Mizuki Sigeru 水木しげる (1922-2015) mangaművész, író. Tottori prefektúra Szakaiminato városában született, ahol a róla elnevezett utcában több mint 150 különböző méretű, a mangáiban szereplő jókaiokról mintázott bronzszobor áll. Éjszakai kivilágításban az utca varázslatos hangulata a szobroknak köszönhetően nem eviláginak tetszik, és a Mizuki Sigeru utca fontos turistacélponttá is vált. Itt található a Mizuki Sigeru múzeum, ahol a mester életével és eredeti kézirataival ismerkedhet meg a látogató.
Egyik részről híres mangaművész, aki a japán hiedelemvilág szereplőit elevenítette meg munkáiban. A jókaiok, azaz a különböző szellemek és nem evilági, de legtöbbször valamilyen úton-módon az emberi világhoz kötődő lények beemelése a populáris kultúrába hozzájárult, hogy a közfigyelmet a japán folklór és klasszikus népi hiedelemvilág felé fordítsa. A japán kultúra ilyesfajta népszerűsítése a japánok körében rendkívül fontos volt. Nem csupán a mangák terén foglalkozott a népi hiedelemvilággal, hozzá köthető a Mudzsara 妖鬼化 [mujara] c. 12 kötetes mű, mely Japán egyes területeinek és a világ különböző térségeinek folklór-szereplőit illusztrálja. Néprajzkutatói tevékenysége miatt beválasztották a Japán Kulturális Antropológiai Társaságba.
Josza Buszon haiku költő nevéhez kötődik a Buszon Jókai Emaki (蕪村妖怪絵巻), mely képtekercsen a jókaiok különböző fajtáit ábrázolta a költő. Megjelennek köztük olyan teremtmények is, melyek eredettörténete kétséges, ilyen például a Bake icsó no szei, amely lénynek Mizuki Sigeru alkotott eredettörténetet és a ginkgo szelleme, általa vált közismertté.
Számos díjjal ismerték el munkásságát, köztük megkapta a nívós Kodansa Manga díjat, és Mizuki Sigeru volt az első japán alkotó, akinek odaítélték az Angoulême Nemzetközi Képregény Fesztiválon a legjobb képregénynek járó díját.
A jókai kultúra népszerűsítéséhez kapcsolódó talán legismertebb műve a GeGeGe no Kitaro (1959) c. mangája, melyből több anime-sorozatot is készítettek. A történet főszereplője egy félig jókai fiú, aki megmenti a természetfeletti bajba jutott embereket, és igyekszik fenntartani a jókaiok és emberek közti egyensúlyt.
Mizuki Sigeru hírnevét felhasználva azonban nem csupán a japán folklór népszerűsítéséért és köztudatba-emeléséért tett, hanem szatirikus hangvételű, háborús történeteivel jelentős háború-ellenes küzdelmet folytatott.
Karikaturisztikus, stilizált figuráit realisztikusan megrajzolt környezetbe helyezte, ezzel is hangsúlyozva az abszurditást, hátteret teremtve a műveiben megfogalmazott társadalomkritikának.
Pacifista nézőpontja nagyban befolyásolta művészetét. Számos munkája készült azzal a céllal, hogy szembemenve a korabeli politikai hangokkal, felhívja a figyelmet a háború borzalmaira, ne vesszen feledésbe mindaz, ami a háborúk folyamán történt. Amellett, hogy felhívta a figyelmet Japán II. világháborús szereplésének negatívumaira, felszólalt a vietnámi háború ellen is.
Háború-tematikájú munkái közül érdemes megemlíteni a „Gekiga Hitler” (1971) c. munkáját, mely Hitler szatirikus életrajza, illetve az „Előre a nemes halálunk felé” (1973) c. önéletrajzi ihletésű művét, mellyel kapcsolatban így nyilatkozott: „Valahányszor a háborúról írok egy történetet, nem tudok mit kezdeni a vak dühvel, ami felcsap bennem. – Azt hiszem, ezt a dühöt az összes elesett katona szelleme plántálta belém.”
Nagy port kavart a nyolc kötetes „Showa: Japán történelme” (1988-89) c. munkája, melyben ugyancsak a Császári Hadseregben szerzett saját háborús tapasztalatai adják a kritika alapját.
Mizuki Sigeru maga is a háború áldozata volt. Egy bombázás során elveszítette bal karját, számos bajtársa halálát nézte végig, a katonaságban ért atrocitások és felettesei túlkapásai mind olyan élmények voltak, melyekről úgy érezte, beszélni kell, nem szabad a szőnyeg alá söpörni a háború okozta traumákat.
Az országot a II. világháború felé sodró agresszív militarizmus, a katonaság jelenléte a politikában, a nemzeti nacionalista ideák, a császári intézmény iránti hagyományos tisztelet kihasználása a katonaság által, a gyermekek militarista hangvételű központosított nevelése mind a kollektív emlékezet olyan szeletét képezik, melyről Hirosima és Nagaszaki tragédiája után, a háborús évtizedek végével, miután az ország rohamtempóban a gazdasági stabilitás megteremtéséért küzdött, senki nem beszélt szívesen. Például a Nankingi mészárlás, a „komforthölgyek intézménye”, a hadifoglyokkal való kegyetlenkedés, vagy az okinavai civilek öngyilkosságra való kényszerítése nem szívesen emlegetett témák voltak, és a II. világháború utáni propaganda inkább csúsztatott Japán háborús bűnei és a felelősségvállalás kapcsán.
Napjainkig problematikus kérdés a szigetország és szomszédjai közt a XX. század háborús évtizedeit érintő katonai agresszió, túlkapások és kegyetlenkedés a japán katonaság részéről, mely problémának egyik szimbóluma a Jaszukuni szentély, és a Jusukan múzeum.
A II. világháború után, a ’40-es, ’50-es évektől már számos költő és író foglalkozott az előző generáció háborús tevékenységével, a nacionalista ideával megvezetett, de valójában értelmetlen háborúskodásokba sodró militarista propaganda érdekeit szolgálók felelősségre vonhatóságának és a háborús tapasztalatok feldolgozhatóságának kérdéseivel.
„- Hol vannak most azok, akik az olyanokat, mint Kendzsi, a hősi halálba küldték? Szép nyugodtan élik tovább az életüket, nagyjából ugyanúgy, mint azelőtt. Sokan még sikeresebbek is lettek, mert rendesen viselkednek az amerikaiakkal, pedig éppen ezek az emberek vezettek katasztrófába minket. És mégis az olyanokat kell gyászolnunk, mint Kendzsi. Hát ez dühít fel engem. Bátor fiatalemberek ostoba ügyért halnak meg, a valódi bűnösök pedig még mindig itt vannak köztünk. Félnek megmutatni, kik is ők valójában, félnek elismerni a felelősséget. (…) Szerintem ennél nagyobb gyávaságot elképzelni sem lehet.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 62-63)
„- Nem. Nem volt rossz ember. Csak olyasvalaki volt, aki nagyon keményen dolgozott valamiért, amit jó célnak gondolt. De tudod, Icsiró, amikor vége lett a háborúnak, a dolgok nagyon megváltoztak. Nagucsi úr dalai valamikor nagyon híresek voltak, nemcsak ebben a városban, hanem egész Japánban. Gyakran játszotta őket a rádió, előadták a kocsmákban. És az olyanok, mint Kendzsi bácsikád, ezeket a dalokat énekelték menetelés közben vagy csata előtt. A háború után pedig Nagucsi úr úgy gondolta, hogy a dalaival… nos… hibát követett el. Azokra az emberekre gondolt, akiket megöltek a háborúban, az olyan kisfiúkra, mint te vagy, Icsiró, akiknek nem voltak többé szüleik, végiggondolta mindezeket a dolgokat, és úgy látta, hogy dalaival talán hibát követett el. És úgy érezte, bocsánatot kell kérnie. Mindenkitől, aki életben maradt. (…) Mindenkitől bocsánatot akart kérni. Azt gondolom, ezért ölte meg magát. Nagucsi úr egyáltalán nem volt rossz ember, Icsiró. Bátor volt, mert beismerte a hibáját. Nagyon bátor volt és tiszteletre méltó.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 162)
„Aztán mintha újjáéledne benne a vért és nedvet facsaró érzés; a húst valamiféle erő megszaggatja, magába szívja. Nem létező dereka helyén egy dimenzió nélküli, megnevezhetetlen tárgy csúszkál. Ő, Ojokava Rjuicsi, tudja, hogy az elkövetkezőkben múltja egy olyan darabkája fog feltörni az emlékezetrétegek legaljáról, hogy bizonyítsa lényének eredendően undorító lényét.” (Naoma Hirosi, Az összeomlás érzése, 336)
„Kis termetű, idős ember mászott elő. Két kezébe fogta Maszakicsi fejét, s keményen a szemébe nézett:
– Úgy látszik, ez a nyomorult képtelen a bocsánatkérésre – mormogta. – Az ilyen marha mindent eltol, kint minduntalan elkapják, elkontárkodik mindent, éhen döglik. Én már harmincöt évet lehúztam itt, nem véletlenül kaptam a Sarki Öregúr nevet. Ha csak elébem kerül egy ilyenfajta taknyos, én mindjárt embert akarok faragni belőle. Csakis Császárunk iránti hálából. Hát jól fülelj! – rázta meg a fiút, s ezzel kezdetét vette az okítás: – Ha már lebuktál, tudni kell bocsánatot kérni. Olyan marha vagy, hogy nagy dolgot úgysem követhettél el. Ha azonnal bocsánatot kérsz, még megúszhatod. De persze, minden a bocsánatkérés mikéntjétől függ. Szépen a földre tenyerelsz, homlokod a földhöz dörzsölöd. Ez az egész, ennyit még a leghülyébb is képes megtenni! (…)
Maszakicsi a földre bolrult:
– Vétkeztem, bocsánatot kérek – harsogta.
– Burokban születtél – harsant a Császár hangja. – Ha nem volnál hülye, megfojtanálak. (…) – Mert te, te marha, mert te ide kerültél, fölkavartál bennem mindent… emlékezni az eltelt harmincöt évre, mikor már sikerült elfelejtenem rég… – Torkát sírás fojtogatta, és kétségbeesetten püfölte a fiú fejét. Talán észre sem vette, hogy Maszakicsi szemébe karmolt. – Légy átkozott, pusztulj el! – lihegte, olyan közel a fiú fejéhez, mintha harapni készülne. – Éppen harmincöt éve, hogy én, akár te most, olyan bűnt vallottam be, amit el sem követtem. Ezért vagyok itt. Harmincöt éve. S éppen erre kell, hogy emlékeztess. Pusztulj!” (Fukazava Hicsiró, Árnyjáték, 528, 536)
Mizuki Sigeru is olyan hang volt a művészek közt, aki szembeállva a politikai propagandával, mely szívesebben nyilatkozott a háborús eseményekről az elkövetett bűnök említése nélkül, saját háborús tapasztalatait feltárva a nyilvánosság előtt, igyekezett felhívni a figyelmet a háború tragédiájára.
Emellett erőt fektetett a klasszikus japán kultúra, tradíció és folklór népszerűsítésére, felelevenítésére. E két tevékenységének azért is volt jelentősége, mert Mizuki Sigeru ezzel is ellensúlyozta azt az attitűdöt, miszerint a katonai propaganda az 1900-es évek elejétől a klaszikus japán kultúra egyes elemeit és a kulturális múlthoz is gyökeresen kötődő császári intézményt a militarizmus szolgálatába állította.
Mizuki Sigeru munkásságával bebizonyította, hogy a japán népi hagyományok szeretete, a klasszikus folklór népszerűsítése nem kell, hogy bármiféle ideológia fátyla alatt történjen.
Habár a Monty Python színtársulat életművét nagyon kedvelem, a Brian Élete c. film, habár ugyancsak kedvelem, nem tartozik a kedvenceim közé, most ezt a cikket mégis a film egyik híres jelenetével, és egyik híressé vált szállóigéjével kezdem – „Mit adtak nekünk a rómaiak?” – ami, az 1995-ös Bandungi Konferencia, és a 2004-es Pekingi Konszenzus megállapításai és politikai állásfoglalásai óta egy szatirikus vita-provokációs forrássá vált a korábbi gyarmatosító és a korábbi gyarmati országok vitái és nézeteltérései között. A jelen cikk nem kívánja az említett politikai terület vitás kérdéseit feszegetni, se igazat adni egyik félnek sem, csupán egy cikksorozat első része, amely sorozat Japán Taiwan feletti gyarmati uralmába, és a sziget fejlődéstörténetéhez való hozzájárulásába szeretne betekintést nyújtani.
Taiwan szigetről és a japán gyarmatosításról
Taiwan szuverenitását és nemzetközi elismertségét tekintve az egyik legvitatottabb nemzetközi entitás a Földön, 2018-ban 23,78 mill. fő lakosságával, 36.197 km2 területével, 2020-ban 1350 mrd USD (PPP) GDP-jével és 2017-ben 57.000 USD (PPP) egy főre számított GDP-jével a világ egyik vezető gazdasága, Ázsia hetedik legnagyobb gazdasága, vásárlóerő-paritásosan, összességében a világ 22. legnagyobb gazdasága, egy főre tekintve, vásárlóerő-paritásban mérve viszont a 18. legnagyobb a világon. A „Taiwani Gazdasági Csodát” tekintve, még a gyarmatosítást ellenzők körében sem vitatható az a tény, hogy a jelenlegi mutatók eléréshez, és a mai gazdasági struktúra megalapozáshoz jelentős részt járult hozzá az ötven éves japán gyarmati uralom, mely 1895-től 1945-ig tartott.
Taiwan, Ilha Formosa – Alt om Taiwan: Taiwan the Complicated, forrás
Taiwan az eredeti japán szándékokkal ellentétesen, kárpótlásként került az országhoz az 1895. ápr. 17-én, a Shunparno Palotában aláírt Shimonoseki Békeszerződésnek megfelelően, mivel a Japán által áhított Liaotung-félsziget megszerzéséhez a többi nagyhatalom nem járult hozzá. Mindettől eltekintve azonban, ahogy Salát Gergely Tanár Úr is megemlíti, a taiwani japán gyarmatosítás a japán gyarmatosítások sorában egy pozitív kivételnek számít, mivel a taiwaniak a japán gyarmatosításra nem mint valami rosszra tekintenek, hanem nosztalgiával, barátsággal gondolnak vissza az említett ötven évre. A kettő fél között szoros emberi kapcsolatok is megfigyelhetőek, nincs olyan japán-ellenesség, japán-utálat, mint más korábbi, Japánhoz tartozó gyarmat esetén. Mindennek az oka az, hogy Taiwan volt Japán első gyarmata, és mint „elsőszülött gyermeket”, mintagyarmattá szerette volna tenni, demonstrálva ezzel azt, hogy japán gyarmatnak lenni jó.
Taiwannak a japán uralom ideje alatt 19 kormányzója volt, akikből az első hét és az utolsó három katonai kormányzónak, a nyolcadiktól a tizenhatodikig pedig civil kormányzónak, vagyis polgári hivatalnoknak számítottak. A Kabayama Sukenori által igényelt, sokszor támadott 1896./LXIII. Törvény biztosította a teljhatalmat a kormányzóknak a sziget felett, ugyanis a törvény megengedte a kormányzók számára, hogy csak a szigetre vonatkozó törvényeket hozzanak. Választott törvényhozás, vagyis parlament, nem létezett ebben az időszakban Taiwanon, az adott hatalomkör a mindenkori japán kormányzó kezében összpontosult, gyakorlatilag egészen a II. világháború végéig.
A Negyedik Főkormányzó – Kodama Gentarō
Taiwan negyedik kormányzója, Kodama Gentarō [兒玉 源太郎] Főkormányzó 1898. febr. 26. – 1906. ápr. 14. tevékenykedett a jelölt pozícióban a szigeten, akinek a neve a konszolidációs politikája, és az ún. „korbács és mézesmadzag” gyarmatpolitika miatt kiemelendő.
Kodama alapvetően katonai kormányzó volt, azonban az első a kormányzók között, aki az igazgatási-polgári ügyekre is kiterjesztette az intézkedéseit, ez a kettősség meglátszott a kormányzói tevékenységén is. Egy korabeli francia lap állítása szerint Kodama Gentarō Tábornok vázolt fel egy részletes tervet arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne ugródeszkaként felhasználni Taiwant egy gyors támadásra a délkelet-ázsiai francia birtokok, főleg Hanoi és Saigon ellen. A katonai vonatkozások mellett azonban a közigazgatási aspektusok is vitathatatlanul jelentősek a Kodama-kormányzást tekintve. Ahogy a híres szerző, Jordán Gyula is megemlíti, Taiwan japán uralom alatt álló, Kodama előtti első három évében katonai igazgatás érvényesült és csak ezután, vagyis Kodama idején épült ki a polgárinak nevezhető igazgatás a szigeten. Az ő ideje alatt szakított a gyarmat a korábbi katonai, katonai rendőrségi és katonai-rendőri vegyes ellenőrzéseken alapuló „háromszoros éberség” rendszerével, amely az őslakos bennszülöttek által lakott, nyugtalan nyugati hegyi körzeteket szigorúbb ellenőrzés (katonaság és katonai rendőrség) alá vonta. Helyette megerősítette a rendőrség szerepét, bennszülött rezervátumokat hozott létre az őslakosok számára, és kínai-japán minták nyomán megerősítette és kiterjesztette a (kínaiul) baojia [保甲], vagyis a (japánul) hoko [保甲制度] rendszert. Ennek az ősi kínai intézményrendszeren alapuló rendszernek az alapjai azon kölcsönös megfigyelésre épülő kölcsönös felelősségi csoportok voltak, amelyek kollektívan viselték a büntetések és egy-egy milícia-tag kiállításának a terhét. Egy-egy ilyen csoport tíz családi háztartásból állt.
A Negyedik Főkormányzó jobb keze – Gotō Shinpei
Mivel Kodama Gentarō a taiwani ügyek helyett sokkal inkább a japán belügyekkel foglakozott szívesen, a taiwani ügyek tényleges kezelését és irányítását Gotō Shinpeire, [後藤 新平] személyes és szakmai barátjára bízta. Gotō Shinpei volt a taiwani gyarmati közigazgatás tényleges kiépítője, és az első olyan japán személyiség a japán gyarmatpolitika történetében, aki az etnográfia módszereit is alkalmazta a meghódított területeken a helyi népesség megértése érdekében.
Gotō Shinpei (1857. júl. 24. – 1929. ápr. 13.) életműve a taiwani ügyeken felül is legendás. Eredeti foglalkozása szerint orvos volt, azonban volt ő a Takushoku Egyemen a Rektor, volt ő Tokyō Polgármestere is, és szintén ő volt a Japán Cserkészmozgalom Főcserkésze. A Taiwani Kormányzatban ő felelt a polgári ügyekért.
Gotō Shinpei Főcserkész egyenruhában, Warrick L. Barrett: Shinpei Goto. In.: Find a Grave, forrás
Tudományos munkásságának egyik legfőbb műve a „Biológiai Elvek”, vagyis a „Seibutsugaku No Gensoku” [生物学の原則]. Az írása szerint a taiwani ügyek kezelésekor a taiwani lakosok természetéből kellett kiindulni annak a megválaszolására, hogy hogyan érdemes jól kormányozni a szigetet. Tehát ennek érdekében meg kellett ismerni az ő szokásaikat, és mivel nem lehetett őket „japánokká tenni”, emiatt sajátos szabályokat kellett hozni a taiwaniakra vonatkozólag, és azokat az ő természetük és szokásaik alapján kellett meghozni. Mindennek érdekében egy tudományos alapokon működő tanácsot is felállított „A Taiwaniak Régi Szokásait Vizsgáló Tanács” néven.
