A pacifista mangakaharcos – Mizuki Sigeru munkássága

Írta: Varga Lilla, 2021. 10. 30.

Mizuki Sigeru, forrás

Mizuki Sigeru 水木しげる (1922-2015) mangaművész, író. Tottori prefektúra Szakaiminato városában született, ahol a róla elnevezett utcában több mint 150 különböző méretű, a mangáiban szereplő jókaiokról mintázott bronzszobor áll. Éjszakai kivilágításban az utca varázslatos hangulata a szobroknak köszönhetően nem eviláginak tetszik, és a Mizuki Sigeru utca fontos turistacélponttá is vált. Itt található a Mizuki Sigeru múzeum, ahol a mester életével és eredeti kézirataival ismerkedhet meg a látogató.

Csócsin kozó szobra a Mizuki Sigeru úton, forrás

De ki is volt Mizuki Sigeru?

Egyik részről híres mangaművész, aki a japán hiedelemvilág szereplőit elevenítette meg munkáiban. A jókaiok, azaz a különböző szellemek és nem evilági, de legtöbbször valamilyen úton-módon az emberi világhoz kötődő lények beemelése a populáris kultúrába hozzájárult, hogy a közfigyelmet a japán folklór és klasszikus népi hiedelemvilág felé fordítsa. A japán kultúra ilyesfajta népszerűsítése a japánok körében rendkívül fontos volt. Nem csupán a mangák terén foglalkozott a népi hiedelemvilággal, hozzá köthető a Mudzsara 妖鬼化 [mujara] c. 12 kötetes mű, mely Japán egyes területeinek és a világ különböző térségeinek folklór-szereplőit illusztrálja. Néprajzkutatói tevékenysége miatt beválasztották a Japán Kulturális Antropológiai Társaságba.

Josza Buszon haiku költő nevéhez kötődik a Buszon Jókai Emaki (蕪村妖怪絵巻), mely képtekercsen a jókaiok különböző fajtáit ábrázolta a költő. Megjelennek köztük olyan teremtmények is, melyek eredettörténete kétséges, ilyen például a Bake icsó no szei, amely lénynek Mizuki Sigeru alkotott eredettörténetet és a ginkgo szelleme, általa vált közismertté.

Bake icsó no szei, Buszon Jókai Emaki, forrás

Számos díjjal ismerték el munkásságát, köztük megkapta a nívós Kodansa Manga díjat, és Mizuki Sigeru volt az első japán alkotó, akinek odaítélték az Angoulême Nemzetközi Képregény Fesztiválon a legjobb képregénynek járó díját.
A jókai kultúra népszerűsítéséhez kapcsolódó talán legismertebb műve a GeGeGe no Kitaro (1959) c. mangája, melyből több anime-sorozatot is készítettek. A történet főszereplője egy félig jókai fiú, aki megmenti a természetfeletti bajba jutott embereket, és igyekszik fenntartani a jókaiok és emberek közti egyensúlyt.

GeGeGe no Kitaro, forrás

Mizuki Sigeru hírnevét felhasználva azonban nem csupán a japán folklór népszerűsítéséért és köztudatba-emeléséért tett, hanem szatirikus hangvételű, háborús történeteivel jelentős háború-ellenes küzdelmet folytatott.
Karikaturisztikus, stilizált figuráit realisztikusan megrajzolt környezetbe helyezte, ezzel is hangsúlyozva az abszurditást, hátteret teremtve a műveiben megfogalmazott társadalomkritikának.

War and Japan, forrás

Pacifista nézőpontja nagyban befolyásolta művészetét. Számos munkája készült azzal a céllal, hogy szembemenve a korabeli politikai hangokkal, felhívja a figyelmet a háború borzalmaira, ne vesszen feledésbe mindaz, ami a háborúk folyamán történt. Amellett, hogy felhívta a figyelmet Japán II. világháborús szereplésének negatívumaira, felszólalt a vietnámi háború ellen is.
Háború-tematikájú munkái közül érdemes megemlíteni a „Gekiga Hitler” (1971) c. munkáját, mely Hitler szatirikus életrajza, illetve az „Előre a nemes halálunk felé” (1973) c. önéletrajzi ihletésű művét, mellyel kapcsolatban így nyilatkozott:
„Valahányszor a háborúról írok egy történetet, nem tudok mit kezdeni a vak dühvel, ami felcsap bennem. – Azt hiszem, ezt a dühöt az összes elesett katona szelleme plántálta belém.”

Gekiga Hitler, forrás

Nagy port kavart a nyolc kötetes „Showa: Japán történelme” (1988-89) c. munkája, melyben ugyancsak a Császári Hadseregben szerzett saját háborús tapasztalatai adják a kritika alapját.

Showa: Japán történelme, forrás

Mizuki Sigeru maga is a háború áldozata volt. Egy bombázás során elveszítette bal karját, számos bajtársa halálát nézte végig, a katonaságban ért atrocitások és felettesei túlkapásai mind olyan élmények voltak, melyekről úgy érezte, beszélni kell, nem szabad a szőnyeg alá söpörni a háború okozta traumákat.

Előre nemes halálunk felé, forrás

Az országot a II. világháború felé sodró agresszív militarizmus, a katonaság jelenléte a politikában, a nemzeti nacionalista ideák, a császári intézmény iránti hagyományos tisztelet kihasználása a katonaság által, a gyermekek militarista hangvételű központosított nevelése mind a kollektív emlékezet olyan szeletét képezik, melyről Hirosima és Nagaszaki tragédiája után, a háborús évtizedek végével, miután az ország rohamtempóban a gazdasági stabilitás megteremtéséért küzdött, senki nem beszélt szívesen. Például a Nankingi mészárlás, a „komforthölgyek intézménye”, a hadifoglyokkal való kegyetlenkedés, vagy az okinavai civilek öngyilkosságra való kényszerítése nem szívesen emlegetett témák voltak, és a II. világháború utáni propaganda inkább csúsztatott Japán háborús bűnei és a felelősségvállalás kapcsán.
Napjainkig problematikus kérdés a szigetország és szomszédjai közt a XX. század háborús évtizedeit érintő katonai agresszió, túlkapások és kegyetlenkedés a japán katonaság részéről, mely problémának egyik szimbóluma a Jaszukuni szentély, és a Jusukan múzeum.

