Japán Alapítvány Archives

2022.05.09.

Szerelem, házasság és válás a megosztott társadalmú Japánban: az „Aristocrats” című japán társadalomkritikai játékfilm

Társadalomtudományi szemléletű filmismertető és társadalomkorrajz

Írta: Vadász Fruzsina, 2022. 05. 09.

Filmadatlap

Filmcím: あのこは貴族 (Anoko wa kizoku) // Aristocrats
Rendező: Sode Yukiko
Főszereplők: Kadowaki Mugi, Mizuhara Kiko, Kora Kengo
Megjelenés éve: 2020/2021
IMDb-Filmprofil: https://www.imdb.com/title/tt12440140/?ref_=ttfc_fc_tt

A filmről személyesebben, rövidebben …

A film első tekintetre úgy tűnhet, mintha női sorsokról, női nézőkhöz szólna, akiket a csendes és mély érzelmek, valamint a gazdagság harmóniája nyűgöz le – akiknek ez szűrődik le a filmből, azok bizony nem kicsit tévednek. Jellemzően olyan alkotás ez, ami nem mindenkinek fogja elnyerni a tetszését, ugyanis se nem mozgalmas, se nem látványos, inkább csendesen mély és visszafogottan szép. A filmet első sorban azoknak ajánlom, akiket a japán társadalom mélystruktúrái, a társadalom szerkezetét fenntartó szokások, és a társadalom egyenlőtlenségei iránt mutatnak érdeklődést. Azok számára, akiket a japán társadalom, családügy, esetleg a japán családjog is mélyebben és részletesebben érdekel, igazi csemege ez a film, mert rengeteget lehet belőle tanulni, okulni és tapasztalni – ide tartozom én is, mivel a releváns jogi vonatkozásokkal kapcsolatosan korábbi kutatásaim és tudományos publikációim[1] voltak és a jelenlegi a szakdolgozatomat is a japán családügy tematikájából írtam, így különösen nagy élményt nyújtott a film érzelmi mondanivalója és a tanulságai is.

A film kettő nő életéről, egy házasság nyélbeütéséről, annak lezárásáról, a társadalmi osztályok különbözőségéről szól és arról, hogy kinek mit is jelent a boldogság.
Egy fiatal, felsőbb osztálybeli nő magányos utazásával kezdődik a történet – Haibara Hanako (Kadowaki Mugi) családi vacsorára igyekszik, és késve érkezik egy elegánsabb, hagyományos étterembe, ahová azonban nem egyedül, hanem egy partner oldalán várták. Halkan kínos a pillanat, majd a családtagok között Hanako szingli-életmódja lesz az elsőszámú téma. Az estén a családtagok több generációval képviseltetik magukat. A jelenet kínos éle adja meg a motivációt Hanako számára, hogy párt és férjet keressen magának, összekötő barátok és hivatásos közbenjárók segítségével. Végül meg is találja az illetőt Aoki Keichiro (Kora Kengo) személyében, aki egy gazdag és előkelő család fiúgyermeke, és ennek megfelelően a politikusok társadalmi osztályának is a tagja. Pár találkozás és randevú után megtörténik a lánykérés, valamint a jegyesség után az esküvő is.

A jegyesség időszakában ismerkedünk meg Tokioka Miki (Mizuhara Kiko) jelentősebb megpróbáltatásokkal járó, és a nő elé magasabb kihívásokat görgető életével. Miki egy vidéki, alsóbb osztályból érkező, kitartó és szorgalmas dolgozó nő, akinek önszorgalmából sikerült felvételt nyernie egy rangosabb egyetemre, ahonnan azonban a családi körülményei miatt még annak elvégzése előtt távoznia kellett. Később hostess munkából átlépve az IT cégek világába önerejéből emelkedett fel a felsőbb osztályok mindennapi életébe. Ő volt Keichiro szellemi és lelki társa addig, amíg Keichiro össze nem házasodott Hanakóval.
A kettő nő szeretetnyelve és boldogság-felfogása merőben különbözik egymástól. Hanako számára a film elején az jelenti a boldogságot, amire a családja nevelte őt, vagyis egy tökéletes házasság egy tökéletes fellépésű és tökéletes társadalmi státuszú férfival, azonban idővel ebben a szerepkörben abszolút magányosnak és elhagyatottnak érzi magát.
Ezzel ellentétben Miki még a saját családi környezetétől eltérő, felsőbb osztálybeli közegben is természetesen mosolyog és viselkedik, és emiatt a természetesség miatt is képes Keichiro figyelmét jobban magához vonzani, mint Hanako elmagányosodása.
Hanako a házassága kezdetén a saját társadalmi osztályának játékszabályait betartva keresi a boldogságot: termékenységi klinikákra jár, a barátnői babaváró zsúrjain vesz rész. Azonban minden igyekezete ellenére sem tud teherbeesni. Mindebből kiutat keresve szakít a hagyományos szabályokkal és dolgozni kezd, ez viszont ahhoz vezet, hogy a feleségi feladatait elhanyagolja, és a férje lelkétől is eltávolodik, a házasságuk pedig válással végződik.
Végül Hanako a saját társadalmi osztályában, egy hegedűművész barátnője karrierjének menedzsereként találja meg azt az utat, amelyen kiteljesedhet. A film zárójelenete egy általánosiskolai koncert, ahol Hanako mint a barátnője menedzsere, és Keichiro mint az iskola politikai patrónusa vesznek részt. Ahogy egymásra néznek, a tekintetükben megbocsátás és boldogság tükröződik.
A film egyik központi jelenete az, ahol Hanakót, hegedűművész barátnője bemutatja Mikinek, akitől Hanako tanácsot kér Keichiroval kapcsolatban – milyen ember is ő, hogyan lehetne szeretni és megérteni, hogyan tudná Keichiro lelkét olyan módon megfogni, ahogy az Mikinek sikerült. Tanulságos az a jelenet is, amikor Miki a magasabb osztálybeli, újsütetű barátnőivel ül le teázni egy elegánsabb és drágább étteremben, ahol Mikire egy közelebbi barátnője rászól, hogy ne nézze az árakat az étlapon olyan látványosan.
Az a jelenet is sokatmondó, amikor a taxiban ülő Hanako vágyódva nézi a nála sokkal boldogabb, biciklivel közlekedő Mikit.
A kettő nő társadalmi osztálybeli különbségeit az a jelenet összegzi a legjobban, amikor Miki egy barátnőjével a gazdagságtól csillogó felhőkarcoló-negyed egyik felhőkarcolóján beszélgetve megjegyzi, hogy korábban egyiküknek sem adatott meg az a lehetőség, hogy ezt a látványt megtekinthessék, azonban arra, hogy egy magasabb felhőkarcoló tetejéről mindent beláthassanak, valószínűleg sohasem lesz lehetőségük.

