Filozófia, Művészet, Japán-Magyar Szerelmi- és Házasságtörténet

Wagner Nándor és Akiyama Chiyo élete, a wagneri életmű, valamint a Wagner Nándor-, és a Molnár Sándor-kiállítás

Írta: Vadász Fruzsina, 2023. 02. 04.

Egy előadás-esemény kettő előadó részvételével, kettő filozófus művész kiállított tárlata, egy magyar és egy japán művész szerelme és közös életműve, egy kutatói interjú, rengeteg ajándékba kapott könyv és szakkiadvány, sok-sok inspiráció, lelkesedés, felfedezni váró élettörténet, és még több felfedezni váró titok, rejtély és gondolat …

A jelen írás tárgyául szolgáló eseményeket és témákat, motiváló erőket a fent említettekkel lehetne összefoglalni. A történet 2022. október 29-én kezdődött a Műcsarnokban, Prof. Dr. Hidasi Judit meghívására vettünk részt a Wagner Chiyo asszony és a japán nő című, tárlatvezetéssel egybekötött előadás-eseményen, ahol nemcsak Wagner Nándor és (Akiyama) Wagner Chiyo életébe, művészi munkásságába kaphattunk egy érdekfeszítő betekintést Kiss Sándortól, hanem a japán nőket és a japán-nemjapán vegyes házasságokat érintő mindennapi-társadalmi-jogi kérdésekbe is Hidasi Judittól.

Később a történet egy kutatói interjúval bővült ki, amely során Kiss Sándortól, az Academia Humana Alapítvány elnökétől személyes és bennfentes történetekkel bővültek az ismereteink Wagner Nándor és Wagner Chiyo (Akiyama Chiyo) munkásságáról, életéről, házasságáról, szerelmükről és mindenről, ami az ő életművüket jellemzi. Később már a megszerzett és felvértezett „bennfentes tudással” visszamentünk a Műcsarnokba, hogy még egyszer meglessük nemcsak a Wagner Nándor 100 | A bölcselet szobrásza című kiállítást, hanem a Molnár Sándor: Festőjóga címűt is, hiszen a kettő tárlat egy időben, egy helyen, egymást követve (Molnárt követi Wagner) kerül kiállításra egészen 2023. február 5-ig. A Wagner-kiállítás apropója Wagner Nándor születésének századik évfordulója, az említett előadás eseményé pedig Chiyo elhalálozásának első évfordulója volt.

Ahogy Hidasi Tanárnőtől is megismerhettük, Japánban a vegyes házasságokat először 1863-ban engedélyezték, amely 1897-ig csupán 265 regisztrált esetnek adott lehetőséget, mindez a II. világháborút követően ugrott meg az amerikai hatásoknak betudhatóan, 2006-ban már 40.000 vegyes házasság köttetett meg. Wagner Nándor és Akiyama Chiyo kapcsolata, szerelme és házassága a japán-magyar kulturális kapcsolatoknak a szimbóluma is lehetne, hasonlóan Taketsuru Masataka és Jessie Roberta Cowan (Taketsuru Rita) kapcsolatához, amelyről, mint a japán-skót kulturális-gazdasági kapcsolatok szimbólumáról már egy korábbi cikkünkben is írtunk. Nándor és Chiyo élete és szerelme Masataka és Rita kapcsolatához hasonlóan egy kalandos történet…

Élettörténet és szerelem: Nándor (1922 – 1997. nov. 15.) és Chiyo (1930 – 2021. okt. 29.)

Solti András: Wagner Nándor és Wagner Chiyo
(A fényképeket a szerző készítette a Műcsarnok engedélyével.)

Wagner Nándor 1922. október 7-én született Nagyváradon, építészetet az ottani műszaki szaklíceumban tanult, szobrászatot pedig később Budapesten, (1940-1941) utóbbi tanulmányait a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakának a hallgatójaként (1946-1947) mélyítette el. Első feleségétől, Győrffy Dórától négy gyermeke is született. Azonban az 1956-os események, és az azokban való részvétel miatt három gyermekükkel, Nándorral, Zoltánnal és Katalinnal emigrálniuk kellett Svédországba, Lund városába, ahol negyedik gyerekük, Bálint született. Kapcsolata Győrffy Dórával sajnos megromlott, amelyet egy tragédia is tetézett – Nándor fiuk egy motorbalesetben életét vesztette.