Kunyan, forrás

A II. világháború után, a ’40-es, ’50-es évektől már számos költő és író foglalkozott az előző generáció háborús tevékenységével, a nacionalista ideával megvezetett, de valójában értelmetlen háborúskodásokba sodró militarista propaganda érdekeit szolgálók felelősségre vonhatóságának és a háborús tapasztalatok feldolgozhatóságának kérdéseivel.

„- Hol vannak most azok, akik az olyanokat, mint Kendzsi, a hősi halálba küldték? Szép nyugodtan élik tovább az életüket, nagyjából ugyanúgy, mint azelőtt. Sokan még sikeresebbek is lettek, mert rendesen viselkednek az amerikaiakkal, pedig éppen ezek az emberek vezettek katasztrófába minket. És mégis az olyanokat kell gyászolnunk, mint Kendzsi. Hát ez dühít fel engem. Bátor fiatalemberek ostoba ügyért halnak meg, a valódi bűnösök pedig még mindig itt vannak köztünk. Félnek megmutatni, kik is ők valójában, félnek elismerni a felelősséget. (…) Szerintem ennél nagyobb gyávaságot elképzelni sem lehet.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 62-63)

„- Nem. Nem volt rossz ember. Csak olyasvalaki volt, aki nagyon keményen dolgozott valamiért, amit jó célnak gondolt. De tudod, Icsiró, amikor vége lett a háborúnak, a dolgok nagyon megváltoztak. Nagucsi úr dalai valamikor nagyon híresek voltak, nemcsak ebben a városban, hanem egész Japánban. Gyakran játszotta őket a rádió, előadták a kocsmákban. És az olyanok, mint Kendzsi bácsikád, ezeket a dalokat énekelték menetelés közben vagy csata előtt. A háború után pedig Nagucsi úr úgy gondolta, hogy a dalaival… nos… hibát követett el. Azokra az emberekre gondolt, akiket megöltek a háborúban, az olyan kisfiúkra, mint te vagy, Icsiró, akiknek nem voltak többé szüleik, végiggondolta mindezeket a dolgokat, és úgy látta, hogy dalaival talán hibát követett el. És úgy érezte, bocsánatot kell kérnie. Mindenkitől, aki életben maradt. (…) Mindenkitől bocsánatot akart kérni. Azt gondolom, ezért ölte meg magát. Nagucsi úr egyáltalán nem volt rossz ember, Icsiró. Bátor volt, mert beismerte a hibáját. Nagyon bátor volt és tiszteletre méltó.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 162)

 „Aztán mintha újjáéledne benne a vért és nedvet facsaró érzés; a húst valamiféle erő megszaggatja, magába szívja. Nem létező dereka helyén egy dimenzió nélküli, megnevezhetetlen tárgy csúszkál. Ő, Ojokava Rjuicsi, tudja, hogy az elkövetkezőkben múltja egy olyan darabkája fog feltörni az emlékezetrétegek legaljáról, hogy bizonyítsa lényének eredendően undorító lényét.” (Naoma Hirosi, Az összeomlás érzése, 336)

 „Kis termetű, idős ember mászott elő. Két kezébe fogta Maszakicsi fejét, s keményen a szemébe nézett:
– Úgy látszik, ez a nyomorult képtelen a bocsánatkérésre – mormogta. – Az ilyen marha mindent eltol, kint minduntalan elkapják, elkontárkodik mindent, éhen döglik. Én már harmincöt évet lehúztam itt, nem véletlenül kaptam a Sarki Öregúr nevet. Ha csak elébem kerül egy ilyenfajta taknyos, én mindjárt embert akarok faragni belőle. Csakis Császárunk iránti hálából. Hát jól fülelj! – rázta meg a fiút, s ezzel kezdetét vette az okítás: – Ha már lebuktál, tudni kell bocsánatot kérni. Olyan marha vagy, hogy nagy dolgot úgysem követhettél el. Ha azonnal bocsánatot kérsz, még megúszhatod. De persze, minden a bocsánatkérés mikéntjétől függ. Szépen a földre tenyerelsz, homlokod a földhöz dörzsölöd. Ez az egész, ennyit még a leghülyébb is képes megtenni! (…)
Maszakicsi a földre bolrult:
– Vétkeztem, bocsánatot kérek – harsogta.
– Burokban születtél – harsant a Császár hangja. – Ha nem volnál hülye, megfojtanálak.
(…)
– Mert te, te marha, mert te ide kerültél, fölkavartál bennem mindent… emlékezni az eltelt harmincöt évre, mikor már sikerült elfelejtenem rég… – Torkát sírás fojtogatta, és kétségbeesetten püfölte a fiú fejét. Talán észre sem vette, hogy Maszakicsi szemébe karmolt. – Légy átkozott, pusztulj el! – lihegte, olyan közel a fiú fejéhez, mintha harapni készülne. – Éppen harmincöt éve, hogy én, akár te most, olyan bűnt vallottam be, amit el sem követtem. Ezért vagyok itt. Harmincöt éve. S éppen erre kell, hogy emlékeztess. Pusztulj!” (Fukazava Hicsiró, Árnyjáték, 528, 536)

