, hogy folyamatosan „itt és most”-ban legyünk, mert csak így tud a shiatsu gyógyász megfelelően rezonálni és reagálni arra, amivel a kezei és a lénye találkozik.

A kezelések szinte minden esetben azzal járnak, hogy az alany relaxált állapotba kerül , mivel az érintésnek az a formája, mellyel a shiatsun keresztül gyógyítanak, a paraszimpatikus, azaz a szervezet nyugalmáért felelős idegrendszerre hat. Az esetleges, már felmerülő problémák kezelése mellett ezért megelőzés gyanánt, prevenciós célból is érdemes rendszeres időközönként shiatsu terápián megjelenni.

Mikor az idegrendszer nyugodt állapotban van, a szervezet öngyógyító mechanizmusai sokkal könnyebben beindulnak. Bizonyos ringató-technikák könnyen meg tudják alapozni az ellazultságot, aminek érdekében a kezelő, amikor csak teheti, összehangolja a saját lélegzetvételét a partnerével, illetve az egyes mozdulatokat is akkor indítja, amikor a légvétel meghatározott fázisa zajlik éppen.

A shiatsuval szoros kapcsolatban áll a do-in technika. Ez egy öngyógyító módszer, egy önmasszázs, mellyel elsősorban önmagunkat tudjuk karban tartani. Ütögetésekből, feszítésekből, kitartott mozdulatokból tevődik össze, és szintén a meridiánokban folyó energiát ápolják, táplálják vele. Nagyon fontos, hogy az, aki a támogatásban szerepet vállal, mindent megtegyen azért, hogy lehetőségeihez mérten a legkiegyensúlyozottabb legyen, mert így tud leginkább jelen lenni cselekvésében és odafordulásában. A do-in erre ideális megoldás.

Az érintést, érintkezést legkorábban magzati korunkban éltük át az anyaméhben, egészen onnan hozzuk az iránta való szükségletünket. Sokak már gyermekkorukban is nagy hiányát élik meg, mely felnőttkorukban sincs másképp, de az a csodálatos benne, hogy kis túlzással érinteni, simogatni bármikor, bárhol lehet, akár egy pillanatra, akár órákon át, és véleményem szerint a törődésnek, szeretet kifejezésének ez az egyik – ha nem a legjobb formája.

Shiatsu alapkezelés:

Do-in gyakorlatsorok:

Hasznos linkek:

Nemzetközi Shiatsu Iskola honlapja: http://www.shiatsu.hu/

Madocsai Eszter előadása a shiatsuról a Magyar Integratív Medicina Szövetség első kongresszusán, 2019. okt. 5.

Forrás:
Madocsai Eszter, Shiatsu – Szemlélet és praxis, Scolar, 2012.

Beküldve:

Miért is szerelmesedik bele egy magyar képzőművész Japánba?

Interjú Szöllősi Gézával – chat-diskurzus a japán társadalomról, történelemről, politikáról és kortárs kultúráról

Írta: Vadász Fruzsina, 2020. 12. 20.

Szöllősi Gézával, lapunk első időszaki lapszámának megjelenése után ismerkedtem meg, egy közös ismerősünkön, Salát Gergely Tanár Úron keresztül. Nem kicsit örültem az érdeklődésnek egy olyan, nemzetközi művészeti projekteket is megvalósító művész irányából, aki a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem után a Pécsi Tudományegyetem Zenei- és Vizuális Művészeti Szakán végzi a PhD-ját, és olyan díjakat is bezsebelt, mint a „Best Trash” Díjat, ami a „Hungarian Music Video Parade” rendezvény egyik díja, vagy a „Legjobb Díszlet” csoportos díját a Magyar Filmhét keretén belül. Ez csak pár díj a sok közül, a teljes felsorolást ITT lehet megtekinteni.

Bizarr vizuális művészetében szobrokat gyárt, grafikákat tervez, fényképeket készít és videókat forgat. Nem riad vissza a politikai eszmék, a vallás- és hitvilág újragondolásától; https://www.gezaszollosi.com/new-deities/, az állatvilág teremtményeinek átformálásától; https://www.gezaszollosi.com/my-pets/, és attól, hogy szürreális módon fordítsa ki a hagyományos világról alkotott képünket.