A filmet a 2022-es Japán Online Filmfesztivál keretén belül nézhettük meg, mely 2022. febr. 14-től 2022. febr. 27-ig tartott, és 25 kortárs japán film megtekintését tette lehetővé.

A filmről tudományos-szakmailag, mélyebben …

A filmben pont annak a különbözőségét látjuk, ahogy a mai, kortárs Japánban a hagyományos, konzervatív elitista felsőbb társadalmi osztályok elváltak a posztmodern Japán alsóbb osztályaitól, amelyek kezdik feladni a hagyományos japán munkaetikai és családi hagyományok erkölcsiségét, míg a gazdagabb konzervatívabb felsőbb osztályok a mai napig igyekeznek megőrizni az évszázados japán hagyományokat. Mindennek a munkaügyi-gazdasági vonatkozásairól kettő korábbi cikkünkben is írtunk, egyrészt a hagyományos japán munkakultúra és munkahelyi etika kérdéseiről, másrészt pedig a gazdasági válságot követő gazdasági stagnálás időszakában a „nem hagyományos japán munkakultúra” és a munkaetika megváltozásáról is, az elsőnek megemlített cikkünkben azt is elmagyaráztuk, hogy mi is mindennek a gazdasági háttere, és mit is jelent a „Japán elvesztegetett évtizedei” kifejezés.

A filmben azt látjuk, hogy Hanako előre elrendezett vakrandevúkon keresi a megfelelő férj-jelöltet, míg Miki a saját kisugárzásával találja meg az egyetemi hallgatótársai között azt a lelki társat, akivel később szerelmi viszonyra is lép, ami később nem bizonyul tartósnak. Japánban külön fogalma van az elrendezett házasságoknak („mi-ai kekkon”) („見合い結婚”) és a szerelmi házasságoknak, („ren-ai kekkon”) („恋愛結婚”) az első a jellemző inkább a hagyományos japán családi erkölcsöket és szokásokat követőkre, míg a második inkább azokra, akik már mindehhez kevésbé ragaszkodnak. Jellemzően a felsőbb osztályok ragaszkodnak még a hagyományokhoz, míg az alsóbb osztályoknak ugyanehhez a ragaszkodáshoz való hajlandóságuk egyre inkább csökken, és mindemellett a lehetőségük is, mivel az „elvesztegetett évtizedek” egyik hátulütője is az, hogy a megváltozott gazdasági adottságok az alacsonyabb társadalmi osztályok lehetőségeit is erőteljesen befolyásolják. Mindez azt is jelenti, hogy aki „hagyományos módon” szeretne párt találni magának, egy olyan személlyel köti össze az életét, akivel a párkereső randevúk előtt jellemzően még nem találkozott az életben, és a párkereső randevúk során, illetve azokat követően alakítja ki azokat az érzelmi kötődéseket, amelyek később az egész párkapcsolatot és a házasságot, családot, mint társadalmi intézményt és alapegységet fenntartják. Mindez vagy barátok, közeli ismerősök, kollégák, esetleg rokonok, vagy hivatásos közbenjáró házasságszerző ügynökök, úgynevezett „nakōdo”-k („仲人”) segítségével történik meg. Emellett léteznek hivatásos házasságszerző ügynökségek és hivatásos, illetve kevésbé hivatásos párkereső internetes oldalak, okostelefonos alkalmazások is. A mostani filmben kettő „mia-ai” házassági kísérletre is példát láthatunk, amikor Hanakót a manikűröse bemutatja egy olyan férfinak, aki szintén párt keres magának, és amikor hivatásos módon elrendezett első randevú keretén belül megismerkedik Keichiróval. A film alapján levonható tanulság az, hogy egy olyan nőnek, akit a magasabb társadalmi osztályú családja nevelt még arra is, hogy a boldogságának a forrását egy tökéletes házasságban keresse, az alacsonyabb társadalmi osztályú közeli ismerőse által közvetített partner és az első randevú keretei, környezete sem volt megfelelő. Az a jelenet kínosan humoros, amikor Hanako mosdó-szünetre való hivatkozással szökik el a randevúról.

A film egyik későbbi jelenete Keichiro és Hanako válása, amikor Keichiro családjának a női tagjai finoman megpofozzák Hanakót, mely egyféle szimbóluma is a családból való kiközösítésnek. A jelenet enyhén megalázó és kínos. Japánban a Kr.u. 645-ös Taika Reform vezette be a „családi regiszterek” („koseki keichō”) („戸籍慶長”) rendszerét, ami ugyan a történelem során jogilag és politikailag néha-néha apró módosulásokon ment keresztül, az Edo-korban bővült ki a vallásos regiszterek (shintōista születési nyilvántartások, buddhista elhalálozási nyilvántartások) rendszerével. 1886-tól már császári, központi-nemzeti felügyelet alá is került a rendszer, többé-kevésbé azonban megőrizte a lényegét, és tulajdonképpen az eredeti rendszer lényege változatlan maradt a mai napig. Az a rendszer, miszerint egy-egy személy anyakönyvi kivonata nem egy központi szinten és individuális módon kezelt valami, hanem ahhoz a családhoz kötött, amihez az illető személy tartozik. Vagyis mindenki a születése után a származási családja regiszterébe kerül bele, és ha egy lányt vagy fiút (a korábbi történelmi korokban felnőtt férfit is, ha a családban nem született fiúgyermek,) adoptálnak, az illető lány vagy fiú (a korábbi történelmi korokban felnőtt férfi is) az adoptáló család családi regiszterébe vezetődött be. És ha egy nő megházasodott, a származási családja regiszteréből kitörölték, és a nemző családja, vagyis a férje családja regiszterébe vezették be. A japán felfogás szerint az illető személy mindig afelé a család felé tartozik hűséggel, amelyik család családi regiszterében szerepel a neve. Ha egy házaspár elválik, a feleséget kivezetik, vagyis törlik a férje családjának a regiszteréből, és visszakerül a származási családjának a regiszterébe. A rendszer logikájából eredően tehát a válás során a férj családja hajlamos olyan módon megélni az esetet, ami a feleséget bélyegzi meg azáltal, hogy a válást a feleség hűtlenségeként fogja fel, annak ellenére is, ha a válás a gyakorlati valóságban a férj hűtlenkedő és házasságtörő magatartása miatt történik meg. A mai japán írott válójogot az úgynevezett „conciliation first” szokásjogi jogelv hatja át, aminek megfelelően még a bírósági peres eljárás során is kötelező egy békéltetői bizottság bevonása, aminek a tagjai egy karrierbíró és kettő békéltető biztos, akik közül minimum egy fő nő. A rendszer hátulütője azonban az, hogy amíg a válások inkább az alacsonyabb társadalmi osztályú házaspárokra jellemző, addig a női békéltető biztosok jellemzően olyan magasabb társadalmi osztályok tagjai, akik a hagyományos japán családi értékrendet követve nem értik meg azokat a körülményeket és társadalmi problémákat, amelyekkel a válni szándékozó felek mindennap szembe néznek, és a válás okait is képezik. Habár erről a féle-fajta konfliktusról a békéltető biztosok és a váló felek között nem szól a film, a filmben diszkréten és nagyon szépen ábrázolt társadalmi különbségeket a felsőbb és az alsóbb osztályok között a japán családjog ezen válójogi aspektusa is tovább mélyíti.