Mizuki Sigeru is olyan hang volt a művészek közt, aki szembeállva a politikai propagandával, mely szívesebben nyilatkozott a háborús eseményekről az elkövetett bűnök említése nélkül, saját háborús tapasztalatait feltárva a nyilvánosság előtt, igyekezett felhívni a figyelmet a háború tragédiájára.
Emellett erőt fektetett a klasszikus japán kultúra, tradíció és folklór népszerűsítésére, felelevenítésére. E két tevékenységének azért is volt jelentősége, mert Mizuki Sigeru ezzel is ellensúlyozta azt az attitűdöt, miszerint a katonai propaganda az 1900-es évek elejétől a klaszikus japán kultúra egyes elemeit és a kulturális múlthoz is gyökeresen kötődő császári intézményt a militarizmus szolgálatába állította.
Mizuki Sigeru munkásságával bebizonyította, hogy a japán népi hagyományok szeretete, a klasszikus folklór népszerűsítése nem kell, hogy bármiféle ideológia fátyla alatt történjen.

Mizuki Sigeru, forrás

 

 

Felhasznált irodalom:

Modern japán elbeszélők, ford. Sz. Holti Mária, Európa, 1967.

Kazuo Isiguro, A lebegő világ művészete, ford. Todero Anna, Cartaphilus, 2013.

Jeff Kingston, A modern Japán kihívásai, Antall József Tudásközpont, 2018.

Matt Alt, Shigeru Mizuki’s war-haunted art and life, in: The New Yorker, 2015. URL: https://www.newyorker.com/culture/culture-desk/shigeru-mizukis-war-haunted-creatures

Zack Davisson, The life and death of Shigeru Mizuki, 1922-2015. in: The Comics Journal, 2015. URL: https://www.tcj.com/the-life-and-death-of-shigeru-mizuki/

Matthew Penney, War and Japan: The Non-Fiction Manga of Mizuki Shigeru, in: The Asia-Pacific Journal, 2008. URL: https://apjjf.org/-Matthew-Penney/2905/article.html

Buszon Jókai Emaki: 蕪村が描いた妖怪絵巻 URL: https://manabi-japan.jp/culture/20191215_17186/

Hakaba Kitaro (az anime és a manga) – Egy kis Kitaro történelem: https://kikaitekicirkusz.wordpress.com/2010/03/05/hakabakitaro-anchan-kikaiteki-cirkusz-anime-blog/2/

Tosigamit várva…

Osógacu és Kosógacu – A japán Újév és Kis-Újév

Írta: Varga Lilla, 2020. 12. 28.

Mondhatni, hogy ami nálunk a Karácsony, mely a családról, meghitt együttlétről szól, és mely időszakban kilépve a dolgos mindennapokból, hagyományosan időt szánunk a számvetésre és elmélyülésre, nos mindez a japánok számára az Újévet jelenti.
Az Újév Napját január 1-ként, a japánok 1873 óta (Meidzsi restaurációt követő ötödik év) ünneplik, mióta is bevezették a Gergely-naptárat.
A Gandzsicu元日, maga az Újév Napja nemzeti ünnep, de az újévet ünneplő időszak, a Macu-no-ucsi松の内 hagyományosan dec. 13-al kezdődik, és tartománytól függően január 7-ig (Kanto), ill. 15-ig (Kanszai) tart [1], évet záró és új évet köszöntő hagyományokat is magába foglalva.

Ez utóbbi dátum a „japán Kis-Újév”, Kosógacu小正月 napja, mely nem hivatalos ünnep, és régen az év első teliholdjakor ünnepelték (a holdnaptár első havának 15. napján), ami a Gergely-naptár szerint valamikor február közepére esik. Napjainkban azonban a Kosógacut január 15-én kezdték ünnepelni. Ekkor veszik le, és égetik el az újévi dekorációkat, összefoglaló nevükön az osógacu-kazari-t お正月飾り(kadomacut 門松, simekazarit 注連飾り, kagami-mocsit 鏡餅 ) – ez a dondo-jakiどんど焼きszertartás. Régi irodalmi művekben, a Tosza nikkiben, vagy a Makura-no-Szosiban (Párnakönyv) olvasható, hogy a Kosógacu napján szokás volt azukigajut小豆粥 fogyasztani (rizskását azuki babbal), melynek vörös színére a termékenység és egészséges élet szimbólumaként tekintettek.

Dondo-jaki, Fukuoka, forrás

Míg az Osógacura inkább az istenekhez, Tosigamihoz köthető szokások és rituálék jellemzők, addig a Kosógacu idején az otthonhoz köthető munkákért mondtak köszönetet, például a háziasszonyok kemény munkájáért, a háztartás fenntartásáért. (Ezért a Kosógacut szokás Nők Újévének, Onna-sógacuként is emlegetni.)[2]

Osógacu-kazari –  a hagyományos újévi dekorációk története

Osógacu-kazari összefoglaló neve tehát a tradicionális újévi díszítéseknek, melyek hárman a fent említett kadomacu, simekazari és a kagami-mocsi. Az osógacu-kazariról a legrégebbi feljegyzések a Heian korból, 794-1185-ből származnak.

A Kadomacut 門松 párban, hagyományosan december 13. és január 7. között helyezik el a ház előtt, hogy üdvözöljék Tosigamit, az Év Istenét, aki elhozza az új évet. (Tosigami egyéb elnevezései: Ótosi-no-gami, Nigihajahi-no-mikoto. Szuszanoo isten és Kamu’ó-icsi-hime gyermeke.)
A ház lakói kadomacuval jelzik Tosigaminak, hogy szeretnék tisztelettel megvendégelni. Hogy a kadomacut miből készítik (fenyőből, bambuszból, vagy ume-fából (szilvafa)), régiónként változik, de mindenütt a hosszú élet, jó-lét, állhatatosság szimbólumát jelenti. A karácsonyfa térhódításával a kadomacut egyre inkább hajlamosak a családok később, december 26. körül kitenni.