Portré – egy legendás orvos és egy legendás politikus életútja
Gotō ShinpeiIwate Prefektúrában született 1857. júl. 25-én, [forrás-eltérés a korábbiakhoz képest] a Mizusawa Klán egyik samurai harcosának fiaként. Az akkori szülőfaluja, Shiogama-mura, ma már város, és Oshu névre hallgat. A kortárs, nemzetközi politikában is ismert politikusok közül a karrierje leginkább a német vegyészmérnök Angela Merkel Kancellár Asszonyéra[1] hasonlít, ugyanis Gotō Shinpei is a természettudományok terén vált naggyá a tudományos pályafutását tekintve.
Gotō Shinpei, Nagoya University School / Graduate School of Medicine Main Portal, forrás
A Sukagawa Orvosi Iskola elvégzése után 1881-ben az Aiichi Prefekturális Kórház munkavállalója lett, amelynek aztán 24 évesen igazgatójává, és ugyanekkor vált az Aiichi Orvosi Iskolának a vezetőjévé is. 1883-ban pedig megvetette a lábát a közigazgatásban is, a Naimu-shōnak, [内務省] vagyis az akkori Belügyminisztériumnak a Tisztaságügyi Hivatalának az egyik munkatársaként. Ennek az irodának lett az igazgatója 1892-ben, németországi tanulmányai után. Németországban a nyugati pszichológia és fiziológia ismereteivel gazdagodott. Az 1883-as év nemcsak karrierszempontok miatt volt kiemelkedő Gotō életében, hanem magánéleti okokból is, ugyanis ekkor házasodott össze feleségével, Kazukoval is Minato városban. Később a Minato városhoz tartozó Shibakoenben alapította meg egy kollégájával a Fertőző Betegségek Intézetét.
Amikor 1882-ben, az akkori Miniszterelnököt, Itagaki Taisuket [板垣退助] egy merénylő majdnem halálos módon megsebesítette Gifu városban, Gotō Shinpeit kérték fel egy telegramos távirat formájában arra, hogy látogassa meg a sebesült miniszterelnököt és adjon róla orvosi diagnózist. Azonban az utazásra csak hosszas huzavona után kerülhetett sor, ugyanis nem kapott rá azonnal prefekturális engedélyt. A későbbi sikeres utazás és orvosi diagnózis után Gotō azt állapította meg, hogy a miniszterelnök szervezete kellően ellenálló és erős volt ahhoz, hogy a sérülésből felgyógyuljon – „Uram, Önnek büszkének kellene lennie erre a sérülésre!”.
1898-ban nevezte ki őt a Polgári Igazgatás Hivatal Igazgatójának a már kormányzóságot betöltő Kodama Gentarō. 1903-ban egy császári rendelkezés nyomán beválasztották az akkori Felső-Ház, vagyis a Kizoku-in [貴族院] tagjai közé. A későbbiekben Katsura Tarō [桂太郎] Miniszterelnök kormányaiban (második és harmadik Katsura-kormány) a Kommunikációs Miniszter és a Vasúti Osztály Igazgatója pozíciókat is betölthette. A későbbi miniszterelnök, Terauchi Masatake [寺内正毅] kormányában a Belügyminiszter és a Külügyminiszter pozícióját is ő töltötte be. A személyisége nemcsak a taiwani gyarmatosítás során vált meghatározóvá, hanem Mandzsúria gyarmatosítása során is, ugyanis az itt létrehozott japán vasúti vállalat, a Dél-Mandzsúria Vasút Kft. első elnökévé is őt választották meg 1906-ban. 1920-ban Tokyō Város Polgármestere lett, amit később egy elég elfoglalt időszak követett az életében, ugyanis az 1923-as Nagy Kantói Földrengés után Belügyminiszterként és a Császári Város Újjáépítési Osztályának Elnökeként neki lett a feladata Tokyō város újjáépítési tervének kidolgozása. Mindez Yamamoto Gonbee [山本権兵衛] Miniszterelnök második kormányának idején történt. Gotō Shinpei később a Szovjetunióval való diplomáciai kapcsolatfelvétel során is kulcsszerepet töltött be.
Tartalmas, alkotó és elfoglalt élete nemcsak az előbb említettek miatt legendás, hanem amiatt is, mert a mai NHK, vagyis a mai Japán Hírügynökség elődjéül szolgáló Tokyo Hoso-kyoku enkaku shi [東京放送局遠隔し] elnökeként ő adta le az első rádióadást a japán rádiózás történetében, 1925-ben, az Atago-hegyről.
Gotō Shinpei, National Diet Library, Japan, forrás
1929-ben távozott el az élők sorából, felesége mellé temették el Aoyama Reienben. Gotō Shinpeire nem csak a temetkezési helyén lehet emlékezni, amely ma síremlék, hanem az életéről szóló emlékmúzeumban is, a Gotō ShinpeiEmlék Múzeumban, amely Iwate Prefektúra Oshu városában található, vagyis Gotō Shinpei szülővárosában.
A Főorvos Úr taiwani munkássága
Gotō 1898 – 1906 időszakban, vagyis Kodama teljes kormányzói ideje alatt felelt a taiwani gyarmat polgári igazgatásáért, amelynek a feje is ő volt, ráadásul az egyéb ügyekben, főként a katonaiakban, Kodama helyetteseként is szolgált. Sok forrás nem is a kormányzó Kodama Gentarōhoz, hanem Gotō Shinpeihez köti a már említett baojia, vagyis hoko rendszer intézményesítését. Az ő munkássága során a gyarmat földbirtoklási és adózási rendszerét is újjászervezték, és egy sor közegészségügyi intézkedést is hoztak. Támogatta a vasutak, utak, kikötők kiépítését, segítette a könnyűipari fejlesztéseket, különös tekintettel a cukorfinomító üzemekre, valamint egységes valuta-, és mértékegységrendszert vezetett be. Gotō bátorította azokat a japán intézkedéseket a szigeten, amelyek a japán társadalmi és nyelvi dominanciához járultak hozzá. Tehát a Kodama – Gotō páros a közös hatéves gyarmati együttműködésük során teljes egészében átszervezte a taiwani közigazgatást, gazdaságot és társadalmi életet, amely alól egyetlen taiwani család sem képezett kivételt. Jelentős intézkedésnek számított a taiwani bankrendszert tekintve az 1899-ben felállított Bank of Taiwan, ami a gyarmatosítás utáni időszakban nagy segítséget jelentett a Kuomintang Párt (Guomindang) [国民党] által vezetett Kínai Köztársaság gazdaságának a helyretételéhez a II. világháborút követően.
Gotō még érkezése előtt 1898-ban átfogó felterjesztést intézett a kormány felé összegezve a taiwani egészségügyi helyzetet, ami hozzájárult ahhoz, hogy a sziget Főorvosának a tisztségét elnyerte. Taiwanra érkezése után igyekezett a sziget lakóinak életkörülményeit, hagyományos szokásait, egyéb viszonyait is megismerni, egyfajta „orvosi diagnózist” felállítani. A Németországban szerzett pszichológiai ismeretei nagy segítségére voltak, hogy megállapítsa a taiwani lakosságról, hogy az itt élő emberek gyengék a kényszerítő, fenyegető intézkedésekkel szemben, félnek a haláltól, szeretik a pénzt, könnyen kísértésbe esnek, és a hiúságukat tápláló pozíciók csábításának is könnyen engednek. Emiatt gyakran rendezett ünnepségeket; voltak évente csak egyszer megtartott nagyobb ünnepségek, illetve bankettek is, ez utóbbiak közül jelentős volt a 80 éven felüliek tiszteletére rendezett esemény, melyen 1900-ig Kodama Kormányzó is megjelent. Ugyanennek az évnek a márciusában egy nyolcnapos konferencia keretén belül a taiwani lakosság meghívott képviselőivel tárgyalva egy olyan együttműködésre hívta a sziget lakosságát, aminek a lényege egy újfajta oktatási rendszer bevezetése volt, amely ötvözte a neokonfucianizmust a Meiji-Rendszer saját oktatási rendszerével. Gotō tehát nem kívánta teljes mértékben ráerőszakolni a lakosságra a japán szokásokat és ismereteket, hanem azokat ötvözve a helyi sajátosságokkal, fokozatosan igyekezett megismertetni a lakossággal. Vagyis Gotō nem asszimilálni, hanem integrálni akart. Meglátása szerint Taiwanon egy olyan helyi elitre kellett támaszkodnia a gyarmatosító Japánnak, ami japán nevelést kapva nőtt fel.
Gotō egyik legfőbb feladatának egy centralizált bürokratikus szervezet kiépítését tartotta, amely kiépítése során személyesen vállalt szerepet a legfelsőbb szintű vezetők kiválasztásában: Japánból jól képzett, fiatal, becsületes szakértőket toborzott. Rövid távú döntések helyett a hosszú távú politikát helyezte a középpontba. A legfelsőbb döntéshozó szerv, a Minsebu [民せ部] mellett kettő tucat hivatal működött, és maga az igazgatás három szinten valósult meg, ahol a központi szint alatt helyezkedtek el a prefektúrák, és azok alatt a kisvárosok és a falvak. A hatalom külső megjelenítésével igyekezett hatni a taiwaniak pszichéjére is: a hivatalnokok egyenruhát viseltek és elkülönített elit-lakóhelyeken éltek, amelyek saját egészségügyi ellátással rendelkeztek Egy tekintélyes kormányzati palota építése mellett széles körutak, parkok kiépítését rendelte el. A helyi és regionális igazgatás feladata lett az adók begyűjtésének ellenőrzése, az egészségügyi, tisztaságügyi intézkedések kikényszerítése, a bennszülött őslakosok mozgatása.
A baojia, vagyis hoko rendszer alkalmazása 1902-re a bennszülött őslakos körzeteket leszámítva általánossá vált a szigeten. A rendszer megfelelt a korábbi kínai konfuciánus társadalom felfogásának, ahol a család feje a rend, a tekintély és a morál megtestesítője volt, a rendszer a kollektív felelősség elvén működött, vagyis egy-egy jia-n belül a tagok bűn elkövetése esetén minden háztartásfőt megbüntettek. Ezen a rendszeren belül valósult meg háztartások felmérése, az érkezés és a távozás megfigyelése, a természeti katasztrófák és a bűnözők veszélyére való figyelmeztetés, az ópiumfogyasztók leszoktatása, a jótékonysági segélyek nyújtása, az adók begyűjtése, és minden más hasonló tevékenység. A baojia rendszer keretein belül valósult meg a milíciatagok toborzása is, aminek alapvető funkciója a bűnözők és a természeti katasztrófák elleni védekezés volt. Négy bao, együttesen hozott létre egy-egy milíciacsoportot, amely általában 40 főből állt, 17 és 40 év közötti férfiakból. A milíciatagok a szolgálati idejükben csak a japánok által jóváhagyott egyenruhát viselhették, a szolgálatuk azonban nem maradt jutalmazás nélkül, az üzleti életben, az oktatásban, a kormányzati posztokra való kinevezésekben kedvezményes lehetőségekben és előnyökben részesültek. A meggyökeresített rendszernek hála, 1902-ben helyreállt a sziget társadalmi rendje, amelyre a japán gyarmatosítás előtti időszakokban a békétlenség volt jellemző. Mindez később, a II. világháborút követően nagy segítséget jelentett a Kuomintang-rezsim számára, hogy a Kínai Köztársaság rendjét egy már korábban, a japánok által megszilárdított rendre alapozza.
A baojia rendszert egészítette ki azon társadalmi mozgalom, amely Gotō Shinpeire, Japán Cserkészmozgalom Főcserkészére tipikusan jellemző volt, és aminek a szellemi atyja is Gotō volt. Az Ifjúsági Alakulat 16 év feletti fiatalok szervezete volt, ami rendőri felügyelet mellett tevékenykedett. A kiválasztott fiatalokba igyekezett egyfajta elittudatot nevelni, fegyelmezett, fegyvertelen cserkészcsapatokként a patkányirtást és a kötelező háztartási nagytakarításokat bátorító kampányokban jelentős szereplőkként vettek részt. Mindemellett segítettek a népszámlálásokban, a gazdasági adatgyűjtésben, az erdősítési akciókban, utak, hidak, gátak javításában, a szokatlan tevékenységek felderítésében és jelentésében.
A baojia, vagyis hoko rendszer kiépítése mellett nagy kérdést jelentett a fejvadász bennszülött, vagyis őslakos törzsek pacifikálása, amelyre egy különlegesen képzett hegyi rendőrséget szerveztek japánok és taiwaniak bevonásával: 5000 fő rendőr a vidéken, és 3000 fő különlegesen kiképzett rendőr az erdős határon és a bennszülöttek, vagyis az őslakosok által lakott területeken. 1901-ben Gotō amnesztiát adott a megmaradt bennszülött gerilláknak annak fejében, hogy leteszik a fegyvert. Az amnesztia sikeres volt, 1903-ban az utolsó csoport is megadta magát, habár a küzdelem áldozatainak a száma az őslakosok irányából 12.000 fő volt, a japánok irányából 2124 fő, 1898, ill. 1985 és 1902 között.
Gotō Shinpei munkássága nem csak a közigazgatási és az etnográfiai területeken ért el magas sikereket, hanem a taiwani közegészségügy alapjainak lefektetésében is, orvosként erre nagy hangsúlyt fektetett. Minderre a korábbi történelmi tapasztalatok miatt is szükség volt, ugyanis egy korábbi, 1874-es japán expedíció során, melynek leplezett szándéka volt a gyarmatosítás, az expedíciós hadtest 3600 fő résztvevőjéből 500 fő, vagyis a hadtest egynyolcada meg is halt a bennszülöttek támadásaiban és olyan járványokban, amelyek Taiwanra a japán gyarmatosítás előtt jellemzőek voltak: pestisben, kolerában és maláriában. Ráadásul a sziget lakosságának 20-50%-a volt ópiumfogyasztó. Alapvetően a kötelező oltások és egészségügyi szűrések bevezetése, a taiwani kórház-hálózat kiépítése és az egészségügyi oktatás meghonosítása Gotō Shinpei kezdeti törekvéseinek és intézkedéseinek későbbi eredményei lettek. 1936-ra 270 kórház épült fel, és míg 1895 előtt az 1000 főre vetített halálozási ráta 40 fő volt, addig 1941-1943-ra ez a szám 18,5 főre csökkent, a várható élettartam is a férfiak esetében 13,4 évvel, a nők esetében 16,7 évvel nőtt. A japán intézkedések nem csak az említettekben merültek ki, hanem többek között olyan kampányokban, amelyek a családi háztartásokban a takarítást félévenként kötelezővé tették, elrendelték a patkányirtást, artézi kutakat ástak, hogy a fertőzött helyett friss vizet fogyasszanak az emberek, igyekeztek a hagyományos kínai halottkultuszt, vagyis a holttest több hónapos családotthoni kiállítását és tárolását felszámolni, mindemellett szennyvíztisztító telepeket is létrehoztak. Az ópium-előállítást és forgalmazását állami monopóliumba vették, aminek következtében az említett ópiumfogyasztás csupán néhány százalékra esett vissza, 1921-ben 1,3%-ról beszélhetünk csak. Ópiumot csak az államilag ellenőrzött ópiumbarlangokban lehetett fogyasztani, és az előállítás pedig a Taipei-i Állami Ópiumgyárban történt.
Engedélyezett ópiumbarlang, Salát Gergely: Taiwan története – Egészségügy a japán időszakban.Állami Ópiumgyár, Salát Gergely: Taiwan története – Egészségügy a japán időszakban.
A kínai lányokat érintő szokást, a lábelkötés szokását sem kímélte a Kodama – Gotō páros, ők kezdeményeztek egy olyan hatásos kampányt az említett szokás ellen, aminek az eredménye a későbbi kormányzói időszakban, pontosan 1915-ben, a lábelkötés szokásának a teljes betiltásához vezetett. Ugyancsak Gotō Shinpei nevéhez kötődik a Taipei-i Orvosi Iskola felállítása, mely az első ilyen jellegű intézmény volt a szigeten. Az orvostudományok egyetemi szintű oktatása is Gotō Shinpei hatására valósult meg 1934-ben, amit már 1898-ban megelőzött egy orvosi szaklap megjelentetése Taiwanon, ami később egy folyamatosan megjelenő szakfolyóirattá terebélyesedett. Az intézkedések következtében valamivel több, mint egy évtized alatt majdnem teljesen kiirtották a pestist, megakadályozták a kolera terjedését, és a malária kezelése érdekében egy maláriakutató központot is létrehoztak. Gotō Shinpei hatására az 1930-as évek végén évente már több mint 3 millió vérvizsgálatot végeztek, aminek eredményeképpen a járványok további kitörését sikerült megakadályozni.
Gotō Shinpei intézkedéseinek a hatékonyságát és eredményességét mutatta az a későbbi epizód is, amikor a Népszövetség Kábítószer-ellenőrző Bizottsága 1930 február-márciusában vizsgálóbizottságot küldött Taiwanra a kábítószer gyártásának, elosztásának, illegális használatának a helyzetét kivizsgálni. A Bizottság a jelentésében kiemelte a taiwani ópiumellenes intézkedések hatékonyságát, amit az is mutatott, hogy a kábítószerfüggők száma 50.000 fő alá esett, ami a japán gyarmati korszak előtti időszak ópium-fogyasztásának az egyharmadát jelentette a jelentés szerint.
„Mit is adott nekünk Gotō Shinpei?”– az intézkedések hosszú távú jótékony hatásai
Taiwan egy olyan hely volt még a XVIII. századi kínai Qing fennhatóság alatt, amire egy korabeli kínai mondás szerint „Egy kis zavargás minden harmadik évben, egy nagy felfordulás minden ötödik évben” [„三年一小反, 五年一大亂”] volt a jellemző, vagyis nagy volt a társadalmi békétlenség és sok volt a fegyveres felkelés, vagyis a polgárháború.
Gotō Shinpei, Nagoya University School / Graduate School of Medicine Main Portal, forrás
Gotō Shinpei intézkedéseinek a jótékony hatásai pont ezeket a társadalmi tendenciákat ellensúlyozták, tehát elsősorban a társadalom olyan alszektorainak a területén érhetőek tetten, mint a stabil igazgatási struktúra, a stabil társadalmi rend, a stabil közegészségügy. Taiwan „Főcserkész Apukája”, vagyis a Főorvos Úr különleges odafigyelésével, a „Biológiai Elvek” alapján történő tudatos kezelési módokkal egy olyan szemléletet hozott be a japán gyarmatosítási elméletekbe és gyakorlatokba, amit a taiwaniak a mai napig megköszönnek Japánnak. A taiwani sajátosságokra alapozott közigazgatási struktúrával a korábbi békétlenség helyett a taiwaniak tekintélytiszteletet, felelősségtudatot, ezáltal öntiszteletet tudtak tanulni, ami mellett a sziget rengeteg egészségügyi rákfene-problémáját is a Gotō Shinpei-hagyaték oldotta meg. Ennek a szellemiségnek a következtében, és a létrejött társadalmi-igazgatási-egészségügyi stabilitásnak köszönhetően Taiwan lett az egyetlen olyan gyarmata Japánnak, amely a gyarmatosításra nem keserűséggel, hanem egyfajta pozitív nosztalgiával tekint vissza. Ugyancsak ennek a társadalmi stabilitásnak köszönhette később a kínai Kuomintang Párt azt is, hogy nem egy képlékeny, instabil alapon kellett újjászerveznie a Kínai Köztársaság [中華民國] rendjét és önmaga pártstruktúráját.
Taiwan történetében korábban nem valósult meg ilyen mély társadalompolitika megtervezése és megvalósítása, sem nem a holland gyarmatosítás (1624-1662) időszakában, sem nem a kínai Qing-Dinasztia (1644-1911) reformhivatalnokainak, vagyis Shen Baozhen [沈葆禎], Ding Richang [丁日昌] és Liu Mingchuan [刘铭传] időszakaiban.