Összegezve …

A film egyik tanulsága, hogy a boldogságnak több arca is lehet és nem biztos, hogy az a féle-fajta boldogság lesz hosszútávon fenntartható az ember életében, amire az embert gyerekkora óta nevelték. Valamint rész-tanulság az is, hogy nem feltétlenül az az ember a boldogabb, akiről a társadalmi osztálya alapján azt feltételeznénk. Egy következő tanulsága a filmnek, hogy Japánban a társadalmi osztályok közötti szokás-, és értékrendbeli falak nagyon nehezen lebonthatóak, ami még a szerelmi, házasodási és munkahelyi boldogulási lehetőségeket és hajlandóságokat is meghatározza. A film nem látványos, hanem visszafogottan szép, és nem mozgalmas, hanem mélyen elgondolkodtató. Olyan nézőknek ajánlanám a filmet, akik ízlésének és lelki világának mindez megfelel. Mindenesetre a film a véleményem szerint „megnézésre érdemes”, és bátorítom a kedves olvasó-nézőket, hogy a film lényegét kihámozva vonják le a saját tanulságaikat, mert ezen a filmen érdemes elgondolkozni…

Szakirodalom:

Jeff Kingston: Chapter 2. The Lost Decade. In.: Jeff Kingston: Contemporary Japan. History, Politics and Social Changes since the 1980s. Blackwell History of the Contemporary World, John Wiley & Sons Publisher, 2012.

Patricia Boling: Demography, Culture, and Policy: Understanding Japan’s Low Fertility. In.: Population and Development Review , Jun., 2008, Vol. 34, No. 2 (Jun., 2008), pp. 307-326. Population Council.

Edna Cooper Masuoka, Jitsuichi Masuoka, Nozomu Kawamura: Role Conflicts in the Modern Japanese Family. In.: Fisk University: Social Forces, Oct. 1962.

Robert J. Smith: Japanese Kinship Terminology: The History of Nomenclature. In.: University of Pittsburgh – Of the Commolwealth System of Higher Education: Ethnology, Vol. 1, No. 3 (Jul., 1962), pp. 349-359.

Laurel L. Cornell: Infanticide in Early Modern Japan? Demography, Culture, and Population Growth. In.: The Journal of Asian Studies , Feb., 1996, Vol. 55, No. 1 (Feb., 1996), pp. 22-50.. Association for Asian Studies.

Fabian F. Drixler: Conjuring the Ghosts of Missing Children: A Monte Carlo Simulation of Reproductive Restraint in Tokugawa Japan. In.: Demography , April 2015, Vol. 52, No. 2 (April 2015), pp. 667-703.. Springer on behalf of the Population Association of America.

Tamié L. Bryant: Marital Dissolution in Japan: Legal Obstacles and Their Impact. In.: Koichiro Fujikura: Japanese Law and Legal Theory. VOLUME 17:00, 1984.

[1] Vadász Fruzsina: A harmónia nevében? A családjog szimbolikája és problémás területei a XX–XXI. századi Japánban. In.: Doma Petra – Takó Ferenc: „Közel, s Távol” VI. Az Eötvös Collegium Orientalisztika Műhely éves konferenciájának előadásaiból 2016. I. kötet.; Vadász Fruzsina: „Smart Power” a japán jogrendszerben a nemzetalkotás és a nemzetközi kapcsolatok terén: Alternatív vitarendezési módok. In.: Salát Gergely – Szilágyi Zsolt: Kulturális hagyomány a modern Kelet-ázsiai államban (pp.: 231-245.).

[2] A 2022-es Japán Online Filmfesztivál hivatalos honlapja: https://watch.jff.jpf.go.jp/

2020.06.29.2020.07.01.

Szinkretizmus és alkotmányosság: Shōtoku Taishi Tizenhét Cikkelyes Alkotmánya

Vadász Fruzsina, 2020. 06. 29.

Egy jogot tanult ember számára (az egyik diplomám európai és nemzetközi igazgatásszervező) sok tanulsággal és érdekességgel szolgál egy olyan előadás meghallgatása, amely egy jogi művet tárgyal, azonban bölcsész és eszmetörténeti szempontokat követ, és jogszociológiai szempontból is érdekesnek mondható. Az előadó, Dr. Takó Ferenc az ELTE BTK Japán Tanszék oktatója, a Japán Alapítvánnyal karöltve kezdeményezett egy eszmetörténeti előadás-sorozatot, amely első része a Hagyományok a japán eszmetörténetben 1. – Shōtoku taishi Tizenhét cikkelyes alkotmánya címet viseli, és a jelen írás egyik forrásául, és ihletőjeként is szolgál.