Kadomacu

A Simekazari注連飾りszintén az újév tradicionális dísze, melyet az ajtóra akasztanak, és ugyancsak Tosigami fogadását hivatott szolgálni. A szalmakötélből régiónként eltérő formában font koszorút sokféleképp díszítik, és minden díszítési formának megvan a maga jelentése. Keserű naranccsal, daidaialpéldául azért díszítenek szívesen, mert a gyümölcs a hosszú életet szimbolizálja – mivel egy termés akár 2-3 évig is képes a fán maradni.

Simekazari

A Kagami-mocsi, egyfajta újévi ünnepi „dísz-mocsi”, melyet gyakorta díszítenek ugyancsak daidai gyümölccsel. A „kagami” elnevezés a három császári ereklye” közül a tükörre utal.
Miután Tosigami figyelmét felkelti az ajtó mellé kitett kadomacu, és biztonsággal átlép a simekazarival díszített ajtó küszöbén, beköltözik Újév Napján a kagami-mocsiba, és míg ott tartózkodik, megtölti azt erejével. [3] Osógacu utolsó napjain megtörik (ált. 11-én [4]) és elfogyasztják a kagami-mocsit. Ezt a rituálét hívják kagami-birakinak鏡開き– így a kagami-mocsi segítségével maguk a ház lakói is erővel és energiával töltődnek fel a következő évre.

Kagami-mocsi
Mocsicuki 餅つき:

A speciális, rövidszemű rizsfajtát, a mocsigometもち米, egy éjszakán át áztatják vízben, majd másnap megfőzik, és egy uszu nevű fa- vagy kőedényben a rizsmasszát „készre verik” egy kalapács-szerű eszközzel, a kinevel – ez a mocsicuki-eljárás. A  püfölése közben levegő jut a masszába, így nyeri el azt az állagot, mely jól formázható.

Forrás:
https://sushisei.hu/blog/blog/japan-edessegek-a-mochi
https://www.japan.travel/en/sg/story/chewy-and-heart-warming-meaning-new-years-mochi-rice-cake/

Mocsicuki

Az Újévhez köthetően számos egyéb hagyomány is él. A gyermekek az Osógacu folyamán például otosidamat お年玉, kisebb pénzösszeget kapnak, a felnőttek számára pedig a munkában tartott hosszabb szünet jelenti az ajándékot. Ekkor gyűlik össze a család, találkoznak a barátok, rokonok, sokan a szülővárosukba utaznak, és ott töltenek el pár napot pihenéssel.

Az újévi szokásokhoz tartozik az év első szentélylátogatása, a hacumóde初詣 – ezért december 31-én éjfél körül, mikor minden buddhista templomban 108-szor megkongatják a templomok harangjait, főleg a nagyobb szentélyek és templomok általában zsúfolásig megtelnek.
A szentélylátogatók megkongatják az imaharangot, (szokástól függően érmét dobnak a gyűjtőbe), kétszer meghajolnak, kétszer tapsolnak – mindezeket azért, hogy felébresszék a
kamit, aki így meghallja az új évért elmondott imát. A szentélylátogatáshoz tartozó szokás még, hogy omamoritお守り, szerencsét hozó, védő amulettet vesznek – az omamori egy kis szövettasak, melyben papírból, fémből, fából, vagy anyagból készült apró tárgy van, melyre valamilyen szent szöveget írtak fel. Az omamori adott színe jelzi, hogy milyen szerencsét tartalmaz (pl. gazdagságra, szerelemre vagy egészségre vonatkozót). Az omamori mellett omikudzsit おみくじ is szokás venni, melyre az adott év szerencséje van felírva – abban az esetben, ha balszerencsét tartalmaz a kis papírcsík, akkor azt a szentélynél vagy templomnál egy faághoz lehet kötni, és a szent helyen magunk mögött hagyott balszerencse a hiedelem szerint így elkerüli az embert.

Az Újév első köszöntése hagyományosan:
Akemasite omedetó gozaimaszu!
明けましておめでとうございます!

Az Újév ünneplése a nagy kastélyban”, Utagava Tojokuni, 1791.

 

 

Forrás:
http://kansai-odyssey.com/o-shogatsu-kazari-japanese-new-years-decorations/
https://livejapan.com/en/article-a0000767/
https://www.japantimes.co.jp/culture/2014/01/01/general/lucky-food-charming-decorations-visiting-deities-welcoming-the-new-year-with-history-tradition/
https://dailyfoodporn.wordpress.com/2011/01/14/okayu-for-the-woman-new-year/

 

[1] http://kansai-odyssey.com/o-shogatsu-kazari-japanese-new-years-decorations/

[2] https://www.japantimes.co.jp/culture/2014/01/01/general/lucky-food-charming-decorations-visiting-deities-welcoming-the-new-year-with-history-tradition/

[3] https://japanese-wiki-corpus.github.io/culture/Koshogatsu.html

[4] http://kansai-odyssey.com/o-shogatsu-kazari-japanese-new-years-decorations/

Cukioka Jositosi „holdjai”, melyek legendák felett őrködnek

月岡芳年 [Tsukioka Yoshitoshi] (1839-1892) 

Cukioka Jositosit az ukijo-e utolsó nagymestereként emlegetik. Már fiatalon megmutatkozott a tehetsége, Utagava Kunijosi keze alatt tanult. 1853-ban született meg legkorábban publikált műve, a „Heike harcosok a tengersírban” címmel. A későbbiekben Kikucsi Joszai művészete hatott rá, és az európai művészet elemeit ötvözte egyéni stílusával.