Saját honlapján publikált művészeti projektjei közül a „Suzuka and her Friends” című az, ami kifejezetten Japánnal foglalkozik, és azon belül is a modern japán nőisséggel. Számomra, egy keresztény gimnáziumban és egyetemen okított lánynak, kicsit „túl erősre”, „túl bizarra”, vagy őszintén fogalmazva, „erőteljesen alternatívra” sikerült projekt, a modern japán nőszerepeket veszi górcső alá, erősen kihangsúlyozva a testiséget, és kiemelve olyan szexuális témákat, elemeket, amelyekkel a modern kori japán női szerepkör problémás oldalaira világít rá. A projekt munkái itt érhetőek el, ami amellett, hogy a nőszerepeket vizsgálja, érinti a japánok bábokhoz, babákhoz, robotokhoz való furcsa viszonyát is – https://www.gezaszollosi.com/suzuka/.

A beszélgetés hangulata, hangneme is olyan „lendületesen alternatív”, kicsit „bizarr” volt, mint Szöllősi Géza művészete maga, akivel az interjú folyamán arról beszélgettem,  miért is szerelmesedett bele Japánba, és hogyan látja politikai-társadalmi-történelmi viszonylatokban a „Felkelő Nap Országát”. Továbbá szóba került az is, mik voltak a motivációi, hogy 2004-ben kétszer is ellátogasson az országba, hogy ott a rá jellemző stílusban fényképeken megörökítse azt, ahogy és amilyennek ő Japánt látta.

(A jelen cikk keretén belül felvonultatott fényképek is ennek a gyűjteménynek az elemei, a szerzőjük maga Szöllősi Géza.)

Szöllősi Géza: Project affair – T- and A., 2004.

Arra a kérdésemre;  „Mi fogott meg Japánban?”,  válasza a japán lányokra irányult: „A lányok –  fiatal voltam, és csacska”.

V.F.: Milyenek a „japán lányok”?

Sz.G.: Cukik.

V.F.: Bővebben??

Sz.G.: Tudod milyenek… egyfelől a mi értelmünkben is konzervatívak, másfelől szofisztikáltabb világból, civilizációból jönnek, mint mi… meg számomra olyanok, mint valami kis cuki macska!, de ez régen volt.

Kiegészítés – a „kawaii”-ról

A „kawaii” egy, a szocializációs folyamat során már az óvodai-bölcsődei időszaktól kezdődően elsajátított, nemileg meghatározott viselkedésforma, amely a japán lányoktól elvárásként merül fel a gyerekkorban, és felmerülhet felnőtt korban is.

Etimológiai szempontból a „kawaii”, vagyis a „可愛い” jelentése: aranyos, cuki, édes, imádni való, tündéri, vki/vmi olyan, akit/amit babusgatni és szeretgetni érdemes.
A kifejezés kulturális antropológiai 1999-es meghatározása Clancy-hez köthető, akit később, 2006-ban Yomota követett, aki a kifejezés szocio-kulturális, szocializációs aspektusait vizsgálta és mutatta ki.
Az 1970-es évektől beszélhetünk „kawaii boom”-ról, vagyis arról, hogy a „kawaii” viselkedéskultúra és norma elterjedt Japánban – a legjellemzőbb példa erre a Hello Kitty.
Masabuchi 1994-ben „kawaii szindrómáról”, vagyis „shookoogun”-ról beszélt, aki egyfajta társadalmi betegséghez, vagy társadalmi furcsasághoz hasonlította a jelenséget, ami hirtelen vált egy sokszámú követőt érintő társadalmi jelenséggé.

