Mizuki Sigeru 水木しげる (1922-2015) mangaművész, író. Tottori prefektúra Szakaiminato városában született, ahol a róla elnevezett utcában több mint 150 különböző méretű, a mangáiban szereplő jókaiokról mintázott bronzszobor áll. Éjszakai kivilágításban az utca varázslatos hangulata a szobroknak köszönhetően nem eviláginak tetszik, és a Mizuki Sigeru utca fontos turistacélponttá is vált. Itt található a Mizuki Sigeru múzeum, ahol a mester életével és eredeti kézirataival ismerkedhet meg a látogató.
Egyik részről híres mangaművész, aki a japán hiedelemvilág szereplőit elevenítette meg munkáiban. A jókaiok, azaz a különböző szellemek és nem evilági, de legtöbbször valamilyen úton-módon az emberi világhoz kötődő lények beemelése a populáris kultúrába hozzájárult, hogy a közfigyelmet a japán folklór és klasszikus népi hiedelemvilág felé fordítsa. A japán kultúra ilyesfajta népszerűsítése a japánok körében rendkívül fontos volt. Nem csupán a mangák terén foglalkozott a népi hiedelemvilággal, hozzá köthető a Mudzsara 妖鬼化 [mujara] c. 12 kötetes mű, mely Japán egyes területeinek és a világ különböző térségeinek folklór-szereplőit illusztrálja. Néprajzkutatói tevékenysége miatt beválasztották a Japán Kulturális Antropológiai Társaságba.
Josza Buszon haiku költő nevéhez kötődik a Buszon Jókai Emaki (蕪村妖怪絵巻), mely képtekercsen a jókaiok különböző fajtáit ábrázolta a költő. Megjelennek köztük olyan teremtmények is, melyek eredettörténete kétséges, ilyen például a Bake icsó no szei, amely lénynek Mizuki Sigeru alkotott eredettörténetet és a ginkgo szelleme, általa vált közismertté.
Számos díjjal ismerték el munkásságát, köztük megkapta a nívós Kodansa Manga díjat, és Mizuki Sigeru volt az első japán alkotó, akinek odaítélték az Angoulême Nemzetközi Képregény Fesztiválon a legjobb képregénynek járó díját.
A jókai kultúra népszerűsítéséhez kapcsolódó talán legismertebb műve a GeGeGe no Kitaro (1959) c. mangája, melyből több anime-sorozatot is készítettek. A történet főszereplője egy félig jókai fiú, aki megmenti a természetfeletti bajba jutott embereket, és igyekszik fenntartani a jókaiok és emberek közti egyensúlyt.
Mizuki Sigeru hírnevét felhasználva azonban nem csupán a japán folklór népszerűsítéséért és köztudatba-emeléséért tett, hanem szatirikus hangvételű, háborús történeteivel jelentős háború-ellenes küzdelmet folytatott.
Karikaturisztikus, stilizált figuráit realisztikusan megrajzolt környezetbe helyezte, ezzel is hangsúlyozva az abszurditást, hátteret teremtve a műveiben megfogalmazott társadalomkritikának.
Pacifista nézőpontja nagyban befolyásolta művészetét. Számos munkája készült azzal a céllal, hogy szembemenve a korabeli politikai hangokkal, felhívja a figyelmet a háború borzalmaira, ne vesszen feledésbe mindaz, ami a háborúk folyamán történt. Amellett, hogy felhívta a figyelmet Japán II. világháborús szereplésének negatívumaira, felszólalt a vietnámi háború ellen is.
Háború-tematikájú munkái közül érdemes megemlíteni a „Gekiga Hitler” (1971) c. munkáját, mely Hitler szatirikus életrajza, illetve az „Előre a nemes halálunk felé” (1973) c. önéletrajzi ihletésű művét, mellyel kapcsolatban így nyilatkozott: „Valahányszor a háborúról írok egy történetet, nem tudok mit kezdeni a vak dühvel, ami felcsap bennem. – Azt hiszem, ezt a dühöt az összes elesett katona szelleme plántálta belém.”
Nagy port kavart a nyolc kötetes „Showa: Japán történelme” (1988-89) c. munkája, melyben ugyancsak a Császári Hadseregben szerzett saját háborús tapasztalatai adják a kritika alapját.
Mizuki Sigeru maga is a háború áldozata volt. Egy bombázás során elveszítette bal karját, számos bajtársa halálát nézte végig, a katonaságban ért atrocitások és felettesei túlkapásai mind olyan élmények voltak, melyekről úgy érezte, beszélni kell, nem szabad a szőnyeg alá söpörni a háború okozta traumákat.
Az országot a II. világháború felé sodró agresszív militarizmus, a katonaság jelenléte a politikában, a nemzeti nacionalista ideák, a császári intézmény iránti hagyományos tisztelet kihasználása a katonaság által, a gyermekek militarista hangvételű központosított nevelése mind a kollektív emlékezet olyan szeletét képezik, melyről Hirosima és Nagaszaki tragédiája után, a háborús évtizedek végével, miután az ország rohamtempóban a gazdasági stabilitás megteremtéséért küzdött, senki nem beszélt szívesen. Például a Nankingi mészárlás, a „komforthölgyek intézménye”, a hadifoglyokkal való kegyetlenkedés, vagy az okinavai civilek öngyilkosságra való kényszerítése nem szívesen emlegetett témák voltak, és a II. világháború utáni propaganda inkább csúsztatott Japán háborús bűnei és a felelősségvállalás kapcsán.
Napjainkig problematikus kérdés a szigetország és szomszédjai közt a XX. század háborús évtizedeit érintő katonai agresszió, túlkapások és kegyetlenkedés a japán katonaság részéről, mely problémának egyik szimbóluma a Jaszukuni szentély, és a Jusukan múzeum.
A II. világháború után, a ’40-es, ’50-es évektől már számos költő és író foglalkozott az előző generáció háborús tevékenységével, a nacionalista ideával megvezetett, de valójában értelmetlen háborúskodásokba sodró militarista propaganda érdekeit szolgálók felelősségre vonhatóságának és a háborús tapasztalatok feldolgozhatóságának kérdéseivel.
„- Hol vannak most azok, akik az olyanokat, mint Kendzsi, a hősi halálba küldték? Szép nyugodtan élik tovább az életüket, nagyjából ugyanúgy, mint azelőtt. Sokan még sikeresebbek is lettek, mert rendesen viselkednek az amerikaiakkal, pedig éppen ezek az emberek vezettek katasztrófába minket. És mégis az olyanokat kell gyászolnunk, mint Kendzsi. Hát ez dühít fel engem. Bátor fiatalemberek ostoba ügyért halnak meg, a valódi bűnösök pedig még mindig itt vannak köztünk. Félnek megmutatni, kik is ők valójában, félnek elismerni a felelősséget. (…) Szerintem ennél nagyobb gyávaságot elképzelni sem lehet.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 62-63)
„- Nem. Nem volt rossz ember. Csak olyasvalaki volt, aki nagyon keményen dolgozott valamiért, amit jó célnak gondolt. De tudod, Icsiró, amikor vége lett a háborúnak, a dolgok nagyon megváltoztak. Nagucsi úr dalai valamikor nagyon híresek voltak, nemcsak ebben a városban, hanem egész Japánban. Gyakran játszotta őket a rádió, előadták a kocsmákban. És az olyanok, mint Kendzsi bácsikád, ezeket a dalokat énekelték menetelés közben vagy csata előtt. A háború után pedig Nagucsi úr úgy gondolta, hogy a dalaival… nos… hibát követett el. Azokra az emberekre gondolt, akiket megöltek a háborúban, az olyan kisfiúkra, mint te vagy, Icsiró, akiknek nem voltak többé szüleik, végiggondolta mindezeket a dolgokat, és úgy látta, hogy dalaival talán hibát követett el. És úgy érezte, bocsánatot kell kérnie. Mindenkitől, aki életben maradt. (…) Mindenkitől bocsánatot akart kérni. Azt gondolom, ezért ölte meg magát. Nagucsi úr egyáltalán nem volt rossz ember, Icsiró. Bátor volt, mert beismerte a hibáját. Nagyon bátor volt és tiszteletre méltó.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 162)
„Aztán mintha újjáéledne benne a vért és nedvet facsaró érzés; a húst valamiféle erő megszaggatja, magába szívja. Nem létező dereka helyén egy dimenzió nélküli, megnevezhetetlen tárgy csúszkál. Ő, Ojokava Rjuicsi, tudja, hogy az elkövetkezőkben múltja egy olyan darabkája fog feltörni az emlékezetrétegek legaljáról, hogy bizonyítsa lényének eredendően undorító lényét.” (Naoma Hirosi, Az összeomlás érzése, 336)
„Kis termetű, idős ember mászott elő. Két kezébe fogta Maszakicsi fejét, s keményen a szemébe nézett:
– Úgy látszik, ez a nyomorult képtelen a bocsánatkérésre – mormogta. – Az ilyen marha mindent eltol, kint minduntalan elkapják, elkontárkodik mindent, éhen döglik. Én már harmincöt évet lehúztam itt, nem véletlenül kaptam a Sarki Öregúr nevet. Ha csak elébem kerül egy ilyenfajta taknyos, én mindjárt embert akarok faragni belőle. Csakis Császárunk iránti hálából. Hát jól fülelj! – rázta meg a fiút, s ezzel kezdetét vette az okítás: – Ha már lebuktál, tudni kell bocsánatot kérni. Olyan marha vagy, hogy nagy dolgot úgysem követhettél el. Ha azonnal bocsánatot kérsz, még megúszhatod. De persze, minden a bocsánatkérés mikéntjétől függ. Szépen a földre tenyerelsz, homlokod a földhöz dörzsölöd. Ez az egész, ennyit még a leghülyébb is képes megtenni! (…)
Maszakicsi a földre bolrult:
– Vétkeztem, bocsánatot kérek – harsogta.
