Ócu városa a Biva tó partján fekszik, Siga prefektúrában. A 16. században alapította Tojotomi Hidejosi, és mivel Kiotó előtt az utolsó állomás volt a Tókaidón (東海道) – az „Északi tengeri úton”, mely rendkívül fontos kereskedelmi szerepet töltött be az Edo-korban (1603-1868) – mozgalmas élete volt a városnak.
Az ócu-e kialakulása ca. 1624-44-re tehető. Ekkoriban anonim festők készítettek vallási témájú képeket, melyeket az út mentén árusítottak utazóknak, zarándokoknak, és mivel jóval olcsóbb volt ezeket a képeket megvenni, mint a templom által kínált drágább kegytárgyakat, sikere volt az üzletnek. A 18. század közepére az ócu-e közkedvelt szuvenír-tárggyá vált, és témáját tekintve is kibővült – a legtöbb festmény ekkor már szatirikus jeleneteket ábrázolt. (Például az alábbi oni-szerzetest ábrázoló kép, mely karikatúra egy buddhista szerzetes öltözékébe bújt démont ábrázol.)
Ezek a képek gyorsan, sok esetben helyben, a megrendelő kérésére készültek. Gyakran az üzlet családi vállalkozásként működött, ahol a készítési fázisokat más-más családtag végezte el.
Az ócu-e tehát olyan karikatúrát jelöl, mely ebből az időszakból, Ócu városából való, és a japán karikatúra-művészet egy ágát képviselik.
黄金週間 [ōgon shūkan] vagy ógata renkjú, az „Arany Hét”
Április 29. és május 3-5.
Erre az időszakra, négy nemzeti ünnep, azaz kokumin no sukudzsicu 国民の祝日 [kokumin no shukujitsu] is esik, és a vállalatok egy hetes szabadságot adnak a dolgozóiknak.
Április 29. Sóva no hi 昭和の日 [shōwa no hi]
A Sóva ünnep, Hirohito császár születésének napja. A Sóva elnevezés a császár uralkodásának idejére utal, a Sóva korra (1926-1989). Hirohito tennó volt az a császár, aki a II. világháború végén megtagadta isteni származását. Érdekesség, hogy 1989 és 2007 közt az ünnepet „midori no hi” névre nevezték át, „Zöld” azaz a „Természet Napjára” (a császár tengerbiológiával foglalkozott), 2007-től viszont április 29-e újra Sóva ünnep lett, és a Természet Napja átkerült május 4-re – ugyancsak az Aranyhétre.
Május 3. KENPÓ KINENBI 憲法記念日 [kenpō kinenbi]
Az „Alkotmány ünnepe„. A kenpó jelentése; „alkotmány”. Az új alkotmány 1947-ben lépett érvénybe, a II. világháború után MacArthur és az amerikai vezérkar állította össze, és csak azután fordították le japán nyelvre. A japán nép és politika nagyjából egyöntetűen elfogadta és elfogadja. Egyik, talán leghíresebb paragrafusa kimondja, hogy „a császár az állam és a népegység jelképe, pozíciója a népakaratból ered, mert a felségjogokat a nép birtokolja” (előtte, az Itó Hirobumi irányításával kidolgozott alkotmány szerint, mely 1889-1947-ig volt érvényben, a birodalmat a császár irányította, a parlament és miniszteri tanács egyetértése mellett). Másik sokat emlegetett pontja a jelenkori alkotmánynak, hogy „a japán nép mindörökre lemond a hadviselés jogáról – semminő szárazföldi, tengeri és légi haderőt nem tarthat fenn” (ez nem zárja ki az önvédelmet, így a létező fegyveres testületet Véderőnek hívják – számos tiltó rendelkezés korlátozza a Véderő tevékenységét.)