A Gotō Shinpei-örökség már említett társadalom-politikájának, vagyis demográfia-politikájának a „képzeletbeli i-betűjére az tette fel a pontot”, hogy Taiwan történetében teljes és modern eszközöket is bevető népszámlálást a Kodama – Gotō páros időszakában, pontosan 1905-ben hajtottak végre, az akkori han taiwaniak lakosság-főszámát 2.890.485 főben adva meg.
Akit egy kis korabeli japán nyelvű animációs némafilm érdekelne Gotō Shinpei etnicitás-politikájáról, az alábbi filmarchívumban tudja megtekinteni:
A jelen sorok szerzője tiszteletben kívánja tartani az 1992-es Konszenzus [九二 共识 / 九二 共識] politikai és jogi eredményeit, a későbbi vonatkozó megállapítások vívmányait.
A jelen sorok írója a jelen sorok írása és publikálása után vette észre azt, hogy Rácz Gábor Tanár Úr is írt hasonló témában egy hasonló című tanulmányt, habár a jelen publikáció és az adott tanulmány tartalmilag nem fedik egymást. Az említett tanulmány és elérhetősége: Rácz Gábor:Mit adtak nekünk a japánok? Taiwan és Korea fejlődése a Japán uralom időszakában. In.: Salát Gergely – Szilágyi Zsolt: Traumák és Tanulságok. A II. világháború öröksége a Távol-Keleten. Typotex-Panta Kiadó, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2017
Salát Gergely:Taiwan története – Bevezetés. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.
Salát Gergely: Taiwan története – Alapvető adatok. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.
Salát Gergely: Taiwan története – A japán gyarmati uralom kezdetei. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.
Jordán Gyula:Tajvan Története. Kossuth Kiadó Budapest, 2005.
Salát Gergely: Taiwan története – Egészségügy a japán időszakban. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.
Salát Gergely: TAIWAN A 18. SZÁZADBAN – 2/2: Elégedetlenség és konszolidáció. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.
[1] Azok számára, akik a Kancellár Asszony életútjára kíváncsiak, ajánlom a következő kettő életrajzi könyvet: Stefan Kornelius:Angela Merkel – Az Életrajz. TranzPress Könyvek Kiadó, Budapest, 2014.; Pietsch Lajos:Angela Merkel, az első. Kossuth Kiadó 2014.
Az elmúlt pár napban (a jelen sorokat 2021. jún. 25-én írom) a japán popkultúrával kapcsolatos közösségekben elég sokszor merült fel Amaterasu Ōmikami, [天照大神] a Napistennő neve, kérlelve őt viccesen vagy kedvesen, hogy egy icipicit nyugodtabb és kíméletesebb módon mosolyogjon ránk. (A MondoCon Közösség oldalán az egyik ilyen bejegyzés ITT található.) Magyarország ugyanis az ő hathatós segítségével 2021. jún. 23-án és jún. 24-én megdöntötte a saját júniusi melegrekordját, az Időkép.hu oldalán Fülöpházáról jelentettek 40°C meleget, a Magyar Nemzet vonatkozó írásában is úgy kommentálta az esetet, miszerint „Százhúsz éve nem volt ilyen meleg júniusban, új napi melegrekord”, vagyis az Országos Meteorológiai Szolgálat 1901 óta nem mért ilyen magas hőmérsékletet júniusban, mint csütörtökön. A Telex ezzel szemben csak 37,8°C-ról írt, azonban arról is, hogy a meleg és a légkondicionáló berendezések használatának hatására sikerült megdöntenünk az eddigi nyári áramfogyasztási rekordunkat is.
Amaterasu Ōmikami mint istenség és az ő születése, isteni megbízatása
Amaterasu Ōmikami a japán shintō vallás főistene, akiről ugyan a hivatalos Genealógia-Jegyzékében nem tesz említést a japán Császári Háztartási Ügynökség, vagyis a Császári Udvari Hivatal, vagyis a Kunaichō; Conrad Totman-tól azonban tudhatjuk róla, hogy „Yamato urai […] az istennőtől származtatták magukat”, és hogy a legenda szerint az első császár, Jinmu Császár nagymamája is Amaterasu Ōmikami volt. [Forráseltérés a későbbiekben leírtakhoz képest.]
Születésének különlegessége, hogy a férfi ősisten, Izanagi [伊邪那岐 / 伊弉諾] gyászából született meg, aki a női ősisten, Izanami [伊弉冉尊 / 伊邪那美命] elvesztése felett érzett gyászában hozta e világra a legfontosabb három istenség egyikeként. Izanagi ugyanis leszállt az Alvilágba (Yomi – a halottak sötét földje), hogy visszahozza Izanamit, aminek egyetlen feltétele az volt, hogy Izanami úgy követheti Izanagit az evilágra vezető úton, hogy Izanagi nem fordulhat hátra megnézni szeretett kedvesét. Ezt a tabut azonban Izanagi nem tartotta be, és Izanami porladó testét meglátva elmenekült az Alvilágból, egy követ torlaszolva annak bejáratához. Az Alvilágban tisztátalanná vált Izanagi evilágra érve a Woto folyóban megmosakodott, és a mosakodásából lecseppenő vízből született meg a japán shintō istenvilág három legfontosabb istensége, a Napistennő Amaterasu, a Holdisten Tsukiyomi, [月読み] és a Viharisten Susanō. [須佐之男 / 建速須佐之男命] Amaterasu az Izanagi bal szeméből lecseppenő vízcseppből született meg. Az ő megszületésükkel a shintō vallás kettő meghatározó fogalma is megszületett, vagyis a misogi, [禊] a megtisztulási szertartások, és a kegare, [穢れ / 汚れ] ami a tisztátalanságot jelenti.
Izanagi a három gyermeke közül Amaterasura hagyta a nyakláncát, és felelőssé tette a Magas Égi/Mennyei Síkság, vagyis a Takamagahara / Takama-no-Hara [高天原] felügyeletére. Mivel minden isten engedelmességgel tartozott a Takamagahara irányába, ez a megbízatás egyet jelentett a főisteni kinevezéssel.
Utagawa Toyokuni III: Amaterasu. In.: Timothy Takemato: Illustration Amaterasu. World History Encyclopedia, forrás
A fiatalAmaterasu Ōmikami
A shintō vallásnak nemcsak a szakrális-liturgikus elemei, hanem a tárgyi elemei is jelentős részt Amaterasu Ōmikamihoz kötődnek. Történt ugyanis, hogy a vad Susanō megsértette Amaterasut, aki emiatt egy barlangba bújva sötétségbe borította a világot. (Susanōt leküldték, hogy uralja a sík tengereket, és még előtte Amaterasutól való elbúcsúzásképpen, jóhiszemű cselekedetként közösen szerettek volna gyermekeket nemzeni úgy, hogy Amaterasu megrágja és kiköpi a Susanōtól kapott kard-részeket, és Susanō is megrágja és kiköpi az Amaterasutól kapott ékszereket. Az esemény során azonban Susanō elkezdett egyre gorombább módon viselkedni, kárt téve a rizsültetvényekben és a Napistennő Palotájában.) Az istenek megpróbálták előcsalogatni a barlangból a Napistennőt, emiatt kakasokat vittek a barlang elé, ugyancsak tükröt akasztottak a barlang szája elé, a környező sakaki fára gyöngyöket akasztottak. Ame-no-Uzume, a hajnal, a vidámság, a meditáció és a mulatozás istennője komikus-erotikus (vetkőzős) táncával nevetésre bírta a többi istent, akiknek hangos nevetése kíváncsiságot ébresztett Amaterasuban, aki a barlangból kilesve meglátta a tükörképét, és az elkáprázott Amaterasut egy erős isten, Ame-no-Tajikarao kihúzta a barlangból, amit Tuto-Tamu egy szent kötéllel bezárt. A kakasok kukorékolása jelezte, hogy Amaterasu kilesett a barlangból. Mindezek hagyatéka a mai shintō tárgyi elemeiben a shimenawa, [標縄 / 注連縄 / 七五三縄] vagyis a tisztátalanságokat távol tartó szent kötél, és a shintō szentélyek bejárataként szolgáló vörös torii kapu [鳥居] is, ami egy japán kakas-ülő vagy madárülőke formáját ölti. Ame-no-Uzume említett komikus-erotikus tánca pedig a hagyomány szerint a kagura [神楽] rituális shintō táncműfaj alapját adta, amely jelentése „az istenek szórakoztatása”, és a célja az istenek kielégítése, kiengesztelése.
Utagawa Toyokuni III: Amaterasu Emerging From Exile. In.: Utagawa Toyokuni III: Illustration Amaterasu Emerging From Exile. World History Encyclopedia, forrás
Az idősebbAmaterasu Ōmikami, és Japán megszületése
Amaterasu Ōmikami később a fiát, Ame-no-Oshihomimit [天之忍穂耳命] kérte fel, hogy a Magas Égi/Mennyei Síkság Királysága felett uralkodjon. Azonban amikor ő rálépett az Ama-no-Hashidate Hídra, [天橋立] amely a Mennyet kötötte össze a Földdel, és meglátta a Földön uralkodó rendetlenséget, visszautasította anyja felkérését. Amaterasu ekkor Takami-Musubi [高御産巣日神], és egy isteni tanács segítségét kérte, ez utóbbi úgy határozott, hogy Ame-no-Hohit küldik le a Földre. Tőle azonban három éven keresztül nem érkezett válasz, emiatt egy második isteni tanácsot hívtak össze, akik Ame-no-Wakahikot [天若日子 / 天稚彦] választották ki a feladatra, akit isteni nyilaival és íjával fegyvereztek fel. Ő azonban kevésbé volt megbízható, mint az elődje, mivel a feladata teljesítése helyett inkább feleségül vette Shitateru-himet, és teljesen elfelejtette a küldetését. Nyolc év elteltével, híradás hiányában, az isteni fácánt, Na-naki-met küldték Ame-no-Wakahikoért, hogy találja meg. Ez utóbbi lenyilazta a szerencsétlen madarat, akinek a lelke a Mennybe szállva találkozott Takami-Musubivel, aki a nyilat mérgében a Földre hajítva eltalálta vele Ame-no-Wakahikot, aki belehalt a találatba. Ezek az események tették szükségessé egy harmadik isteni tanács összehívását, amin úgy döntöttek, hogy ezúttal Take-Mikazuchit, [建御雷 / 武甕槌] a Mennydörgés Istenét, és Futsunushit, [経津主神 / 布都怒志命/ 布都努志命] a Tűz Istenét küldik le a Földre, felfegyverezve a kardjaikkal, hogy Ōkuninushit, [大国主] (archaikus nevén Ohokuninushit,) a Földi Uralkodót meggyőzzék arról, hogy fogadja el Amaterasu igényét a Föld feletti szuverenitás irányába. Ōkuninushi kettő fia ellentétes nézeten voltak. Az idősebb fiú, Kotoshironushi [事代主] azt javasolta az apjának, hogy fogadja el Amaterasu kívánságát. A fiatalabb fiú, Takeminakata [建御名方神] ellenállásra és elutasításra kérte az apját, és kiállt egy párbaj-csatára Take-Mikazuchival, a Mennydörgés Istenével, azonban ez utóbbi ellenében veszített a párbajban. Ōkuninushi ekkor döntött úgy, hogy átengedi a hatalmat Amaterasu Ōmikaminak.
Az emberi világra és Japánra, mint országra és nemzetre való kihatásuk az előbb leírt időszakban kezdődött meg, vagyis amikor az istenek ki akarták terjeszteni a hatalmukat a Földre is, ennek érdekében pedig követeket küldtek ide. Amikor Ōkuninushi átadta a földi hatalmat Amaterasu Ōmikaminak, a Főistennő újból megkérte a fiát, Ame-no-Oshihomimit, hogy uralkodjon a Föld felett, ő azonban másodszorra is visszautasította a felkérést, azonban önmaga helyére a saját fiát, Ninigi-no-Mikotot [瓊瓊杵尊] javasolta. Amaterasu Napistennő ennek megfelelően ide küldte unokáját, Ninigit, a három isteni regália, más elnevezés szerint a három isteni relikvia, [ezen megnevezések között szokásbeli különbség van a különböző szakirodalmakban, egy korábbi cikkünkben a második elnevezést alkalmaztuk, a jelen cikk további forrásai az első megnevezést tüntették fel] avagy egy tükör, egy kard és egy gyöngy (egy gyönggyel ékesített nyaklánc) kíséretében. Az említettek közül a gyöngy, vagyis az ékszer neve a Yasakani, [八尺瓊勾玉 / 八尺瓊曲玉 / 八坂瓊曲玉] amely azon gyöngy-ékszerek maradványa, amelyeket Susanō rágott meg és köpött ki a már említett búcsúzás során. A tükör neve Yata, [八咫鏡] és pont az a tükör, amivel előcsalogatták Amaterasu Ōmikamit a barlangból. A kard neve Kusanagi, [草薙 / 草薙の剣] és az eredete szintén Susanōhoz kötődik, aki a kardot egy szörny farkából rántotta ki. Az ő leszármazottja lett később az a Jinmu Császár, [神武天皇] aki először egyesítette a különböző japán nemzetségeket, Kr.e. 660 – Kr.e. 585, és alapította meg a Japán Államot Kr.e. 660-ban. Amikor Amaterasu három darabba törte, megrágta és kiköpte Susanō kardját, abból három női istenség született meg. Amikor Susanō rágta meg, és köpte ki Amaterasu 500 ékszeréből álló nyakláncát, öt férfi istenség jött a világra. Ezen nyolc istenség alkotta a japán nemesi családok és a nemesi osztály őseit a japán hagyományok szerint. [Forráseltérés a korábbiakban leírtakhoz képest Forrás: Vörös Erika és Mark Cartwright]
Toyohara Chikanobu: Susanoo. In.: San Diego Museum of Art: Illustration Susanoo. World History Encyclopedia, forrás
Szentélyek és szertartások
Amaterasu Ōmikaminak saját császári shintōista szentélye van, ahol a japán Császári Család mutat be áldozatot, a Kashikodokoro Szentély. [賢所] Az említett áldozatbemutatás azon húsz rituális szertartásnak, vagyis ceremóniának az egyike, amelyek bemutatása a Japán Császári Család és a Császári Udvar feladata. Ezen kívül a leghíresebb és legjelentősebb shintō szentélyt, az Ise Nagyszentélyt [伊勢神宮] is Amaterasu Főistennőnek ajánlották fel, itt (a Belső Szentélyben) található a három isteni regália közül a tükör. Ez utóbbi, tehát az Ise Nagyszentély Mie Prefektúrában található, Honshū szigetén. A 4 mérföldes, vagyis 6 kilométeres szentély egy belső és egy külső részre oszlik, ezek közül az elsőt Kr.e. 4-ben építették, és a későbbi formáját a Kr.u. III. században nyerte el, míg a másodikat csak a Kr.u. V. században alapították. A Belső Szentélyt Amaterasu Ōmikaminak, a Külső Szentélyt pedig Toyouke-Ōkaminak, [豊宇気毘売神 / 豊受気媛神 / 登由宇気神 / 等由気太神] az ételek, a ruházkodás, a háztartás, a mezőgazdaság és az ipar istennőjének ajánlották fel. A kettő szentélyt végül a Kr.u. VII. század elejétől kezdték fokozatosan összekötni és eggyé építeni.
Amaterasu ábrázolása a művészetekben, és jelképei a shintōista hiedelemvilágban
A japán művészetekben Amaterasu Istennőt egy jóságos természetű istenként ábrázolják, és gyakran ül háttal Tsukiyominak, a Hold Istenének. Az ő kapcsolatuk sokkal kiegyensúlyozottabb és harmonikusabb, mint Amaterasu kapcsolata Susanōval. A kakasok a japán hiedelemvilágában Amaterasu beharangozó hírnökei, a hollók pedig a japánok hite szerint Amaterasu hírvivői. A már említett Ise Szentély is azért a legfontosabb szentély Japánban, mert azt Amaterasu Ōmikaminak ajánlották fel, és az Istennő legfőbb jelképét, a nyolcoldalú tükröt, vagyis a Yata Kagamit [八咫鏡] is itt őrzik a mai napig a hagyomány szerint, habár vannak eltérő források, melyek a tükör jelenlegi tartózkodási helyeként a Kashikodokoro Szentélyt jelölik meg.
Conrad Totman:Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest
Vörös Erika:Japán vallástörténet (ELTE BTK Koreai Tanszék) – PDF Anyag, Kelet-Ázsia Vallásai és Kultúrája, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Kelet-Ázsia Tanulmányok Szak, Budapest, 2020.
Az 1910-es Japán-Brit Kiállítás, és útja Budapestre
Írta: Varga Lilla, 2021. 06. 04.
Előhang
Miután Perry „fekete hajói” (1854) utat nyitottak a felkelő nap országába, a kapcsolatfelvétel lehetősége Japánnal nem szorult többé korlátok közé. Ennek köszönhetően természetes érdeklődés irányult Nyugat részéről Japán eleddig kevéssé ismert kultúrája felé. Mindez azonban Japán számára nem történhetett viharok nélkül; a nyitás és a gazdasági változások a már meggyengült sóguni rendszerrel szembeni feszültségek további táptalaja lett, és az addig fennálló hatalom megtöréséhez vezetett. 1868 elhozta a Meidzsi-kort és a restaurációt, mely véget vetett a 700 éves sóguni rendszernek.
Az országon belül folyó hatalmi harcokba Franciaország és Anglia is belenyúlt, Japán pedig hirtelen a világpolitika sodrásába került. A szigetország azonban nem kívánt Ázsia gyarmatosításának következő állomása lenni az európai nagyhatalmak szemében, ezért rendkívüli ütemben modernizációba kezdett az európai országok mintájára, és a gyarmatosított helyett a gyarmatosító szerepét szándékozott magára ölteni.
Ezt az elhatározást követte az I. világháborúig a japán-kínai háború (1894-95), a japán-orosz háború (1904-1905) és Korea megszállása (1910).
Annak érdekében, hogy politikai és gazdasági erődemonstrációja mellett a japán kultúra is kellően megragadja Európa figyelmét, Japán már 1862-ben részt vett – ha nem is hivatalosan – egy londoni kiállításon, melyet 1873-ban a bécsi kiállítás követett, ahol Japán már hivatalosan is képviseltette magát, mint modernizálódó állam. 1910-ig 36 európai kiállításon vettek részt (beleértve a párizsi Világkiállítást is 1878-ban) – kultúrmissziós célok mellett, a fejlődés érdekében maguk is tanulmányozni kívánták a nyugati vívmányokat, illetve a kiállításokon való jelenléttel is lendíteni szerettek volna a japán exporton.[1]
Azonban a fent említett keleti frontos háborúi, melyeket győzelemmel zárt, megingatta a Nyugat szemében a szigetországról eddig kialakított naiv-romantikus képet, és a korabeli sajtóban több helyütt negatív felhanggal kezdtek nyilatkozni Japánról – a „sárga bestiáról” (ld. lent), mely erősödése Európát és a nyugati világot fenyegetheti.
Az Újság, 1910. 07. 29.
Az 1910-es londoni japán kiállítás ennek tükrében bírt kiemelt fontossággal. A kiállítás célja az volt, hogy a japán művészet, ipar, történelem és kultúra fejlődését reprezentálja, a „modern Japán” katonai sikereivel egyetemben, így bemutatásra került a gyarmatosított területek kultúráiból is egy szelet. Rendkívül gazdag volt tehát a kiállítás anyaga, melyek közt nemzeti kincsek ugyancsak helyet kaptak. Japán ezzel a kiállítással is helyre kívánta állítani európai renoméját, főként mivel háborús kiadásai miatt erősen megcsappant az államkincstár, annak érdekében pedig, hogy az ipari fejlesztésekbe tovább tudjon invesztálni, kölcsönt kívánt felvenni a britektől.[2]
Az Újság, 1910. 01. 19.
A Japán-Brit Kiállítás (1910) visszhangja a hazai sajtóban
Japán fenyegetés, úgymint „Ázsia az ázsiaiaké” – A korabeli hangok leginkább Japán rendkívüli ütemű fejlődését, győztes háborúit emelik ki, és bocsátkoznak ezek alapján messzemenő feltételezésekbe.