Dr. Takó Ferenc, Hagyományok a japán eszmetörténetben 1. – Shōtoku taishi Tizenhét cikkelyes alkotmánya

Maga az Alkotmány a japán jog-, és eszmetörténetben azért is egy jelentős alkotás, mivel az első írott alkotmánynak tekinthető a japán történelemben. Arra a személyesen feltett kérdésemre, hogy „Ugye jól tudom, hogy a Shōtoku Taishi-féle Alkotmány az első írott alkotmánya volt Japánnak?”, az előadó válasza alapján „Abban a sajátos értelemben, ahogyan ez alkotmány, igen.” – magának a Tizenhét Cikkelyes Alkotmánynak a történeti jelentősége, hogy ez az első japán alkotmány, az első hivatalos törvényszöveg, amelyet Suiko Uralkodónő unokaöccse, a Régens Shōtoku Taishi a hagyomány szerint saját kezével írt le Kr.u. 604-ben, ami azonban a hivatalos keletkezésétől több mint 100 évvel később, Kr.u. 720-ból maradt ránk, a Nihonshoki részeként. Saját véleményem szerint ez jogtörténeti-kodifikációs kérdéseket is felvet, azonban ezeket a kérdéseket a mostani írás nem tárgyalja.

Hogy megértsük, miért is olyan jelentős a mű, és miért is jelentős az, hogy pont Shōtoku Taishi-hoz kötődik, a tárgyalt Alkotmány X. Cikkelyét emelném ki:

„Tartózkodjunk a haragtól és a dühös gondolatoktól, ne bőszítsen fel, ha mások különböznek tőlünk. Minden embernek megvan a maga szíve-elméje, és mindenkié más-más irányba húzza. Ami neki jó, nekem rossz, ami nekem jó, neki rossz. Nem vagyok szükségképp bölcs, ő nem szükségképp ostoba. Mindketten egyszerűen emberek vagyunk. Ki határozná meg a szabályt, mely dönt jóról és rosszról? A másikkal, akár bölcs, akár ostoba, olyanok vagyunk, úgy működünk, mint a vég nélküli gyűrű. Így ha ő dühöng is, mi a saját hibáinktól tartsunk, és ha csak magunknak van igazunk, akkor is kövessük a sokaságot és eszerint cselekedjünk.”

Ez a felfogás egy abszolút megengedő, toleráns társadalomfelfogást takar, és ha meglessük magának az Alkotmánynak a szerkezetét, világossá válik, hogy mi is a jelentősége mindennek. Ugyanis a japán vallásosságot meghatározó három legfontosabb vallás, vagy filozófia, a Shintō, a Buddhizmus, és a Konfucianizmus is megjelenik benne, az említett sorrendben. Maga a sorrend is lényeges. Bizonyos értelemben a japán vallási szinkretizmus első írott jogforrásaként lehet a Shōtoku Taishi-féle Tizenhét Cikkelyes Alkotmányára tekinteni.

Mit is jelent a „szinkretizmus”? A Magyar Etimológiai Szótár szerint a szó jelentése „különböző vallási, filozófiai, műveltségi irányok, elemek elegyítése, összehangolása”, és a szóból képzett melléknév („szinkretikus”) jelentése „a szinrézisre jellemző, annak jegyeit viselő”, amely szóból ered a „szinkretikus vallás” is.[1]

Mi az indoka annak, hogy egy jogi alapdokumentumban ennyire hangsúlyosan jelenik meg a vallások összebékítése, és miért is jelentős, hogy mindez pont Shōtoku Herceghez köthető?

A Mason-Caiger könyv azon fejezete, amely az Alkotmány időszakát tárgyalja, a fejezet címeként „Az egységes állam megteremtése” időszakának írja le a korszakot. A korszakot megelőző legfontosabb történés a Soga-Mononobe rivalizálás volt, ami összefoglalva a régi idők Shintōjának és az akkoriban újdonságként számító Buddhizmusnak, vagyis a kamiknak és a bódhiszatháknak a rivalizálása volt, amiből végül a buddhista Soga család került ki nyertesként 587-ben, és a shintōista Mononobe család maradt alul. Shōtoku Herceg származását tekintve a Császári Ház és a Soga család leszármazottja is volt, rendkívüli tiszteletnek örvendett, halálakor sokakban hagyott űrt maga után: „A nap és a hold elvesztette ragyogását; ég és föld romba dőlt: ezután kiben legyen bizalmunk?” Shōtoku Herceg létesítette a ma is legrégebbi buddhista templomot Japánban, a Hōryū-ji-t, a kormányzósága idején pedig kínai mintára, az udvari tisztviselők rangok szerinti rendszerét vezették be, ami megváltoztatta az öröklődő tisztség régi, hazai japán rendszerét. Az első hivatalos követet ő küldte a kínai udvarba, és az ő érdeme az is, hogy szorosabb békés érintkezés épült ki Kínával, és hogy több civilizált kínai gyakorlat is átvételre került.

The Japanese history (Blog): Shotoku Taishi Anecdote I., 2015. 06. 01.

A már említett szinkretizmus miatt is jelentős, hogy egy buddhista családhoz tartozó herceg, a legfőbb jogi munkájában megtalálható három hagyomány, a Shintō, a Buddhizmus és Konfucianizmus közül nem a saját magáét, hanem a rivális család vallását említi és emeli ki sorrendileg először. Alapvetően a shintō egy olyan rendszer, ami a japánok életének egy keretet biztosít, meghatározóan az evilági élet vonatkozásában. Az istenek, a kamik körülveszik az embereket, jó és rossz tulajdonságaik vannak, eredendő tulajdonságuk a természethez való szoros kötődés. Maga a természettel való harmónia, összhang, a japánok életének egyik központi, belső szervezőeleme is, a természettel való összhang adja a példát a társadalmi összhang számára is, ami meghatározza az ember és ember közötti harmóniát, és a társadalom belső működését is. Maga a „harmónia” rögtön a szöveg legelején jelenik meg:

„Tartsuk értékesnek a harmóniát és a szembenállást kerüljük el. Az emberek hajlamosak a szétszakadásra és kevesen képesek belátásra. Ezért sokan nem követik uruk és apjuk szavát, és ellenségeskednek a szomszédos falvakkal, ha azonban a Fenti harmóniában van, a Lenti pedig nyugodt, és mindent egyetértésben vitatnak meg, a dolgok természetes menetükben folynak.”