Akiyama Chiyo 1930. szeptember 22-én született Szapporóban, a városalapító családok egyik gyermekeként. Katonatiszt apját korán nyugdíjazták, aki később a családja gyógyszervállalatát megörökölte. Chiyo a család negyedik gyermeke volt, aki mindenki szeretetét, figyelmét megkapta, kicsit vadóc volt, azonban az udvariassági rendnek is pontosan megfelelt. Önmagát egy elkényeztetett lányként írta le. Okos volt, könnyen és gyorsan tanult, a korai kamaszkorát a II. világháború ideje alatt élte meg, iskoláit ezalatt az idő alatt végezte el. Tizenöt éves korában élte meg a japán kapitulációt és az amerikai megszállás kezdetét. Mivel a megszállás hatására a helyi középiskola koedukálttá vált, és Chiyo konzervatív édesanyja félt attól, hogy ide beírassa a lányát, a középiskolai tanulmányait Tokióban végezte el. Később 1954-ben Japán első női egyetemén („Japan Women’s University” – 日本女子大学) angol nyelv és irodalom szakon szerezte meg a diplomáját, művészeti-festészeti ismereteket másodszakon tanult. Professzorai műfordító és tolmács szerepre buzdították. Chiyo első házassága egy elrendezett házasság volt egy doktorral, amely nagyban különbözött a korábbi, boldog családi életétől, a férje kegyetlenkedett vele. A hat évig tartó házasságba belefáradt Chiyo még az USA-ba is követte a Harvard Orvostudományi Tanszékén tanuló férjét, ahol annak ellenére, hogy sok férfi kereste az ő társaságát, nagyon egyedül érezte magát. Férje később Svédországban szeretett volna tanulni, Chiyo oda is követte őt, azonban a szenvedésekkel teli kapcsolat miatt hazautazott Japánba, ahol a családja arra hivatkozva, hogy évszázadokig nem volt válás a családban, hallani sem akart a válásról. Svédországban később Chiyo majdnem öngyilkos lett, ebből a helyzetből segítette ki őt egy francia professzor, akinek Chiyo japán nyelvet tanított és aki arra hivatkozva, hogy Nándor talán elfogadja Chiyo-t tanítványának, mutatta be a kettő megromlott házasságú és elkeseredett embert egymásnak. Chiyo életkonfliktusát végül a konzervatív, ámde jószívű és találékony édesanyja oldotta fel, akinek ugyancsak szimpatikussá vált Nándor. Ő intézte el, hogy a válás sikeres legyen, és hogy a szigorú japán erkölcsök ellenére, illetve azokkal összhangban a társadalom is elfogadja azt. Egy nyomozói munka eredményeként derült ki, hogy Chiyo első férje az egyik alkalmazottjával íratta meg azokat a szerelmes verseket, amelyekkel Chiyo-nak udvarolt annak idején, és az is kiderült, hogy a férj a házasságot csupán az orvosi karrierje egyik lépcsőfokának tekintette, beházasodván egy olyan családba, ami egy gyógyszervállalatot tulajdonolt és irányított. Mivel Nándort gyerekkorában a Bushidō-ra a nagyapja, Lao-Ce tanításaira és a taoizmusra az édesapja tanította, a Kelet felé vonzódás, és a japán nőkről magában alkotott eszménye miatt azonnal beleszeretett Chiyo-ba, szerelem volt ez első látásra.

Nándor és Chiyo temperamentuma közötti különbségek azonnal megmutatkoztak. Míg Chiyo nagy szorgosan azonnal festeni szeretett volna, addig Nándor nagy ráérősen először is arra vágyott, hogy megismerkedjenek és megteremtsék közös életfeltételeiket. (Chiyo akvarell festményeket festett.) Azonban a kulturális és személyiségbeli különbözőségeket mindig át tudták hidalni megfelelő humorral és őszinte türelemmel.

A házasságra 1966. április 29-én, a „Császár születésnapján” került sor, eredetileg Tokióban telepedtek le 1969-ben, ahol Chiyo-nak volt egy kis földje egy rozoga házzal. Mashiko akkoriban egy 16.000-18.000 főt számláló kisváros volt Tochigi Prefektúrában, mely akkoriban 400 kerámia-műhelynek adott otthont, és Japán 70-80 vezető keramikusa, a vezető japán kerámia-stílusokat meghatározó művészemberek tevékenykedtek ott. A városka különleges adottsága az a kis hegy, ami köré épült a város, és ami Nándort is elkápráztatta. Egy erdős részben egy Nagyváradhoz közeli település, Remecz szellemét vélte felfedezni, és pont itt akartak eladni egy elhagyatott mezőgazdasági területet az öregek. Chiyo édesapjának az egyik barátja, Fujimatsu-san, Utsunomiya egyik bankjának a vezérigazgatója segített nekik a földvásárláshoz a hitelfelvételben – a garanciát ugyanis ő adta a hitelhez. 1970. január 15-én, a „felnőtté válás ünnepén” költöztek el Tokióból Mashiko-ba.