Czink Lajos, Japán kiállítás, Pécsi Napló, 1910. 07. 20.
A sok helyütt heves hangvételű beszámolók negatív japán-képe, és az ebből kiinduló keleti megszállás sötét jóslatai mögött a keleti országok egymáshoz való viszonyának, történelmük és kultúrájuk ismeretének korlátozottsága érződik – ennek tükrében egyenes következmény, hogy többen a japán kiállítást ezen Európát is magával sodró, idézve „öntudatra ébredt” Kelet erődemonstrációjának tekintette.
Czink Lajos, Japán kiállítás, Pécsi Napló, 1910. 07. 20.
Azonban a „vén Európát” (3) fenyegető „ifjú Japán” (4) általában véve sikeresen nyűgözte le épp úgy keserű szájízű, mint csodáló szemlélőit, biztosan találunk egy-egy elemet, mely általános tetszésnek örvendett, mint például a „törpe japán fák” (5), melyek úgy tűnik, minduntalan felhívták magukra a figyelmet.
Ivánfi Jenő, Japán Londonban, Az Újság, 1910. 07. 29.
A bonszai kultúra elragadtatta a szemlélőket, hiszen a fák itthoni „funkciójától” olyannyira eltérő, újszerű szerepük mintha csak szimbolizálta volna a kultúrák különbözőségét. A korabeli cikkeket olvasva az az érzés keríti hatalmába az embert, hogy a kiállításon részt vevők mind erre kíváncsiak, ezt keresik – a távoli, misztikus ismeretlenségbe burkolódzó, európai szemnek új, friss, izgatóan idegen és érthetetlen kultúra megnyilvánulásait. A „mást” keresik a kiállított világban – ha számukra eleget találnak, elégedettek, ha keveset, akkor kritikusabbak.
Míg az egyik tudósító felrója az európaias stílt, például hogy a jelenlevő japánok – a skanzen területének kivételével – európai öltözéket viselnek, a másik épp ellenkezően, a japán jelenlevők egyedi szellemiségéről ír, és pozitívumként emeli ki, hogy a japán stílus magát „európai szellem által átitatott (…), a maga eredetiségében, de stilizálva, tehát nem olyan túl bizarr alakban” (6) képviselteti.
A korabeli olvasóknak mégiscsak fejtörést okozhatott, hogy miként is képzeljék el, ezt a bár minden tudósítás szerint igencsak gazdag anyagban bővelkedő kiállítást – hiszen hol úgy nyilatkoznak róla, hogy a japán kultúráról, iparról és történelemről rendszerezetten, jól felépítetten nyújt átfogó képet, míg másutt épp ellenkezőleg, azt róják fel neki, hogy rendszerezetlenül, a bóvli és valós kulturális értéket magáénak tudó műtárgyak zavaros keverékével várja a látogatókat.
Az a bizonyos „teljesen japán szellem” (7) – A kiállítás múltra visszatekintő részei viszont egyöntetűen magukkal ragadták a tudósítókat – az 5., 7. és 8. századi műtárgyak; Buddha-szobrok, kisplasztikák és metszetek, valamint a felépített japánkertek.
Vasárnapi Újság, 1910. 09. 04.
A minden területen megjelenő művészi gondosság és precizitás lett az európaiak szemében Japán sajátja – lett légyen szó képző- és iparművészetről vagy gépiparról. A természethez való hozzáállásukat pedig a prezentált japánkertek sajátos hangulatában, a természetesség és a gondos, arányosságra törekvő tervezés harmonikus egységében látták megnyilvánulni.
Ugyancsak jellegzetesen „japáninak” érezték a természetábrázolás jellegzetességeit, egyrészt, hogy a részletek kiemelt figyelmet kapnak a művész részéről, másrészt pedig a virágrendezésben is szerepet kapó abbéli szándék, hogy az egyes ábrázolt vagy felhasznált elemek önmagukban is teret kapjanak – ez utóbbi megfigyelésből tudhatjuk, hogy valóban nem csupán a kifejezetten Nyugatnak szánt műtárgyak szerepeltek a kiállításon, hanem a valódi japán ízlést tükröző tárgyak is helyet kaptak. A nanban („déli barbár”) tárgyakat ugyanis a japánok kifejezetten a nyugati (elsősorban holland és spanyol) ízlésnek megfelelően túldíszítették, eltérően a belföldre készült tárgyak stílusától.
A kialakított kertek, a narai Kasuga templom élethű vörös kapuja, az évszakok váltakozását végigkövető „Egy év Japánban” részleg költői hangulatú természeti ábrázolása elvarázsolja a tudósítókat, és az „ifjú Japán” hirtelen mintha megöregedne az írók szemében.
Ivánfi Jenő, Japán Londonban, Az Újság, 1910. 07. 29.
Mindeközben a „japán szellemről” nem lebbent fel teljesen a „titokzatosság fátyola” (8), a benyomások és új ismeretek itthon tovább fokozták az érdeklődést a szigetország iránt.
A londoni kiállítás margójára – „Japán lakodalom Londonban”, Pesti Hírlap, 1910. szept. 10.
A Japán-Brit Kiállítás Budapesten
Radisics Jenő, a Magyar Iparművészeti Múzeum igazgatójának szervezésében aztán, akitől egyébként átfogó tudósítást közöltek a londoni-japán kiállításról a Vasárnapi Újság 1910. szep. 14-i számában, megszervezte a londoni kiállítás iparművészeti csoportjának Budapesten való bemutatásának lehetőségét is. A Londonban kiállított tetemes mennyiségű műtárgy három csoportban, három további országba kerültek; a bányászati szekció Torinóba, a természettudományi Drezdába, az iparművészeti (és utóbb a szépművészeti szekció egy része is) Budapestre. (9)
Vasárnapi Újság, 1911. 01. 22.
Mint a korabeli tudósításokból kiderül, a kiállítás japán művészeti oktatási anyagát ajándékba kapta a Magyar Közoktatásügyi Minisztérium, amiért cserébe pedig mi „magyar művészeti oktatást feltüntető műtárgyakat és rajzokat” (10) ajándékoztunk a japán államnak. A kiállítást az Iparművészeti Múzeum földszinti üvegcsarnokában, és az azt körülvevő folyosókon rendezték be, a Tokiói Festészeti Akadémia tanára, Kume szan vezetésével, japán szakemberek közreműködésével. A londoni kiállításról hozott, valamint Tokióból érkezett mesterséges fák és virágok, lampionok és díszítő elemek feleltek a hangulatért. Három csoportban állították ki a tárgyakat; volt egy szépművészeti rész, mely a japán állam tulajdonában lévő tárgyakat is felvonultatott (az értékes nemzeti kincseket azonban már Londonból hazaszállították), egy iparművészeti rész, mely számos bronz, porcelán, szövet, hímzés és lakkmunkát tartalmazott, és egy iparoktatás szekció (mely tárgyai Magyarországon is maradtak).
Radisics Jenő a kiállítás kapcsán tartott előadásán kiemelte a japánok „eltanulási folyamatának” egyediségét, miszerint anélkül tesznek magukévá új ismereteket, hogy „nemzeti jellemük megváltoznék” (11).
(A japán iparművészet), Budapest Hírlap, 31/18, 1911. jan. 21.
A budapesti kiállítás egyedi tervezésű plakátot is kapott, melyet Utagawa Wakana festőművész alkotása nyomán készítettek, melyen „magnólia-ágon csiripelő veréb látható” (12). 1911. január 15-én, délután öt órakor, Zichy János Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter köszöntőjével nyitották meg a kiállítást a nagyérdemű előtt, a közönség azonban már jan. 13-ától kezdve olvashatta a sajtóorgánumok hasábjain a tudósítók első benyomásait, így felkészülhetett, hogy „élvezete lesz belőle, okulása is”, amikor belép „ebbe a különös világba”, mely „idegen, de vonzó és barátságos”. (13)
Érdemes megjegyezni, hogy kiállításról íródott tudósítások itt-ott arra is törekednek, hogy olvasóikat kiműveljék a tárlat megtekintése előtt. Ennek az edukációs szándéknak talán legjobb példája a Budapesti Hírlap 1911. jan. 13-i számában található, ahol a „meglehetősen idegen, de azért minden ízében érdekes és szép művészet lelkéhez” kívánja közelebb vinni olvasóit Csányi Károly azáltal, hogy hol bővebben, hol tömörebben, de átfogóan kitér a bemutatott tárgyakhoz kötődő kulturális és történelmi háttérre. Ekképp nyújt betekintést a képtekercsek, fametszetek (elkészítési módozatukkal egyetemben), a bronzművesség fejlődése (említve a rá kiható Buddhizmust), a kardművészet elemei, a teaszertartás és hozzá kötődő iparművészeti tárgyak, a zománc- és lakktechnika világába, és zárja így sorait:
Csányi Károly, Japán iparművészet, Budapesti Hírlap, 1911. 01. 13.
Miként a londoni, úgy a budapesti kiállítás is a japán mesterember állhatatos, mindig művészire törekvő, igényes precizitást magáénak tudó jellegzetes képét elevenítette meg és égette köztudatba.
Az in-szei (院政 [insei]) politika lehetővé tette a visszavonult császár (dzsókó, 上皇 [jōkō]) számára, hogy magánfölddel (sóen, 荘園 / 庄園 [shōen]) rendelkezzen, valamint övé volt a jog, hogy tartományfőnököket nevezzen ki, akiknek ellenőrzési és haszonélvezeti joga volt az adott terület fölött, és mely pozícióra a dzsókó saját köréből választott embereket. Ennek köszönhetően viszont elmélyült a konfliktus a dzsókó, a Fudzsivarák, a nemesek és nagyobb templomok közt, akik saját védelmükre különböző „busicsoportokat fogadtak fel, mint szamurájokat” (Jamadzsi 1989: 115) (szamurai 侍 [samurai] – „közelében szolgáló”, az elnevezés onnan ered, hogy ezeknek a busi武士 [bushi] csapatoknak a tagjait a családfő köré csoportosult férfi rokonok, szolgák, parasztok tették ki). Ezáltal a busi csoportok megerősödtek, és befolyásosabb pozícióba kerülhettek – így volt a Taira 平家 (Kanmu Heisi) és a Minamoto 源家 (Szeiva Gendzsi) családoknál is.
Miért találkozhatunk egy-egy család többféle elnevezésével (Taira/Heisi)?
„A Heian-korszakban a tennó-család gazdasági terheinek csökkentésére szükségessé vált, hogy korlátozzák a tennó-nemzetség tagjainak számát. Ugyanis, ha egy herceg vagy hercegnő megszületett, járt neki a személyre szóló földbirtok. A hercegség megszüntetésével sok herceg és hercegnő udvari méltóságot kapott (…), és családja új nemzettséget, udzsit alkotott. (…) A Minamoto-udzsi és Taira-udzsi viselte közülük a legjellegzetesebb udzsi-neveket. Mivel több tennó is adományozta ezeket, a Minamotónak és Tairának több ága is volt. A Minamotók közül később a Szeiva tennó unokájától (…) származó Minamoto-család (Szeiva Gendzsi) emelkedett ki mint erős szamuráj család. A Tairák közül a Kanmu tennó fiaitól és unokáitól származó Taira-családok lettek kiemelkedő szamuráj családok. (megj. pl. Kanmu Heisi)” (Jamadzsi 1989: 92-93)
Családok harca a Hógen háborúban 保元の乱 [hōgen no ran]
Szép lassan kiélesedett az ellentét, mely a fent említett társadalmi csoportok közt feszült. A régensi családon belül, a Fudzsivarák közt széthúzás keletkezett a régensi cím öröklése miatt, a Kantó vidékén a megerősödött busi csoportok közt rivalizálás lépett fel, végül pedig 1156-ban Toba dzsókó halálával Szutoku dzsókó a visszavonult császár, és Go-Sirakava tennó (後白河天皇, 1127-1192) a császár, örökösödési vitába kerültek egymással, hogy melyikük fia legyen a következő uralkodó – és ez utóbbi fejlemény volt az a bizonyos utolsó csepp.
Szutoku dzsókó oldalán Fudzsivara no Jorinaga, Minamoto no Tamejosi és Taira no Tadamasza állt, míg Go-Sirakava tennó mellett Fudzsivara no Tadamicsi, Minamoto no Jositomo és Taira no Kijomori harcolt.
A harcban végül Go-Sirakava tennó csapata győzedelmeskedett – Szutoku dzsókót elűzték, Jorinaga meghalt a csatában, Tamejosit saját fia (Jositomo) ölte meg, míg Tadamaszával az unokaöccse (Kijomori) végzett. A Hógen háború fontos következménye volt, hogy a végrehajtó hatalom, a birtokkiosztás a szamurájok kezébe került.
„Hogen Heidzsi monogatari Ikuhómon [Júhómon] no zu”, Utagava Jositora, Edo kor (1603-1868), forrás
Taira no Kijomori 平清盛 és a Heisi hatalom
Habár Taira no Kijomori (平清盛 1118-1181) és Minamoto no Jositomo a Hógen háborúban egyazon oldalon, Go-Sirakava tennó mellett harcolt, a háború után a tennóKijomorit támogatta jobban, így a két harcos kapcsolata igencsak megromlott, míg végül Jositomo,Go-Sirakava és Kijomori ellen fordult – ez volt a Heidzsi háború 平治の乱 [heiji no ran]. Jositomo államcsínyt kísérelt meg, ami azonban nem járt sikerrel, és 1159-ben kivégezték. Fia, az akkor 12 éves Minamoto no Joritomo (源頼朝 1147-1199) csak a szerencsének köszönhette életben maradását, ugyanis nagyon hasonlított Kijomori mostohaanyjának fiatalon elhunyt gyermekére, így az asszony kérésére életben hagyták a fiút, és Izu-ra száműzték, ahol a Hódzsó család nevelte fel. (Később Joritomo felesége a híres „apácasógun”, Hódzsó Maszako lett.)
1167-ben Taira no Kijomori legfőbb személynök lett (daidzsó-daidzsin 太政大臣 [daijō-daijin] – ez volt akkoriban a legmagasabb udvari rang). Kijomori volt az első szamuráj származású, aki birtokolhatta ezt a címet, és ez volt az első eset, hogy egy, az akkoriban még a nemesek által aljanépnek tekintett vidéki busi-főnökből, udvari méltóság vált. Ezzel pedig a Kiotói udvarban az irányító szerepet a Taira család 平家 (más néven Heike/Heisi) vette át. A Heisi hatalmatRokuhara hatalomnak is hívják, mivel a család Rokuharában (Kiotó keleti részén) telepedett le. A Rokuhara hatalom az első busi hatalom, de mivel gazdasági alapjaiban nem hozott nagy mértékű változást, átmenetnek tekintik az ókori tennó állam és a középkori bakufu-rendszer (sógunátus) között (Jamadzsi 1989: 119). A Tairacsalád felemelkedését és bukását a Heike monogatari 平家物語 beszéli el.
A Minamoto család és a Taira család harca 源平合戦 [genpei kassen]
Mint fentebb említésre került, Taira noKijomori megkímélte Minamoto noJositomo fia, a fiatal Joritomo életét, akit Izu szigetére száműztek, ahol is a Hódzsó 北条氏 család vette gondozásába.
Kijomori ezek után mind nagyobb hatalomra tett szert. Az általa vezetett új hatalmi rendszer, a Rokuhara/Heisi hatalom azonban előbb-utóbb kivívta mind a nemesség, a templomok de még a busik ellenszenvét is. Mikor Kijomori 1179-ben fellépett az akkor már visszavonult császárként működő Go-Sirakava ellen és házi őrizetbe kényszerítette a dzsókót, valamint 1180-ban lemondatta Takakura tennót, hogy saját unokája, a 2 éves Antoku tennó lépjen a helyébe, Go-Sirakava egyik fia, Mocsihito herceg levelet küldött szét azoknak a földbirtokosoknak, akik nem voltak Kijomori hívei, és lázadásra szólította fel őket. Ezt a megmozdulást azonban Kijomori könnyedén leverte, és a Tairák támadást indítottak a levél címzettjei ellen – azok ellen is, akik nem vettek részt a lázadásban. Ez volt a Genpei háború kezdete 1180-ban. Az így a Tairákkal szembe került busi családokat a Kantó vidékén Minamoto no Joritomo fogta össze, a lázadás egyik fő vezetője azonban 1183-ig még Joritomo nagybátyja, Josinaka volt. 1181-ben Kijomori betegségben elhunyt, 1183-ban pedig Josinaka kiűzte Kiotóból a Heisiket. 1184-ben, az Icsi-no-taniütközetben 一ノ谷の戦い [ichi-no-tani] Josicune és Norijori, Joritomo két öccse győzelmet aratott a Taira sereg felett (Ld. Taira no Acumori), majd a nyugati tartományok felé menekülő, megmaradt Tairacsapatok után eredtek, mely üldözésnek a Dannouratengeri csata (1185) vetett véget, mely a Tairák vereségével zárult. (Ld. Taira no Kijocune) Ezen ütközetben a gyermek Antokutennó, édesanyja valamint nagyanyja (Hódzsó Maszako) is öngyilkosságot követtek el, a Minamotók győzelmekor a tengerbe vetették magukat.
Minamoto no Josicune (源義経 1159-1189) harcos szerzetese volt, azaz egy szóhei 僧兵 [sōhei]. Hatalmas termetű, legendás harcos, aki 999 kardot gyűjtött össze, legyőzött ellenfeleitől. Josicune azonban (a legenda szerint a tenguktól tanult tudásával) győzedelmeskedett fölötte egy párbajban, így Benkei meghajolt előtte, és a szolgálatába állt. A Tairák elleni háborúban számos csatát nyert meg Josicune és Benkei – egyik leghíresebb, sorsdöntő ütközetük a Dannoura tengeri csata volt 1185-ben, ahol megsemmisítették a Taira erőket. Számos legenda maradt fenn a két, páratlan harcos kalandjairól. A lenti kép Benkeit ábrázolja, ahogy a Taira katonák szellemével küzd a tengeren.
Joritomo 源頼朝 és Josicune 源義経, a Minamoto testvérek ellentéte
A Tairák felett aratott győzelem után, Joritomo mindent, amit Go-Sirakava dzsókó jutalom gyanánt felajánlott neki visszautasított, és visszatért Kamakurába, ahonnan építeni kezdte hosszabb távú tervei alapjait a hatalom tényleges átvételére. Josicune azonban elfogadta a dzsókótól a kebiisi 検非違使 [kebiishi] tisztségét (rendőri és igazságügyi vezető), melynek köszönhetően megromlott a két testvér viszonya. Go-Sirakava dzsókó meg akarta állítani Joritomo hatalmi törekvéseit, ezért Josicune császári parancsot kapott bátyja elfogására. Mivel azonban Joritomo mellett számos busi család állt, Josicune küldetése kudarcba fulladt, és a dzsókó visszavonta Joritomo elfogatására kiadott parancsát, sőt legitimálta Joritomo számára a Heisik megmaradt csapataival egy kalap alá véve öccse üldözését is, mely során Joritomo engedélyt szerzett arra is, hogy saját embereiből kinevezett felügyeleti erőt is elhelyezzen a tartományokban és magánbirtokokon (védnököket sugo守護 [shugo] és intézőket dzsitó 地頭 [jitō] nevezett így ki). (Jamadzsi 1989: 124)
Josicune végül Mucu-ba menekült, ahol Fudzsivara no Hidehira fogadta be és bújtatta el, majd 1187-ben, mikor Hidehira meghalt, Josicunéra hagyta Mucu kormányzását. Ez utóbbi intézkedés Hidehira örökösének, Fudzsivara no Jaszuhirának kevésbé nyerte el a tetszését, aki így felfedte Josicune rejtekhelyét Joritomo és a kamakurai hatóságok előtt. 1189 júniusában Fuzsivara noJaszuhira és emberei megtámadták Josicune otthonát (koromogava no tacsi). Benkei a ház előtt harcba szállt a támadókkal, és feltartotta őket, mely idő alatt Josicune megölte feleségét, gyermekét, majd szeppukut 切腹 [seppuku] követett el. Josicune fejét elvitték és közszemlére tették Kamakurában.
