Rebun, az „úszó virágsziget”
Írta és a fotókat készítette: Nagy Szilvia, 2021. 04. 01.
Komppal érkeztem Rebun-szigetre, ami végeláthatatlan alpesi virágmezőiről, fóka csapatairól és kikötői fürdőjéről nevezetes, ez utóbbi a második legészakibb fürdő Japánban, ahonnan derült időben a szomszédos Risiri-sziget is látható. A sziget hosszában 25 km, széltében 8 km, kevesebb, mint 3000 ember lakja, és Risirihez hasonlóan itt is a halászat és a turizmus a fő bevételi forrás. A sziget nem vulkanikus eredetű, hanem Kréta-korból származó tengeri üledékes kőzetből áll. Az interneten részletesen tájékozódhatunk a legújabb információkról (angol nyelven is), hat kijelölt gyalogtúra-útvonal közül választhatunk, úgymint a szigetet hosszában átszelő 8 órás túra, a Rebun-hegy túra, az Erdei-túra, vagy a Virág-út túra. Változatos programokkal, buszutakkal, vezetett túrákkal, workshopokkal várják az idelátogatókat a lelkes helyi túravezetők. Érdekesség még, hogy itt láttak utoljára japán oroszlánfókát, akiket sajnálatos módon az 1970-es évekre a faj kihalásáig vadásztak. A manga és anime rajongók is hallhattak már Rebunról, a „Shokugeki no Sōma” c. főzőversenyes anime sorozat egyik jelenete is itt játszódik.
Amint elvonult a köd, a felhőkön átszűrődő napsugarak felragyogtak a haragoszöld domboldalakon, feltűnt a sziget legmagasabb pontja, a 490 méter magas Rebun-hegy is. Ahogy közeledtünk a parthoz, izgatottan nézegettem a térképet, próbáltam kibogozni a kikötőből kiinduló, egymást keresztező utak hálóját.
Takaros házak közt indultam útnak, a langyos szellőben zászlók lobogtak, a tenger hullámzott a háttérben, magamba szívtam a sziget illatát. A közeli sintó szentélybe szokás szerint betértem; meghajolva belépünk a torii kapun (bal vagy jobb oldalon, mert középen az istenek járnak), az erre kijelölt helyen leöblítjük a szájunkat és a kezünket, ezután a szentély perselyébe bedobunk egy szerencsehozó érmét (ez az 5 illetve az 50 jenes, mindkettőnek lyuk van a közepén), majd kétszer meghajolunk, kétszer tapsolunk, áldást kérünk, és még egy meghajlással fejezzük be a tiszteletadást.
Az alagutak általában igen veszélyesek bringával (sötétek, rossz az útminőség, szűk a tér) és igen meleg is volt, így nekiindultam a rövidebb alagutat közre ejtő útnak, meredeken fel a hegyre. Hamarosan egy rendőr állta el az utam és kezével egy nagy X-et formálva mutatta, hogy eddig és ne tovább. Akkor még nem tudtam, hogy a japánoktól mennyire messze áll az alkudozás, így próbáltam mutogatni, hogy kérem, én bringával vagyok, nem autóval, kis helyen elférek, csak átjutok valahogy a lezárt alagúton a sziget túloldalára. A rendőr viszont hajthatatlan volt és mutogatott visszafelé a kikötő irányába. Amint megfordultam, bámulatos látvány tárult a szemem elé; a fák között kikukucskálva, Risiri-hegy magasztosan fejet hajtott felhőköntöse mögül, a lila és a kék árnyalatai borították, a sziget partja összeolvadt a csillogó-hullámzó tengerrel.
Az összegabalyodott utak rejtélye ezennel meg is oldódott: volt egy régi, lezárt és egy kivilágított, széles, 1.5 km hosszú, szép új alagút, amely keresztben szeli át a szigetet. Kiérve elképesztő látvány fogadott: párában úszó, meredek hegyoldalak futottak bele a fénylő tengerbe. Aznapi utam végállomása innen még 1.5 km-re volt, a Momoiwa Hostel, mivel a természetvédelmi területen tilos a vadkempingezés és szinte az egész sziget annak számít. Az út a tengerparton vezetett, hallgattam a hullámokat, a hajamat fújta a szél, a nap még mindig erősen tűzött, balra pedig hatalmas sziklák tornyosultak fölém. Köztük volt a Barack-szikla (Momo no iwa), ami valóban hasonlít egy hatalmas gyümölcshöz, amit egy óriás már el is kezdett pucolni: az üledékes kőzet réteges, szürke lemezei ki-ki kandikáltak a zöld fű alól. A sziget az iskolás csoportok túracélpontja is, a különleges geológiai formációkat itt a tankönyvi ábráknál kalandosabb módon tanulmányozhatják.