A „kawaii” elsősorban lányokra és nőkre jellemző extrém változata a „burikko”, vagyis az „ál-gyermekiség”. Ezt gyakran hozzák összefüggésbe a nemi szocializációs folyamatokkal, amikor is a kisfiúktól elvárt a „kakkoii”, vagyis a „jófej” / „cool”, a kislányoktól pedig az említett „kawaii” viselkedésforma/magatartás. Ennek értelmében az óvodai-bölcsődei nevelésben az óvó nénik „kiscsirkéknek”, vagy „kiskacsáknak” nevezik a fiúkat, a lányokat pedig „kisnyusziknak”, amikor sorba állítják a gyerekeket A „kawaii” viselkedési és kommunikációs forma, tehát a „cukin” való viselkedés, aminek része az aranyosnak vélt háziállatok, mint kiskutya és kiscica hangjának és viselkedésének, vagy egy aranyosnak vélt kisbaba gügyögéseinek utánozása a beszélgetés közben. Ugyanez a kommunikáció kiterjed az öltözködésre, tehát a divatra is, ami szerint a kislányos szoknya-blúz szett, pasztellszínű ruhák, smink, és az ehhez kapcsolódó masnis-fodros, cicafüles, nyuszifüles kiegészítők elvártak azoktól a lányoktól, akik a „kawaii” stílust követik.

A következő három japán nyelvű YouTube videón több információ is megtudható a „kawaii”-ról:

– 【約束の動画】ぶりっこで一本撮ってみた結果・・・【撮りました】
– 【閲覧注意】ぶりっ子になってみたらヤバすぎた件
– 【女子必見】男が思う『ぶりっ子とあざといの違い』やってみた！

Forrás:
Matthew Burdelski,  Koji Mitsuhashi: „She Thinks You’re Kawaii”: Socializing Affect, Gender, and Relationships in a Japanese Preschool. In.: Language in Society, Vol. 39, No. 1 (Feb., 2010), pp. 65-93

V.F.: És most mi van? Mi az, ami változott?

Sz.G.: Csak annyi változott, hogy felnőttem… De nagyon megérintett a világ, a japán család, ahogyan élnek, az a város pedig [megj. Tokyō] fantasztikus, de nyilván nem lehetett volna valójában hosszútávon beépülni, mindig „gaijin” [megj. külföldi] maradsz, de lehet jó is volt így, ilyen „fehérnek”…
Valahogy Gézát nehezen tudtam „eltéríteni” a beszélgetésünk „női narratívájától”, mert arra a kérdésemre: „Úgy értem,  mi volt az, amiben megváltozott, hogy inkább Japán, mint a japán lányok érdekelnek?” a válasz egyszerű volt: „Ja, úgy nincs különbség: Japán = japán nők és fordítva”. Amikor pedig arra kérdeztem rá, hogy a samurai-kultúra mennyire vonzó a számára, egy érdekesen és szokatlan módon elutasító választ kaptam:

V.F.: Ez a női narratíva kicsit bizarr nekem. … A szamuráj kultúra egyáltalán nem vonz?

Sz.G.: Az egyáltalán nem. Ez a japán macsóság – valljuk be – számunkra megmosolyogtató, aztán meg, ami a szegény japán fiúkból lett a nyugati (pop)kulturális offenzíva okán, hát…

V.F.: Miért?

Sz.G.: Hát nem sok szamurájjal találkoztam, inkább olyan hidrogénezett hajú srácokkal… mi is nevük?

V.F.: Pedig nálunk is van betyár-kultúra.

Amikor a yakuzára kérdeztem rá, akkor már előkerültek a társadalmi-politikai és történelmi témák is, az egyéb popkulturális szokások, és az érzékenyebb, talán „18+ karikás” kérdések is:

V.F.: És a yakuza?