Josicune kapta meg először a hóganbiiki 判官贔屓 [hōganbiiki] címet, mely jelentése: „részvét a parancsnok iránt”. Olyanok kapják azóta ezt a címet, akik egy eleve vesztes ügyért harcoltak, vagy fényes karrierjük hirtelen, tragikusan ért véget. (Ld. Amakusza Siró)
Joritomo a maga köré gyűjtött busikat „családi embereknek” azaz gokenin-nek 御家人 [gokenin] nevezte, és ellenőrzésükre megalapította a szamurai-dokoro 侍所 [samurai-dokoro] hivatalt. Új intézői posztokat hozott létre, melyek a katonai-rendőrségi ügyeket, az adószedést és a földek ellenőrzését látták el. Ezeknek a posztoknak a vezetői a gokeninek közül kerültek ki, így Kamakura-úr 鎌倉殿 [kamakura-dono], azaz Joritomo valójában az egész ország fölött kormányzói hatalommal bírt – így kezdődött el a Kamakura-kor (1192-1333).
Az ekkor irányító hatalmat Kamakura bakufu-nak nevezik, habár a „bakufu” eredetileg a „hadjáratban lévő hadvezér táborát” jelentette, azonban Joritomo felemelkedésével a kamakurai Joritomo-rezidenciát kezdték el bakufunak hívni, majd ezután nyerte el jelentését a „busik vezére által kialakított hatalom” értelmében (a „bakufu” mint a „sóguni kormányzat” elnevezése a 17. században alakult ki).
JoritomoGo-Sirakavadzsókó halálának évében, 1192-ben megkapta a szeii-taisógun征夷大将軍 [seii-taisōgun], „barbárhódító nagy generális” címet – ezzel pedig kezdetét vette az a sóguni politika, mely aztán 700 évig meghatározó volt.
A Heian-kor végét, három időponttal is szokás datálni;
1156: a Heian-kor végét a Hógen háború jelenti, mely végkimenetele alapvetően rendítette meg az in-szei poltikát, mely a Heian-kor meghatározó politikai rendszere volt. 1180: a Heian-kor végét a Genpei háború kezdete jelenti, Go-Sirakava őrizetbe vételével, Takakura tennó lemondásával, Antoku trónralépésével. Antoku tennó, Taira no Kijomori lányának és Go-Sirakava fiának (Takakura tennó) gyermeke, ekkor 2 éves. Kijomori ezen irányú hatalomátvétele volt a Minamoto lázadás egyik fő mozgatórugója. 1185: a Heian-kor végét a Dannoura tengeri csata jelenti, melyben Antoku tennó az életét veszti, és a Heisi erők felett végleges győzelmet aratnak.
A dátumok arra is rámutatnak, hogy Kijomori hatalomátvételi törekvéseivel fémjelzett Heisi uralom (ca. 1167-1185), mely átmenetet képez a tennó-állam és a bakufu-rendszer között, kérdéses, hogy a Heian-korszakhoz tartozó időszaknak tekinthető-e.
A japán középkorról rövid összefoglaló (melyben átfogóan kerül bemutatásra, miként alakult az egyes korszakok változása a Kamakura-kortól, a hadakozó fejedelmek korának végéig) egy előző cikkünk bevezetőjében olvasható: https://www.hibiki.hu/2020/06/08/hadakozo-fejedelmek/.
A Kamakura kor (1185-1333) vége felé az addig elsősorban szórakoztató funkcióval rendelkező szarugaku és dengaku zenés-táncos műfajok lassan kiforrtak, majd miután tartalmuk is irodalmi szintre emelkedett, ún. „nemes művészetekké lettek”. Az így kialakult szarugaku no nó és dengaku no nó összeolvadásával pedig létrejött a ma is ismert nó színház.[1]
A nó főszereplője a site. Attól függően, hogy a site milyen szerepet játszik, beszélhetünk isten, harcos, asszony, őrült és démon típusú nó darabokról. A klasszikus nó előadás során mind az öt típus színpadra került egymás után, egyszer megszakítva egy szórakoztató, könnyed hangvételű ai kjógen (azaz ’köztes’ kjógen) előadással, melyben egy mesélő közérthető módon összefoglalta, mi történt eddig a darabban. Ez alatt a nem valós – de lényegében szünetnek tekinthető idő alatt (nakairi) van ideje átöltözni a sitének a jelenet előtt, melyben előadja utolsó táncát, a szatorit (melynek eredete a kagurához köthető), ami a darab megvilágosodást rejtő katartikus pontja.
A tánc rendkívüli erővel hat a nóban, mivel a színész „a maszk segítségével a testbe szorítja le a gondolatot” (Vihar 1994: 54.), tehát míg az arc adott jelentéstartalommal bír, az érzelmi és gondolati sokféleséget, változást és dinamikát a test fejezi ki. A kettő együtt transzcendens hatást kelt, és a néző aktív figyelmét követeli, aki a tömör és monoton szöveg mellett a site és vaki (mellékszereplő) non-verbális jelrendszerét értelmezve nem csak a cselekménysort vizualizálja, hanem már eleve a cselekmény, érzelem és morál hármasa a maga komplexitásával egyszerre aktivizálja az értelmet. A minimalizmus a nóban azt is jelenti, hogy mindennek jelentése van. A színészek legapróbb mozdulataitól, a maszkon és jelmezeken – azok felvételével, levételével, viselésével kapcsolatos szokásokon át, a színpad kialakításáig, mindenben megtaláljuk a szertartásossággal karöltött szimbolikusságot.
2001 óta a Nógaku 能楽, az ének és tánc alapú nó, valamint a párbeszéden alapuló, humoros kjógen párosa az UNESCO Kulturális Világörökség része.
Maharoba Karamatsu Nó Színház, Daisen-shi, Akita pref., forrás
A Cucsigumo eredete
A „cucsigumo” 土蜘蛛 [tsuchigumo] eredetét ha tekintjük, a Jamato-korig (i.sz. 3-4. szd. – 7. szd.), a japán ókorig kell visszamennünk. Azon lakosok elnevezése volt ugyanis a cucsigumo, akik nem tartoztak a Jamato-udvarhoz. A Kodzsiki és a Nihonsoki leírása szerint (mely két forrás, tartsuk szem előtt, a Jamato-udvar szemszögéből szemléli a helyzetet), a cucsigumók különböztek a Jamato-udvarbeliektől, hosszabb karjuk és lábuk volt, szívesen éltek barlangokban – ezért is hívták őket „földi póknak” –, és kevésbé művelt, barbár bennszülötteknek tartották őket. A cucsigumo törzs egyébként békében élt, mígnem azonban a Jamato-udvar felszámolta őket. A Hizen no kuni Fudoki ír arról a történetről, miszerint Keikó császár hosszú üldöztetés után végül megölte Jaszome hercegnőt, a törzs vezetőjét az Omina hegyekben – ezek az információ-töredékek valószínűleg mind hozzájárultak a Cucsigumo, az alakváltó, és gyönyörű nő képét is felöltő szellem-pók történetének kialakulásához.
A Cucsigumo szósi emaki 土蜘蛛草紙絵巻 [Tsuchigumo sōshi emaki] egy, a 14. században született képtekercs, mely a „földi pók” történetét meséli el. A lenti képen az a jelenet látható, melyben Minamoto no Raikó (Jorimicu 948-1021) és Vatanabe no Cuna (953-1025) legyőzvén a pók-szellemet felvágják azt, és a Cucsigumóból számtalan koponya ömlik ki.
A képtekercsen olvasható történet eredetileg otogibanasi, おとぎ話 [otogibanashi], majd miután illusztrálva lejegyezték otogizósi お伽草子[otogizōshi] volt. Az otogizósi rövid japán prózai művek gyűjteménye (mintegy 400 darab), melyeket elsősorban a Muromacsi korszakban (1392-1573), de a 14. század elejétől a 17. század elejéig bezárólag jegyeztek le. Az eredetileg szájhagyomány útján terjedő szórakoztató történeteket (otogibanasi), illusztrációval együtt vetették papírra. Az otogizósi történetek közt változatos témákat találunk; a nemességhez, a papokhoz és valláshoz, harcosokhoz, a hétköznapokhoz, idegen világokhoz, vagy természetfeletti lényekhez kapcsolódó történeteket meséltek el. A Cucsigumo szósi a harcos és a természetfeletti kategóriához köthető.
A 15. században aztán megszületett a Cucsigumo c. nó darab is, mely forrásainak a Nihonsokit és a Heike monogatariban olvasható Curugi no makit, a „Kard fejezetét” tekintik. A nó darab, az alakváltó gonosz „földi pók” története a későbbiekben számos műre lett hatással.
„Egy napon, két bátor harcos, Minamoto no Raikó és Vatanabe no Cuna egy levegőben lebegő koponyát láttak. Követve a különleges jelenséget egy ősi, lepusztult kúriába jutottak, ahová először Raikó egymaga lépett be. Különös teremtményekkel találta szemben magát; egy 290 éves öregasszonnyal, egy három láb (kb. 1 m) magas, feltűnően nagyfejű nővel, és számos állatnak tetsző teremtménnyel. De ezen nőneműnek tűnő lények közt volt egy igazán gyönyörű asszony, akinek szépsége Raikó-t rögtön elkápráztatta. Az asszony viszont egy fehér, felhő-szerű gömbölyded labdád dobott a férfi felé. Raikó válaszul előrántotta kardját, és megsebezte az asszonyt, mire az köddé vált. Cuna, Raikó segítségére sietett, és meglepetten vették észre az asszony hűlt helyén a padlón csillanó hófehér, hatalmas vértócsát. Követve a vérnyomokat végül Raikó és Cuna eljutottak messze a nyugati hegyekbe, ahol egy hatalmas, 200 láb (kb. 61 m) magas teremtménnyel találkoztak. A szörnynek mintha nem lett volna nyaka, és számos láb meredt elő a testéből. „Szörnyű fájdalom ég a testemben kardod nyomán.” Mondta a teremtmény, majd a nekitámadó két férfi támadásait kivédve, harcba elegyedtek egymással. A harc a teremtmény halálával végződött, akit Raikó egy csapással lefejezett. Amikor felnyitották a teremtmény lágyékát, számtalan kisebb, hat-nyolc éves korú gyermek méretével egyező nagyságú pók ömlött ki a húsból. A lény hasából pedig számos koponya került elő. A harcosok sírt ástak, melyben tisztelettel eltemették a koponyákat, végezetül pedig felgyújtották a lény fészkét.” (Reider 2013: 57-58.)
A nó darab kiinduló pontja Raikó ismeretlen eredetű betegsége. Egy Kocsó nevezetű szolgáló, aki valójában maga a Cucsigumo, [2] Raikónak nap-nap után gyógyszert hoz, ami azonban nemhogy segítene, de tovább ront a harcos állapotán, mindeközben pedig a férfit megbabonázza a szolgáló szépsége. Egy éjjel aztán egy érdekes pap tűnik fel Raikó ágya mellett, és selyemszállal igyekszik betekerni Raikó testét, aki viszont híres kardjával, a démonölő Hizamaruval (melyet a szörny halála után Kumokirinek (pók-vágónak) nevez át) megsebzi a papot. Kiderül, hogy Raikó betegségét ez a furcsa lény okozta, akinek valós alakja egy pók-szellem, melyet Kacuraki hegyeiben ölt meg a császár serege még réges-rég. Raikó harcosa követi a sérült pók nyomát, és megöli a pók szellemét.
A pókot bosszúszándék vezérli, azért betegíti meg és próbálja megölni a híres harcost, hogy ezzel meggyengítse a császár erejét. Minamoto no Raikó legendás harcosként maradt fenn az irodalomban, állítólag démonűző és szörnyvadász is volt, számos történet őrizte meg hőstetteit, ezeknek egyike a Cucsigumo legyőzése.
A cucsigumo, ez a pókszerű, alakváltó jókai jelképezi a helyi törzset, Minamoto no Raikó és harcosai, a császár emberei, pedig a jamato-udvart képviselik. A két – érdekeiben és valószínűleg szokásaiban eltérő – oldal harca elevenedik meg és válik időtlenné a nó darabban, mely időtlenségnek köszönhetően más-más korokban ugyanúgy aktualitást nyerhet a történet. A régi feljegyzések, mint a Nihonsoki, Kodzsiki, vagy Heike monogatari történeteinek egyike tehát ekképp, a művészet vadregényes útján a mai napig elevenen él.
Ajánló:
A japán színház Magyarországon, bibliográfia, összeállította: Koósz István Nó, kjógen, rakugo, bunraku, kabuki… Japán színi előadásokról nyújt bőségesen adatot az alábbi mű, melyben megtalálható a japán színházhoz köthető hazai recenziók, valamint az itthon szerepelt japán tematikájú darabok előadásainak listája.
A könyv az alábbi linken érhető el: A japán színház Magyarországon_Koósz István
[1] Kokubu Tamocu, A japán színház, Gondolat, Bp., 1984. [2] Keiko Kimura, A Female Monster in Medieval Japan: The influence of Otogizōshi “Tsuchigumo Sōshi” on noh play Tsuchigumo, 学習院女子大学 紀要 第19号, URL: https://core.ac.uk/download/pdf/292915996.pdf
葛 -くず [kuzu] – Kudzu nyílgyökér (Pueraria montana). A pillangósvirágúak családjába tartozó faj, futó/terülő növény. Erős napfényben és árnyékos helyen is könnyedén megél, a szárazságot és a fagyot is jól bírja. Még ha a fagy el is pusztítja a növény nagy részét, mélyen a föld alatt az akár 1 méteres tárológyökérből újból képes kihajtani.
葉 -は [ha] – levél
Kuzunoha a japán mítosz-kultúra egy igen fontos alakja, ő volt ugyanis a híres onmjódzsi (jós, mágia-értő, szelleműző), Abe no Szeimei édesanyja.
Történetét eredetileg 1734-ben I. Takeda Izumo írta bunraku (bábszínház) színpadra Asija Dóman Óucsi Kagami címen, és mivel a darab hatalmas sikert aratott, már egy évvel később, 1735-ben bemutatták kabuki darabként is.
A hadakozó fejedelmek korszakának végével, hosszú idő után béke köszöntött Japánra. Tokugava Iejaszu országegyesítése véget vetett a kisebb uradalmak közti állandó harcoknak, viszonylagos nyugalmat nyújtva a népnek. Ennek következményeképp volt idő, energia és pénz arra, hogy a művészet és kultúra kibontakozhasson, az urbanizációs folyamatok pedig kiváló hátteret nyújtottak a színházi, képzőművészeti és irodalmi élet fellendülésére. Természetesen a korszak-kritikának ugyancsak teret engedett a hosszú, nyugalmasabb időszak, melyet az Edo-kor fémjelez, és 1603-tól 1868-ig, a Tokugava sógunátus bukásáig, a Meidzsi restauráció kezdetéig szokás datálni.
Az ukijo-e 浮世絵 (fanyomat) festészeti stílus virágzása is az Edo-korhoz köthető. Az ukijo-e képek témájukat tekintve is reprezentálják a művészeti fellendülést – a „lebegő világ” múlékony, törékeny, titokzatos csodáit elevenítik meg, és a legendák a kabuki színpad mellett az fametszeteken is életre keltek.
浮く [uku] – lebegni, vidámmá, bizonytalanná válni 世 [yo] – világ, élet, korszak, időszak, társadalom 絵 [e] – festmény, kép
Kuzunoha története ebben a korban terjedt el, és vált rendkívül népszerűvé. A róka-szellem fájdalmasan végződő szerelme az ördögűzővel, harmonikus életük, sorsban rejlő múlékonysága nem véletlenül vált a színpad, és a festészet kedvelt témájává.
Az Abe, egy nagyon régi klán, már a Nihonsoki-ban (720) is említésre kerül az eredetük. A Heian korban (794-1185) jutottak először jelentős politikai szerephez, mely a kor elején felfelé, majd a közepe táján lefelé ívelt. Az Abe család Észak-Honsún telepedett le, és fokozatos erősödésével idővel függetlenségre törekedett. A 11. század közepére nyíltan szembeszegültek az udvarral, és megtagadták az adófizetési kötelezettséget Kiotó felé. 1051-ben végül a császári udvar a Minamotókat küldte az Abe lázadás elfojtására, ezt nevezték később a „korai kilenc éves háborúnak”, mely során fontos fordulat volt 1057-ben Abe no Joritoki halála, akivel Minamoto no Jorojosi végzett. A „kései hároméves háborúban” újfent felütötte fejét a lázadás az Abe család részéről, Joritoki fiai, Munetó és Szadató próbálták visszaszerezni a család dicsőségét, azonban ez is vereségükkel végződött 1062-ben, és Észak-Honsú felett a Fudzsivara család vette át az uralmat.
Innentől kezdve a történelem további sodrásában számos más család is Abe névvel rendelkezett, így nehéz megmondani, kik azok, akik ennek a főágnak a leszármazottai. Az Abe név az Edo korban merült fel ismét fontos politikai szerepben, mivel a Tokugava sógunátus egyik központi tisztségét, a ródzsú-t azaz „vének tisztségét” viselte a család több tagja is.
Abe no Szeimei, az egyik leghíresebb tagja volt a családnak, és a Heian kor elején tevékenykedett, amikor is még az Abe család karrierje felfelé ívelt. A korszak egyik hivatalának, az onmjórjó-nak a vezetője volt, mely hivatal adott teret a jóslást, okkultizmust, természettudományokat keverő kozmológia, az onmjódó számára. Alakját számtalan legenda övezi, melynek oka részben az is lehet, hogy a kor jellemzőivel ellentétben, ő elég sokáig, több mint hatvan évet élt; 921-1005 között.[1] Személyét övező legendák egyike az is, ami születéséről szól, mégpedig, hogy nem emberi anya szülte, hanem egy hófehér rókaszellem, azaz kicune adott neki életet.
Felmerülhet a kérdés, volt-e szándékoltság, vagy politikai utalás abban, hogy Kuzunoha és Abe no Szeimei története olyan sikert futott be a 18. században – abban a korban, mikor az Abe család újra politikai szerepet töltött be a sógunátusi rendszerben, mely a császársággal szemben a valódi hatalmat gyakorolta.
Kuzunoha története
Az „Asija Dóman Óucsi Kagami” a következőképp meséli el a rókaszellem és Abe no Szeimei születésének történetét:
Abe no Jaszuna, Kamo no Jaszunarionmjódzsi tanítványa volt, és szándékában állt feleségül venni mestere örökbefogadott lányát, Szakaki no Mae-t. Azonban valaki (Szeimei későbbi nagy ellenfele Asija Dóman) ellopta Jaszunari értékes varázstekercseit, melyek Szakaki no Mae gondjaira voltak bízva. A lány azért, hogy tisztára mossa becsületét a lopás miatt, öngyilkosságot követett el. Abe no Jaszuna-t megőrjítette a bánat, hogy elvesztette kedvesét, és magányosan vándorútnak indult, mely útja során az elméje fokozatosan kitisztult. A Sinoda erdőben aztán Jaszuna megmentett egy hófehér rókát, akit vadászok üldöztek. A róka hálából Szakaki no Mae húgának, Kuzu no Ha-nak alakját magára öltve kereste fel Jaszuna-t, aki végül beleszeretett és feleségül vette a lányt. (Más feldolgozásokban ez a rész úgy is szerepel, hogy Jaszuna sebet kapott, mikor megmentette a rókát a vadásztól, és hálából, hogy megmentette, a róka asszony-alakot felöltve ápolta a férfit. Jaszuna ezen időszak alatt szeretett bele a róka-asszonyba, majd miután felgyógyult, feleségül vette.)