A hostel egyike Japán megmaradt „Youth Hostel” hálózatának, legendás hely. Saját időszámításuk, köszöntésük, búcsúztatásuk, ébresztő- és altatódalaik, beavatásuk van, melyeket már előre megtanulnak az ideérkező japán fiatalok. Szerencsére bejátszhattam a külföldi kártyát (Gaijin Card), azaz mivel egyértelműen nem vagyok japán, kihúzhattam magam a fura szerepjátékok alól, de részt vehettem rajtuk és titokban fotóztam is. Miután lepakoltam, elindultam a Virág-út túraútvonalra, ami az alagút túloldaláról indult… Kikérdeztem őket, hogy innen biztosan nem lehet-e felkapaszkodni valahogy, de csak nevetgéltek, hogy ha van nálam sziklamászó felszerelés, akkor talán. Így aznap még kétszer kellett áttekernem a hosszú-hosszú alagúton. Szerencsére a nehéz helyzetekben mindig van hová nyúlnom: kifogyhatatlan a magyar népdal és ’90-es éves pop-rock dalarzenálom, ráadásul ennek az új alagútnak hátborzongatóan jó akusztikája volt! A kiépített, fehér korlátokkal övezett túraút olyan volt, mint egy Disney mese helyszíne, körben, míg a szem ellátott ezer és ezer színes alpesi virág nyílt, az ösvény pedig lassan beleveszett a sűrű, gomolygó ködbe. Érdekesség, hogy a főszigeten, Honsún ezek a virágok 2000 méter felett honosak a Japán-Alpok lejtőin. Társaságom egy rámenős varjú, néhány veréb és egy kábán bandukoló japán srác volt, akinek állítása szerint az életét mentettem meg a megrágott fél Snickers csokimmal, mert ő kaja nélkül indult el.
A nap bujkált a felhők felett-alatt, a köd vadul áramlott körülöttem, fújt a szél, majd elcsitult, egyszer az orromig se láttam, máskor kirajzolódtak a domboldalak, a világítótorony vagy éppen a Risiri sziluettje. Terveimben az állt, hogy addig megyek, hogy sötétedés előtt még visszaérjek, bár sokszor nem is láttam, éppen hol járok, csak lépdeltem előre, lábamat csiklandozták a párás, útra hajló virágok.
Az egyik kilátópontnál azonban felragyogott az ég, teljes csend honolt, és egyszerre feloszlott a köd, előbukkant a sziget dél-keleti lankás oldala, a tenger és mögötte a Risiri-sziget. Álltam és csodáltam, majd hátat fordítottam és elém tárult a drámai, sziklás nyugati partvonal. A parton néhány színes tetejű ház, egy kacskaringós út, olyan volt, mint egy gyönyörű, élő makettasztal, a sziget távolabbi, északi hegyeit pedig fodrozódó ködlepel borította. Végül visszaindultam a hostel felé, szedtem a lábam, mert már kissé sötétedett.
Egy jó alvás után szürke, esős napra és a személyzet által játszott, japán popdalra keltem. Az ablakomból láttam a hostel kabaláját, a tengerben ülő, a durcás cicához hasonlító sziklát (Neko no iwa). Elővettem a vázlatfüzetemet, hogy elüssem az időt, de csak nem állt el az eső. Úgy döntöttem, hogy aznap ott maradok, sétáltam az esőben a tengerparton, és csak másnap keltem újra útnak.