„A százarcú hold” c. sorozata (Cuki Hjakusi (1885-1891)), 100 darab ukijo-e képet ölel fel, melyek a kínai és japán kultúra valamilyen módon összefüggő alakjait ábrázolja, és melyeket a hold motívum fog össze.

„Kijomi partjainál még az ég is elzárja az utat, a holdat pedig Miho fenyvesei tartóztatják fel” 1886.

A fenti képen a jellegzetes sisakot viselő harcos, Takeda Singen (1521-1573), egy arany felhőn ülve nézi a Fudzsit. Az előtte elterülő Miho földnyelv az ellenőrző pontokkal, szimbolizálja a hadúr Japánt egyesítő törekvéseit a 16. században.

„Hegyen ülő hold, eső után” 1885.

1193-ban a Szoga testvérek, Tokimune és Dzsúró megtámadták Minamoto Joritomo táborát, azzal a szándékkal, hogy  megbosszulják apjuk halálát. Tervük sikerrel jár, mert végeznek apjuk gyilkosával, Kudó Szukecunéval, azonban a támadás folyamán Dzsúró életét veszti, Tokimunét pedig elfogják és később kivégzik. A festmény Tokimunét ábrázolja, aki a holdfényben fürdő hototogiszu-t (japán v. kicsi kakukk) nézi. Úgy tartják, hogy a kakukk kiáltása a lelket, a következő életébe hívja, ezért a magány, az élet múlandóságának melankolikus szimbóluma.

„Kasszia-fa és a hold – Wu Gang” 1886.

A legenda szerint Wu Gang (jap. Gobecu) büntetésképp, hogy a kassziafa varázslatos magját gonosz célra használta, egy sziszüphoszi feladatot kapott az istenektől, mégpedig, hogy a holdon növő nyolc óriás mannakasszia fa ágait kell örök időkig nyesnie, melyek azonban rögtön visszanőnek.

A százarcú hold„, a Cuki Hjakusi”, száz figura száz történetét meséli el ekképpen, Cukioka dinamikus, pontos stílusában, motívumok segítségével megelevenítve a japán kultúra és történelem legendáit.

További képek és történetek a „A hold száz arca” c. sorozatból, a Hibikipédiában:

Cuki Hjakusi

 

Forrás:
https://www.britishmuseum.org/collection/term/BIOG7595
https://www.artgallery.nsw.gov.au/collection/works/?page=1&group_accession=258.2012.1-103
https://ukiyo-e.org/artist/tsukioka-yoshitoshi

„Jocuja Kaidan” – Szerelem, bosszú és halál… a japán kísértettörténetek egyik gyöngyszeme

Varga Lilla, 2020. 05. 23.

 

A Jocuja Kaidan 四谷怪談, Oiva és Tamija Iemon szerelmének története, melyet azonban árulás, gyilkosság, és bosszú keserített meg, Japán leghíresebb szellemhistóriájává vált.

Iemon szerepében: Ichikawa Ebizo, Oiwa szerepében: Nakamura Kantaro

 

IV. Curuja Nanboku, 1825-ben kabuki színpadra vitte, Tókaidó Jocuja Kaidan (Tókaido Szellemtörténete) címen – és azóta is számos feldolgozást megélt a történet.

Utagawa Kuniyoshi, jelenet a „Yotsuya Kaidan”-ból, 1847.

Történet:

Oiva és Oszode nővérek, Jocuja Szamon lányai (aki az Enja házhoz tartozott – ld. a Csúsingura, a 47 rónin történetében).
Oiva, apja barátjának, Tamija Iemonnak lett ígérve, míg Oszode, Szato Jomosicsihez ment feleségül. Miután azonban Iemon róninná és bűnözővé vált, Szamon el akart állni a házassági ígérettől, és vissza akarta venni a lányát. Iemon természetesen ebbe nem egyezett bele, így harcra kelt Szamonnal, mely összetűzés vége az lett, hogy a férfi megölte a lány apját.

Mindeközben Oszode férjének, Jomosicsinek a szolgája Naoszuke, megkívánta ura feleségét. Ezért Naoszuke úgy döntött, megöli Jomosicsit, azonban véletlenül mással végzett. Mégis, a megcsonkított testről mindenki azt hitte, hogy Jomosicsié.

Utagawa Kunisada, Oiwa szelleme, 1863.

 

A két nővérnek azonban nem volt tudomása a tettesekről, így azért cserébe, hogy a két férfi bosszút álljon nevükben az apa és a férj gyilkosán, elfogadták Iemon és Naoszuke házassági ajánlatát – nem tudván, hogy valójában azokhoz mennek hozzá, akik a tényleges gyilkosok.

Iemon és Oiva tehát férj és feleség lettek. Oivának fia születik, és a szülés után gyenge marad az egészsége – azonban minden alkalmat megragad, hogy könyörögjön férjének, keresse és bosszulja meg apja gyilkosát. Iemon azonban (természetesen) nem hallgat rá. Unja az életét, és elege van Oivából is. A szomszéd, gazdag Ito család unokájával viszonyt kezd, és megcsalja feleségét. Oiva azt hiszi, hogy gyógyszert kap a szomszéd családtól, azonban amikor megissza, kiderül, hogy méreg. Az arca groteszkül eltorzul, haja fésülködés közben csomókban kihullik, és ráébred, hogy Iemon végezni akar vele. Oiva beleőrül a szenvedéseibe, majd meghal.

Enjaku, Ichikawa Yonezô Oiwa szerepében, 1865.