A házaspárnak később fia született, Dódzsi (Szeimei gyermekkori neve). A fiú eleven volt és akaratos, örömét lelte a vadászatban, egyre-másra apró rovarokat és állatokat kapott el és evett meg. Kuzunoha szomorúan látta be, hogy ez annak a jele, fia megörökölte tőle a róka ösztöneit. Egy nap aztán a sors bekopogott az ajtón – az igazi Kuzu no Ha és szülei meglátogatták Jaszuna-t, ezáltal pedig lelepleződött a róka-asszony titka. Kuzunoha búcsúlevelében azt írta; „Ha keresni akarsz, gyere el a Sinoda erdőbe” – írás közben az asszony keze már manccsá alakult, szájába vette az ecsetet és úgy fejezte be az írást. (Más feldolgozás szerint a róka-asszony titka úgy lepleződik le, hogy fia megpillantja egyszer, mikor átalakul.)
Jaszuna és a fiúk felkeresték az asszonyt, és könyörögtek neki, hogy térjen vissza, azonban a róka, aki istenek hírnöke, nem maradhatott tovább az emberek világában. Megígérte viszont fiának, hogy mindig figyelni, ügyelni fogja a lépéseit. A darab végül Szeimei és fő ellensége, Asija Dóman közti csatával zárul.
A teljes színdarabot ritkán játsszák le egészében, leggyakrabban kultikussá vált jeleneteket mutatnak be, mint mikor Kuzunoha elválik fiától, vagy Jaszuna őrületét, mely külön tánccá alakult az idők során, és a kijomoto-stílus egyik jellegzetes példája.
Az oszakai Kuzunoha szentélyt, melyet a rókaszellemnek ajánlottak, a mai napig látogatják, és gyakran imádkoznak itt a gyermekekért.
Interjú Szöllősi Gézával – chat-diskurzus a japán társadalomról, történelemről, politikáról és kortárs kultúráról
Írta: Vadász Fruzsina, 2020. 12. 20.
Szöllősi Gézával, lapunk első időszaki lapszámának megjelenése után ismerkedtem meg, egy közös ismerősünkön, Salát Gergely Tanár Úron keresztül. Nem kicsit örültem az érdeklődésnek egy olyan, nemzetközi művészeti projekteket is megvalósító művész irányából, aki a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem után a Pécsi Tudományegyetem Zenei- és Vizuális Művészeti Szakán végzi a PhD-ját, és olyan díjakat is bezsebelt, mint a „Best Trash” Díjat, ami a „Hungarian Music Video Parade” rendezvény egyik díja, vagy a „Legjobb Díszlet” csoportos díját a Magyar Filmhét keretén belül. Ez csak pár díj a sok közül, a teljes felsorolást ITT lehet megtekinteni.
Bizarr vizuális művészetében szobrokat gyárt, grafikákat tervez, fényképeket készít és videókat forgat. Nem riad vissza a politikai eszmék, a vallás- és hitvilág újragondolásától; https://www.gezaszollosi.com/new-deities/, az állatvilág teremtményeinek átformálásától; https://www.gezaszollosi.com/my-pets/, és attól, hogy szürreális módon fordítsa ki a hagyományos világról alkotott képünket.
Saját honlapján publikált művészeti projektjei közül a „Suzuka and her Friends” című az, ami kifejezetten Japánnal foglalkozik, és azon belül is a modern japán nőisséggel. Számomra, egy keresztény gimnáziumban és egyetemen okított lánynak, kicsit „túl erősre”, „túl bizarra”, vagy őszintén fogalmazva, „erőteljesen alternatívra” sikerült projekt, a modern japán nőszerepeket veszi górcső alá, erősen kihangsúlyozva a testiséget, és kiemelve olyan szexuális témákat, elemeket, amelyekkel a modern kori japán női szerepkör problémás oldalaira világít rá. A projekt munkái itt érhetőek el, ami amellett, hogy a nőszerepeket vizsgálja, érinti a japánok bábokhoz, babákhoz, robotokhoz való furcsa viszonyát is – https://www.gezaszollosi.com/suzuka/.
A beszélgetés hangulata, hangneme is olyan „lendületesen alternatív”, kicsit „bizarr” volt, mint Szöllősi Géza művészete maga, akivel az interjú folyamán arról beszélgettem, miért is szerelmesedett bele Japánba, és hogyan látja politikai-társadalmi-történelmi viszonylatokban a „Felkelő Nap Országát”. Továbbá szóba került az is, mik voltak a motivációi, hogy 2004-ben kétszer is ellátogasson az országba, hogy ott a rá jellemző stílusban fényképeken megörökítse azt, ahogy és amilyennek ő Japánt látta.
(A jelen cikk keretén belül felvonultatott fényképek is ennek a gyűjteménynek az elemei, a szerzőjük maga Szöllősi Géza.)
Szöllősi Géza: Project affair – T- and A., 2004.
Arra a kérdésemre; „Mi fogott meg Japánban?”, válasza a japán lányokra irányult: „A lányok – fiatal voltam, és csacska”.
V.F.: Milyenek a „japán lányok”?
Sz.G.:Cukik.
V.F.: Bővebben??
Sz.G.:Tudod milyenek… egyfelől a mi értelmünkben is konzervatívak, másfelől szofisztikáltabb világból, civilizációból jönnek, mint mi… meg számomra olyanok, mint valami kis cuki macska!, de ez régen volt.
Kiegészítés – a „kawaii”-ról
A „kawaii” egy, a szocializációs folyamat során már az óvodai-bölcsődei időszaktól kezdődően elsajátított, nemileg meghatározott viselkedésforma, amely a japán lányoktól elvárásként merül fel a gyerekkorban, és felmerülhet felnőtt korban is.
Etimológiai szempontból a „kawaii”, vagyis a „可愛い” jelentése: aranyos, cuki, édes, imádni való, tündéri, vki/vmi olyan, akit/amit babusgatni és szeretgetni érdemes. A kifejezés kulturális antropológiai 1999-es meghatározása Clancy-hez köthető, akit később, 2006-ban Yomota követett, aki a kifejezés szocio-kulturális, szocializációs aspektusait vizsgálta és mutatta ki. Az 1970-es évektől beszélhetünk „kawaii boom”-ról, vagyis arról, hogy a „kawaii” viselkedéskultúra és norma elterjedt Japánban – a legjellemzőbb példa erre a Hello Kitty. Masabuchi 1994-ben „kawaii szindrómáról”, vagyis „shookoogun”-ról beszélt, aki egyfajta társadalmi betegséghez, vagy társadalmi furcsasághoz hasonlította a jelenséget, ami hirtelen vált egy sokszámú követőt érintő társadalmi jelenséggé.
A „kawaii” elsősorban lányokra és nőkre jellemző extrém változata a „burikko”, vagyis az „ál-gyermekiség”. Ezt gyakran hozzák összefüggésbe a nemi szocializációs folyamatokkal, amikor is a kisfiúktól elvárt a „kakkoii”, vagyis a „jófej” / „cool”, a kislányoktól pedig az említett „kawaii” viselkedésforma/magatartás. Ennek értelmében az óvodai-bölcsődei nevelésben az óvó nénik „kiscsirkéknek”, vagy „kiskacsáknak” nevezik a fiúkat, a lányokat pedig „kisnyusziknak”, amikor sorba állítják a gyerekeket A „kawaii” viselkedési és kommunikációs forma, tehát a „cukin” való viselkedés, aminek része az aranyosnak vélt háziállatok, mint kiskutya és kiscica hangjának és viselkedésének, vagy egy aranyosnak vélt kisbaba gügyögéseinek utánozása a beszélgetés közben. Ugyanez a kommunikáció kiterjed az öltözködésre, tehát a divatra is, ami szerint a kislányos szoknya-blúz szett, pasztellszínű ruhák, smink, és az ehhez kapcsolódó masnis-fodros, cicafüles, nyuszifüles kiegészítők elvártak azoktól a lányoktól, akik a „kawaii” stílust követik.
A következő három japán nyelvű YouTube videón több információ is megtudható a „kawaii”-ról:
Forrás: Matthew Burdelski, Koji Mitsuhashi:„She Thinks You’re Kawaii”: Socializing Affect, Gender, and Relationships in a Japanese Preschool. In.: Language in Society, Vol. 39, No. 1 (Feb., 2010), pp. 65-93
V.F.: És most mi van? Mi az, ami változott?
Sz.G.:Csak annyi változott, hogy felnőttem… De nagyon megérintett a világ, a japán család, ahogyan élnek, az a város pedig [megj. Tokyō] fantasztikus, de nyilván nem lehetett volna valójában hosszútávon beépülni, mindig „gaijin” [megj. külföldi] maradsz, de lehet jó is volt így, ilyen „fehérnek”… Valahogy Gézát nehezen tudtam „eltéríteni” a beszélgetésünk „női narratívájától”, mert arra a kérdésemre: „Úgy értem, mi volt az, amiben megváltozott, hogy inkább Japán, mint a japán lányok érdekelnek?” a válasz egyszerű volt: „Ja, úgy nincs különbség: Japán = japán nők és fordítva”. Amikor pedig arra kérdeztem rá, hogy a samurai-kultúra mennyire vonzó a számára, egy érdekesen és szokatlan módon elutasító választ kaptam:
V.F.: Ez a női narratíva kicsit bizarr nekem. … A szamuráj kultúra egyáltalán nem vonz?
Sz.G.:Az egyáltalán nem. Ez a japán macsóság – valljuk be – számunkra megmosolyogtató, aztán meg, ami a szegény japán fiúkból lett a nyugati (pop)kulturális offenzíva okán, hát…
V.F.: Miért?
Sz.G.:Hát nem sok szamurájjal találkoztam, inkább olyan hidrogénezett hajú srácokkal… mi is nevük?
V.F.: Pedig nálunk is van betyár-kultúra.
Amikor a yakuzára kérdeztem rá, akkor már előkerültek a társadalmi-politikai és történelmi témák is, az egyéb popkulturális szokások, és az érzékenyebb, talán „18+ karikás” kérdések is:
V.F.: És a yakuza?
Sz.G.:A japánok alapvetően a mai napig megszállás alatt vannak, ezt azért valahol ők is tudják. Valamikor a 2000-es években jöttek fel – mi úgy mondanánk – a jobbosok, van is egy ilyen könyv: „Japán mondhat nemet”. De mostanság Kína miatt nem is bánják már, hogy így alakult, a lényeg, hogy a hátsó kertben ott várnak a F-16-osok, bár ők jobbakat tudnának gyártani, de ugye nem lehet… (repülőgépet nem fejleszthetnek ’45 óta…). Épp most néztem meg Takeshi Kitano, Outrage [megj. Autoreiji, Emésztő harag] c. filmjét. Nyilván, ilyen emberekkel [gengszterek, a szervezett bűnözés elemei] nem találkoztunk élőben, alapvetően egy lányos rendszerben mozogtunk. Japánosan kedvesek voltak mindig a körülöttünk lévők, pl. tartottam a mikoshi szentélyt is a vállamon pár percig, [megj. a mikoshi szentélyek a shintōista fesztiválok, szertartások hordozható szentélyei, amiket több ember a vállán hordozva szokott cipelni a fesztivál, vagyis a szertatás alkalmával] majd’ meghaltam, mert még slaggal is locsoltak ezerrel, de csak jófejségből, pont minket… [megj. egy mikoshi szentély elég nehéz, és a melegben való cipeléshez néha elkél „némi külső segítség”] Aztán meg jól néznek ki a „half” gyerekek, ismerek is egy párat…
V.F.: Az egyik volt barátom is emlegette a „haafu”-ket. Aranyosak állítólag, azonban azt is hallottam, hogy a „haafu”-ket nem tartják a japánokkal egyenrangú polgároknak. Te erről tudsz valamit?
Szöllősi Géza: Taku from Japan, 2004.
Kiegészítés – a „haafu” gyerekekhez és a „gaijin”-okhoz
A „haafu”, vagyis „half” gyerekek a félig-japán, félig-fehér [ritka esetben fekete] (európai vagy amerikai) gyerekeket jelöli, akik „nem teljesen japánok, de mégis valahogy japánok”, a „gaijin” pedig azt a „külföldit”, aki „nem közénk, japánok közé való”.
Mindennek a megkülönböztetésnek a háttere az úgynevezett „uchi-soto”, vagyis a „belső és a külső tér” társadalomfelfogás, ami a Jōmon-kortól volt meghatározó Japánban. Ez egy különleges kommunikációs rendszert is magával hozott, ami szerint elkülönülnek a különböző tiszteleti nyelvek a köznyelvtől, ami a „honne-tatemae” viselkedésben, tehát a „valódi vélemény – kifelé kommunikált vélemény”-ben is megnyilvánul. Eszerint a kommunikációs metódus szerint a világ egy belső és egy külső részre bomlik, amelyben a belső, vagyis az „uchi” körben helyezkedek el én, és a hozzám közelebb álló családi és baráti kör, amelyen kívül helyezkedik el a „soto”, vagyis a külső kör, akikkel én alkalmi, vagy folyamatos nem-személyes kommunikációt folytatok. Az „uchi” körön belül az „én” világa nem képez zárt egységet, hanem kiegészül a közeli családtagokkal, a közeli és bizalmas barátokkal, a legbizalmasabb kollégákkal. A kettő közötti határvonal egy erősen zárt vonalat alkot, nagyon nehéz a „soto” körből bekerülni az „uchi” körbe. Az „uchi” és a „soto” körökön kívül helyezkedik el az „ismeretlenek” köre, akikkel egy japán abszolút nem kommunikál, emiatt, ha egy japán véletlenül meglök egy ismeretlen embert az utcán, nem kér tőle elnézést. Mindez, vagyis az „uchi-soto” társadalomfelfogás megnyilvánul nemcsak a kommunikációban, hanem abban is, ahogy a személy a társadalmi helyzetét közvetíti, amilyen megjelenéssel és öltözékkel bír az illető. A „soto” kommunikáció emellett még megjelenik abban is, ahogy egy vevő és egy eladó a boltban egymással kommunikál, amikor is az eladótól a maximális figyelem és udvariasság az elvárt a vevővel szemben – Japánban az eladó köszönti a vevőt, és nem fordítva. Ugyanez a viszony az, ami meghatározza egy munkavállaló lojalitását a munkaadójával szemben, mert a munkaadó is valamilyen mértékben az „uchi” része.
Forrás: Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019.
Sz.G.:Hát most, hogy is mondjam… a japánok nem nagyon rajonganak a diverzitásért, és ezt nem is túlságosan szégyellik.
V.F.: Ezt hogy érted? Tudod, mi a Folyóiratnál nem feltétlenül ilyen megvilágításban szeretnénk megismertetni Japánt. Mármint nyilván, Japánnak árnyoldala is van, nekem az egyik kutatási területem pl. az atombomba-áldozatok kérdésköre, azonban mi nem csak a kritikát, hanem a szépet is meg szeretnénk mutatni …
Sz.G.:Az egyetlen nem „fehér” nép, aki effektív ellenállt a történelemben, és eljutott egy sajátságos, nem csupán lemásolt civilizációig, amely a miénknél (K. Európa) is fejlettebb, itt, a két ezer éves Limes határ partján, a periférián. Pedig ez a valóság, te is tudod. De azért cukik. Mondok egy példát. Ott vagyunk tengerparton a lányokkal, tanulgatjuk a szörföt egész nap, nem messze tőlünk egy filippínó család bandázik, mi simán odamentünk hozzájuk, söröztünk velük, pacsizunk, ugye alapból barátságos az a nép, de a japánok csak kamilláztak, mi a fenéért haverkodunk velük, mondtak is rájuk egy szót… Na mindegy. Nem akartalak elrémíteni, engem ezek a japán furi dolgok érdekeltek. De hát csinálták aztán a walkman-t is.
V.F.: Szerintem, az a fajta fejlődés, amit te említesz, inkább a protestáns etikához, és a Max Weber-i gondolathoz áll közel. És milyen „furi dolog” érdekelt? Mit értesz „japán furi dolog” alatt?
Sz.G.:Azt a… hogy hívták a hülye ruhákban mászkálókat? Meg a hentai-nak szánt teljes emeletnyi könyvesbolt-részleg? Olyan abszurd volt az egész. Például voltam egy délelőtt egy matiné vetítésen az anyukával, aki nyilván csak japánul tudott, egy moziban, ahol valami eszement amerikai vámpíros-szexes filmet vetítettek, és tele volt a moziterem csak 60+-os japán anyukákkal, meg én! Még tapsoltak is a film végén, mint itt anno ’80 előtt volt szokás….
V.F.: Igen, a cosplay versenyeket először nekem is szoknom kellett. …
Sz.G.: Na mindegy, régen volt.
Szöllősi Géza: Project affair – L. and I. and T., 2004.
Értelmezés – a „hentai”-hoz és a „cosplay”-hez
A „hentai”a japán animék, (rajzfilm) mangák, (képregény) és számítógépes játékok egy olyan fajtája, amely erőteljesen tartalmaz szexuális jeleneteket. Külön kategóriákban jelennek meg a férfi és női homoszexualitásról szóló művek, külön kategóriát jelent az, amit kezdő rajzoló alkot meg, és külön kategóriát az, ami különösen pajzán és buja tartalmat is megjelenít.
A „cosplay” kifejezés a „costume play” szóösszetétel rövidítése, az előadó-művészet egy olyan formája, amikor a résztvevők különböző jelmezeket öltve testesítenek meg egy-egy film-, rajzfilm-, képregényhőst, történelmi figurát, vagy egyéb ötleteket. Elég gyakori az is, hogy maga a jelmeztervező és jelmezkivitelező személy viseli a jelmezt, és saját maga alkot a jelmezhez illő előadói koreográfiát is. Versenyek is tartoznak hozzá, nemzetközi és nemzeti szinten egyaránt. Mindez egy ma már nemzetközivé terebélyesedő szubkultúrát alkot. Itthon a legrangosabb fórumoknak a MondoCon, az AnimeCon, a Budapest Comic Con, vagy a Fantasy Expo számítanak. Maga a „cosplay” előadó-művészet Japánból származik.
Forrás: MondoCon előadóként saját magam is hallottam az elsőnek említett fogalomról, a második fogalommal kapcsolatosan pedig tapasztalattal rendelkezem.
V.F.: Említetted egyszer Nankingot, ahol a japánok szörnyű mészárlást végeztek. Azt is, hogy Japán tulajdonképp a mai napig megszállt ország. Mi a véleményed Okinawáról és Hiroshimáról? És persze Nagasakiról?
Sz.G.:A csoda az, hogy milyen gyönyörű világot építettek azóta, ami most megint veszélyben van Fukushima és Kína miatt, pedig a japánok annyira igyekeznek – ha jól emlékszem, a megfelelő kifejezés a „dōzo-dōzo”.
V.F.: Tudod, Japán hadba lépését hivatalosan nem Hirohito rendelte el, hanem az a szélsőséges katonai kormányzat, amitől maga a Császár is félt.
Sz.G.:Ez a mostani oktatási narratíva, nem vagyok történész… Vicces, de milyen az, hogy mindig elmegy az aktuális Miniszterelnök a II. világháborús síremlékhez, valami „dzsindzsa”-hoz, (a Yasukini Jinja-hoz)? Ilyenkor a kínaiak mindig hőzöngenek. Mindenesre, csak próbáljuk behelyettesíteni a gesztust európai/magyar viszonylatba!
Kiegészítés – a Nankingi Mészárláshoz és a Yasukuni Szentélyhez
A Nankingi (Nanjingi) Mészárlást Conrad Totman, a Japán Hadsereg a II. világháborúban, a kínai fronton végzett tevékenységei közül a „legkirívóbb kegyetlenkedés”-nek bélyegezte, ami Kína Nanking (Nanjing) városában, a Kuomintang (Guomindang) Párt fővárosában zajlott 1937 decemberében. Az esetet „Nanjing megerőszakolása”-ként is szokták emlegetni. A becsült áldozatok száma 100.000 és 300.000 fő között mozog, a város épületeinek több mint egyharmada semmisült meg a támadásban, az emberi áldozatokra pedig a tömeges kivégzések és a több 10.000 szexuális megerőszakolás során került sor. Iwane Matsui adta ki a kegyetlenkedésekre a parancsot, akit később a Nemzetközi Hadbíróság előtt bűnösnek ítéltek. Az eset mementóként szolgál a mai napig Japán, a II. világháborúban elkövetett kegyetlenkedéseire, a Nankingi Mészárlás Emlékközpont gondozza ennek a szellemi örökségét.