Május 4. Midori no hi みどりの日 [midori no hi]
A „Természet Napja”. 1989 és 2007 közt Hirohito császár születése napján a természetről emlékeztek meg – a császár híresen szerette a növényeket és állatokat, valamint tengerbiológiával foglalkozott. 2007 óta, miután a Sóva ünnep visszakapta ápr. 29-ét, a midori no hi ünnepe nem tűnt el, hanem átkerült máj. 4-re, hogy ezen a napon ünnepeljék a természet ezerarcú szépségét. Az ünnep folyamán fákat ültetnek, közterületeket takarítanak, színes felvonulásokat rendeznek, lampionokkal díszítik az utcákat, és lehetőség szerint az egész napot a szabadban töltik – ezen a napon számos kertbe, parkba, nemzeti parkba és állatkertekbe is ingyenes a belépés.
Május 5. kodomo no hi こどもの日 [kodomo no hi]
Eredetei nevén tango no szekku 端午の節句 [tango no sekku], azaz „Fiúk napja”. A Nara korban (710–794) a hiedelem úgy tartotta, hogy a holdnaptár szerinti 5. hónap 5. napján a rosszindulatú szellemeknek lehetőségük van ártani az élőknek, ezért sóbu 菖蒲 (japán írisz) szárat és jomogi 蓬 (fekete üröm) gyökeret raktak az ajtó elé és tettek a fürdővízbe, védelem gyanánt. A Kamakura korban (1185–1333), a szamuráj-kultúra virágzásakor ez a nap, a fiú örökös ünnepévé alakult át, például azért, mert a sóbu (írisz) másik jelentése; „harci szellem”.
1948-ban lett nem csak a fiúk, hanem a „Gyermekek Napja”. A változás ellenére azok a hagyományok, melyeket ezen a napon megtartanak a fiúgyermekekhez köthetőek, és az erőt szimbolizálják;
Koi no bori 鯉のぼり – A koi pontyot ereje és energiája révén, az „édesvízi halak királyának” tartják. Épp ezért, koi alakú zászlókat akasztanak a ház elé, mely jókívánság gyanánt a nehézségeken való felülemelkedést, és kitartást hivatott szimbolizálni.
Gogogacu ningjó 五月人形 – A lakásokban páncélba öltöztetett babát (joroi 鎧), és szamuráj sisakot (kabuto 兜) állítanak ki, mely a bátorságot szimbolizálja.
Kasivamocsi 柏餅 – Tölgyfalevélbe csomagolt édes rizssüteményt fogyasztanak a fesztivál során az egészségért, a betegségek távoltartásáért.
Oiva, egy tragikus sorsú asszony, a „Jocuja Kaidan„, japán egyik leghíresebb szellemtörténetének szereplője, az egyik legismertebb onrjó, azaz bosszúálló szellem. Oiva igaz története a 17. századi Edóban játszódik, melyet később, 1825-ben kabuki színpadra vittek, ennek köszönhetően pedig rendkívüli népszerűségre tett szert.
(A három „nagy szellemtörténet”, a Nihon san dai kaidan, közé tartozik a Jocuja Kaidan, az Okiku és az Ocuju.)
A mítosz szerint az 1636-ban elhunyt asszony szelleme a mai napig kísérti azokat, akik előadják történetét. Számos előadás körül történtek titokzatos balesetek, és a szerencsétlenségeket mind Oiva szellemének tulajdonítják. Ennek okán, a dühös szellem lecsillapításáért szentélyt építettek a Jocuja-ház romjain, mely azonban leégett 1879-ben. Ezután a kegyhelyet átköltöztették Tokió másik részére, viszont a második világháborúban ez is elpusztult. A háború után aztán eredeti helyén restaurálták a Jocuja-házat. A tokiói szugamo-i Mjógjódzsi sírhelyről úgy tartják, hogy Oiva valódi nyughelye. Amikor vászonra vagy színpadra viszik újra Oiva történetét, szokássá vált, hogy a stáb és a színészek ellátogatnk a sírhoz, hogy tiszteletüket tegyék.
Kimondottan dísztárgynak készített kisplasztika. Fémből, fából, elefántcsontból, kerámiából is készítik. Klasszikus helye a tokonoma-ban 床の間 [tokonoma], a japán stílusú fogadószobába beépített süllyesztett részben van, ami kifejezetten a művészi értékű tárgyak elhelyezésére szolgált.