 

Iemon hazaviszi új feleségét a szomszédból, de Oiva szelleme őrülten kísérti, és tévedésből – Iemon azt hiszi, hogy Oivát látja –  a férfi megöli az új asszonyt.

Utagawa Kuniyoshi, Oiwa szelleme, 1836.

 

Jomosicsi közben hazatér, de azt kell látnia, hogy Oszode már Naoszuke feleségeként él. A két férfi harcában Oszode meghal, mire Naoszuke öngyilkos lesz.

Utagawa Hirosada, Yotsuya Kaidan, 1848.

 

Iemon, anyja segítségével egy hegyi kunyhóba menekül, de éjjelente még mindig Oiva szelleme üldözi. Elrejtőzik egy bambuszerdőben, azonban Jomosicsi bandája rátalál, és megölik.
Oiva haragja Iemon halálával elcsitul, és szelleme megnyugszik.

Shunbaisai Hokuei, Oiwa és Iemon, 1832.
Utagawa Kuniyoshi, Oiwa megkísérti Takuetsut (aki Iemonnak segédkezett), 1852.

 

Ayakashi: Japanese Classic Horror feldolgozás ITT, magyar felirattal.

 

Forrás:
A történet ITT olvasható angolul.

Japán legendás lényei – Bakeneko, Nekomata

Kazu Tabi, 2020. 03. 07.

 

A japán népi hiedelmek egyike azt tartja, hogy bizonyos macskák természetfeletti erőkkel rendelkeznek.  A két legismertebb közülük a bakeneko és a nekomata. Mindkettő  a házi macskából alakul ki és mindkettő a magasabb szintű démonok családjába tartozik, a jókai-ok közé.

Bakeneko, Kuniyoshi Utagawa, 1835

Bakeneko, 化け猫

Akkor kell gyanút fogni a gazdának, ha közönségesnek tartott cicusa lassan eléri a 13. életévét és mégsem akar öregedni. Másik gyanúra okot adó dolog, ha a macska egyre kövérebb lesz, és a súlya eléri, majd meghaladja a 4 kg-ot. Illetve ha mindezek mellett rajtakapják, hogy két lábon állva lámpaolajat iszik, akkor semmi kétség.
Másik lehetőség, amikor biztosan átalakul a macska, ha éppen meggyilkolt gazdája véréből iszik. Ezután a megtermett kutyaméretűre növő cicaszörny étrendje megváltozik. Előnyben részesíti az emberhúst. Az elbeszélések szerint a bakeneko sötét hatalommal rendelkezik, és elsősorban a halottidézés területén aktív. Képesek a halottakat „életre kelteni” és a szolgálatukba állítani, némelyek hitodamákat (tűzgömböket, amelyek valójában látható emberi lelkek) idéznek meg, és ha átugranak egy ember felett éppen a halála pillanatában, akkor képesek annak az alakját felvenni.

Egy ismert történetben egy Taszaku Genbei nevű férfi anyja egyik napról a másikra furcsán megváltozott. Addigi szokásával ellentétben minden nap bezárkózott a szobájába, barátaival minden kapcsolatot megszakított és a családját is kerülte, étkezni pedig csak egyedül étkezett egy zárt helyiségben. Körülbelül ebben az időben tűnt el az asszony szeretett macskája. Egy este, mikor megint egyedül evett a szobájában, a fia az ajtóhoz lopódzott és belesett egy keskeny résen. Rémülettel látta, hogy egy megtermett macskaszerű lény gubbaszt a padlón anyja ruhájában és állati maradványokat rágcsál. A fiatalember előrántotta a kardját, majd feltépte az ajtót és lefejezte a szörnyet, az pedig lassan visszaváltozott az eltűnt macskává, a padló alatt pedig megtalálták az idős asszony maradványait.

Sasakibara család szellemmacskája, Buson ‘Kabmura Yokai Emaki’, 18. szd.

Egy másik elbeszélés egy hűséges macskáról szól, amely egy oszakai kereskedő féltve őrzött szépséges leányának volt a kedvence. Olyannyira szerette, hogy folyton vele volt, még éjszaka is ott aludhatott a szobájában. Eleinte nem zavarta a kereskedőt, ám idővel furcsa gondolatok kaptak szárnyra a fejében. Mi van, ha ez nem is egy közönséges macska, hanem egy gonosz szellem macska alakjában, és azért férkőzött be a családba, hogy elrabolhassa a szépséges leányt. Elhatározta, hogy megöli az állatot, ám éjszaka, álmában megjelent a macska és szomorúan közölte vele, hogy igaztalanul vélekedik róla.  Nagy igazságtalanságot követne el, ha megölné és talán még nagyobb szerencsétlenséget zúdítana a lányára. Elmondta, hogy a kamrában egy szokatlanul nagy patkány rejtőzik. Nem közönséges rágcsáló, hanem egy gonosz démon. Miatta őrizte minden pillanatban a lányt, ám ahhoz nem elég erős, hogy egymaga legyőzze a patkányt, ezért azt tanácsolta a kereskedőnek, hogy menjen el egy barátjához és kérje kölcsön annak Butcsi nevű macskáját, majd hagyja őket éjszakára a kamrában. A férfi úgy is tett. Másnap reggel, mikor kinyitotta az ajtót, a három állat ott feküdt egymásba akaszkodva, karmokkal, fogakkal és alig pihegtek a kimerültségtől. A kereskedő döbbenten látta, hogy a patkány nagyobb a macskáknál. Felkapott egy hosszú kést és elvágta a kapálódzó szörnyeteg torkát. A két hős macska súlyos sérüléseket szerzett a kétségbeesett harcban, és minden odaadó ápolás ellenére kimúltak. Tiszteletre méltó temetést kaptak bátorságukért és hűségükért hálából.