A nyolc telkes földön fokozatosan épült fel az az épület-, kert-, művésztelep-, és szobor-emlékmű komplexum, amely 13 épületével a mai napig is várja a látogatókat. Wagner Nándor nemcsak szobrász, hanem építész is volt, ő tervezte meg az összes épületét, és a földmunkát, kőmozgatást, hegesztést, oszlopépítést Chiyo-val együtt végezték el. Először a műtermet készítették el, és csak később azt a lakást, amiben közös otthonra leltek. 1970 év végére, egy év alatt készült el a műterem, ami Mashiko első vasbeton alapú házát jelentette, amely 10 méteres magasságával, komoly művésztechnikai felszereltségével, (daru, csörlő, egy hatalmas fekete tábla) külön könyvtárszobával és műhely-csarnokkal, raktár-helyiségekkel, kéménypillérrel, hatalmas kapuval a szobrok kiszállíthatóságára, három félemeletével a Wagner Nándor által tervezett épületek legmagasabbika.

1970 Szilveszter napján Nándor Beethoven IX. Szimfóniáját hallgatva agyaghoz nyúlt, és megalkotta életműve egyik leghíresebb szobrát, mely az „Anya gyermekével” címet viseli, és amelyet 1971-ben fejezett be, majd 1972-ben a Tochigi Prefekturális Szépművészeti Múzeum kertjében állították fel. Később 2020 szeptemberében a Tochigi Atlétikai Központ Parkjában került felállításra. Mivel Wagner Nándor és Chiyo a japán-magyar kulturális kapcsolatok szimbólumává vált, az ő nevük pedig Mashiko-val és Tochigi Prefektúrával fonódott össze, a 2020-as Tokiói Olimpiára készülő magyar sportolók vendéglátó prefektúrája is Tochigi lett, ahol a magyar sportolók is megcsodálhatták az „Anya gyermekével”-t.

Ahogyan Hidasi Tanárnő is összegezte, Wagner Chiyo életművét egy nem-tipikus életút, sok-sok külföldi élmény és tapasztalat, sajátos magánéleti fordulat és saját érdeklődés, illetve karrier jellemezte, amelyek mellett megfelelően alkalmazkodva az adott élethelyzetekhez, megfelelő elkötelezettséggel és türelemmel, kitartással tudott olyan támaszt és szolgálatot nyújtani Nándornak, ami egy hosszútávú gondoskodás keretén belül valósult meg. Mindezzel a feltétel nélküli bizalommal, elkötelezettséggel, kölcsönös áldozatvállalással egy életre szóló baráti kapcsolatot alakított ki Magyarországgal.

A művésztelep és az építészet

Wagner Nándor nemcsak építész és szobrász volt, hanem tájépítész is, akinek a mikromenedzselő perfekcionizmusától féltek a japánok is, emiatt változtatott az öltözködésén, és kezdett el bohókás stílusban sapkákat és kalapokat hordani, hogy ezt a gátlásokkal teli megítélést feloldja a japán közösségben, ahova tartozott.

A Mashiko-i, nyolc telkes művésztelepen tehát először maga a műterem épült fel, és csak később maga az a ház, amiben Nándor és Chiyo éltek, valamint a művésztelep későbbi épületei is, amelyek ma egy komoly épületkomplexumként is őrzik Nándor és Chiyo emlékét. A művésztelep 13 épületből áll, és építészeti újdonságokat, Nándor innovációit is tartalmazza, aki egy szerkezeti megoldást fejlesztett ki a tipikusan japán környezeti veszélyforrások, mint tájfun, földrengés ellen. Ez egy ötszögletű kialakítást jelent, amit Nándor először a műterem és a lakóház felépítése esetén alkalmazott, ezeket nevezte el „Pentagon Ház”-nak és „Pentagon Galéria”-nak, a kettő között egy fedett folyosó összeköttetésével.