– Burokban születtél – harsant a Császár hangja. – Ha nem volnál hülye, megfojtanálak. (…) – Mert te, te marha, mert te ide kerültél, fölkavartál bennem mindent… emlékezni az eltelt harmincöt évre, mikor már sikerült elfelejtenem rég… – Torkát sírás fojtogatta, és kétségbeesetten püfölte a fiú fejét. Talán észre sem vette, hogy Maszakicsi szemébe karmolt. – Légy átkozott, pusztulj el! – lihegte, olyan közel a fiú fejéhez, mintha harapni készülne. – Éppen harmincöt éve, hogy én, akár te most, olyan bűnt vallottam be, amit el sem követtem. Ezért vagyok itt. Harmincöt éve. S éppen erre kell, hogy emlékeztess. Pusztulj!” (Fukazava Hicsiró, Árnyjáték, 528, 536)
Mizuki Sigeru is olyan hang volt a művészek közt, aki szembeállva a politikai propagandával, mely szívesebben nyilatkozott a háborús eseményekről az elkövetett bűnök említése nélkül, saját háborús tapasztalatait feltárva a nyilvánosság előtt, igyekezett felhívni a figyelmet a háború tragédiájára.
Emellett erőt fektetett a klasszikus japán kultúra, tradíció és folklór népszerűsítésére, felelevenítésére. E két tevékenységének azért is volt jelentősége, mert Mizuki Sigeru ezzel is ellensúlyozta azt az attitűdöt, miszerint a katonai propaganda az 1900-es évek elejétől a klaszikus japán kultúra egyes elemeit és a kulturális múlthoz is gyökeresen kötődő császári intézményt a militarizmus szolgálatába állította.
Mizuki Sigeru munkásságával bebizonyította, hogy a japán népi hagyományok szeretete, a klasszikus folklór népszerűsítése nem kell, hogy bármiféle ideológia fátyla alatt történjen.
Habár a Monty Python színtársulat életművét nagyon kedvelem, a Brian Élete c. film, habár ugyancsak kedvelem, nem tartozik a kedvenceim közé, most ezt a cikket mégis a film egyik híres jelenetével, és egyik híressé vált szállóigéjével kezdem – „Mit adtak nekünk a rómaiak?” – ami, az 1995-ös Bandungi Konferencia, és a 2004-es Pekingi Konszenzus megállapításai és politikai állásfoglalásai óta egy szatirikus vita-provokációs forrássá vált a korábbi gyarmatosító és a korábbi gyarmati országok vitái és nézeteltérései között. A jelen cikk nem kívánja az említett politikai terület vitás kérdéseit feszegetni, se igazat adni egyik félnek sem, csupán egy cikksorozat első része, amely sorozat Japán Taiwan feletti gyarmati uralmába, és a sziget fejlődéstörténetéhez való hozzájárulásába szeretne betekintést nyújtani.
Taiwan szigetről és a japán gyarmatosításról
Taiwan szuverenitását és nemzetközi elismertségét tekintve az egyik legvitatottabb nemzetközi entitás a Földön, 2018-ban 23,78 mill. fő lakosságával, 36.197 km2 területével, 2020-ban 1350 mrd USD (PPP) GDP-jével és 2017-ben 57.000 USD (PPP) egy főre számított GDP-jével a világ egyik vezető gazdasága, Ázsia hetedik legnagyobb gazdasága, vásárlóerő-paritásosan, összességében a világ 22. legnagyobb gazdasága, egy főre tekintve, vásárlóerő-paritásban mérve viszont a 18. legnagyobb a világon. A „Taiwani Gazdasági Csodát” tekintve, még a gyarmatosítást ellenzők körében sem vitatható az a tény, hogy a jelenlegi mutatók eléréshez, és a mai gazdasági struktúra megalapozáshoz jelentős részt járult hozzá az ötven éves japán gyarmati uralom, mely 1895-től 1945-ig tartott.
Taiwan, Ilha Formosa – Alt om Taiwan: Taiwan the Complicated, forrás
Taiwan az eredeti japán szándékokkal ellentétesen, kárpótlásként került az országhoz az 1895. ápr. 17-én, a Shunparno Palotában aláírt Shimonoseki Békeszerződésnek megfelelően, mivel a Japán által áhított Liaotung-félsziget megszerzéséhez a többi nagyhatalom nem járult hozzá. Mindettől eltekintve azonban, ahogy Salát Gergely Tanár Úr is megemlíti, a taiwani japán gyarmatosítás a japán gyarmatosítások sorában egy pozitív kivételnek számít, mivel a taiwaniak a japán gyarmatosításra nem mint valami rosszra tekintenek, hanem nosztalgiával, barátsággal gondolnak vissza az említett ötven évre. A kettő fél között szoros emberi kapcsolatok is megfigyelhetőek, nincs olyan japán-ellenesség, japán-utálat, mint más korábbi, Japánhoz tartozó gyarmat esetén. Mindennek az oka az, hogy Taiwan volt Japán első gyarmata, és mint „elsőszülött gyermeket”, mintagyarmattá szerette volna tenni, demonstrálva ezzel azt, hogy japán gyarmatnak lenni jó.
Taiwannak a japán uralom ideje alatt 19 kormányzója volt, akikből az első hét és az utolsó három katonai kormányzónak, a nyolcadiktól a tizenhatodikig pedig civil kormányzónak, vagyis polgári hivatalnoknak számítottak. A Kabayama Sukenori által igényelt, sokszor támadott 1896./LXIII. Törvény biztosította a teljhatalmat a kormányzóknak a sziget felett, ugyanis a törvény megengedte a kormányzók számára, hogy csak a szigetre vonatkozó törvényeket hozzanak. Választott törvényhozás, vagyis parlament, nem létezett ebben az időszakban Taiwanon, az adott hatalomkör a mindenkori japán kormányzó kezében összpontosult, gyakorlatilag egészen a II. világháború végéig.
A Negyedik Főkormányzó – Kodama Gentarō
Taiwan negyedik kormányzója, Kodama Gentarō [兒玉 源太郎] Főkormányzó 1898. febr. 26. – 1906. ápr. 14. tevékenykedett a jelölt pozícióban a szigeten, akinek a neve a konszolidációs politikája, és az ún. „korbács és mézesmadzag” gyarmatpolitika miatt kiemelendő.
Kodama alapvetően katonai kormányzó volt, azonban az első a kormányzók között, aki az igazgatási-polgári ügyekre is kiterjesztette az intézkedéseit, ez a kettősség meglátszott a kormányzói tevékenységén is. Egy korabeli francia lap állítása szerint Kodama Gentarō Tábornok vázolt fel egy részletes tervet arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne ugródeszkaként felhasználni Taiwant egy gyors támadásra a délkelet-ázsiai francia birtokok, főleg Hanoi és Saigon ellen. A katonai vonatkozások mellett azonban a közigazgatási aspektusok is vitathatatlanul jelentősek a Kodama-kormányzást tekintve. Ahogy a híres szerző, Jordán Gyula is megemlíti, Taiwan japán uralom alatt álló, Kodama előtti első három évében katonai igazgatás érvényesült és csak ezután, vagyis Kodama idején épült ki a polgárinak nevezhető igazgatás a szigeten. Az ő ideje alatt szakított a gyarmat a korábbi katonai, katonai rendőrségi és katonai-rendőri vegyes ellenőrzéseken alapuló „háromszoros éberség” rendszerével, amely az őslakos bennszülöttek által lakott, nyugtalan nyugati hegyi körzeteket szigorúbb ellenőrzés (katonaság és katonai rendőrség) alá vonta. Helyette megerősítette a rendőrség szerepét, bennszülött rezervátumokat hozott létre az őslakosok számára, és kínai-japán minták nyomán megerősítette és kiterjesztette a (kínaiul) baojia [保甲], vagyis a (japánul) hoko [保甲制度] rendszert. Ennek az ősi kínai intézményrendszeren alapuló rendszernek az alapjai azon kölcsönös megfigyelésre épülő kölcsönös felelősségi csoportok voltak, amelyek kollektívan viselték a büntetések és egy-egy milícia-tag kiállításának a terhét. Egy-egy ilyen csoport tíz családi háztartásból állt.
A Negyedik Főkormányzó jobb keze – Gotō Shinpei
Mivel Kodama Gentarō a taiwani ügyek helyett sokkal inkább a japán belügyekkel foglakozott szívesen, a taiwani ügyek tényleges kezelését és irányítását Gotō Shinpeire, [後藤 新平] személyes és szakmai barátjára bízta. Gotō Shinpei volt a taiwani gyarmati közigazgatás tényleges kiépítője, és az első olyan japán személyiség a japán gyarmatpolitika történetében, aki az etnográfia módszereit is alkalmazta a meghódított területeken a helyi népesség megértése érdekében.
Gotō Shinpei (1857. júl. 24. – 1929. ápr. 13.) életműve a taiwani ügyeken felül is legendás. Eredeti foglalkozása szerint orvos volt, azonban volt ő a Takushoku Egyemen a Rektor, volt ő Tokyō Polgármestere is, és szintén ő volt a Japán Cserkészmozgalom Főcserkésze. A Taiwani Kormányzatban ő felelt a polgári ügyekért.
Gotō Shinpei Főcserkész egyenruhában, Warrick L. Barrett: Shinpei Goto. In.: Find a Grave, forrás
Tudományos munkásságának egyik legfőbb műve a „Biológiai Elvek”, vagyis a „Seibutsugaku No Gensoku” [生物学の原則]. Az írása szerint a taiwani ügyek kezelésekor a taiwani lakosok természetéből kellett kiindulni annak a megválaszolására, hogy hogyan érdemes jól kormányozni a szigetet. Tehát ennek érdekében meg kellett ismerni az ő szokásaikat, és mivel nem lehetett őket „japánokká tenni”, emiatt sajátos szabályokat kellett hozni a taiwaniakra vonatkozólag, és azokat az ő természetük és szokásaik alapján kellett meghozni. Mindennek érdekében egy tudományos alapokon működő tanácsot is felállított „A Taiwaniak Régi Szokásait Vizsgáló Tanács” néven.