Saját magam a magam írásaiban, az előadó természetközpontú harmónia-koncepciójától kicsit eltérően, gyakorlatiasabban és szemantikailag szoktam értelmezni a „társadalmi harmónia”, vagyis az itt is megjelenő „wa” értékét, azonban ez az értelmezés is összecseng a fenti idézettel. A „wa” írásjel egy, a hajlékonyságáról híres rizspalántából, és egy szájból áll, aminek logikai tartalma a rugalmas, egymásnak kölcsönösen engedményeket tevő beszédmodort jelenti, aminek a kiterjesztett vonatkozása az egymásnak kölcsönösen engedményeket tevő magaviselet és vitakultúra is. Magának a Shōtoku Taishi-féle Alkotmánynak az is a jogtörténeti jelentősége, hogy a társadalmi harmónia japán jogi normájának az egyik első írott jogforrásának számít.

Shōtoku Herceg tehát az I. Cikkelyben fektette le a shintōista értékeket, a II. Cikkelyben pedig a saját vallásának, a Buddhizmusnak az értékeit. Ez utóbbi az előzővel ellentétben nem az evilági vonatkozása miatt fontos, hanem az evilági lét utánról szól. Az emberi szenvedésektől való megszabadulás pedig az evilági lét után, a Nirvana állapotában érhető el. Maga az Alkotmány a „három buddhista kincs”, vagyis Buddha, a Dharma (az öröktől létező tan, amely meghatározza a sors folyásának a menetét), és a szerzetesi közösségek (vagyis a Sangha, ami nem más, mint a buddhista emberek közössége, vallási gyülekezete) tiszteletére szólít fel. Fontos megjegyezni, hogy a Buddhizmus nem, mint önmagáért való vallás, hanem mint a shintōista „harmónia” fenntartójának az eszköze jelenik meg.

Japan experience, HORYUJI (法隆寺), 2015. 08. 01.

A három említett hagyomány közül az első (Shintō) már kezdetektől fogva jelen volt Japánban, a második (Buddhizmus) a Kr.u. VI.-VII. században került át Kínából, ahogy a harmadik, a Konfucianizmus is Kínából került át, bizonyos szakértők szerint már a IV. században, azonban igazán fontossá a második hagyomány, a Buddhizmus megérkezésének az idején, a VI. században vált. Ennek az oka egyrészt a már említett rivalizálás volt az első kettő hagyomány között, másrészt pedig, hogy az uralkodó és a nép közötti viszonyrendszert is rendezni kellett az említett ellentétektől terhes, ambivalens időszakban. A katonai erő és az istenekkel való kapcsolat mellett az uralkodói kiválóságnak, az uralkodói erényeknek, az uralkodói rátermettségnek is elérkezett a relevanciája Japánba, és a kérdésekre a választ a Konfucianizmus adta meg. A befogadás azonban nem gátlástalanul, a kínai világképet egy az egyben való átvétellel ment végbe, mert a kínai hierarchia-szemlélet nemcsak társadalmi, hanem földrajzi sajátosságú, és mindez érthető okokból nem alkalmazható egy olyan ország számára, ami a saját államiságát, társadalmát, uralkodóját kívánja meghatározni. A Konfucianizmus sokkal inkább a polgárok, a társadalom egymás közti viszonyrendszerének meghatározásában nyújtott támaszt, az alá-fölé rendeltségi viszonyokban, kölcsönös tiszteleti viszonyokban, amit azonban nem olyan szigorú hierarchiával vettek át, mint ami a „küldő országra”, vagyis Kínára volt jellemző. A konfuciánus „Az Égi Elrendelésről Szóló Tanítás”, mely szerint az Uralkodó, mint az Ég Gyermeke, az Égtől kapja meg a kormányzásra való felszólítást, Japánban inkább csak névleges marad, mivel az Uralkodói Családnak az istenektől, vagyis a kamiktól való leszármazása gyakorlatilag szükségtelenné teszi azt. Az Alkotmány konfuciánus rendelkezései szerint:

„Ha uralkodói utasítást kapunk, feltétlenül hajtsuk azt végre. Az Uralkodó az Ég, a Szolgáló a Föld. Az Ég takar, a Szolgáló, vagyis a Föld, tart. Így az évszakok megfelelően váltakoznak és a minden dolgot fenntartó erőkben áramlanak. Ha a Föld akarná az Eget takarni, az hanyatláshoz vezetne.”

Lényeges jellemzője a Shōtoku Taishi-féle Alkotmánynak, hogy annak ellenére, hogy három különböző eszmetörténeti hagyományt kíván egy rendszer részévé igazítani, nem található benne jogkollízió, vagyis az előírások közötti ellentét, vagy lyuk. Lényeges az is, hogy a Shintō és a Buddhizmus közötti ellentétet, illetve a kettő által nem szabályozott „lyukakat” az Alkotmány a Konfucianizmus bevezetésével kívánta áthidalni és „betömni”, egy olyan jogszerzőtől, aki a saját vallásának rivális vallását engedte előre a sajátjával szemben.

[1] A Magyar Etimológiai Szótár megfelelő szócikke az Arcanum Adatbázisban.

Felhasznált irodalom:
Dr. Takó Ferenc, Hagyományok a japán eszmetörténetben 1. – Shōtoku taishi Tizenhét cikkelyes alkotmánya, 2020. 06. 19.
Magyar Etimológiai Szótár, „szinkretizmus” szócikk. Arcanum Adatbázis
R.H.P. Mason – J.G. Caiger, Japán Története, Püski Könyvesház Kiadó, Bp., 2004. [Fordította: Kazár Lajos]
Skilton, A Buddhizmus Rövid Története, Corvina, Bp., 1997. [Fordította: Agócs Tamás]
Raymond Dawson, A kínai civilizáció világa, 2002. [Második rész: A filozófia világa]

2020.06.17.2020.06.17.

Virtuális tárlatvezetés azokról az ős „Japán-rajongókról”, akiknek a Japán-rajongásunkat köszönhetjük (& sajátkezű fotósorozat)

Vadász Fruzsina, 2020. 06. 17.

Érdekes dolog egy olyan kiállítás – Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum – Made in Asia – virtuális tárlatvezetéséről írni, amin hús-vér fizikai valómban én is részt vettem látogatóként tavaly nyáron, és a múzeumigazgató, Dr. Fajcsák Györgyi tárlatvezetése rengeteg tanulsággal szolgált annak ellenére is, hogy már láttam a kiállítást. Az egyik legfőbb tanulság az volt, hogy már két évszázaddal korábban is voltak olyan „Japán-rajongó magyarok”, akik képesek voltak hajóra szállni azokért a felbecsülhetetlen értékű műkincsekért, amik megtekintésével a „hétköznapi magyar” idehaza először találkozhatott a japán kultúra tárgyi világával…

De azért még ne lovagoljunk olyan sebesen előre!