Miután végül elállt az eső, részt vettem a búcsúceremónián – amiből egy kukkot sem értettem, de felettébb vicces volt, tánc, ének és ugrálás – majd a sziget északi csücske felé vettem az irányt. A helyieknek ez csak egy hétköznap volt: hajlott hátú nénikék szárították a tengeri hínárt, férfiak némán halásztak csónakjaikban, sirályok tekintgettek rám kíváncsian. Hokkaidón csak 2-3 hét van nyáron, amikor fürdenek a tengerben, a Japán-tenger partján is vannak klasszikus, homokos strandok. A térképen találtam egy alpesi botanikus kertet, ahol az összes szigeten található virágot összegyűjtötték és ráadásul ingyen elvihető, virágmag pakkokkal kedveskedtek a látogatóknak, zsebre is raktam párat és gurultam tovább.
Egy óra alatt, csak néhány autó haladt el mellettem, kellő távolságban, lassítva kerültek meg, Hokkaidó maga a bringatúrás mennyország. Sasszemmel figyeltem a vizet, már minden sziklát fókának hittem, majd egyszer csak apró, mozgó pontok tűntek fel, a fényképezőgéppel ránagyítva láttam, hogy valóban fókák, akik éppen kupaktanácsot tartanak, talán arról, mi is legyen az ebéd. Délutánra a nap is előbújt, langyos szellő kíséretében tekertem egyre és egyre északabbra. Már-már az orosz szigeteket is látni véltem a homályos horizonton, viszont később – a beszámoló írásakor – kiderült, hogy az még nagyon is Japán, azaz a sziget észak-nyugati szarva volt.
Funadomari falut elérve betértem a bringatúrázók oázisába, a kisboltba, azaz „konvini”-be. Itt van mi szem szájnak ingere, friss onigiri, amit még meg is melegítenek neked, reggeli habos kapucsínó mocsis péksüteménnyel, vagy éppen telefontöltésre alkalmas leülős sarok, forró víz, kéztörlő. A közelben található egy régészeti lelőhely, ahol kiváló állapotban találták meg egy 3500-3800 éves, vadászó-gyűjtögető népcsoporthoz tartozó, dzsómon-kori nő maradványait. Olyannyira, hogy ép DNS-t is sikerült kinyerniük és egy új kutatás kimutatta, hogy a mai japánok genetikai állománya 10%-ban átfed vele. Ez hatalmas szenzáció volt, mivel a mai napig nem tisztázott pontosan, hogy a japánok honnan is származnak.
A konvini-s bevásárlás után a Kusukohan kempingbe érkeztem, ahol felvertem a sátramat és már neki is álltam megfőzni a vacsorámat. Ekkor köszönt rám jó kedélyűen Teppu-szan, meglepetésemre angolul, és egy csuhait (dobozos ízesített alkoholos italt) lóbálva invitált, hogy csatlakozzam hozzá. Boldogan mentem és álltam neki vacsorámnak: majonézen megpirítottam egy kis enoki gombát, majd vízzel felöntöttem, belepasszíroztam egy vakamés instant miszo levest, egy zacskó friss udon tésztát és pár perc forralás után már pálcikáztam is a számba. Teppu-szannak annyira tetszett a spontán, konvini-vacsorám, hogy muszáj volt egy másik szomszédunkat is idehívni, aki szintén egy jóravaló középkorú úr volt, azaz csak gyűlt körülöttem a jó társaság és a dobozos csuhai.
A kemping egy szép nagy tó mellett terült el, és mivel itt nincs onszen, egy 15 perces forró zuhanyt is kapott a fáradt utazó extra 100 jenért cserébe. Megláttam a térképen egy hívogató kilátópontot a közeli domb tetején, ahova felsétáltunk naplementét nézni. A tücskök elkezdtek ciripelni és a vörösen ragyogó napkorong lebukott a horizonton. Szerencsére most időben befújtam magam a szuper rovarirtó sprével, így szunyogcsípés mentesen, nyugodtan élvezhettem a langyos nyári estét. Az éjszaka nyugodtan telt, másnap szitáló esőcseppek ébresztettek a sátram tetején kopogtatva. Amint kinyitottam a sátrat, egy éhenkórász varjú nézett velem farkasszemet. A japán varjakat hamar kiismertem, nagyon furfangosak, bármilyen ételre rávetik magukat és már viszik is! Viszont kitűnő az arcmemóriájuk, így nem szabad őket bántani, mert megjegyeznek maguknak. A taktikám ellenük: egy ’Dame!’ (Nem szabad!) miközben X-et formálok a karjaimmal. Reggeli után felkerekedtünk Teppu-szannal és megcéloztuk a sziget észak-nyugati csücskét.