A közismert és szerencsét hozó figura, a maneki-neko eredetije szintén bakeneko volt, de a ritka, jóindulatú fajtából való… ha pedig valóban csak mosakodott, mint az egyik meseváltozatban olvasható, akkor később lett belőle jókai.

Maneki-neko

Nekomata, 猫又

A nekomatát a bakeneko rokonaként tartják számon. Mind a buddhizmusban, mind a sintóban fellelhető. Ugyanúgy természetfeletti ereje van, képes alakot változtatni és szereti az emberhúst. A két jókai közti különbség sokáig összemosódott, ezért a fennmaradt írásművekben néha nehéz volt eldönteni, hogy melyikükről is van szó, de idővel segített a nekomatákra jellemző kettévált farok. A feltételezések itt is megoszlanak abban, hogy a nekomata egy különösen erős bakenekóból alakul-e ki, vagy szintén egy nagyra növő házi macskából, de a helyzeten nem változtat. A nekomaták kivétel nélkül kegyetlenek és rosszindulatúak.

Nekomata, Kazuaki Horitomo Kitamura

Japán és Kína bizonyos hegyeiben élnek, ugyanakkor a japán néphit különbséget tesz a vad, hegyi nekomata és a házi macskából kialakult, emberek között élő változata között. Ez utóbbinál megfigyelhető, hogy az idő múlásával az állat mérete extrém módon növekszik, meghaladva a közönséges házi macska nagyságát.
A nekomaták szintén sötét mágiával gyakorolnak hatalmat. Ők is képesek halottakat kontrollálni és hitodamákat idézni, emellett több emberi nyelven beszélhetnek, gyakran járnak két lábon, ha senki sem figyeli őket, valamint előszeretettel veszik fel idősebb asszonyok alakját. Sokszor táplálkoznak gazdáik vérével, miközben megigézik őket.
Kínai eredetű, hogy a nekomaták farka kígyóvá válhat, japán változatában a farkukat fáklyaként használják arra, hogy felgyújtsanak házakat. Ennek következtében a 11. században divatba jött, hogy levágták a macskák farkát. A csonkítást 1602-ben, császári rendelet tiltotta meg.

Érdekes jelenség, hogy az idő múltával a nekomata mérete növekszik a leírásokban.
1685-ben ad hírt a Sincsomonsū (17. századi japán szövegek gyűjteménye) egy nekomatáról, amit Kii  provincia (mai Kisú) hegyeiben sikerült csapdába csalni. A leírás szerint a szörny akkora volt, mint egy vaddisznó.
A Wakun no siori (kézirat, 18. szd.) 1775-ben a hegyekből hallatszó nekomata ordításáról tudósít, s amely ordításból arra következtettek, hogy a démon akkora lehet, mint egy oroszlán.
A Gūisō (寓意草)  1809-ben egy 2,8 m magas nekomatáról ír, ami egy megölt  kutyát vitt a szájában.
A legkorábbi ismert irodalmi mű, amiben a „nekomata” elnevezés megjelenik,  az 1334-1339-ből származó zuihicu műfajú (japán esszé) Curezuregusza (Ráérő időben) című gyűjtemény, Josida Kenkó buddhista szerzetes tollából.

Az egyik történet egy jámbor és buzgó papról, Amedabucuról szól, aki a Gjógan templom közelében élt, és amellett, hogy pap, író is volt.  A szomszédjai egyszer azt mesélték, hogy a közeli hegyekben él egy nekomata nevű szörny, ami embereket eszik, aztán hozzátették: „Bár mi nem hegyek között élünk, mégis gyakran hallani nekomatává változó macskákról, amik embereket ragadnak el”. Amedabucu megjegyezte, hogy ezután óvatosnak kell lennie, ha egyedül van úton. Egy este éppen egy felolvasásról jött hazafelé, mikor a háza közelében a pataknál egy furcsa, leírhatatlan külsejű lényt pillantott meg a sötétben. Annyira megijedt, hogy megbotlott és beleesett a patakba. Segélykiáltására megjelentek a falusiak, és kihúzták a vízből. A fáklyafényben felismerte, hogy az általa látott ijesztő lény, csupán a kutyája volt, aki kijött elé, hogy üdvözölje. Bár értékes ecsetjei és írása a vízbe veszett, mégis örömmel sietett haza és az sem zavarta, hogy a falusiak kinevették.

1685-ből fennmaradt egy ún. kavaraban, azaz egy hirdetmény, ami egy óneko-ról, avagy óriásmacskáról ad hírt, ami Azabuban (Tokió része) garázdálkodott. Kutyákat, embereket és néha rókákat sebesített, vagy ölt meg, míg végül sikerült nehezen elfogni. 3 láb magas macska volt, kb. 91 cm, kettéágazó farokkal.

Óneko, az Edo-korból

A Jamato Kaiiki-ben (大和怪異記 „Japán titokzatos  történetei”), 1709  körül egy ismeretlen szerző arról ír, hogy „egy szamuráj házában újra és újra megmagyarázhatatlan hitodama-jelenések tűntek fel. A kísérteties tűzgolyók közvetlenül a padló felett lebegtek mind a házban és a ház körül. Hiába próbálták őket elkapni, nem sikerült. Egyik este a lakónegyedben egy egész rajnyi hitodamát figyeltek meg, amik egy fa csúcsán lebegtek, eközben a szamuráj szolgálóit poltergeist (dobálózó szellem) rémisztgette, maguktól pörgő párnákkal. Az egyiküknél ide-oda repkedtek, mielőtt a szolgáló nyomtalanul eltűnt volna. A szamuráj papokat, ördögűzőket hívott, hogy találják meg a jelenségek forrását, de hiába, az imák és megkötő varázslatok hatástalanok maradtak. Aztán egy este a szamuráj egy két lábon járó, vén macskát látott meg, amely a tetőn sétált, fején egy kendővel, amin az eltűnt szolgáló neve látszott. Miután a ház ura nyíllal lelőtte a lényt, akkor fedezték fel, hogy a farka kettéágazik. A démonmacska pusztulásával a nyugtalanító jelenségek megszűntek.”