A Yasukuni Szentélyt, vagyis a Yasukuni Jinja-t a Meiji Restauráció korszakában építették 1869-ben, eredetileg Tōkyō Shōkonsha néven, a hazájukért hősi halált haló katonák emlékére. A mai nevét 1879. június 4-én kapta. Később a Szentély kibővült az Első Japán-Kínai Háború (1894-1895) és a Japán-Orosz Háború (1904-1905) hősi halottainak emlék-sírhelyével is, és shintōista funkciója az volt, hogy egyrészt emléket állítson a hősi halottaknak, másrészt, hogy megvigasztalja a hősi halottak szellemeit. Az Állami Shintō azoknak a hősi halottaknak a lelkeit, akiknek síremléke volt a Yasukuniban, kamikká, vagyis istenekké emelte. A Szentély később kibővült a II. világháborúban elesett japán katonák síremlékeivel is, tehát a Szentély a II. világháborúban elesett katonák emlékhelyévé is vált. 1946. szept. 1-jén leválasztották a Shintōista Egyház Központi Hivatalától, független vallási intézménnyé vált, és a korábbiakból csak a „szellemvigasztaló” funkcióját őrizhette meg. Az első miniszterelnöki látogatásra 1951. okt. 18-án Yoshida Shigeru Miniszterelnök részéről került sor, amit 1975. aug. 15-én Miki Takeo Miniszterelnök látogatása követett, és mindez kialakította a japán miniszterelnökök látogatási szokását a Yasukuni Szentélybe.
Az első társadalmi és nemzetközi „felhördüléseket” az okozta, hogy 1978 októberében Matsudaira Főpap kezdeményezésére közösen eltemették 14 „”A” osztályú háborús bűnös” szellemét, előzetes társadalmi-politikai konzultáció nélkül, amit az is fokozott, hogy a Szentély vallási autonómiája, és politikától való függetlensége miatt ezek a szellemek is megkaphatták azisteni státuszt. A japán-kínai kapcsolatokat a II. világháború után rendező, egyik legfontosabb dokumentum, az 1972-es Japán-Kínai Közös Nyilatkozat lefektette, hogy a Kínai Népköztársaság a két nép barátsága érdekében lemond minden háborús kártérítésről. Ettől függetlenül azonban Nakasone Yasuhiro Miniszterelnök 1985. aug. 15-i Szentély-látogatása a II. világháború végének negyvenedik évfordulója alkalmából felbujtotta a kínai közvéleményt, és a kínaiak azóta is hajlamosak tiltakozni, amikor egy-egy japán miniszterelnök meglátogatja a Szentélyt. Habár a Szentély vallásilag autonóm módon cselekszik, és független mind a császári diplomáciától, mind akormányzati politikától, a nemzetközi, és első sorban a kínai közvélemény, a miniszterelnöki látogatást a japán háborús bűnök legitimálásaként értelmezik.
Forrás: Conrad Totman:Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest Encyclopaedia Britannica:Nanjing Massacre, Chinese history – https://www.britannica.com/event/Nanjing-Massacre Kuragane Kei:Yasukuni Szentély, avagy a politikai csatatér. In.: Salát Gergely, Szilágyi Zsolt: TRAUMÁK ÉS TANULSÁGOK A II. világháború öröksége a Távol-Keleten. Typotex Panta, Pázmány Nemzetközi Tanulmányok 8. Kötet, Budapest, 2017.
V.F.: Igen. A Yasukuni egy nagy gócpont. Tavaly volt 150 éves. Már sokat és sokszor említetted azt a tisztelet-érzést, amit Japán kiváltott belőled. Viszonylag összefoglaltan, mi az, ami a tiszteletet kiváltotta belőled?
Sz.G.:A civilizáció magas foka, az emberek közötti együttélést lehetővé tevő, messzemenőkig betartott (ki nem mondott) szabályok, és a keresztény moralitás teljes hiánya. Kérdezte az egyik lány, hogy bár nagyon szereti az európai képzőművészetet, de nem érti, miért is van az, hogy a képek 70%-án egy meztelen férfit kínoznak. És valóban igaz.
V.F.: Még jó volna többet beszélgetni, mert értékesnek és izgalmasnak tartom a tapasztalataidat Japánról. De akkor mostanra „oyasuminasai”.
Sz.G.:Ez, ha jól emlékszem, valami olyasmit jelent, hogy „jó éjszakát”?
V.F.: Igen. Jól emlékszel. Jó éjszakát kívánok!
Szöllősi Géza: Egao wo tamotsu, 2020.
Köszönet: Külön köszönet Salát Gergely Tanár Úrnak az összeköttetésért! (ありがとう。/ 谢谢.)
Források: Szöllősi Géza – https://www.gezaszollosi.com/ Matthew Burdelski, Koji Mitsuhashi:„She Thinks You’re Kawaii”: Socializing Affect, Gender, and Relationships in a Japanese Preschool. In.: Language in Society, Vol. 39, No. 1 (Feb., 2010), pp. 65-93. Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019. Conrad Totman:Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest Encyclopaedia Britannica:Nanjing Massacre, Chinese history – https://www.britannica.com/event/Nanjing-Massacre Kuragane Kei:Yasukuni Szentély, avagy a politikai csatatér. In.: Salát Gergely, Szilágyi Zsolt: TRAUMÁK ÉS TANULSÁGOK. A II. világháború öröksége a Távol-Keleten. Typotex Panta, Pázmány Nemzetközi Tanulmányok 8. Kötet, Budapest, 2017.
A Japán Uralkodói Családot szokták a legrégebb óta folyamatos vonalban uralkodó családnak nevezni, és kb. 2700 évvel ezelőttre datálják a család uralkodásának a kezdetét. A Japán Császárság pont emiatt egyedülálló, ráadásul az egyik legősibb monarchia, mert a dinasztia egyszer sem szakadt meg a története során. És mivel a Japán Császári Család uralkodása töretlen, a családot sem a médiában, sem a társadalomban nem szokták a családnevén említeni, ami a Yamato.
A japán mitológia szerint az első uralkodó Amaterasu Főistennőtől született. Mindez azonban inkább hagyomány, mint történelmileg bizonyított tény, ugyanis a Kr.e. 660-ban uralkodó Jimmu (Jinmu-Tennō), és az őt követő 14 császár valódi létezéséről csak a japán legendák és szájhagyomány révén van ismeretünk, a történelmi bizonyítottság a mai napig vitatéma, a hiteles forrásként emlegetett Nihon Shoki is csak homályosan ír erről a kérdésről. Azok, akik a hagyományban hisznek, azt mondják, hogy a Yamato Dinasztia több mint 2670 éves, amivel a világ legrégibb uralkodócsaládjának számít. A kínai krónikák által „wa országként” emlegetett ország sok helyen Yamatai Kokuként kerül említésre, ami az önmaga elnevezésében is szemantikailag tartalmazza a dinasztia nevét.
Mindezt tovább bővíti az a tény, hogy a történelem során más és más volt a Császári Családnak, vagyis a Yamato Családnak, és magának a Császárnak a szerepe is, azonban mindig a nemzet egységének a szimbólumát jelentette, és ez a mai napig is a legfontosabb szerepe. Elég hosszú ideig, a shōgunátus 675/682 éve [forráseltérés!!] során a Császári Ház a politikai vitáktól relatíve háttérben maradva biztosította az ország egységét és folytonosságát, ami 1868. január 4-én megváltozott, ekkor kapta vissza a Meiji Császár az uralkodói jogait, és azóta a Császári Család újra előtérbe került.
A Császári Család, és az általuk betöltött trón, a Krizantém Trón jelképe a krizantém virág, ami a nyugalom és az örök élet szimbóluma is. Emiatt nem csak a Yamato Család, hanem egész Japán szimbóluma is, a hatósági okmányokon, az útlevélen is szerepel a krizantém stilizált alakja.
Tulajdonképpen alig lehet töréspontról beszélni a család életében és történetében, volt egy olyan töréspont, ami de iure nem jelentett töréspontot, de facto viszont igen, és volt egy olyan töréspont, ami de facto nem számított töréspontnak, de iure viszont igen. Az első ilyen a shōgunátus hatalomváltása volt 1185-ben, vagy 1192-ben [forráseltérés!!], a másodikként megemlített töréspontot pedig a II. Világháború vége jelentette, hogy a Császár maga, és a Császári Család is lemondott isteni származásáról, isteni mivoltáról. Mindez azonban nem jelent genealógiai töréspontot, ami alapján nyugodtan kijelenthető, hogy a Föld egyik legöregebb, vagy a legöregebb uralkodói családja.
A Császári Család megerősödése és a szerepkörök, a „felhatalmazás”, vagyis a legitimáció megváltozása
A shōgunátus időszaka után a Meiji Restauráció idején (1868-1912) került vissza a háttérből Japán központi igazgatási pozíciójába a Császár, egyfajta személyi kultuszt építve köré, ami megnövelte a nemzet ütőképességét és hatalmi kapacitásait. Ugyanis a Meiji Restauráció idején, a központosított császári hatalom segítségével győzte le Japán Oroszországot az Orosz-Japán Háborúban (1904-1905), és sikerült a Koreai-félszigetet is bekebeleznie.
Az is elmondható erről az időszakról, hogy minél dominánsabbá vált a császári hatalom, annál inkább túlsúlyba került a shintō is, főleg az Állami Shintō, amely államvallássá vált, és amely „isteni felhatalmazásként” adott erőt a japánok számára mindahhoz, amit a Császári Ház jóváhagyott és támogatott.
Mindez később, a II. Világháború után megváltozott, és az úgynevezett Szövetséges Főhadiszállás Alkotmánytervezet, vagyis a „GHQ Draft of Constitution” a Császár személyét kifejezetten csak szimbolikusra korlátozta le, vagyis megfosztotta a Császárt az isteni származásától, és megtiltotta a Császári Család számára a politikai ügyekbe való beavatkozást.
Mindezek ellenére a mai napig a Császár vallási személye központi, vannak olyan vallásos szertartások, amiket ő vezet, és ma is alkotmányos módon az ő személye szimbolizálja a „nemzet egységét”, tehát az ő szimbolikus szerepe a nemzet egységének a kifejezése. Mondjuk, ez utóbbit Akihito Császár uralkodása idején (1989-2019) sokan kétségbe vonták az alkotmányos határok miatt.
A leköszönő Császár és a Császárné
Akihito Császárnak az apja, Hirohito, vagyis a Shōwa Császár örökségével kellett szembe néznie, mivel az apja megítélése a II. Világháború árnyékában eléggé vitatott volt, főleg azon országokban, amelyeket Japán a megszállása alatt tartott. Akihito pont ezeket az országokat látogatta meg uralkodásának ideje alatt, bűnbánó, mentegetőző és bocsánatkérő diplomáciai retorikát követve.
A leköszönő Császárt 1989. november 12-én koronázták meg, és így lett Japán 125. uralkodója.
Akihito, a „Béketeremtő” Császár, egy szokatlan diplomáciai manőverrel kezdte meg uralkodását, ugyanis egy általa összehívott sajtótájékoztatón bejelentette, hogy Japán hadba lépése a II. Világháborúban apja, Hirohito szándékával ellenes módon történt meg. A sajtónyilatkozata során kijelentette, hogy a múlton változtatni nem lehet, azonban Japán igyekezni fog, hogy levonja a tanulságokat.
Akihito nem csak a külfölddel kapcsolatos dolgokban igyekezett enyhíteni az apja örökségeként rá maradt ellentéteket, hanem belföldön is. Ő és a felesége első belföldi útja, még koronaherceg korában, Okinawára vezetett, ahol a megszálló amerikai hadsereg és a megszállt japánok között a mai napig ellentét húzódik. Az útját nem mindenki támogatta a japánok közül; egy szélsőséges baloldali merénylő Molotov-koktélt dobott a látogatást végző császári párra, akik azonban a merényletet szerencsésen túlélték, nagyobb egészégi kár nélkül. Jellemző maradt Akihito Császár és Michiko Császárné kései működésére, hogy II. világháborús kegyhelyeket látogatták meg idős koruk ellenére is. Az egyik császári anekdota szerint Palauba is ellátogattak, a hozzá tartozó Peleliu-szigetre, azonban ott megfelelő szálláshely hiányában egy hadihajón kellett tölteniük az éjszakát.
Akihito nem csak amiatt számít a japán császárok sorában „újhullámos” császárnak, mert önálló diplomáciai irányvonalat alakított ki, hanem amiatt is, hogy szakított a párválasztási szokásokkal, és rangján aluli, „közember” státuszban lévő feleséget választott magának, Michiko-t, akivel 1957 augusztusában, Karuizawa városban találkozott először teniszezés közben. A kapcsolat állítólag szerelem volt első látásra, és az 1957-es tenisz-meccs Michiko győzelmével és aranyérmével végződött. A leköszönő Császári Pár kapcsolata amiatt is szakított a hagyományokkal, mivel a konzervatív japán párkapcsolati normáktól eltérően ők keresték a romantikát, szerettek együtt kirándulni is, az Asama-hegy környéke kifejezetten kedvelt kirándulóhelynek bizonyult a pár számára.
Akihito nemcsak a diplomáciai szerepvállalásával forradalmasította a Császári Ház megítélését és imázsát, hanem közvetlenségével is. Korábban például nem volt szokás a néphez közel kerülve, gyakori rendszerességgel császári szónoklatokat tartani, amit nem a császári-tiszteleti nyelven intéznek a nép felé, hanem a nép nyelvén – azonban ő megtette.
Mindez olyan népszerűséget szerzett neki, amivel egy olyan döntéséhez is támogatást tudott szerezni a néptől, amire 200 év óta nem volt példa a japán Császári Család történetében, ezelőtt legutóbb 1817-ben történt ilyen eset. Akihito ugyanis 2016-ban bejelentette, hogy lemond a trónról, egészségügyi okokra hivatkozva, a rádióbeszédet követően pedig a népe túlnyomó részt támogatta őt a döntésében. Az akkoriban 82 éves Akihito már túl volt egy szívműtéten, és prosztatarákkal is kezelték. A lemondásnak jogi kihívásai akadtak, ugyanis a hatályos Alkotmány nem rendelkezett arról, hogy a Császár lemondása esetén mi is a teendő.
Ma az ő fia, Naruhito a regnáló Japán Császár, a Reiwa Császár. A mostani időszak neve Reiwa, vagyis a „nemesen prosperáló-fejlődő béke” időszaka. Akihito császárságának a neve Heisei volt, vagyis a „béketeremtés” korszaka.
A lemondással kapcsolatosan egy eléggé feszegető, fennálló kérdést kell megválaszolnia a japán társadalomnak és a kormányzatnak. A törvények azt mondják ki, hogy az éppen uralkodó Császárnak tilos beleszólnia a politikába, azonban a lemondott Császárról nem rendelkezik a törvény, és Akihito-ról köztudott, hogy nem támogatja a liberális gazdaságpolitikát és a balliberális pártpolitikát, ami viszont befolyásolhatja, hogy Japán milyen módon küzd meg az „elvesztegetett évtizedeinek” a kezelésével.
Az öröklésrend kérdése, és a XX., XXI. század nagy vitái
A Császári Udvar öröklésrendje szigorúan férfi-központú. A császári hatalom átadásakor az új Császár átveszi az uralkodásának jelképeiül szolgáló pecséteket, a kardot és az ékszert, amelyek a jogszerű trónöröklés bizonyítékai. A probléma és viták alapját az adja, hogy a császári szabályok szerint azok a lányok, akik közrendű férfiakkal házasodnak, elveszítik a címüket és a címükkel járó jogosultságaikat is.
Ez a parancs akkor vált egyre növekvő problémává, amikor az akkori koronahercegnőnek, Masako-nak csak egy lánya született, Aiko Hercegnő, és emiatt Masako-ra nagy társadalmi nyomás nehezedett, hogy fiúgyermeket is szüljön.
A japán jogrendben különleges törvények, úgynevezett „császári családra vonatkozó törvények”, vagyis koshitsu tempan rendelkeznek a Császári Család működéséről, mindezek egy sajátos japán szokásrenden, a japán szokásjogon alapulnak. Az egyik legjelentősebb ilyen törvényt 1947-ben fogadták el;
Az 1947-es Császári Háztartási Törvény a Császári Család 11 ágát írta le, vagyis szűntette meg, anyagi-praktikus és költséghatékonysági megfontolásokból. Viszont a Törvény meg is nehezítette az öröklések kérdését. Habár Akihito Császár és Michiko Császárné három gyermeke közül ketten voltak fiúk, az őket követő Naruhito-nak nem született fia, ami nagy gondot okozott a Császári Háztartási Ügynökség, más néven a Császári Udvari Hivatal, vagyis a Kunaichō számára.
Az Ügynökség, vagy Hivatal egy olyan tanácsadó testületet hívott össze, ami még azt is megoldásnak találta volna, hogy lányok is örökölhessék a trónt, amit egy 1889-es törvény megtiltott. Az 1947-es Alkotmány is azt támogatja, hogy ha egy császári hercegnő egy közrendű férfival házasodik, akkor az a hercegnő a címét, és a címével járó jogosultságokat is elveszíti, ami konkrétan meg is történt Sayako Hercegnő esetében, aki a jelenlegi Császár testvére. Ugyan a férje, Kuroda Yoshiki, egy befolyásos és gazdag japán család tagja, és felmenői között daimyōk, vagyis nemes földesurak is megtalálhatóak, mégsem nemesi származású, emiatt a ma már Kuroda Sayako nevet viselő hölgy sem nemes 2004, vagyis a házassága óta. Kuroda Yoshiki a Fővárosi Önkormányzati Hivatalban tisztviselő.
A néhai Takamado Herceg másodszülött lánya, Noriko is közrendbeli személyhez ment feleségül 2014-ben, és ezzel lemondott a császári családi tagságáról. Férje, Senge Kunimaro, az Izumo Szentélyt vezető papok 85. leszármazottjaként tevékenykedik, a Szentély Főpapja.
Ugyanez a sors vár Akishino Herceg lányára, Mako Hercegnőre is, aki már eljegyezte magát a kedvesével.
Az 1947-es Törvény miatt a lányok családi ága leválik a központi Császári Családról, emiatt rájuk a császári cím elveszítése és az örökségükként egy hozomány-átalányösszeg kifizetése vár. Ezek a lányok vagy arra koncentrálnak, hogy nemesi férjet találjanak maguknak, hogy a nemesi címüket ne veszítsék el, vagy ha úgy döntenek, hogy közemberrel szerelemből házasodnak, akkor felkészülnek a polgári életmódra, ami nagy változást jelent a hagyományos császári életmóddal szemben. Sayako Hercegnő emiatt tanult meg vezetni, és emiatt intézte az élelmiszer-bevásárlását saját maga, hogy megszokhassa a polgári élet mindennapi teendőit.
Az örökléssel kapcsolatosan konkrét viták is kibontakoztak. Az egyik ilyen Koizumi Junichiro miniszterelnöksége (2001-2006) alatt zajlott; felállítottak egy szakértői bizottságot, amelynek tagjai történészek, politikusok, de gazdasági csoportosulások vezetői is voltak, úgymint Okuda Hiroshi, a Toyota volt vezérigazgatója. A tervezet szerint a Császár elsőszülött gyermeke örökölte volna a trónt, nemi hovatartozásra való tekintet nélkül, azonban ezzel kivívták egyes konzervatívabb történészek ellenszenvét, mivel így valakinek a Császári Család hagyományainak megváltoztatásáért felelősséget kellett volna vállalnia. Abe Shinzo, a későbbi miniszterelnök egy későbbi vitában pedig azt a javaslatot tette, hogy hívják vissza külföldről a Császári Család azon fiúgyermekeit, akik a II. Világháború után elhagyták az országot.