Az időjárás 10 percenként változott, így váltogattuk a pólót és az esőkabátot, ha éppel lezúdult az aktuális nyári zápor. Az egyik esőszünetben elértünk egy kilátópontot, ahonnan a lakatlan Todo-szigetet láthattuk. Itt már voltak rajtunk kívül néhányan, és egy kedves kávézóban ki is tudtuk várni a következő zápor végét. Teppu-szanról kiderült, hogy katonaévei alatt élt Amerikában, ezért beszél ilyen jól (szerinte rosszul) angolul és hogy egyik nap felkelt, fogta a bringáját, összepakolt és megkerülte Hokkaidót nyugatról, egy hónap alatt. Most pedig éppen hazaúton van a keleti Hokkaidó-kerülésből, ami most három hónapig tartott. A turpisság az a dologban, hogy most azalatt pakolt össze, míg a felesége boltban volt reggel, és huss, útnak eredt, haha! Ilyenek ezek a hokkaidói népek, velük az élet csupa móka és kacagás! Utunkon a sziget legészakibb pontja következett – mely még mindig délebbre van, mint Pécs! –, amelyet tündöklő és perzselő napsütésben, szélcsendben értünk el. A kilátóhoz egy igen meredek, keskeny ösvény vezetett fel a parkolóból, többen sétáltak már felfelé előttünk, köztük egy család, nagymama, anyuka és egy csöpp kislány. Mikor utolértük őket, köszöntek-mosolyogtak, a kislánynak pacsira nyújtottam a kezem, ő boldogan csapott a tenyerembe, s akkor láttam, hogy mindegyik végtagja sérült, görbe, a járás is nehézkes neki… „Szugoi dzsózu!”(Nagyon ügyes!) – kiáltottam meghatódva és mélyen meghajoltam. Ezen jót nevetgéltek, kérdezték honnan jöttem és hány éves vagyok (a japánok szokásos első két kérdése), készítettünk egy közös fotót és haladtam tovább, kicsordultak a könnyeim. Meglepő és inspiráló találkozás volt, sokszor eszembe jut a kislány, remélem boldogan él és kalandozik azóta is. Sajnálatos módon, Japánban a testi- és értelmi-sérülteket kirekeszti magából a társadalom, a család, így általában bentlakásos intézményben tengetik az életüket, szinte sosem lehet velük találkozni az utcán. Másfelől, ritkán láttam kisgyerekes családokat túrázni, annak ellenére, hogy a japán túrautak roppantul kiépítettek és jelöltek, amiről talán az tehet, hogy sok fiatal eltemetkezik a munkában, bezártan él, vagy inkább amerikai útról álmodozik.
A meredek ösvényen mentünk, mentünk, ámultunk jobbra és balra, ragyogó zöld lankák és tündöklő türkizkék tengervíz váltották egymást. Meg-megálltunk, hogy szusszanjunk kicsit, és nem győztünk betelni a csodás természettel. Roppant szerencsénk volt a tiszta idővel, szinte végigtekinthettünk Rebun-sziget egész gerincén, ahol pusztán egy ösvény szeli át az érintetlen alpesi virágmezőket.
Innen tekertünk vissza a kikötőbe ugyanazon az úton, végig a sziget keleti peremén Teppu-szannal, aki elektromos rásegítéses bringájával repített előttem. A komp indulása előtt még volt egy utolsó kívánságom, ami teljesült: a kikötői fürdő. A forró vízben testem-lelkem kitisztult, láttam szemem előtt a csodás helyeket, ahol jártam, miközben a felhők közül Risiri-sziget is feltűnt a horizonton – igazán mesés volt. Mivel rajtam kívül senki nem volt bent, így egy lopott fotót is készítettem. Kérem a kedves olvasót, hogy az üvegen át, kicsit jobbra képzelje oda a vékony felhőszoknyás Risirit!
A kikötői szuvenírboltban találtam egy hinoki fából készült faragott kis pohár párost és egy szintén fából készült kis dobozt (maszu), amik a mai napig szobám díszei. Rebun-sziget elképesztő természeti kincseire azóta is meleg szívvel emlékszem vissza, ha tehetitek, nézzétek meg ti is!