A Múzeumról és a Kiállításról

A Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum 1919-ben, Hopp Ferenc végrendelete alapján jött létre, amely több mint 4000 kelet-ázsiai műtárgy sorsáról gondoskodott. A végrendelet alapján; „A műtárgyak az egyéb kelet-ázsiai műtárgyakkal külön múzeumot alkosson, mely az ő [Hopp Ferenc] nevét viselje.” Maga Hopp Ferenc 50 éves kora után ötször utazta körbe a Földet, és a Múzeum épületét 1885-ben, első körútja után vásárolta meg, ami később az otthonául szolgált. A kertben ritka növényeket, keleti műtárgyakat, japán kőlámpásokat, kínai holdkaput, indiai vallások istenségeit ábrázoló szobrokat is emeltetett, a villa szobáin belül pedig Ázsiára emlékeztető, Ázsiából hazahozott tárgyi környezettel rendezte be az épületet. Személyes élményként a kertben megtalálható ginkō-fát jegyezném meg. A családom kertjében is nő egy, azonban ilyen magas és dús koronájú ginkō-fát, mint ami a Múzeum kertjében él és nő, még nem láttam a szabad szememmel. A ginkō Japánból ered, és a népi gyógyászat szerint a hosszú élet, és a tiszta elme titka. Amikor meglátogattam a Múzeumot, elmesélték, hogy ha nem megfelelő módon és irányból lépünk át a Holdkapun, az szerencse helyett szerencsétlenséget hoz, és ez sajnos nekem bejött, ugyanis még aznap este betörött az egyik okostelefonom kamerája. Maga Hopp Ferenc nevezte el a villát kertestül „Buitenzor Laknak”, vagyis „Gond Nélküli Helynek”.

A Made in Asia kiállítás 2019-ben nyílt meg, a Múzeum fennállásának 100. évfordulója alkalmából, és a Múzeum legfontosabb állandó műkincsgyűjteményének a bemutatását tűzte ki céljául, ami azért is különleges, mivel a Múzeum az utóbbi időkben csak időszaki kiállításoknak adott otthont. A kiállítás négy termen keresztül vezeti a látogatókat, és rögtön az elején tiszteleg annak az öt neves személynek az emléke előtt, akiknek munkája az ázsiai műgyűjtés kezdeteit jelentette hazánkban. Mindegyikük más-más célból utazott Ázsiába, és más-más történettel a háta mögött hozta haza kincseit; Hopp Ferenc, Xántus János, Gróf Zichy Jenő, Gróf Vay Péter (Katolikus Püspök) és Dr. Bozóki Dezső.

Az Első Terem a két világháború közötti időszak kincseit mutatja be, amikor is a Múzeum első igazgatója Felvinczi-Takács Zoltán volt (japán, kínai, indiai, délkelet-ázsiai tárgyak), a Második Teremben pedig a második világháború utáni időszak tárgyai tekinthetőek meg, amikor az igazgató a régész-japanista Horváth Tibor volt (1972-ben bekövetkezett haláláig). A Harmadik Terem az 1950-es, 1960-as évek ázsiai állami (diplomáciai) ajándékokat mutatja be, ahol markáns különbség figyelhető meg a kínaiak és a koreaiak-vietnamiak önreprezentációs szándékai között. Míg az előző a Kulturális Forradalom ideológiájának megfelelő szépérzetet, addig az utóbbiak a hagyományos viseleteken, kerámiatárgyakon keresztül a történelmi folytonosságot kívánták kifejezni. A Negyedik Terem a Múzeum buddhista gyűjteményét állítja ki, aminek gyűjtését és rendszerezését még Felvinczi-Takács Zoltán kezdte el.

Az ős „Japán-rajongók”, vagyis a Három Legjelentősebb Japán Alapgyűjtemény

Xántus János az Osztrák-Magyar Monarchia első kereskedelmi expedíciójának volt a tagja 1869-1870 között, ami az első ázsiai közgyűjtemény alapjait tette lehetővé. Megbízását Eötvös József Vallás- és Közoktatásügyi Minisztertől, a Nemzeti Múzeumtól, a Magyar Tudományos Akadémiától és a Magyar Királyi Tudományegyetemtől kapta, hogy természetrajzi, népismei és könyvészeti gyűjteményének gyarapításához járuljon hozzá gyűjtés, vétel és csere útján. A célja az volt, hogy a világkiállításokhoz hasonló módon hozza közelebb a japán és az ázsiai kultúrát a magyar közönséghez. 1969-ben érte el az expedíció Japánt, és hét várost bejárva 663 tételnyi japán anyaggal gazdagította a magyar műkincs-gyűjteményt, amelyek között voltak: lakk-, kerámia-, fém-, bambusz-tárgyak, gyapotszövet, selyemszövet, papírmustra, legyező, hangszer. Elsősorban nem kiállítási tárgyakat szeretett volna hazahozni, hanem mintákat a hazai kézműipar számára a technika és anyaghasználat terén, hogy ösztönző hatást érjen el velük a hazai kézműipar világában. Emellett arra is odafigyelt, hogy a mindennapi élet szokásait bemutató könyveket, tárgyakat is elhozzon kedves hazánkba: hazakerültek a japán élet-, állat-, növényvilágot bemutató könyvek is, nád-, és rattan-fonatok, kosarak, tálcák, tatamit borító gyékénytakarók, asztalosszerszámok, és a hitvilághoz tartozó szertartási tárgyak is. Ezek közül a leghíresebb az a négyszögletes lapos lótuszos tálca, aminek a mintája látható a Múzeum honlap-design hátterében is a jelen cikk írása idején.

06.1. Budapest Élet Stílus: Állatbarát – Xántus János néprajzkutató, az Állatkert első igazgatója 190 éve született.

Kubassek János: Xántus János gyűjtő- és vadászútjai Amerikában és Délkelet-Ázsiában. Rubicon

Négyszögletes lapos lótuszos tálca (Dr. Fajcsák Györgyi: Made in Asia. 2020. jún. 2. YouTube.)