Sz.G.: A japánok alapvetően a mai napig megszállás alatt vannak, ezt azért valahol ők is tudják. Valamikor a 2000-es években jöttek fel –  mi úgy mondanánk –  a jobbosok, van is egy ilyen könyv: „Japán mondhat nemet”. De mostanság Kína miatt nem is bánják már, hogy így alakult, a lényeg, hogy a hátsó kertben ott várnak a F-16-osok, bár ők jobbakat tudnának gyártani, de ugye nem lehet… (repülőgépet nem fejleszthetnek ’45 óta…).
Épp most néztem meg Takeshi Kitano, Outrage [megj. Autoreiji, Emésztő harag] c. filmjét. Nyilván, ilyen emberekkel [gengszterek, a szervezett bűnözés elemei] nem találkoztunk élőben, alapvetően egy lányos rendszerben mozogtunk. Japánosan kedvesek voltak mindig a körülöttünk lévők, pl. tartottam a mikoshi szentélyt is a vállamon pár percig, [megj. a mikoshi szentélyek a shintōista fesztiválok, szertartások hordozható szentélyei, amiket több ember a vállán hordozva szokott cipelni a fesztivál, vagyis a szertatás alkalmával] majd’ meghaltam, mert még slaggal is locsoltak ezerrel, de csak jófejségből, pont minket… [megj. egy mikoshi szentély elég nehéz, és a melegben való cipeléshez néha elkél „némi külső segítség”]
Aztán meg jól néznek ki a „half” gyerekek, ismerek is egy párat…

V.F.: Az egyik volt barátom is emlegette a „haafu”-ket. Aranyosak állítólag, azonban azt is hallottam, hogy a „haafu”-ket nem tartják a japánokkal egyenrangú polgároknak. Te erről tudsz valamit?

Szöllősi Géza: Taku from Japan, 2004.
Kiegészítés – a „haafu” gyerekekhez és a „gaijin”-okhoz

A „haafu”, vagyis „half” gyerekek a félig-japán, félig-fehér [ritka esetben fekete] (európai vagy amerikai) gyerekeket jelöli, akik „nem teljesen japánok, de mégis valahogy japánok”, a „gaijin” pedig azt a „külföldit”, aki „nem közénk, japánok közé való”.

Mindennek a megkülönböztetésnek a háttere az úgynevezett „uchi-soto”, vagyis a „belső és a külső tér” társadalomfelfogás, ami a Jōmon-kortól volt meghatározó Japánban. Ez egy különleges kommunikációs rendszert is magával hozott, ami szerint elkülönülnek a különböző tiszteleti nyelvek a köznyelvtől, ami a „honne-tatemae” viselkedésben, tehát a „valódi vélemény – kifelé kommunikált vélemény”-ben is megnyilvánul. Eszerint a kommunikációs metódus szerint a világ egy belső és egy külső részre bomlik, amelyben a belső, vagyis az „uchi” körben helyezkedek el én, és a hozzám közelebb álló családi és baráti kör, amelyen kívül helyezkedik el a „soto”, vagyis a külső kör, akikkel én alkalmi, vagy folyamatos nem-személyes kommunikációt folytatok. Az „uchi” körön belül az „én” világa nem képez zárt egységet, hanem kiegészül a közeli családtagokkal, a közeli és bizalmas barátokkal, a legbizalmasabb kollégákkal. A kettő közötti határvonal egy erősen zárt vonalat alkot, nagyon nehéz a „soto” körből bekerülni az „uchi” körbe. Az „uchi” és a „soto” körökön kívül helyezkedik el az „ismeretlenek” köre, akikkel egy japán abszolút nem kommunikál, emiatt, ha egy japán véletlenül meglök egy ismeretlen embert az utcán, nem kér tőle elnézést. Mindez, vagyis az „uchi-soto” társadalomfelfogás megnyilvánul nemcsak a kommunikációban, hanem abban is, ahogy a személy a társadalmi helyzetét közvetíti, amilyen megjelenéssel és öltözékkel bír az illető. A „soto” kommunikáció emellett még megjelenik abban is, ahogy egy vevő és egy eladó a boltban egymással kommunikál, amikor is az eladótól a maximális figyelem és udvariasság az elvárt a vevővel szemben – Japánban az eladó köszönti a vevőt, és nem fordítva. Ugyanez a viszony az, ami meghatározza egy munkavállaló lojalitását a munkaadójával szemben, mert a munkaadó is valamilyen mértékben az „uchi” része.