A művésztelep része nemcsak maga a műterem és a lakóház, hanem egy teaház, meditációs szoba, egy oktatást segítő épület, kettő raktár, nyári szobrászstúdió, egy nyílt teázó is, minden fedett épület egységes tetőkialakítással bírt. Az oktatást segítő épület egy öt növendék számára alkalmas diákszállóval, tanulóterekkel, tanteremmel és egy könyvtárral felszerelt épület volt, ahol Nándor a tanító szobát egy beugró fél-helyiséggel toldotta meg, ide került Nándor pihenőágya. Nándor maga alakította ki a nyolc telkes föld domborzatát, a vizet ciszternákba gyűjtötte, aminek volt belső ciszternás része is, amiben kis piros aranyhalak úszkáltak, akiket egy különleges túlfolyó védett meg a kiszökés ellen. Nándor egy kisebb és egy nagyobb tavat is tervezett, amelyeket egy cikkcakk-alakban folyó „Sárkány-folyó” kötött össze, követve a domborzati kialakítást. A lentebbi nagyobb tóban lótuszvirágok úszkáltak, és e tó fölé építette meg a saját sírjukat is.

A meditációs szoba, vagyis beltéri teaszoba belső festése, színvilága hófehér és fekete, egy olyan optikai trükköt alkalmazva, hogy a fal egy része, illetve a sarkok feketére festése miatt a sarkok nem látszódnak.

Nándor a szoba asztalán egy Weöres Sándor-fordítású Lao-Ce könyvet, „Az Út és Erény könyvét” helyezte el. A nyári szobrászstúdiót is tudatosan, egy árnyékos területre helyezte, míg a nyílt teázót is egy tükör-trükkös mélyítésű, optikai látványvilágot kitágító megoldással valósította meg. A Műcsarnok-beli kiállításon a teaház rekonstrukciója is megtekinthető.

A szobrászat

Wagner Nándor életműve alapvetően három-négy országhoz kötődik, Magyarországhoz, Erdélyhez, (Románia) Svédországhoz és Japánhoz. Svédországban nyolc-kilenc, Japánban kilenc, Magyarországon hét, Erdélyben egy nagyobb-monumentálisabb köztéri szobor, illetve szoborcsoport ismert, mellettük azonban nagy az életmű felderítetlen, vagy kisebb méretű hagyatéka, aminek felderítését és kezelését Japánban a Wagner Nándor Alapítvány és Magyarországon az Academia Humana Alapítvány végzi.

Alapvetően és összegezve az életműre a transzcendentális, kelet-orientáltságú, anyaság-, és gyermekiség-központúság, a vízelem és a filozófia szeretete, a világvallások tisztelete a jellemző. A filozofikusság abban is tetten érhető, hogy Nándor 1987-ben megalapította a Tao Világkultúra Fejlesztési Intézetet, amely első elnöke is ő lett.

A magyar-román szakaszban (1940 – 1956) az akkoriban támogatott és elvárt szocreál stílust alapvetően kerülte, aminek legtipikusabb példája az 1952-re elkészített „Corpus Hungaricum” Rózsadombra tervezett kiállításának elutasítása volt, később az erre az eseményre készített szobrát 1999-ben Székesfehérvárott állították ki, már Nándor halála után. Hasonló volt a története az 1954-ben a Harmadik Magyar Képzőművészeti Kiállításon bemutatott József Attila-szobornak, ami nem a harcos proletárt, hanem a traumáktól szenvedő embert mutatta be, emiatt véglegesen csak 2005-ben Nagyváradon kerülhetett végső kiállításra. Köztéri kiállítási engedélyt kaphatott 1954-ben a Rákoskeresztúri Köztemetőben a „Fiát sirató asszony”, 1955-ben Dunaújvárosban a „Vízhordó lány”, és az 1955-ös megrendelésű, 1958-as albertfalvai kiállítású „Anyaság / Szoptató anya”, azonban az 1956-os események miatt a „Játszó fiúk” már nem Magyarországon került kiállításra.