Portré – egy legendás orvos és egy legendás politikus életútja
Gotō ShinpeiIwate Prefektúrában született 1857. júl. 25-én, [forrás-eltérés a korábbiakhoz képest] a Mizusawa Klán egyik samurai harcosának fiaként. Az akkori szülőfaluja, Shiogama-mura, ma már város, és Oshu névre hallgat. A kortárs, nemzetközi politikában is ismert politikusok közül a karrierje leginkább a német vegyészmérnök Angela Merkel Kancellár Asszonyéra[1] hasonlít, ugyanis Gotō Shinpei is a természettudományok terén vált naggyá a tudományos pályafutását tekintve.
Gotō Shinpei, Nagoya University School / Graduate School of Medicine Main Portal, forrás
A Sukagawa Orvosi Iskola elvégzése után 1881-ben az Aiichi Prefekturális Kórház munkavállalója lett, amelynek aztán 24 évesen igazgatójává, és ugyanekkor vált az Aiichi Orvosi Iskolának a vezetőjévé is. 1883-ban pedig megvetette a lábát a közigazgatásban is, a Naimu-shōnak, [内務省] vagyis az akkori Belügyminisztériumnak a Tisztaságügyi Hivatalának az egyik munkatársaként. Ennek az irodának lett az igazgatója 1892-ben, németországi tanulmányai után. Németországban a nyugati pszichológia és fiziológia ismereteivel gazdagodott. Az 1883-as év nemcsak karrierszempontok miatt volt kiemelkedő Gotō életében, hanem magánéleti okokból is, ugyanis ekkor házasodott össze feleségével, Kazukoval is Minato városban. Később a Minato városhoz tartozó Shibakoenben alapította meg egy kollégájával a Fertőző Betegségek Intézetét.
Amikor 1882-ben, az akkori Miniszterelnököt, Itagaki Taisuket [板垣退助] egy merénylő majdnem halálos módon megsebesítette Gifu városban, Gotō Shinpeit kérték fel egy telegramos távirat formájában arra, hogy látogassa meg a sebesült miniszterelnököt és adjon róla orvosi diagnózist. Azonban az utazásra csak hosszas huzavona után kerülhetett sor, ugyanis nem kapott rá azonnal prefekturális engedélyt. A későbbi sikeres utazás és orvosi diagnózis után Gotō azt állapította meg, hogy a miniszterelnök szervezete kellően ellenálló és erős volt ahhoz, hogy a sérülésből felgyógyuljon – „Uram, Önnek büszkének kellene lennie erre a sérülésre!”.
1898-ban nevezte ki őt a Polgári Igazgatás Hivatal Igazgatójának a már kormányzóságot betöltő Kodama Gentarō. 1903-ban egy császári rendelkezés nyomán beválasztották az akkori Felső-Ház, vagyis a Kizoku-in [貴族院] tagjai közé. A későbbiekben Katsura Tarō [桂太郎] Miniszterelnök kormányaiban (második és harmadik Katsura-kormány) a Kommunikációs Miniszter és a Vasúti Osztály Igazgatója pozíciókat is betölthette. A későbbi miniszterelnök, Terauchi Masatake [寺内正毅] kormányában a Belügyminiszter és a Külügyminiszter pozícióját is ő töltötte be. A személyisége nemcsak a taiwani gyarmatosítás során vált meghatározóvá, hanem Mandzsúria gyarmatosítása során is, ugyanis az itt létrehozott japán vasúti vállalat, a Dél-Mandzsúria Vasút Kft. első elnökévé is őt választották meg 1906-ban. 1920-ban Tokyō Város Polgármestere lett, amit később egy elég elfoglalt időszak követett az életében, ugyanis az 1923-as Nagy Kantói Földrengés után Belügyminiszterként és a Császári Város Újjáépítési Osztályának Elnökeként neki lett a feladata Tokyō város újjáépítési tervének kidolgozása. Mindez Yamamoto Gonbee [山本権兵衛] Miniszterelnök második kormányának idején történt. Gotō Shinpei később a Szovjetunióval való diplomáciai kapcsolatfelvétel során is kulcsszerepet töltött be.
Tartalmas, alkotó és elfoglalt élete nemcsak az előbb említettek miatt legendás, hanem amiatt is, mert a mai NHK, vagyis a mai Japán Hírügynökség elődjéül szolgáló Tokyo Hoso-kyoku enkaku shi [東京放送局遠隔し] elnökeként ő adta le az első rádióadást a japán rádiózás történetében, 1925-ben, az Atago-hegyről.
Gotō Shinpei, National Diet Library, Japan, forrás
1929-ben távozott el az élők sorából, felesége mellé temették el Aoyama Reienben. Gotō Shinpeire nem csak a temetkezési helyén lehet emlékezni, amely ma síremlék, hanem az életéről szóló emlékmúzeumban is, a Gotō ShinpeiEmlék Múzeumban, amely Iwate Prefektúra Oshu városában található, vagyis Gotō Shinpei szülővárosában.
A Főorvos Úr taiwani munkássága
Gotō 1898 – 1906 időszakban, vagyis Kodama teljes kormányzói ideje alatt felelt a taiwani gyarmat polgári igazgatásáért, amelynek a feje is ő volt, ráadásul az egyéb ügyekben, főként a katonaiakban, Kodama helyetteseként is szolgált. Sok forrás nem is a kormányzó Kodama Gentarōhoz, hanem Gotō Shinpeihez köti a már említett baojia, vagyis hoko rendszer intézményesítését. Az ő munkássága során a gyarmat földbirtoklási és adózási rendszerét is újjászervezték, és egy sor közegészségügyi intézkedést is hoztak. Támogatta a vasutak, utak, kikötők kiépítését, segítette a könnyűipari fejlesztéseket, különös tekintettel a cukorfinomító üzemekre, valamint egységes valuta-, és mértékegységrendszert vezetett be. Gotō bátorította azokat a japán intézkedéseket a szigeten, amelyek a japán társadalmi és nyelvi dominanciához járultak hozzá. Tehát a Kodama – Gotō páros a közös hatéves gyarmati együttműködésük során teljes egészében átszervezte a taiwani közigazgatást, gazdaságot és társadalmi életet, amely alól egyetlen taiwani család sem képezett kivételt. Jelentős intézkedésnek számított a taiwani bankrendszert tekintve az 1899-ben felállított Bank of Taiwan, ami a gyarmatosítás utáni időszakban nagy segítséget jelentett a Kuomintang Párt (Guomindang) [国民党] által vezetett Kínai Köztársaság gazdaságának a helyretételéhez a II. világháborút követően.
Gotō még érkezése előtt 1898-ban átfogó felterjesztést intézett a kormány felé összegezve a taiwani egészségügyi helyzetet, ami hozzájárult ahhoz, hogy a sziget Főorvosának a tisztségét elnyerte. Taiwanra érkezése után igyekezett a sziget lakóinak életkörülményeit, hagyományos szokásait, egyéb viszonyait is megismerni, egyfajta „orvosi diagnózist” felállítani. A Németországban szerzett pszichológiai ismeretei nagy segítségére voltak, hogy megállapítsa a taiwani lakosságról, hogy az itt élő emberek gyengék a kényszerítő, fenyegető intézkedésekkel szemben, félnek a haláltól, szeretik a pénzt, könnyen kísértésbe esnek, és a hiúságukat tápláló pozíciók csábításának is könnyen engednek. Emiatt gyakran rendezett ünnepségeket; voltak évente csak egyszer megtartott nagyobb ünnepségek, illetve bankettek is, ez utóbbiak közül jelentős volt a 80 éven felüliek tiszteletére rendezett esemény, melyen 1900-ig Kodama Kormányzó is megjelent. Ugyanennek az évnek a márciusában egy nyolcnapos konferencia keretén belül a taiwani lakosság meghívott képviselőivel tárgyalva egy olyan együttműködésre hívta a sziget lakosságát, aminek a lényege egy újfajta oktatási rendszer bevezetése volt, amely ötvözte a neokonfucianizmust a Meiji-Rendszer saját oktatási rendszerével. Gotō tehát nem kívánta teljes mértékben ráerőszakolni a lakosságra a japán szokásokat és ismereteket, hanem azokat ötvözve a helyi sajátosságokkal, fokozatosan igyekezett megismertetni a lakossággal. Vagyis Gotō nem asszimilálni, hanem integrálni akart. Meglátása szerint Taiwanon egy olyan helyi elitre kellett támaszkodnia a gyarmatosító Japánnak, ami japán nevelést kapva nőtt fel.
Gotō egyik legfőbb feladatának egy centralizált bürokratikus szervezet kiépítését tartotta, amely kiépítése során személyesen vállalt szerepet a legfelsőbb szintű vezetők kiválasztásában: Japánból jól képzett, fiatal, becsületes szakértőket toborzott. Rövid távú döntések helyett a hosszú távú politikát helyezte a középpontba. A legfelsőbb döntéshozó szerv, a Minsebu [民せ部] mellett kettő tucat hivatal működött, és maga az igazgatás három szinten valósult meg, ahol a központi szint alatt helyezkedtek el a prefektúrák, és azok alatt a kisvárosok és a falvak. A hatalom külső megjelenítésével igyekezett hatni a taiwaniak pszichéjére is: a hivatalnokok egyenruhát viseltek és elkülönített elit-lakóhelyeken éltek, amelyek saját egészségügyi ellátással rendelkeztek Egy tekintélyes kormányzati palota építése mellett széles körutak, parkok kiépítését rendelte el. A helyi és regionális igazgatás feladata lett az adók begyűjtésének ellenőrzése, az egészségügyi, tisztaságügyi intézkedések kikényszerítése, a bennszülött őslakosok mozgatása.