Forrás:
Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019.

Sz.G.: Hát most, hogy is mondjam… a japánok nem nagyon rajonganak a diverzitásért, és ezt nem is túlságosan szégyellik.

V.F.: Ezt hogy érted? Tudod, mi a Folyóiratnál nem feltétlenül ilyen megvilágításban szeretnénk megismertetni Japánt. Mármint nyilván, Japánnak árnyoldala is van, nekem az egyik kutatási területem pl. az atombomba-áldozatok kérdésköre, azonban mi nem csak a kritikát, hanem a szépet is meg szeretnénk mutatni …

Sz.G.: Az egyetlen nem „fehér” nép, aki effektív ellenállt a történelemben, és eljutott egy sajátságos, nem csupán lemásolt civilizációig, amely a miénknél (K. Európa) is fejlettebb, itt, a két ezer éves Limes határ partján, a periférián. Pedig ez a valóság, te is tudod. De azért cukik.
Mondok egy példát. Ott vagyunk tengerparton a lányokkal, tanulgatjuk a szörföt egész nap, nem messze tőlünk egy filippínó család bandázik, mi simán odamentünk hozzájuk, söröztünk velük, pacsizunk, ugye alapból barátságos az a nép, de a japánok csak kamilláztak, mi a fenéért haverkodunk velük, mondtak is rájuk egy szót…
Na mindegy. Nem akartalak elrémíteni, engem ezek a japán furi dolgok érdekeltek. De hát csinálták aztán a walkman-t is.

V.F.: Szerintem, az a fajta fejlődés, amit te említesz, inkább a protestáns etikához, és a Max Weber-i gondolathoz áll közel. És milyen „furi dolog” érdekelt? Mit értesz „japán furi dolog” alatt?

Sz.G.: Azt a… hogy hívták a hülye ruhákban mászkálókat? Meg a hentai-nak szánt teljes emeletnyi könyvesbolt-részleg? Olyan abszurd volt az egész.
Például voltam egy délelőtt egy matiné vetítésen az anyukával, aki nyilván csak japánul tudott, egy moziban, ahol valami eszement amerikai vámpíros-szexes filmet vetítettek, és tele volt a moziterem csak 60+-os japán anyukákkal, meg én! Még tapsoltak is a film végén, mint itt anno ’80 előtt volt szokás….

V.F.: Igen, a cosplay versenyeket először nekem is szoknom kellett. …

Sz.G.: Na mindegy, régen volt.

Szöllősi Géza: Project affair – L. and I. and T., 2004.
Értelmezés – a „hentai”-hoz és a „cosplay”-hez

A „hentai”a japán animék, (rajzfilm) mangák, (képregény) és számítógépes játékok egy olyan fajtája, amely erőteljesen tartalmaz szexuális jeleneteket. Külön kategóriákban jelennek meg a férfi és női homoszexualitásról szóló művek, külön kategóriát jelent az, amit kezdő rajzoló alkot meg, és külön kategóriát az, ami különösen pajzán és buja tartalmat is megjelenít.

A „cosplay” kifejezés a „costume play” szóösszetétel rövidítése, az előadó-művészet egy olyan formája, amikor a résztvevők különböző jelmezeket öltve testesítenek meg egy-egy film-, rajzfilm-, képregényhőst, történelmi figurát, vagy egyéb ötleteket. Elég gyakori az is, hogy maga a jelmeztervező és jelmezkivitelező személy viseli a jelmezt, és saját maga alkot a jelmezhez illő előadói koreográfiát is. Versenyek is tartoznak hozzá, nemzetközi és nemzeti szinten egyaránt. Mindez egy ma már nemzetközivé terebélyesedő szubkultúrát alkot. Itthon a legrangosabb fórumoknak a MondoCon, az AnimeCon, a Budapest Comic Con, vagy a Fantasy Expo számítanak. Maga a „cosplay” előadó-művészet Japánból származik.
Forrás:
MondoCon előadóként saját magam is hallottam az elsőnek említett fogalomról, a második fogalommal kapcsolatosan pedig tapasztalattal rendelkezem.