Okimono faragott elefántcsontból, Tomonobu, 19. szd. forrásTokonoma, forrás
Forrás:
Ferenczy László, Japán iparművészet XVII-XIX. szd., Corvina, 1981.
A jakusa-e, a „színész képek” egyik fajtája, mely a 18. században a realizmus iránti igényt hozta el a műfajba. Fő képviselője Tósúszai Saraku 東洲斎写楽 [Toushuusai Sharaku], akinek 1794-ben jelent meg az a színész-portré sorozata, mely legszembetűnőbb jegye, hogy a színészek nem szépített stílusban vannak ábrázolva, hanem egyéni vonásokat tükröznek, melyek a színészhez, nem pedig a játszott karakterhez köthetőek.
Olyannyira kívül állt ez az addig megszokott jakusa-e jellemző stílusán, hogy színházi szatírának is szokták tekinteni műveit.
Az ókubi-e kifejezés szó szerinti fordításban, „óriás-fej ábrázolás„-t jelent, ezzel is utalva rá, hogy a fejen, az arcon van a hangsúly, ennek érdekében pedig a festett alakoknak csak a felsőteste látszik, és a háttér is jellemzően sima, nem feltűnő.
Tósúszai Saraku, „Onoe Macuszuke, mint Macusita Mikinodzsó, a „Katakiucsi norijaibanasi” c. darabban” 1794, forrás
A „démonok órája” – az alkonyatnak az a pillanata, mikor az ég elsötétül. Miként a Kondzsaku Hjakki Súi (今昔百鬼拾遺), az „Útmutató a jelen és múlt 100 démonához” c. műben Torijama Szekien írja; a napnak az a szaka, mikor számtalan fantom jelenik meg – sok helyen ekkor nem engedik ki a gyermekeket, nehogy valamilyen démon vagy szellem ártson nekik.
A japán folklór leghíresebb lényeinek egyike. Démonnak, ördögnek vagy trollnak szokták fordítani. Általában hatalmas, kék vagy vörös bőrű szörnyetegként szokták őket ábrázolni, vad lobonccal, két szarvval, éles karmokkal és agyarakkal. Mindegyiküknek nagy ereje van, és vannak olyan onik is, melyek képesek varázsolni.
Az ónjúdó valójában gyűjtőneve az óriás jókaioknak. Méretük, megjelenésük és a hozzájuk kapcsolódó mítoszok régiónként eltérnek. Vannak ónjúdók, melyek csak egy kicsit nagyobbak, mint egy ember, de vannak, akik sokkal méretesebbek. Étkezési szokásuk is igen eltérő; páran emberevőek, de vannak, akik épp ellenkezőleg, segítik az embereket.
Négyféle ónjúdót különböztetnek meg;
– az emberekre ártalmasakat
– az ember-barátokat
– más jókai óriás-transzformációját
– és az egyéb kategóriába tartozókat, akik nem sorolhatóak egyik fenti típusba sem.
Az emberre ártalmas óriás-jókaiok csoportja sok tagot számlál. Közülük a legismertebbek a hitocume njúdó, mikosi njúdó, és az umi bózu.
Ezek az óriások örömmel terrorizálják az embereket. Emberevők, falvakat, városokat pusztítanak el, vagy fosztanak ki, kedvelt mulatságuk a magányos utazó ijesztgetése.
Az ónjúdók már szűkebb csoportja viszont nem ártalmas az emberre, épp ellenkezőleg, segítenek a bajbajutottakon, leginkább olyan szituációkban, ahol nagy erőre van szükség. Azonban még a segítőkész ónjúdókkal is érdemes körültekintően viselkedni, mivel könnyedén válhatnak erőszakossá.
A legtöbb ónjúdó azonban az alakváltó jókaiok óriás-formáját jelenti. Hogy ezek az egyébként átlagos méretű jókaiok meg tudják ijeszteni az embereket, és bajt tudjanak okozni, hatalmas méreteket is ölthetnek.