A baojia, vagyis hoko rendszer alkalmazása 1902-re a bennszülött őslakos körzeteket leszámítva általánossá vált a szigeten. A rendszer megfelelt a korábbi kínai konfuciánus társadalom felfogásának, ahol a család feje a rend, a tekintély és a morál megtestesítője volt, a rendszer a kollektív felelősség elvén működött, vagyis egy-egy jia-n belül a tagok bűn elkövetése esetén minden háztartásfőt megbüntettek. Ezen a rendszeren belül valósult meg háztartások felmérése, az érkezés és a távozás megfigyelése, a természeti katasztrófák és a bűnözők veszélyére való figyelmeztetés, az ópiumfogyasztók leszoktatása, a jótékonysági segélyek nyújtása, az adók begyűjtése, és minden más hasonló tevékenység. A baojia rendszer keretein belül valósult meg a milíciatagok toborzása is, aminek alapvető funkciója a bűnözők és a természeti katasztrófák elleni védekezés volt. Négy bao, együttesen hozott létre egy-egy milíciacsoportot, amely általában 40 főből állt, 17 és 40 év közötti férfiakból. A milíciatagok a szolgálati idejükben csak a japánok által jóváhagyott egyenruhát viselhették, a szolgálatuk azonban nem maradt jutalmazás nélkül, az üzleti életben, az oktatásban, a kormányzati posztokra való kinevezésekben kedvezményes lehetőségekben és előnyökben részesültek. A meggyökeresített rendszernek hála, 1902-ben helyreállt a sziget társadalmi rendje, amelyre a japán gyarmatosítás előtti időszakokban a békétlenség volt jellemző. Mindez később, a II. világháborút követően nagy segítséget jelentett a Kuomintang-rezsim számára, hogy a Kínai Köztársaság rendjét egy már korábban, a japánok által megszilárdított rendre alapozza.
A baojia rendszert egészítette ki azon társadalmi mozgalom, amely Gotō Shinpeire, Japán Cserkészmozgalom Főcserkészére tipikusan jellemző volt, és aminek a szellemi atyja is Gotō volt. Az Ifjúsági Alakulat 16 év feletti fiatalok szervezete volt, ami rendőri felügyelet mellett tevékenykedett. A kiválasztott fiatalokba igyekezett egyfajta elittudatot nevelni, fegyelmezett, fegyvertelen cserkészcsapatokként a patkányirtást és a kötelező háztartási nagytakarításokat bátorító kampányokban jelentős szereplőkként vettek részt. Mindemellett segítettek a népszámlálásokban, a gazdasági adatgyűjtésben, az erdősítési akciókban, utak, hidak, gátak javításában, a szokatlan tevékenységek felderítésében és jelentésében.
A baojia, vagyis hoko rendszer kiépítése mellett nagy kérdést jelentett a fejvadász bennszülött, vagyis őslakos törzsek pacifikálása, amelyre egy különlegesen képzett hegyi rendőrséget szerveztek japánok és taiwaniak bevonásával: 5000 fő rendőr a vidéken, és 3000 fő különlegesen kiképzett rendőr az erdős határon és a bennszülöttek, vagyis az őslakosok által lakott területeken. 1901-ben Gotō amnesztiát adott a megmaradt bennszülött gerilláknak annak fejében, hogy leteszik a fegyvert. Az amnesztia sikeres volt, 1903-ban az utolsó csoport is megadta magát, habár a küzdelem áldozatainak a száma az őslakosok irányából 12.000 fő volt, a japánok irányából 2124 fő, 1898, ill. 1985 és 1902 között.
Gotō Shinpei munkássága nem csak a közigazgatási és az etnográfiai területeken ért el magas sikereket, hanem a taiwani közegészségügy alapjainak lefektetésében is, orvosként erre nagy hangsúlyt fektetett. Minderre a korábbi történelmi tapasztalatok miatt is szükség volt, ugyanis egy korábbi, 1874-es japán expedíció során, melynek leplezett szándéka volt a gyarmatosítás, az expedíciós hadtest 3600 fő résztvevőjéből 500 fő, vagyis a hadtest egynyolcada meg is halt a bennszülöttek támadásaiban és olyan járványokban, amelyek Taiwanra a japán gyarmatosítás előtt jellemzőek voltak: pestisben, kolerában és maláriában. Ráadásul a sziget lakosságának 20-50%-a volt ópiumfogyasztó. Alapvetően a kötelező oltások és egészségügyi szűrések bevezetése, a taiwani kórház-hálózat kiépítése és az egészségügyi oktatás meghonosítása Gotō Shinpei kezdeti törekvéseinek és intézkedéseinek későbbi eredményei lettek. 1936-ra 270 kórház épült fel, és míg 1895 előtt az 1000 főre vetített halálozási ráta 40 fő volt, addig 1941-1943-ra ez a szám 18,5 főre csökkent, a várható élettartam is a férfiak esetében 13,4 évvel, a nők esetében 16,7 évvel nőtt. A japán intézkedések nem csak az említettekben merültek ki, hanem többek között olyan kampányokban, amelyek a családi háztartásokban a takarítást félévenként kötelezővé tették, elrendelték a patkányirtást, artézi kutakat ástak, hogy a fertőzött helyett friss vizet fogyasszanak az emberek, igyekeztek a hagyományos kínai halottkultuszt, vagyis a holttest több hónapos családotthoni kiállítását és tárolását felszámolni, mindemellett szennyvíztisztító telepeket is létrehoztak. Az ópium-előállítást és forgalmazását állami monopóliumba vették, aminek következtében az említett ópiumfogyasztás csupán néhány százalékra esett vissza, 1921-ben 1,3%-ról beszélhetünk csak. Ópiumot csak az államilag ellenőrzött ópiumbarlangokban lehetett fogyasztani, és az előállítás pedig a Taipei-i Állami Ópiumgyárban történt.
Engedélyezett ópiumbarlang, Salát Gergely: Taiwan története – Egészségügy a japán időszakban.Állami Ópiumgyár, Salát Gergely: Taiwan története – Egészségügy a japán időszakban.
A kínai lányokat érintő szokást, a lábelkötés szokását sem kímélte a Kodama – Gotō páros, ők kezdeményeztek egy olyan hatásos kampányt az említett szokás ellen, aminek az eredménye a későbbi kormányzói időszakban, pontosan 1915-ben, a lábelkötés szokásának a teljes betiltásához vezetett. Ugyancsak Gotō Shinpei nevéhez kötődik a Taipei-i Orvosi Iskola felállítása, mely az első ilyen jellegű intézmény volt a szigeten. Az orvostudományok egyetemi szintű oktatása is Gotō Shinpei hatására valósult meg 1934-ben, amit már 1898-ban megelőzött egy orvosi szaklap megjelentetése Taiwanon, ami később egy folyamatosan megjelenő szakfolyóirattá terebélyesedett. Az intézkedések következtében valamivel több, mint egy évtized alatt majdnem teljesen kiirtották a pestist, megakadályozták a kolera terjedését, és a malária kezelése érdekében egy maláriakutató központot is létrehoztak. Gotō Shinpei hatására az 1930-as évek végén évente már több mint 3 millió vérvizsgálatot végeztek, aminek eredményeképpen a járványok további kitörését sikerült megakadályozni.
Gotō Shinpei intézkedéseinek a hatékonyságát és eredményességét mutatta az a későbbi epizód is, amikor a Népszövetség Kábítószer-ellenőrző Bizottsága 1930 február-márciusában vizsgálóbizottságot küldött Taiwanra a kábítószer gyártásának, elosztásának, illegális használatának a helyzetét kivizsgálni. A Bizottság a jelentésében kiemelte a taiwani ópiumellenes intézkedések hatékonyságát, amit az is mutatott, hogy a kábítószerfüggők száma 50.000 fő alá esett, ami a japán gyarmati korszak előtti időszak ópium-fogyasztásának az egyharmadát jelentette a jelentés szerint.
„Mit is adott nekünk Gotō Shinpei?”– az intézkedések hosszú távú jótékony hatásai
Taiwan egy olyan hely volt még a XVIII. századi kínai Qing fennhatóság alatt, amire egy korabeli kínai mondás szerint „Egy kis zavargás minden harmadik évben, egy nagy felfordulás minden ötödik évben” [„三年一小反, 五年一大亂”] volt a jellemző, vagyis nagy volt a társadalmi békétlenség és sok volt a fegyveres felkelés, vagyis a polgárháború.
Gotō Shinpei, Nagoya University School / Graduate School of Medicine Main Portal, forrás
Gotō Shinpei intézkedéseinek a jótékony hatásai pont ezeket a társadalmi tendenciákat ellensúlyozták, tehát elsősorban a társadalom olyan alszektorainak a területén érhetőek tetten, mint a stabil igazgatási struktúra, a stabil társadalmi rend, a stabil közegészségügy. Taiwan „Főcserkész Apukája”, vagyis a Főorvos Úr különleges odafigyelésével, a „Biológiai Elvek” alapján történő tudatos kezelési módokkal egy olyan szemléletet hozott be a japán gyarmatosítási elméletekbe és gyakorlatokba, amit a taiwaniak a mai napig megköszönnek Japánnak. A taiwani sajátosságokra alapozott közigazgatási struktúrával a korábbi békétlenség helyett a taiwaniak tekintélytiszteletet, felelősségtudatot, ezáltal öntiszteletet tudtak tanulni, ami mellett a sziget rengeteg egészségügyi rákfene-problémáját is a Gotō Shinpei-hagyaték oldotta meg. Ennek a szellemiségnek a következtében, és a létrejött társadalmi-igazgatási-egészségügyi stabilitásnak köszönhetően Taiwan lett az egyetlen olyan gyarmata Japánnak, amely a gyarmatosításra nem keserűséggel, hanem egyfajta pozitív nosztalgiával tekint vissza. Ugyancsak ennek a társadalmi stabilitásnak köszönhette később a kínai Kuomintang Párt azt is, hogy nem egy képlékeny, instabil alapon kellett újjászerveznie a Kínai Köztársaság [中華民國] rendjét és önmaga pártstruktúráját.