V.F.: Említetted egyszer Nankingot, ahol a japánok szörnyű mészárlást végeztek. Azt is, hogy Japán tulajdonképp a mai napig megszállt ország. Mi a véleményed Okinawáról és Hiroshimáról? És persze Nagasakiról?

Sz.G.: A csoda az, hogy milyen gyönyörű világot építettek azóta, ami most megint veszélyben van Fukushima és Kína miatt, pedig a japánok annyira igyekeznek – ha jól emlékszem, a megfelelő kifejezés a „dōzo-dōzo”.

V.F.: Tudod, Japán hadba lépését hivatalosan nem Hirohito rendelte el, hanem az a szélsőséges katonai kormányzat, amitől maga a Császár is félt.

Sz.G.: Ez a mostani oktatási narratíva, nem vagyok történész…
Vicces, de milyen az, hogy mindig elmegy az aktuális Miniszterelnök a II. világháborús síremlékhez, valami „dzsindzsa”-hoz, (a Yasukini Jinja-hoz)? Ilyenkor a kínaiak mindig hőzöngenek. Mindenesre, csak próbáljuk behelyettesíteni a gesztust európai/magyar viszonylatba!

Kiegészítés – a Nankingi Mészárláshoz és a Yasukuni Szentélyhez

A Nankingi (Nanjingi) Mészárlást Conrad Totman, a Japán Hadsereg a II. világháborúban, a kínai fronton végzett tevékenységei közül a „legkirívóbb kegyetlenkedés”-nek bélyegezte, ami Kína Nanking (Nanjing) városában, a Kuomintang (Guomindang) Párt fővárosában zajlott 1937 decemberében. Az esetet „Nanjing megerőszakolása”-ként is szokták emlegetni. A becsült áldozatok száma 100.000 és 300.000 fő között mozog, a város épületeinek több mint egyharmada semmisült meg a támadásban, az emberi áldozatokra pedig a tömeges kivégzések és a több 10.000 szexuális megerőszakolás során került sor. Iwane Matsui adta ki a kegyetlenkedésekre a parancsot, akit később a Nemzetközi Hadbíróság előtt bűnösnek ítéltek. Az eset mementóként szolgál a mai napig Japán, a II. világháborúban elkövetett kegyetlenkedéseire, a Nankingi Mészárlás Emlékközpont gondozza ennek a szellemi örökségét.

A Yasukuni Szentélyt, vagyis a Yasukuni Jinja-t a Meiji Restauráció korszakában építették 1869-ben, eredetileg  Tōkyō Shōkonsha néven, a hazájukért hősi halált haló katonák emlékére. A mai nevét 1879. június 4-én kapta. Később a Szentély kibővült az Első Japán-Kínai Háború (1894-1895) és a Japán-Orosz Háború (1904-1905) hősi halottainak emlék-sírhelyével is, és shintōista funkciója az volt, hogy egyrészt emléket állítson a hősi halottaknak, másrészt, hogy megvigasztalja a hősi halottak szellemeit. Az Állami Shintō azoknak a hősi halottaknak a lelkeit, akiknek síremléke volt a Yasukuniban, kamikká, vagyis istenekké emelte. A Szentély később kibővült a II. világháborúban elesett japán katonák síremlékeivel is, tehát a Szentély a II. világháborúban elesett katonák emlékhelyévé is vált. 1946. szept. 1-jén leválasztották a Shintōista Egyház Központi Hivatalától, független vallási intézménnyé vált, és a korábbiakból csak a „szellemvigasztaló” funkcióját őrizhette meg. Az első miniszterelnöki látogatásra 1951. okt. 18-án Yoshida Shigeru Miniszterelnök részéről került sor, amit 1975. aug. 15-én Miki Takeo Miniszterelnök látogatása követett, és mindez kialakította a japán miniszterelnökök látogatási szokását a Yasukuni Szentélybe.