Hopp Ferenc, öt világkerülő-útja közül három során látogatta meg a Felkelő Nap Országát, 1883-ban, 1903-ban és 1914-ben. Elsősorban a japán kézműipar remekei iránt tanúsított érdeklődést, megragadta a japán iparművészetben a „technikai tökélye”, amit ő a japán lakktárgyakban, fésűkben, fafaragványokban, szobrokban, elefántcsont-tárgyakban talált meg. Japán iránti rajongását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy halálakor a hagyatékában talált 1600-1700 japán tárgy, a teljes ázsiai műgyűjtemény-hagyatéknak több mint a felét tette ki.

Cultura A Kulturális Magazin: Hopp Ferenc, a múzeumalapító

Gróf Vay Péter japán műgyűjtését az 1907-es évhez köthetjük, és a legnagyobb számú japán anyagot teszi ki az egész gyűjteményben. Pápai Megbízottként, Római Katolikus Vizitálások „diplomatájaként” járta a világot, azonban Japán iránti szeretetét már kamaszkorában meghatározta az a 16 éves korában vásárolt japán lakkdoboz, amit elsőként vásárolt a japán műkincsei közül. 1902-ben járt Japánban először, és hat várost látogatott meg összesen három hónap alatt. Második Japánban tett látogatása történt az említett 1907-es évben. Áprilisban utazott át Kanadából Japánba, ahol több mint egy hónapot töltött el. Mindezt 1905-ben az „április 15-i levél” előzte meg, amiben ajánlatot tett a Szépművészeti Múzeumnak japán vízfestmények, rajzok, metszetek gyűjteményének az összeállítására. Apponyi Albert Vallási és Közoktatási Miniszter 20.000 Koronát (akkor ez volt itthon a pénznem) biztosított a gyűjtemény létrehozására, a vásárlásra. Ez az expedíció az akkori időszakban a legteljesebb áttekintést nyújtó japán metszetanyag felkutatását és gyűjtését jelentette, amit a szintén jelentős bronzszobor-gyűjtemény egészített még ki. Vay igyekezetét mutatja, hogy nemcsak a Tokiói Iparművészeti Kiállításon, hanem kisebb-nagyobb régiségkereskedésben is egyaránt megfordult, 1907 májusában négy várost utazott körbe, és jún. 23-ig vásárolta meg azt a gyűjteményt, ami 2337-2678 tárgyból állt, és három ládára volt szükség a szállításához. A gyűjtemény része volt: 1093 fametszet, 338 festmény, 719 kisplasztika, 176 fametszetes könyv, 11 buddhista faszobor, ezeken felül kardmarkolatvédők, tustartók, necckép [1], dohánytartók, lakkdobozok, fésűk. Ezek a tárgyak 1919-ben kerültek át a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum gyűjteményébe. Vay Péter munkássága azonban nemcsak a műkincsgyűjtése miatt lényeges, hanem az orientalisztikai és japanisztikai szakirodalmi munkássága miatt is. Két könyve kiemelkedően lényeges, az egyik a Kelet Császárai és Császárságai (Japán-Kína-Korea) címmel az egyik első Ázsiáról szóló összehasonlító történelemkönyv volt itthon, a másik pedig az 1908-ban megjelent Kelet Művészete és Műízlése – a japán művészet főbb korszakai, ami az első japán művészettörténeti kézikönyv volt, ami magyar nyelven megjelent. A Vay-hagyatékból kettő fametszet még kiemelendő: Hiroshige: Úszó Vadkacsa Hóesésben (1832) és Toyokuni: Tartományúri felvonulást utánzó, vidám gésák menete a Fuji előtt (2870-es évek).

Pallós Tamás: Elillanó világok őrzője – Egy kivételes elme: Vay Péter. Új Ember

Vay Gyűjtemény (Dr. Fajcsák Györgyi: Made in Asia)

Ugyan az okostelefonom még a múzeum-látogatás napjának estéjén eltörött (melegen ajánlom a Holdkapu szabályainak a betartását), a készített képek épen maradtak. A cikk hátralévő részében egy-egy olyan képet szeretnék megosztani, melyeket a látogatás során magam készítettem, és vagy a kiállítás japán gyűjteményének egy-egy darabját ábrázolják, vagy a múzeum-kert szépségét hivatottak bemutatni. Ezeket a képeket a Múzeum engedélyével publikálom.

A cikk anyagát a Japán Alapítvány szervezésében megrendezésre kerülő Dr. Fajcsák Györgyi, Made in Asia. A százéves Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum és japán alapgyűjteményei c. előadása szolgálta, mely ITT megtekinthető.
2020. jún. 2.

[1] Fogalommagyarázat: „A necc készítés egy régi, munkaigényes kézimunka. Alapja valószínűleg a halászháló készítése volt. Nevezhető hímzésnek, de csipkének is.” (Forrás: Javaslat. Necc kézimunka települési és tájegységi értéktárba történő felvételéhez)

2020.03.17.2020.03.17.

Felvonulások és kereskedelem az Edo-korban

Varga Lilla, 2020. 03. 17.

Két rendkívül érdekes előadást hallhattunk a Japán Alapítvány szervezésében megrendezett esten, ahol a két meghívott professzor különböző aspektusból mesélt az Edo korról. Dr. Kurusima Hirosi a felvonulások tükrében mutatta be a sógunátus felemelkedését és hanyatlását, dr. Hidaka Kaori professzor pedig a japán lakktárgyak kereskedelmi útját követve, az exportra és helyi használatra szánt tárgyak különbségére rámutatva festette le az európai és japán kapcsolatokat a 17. században.

Az Edo kor 1603-al kezdődött, amikor a Tojotomi Hidejosi halálával széteső hatalmi rendben Tokugava Iejasu a szekigaharai ütközetben legyőzte a többi daimjót (hadurat), saját uralma alá rendelte őket, és megalapította edoi (mai Tokió) központtal a Tokugava sógunátust. Ebben a korban 260-270 daimjó-család létezett, akik földekkel és hadsereggel rendelkeztek. Iejaszu, hatalma megszilárdításának érdekében rendkívül szigorú ellenőrzés alatt tartotta ezeket a daimjókat, és számos kötelezettséget rótt ki rájuk, hogy se idejük, se pénzük, se lehetőségük ne legyen erőt kovácsolni és összeesküvést szervezni a sógunátus ellen. Az egyik ilyen megkötő rendelkezés a szankin kótai volt, ami azt jelentette, hogy minden második évben a daimjó köteles volt családjával Edóba költözni, és váltott szolgálatot vállalni, ami alatt a család túszként Edóban maradt. Ennek a „hagyománynak” lett köszönhető, hogy a daimjók útja Edóba és vissza, virágzó felvonulás-kultúrát eredményezett.