Taiwan történetében korábban nem valósult meg ilyen mély társadalompolitika megtervezése és megvalósítása, sem nem a holland gyarmatosítás (1624-1662) időszakában, sem nem a kínai Qing-Dinasztia (1644-1911) reformhivatalnokainak, vagyis Shen Baozhen [沈葆禎], Ding Richang [丁日昌] és Liu Mingchuan [刘铭传] időszakaiban.
A Gotō Shinpei-örökség már említett társadalom-politikájának, vagyis demográfia-politikájának a „képzeletbeli i-betűjére az tette fel a pontot”, hogy Taiwan történetében teljes és modern eszközöket is bevető népszámlálást a Kodama – Gotō páros időszakában, pontosan 1905-ben hajtottak végre, az akkori han taiwaniak lakosság-főszámát 2.890.485 főben adva meg.
Akit egy kis korabeli japán nyelvű animációs némafilm érdekelne Gotō Shinpei etnicitás-politikájáról, az alábbi filmarchívumban tudja megtekinteni:
A jelen sorok szerzője tiszteletben kívánja tartani az 1992-es Konszenzus [九二 共识 / 九二 共識] politikai és jogi eredményeit, a későbbi vonatkozó megállapítások vívmányait.
A jelen sorok írója a jelen sorok írása és publikálása után vette észre azt, hogy Rácz Gábor Tanár Úr is írt hasonló témában egy hasonló című tanulmányt, habár a jelen publikáció és az adott tanulmány tartalmilag nem fedik egymást. Az említett tanulmány és elérhetősége: Rácz Gábor:Mit adtak nekünk a japánok? Taiwan és Korea fejlődése a Japán uralom időszakában. In.: Salát Gergely – Szilágyi Zsolt: Traumák és Tanulságok. A II. világháború öröksége a Távol-Keleten. Typotex-Panta Kiadó, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2017
Salát Gergely:Taiwan története – Bevezetés. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.
Salát Gergely: Taiwan története – Alapvető adatok. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.
Salát Gergely: Taiwan története – A japán gyarmati uralom kezdetei. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.
Jordán Gyula:Tajvan Története. Kossuth Kiadó Budapest, 2005.
Salát Gergely: Taiwan története – Egészségügy a japán időszakban. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.
Salát Gergely: TAIWAN A 18. SZÁZADBAN – 2/2: Elégedetlenség és konszolidáció. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.
[1] Azok számára, akik a Kancellár Asszony életútjára kíváncsiak, ajánlom a következő kettő életrajzi könyvet: Stefan Kornelius:Angela Merkel – Az Életrajz. TranzPress Könyvek Kiadó, Budapest, 2014.; Pietsch Lajos:Angela Merkel, az első. Kossuth Kiadó 2014.
Az in-szei (院政 [insei]) politika lehetővé tette a visszavonult császár (dzsókó, 上皇 [jōkō]) számára, hogy magánfölddel (sóen, 荘園 / 庄園 [shōen]) rendelkezzen, valamint övé volt a jog, hogy tartományfőnököket nevezzen ki, akiknek ellenőrzési és haszonélvezeti joga volt az adott terület fölött, és mely pozícióra a dzsókó saját köréből választott embereket. Ennek köszönhetően viszont elmélyült a konfliktus a dzsókó, a Fudzsivarák, a nemesek és nagyobb templomok közt, akik saját védelmükre különböző „busicsoportokat fogadtak fel, mint szamurájokat” (Jamadzsi 1989: 115) (szamurai 侍 [samurai] – „közelében szolgáló”, az elnevezés onnan ered, hogy ezeknek a busi武士 [bushi] csapatoknak a tagjait a családfő köré csoportosult férfi rokonok, szolgák, parasztok tették ki). Ezáltal a busi csoportok megerősödtek, és befolyásosabb pozícióba kerülhettek – így volt a Taira 平家 (Kanmu Heisi) és a Minamoto 源家 (Szeiva Gendzsi) családoknál is.
Miért találkozhatunk egy-egy család többféle elnevezésével (Taira/Heisi)?
„A Heian-korszakban a tennó-család gazdasági terheinek csökkentésére szükségessé vált, hogy korlátozzák a tennó-nemzetség tagjainak számát. Ugyanis, ha egy herceg vagy hercegnő megszületett, járt neki a személyre szóló földbirtok. A hercegség megszüntetésével sok herceg és hercegnő udvari méltóságot kapott (…), és családja új nemzettséget, udzsit alkotott. (…) A Minamoto-udzsi és Taira-udzsi viselte közülük a legjellegzetesebb udzsi-neveket. Mivel több tennó is adományozta ezeket, a Minamotónak és Tairának több ága is volt. A Minamotók közül később a Szeiva tennó unokájától (…) származó Minamoto-család (Szeiva Gendzsi) emelkedett ki mint erős szamuráj család. A Tairák közül a Kanmu tennó fiaitól és unokáitól származó Taira-családok lettek kiemelkedő szamuráj családok. (megj. pl. Kanmu Heisi)” (Jamadzsi 1989: 92-93)
Családok harca a Hógen háborúban 保元の乱 [hōgen no ran]
Szép lassan kiélesedett az ellentét, mely a fent említett társadalmi csoportok közt feszült. A régensi családon belül, a Fudzsivarák közt széthúzás keletkezett a régensi cím öröklése miatt, a Kantó vidékén a megerősödött busi csoportok közt rivalizálás lépett fel, végül pedig 1156-ban Toba dzsókó halálával Szutoku dzsókó a visszavonult császár, és Go-Sirakava tennó (後白河天皇, 1127-1192) a császár, örökösödési vitába kerültek egymással, hogy melyikük fia legyen a következő uralkodó – és ez utóbbi fejlemény volt az a bizonyos utolsó csepp.
Szutoku dzsókó oldalán Fudzsivara no Jorinaga, Minamoto no Tamejosi és Taira no Tadamasza állt, míg Go-Sirakava tennó mellett Fudzsivara no Tadamicsi, Minamoto no Jositomo és Taira no Kijomori harcolt.
A harcban végül Go-Sirakava tennó csapata győzedelmeskedett – Szutoku dzsókót elűzték, Jorinaga meghalt a csatában, Tamejosit saját fia (Jositomo) ölte meg, míg Tadamaszával az unokaöccse (Kijomori) végzett. A Hógen háború fontos következménye volt, hogy a végrehajtó hatalom, a birtokkiosztás a szamurájok kezébe került.
„Hogen Heidzsi monogatari Ikuhómon [Júhómon] no zu”, Utagava Jositora, Edo kor (1603-1868), forrás
Taira no Kijomori 平清盛 és a Heisi hatalom
Habár Taira no Kijomori (平清盛 1118-1181) és Minamoto no Jositomo a Hógen háborúban egyazon oldalon, Go-Sirakava tennó mellett harcolt, a háború után a tennóKijomorit támogatta jobban, így a két harcos kapcsolata igencsak megromlott, míg végül Jositomo,Go-Sirakava és Kijomori ellen fordult – ez volt a Heidzsi háború 平治の乱 [heiji no ran]. Jositomo államcsínyt kísérelt meg, ami azonban nem járt sikerrel, és 1159-ben kivégezték. Fia, az akkor 12 éves Minamoto no Joritomo (源頼朝 1147-1199) csak a szerencsének köszönhette életben maradását, ugyanis nagyon hasonlított Kijomori mostohaanyjának fiatalon elhunyt gyermekére, így az asszony kérésére életben hagyták a fiút, és Izu-ra száműzték, ahol a Hódzsó család nevelte fel. (Később Joritomo felesége a híres „apácasógun”, Hódzsó Maszako lett.)
1167-ben Taira no Kijomori legfőbb személynök lett (daidzsó-daidzsin 太政大臣 [daijō-daijin] – ez volt akkoriban a legmagasabb udvari rang). Kijomori volt az első szamuráj származású, aki birtokolhatta ezt a címet, és ez volt az első eset, hogy egy, az akkoriban még a nemesek által aljanépnek tekintett vidéki busi-főnökből, udvari méltóság vált. Ezzel pedig a Kiotói udvarban az irányító szerepet a Taira család 平家 (más néven Heike/Heisi) vette át. A Heisi hatalmatRokuhara hatalomnak is hívják, mivel a család Rokuharában (Kiotó keleti részén) telepedett le. A Rokuhara hatalom az első busi hatalom, de mivel gazdasági alapjaiban nem hozott nagy mértékű változást, átmenetnek tekintik az ókori tennó állam és a középkori bakufu-rendszer (sógunátus) között (Jamadzsi 1989: 119). A Tairacsalád felemelkedését és bukását a Heike monogatari 平家物語 beszéli el.
A Minamoto család és a Taira család harca 源平合戦 [genpei kassen]
Mint fentebb említésre került, Taira noKijomori megkímélte Minamoto noJositomo fia, a fiatal Joritomo életét, akit Izu szigetére száműztek, ahol is a Hódzsó 北条氏 család vette gondozásába.