Az örökléssel kapcsolatos rémüldözéseket és vitákat az enyhítette, hogy 2006-ban Akishino Herceg és Kiko Hercegnő bejelentették, hogy fiúgyermeket várnak, Hisahito Herceg személyében, ő a generációjának egyetlen fiú tagja.
A lányok öröklésének a kérdése azonban nem kerülhet le a napirendi témákról, hiszen a Császári Család 18 tagja közül 13-an nők, és ha ezek közül azok, akik nem a férjük, hanem születésük jogán császári hercegnők, és közrendű férfival házasodva elveszítik a címüket és a jogaikat, nos ebben az esetben elég erősen megfogyatkozna maga a Császári Család is. Nemcsak Naruhito Császár, hanem a Kabinetfőtitkár is támogatja a kormányban, hogy ezt a kérdést kormányzati szinten is kezeljék.
További felmerült kérdés és vitatéma volt, hogy az összes nőági öröklési ágat levágják Hisahito családjának a javára, azonban ezáltal további kérdésként felmerült, hogy így csak egyetlen egy családra fog szállni a Császári Házat érintő összes feladatkör elvégzése, ami viszont túl nagy terhet róna egyetlen egy családra.
A Császár és a Császárné szerepvállalása, teendői, feladatai
A II. Világháború előtt a Császárt, és a Császári Családot istenségként tisztelték és kezelték, tényleges politikai hatalommal is rendelkezett. Mindez megváltozott a II. Világháborút követően, az Alkotmány megfosztotta a Császárt a politikai szerepvállalástól, és az isteni mivolttól is, viszont fontos szimbolikus feladatkört rótt rá, a Császár ugyanis a nemzet egységének a szimbóluma, és ő az államfő a mai napig.
Feladatai közé tartozik az Országgyűlés megnyitása, a miniszterelnök és a miniszterek kinevezése, a törvények kihirdetése, a diplomáciai egyezmények ratifikálása, a külföldi nagykövetek fogadása és búcsúztatása, a japán nagykövetek megbízólevelének átadása vagy a fontos személyeknek tartott audiencia. Ezeken felül többek között a külföldre történő baráti célú látogatások, a nagy nemzetközi események megnyitása, a természeti katasztrófák helyszínének meglátogatása, a károsultak vigasztalása és bátorítása is a feladatkör része.
A Császár szimbolikus személyiségéből fakadóan ezeket a tevékenységeket formalitásból végzi, és nincs jogköre megtagadni a miniszterek kinevezését, vagy egy nemzetközi szerződést, törvényjavaslatot visszaküldeni az Országgyűléshez. Azonban ha valamilyen eseményen felszólal, akkor annak nagyobb súlya van, mintha azt egy politikus, vagy akár a Miniszterelnök tenné.
Jelentősek a hagyományőrző tevékenységek is, amelyek legtöbbje vallási kötődésű, és leginkább a shintōhoz köthető. Maga a Császár és a Császári Család tagjai, néha-néha papi szerepet is betölthetnek, amelyek igen változatosak.
Az Ise Szentélyben hagyományosan fontos szerepet töltenek be a Császári Család azon női tagjai, akik házasságuk révén lemondtak a császári címükről. Egy vonatkozó, és már korábban említett, hasonló példa az, amikor az Izumo Szentély papja egy császári hercegnővel kötött házasságot.
A Császári Ház tagjai által elvégzett vallásos szertartások menetrendjét a már említett Kunaichō, vagyis a Császári Háztartási Ügynökség honlapján (https://www.kunaicho.go.jp/eindex.html) lehet megtekinteni, és ez számít a leghitelesebb forrásnak is a Császári Ház tevékenységeit illetően.
A három legjellemzőbb császári shintō rítus a Niiname-sai, a Saitan-sai és a Shiho-hai. A Niiname-sai alkalmával a Császár a Shinka-den Szentélyben az év új rizstermését ajánlja fel a császári család őseinek és a többi istenségnek, a szertartás végén maga is fogyasztva a rizsből. A másik kettő említett szertartás az újévhez köthető, ekkor a Császár a bőséges termésért és a nemzet védelméért imádkozik a négy égtáj istenségeihez. A vallási rítusok javarészt az évszakokhoz kötődnek, azonban ezek többsége nem publikus az emberek felé, nem látható nép számára, csak az említett honlapon lehet róluk ismeretet szerezni.
A Császár szerepe a rizsültetésben, rizsaratásban is szimbolikus. A Császárnak van egy kisebb rizsföldje a Császári Palota kertjében, amely beültetésében, learatásában, gondozásában maga is részt vesz személyesen, és az általa termesztett rizst shintō áldozati ajándéknak ajánlja fel, majd maga is fogyaszt belőle, illetve, a fontos külföldi vendégeket is a saját maga által termesztett rizsből kínálja meg. Hagyományosan akkor kezdődik meg Japánban a rizsültetés, amikor a Császár is elkezdi a saját ültetvényén az ültetési munkálatokat, és akkor kezdődik meg az aratási időszak, amikor a Császár is elkezdi azt a saját rizsföldjén.
Míg a Császár szerepe a rizstermesztésben szimbolikusan központi és kezdeményező, addig a Császárné szerepe a hagyományos japán selyemszövésben meríti ki ugyanezt a funkciót. Selyemhernyókat tart, eteti őket, összegyűjti a gubókat és legombolyítja azokat. Hasonló a Császárné selymének a felhasználása is, mint a Császár rizsének. Az elkészült selyemszálból asztalterítőt szőnek, majd felajánlják azt a shintō oltáron, végül a magas rangú külföldi vendégeknek adják ajándékba.
Újévkor tartják az udvari tanka-versenyt, az Utakai hajimet is, ami az új évben a verselésre buzdítja az embereket. A tanka 5-7-5-7-7 morás (japán szótagegység) sorokból álló vers, ami összesen 31 morából áll. A verseny témáját egy előre meghatározott kanji, vagyis japán írásjel-karakter adja, és a Császári Család tagjai is ehhez a kanjihoz igazodva írják a verseiket, ugyanis a család tagjai is részt vesznek a versköltésben. Évente kb. 20.000 vers érkezik be az országszerte megírt és elküldött művekből. A legjobbakat egy rendezvény keretén belül felolvassák. Ezt az összejövetelt a TV is közvetíti, és a meghívott vendégek ezután fogadásban részesülnek.
De nem csak ez az esemény az, amit elsőként a Császári Házban rendeznek meg újévkor. Általában a jelentősebb „első” események mind a Császári Házhoz tartoznak, mint az „első szentélylátogatás”, vagyis a Hatsumoude, vagy a az „első kalligráfia írása”, vagyis a Kakizome.
Azokat a kevésbé szimbolikus társadalmi eseményeket, amelyeken a Császár is megjelenik, tenrannak nevezik, és ezek lehetnek kiállítások, hangversenyek, sportrendezvények, vagy hasonlók, ilyenkor ezek az események a híradásokba is bekerülnek.
Vannak olyan események is, ahol a hangszeren játszani tudó családtagjai a Császári Családnak maguk is hangszert fognak, és a zenekarral együtt zenélnek. Michiko például zongorázik, Naruhito pedig brácsázik, és zenekarban is játszik.
A kitüntetéseket, magas rangú kulturális díjakat is a Császár személyesen adja át.
Mindezek mellett a Császár Születésnapja is ünnepnap. Ezen a napon a Császári Család tagjai megjelennek a Császári Palota erkélyén, és az erkélyt övező kertbe beengedik a népet. Az erkély üvegfalán át köszöntik ilyenkor Japán népét a Császári Család tagjai, és mivel az üvegfal az egész erkélyt lefedi, a családtagokat teljes testnagyságban/valójukban láthatják a japánok. Az üvegfalnak tehát protokolláris és szimbolikus szerepe is van.
A Nemzetalapítás Napjának az ünnepén, ami a Meiji naptárreform óta február 11-re esik, hasonló módon megjelenik a Császári Család a nép számára, és ennek az ünnepnek a keretében emlékeznek meg a japánok a nemzet születéséről és az Uralkodó Ház megalapításáról. A Nemzetalapítás Ünnepének, vagyis a Nemzetalapítás Napjának a neve későbbi találmány, és a névváltoztatás oka a II. Világháborúig militáns Japán pacifikálása volt, eredetileg a Császár Napja néven vált ismertté az ünnep, ami egy kb. 130-135 éves hagyomány, és Jimmu Császár trónra lépését ünnepelték általa.
A császárnők, és a Császárnő mint intézmény kérdése
Az ősi időkben ténylegesen is léteztek császárnők, azonban relatíve kevés, mivel csak nyolc főről tudunk beszámolni, közülük is hatan tevékenykedtek a VI.-VIII. században, tehát ez az időszak tekinthető a császárnők csúcsidőszakának. Az ezt követő időszakokban a császárnők uralkodása csak átmeneti volt, és a trónörökös nagykorúságáig töltötték be a pozíciót.
Az első Császárnő, aki saját jogán foglalhatta el a Krizantém Trónt, Suiko Császárnő volt 593-ban. Bidatsu Császár felesége volt eredetileg, akinek hét gyermeket is szült, azonban az említett császár halála után trónra kerülő Yōmei Császár is elhunyt egy betegségben, amit a Soga-Mononobe rivalizálás és egy véres polgárháború követett, aminek a kompromisszumos megoldásaként és lezárásaként került a trónra Suiko Császárnő. Az ő uralkodásának az idején kapott régensi pozíciót az a Shōtoku Herceg, aki Japán első írott alkotmányát szövegezte meg, és akiről egy korábbi cikkünkben már említést tettünk.
A legutolsó Császárnő Japánban Mária Terézia kortársa volt, II. Sakuramachi, vagy más néven Go-Sakuramachi, aki az öccse, Momozono lemondását követően került a trónra 22 évesen, az unokaöccse, Hidehito, a későbbi Go-Momozono Császár trónra kerüléséig.
A nemi egyenjogúsági tendenciák miatt a női trónöröklés kérdése egy máig lezáratlan vitát kavart a társadalomban. A viták középpontja a Császár és a Császárné eltérő feladat-, és kötelességköre, és az utódlási rend köré csoportosulnak első sorban. Hagyományosan más a Császár és Császárné feladata, amit már korábban is bemutattunk. Felmerül a kérdés, hogy ha a Császár nő, akkor ő intézi azokat a feladatokat, amelyeket eddig a férfi Császár intézett? Ez esetben azonban azokat a feladatokat, amelyeket eddig a Császárné látott el, ki fogja ellátni? És mi legyen a szerepe a Császárnő Férjének? (A „Császárnő Férje” is egy új intézménynek számítana, ha bevezetnék ezt az új rendszert.) Mindemellett, ha legitimálnák a Császárnő intézményét is, azzal lehetővé tennék a női öröklési rendet, ami eddig nem volt lehetséges, mivel egy hercegnő az esetleges házasságával kiírta magát a Császári Családból is. Ha azonban a Császárnő intézményének a legitimálásával legitimálnák a női öröklést is, azzal ennek a szokásrendnek vetnének véget, ami megnövelné az állami költségvetés kiadásait is.
További vitapont a shintō rituálék kérdése, mert számos olyan esemény van, amelyben a nők nem vehetnek részt, emiatt is kérdéses a Császárnő intézménye. Példa erre a sumō küzdősport, amelynek küzdőterére a mai napig nem tehetik be a lábukat nők.
Ugyan nem egy császárnőről, hanem egy császárnéról beszélünk, azonban a császárnői intézményt érintő viták egyik szimbolikus alakjává, tulajdonképpeni szimbólumává Masako, Naruhito Császár felesége vált. Kayama Rika Professzor megfogalmazásában „Masako jelképpé vált”.[1] A jelenlegi Masako Császárné korábban egy Oxfordon és Harvardon végzett, tehetséges diplomata volt a Külügyminisztériumban, és abban az évben, amikor a Külügyminisztériumba felvételizett, a Külügyminisztérium vizsgáján a nyolcszáz jelentkező közül csak három nőnek sikerült felvételt nyernie, és Masako volt az egyik közülük. Naruhito-tól az első kettő lánykérést elutasította, a harmadikat elfogadta, azonban az addig tehetséges és sikeres diplomatát lelki nyomás alá helyezte az Udvar, hogy fiú örököst szüljön, aminek a végeredménye az lett, hogy hosszabb időre elvonult a protokolláris feladataitól, és közbeszéd témája lett – az akkor még – hercegnő mentális és idegrendszeri állapota is.
Érdekes és szimbolikusan jelentős az is, hogy a trónöröklési szertartáson a leköszönő és a jövőbeli Császárnén kívül a család egyetlen női tagja sem vehet részt, kivételt képez persze, ha Császárnőről van szó. Az is jelentős, hogy a modern kori Japán történetében először vett részt „külsős nő” Naruhito Császár trónutódlási ceremóniáján, Katayama Satsuki, az akkori Abe-kormány egyetlen női minisztere.
Japánban 1872. nov. 9-én vezették be a Gergely-naptárat egy Császári Rendelet keretében. A Rendelet alapján 1872. dec. 2-át követően vette kezdetét az új év, azaz másnap 1973. jan. 1-je következett. Mindezt megelőzően Japánban holdnaptárt alkalmaztak.
Japánban ma ugyan a Gergely-naptárat használják, az időszámítás hagyományosan azonban mindig a Krizantém Trón betöltéséhez kötődött, és a koronázáskor egy új időszámítás vette és veszi kezdetét. Az, hogy a Gergely-naptárhoz kötötték az időszámítást, egy újabb időszámítási módszer bevezetését jelentette a korábbi holdnaptár-használat helyett.
A modern-kori és a poszt-modern Japán császárai és uralkodásuk nevei
Császár
Uralkodás évszámai
Uralkodói név / Uralkodási Időszak elnevezése (időszámítás)
Mutsuhito
1967-1912
Meiji (Császár)
Yoshihito
1912-1926
Taishō (Császár)
Hirohito
1926-1989
Shōwa (Császár)
Akihito
1989-2019
Heisei (Időszak)
Naruhito
2019-…
Reiwa (Időszak)
Felhasznált Irodalom:
Emese Schwarcz:The Oldest Imerial Family in the World. In.: Antall József Knowledge Centre: In Focus: Japan – The Legacy of the Heisei Era (2019. 3rd Issue) Umemura Yuko:A japán császári család szerepe és annak változásai a mai Japánban. In.: Salát Gergely, Szilágyi Zsolt (szerk.): Kulturális hagyomány a modern Kelet-ázsiai államban. L’Harmattan Kiadó, 2016, Budapest. Seres Attila:A Krizantém trón meséi. A japán uralkodóház az egyik legkülönlegesebb, s egyben a legősibb dinasztia Ázsiában. In.: La Femme, 2013 január. – http://www.lafemme.hu/emberek/228_krizantem_tron_mesei Conrad Totman:Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest Bártfai Gergely:Császárváltás egy szívszorító dráma árnyékában. Népszava, 2019. 04. 29. 19:10. – https://nepszava.hu/3034187_csaszarvaltas-egy-szivszorito-drama-arnyekaban Múlt Kor Történelmi Magazin:Nyolc hercegnő, aki Japán krizantém trónjára ülhetett a történelem során. 2017. május 22. 16:47. – https://mult-kor.hu/nyolc-hercegno-aki-japan-krizantem-tronjara-ulhetett-a-trtenelem-soran-20170522?pIdx=1
Kijo hime (清姫 [Kiyo-hime]) az egyik leghíresebb negatív figura a japán irodalomban. A japán folklór e hölgye egy hannja [hannya], azaz olyan démonnő, akit emberi életében őrült féltékenység és düh gyötört. Több típusú hannja is létezik, beszédünk tárgya egy honnari, aki a legfélelmetesebb és legerősebb démonnő a hannják közül, akinek kígyó teste van, és tüzet okád.
Figurája megjelenik több helyen, mint például a Vakajama prefektúra ősi legendájában, Kijo hercegnő tragédiáját elmesélő történetben is;
Réges rég, Go-Daigo császár uralkodása (1318-1339) alatt történt az eset. Egy Ancsin [Anchin] nevezetű pap, Mucuból Kumanóba utazott. Minden évben megtette ezt az utat, és minden évben Maszago no Sódzsi uradalmában szállt meg. A jó vágású fiatalember egyszer aztán, egy ilyen vendégeskedés alkalmával, megpillantotta az uradalom hercegnőjét, Kijo himét. A fiatal lány cserfes és engedetlen volt, ezért Ancsin azzal viccelődöt, hogyha jól viselkedik, elveszi majd feleségül, és magával viszi Mucuba. A lánynak nagyon megtetszett a pap, ezért szótfogadott neki. Kijo aztán minden évben várta Ancsin érkezését, majd mikor nagykorú lett, emlékeztette a férfit ígéretére. Ancsin zavarba jött, hogy a lány komolyan vette akkori szavait, és azt hazudta neki, hogy majd ha befejezte zarándoklatát, érte jön és magával viszi. Visszafele úton azonban messzire elkerülte a Maszago kastélyt, és így vette az utat Mucu felé.
A lány azonban hamar tudomást szerzett a kerülőről, és bánatában mezítláb Ancsin után eredt, elhatározva, hogy mindenképp eléri, hogy a férfi feleségül vegye.
Ancsin hiába menekült, a lány utolérte őt a Dódzsódzsi templom felé vezető úton. Ott azonban Ancsin megint hazudott. Úgy tett, mintha nem ismerné a lányt, és azt mondta, hogy le fog késni egy rendkívül fontos találkozót, ha nem engedi útjára. Kijo hime szomorúsága dühöngésbe csapott át. Megtámadta a papot, aki Kumano Gongenhez imádkozott, hogy megmeneküljön. Az imára válaszul isteni fény vakította el Kijo himét, elég időt hagyva így a papnak, hogy elmenekülhessen. Kijo hime gyűlölete azonban ekkor már olyan erős volt, hogy nem állíthatta meg semmi. Óriási kígyóvá alakult át, és így vette üldözőbe a menekülő papot, aki átkelve a Hidaka folyón, a Dódzsódzsi templomba menekült. Kijo hime Ancsin nyomába eredt. A szörnyű kígyót látva, a Dódzsódzsi templom szerzetesei elrejtették Ancsint egy nagy bronz templomharang alá, azonban a kígyó megérezte a férfi szagát.
Dühödten körbefonta testével a harangot, és tüzet lehelt rá, míg a bronz harang fel nem forrósodott. A forró harangban ragadt Ancsin élve elégett. A férfi halála után Kijo hime a folyóba vetette magát és megfulladt.
Kijo hime történetét némiképp máshogy, de a Dódzsódzsi című híres nó darab is elmeséli. A darabban a hercegnő ugyancsak beleszeret a jóképű férfiba, aki mivel pap, elutasítja a lány szerelmét. A lány ezért megdühödik, démonná változik, és a Dódzsódzsi harangjába bújt férfit hasonlóképp a fent leírtakhoz, megégeti, majd magával is végez. A darabban itt viszont nincs vége a történetnek; ettől az esettől kezdve, a Dódzsódzsiba tilos volt nőknek belépni. Mégis egy napon, mikor új harangot avattak fel a templomban, egy gyönyörű fiatal lány jött el, hogy megkérje a papokat, táncolhasson az új harang tiszteletére. Először vonakodtak, majd engedtek a lány kérésének, aki gyönyörű táncával elkápráztatta őket. A papok felidézték Ancsin és Kijo hime történetét, és el akarták űzni a lányt, aki azonban csak mosolygott rajtuk, és mikor felmászott a harang tetejére, derült ki a papok számára, hogy a lány valójában Kijo hime szelleme.
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.