A svéd szakaszra (1956 – 1969) a szobrásztechnikai újítások és azon ábrázolásbéli vágyak kiélése, traumák előhozatala volt jellemző, amelyeket a szocialista Magyarországon nem engedhetett meg magának. Az 1963-as „Angyal” szobor esetében a világon az elsők között alkalmazta a krómacél öntésének különleges szobrászati technológiáját, az 1964-es „Pierrot/Zsonglőr” egyféle szimbolikus „belül keserű – kívül vidám” önarckép, a „Táncoló gyerekek” annak a „Játszó fiúk” szobornak/szoborcsoportnak a továbbfejlesztett változata, amit Magyarországon nem engedtek neki kiállítani. További szobraiban, mint az 1956-os „Madár”-ban vagy az 1966-os „Lúd”-ban a levegőelem keveredik a vízelemmel, ezek ugyanis szökőkút-szobrok, valamint az 1969-es „Fény és árnyék” öntött beton nonfiguratív ábrázolás a levegőelemet kombinálja a fény-árnyék hatásokkal. Az 1966-ban elkészült „Örökkévalóság” szobrot Nándor és Chiyo magukkal vitték Japánba.

A japán szakaszra (1969 – 1997) az életmű kiteljesedése és megkoronázása volt jellemző. A már említett „Anya gyermekével” mellett az 1974-es naritai „Utazók védőszentje” és „Szivárvány szökőkút”, az 1983-as tokiói, szapporói és budavári „Földanya” is ide köthető.

Az „Utazók védőszentje” és a 14-16 m átmérőjű „Szivárvány szökőkút” különlegessége, hogy a Tokió-Narita Repülőtér előtt ez a szobor-szökőkút együttes búcsúztatja és üdvözli is az utazókat, rozsdamentes acél szerkezetével, szakrális motívumaival harmonikusan olvad bele és emelkedik ki a környezetéből, köszönti az utazókat. A „Földanya” egy torzított gömbplasztika, mely a tökéletesség és a harmónia szimbólumaként egy gyermekét átölelő anyát ábrázol, mely egyszerre testesíti meg a Világmindenséget, a Földet, az égboltot, és a mindenható anyaságot is. Wagner Nándor életművének, filozófiájának leggrandiózusabb összefoglaló megkoronázása, a „Filozófiai kert” is Japánban született meg, a szoborcsoport megalkotása 1977-ben kezdődött el, 1985-ben készült el a prototípus gipsz változat, majd 1994-ben került először kiállításra, Mashiko-ban. Később 2009-ben Tokió Nagano Kerületében is, és 2001-ben Budapesten a Gellért-hegyen is kiállítottak egy-egy további verziót. A Műcsarnokban ennek a szoborcsoportnak a 3D-s technikával beszkennelt és 3D nyomtatóval kinyomtatott 1:1 arányú változata tekinthető meg.

A „Filozófiai kert” egy kettő koncentrikus körből álló szoborcsoport, melyben Ehnaton Fáraó, Jézus Krisztus, Buddha, Lao-Ce ugyanabban a belső koncentrikus körben befele, egy fénylő gömb felé néz, Ábrahám pedig leborul előtte, ugyanebben a körben. A külső körben pedig Assisi Szent Ferenc, Bódhidharma és Mahatma Gandhi tekintenek ugyanarra a fénylő gömbre, mely az arctalan Mindenható Teremtőt szimbolizálja. Az alakok térbeli elosztása is az adott vallási-filozófiai irányzatok spirituális és földrajzi térképe alapján került meghatározásra. Wagner Nándor maga fűzte a szoborcsoporthoz a következő mottó-szerű kommentárt: „Együttműködés egymás jobb megértéséért! … Hogy a különböző kultúrák és vallási irányzatok képesek legyenek közelebb kerülni egymáshoz, vissza kell térnünk ahhoz, ami összeköt bennünket.”

Amikor Kiss Sándortól, az Academia Humana elnökétől a következőt kérdeztük:

„Ha újra visszamegyünk megnézni a tárlatot, milyen „szemüveggel” figyeljük meg a kiállítást? Mit javasol, mire érdemes kifejezetten odafigyelni?”

… az alábbi választ kaptuk:

„Kezdjék el az olvasással, induljanak az életrajzi táblával, utána a térképessel, majd a magyar, svéd és japánt olvassák el. Utána kedvükre szabadon járjanak körül. Nézzék meg a két mellszobrot (Solti András alkotásai). A filmeket érdemes mindegyiket végignézni. A végén a Filozófiai Kert szoborcsoportot szobronként érdemes megnézni, különös figyelemmel a fényes központi gömbre. Jobbról és balról is kerüljék meg!”