Kijomori ezek után mind nagyobb hatalomra tett szert. Az általa vezetett új hatalmi rendszer, a Rokuhara/Heisi hatalom azonban előbb-utóbb kivívta mind a nemesség, a templomok de még a busik ellenszenvét is. Mikor Kijomori 1179-ben fellépett az akkor már visszavonult császárként működő Go-Sirakava ellen és házi őrizetbe kényszerítette a dzsókót, valamint 1180-ban lemondatta Takakura tennót, hogy saját unokája, a 2 éves Antoku tennó lépjen a helyébe, Go-Sirakava egyik fia, Mocsihito herceg levelet küldött szét azoknak a földbirtokosoknak, akik nem voltak Kijomori hívei, és lázadásra szólította fel őket. Ezt a megmozdulást azonban Kijomori könnyedén leverte, és a Tairák támadást indítottak a levél címzettjei ellen – azok ellen is, akik nem vettek részt a lázadásban. Ez volt a Genpei háború kezdete 1180-ban. Az így a Tairákkal szembe került busi családokat a Kantó vidékén Minamoto no Joritomo fogta össze, a lázadás egyik fő vezetője azonban 1183-ig még Joritomo nagybátyja, Josinaka volt. 1181-ben Kijomori betegségben elhunyt, 1183-ban pedig Josinaka kiűzte Kiotóból a Heisiket. 1184-ben, az Icsi-no-taniütközetben 一ノ谷の戦い [ichi-no-tani] Josicune és Norijori, Joritomo két öccse győzelmet aratott a Taira sereg felett (Ld. Taira no Acumori), majd a nyugati tartományok felé menekülő, megmaradt Tairacsapatok után eredtek, mely üldözésnek a Dannouratengeri csata (1185) vetett véget, mely a Tairák vereségével zárult. (Ld. Taira no Kijocune) Ezen ütközetben a gyermek Antokutennó, édesanyja valamint nagyanyja (Hódzsó Maszako) is öngyilkosságot követtek el, a Minamotók győzelmekor a tengerbe vetették magukat.
Minamoto no Josicune (源義経 1159-1189) harcos szerzetese volt, azaz egy szóhei 僧兵 [sōhei]. Hatalmas termetű, legendás harcos, aki 999 kardot gyűjtött össze, legyőzött ellenfeleitől. Josicune azonban (a legenda szerint a tenguktól tanult tudásával) győzedelmeskedett fölötte egy párbajban, így Benkei meghajolt előtte, és a szolgálatába állt. A Tairák elleni háborúban számos csatát nyert meg Josicune és Benkei – egyik leghíresebb, sorsdöntő ütközetük a Dannoura tengeri csata volt 1185-ben, ahol megsemmisítették a Taira erőket. Számos legenda maradt fenn a két, páratlan harcos kalandjairól. A lenti kép Benkeit ábrázolja, ahogy a Taira katonák szellemével küzd a tengeren.
Joritomo 源頼朝 és Josicune 源義経, a Minamoto testvérek ellentéte
A Tairák felett aratott győzelem után, Joritomo mindent, amit Go-Sirakava dzsókó jutalom gyanánt felajánlott neki visszautasított, és visszatért Kamakurába, ahonnan építeni kezdte hosszabb távú tervei alapjait a hatalom tényleges átvételére. Josicune azonban elfogadta a dzsókótól a kebiisi 検非違使 [kebiishi] tisztségét (rendőri és igazságügyi vezető), melynek köszönhetően megromlott a két testvér viszonya. Go-Sirakava dzsókó meg akarta állítani Joritomo hatalmi törekvéseit, ezért Josicune császári parancsot kapott bátyja elfogására. Mivel azonban Joritomo mellett számos busi család állt, Josicune küldetése kudarcba fulladt, és a dzsókó visszavonta Joritomo elfogatására kiadott parancsát, sőt legitimálta Joritomo számára a Heisik megmaradt csapataival egy kalap alá véve öccse üldözését is, mely során Joritomo engedélyt szerzett arra is, hogy saját embereiből kinevezett felügyeleti erőt is elhelyezzen a tartományokban és magánbirtokokon (védnököket sugo守護 [shugo] és intézőket dzsitó 地頭 [jitō] nevezett így ki). (Jamadzsi 1989: 124)
Josicune végül Mucu-ba menekült, ahol Fudzsivara no Hidehira fogadta be és bújtatta el, majd 1187-ben, mikor Hidehira meghalt, Josicunéra hagyta Mucu kormányzását. Ez utóbbi intézkedés Hidehira örökösének, Fudzsivara no Jaszuhirának kevésbé nyerte el a tetszését, aki így felfedte Josicune rejtekhelyét Joritomo és a kamakurai hatóságok előtt. 1189 júniusában Fuzsivara noJaszuhira és emberei megtámadták Josicune otthonát (koromogava no tacsi). Benkei a ház előtt harcba szállt a támadókkal, és feltartotta őket, mely idő alatt Josicune megölte feleségét, gyermekét, majd szeppukut 切腹 [seppuku] követett el. Josicune fejét elvitték és közszemlére tették Kamakurában.
Josicune kapta meg először a hóganbiiki 判官贔屓 [hōganbiiki] címet, mely jelentése: „részvét a parancsnok iránt”. Olyanok kapják azóta ezt a címet, akik egy eleve vesztes ügyért harcoltak, vagy fényes karrierjük hirtelen, tragikusan ért véget. (Ld. Amakusza Siró)
Joritomo a maga köré gyűjtött busikat „családi embereknek” azaz gokenin-nek 御家人 [gokenin] nevezte, és ellenőrzésükre megalapította a szamurai-dokoro 侍所 [samurai-dokoro] hivatalt. Új intézői posztokat hozott létre, melyek a katonai-rendőrségi ügyeket, az adószedést és a földek ellenőrzését látták el. Ezeknek a posztoknak a vezetői a gokeninek közül kerültek ki, így Kamakura-úr 鎌倉殿 [kamakura-dono], azaz Joritomo valójában az egész ország fölött kormányzói hatalommal bírt – így kezdődött el a Kamakura-kor (1192-1333).
Az ekkor irányító hatalmat Kamakura bakufu-nak nevezik, habár a „bakufu” eredetileg a „hadjáratban lévő hadvezér táborát” jelentette, azonban Joritomo felemelkedésével a kamakurai Joritomo-rezidenciát kezdték el bakufunak hívni, majd ezután nyerte el jelentését a „busik vezére által kialakított hatalom” értelmében (a „bakufu” mint a „sóguni kormányzat” elnevezése a 17. században alakult ki).
JoritomoGo-Sirakavadzsókó halálának évében, 1192-ben megkapta a szeii-taisógun征夷大将軍 [seii-taisōgun], „barbárhódító nagy generális” címet – ezzel pedig kezdetét vette az a sóguni politika, mely aztán 700 évig meghatározó volt.
A Heian-kor végét, három időponttal is szokás datálni;
1156: a Heian-kor végét a Hógen háború jelenti, mely végkimenetele alapvetően rendítette meg az in-szei poltikát, mely a Heian-kor meghatározó politikai rendszere volt. 1180: a Heian-kor végét a Genpei háború kezdete jelenti, Go-Sirakava őrizetbe vételével, Takakura tennó lemondásával, Antoku trónralépésével. Antoku tennó, Taira no Kijomori lányának és Go-Sirakava fiának (Takakura tennó) gyermeke, ekkor 2 éves. Kijomori ezen irányú hatalomátvétele volt a Minamoto lázadás egyik fő mozgatórugója. 1185: a Heian-kor végét a Dannoura tengeri csata jelenti, melyben Antoku tennó az életét veszti, és a Heisi erők felett végleges győzelmet aratnak.
A dátumok arra is rámutatnak, hogy Kijomori hatalomátvételi törekvéseivel fémjelzett Heisi uralom (ca. 1167-1185), mely átmenetet képez a tennó-állam és a bakufu-rendszer között, kérdéses, hogy a Heian-korszakhoz tartozó időszaknak tekinthető-e.
A japán középkorról rövid összefoglaló (melyben átfogóan kerül bemutatásra, miként alakult az egyes korszakok változása a Kamakura-kortól, a hadakozó fejedelmek korának végéig) egy előző cikkünk bevezetőjében olvasható: https://www.hibiki.hu/2020/06/08/hadakozo-fejedelmek/.
Az általánosságban vett „japán középkort” a 12. és 16. század közötti időszakra datálják – magába foglalja a késő Heian-, a Kamakura- és Muromacsi-kort. Ebben az időszakban a politikai folyamatokat figyelembe véve három szakaszt különböztet meg a történelemírás;
„egy új elit fokozatos felülemelkedését a politikai vezetésben”
„a szilárd központi hatalom lebomlásával párhuzamosan kialakuló decentralizáció, polgárháborúk”
„egy erős vezetés felülkerekedése, mely katonai fölényét latba vetve újraegyesíti az országot”[1]
A „japán középkort” legfőképp az irányító szerepért folyó harc jellemezte, melyben a császár és az udvari nemesség (kuge), a templomok, és a busi családok (buke) voltak a főszereplők. Hol valamelyik „nagycsalád” (pl. a Fudzsivarák a szekkan politikával régensként, vagy a Heisi család Rokuhara-hatalma) tudta magáénak az irányító szerepet, hol pedig a császári udvarnak sikerült visszaragadnia azt (pl. „visszavonult császárok” irányítása az in-szei politikával).
Minamoto no Joritomo volt végül, aki legyőzve a Heisiket, Kamakurában létesített támaszpontot, és maga köré szervezve a Kantó környéki helyi urakat, busi-uradalmat hozott létre, új korszakot nyitva meg ezzel. Habár a visszavonult császár; Gosirakava dzsókó megpróbálta megállítani Joritomo növekvő befolyását, nem járt sikerrel, és Gosirakava halála után Joritomot kinevezték taii-sógunnak. Ezzel végeredményben megkezdődött az a sóguni politika, ami 700 éven át, 1867-ig tartott.