Érdekességként megemlíteném még a Kasha (火車) nevű jókait, amit még óneko –nak is neveznek. A barátságos maneki-neko ellentéte. Mivel hasonlít a bakenekora és a nekomatára, ezért gyakran keverik velük is. Szerencsétlenül járt emberek holttestét lopják el, mielőtt elhamvasztanák őket. Tüzes óriásmacskának is nevezik, mert állítólag tüzes szekéren viszi az elátkozott lelkeket a Pokolba.

Nem démon és nem is jókai a Nekogami (猫神), hanem sintó eredetű szellemi lény, amit később az Edo-korban kamivá emeltek hálából azért, hogy megvédték az élelmiszerraktárakat, valamint a selyemhernyó-állományt az egerektől és patkányoktól. Napjainkban ezeket a macskaistenségeket nagy tisztelet övezi és ők védelmezik a házi macskákat. Az ő jóindulatukat kell megnyerni, hogy egy macska sokáig éljen, vagy meggyógyuljon. Mijagi prefektúrában tíz sintó szentély van, amelyeket valamelyik macskaistenségnek szenteltek.

Nekojinja, Macskaszentély, Tashirojima, Miyagi prefektúra

A bakeneko kedvelt alakja a mai horrorfilmeknek, melyek főszereplője többnyire a modern ízlésnek tetsző bosszúvágyó, fiatal és csábítóan szép nő képében megjelenő macskanő, aki valódi alakját akkor veszi fel, mikor férfiáldozata megjelenik a színen (pl. Kuroneko, Az Otama-tó szellem macskája).

The Ghost Cat of Otama Pond (Kaibyô Otama-ga-ike, 1960)

A tanukihoz hasonlóan a nekomata és a bakeneko is kedvelt alakjai a kabuki és a bunraku színháznak. Ott hagyományosan női alakban szerepelnek, és a spirituális kapcsolatot képviselik a nőiesség, alakváltás és halál között.
Miként lettek a hízelgő bundásokból kegyetlen szörnyek, arra sokféle elmélet van. A macskák személyisége mindig is elbűvölte, vagy irritálta az embereket. Az egyetlen „házi”állat, ami nem függ az embertől és az egyetlen, amely megtartotta a szabadságát, vad személyiségét.

 

Csupán érdekességként, felsorolásszerűen megemlítenék néhány érdekes hasonlóságot más kultúrákból:

  • Egyiptom; Bastet, a Macskaistennő és Sachmet.
  • Skandinávia; Freya istennő, akit sokszor macskaként, vagy macskával ábrázolnak, a kocsiját pedig két macska húzza.
  • Malajzia; egy bajang nevű vámpírmacska, ami halvaszületettekből fejlődik ki…
  • Bengál dravidák; egy chordeva nevű mágikus lény, ami fekete macska alakjában jelenik meg, s a gyengék és betegek életenergiáját szívja ki.
  • Görögország; Ailuranthrop, vagy macskaember, ami alakváltó és varázserejű. (19.sz)
  • Románia; régi elbeszélések szerint a macska egy Kata nevű nőből lett.
  • Magyarország; még sosem hallottam ezt a történetet, de állítólag régi mondák szerint Évát az Úr egy macska farkából teremtette. Mikor kivette Ádám bordáját, a macska ellopta a csontot és szökni próbált vele, de az Úr utánakapott és a farka leszakadt. Így történt az eset…
    Van még egy magyar vonatkozású hiedelem, miszerint a 7 – 12 év közötti macskák boszorkánnyá változhatnak, hacsak nem karcolnak a hátukba egy keresztet.

Csizmás kandúr meséje is jó példa, a két lábon járó, beszélő macska bizony tipikus bakeneko.
A fekete macska szerencsétlenséggel való állítólagos kapcsolata jellemző hiedelem Európában, ami talán összefügg azzal, hogy a boszorkányokat csak fekete macskával írják le. Itt említem a Constantine c. filmből azt a a részletet, ahol a főszerepló démonvadász (Keanu Reeves) egy fekete macska segítségével jut át a Pokolba.
Minden földrésznek vannak macskalegendái és legendás macskái, legyenek házi macska, oroszlán, leopárd, vagy jaguár formájú. Oldalakon keresztül lehetne róluk írni… Ami viszont figyelemreméltó, hogy távoli kontinenseken egymáshoz mennyire hasonló legendák élnek, ám ez már egy új történet…

 

 

Felhasznált irodalom:

http://www.welt-der-katzen.de/hexen/mythen/mythen.html
https://de.wikipedia.org/wiki/Nekomata
https://de.wikipedia.org/wiki/Bakeneko
http://yokai.com/bakeneko/
https://origamijapan.net/origami/2018/10/11/neko-kaii/
https://kknews.cc/zh-my/history/3ek9y8g.html

Képek:

Bakeneko, Kuniyoshi Utagawa, 1835
Sasakibara család szellemmacskája, Buson ‘Kabmura Yokai Emaki’, 18. szd.
Maneki-neko
Nekomata, Kazuaki Horitomo Kitamura
Óneko, az Edo-korból
Nekojinja, Macskaszentély, Tashirojima, Miyagi prefektúra
The Ghost Cat of Otama Pond (Kaibyô Otama-ga-ike, 1960)