Az ónjúdó többi fajtáját homály fedi – rendkívül titokzatosak és létükről csak itt-ott feltűnő láb- és egyéb nyomaik árulkodnak.
Furuta Oribe (1544-1615) teamesterről elnevezett kerámia. Jellemzője a kissé túlzsúfolt, féktelen, egyediségre törekvő mintázat. Több fajtáját különböztetik meg attól függően, hogyan viszik fel a mázat, és milyen technikával díszítik a kerámiát. Legtöbbször zöld színű, de találkozhatunk fekete, és kékeszöld mázzal is.
Oszakabe hime egy visszahúzódó jókai, aki a Himedzsi várkastély rejtekében él, és egy vénséges vén, de fenséges öregasszony képében jelenik meg. Jellegzetes viselete a 12 rétegű kimonó.
Oszakabe hime rendkívüli erővel képes az embereket bábként irányítani, és állatszellemek serege engedelmeskedik parancsának. Olvas az emberek lelkében, és belelát a legmélyebb titkokba is. Állítólag, aki csak megpillantja az arcát, halál fia.
Képességei ellenére, nem szívesen találkozik emberekkel, idejének nagy részét a Himedzsi várkastély titkos termeiben tölti. A legenda szerint azonban évente egyszer előjön rejtekéből, és megjósolja a vár urának a következő év szerencséjét.
Úgy tartják, Oszakabe hime eredete a hegy istenéhez köthető, mely hegyre a Himedzsi kastélyt építették. Mikor a kastélyt Hidejosi kibővítette 1580-ban, lebontották a hegy istenének, Oszakabegami szentélyét, és áthelyezték Harima Szódzsa-ba, egy szentélybe, melyet több istennek szenteltek. Az 1600-as években, mikor a kastély akkori ura, Ikeda Terumasza megbetegedett, az a hír kapott szárnyra, hogy a betegség Oszakabegami bosszúja, mert elvették tőle a hegyen épített szentélyt. Azért, hogy a haragvó istennőt megbékítsék, kisebb templomot emeltek neki, hogy újra visszaköltözhessen a hegybe. A legenda szerint Oszakabe hime, Oszakabegami megtestesülése.
Az Edo-korszakban (1603-1868) egy fiatalember, név szerint Morita Zuso, elhatározta, hogy saját maga jár utána, valóban létezik-e a Himedzsi szelleme, Oszakabe hime. Ezért késő éjszaka felkerekedett, és papírlámpával a kezében felmerészkedett a kastély tornyába. Bármennyire is bátor volt Zuso, nem merte elképzelni, mi fog vele történni, ha valóban találkozik a híres jókaial. Mikor felért a toronyba, Zuso fényt látott az egyik ajtó résén kiszűrődni. Óvatosan be akart lesni az ajtón, azonban egy női hang szólt ki a szobából.
„Ki van ott?”
Zusót megbénította a félelem. Ruha susogását hallotta, majd az ajtó kinyílt, és egy gyönyörű, 30 év körüli nő állt előtte, aki csodálatos, 12 rétegű kimonót viselt. Zuso összeszedte minden bátorságát, udvariasan bemutatkozott, és elmondta, miért jött.
A jókait szórakoztatta a fiatalember őszintesége és így szólt;
„Szükséged lenne valami bizonyítékra is, hogy valóban megtaláltál, nemde?” Oszakabe hime ezért egy nyakvédőt adott Zusónak ajándékba, mestere páncéljának egy darabját, bizonyíték gyanánt, hogy a fiatalember valóban találkozott vele.
Zuso, hazaérve elmesélte urának a történteket, aki nem akart hinni neki, hiszen a legenda szerint Oszakabe hime, vénséges öregasszony alakjában jelenik meg – azonban miután Zuso odaadta neki a jókaitól kapott bizonyítékot, hittek a szavának.
További információk a japán hiedelemvilágról és teremtményeiről az alábbi művekben:
Matthew Meyer: The Night Parade of One Hundred Demons The Hour of Meeting Evil Spirits The Book of Hakutaku
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.