A Kamakura sógunátus azonban idővel Minamoto kézből átkerült a Hódzsó család irányítása alá. A Hódzsó nemzettség politikai túlkapásai miatt azonban, fokozatosan elvesztette a gokenninek – a sógunt támogató nagycsaládok bizalmát, és az agilis Go-Daigo császár maga mellé állítva számos busi családot, 1333-ban (pl. az Asikaga család segítségével) megtörte a Hódzsó uralmat, és visszaszerezte a tényleges irányítást.
Azonban ez a nemesség, a kuge hatalmi pozícióba kerülését jelentette, így a sógunátussal szemben a császár oldalára álló buke, most a császár ellen fordult.
1338-ban Go-Daigo császár végül menekülni kényszerült, és Asikaga Takaudzsi új császárt ültetett a trónra, Kómjó-tennót, akitől megkapta a sóguni kinevezést. Eközben Go-Daigo tennó délen, a Josino-hegyek közt (Nara prefektúra) fenntartotta uralmát, így alakult ki az Északi és Déli udvarok kora (1336-1392).
A két udvar megosztotta a daimjókat is, így az egész ország hadiállapotba került, mintegy 60 évre. Végül a déli udvar meggyengült, és 1392-ben összeolvadt az északi udvarral – melyet azonban az Asikaga sógunátus irányított. Így az összeolvadás után, az Asikaga hatalom szigorú ellenőrzése alatt tartotta a tennói udvart is – ezáltal a buke kezébe került a végrehajtó hatalom, és a kuge elvesztette politikai szerepét. A harmadik Asikaga sógun; Asikaga Josimicu a kiotói Muromacsiban építetett rezidenciát – így ezt az időszakot, Muromacsi kornak (1392-1573) nevezzük.
A „hadakozó fejedelemségek kora” valójában a Muromacsi kor utolsó ca. száz évét teszi ki (1467-1573).
A Muromacsi korban a védnök, azaz sugo feladatköre kibővült. Míg a Kamakura korban az őrség-toborzás, a lázadók és gyilkosok elfogása volt a feladatuk, ekkor már a tartományfőnöki feladatokat is ők látták el – ez azt jelentette, hogy magánkézben lévő nagybirtokokat tudtak megszerezni és a busikat fokozatosan hűbéreseikké tették. Így szinte helyi kis uralkodóvá váltak – ezért a Muromacsi kor védnökeit sugo-daimjónak, azaz „védnök nagyúrnak” hívták. Hatalmuknak köszönhetően aktívan beleszólhattak a sóguni politikába, és ahogy a sógunátus egyre inkább udvari életet kezdett élni Kiotóban, a sugo-daimjók egymással versengve terjesztették ki hatalmukat. Végül két nagy hatalmú sugo-daimjó család – Hoszokava és Jamana egymással szembe került a hatalomért vívott harcban, és számos sugo-daimjó, ki-kinek az oldalán csatlakozott harcukhoz. Ennek az összetűzésnek országos szintű kiterjedése lett az Ónin háború, 1467-től. Az Ónin háborúban Kiotó nagy része elpusztult, és a sóguni hatalomnak vége lett, névlegessé vált. A sugo-daimjók visszatértek területeikre, a nemesek és szerzetesek is szétszéledtek a városból… a központi hatalom meggyengülésével, mindenki önállósodásra törekedett.
A háborúnak köszönhetően azonban az egymással harcoló sugo-daimjók ereje is meggyengült, ez pedig lehetőséget adott az alattuk szolgáló, hűbéressé tett busiknak, hogy fellázadva, saját kis uradalmakat hozzanak létre, melynek az élére maguk álltak daimjóként. Az így kialakult újfajta daimjó réteget szengoku daimjónak, azaz „hadakozó fejedelemnek” hívtak. A kis uradalmak vezérei folyamatos területi harcokat vívtak egymással, azonban nem csupán a terület megnövelése volt valójában a tét, hanem hogy kinek sikerül felülemelkedi a többieken, és kialakítani egy (ekkoriban hiányzó) irányító, központi hatalmat.
A szengoku-daimjók saját területükön teljhatalommal bírtak, a földeket sajátjukként kezelték, és bár embereiknek osztottak földet, azt engedély nélkül sem továbbörökíteni, sem elidegeníteni nem lehetett. A daimjók szigorúan ellenőrzésük alatt tartották az alájuk tartozó busikat és parasztokat, például más daimjó területére szigorúan tilos volt az átjárás mindenkinek.
Az évtizedeken át tartó hadakozásban csak a nagyon erős szengoku-daimjók maradtak fenn. Ilyen jelentős erővel rendelkező „hadakozó fejedelem” volt Takeda Singen és Ueszugi Kensin…
Ecsigo tartomány ura bátorságáról és taktikai képességeiről volt híres. Fiatal korában a tanulásnak szentelte magát, őszintén vallásos volt, buddhista fogadalmat tett és sosem nősült meg. Mélyen tisztelte Bisamont (a hét szerencse-istenség közül a háború istenét), és követői úgy hitték, hogy Kensin, Bisamon földi megtestesülése, ezért a „háború istenének” is hívták.
Születési neve Nagao Kagetora, és csak miután az Ueszugi család adoptálta, vette fel az Ueszugi Kensin nevet. (Apja, Nagao Tamekage nagy hírű harcos volt, és az Ueszugi-klánnak szolgált.)
1576-tól az akkor már jelentős haderővel rendelkező Oda Nobunaga ellen fordult, és habár csellel sikerült fontosabb csatákat is megnyernie, mivel az „Oda sereget” nem Nobunaga vezette, hanem egy tábornoka, Kacuie, komolyabb eredményt Kensinnek nem sikerült elérnie. 1577-ben szövetkezett Takeda Singen fiával, Kacujorival, azonban mielőtt sor kerülhetett volna a Nobunaga elleni nagy hadjáratra, Ueszugi Kensin meghalt gégerákban (egyes feltételezések szerint egy Nobunaga által felbérelt nindzsa végzett vele).
Ueszugi Kensin halotti verse:
„Egy életen át tartó jólét is pusztán egy csésze szaké; negyvenkilenc életév álomként telt el; nem tudom, mi az élet vagy a halál. Évről évre csak egy álmot láttam. Menny és Pokol hátramaradt; a holdfényű hajnalban állok, szabadon a felhők kötelékéből.”
Sinano és Kai tartományok ura volt, kitűnő stratéga, és agresszív harcos hírében állt. Azonban nem csupán a csatamezőn ért el sikereket – innovatív adóügyi törvényeket és közigazgatási rendszert hozott létre saját területén, mely újításokat Tokugava Iejaszu átvett és alkalmazott a később kialakuló Tokugava sógunátusban. Emellett pedig Takedához köthető még a Fudzsi-folyón épített gát projektje is.
Ő volt az a daimjó, aki Oda Nobunaga területeit szövetségesekkel körbefogva, komolyan veszélyeztette Nobunaga hatalmát, valamint az egyetlen, aki (1573 januárjában) győzedelmeskedett egy csatában, Tokugava Iejaszuval szemben – többen úgy tartják, ha 1573 májusában bekövetkezett hirtelen halála nem akadályozza meg, talán teljesülhettek volna ambíciói, és ő lehetett volna az, aki egyesíti Japánt.
A hadúr, katonai tehetsége mellett, rajongott a klasszikus japán festészetért, irodalomért és színházért.
Születési neve Takeda Kacucsijo, majd felnőtté avatásakor (genpuku szertartás) kapta a Takeda Harunobu nevet. Később ezt változtatta meg Singenre; a sin, a nobu kínai kiejtése volt, jelentését tekintve – „hinni”. A gen pedig – „fekete”, mely szín a buddhizmusban az intelligenciát és igazságot szimbolizálja. A Takeda-ház valójában Kai tartomány sugo-daimjója volt, azonban egy sikertelen lázadásba keveredtek 1416-ban, melynek következményeképp száműzték őket, és csak 1465-ben szerezték vissza hatalmukat a térségben.
Takeda Singen hatalomátvétele apjától, máig tisztázatlan. A számos teória közül az egyik, hogy 1541-ben segítette az apja elleni lázadást, akit végül Szurugába, az Imagava-klán erődjébe száműztek, Singen pedig hivatalosan átvette a Takeda-klán vezetését.
(Lásd még: Cukioka Jositosi, Cuki Hjakusi c. sorozata)
A tigirs és a sárkány, a kínai mitológiában örök harcban állnak egymással – innen ered a két hadúr elnevezése.
Takeda Singen és Ueszugi Kensin, legendás alakjai a japán történelemnek. Katonai kiválóságok, becsületes, szilárd hadurak, akik nem csak a csatatéren állták meg a helyüket, de „alattvalóikról” is gondoskodtak, az általuk irányított területek gazdasági kérdéseivel is foglalkoztak. Nem véletlenül örökítette meg kettejük alakját és csatáit számos alkotás, írásmű, ráadásul egymáshoz való viszonyuk is a „nagy ellenfelek testvériességének” irodalmi példája. (Például állítólag egy alkalommal, mikor a Hódzsók akadályozzák a Kaiba tartó só-szállítmányt, Ueszugi a saját só-készletéből küldött ellátmányt Takedának, mondván, hogy ő „nem sóval, hanem karddal harcol”.)
Takeda, mikor 21 évesen átvette a klán irányítását, első dolga volt az új hadúr fiatalságán és tapasztalatlanságán felbátorodott szomszédos urak támadásit visszaverni. Miután sikeresen megvédte magát, nekikezdett meghódítani a szomszédos Sinano tartományt, melynek utolsó állomása 1553-ban, a Murakami Josijikoval való szembenállás volt. Végül Takeda győzött, elfoglalta Sinanot és megfutamította Murakami Josikijot, aki Ueszugi Kensinhez menekült, hogy a segítségét kérje Takedával szemben – itt kezdődött a két hadúr szembenállása.