Az első társadalmi és nemzetközi „felhördüléseket” az okozta, hogy 1978 októberében Matsudaira Főpap kezdeményezésére közösen eltemették 14 „”A” osztályú háborús bűnös” szellemét, előzetes társadalmi-politikai konzultáció nélkül, amit az is fokozott, hogy a Szentély vallási autonómiája, és politikától való függetlensége miatt ezek a szellemek is megkaphatták az isteni státuszt. A japán-kínai kapcsolatokat a II. világháború után rendező, egyik legfontosabb dokumentum, az 1972-es Japán-Kínai Közös Nyilatkozat lefektette, hogy a Kínai Népköztársaság a két nép barátsága érdekében lemond minden háborús kártérítésről. Ettől függetlenül azonban Nakasone Yasuhiro Miniszterelnök 1985. aug. 15-i Szentély-látogatása a II. világháború végének negyvenedik évfordulója alkalmából felbujtotta a kínai közvéleményt, és a kínaiak azóta is hajlamosak tiltakozni, amikor egy-egy japán miniszterelnök meglátogatja a Szentélyt. Habár a Szentély vallásilag autonóm módon cselekszik, és független mind a császári diplomáciától, mind a kormányzati politikától, a nemzetközi, és első sorban a kínai közvélemény, a miniszterelnöki látogatást a japán háborús bűnök legitimálásaként értelmezik.
Forrás:
Conrad Totman: Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest
Encyclopaedia Britannica: Nanjing Massacre, Chinese history – https://www.britannica.com/event/Nanjing-Massacre
Kuragane Kei: Yasukuni Szentély, avagy a politikai csatatér. In.: Salát Gergely, Szilágyi Zsolt: TRAUMÁK ÉS TANULSÁGOK A II. világháború öröksége a Távol-Keleten. Typotex Panta, Pázmány Nemzetközi Tanulmányok 8. Kötet, Budapest, 2017.

V.F.: Igen. A Yasukuni egy nagy gócpont. Tavaly volt 150 éves. Már sokat és sokszor említetted azt a tisztelet-érzést, amit Japán kiváltott belőled. Viszonylag összefoglaltan, mi az, ami a tiszteletet kiváltotta belőled?

Sz.G.: A civilizáció magas foka, az emberek közötti együttélést lehetővé tevő, messzemenőkig betartott (ki nem mondott) szabályok, és a keresztény moralitás teljes hiánya.
Kérdezte az egyik lány, hogy bár nagyon szereti az európai képzőművészetet, de nem érti, miért is van az, hogy a képek 70%-án egy meztelen férfit kínoznak.
És valóban igaz.

V.F.: Még jó volna többet beszélgetni, mert értékesnek és izgalmasnak tartom a tapasztalataidat Japánról. De akkor mostanra „oyasuminasai”.

Sz.G.: Ez, ha jól emlékszem, valami olyasmit jelent, hogy „jó éjszakát”?

V.F.: Igen. Jól emlékszel. Jó éjszakát kívánok!

Szöllősi Géza: Egao wo tamotsu, 2020.

 

Köszönet:
Külön köszönet Salát Gergely Tanár Úrnak az összeköttetésért! (ありがとう。/  谢谢.)

Források:
Szöllősi Géza – https://www.gezaszollosi.com/
Matthew Burdelski,  Koji Mitsuhashi: „She Thinks You’re Kawaii”: Socializing Affect, Gender, and Relationships in a Japanese Preschool. In.: Language in Society, Vol. 39, No. 1 (Feb., 2010), pp. 65-93.
Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019.
Conrad Totman: Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest
Encyclopaedia Britannica: Nanjing Massacre, Chinese history – https://www.britannica.com/event/Nanjing-Massacre
Kuragane Kei: Yasukuni Szentély, avagy a politikai csatatér. In.: Salát Gergely, Szilágyi Zsolt: TRAUMÁK ÉS TANULSÁGOK. A II. világháború öröksége a Távol-Keleten. Typotex Panta, Pázmány Nemzetközi Tanulmányok 8. Kötet, Budapest, 2017.

 

Adatvédelmi irányelvek Köszönjük WordPress!