A Japán Nemzeti Történeti Múzeum számos forrással rendelkezik ezeknek a felvonulásoknak a rendjéről, és képi illusztrációk segítségével kaptunk betekintést a felvonulásokhoz kötődő szokásokba. Kurusima professzor az Edo kort a „Felvonulások korának” nevezte. Rengeteg ukijo-e-, és paravánképen örökítették meg a felvonuló meneteket és az őket fogadó városlakókat. Például Utagava Hirosige, az 1800-as évek elején alkotó festő, a Tókaidó 53 postaállomása című ukijo-e sorozatában örökít meg számos daimjó-felvonulást.

Utagawa Hiroshige, Tókaido 53 postaállomása (ca. 1838-40)

Tókaidó egy híres Edóba vezető út volt, amin az ország különböző részéről érkező daimjók végighaladtak. Kurusima professzor például egy 17. században készült, Edo látképet ábrázoló paravánképen mutatta be, milyen lehetett egy ilyen felvonulás menete. Ezeken a paravánképek az idő és tér összefolyik, míg az egyik panelen Iemicu sógun vadászik, a szomszédos panelen már a templomban van, mindez egy alkotáson, egyszerre jelenik meg. Az ábrázolt városkép, a felvonulásról is számos információt rejt magában. Megtudhatjuk például milyen jellegű gyaloghintón érkezett az adott hadúr, vagy miként fogadták őt a város lakói, illetve milyen szolgáltatások kísértek egy ilyen eseményt. A felvonulások olyan népszerűségnek örvendtek, hogy kiadványokat készítettek róla a lakosságnak. Az érdeklődők megvehették ezeket és így tájékozódhattak, kik, honnan érkeznek a városba. A kiadványárus (a szaké-árus mellett) gyakori kísérője a festményeken a felvonulásoknak. Egy ilyen nagy eseményre Edo lakói mindig felkészültek. Kijavították a tetőket, kitakarították az utcákat, direkt kint hagyva a vödröt és a seprűt, hogy lássák a felvonulók, készültek az érkezésükre. A felvonulás igazi látványosság volt, a nézelődők fizethettek ülőhelyekért is.

A sógunátus gyengülése ugyancsak tetten érhető a felvonulásokat ábrázoló festményeken. Míg az Iemicu sógun korát ábrázoló műveken a daimjókat fogadó tömeg például teljes mértékig betartja az etikettet, az Edo kor vége felé már felfedezhetők kiingások. Például száradó ruhát hagynak kint, vagy egy kisgyerek meztelenül bámészkodik az ablakból. Ilyesmi az Edo kor kezdetén elképzelhetetlen lett volna. Meidzsi császár menetében pedig már feltűnik az európai ruházat és a lovas sereg, a közönség is áll, eltűnik a rituális meghajlási formák ábrázolása.

Dr. Hidaka Kaori professzor előadásának címe, „Lakktárgyak, mint jellegzetes helyi termékek a külföldi kereskedelemben”. A professzor először is azt a tévhitet oszlatta el, hogy Japán teljes mértékig elzárkózott volna a külvilágtól az Edo korban. A sakuku, azaz „elzárt ország” kifejezés újkori szó, csak a meidzsi restauráció után keletkezett. Valóban, a sógunátus jelentős határok közé szorította a külfölddel való kapcsolatot, de az elzártság nem volt teljes. Kikötők működtek Cusimában, ez Koreával jelentett kapcsolatot, Nagaszakiban a Dedzsima kikötőbe érkeztek a hollandok és kínaiak, Szacumában a Ryúkyú királysággal érintkeztek, Macumában az ainukkal folyt kereskedelem. Az úgynevezett „nanban” lakktárgyakat kifejezetten exportra készítették, és a helyi használatra szánt tárgyakhoz képest a nyugati igényeket tartották szem előtt készítésükkor, és ez a díszítésre is állt. A 17. században még erős túldíszítettség jellemezte az exportra szánt tárgyakat. A holland megrendelők a kereslet ízlését tartották szem előtt, így például sűrű gyöngyház berakásra tartottak igényt, illetve erős indiai hatás érhető tetten, ami nem tükrözte magát a japán ízlést, a japán iparművészet jellegzetességeit. A díszítés mellett a különbség tetten érhető a funkcionalitásban is. Egy exportra gyártott tároló dobozkának például (ellentétben a japán piacra készültekkel) nem volt levehető a teteje, lábakkal rendelkezett, és kulcsra zárható volt.

Maki-e technikának hívják, mikor a lakk megszilárdulása előtt a felületre karcolják a mintát, majd azt leszórják aranyporral. Azonban a hazai piacra gyártott tárgyakon nem csak a dísz, hanem a sima lakkfelület is határozottan érvényesült, ezzel egyrészt kihangsúlyozták magát a mintát, valamint a lakk minősége is előtérbe került. Az európai piacra szánt tárgyaknál nagyobb hangsúlyt kapott a minta, valamint kevésbé figyeltek a rajzok hitelességére, például egyes táncjeleneteknél hiányoztak kellékek, vagy gyakorta kínai gyermekek szolgáltak mintaként, mert Európában közkedvelt volt a kínai kultúra. Ami még a hazai használatra gyártott tárgyak díszítését jellemezte, az a „ruszu-mojó”, „hiányos technika”, ami azt jelenti, hogy nincs emberábrázolás, csak utalások az emberi jelenlétre.

Később, a 19. századra viszont az európai piacon megjelent az igény, hogy ne csupán japán gyártmányú, azonban a valós kultúrát kevéssé tükröző tárgyak kerüljenek exportra, így Európában is teret nyertek a „ténylegesen” japán lakk-tárgyak.

Forrás:
A cikk háttéranyagát a Japán Alapítvány szervezésében megrendezésre kerülő előadás („Az Edo-kor nyomában” c.) szolgálta.
Japán Nemzeti Történeti Múzeum

Képek:
Tokugawa Ieyasu
Utagawa Hiroshige, Tókaido 53 postaállomása (ca. 1838-40)
Sankin-kótai, Edo
Nanban láda, ca. 1600-30
Inró, maki-e technika, 19. szd.