Harcaik színtere Kavanakadzsima volt, egy hatalmas síkság, melyet két folyó ölelt körbe. Itt vívták csatáikat – szám szerint ötöt; 1554-ben, 1555-ben, 1557-ben, 1561-ben és 1564-ben.
Takeda motivációja az volt, hogy megőrizze Sinano határait az Ueszugi támadásokkal szemben, míg Ueszugi állítólag azért harcolt, hogy megküzdjön a rendkívüli hadúr hírében álló Takedával. Csatáik közül azonban a negyedik volt igazán kiemelkedő. Kójó Gunkan jegyezte le az 1561-es Kavanakadzsimai csatát, mely a korszak egyik legvéresebb csatája volt; az Ueszugi sereg 72%-a, míg a Takeda sereg 62%-a veszett oda, és Takeda elveszítette a csatában tanácsadóját, Jamamoto Kanszukét és öccsét, Takeda Nobusigét. A harc a síkságon folyt, ahol előzőleg Takeda Singen egy támaszpontot építtetett, a Kaizu-erődöt. Takeda tehát az erődöt védte, míg Ueszugi a Szaidzso hegyről támadott. Habár a csata elején, mivel hajnalban meg tudta lepni Takeda seregét, Ueszugi állt győzelemre, később azonban Takeda seregének egy része, szintén a hegyről oldalba támadta az Ueszugi csapatot. Végül mindkét sereg visszavonult, és mindkét vezér a sajátjaként könyvelte el a győzelmet. Valójában azonban a mai napig vita tárgya, hogy ki győzedelmeskedett. Legtöbben döntetlennek ítélik, de bizonyos nézetek szerint Takedáé volt a valódi győzelem, mivel a csata végén földadományokat is osztott a katonái közt, míg Ueszugi csupán dicsérő oklevelet adott embereinek.
Számos festmény is megörökítette a IV. Kavanakadzsimai csatát, leggyakrabban azzal a jelenettel találkozhatunk, ahol a két hadúr megküzd egymással. Takeda Singen egy tesszennel, azaz harci legyezővel védekezik, az őt megtámadó Ueszugivel szemben. (Egyébként, ha alaposan megnézzük a Takedáról készült festményeket, szinte mindig tesszennel a kezében ábrázolják.) Takeda egyik embere a hadúr védelmére siet, Takeda így vissza tud támadni, Ueszugi pedig kénytelen visszavonulni.
Zárójelesen
Ha alaposan megnézzük a Takeda Singenről készült ábrázolásokat (pl. a fentit) láthatjuk, hogy a legtöbb esetben Takeda egy nagy, fehér, díszes sisakot visel, melyen két szarv ékeskedik… Ez a sisak az, mely a Jaegaki hime történetét elmesélő ábrázolásokon is szerepel. A legenda szerint ez egy „varázs sisak” volt, amellyel száz róka szellemét tudta a viselője megidézni. Ezt a sisakot lopta el Ueszugi, és szerezte aztán vissza Ueszagi lánya Jaegaki hime, Takeda fiának, Takeda Kacujorinak.
A mai napig is nagy népszerűségnek örvendő két daimjó, Takeda Singen és Ueszugi Kensin, talán annak is köszönheti hírnevét, hogy sikeresen helytálltak olyan történelmi legendákkal szemben, mint Oda Nobunaga és Tokugawa Iejaszu. A klasszikus szamuráj romantika képviselői, mítoszukkal a szengoku dzsidai, a hadakozó fejedelmek korának eszenciáját képviselik a mai napig.
Takeda és Ueszugi célja csakúgy, mint a többi hadúrnak az volt, hogy katonai és területi fölényt szerezve, behódolásra kényszerítsék a többi daimjót és magukhoz ragadják a tényleges hatalmat. Az egész ország uralma volt tehát a tét.
Oda Nobunaga lett aztán az a hadúr, akinek sikerült először egyesíteni Japán nagy részét. (A térképen jól látható, hogy 1560-1572 közt milyen területi növekedést sikerült elérnie.) Ő vonult be Kiotóba, és űzte el az utolsó Asikaga sógunt, véget vetve ezzel a Muromacsi kornak, és megnyitva az Azucsi-Momoyama kort, mely Oda Nobunaga és utódja, Tojotomi Hidejosi országegyesítő-törekvéseit ölelte fel. Végül azonban Tokugava Iejaszu lett az, aki ténylegesen egyesítette Japánt, és több mint 200 éves békét hozott, 1603-1868 közt – az Edo-korral.
Forrás: Japán Világ Atlasza, 106.
+++
Fuefuki városában (Yamanashi pref.), évente egyszer újrajátsszák a Kavanakadzsimai csatát, regisztrációval bárkinek lehetősége van csatlakozni, és részt venni a történelmi játékban.
Ueszugi és Takeda vezérek beszéde után megkezdődik a harc. Az önkéntes katonák mellett fizetett színészek is játszanak a csatában, hogy még élethűbbé tegyék a játékot. Ha az ember „normál katonaként” szeretne részt venni a rendezvényen, 5000 yent kell fizetnie (info. 2018.) a regisztrációkor, ezért kap egy szamuráj öltözéket, ebédet és emlékfotót. Általában a szervezőknek 600-800 jelentkezőre van szükségük, de a helyek hamar be is szoktak telni, mivel nagy népszerűségnek örvend az esemény.
Takeda Singen életéről készített filmet Kuroszava Akira, Kagemusa címmel (1980). (Az árnyéklovas magyarul)
Felhasznált Irodalom:
Collcutt-Jansen-Kamakura, A Japán Világ Atlasza, Helikon, 1997.
Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, 1989. https://www.samurai-archives.com/kvs.html
寄せ書き [yosegaki] – joszegaki jelentése; „jókívánságokat tartalmazó, több személy által aláírt üdvözlőlap” 日の丸 [hinomaru] – hi-no-maru jelentése; „napkorong”, „japán nemzeti lobogó”
A 寄せ書き日の丸 [yosegi hinomaru] tehát szó szerint több személy által aláírt, jókívánságokat tartalmazó nemzeti zászlót jelent.
A frontra tartó katonák emlékbe otthonról nemzeti zászlót vittek magukkal, melyre családjuk és barátaik verseket, imákat, bátorító, szerencsét kívánó szavakat írtak kézzel.
A zászlók körülbelül 1 méter hosszúak voltak, pamutból, műselyemből, vagy selyemből készültek. A feliratokat általában a vörös napkorongtól sugárszerűen – belülről kifelé írták, de előfordult, hogy a napba is került jókívánság, vagy feleségük és gyermekük tintába mártott kéznyoma díszítette a zászlót.
A katonák az összehajtott zászlót a kabátjuk alatt viselték, és egyrészt azt a célt szolgálta, hogy a csatatéren erőt merítsenek a meghitt szavakból, másrészt arra is emlékeztette őket, hogy kötelességük mindent megtenni és utolsó vérig harcolni az országért és a császárért. A katonák mivel tudták, lehet, hogy sosem térnek haza, előfordult, hogy levágott hajat és körömdarabokat hagytak otthon, hogy a család tudjon mit eltemetni, akkor is, ha holttestük a csatatéren marad.
A háború alatt számos amerikai katona vitt haza a csatatérről „szuvenírként” hinomarut. Ennek okán jött létre az OBON Társaság, mely azt a célt szolgálja, hogy az elveszett zászlók visszakerüljenek a családokhoz, ezáltal pedig a leszármazottak szertartásos keretek közt, végső búcsút vehessenek a elhunyttól.
Az OBON Társaság víziója „egy olyan világ, melyben lehetőség van gyógyítani a háború okozta személyes traumákat”, missziója pedig „a háború tragédiája által sújtott családok közötti megbékélés és gyógyulás elősegítése”.
Japán és amerikai oldalról is kiemelik, hogy a kezdeményezés fontos jelképe az amerikai és japán nemzet közötti barátságának és kölcsönös megértésnek.
Több internetes oldal is felhívja a figyelmet, hogy ha árverésen, vagy bárhol kereskedelmi forgalomba hozott hinomaruval találkozunk, akkor azonnal jelezzük a Japán Egészségügyi- Munkaügyi- és Jóléti Minisztériumnak, valamint az OBON Társaságnak.
Azonban nem csak a második világháborúhoz kötik a hinomaruk megjelenését. Nem lehet pontosan tudni, mikor kezdték el ezt a szokást, azonban az tény, hogy a Mukdeni incidens (1931 szeptemberében megrendezett vasúti robbantás Dél-mandzsúriában, melyet a második kínai-japán háború (1937–1945) egyik közvetlen előzményének tekintenek.) előtti zászlók már ritkaságszámba mennek.
Több történetet is lehet olvasni, miként került vissza Amerikából egy-egy hinomaru Japánba. Egyik esetben például egy amerikai, idős úriember, miután megtalált a padlásán egy joszegaki hinomarut, elpostázta azt Kawagoe városába, ahol megkeresve a zászló tulajdonosának leszármazottait, visszajuttatták a hinomarut a családnak. A zászlón egy helyütt az alábbi szöveg olvasható:
[祈武運長久 六月十五日 吉田丑三] – „Könyörgés állandó hadiszerencséért, június 15. Yoshida Ushizó”.
Hadiszerencsét kívánó felirat olvasható az alábbi zászlón is (60 családtag aláírásával egyetemben), melyet Okawara szan családja kapott vissza, 74 évvel a katona halála után.
Az alábbi videók pár perc erejéig bemutatják a zászlók sorsát, miután visszakerültek a családhoz:
„Iwasaka san hinomaruja visszakerül a lányához 2014-ben, az OBON szervezet jóvoltából. A szertartást az Okayama Gokoku templomban tartják.”
„Yoneyama san hinomaruja visszakerül az elhunyt katona unokaöccséhez, Yamanashi Gokoku szentély, 2014.”
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.