Molnár Sándor: Festőjóga

Egy másik kérdésünkben pedig ezt kérdeztük meg:

„Molnár Sándor és Hamvas Béla diák-tanár viszonyban voltak, tehát a Molnár Sándor életútra, életműre nagyban hatott Hamvas Béla filozófiája. Ez csak véletlen, vagy szándékos, hogy a Wagner Nándor tárlat egy időben és egy helyen van kiállítva, mint a Molnár Sándor tárlat?”

… amire ez a válasz érkezett:

„A Műcsarnok döntött így. Mindenesetre Wagner Nándor kiállításához ez a legjobb „hangoló” bevezető út.”

És valóban, a „Filozófiai kert” transzcendens kisugárzásától hemzsegő kiállító-térbe nekünk is jól esett egy olyan művész kiállításán keresztül eljutnunk, akinek a legfőbb filozófiai mestere a XX. század második felének egyik legmeghatározóbb, tanait és életfelfogását tekintve az egyik legtabusítottabb gondolkozója volt Magyarországon. A róla elnevezett városi könyvtár leírása szerint, Hamvas Béla (1897 – 1968) a legfőbb művében, a „Scientia Sacra”-ban az emberiség fő szellemi hagyományait, a népek vallásainak, filozófiáinak metafizikai örökségét tárgyalta, hasonlóan a Wagner Nándor-életművet koronázó „Filozófiai Kert”-hez. Hamvas Béla, habár őt 1948-ban „b-listázták”, és a könyvtári állásából is felfüggesztették, földművesként és raktárosként az árokparton ülve is fordított szanszkritból, görögből és héberből is. Wagner Nándorhoz hasonlóan vonzódott Lao Ce gondolataihoz, ráadásul „Az Út és Erény könyvét” is lefordította, valamint a japán kultúrát tekintve a haiku-fordításai is ismertek.

Molnár Sándort a kollektív tudatalatti világa érdekelte, célja a tisztán szellemi jellegű festészet létrehozása volt. Művészetében a világ egységének a létrehozására tett erőfeszítéseket. A kiállítás logikája is a keleti-ázsiai felfogások és a nyugati-európai felfogások logikájának egyfajta fúziója szerint épül fel, miszerint a tárlat az öt őselem, a föld, a víz, a tűz, a kristály és a levegő / üresség köré épül.

Molnár 1955 – 1961 között végezte el a Képzőművészeti Főiskolát Budapesten. 1958-ban Magyarország egyetlen, a Japán Császár által is üdvözölt japánkertjének a kerületében, Zuglóban az ő vezetésével jött létre a szellemi-művészeti kérdésekkel foglalkozó képzőművész csoport, a Zuglói Kör, majd 1962-ben, „A festői elemek analízise” című elméleti-módszertani tanulmány megírását követően megismerkedett Hamvas Bélával, akit szellemi mesterének tekintett . Négy évvel később írta meg életprogramszerű művészetelméletét, amelyet Hamvas Béla nevezett el „festőjógának”. Egyféle szerzetesi magatartással 1987 – 1990 között belső emigrációba vonult, amelyet követően 2005-ig a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanáraként is működött. A Munkácsy Mihály-díjas, Kossuth-díjas és a Magyar Festészet Napja Alapítvány életműdíjával is kitüntetett Molnár a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjaként, a Magyar Művészeti Akadémia képzőművészeti díjával is elismerést kapva, 2022. június 18-án hunyt el Budapesten.

Wagner és Molnár életműve, művészete és életfelfogása között sok párhuzamos hasonlóság fedezhető fel, és ez a taoizmushoz való vonzódásban is megnyilvánul. Molnár egyik könyve „A festészet útja” címet viseli, melyben a leírt gondolatokban taoista vonások találhatóak meg. A Molnár által megalapított művészeti-filozófiai irányzat, a FestőJóga hivatalos honlapját idézve: „Az ÚT az átváltozások teljes köre. Az elemeket a festőjóga nem megsemmisíti, fölszámolja, hanem különböző műveleteknek veti alá, hogy a szennyezettségtől megtisztulva egyesülni tudjanak a hierarchikusan fölöttük lévő elemekkel. Ez az áthatás művelete. Az elemek hierarchikus sort alkotnak, amelyben az alacsonyabb a magasabbal egyesül, amíg végül létrejön a teljes Egység, az Eggyel való azonosság, az Egy pedig az ürességbe olvad. A megnyilvánult, azaz a teremtés hiánytalanul visszakerül a meg nem nyilvánultba, a teremtés előtti állapotba, a valóságba.”

Amíg magában az említett könyvben az alábbi gondolatok is olvashatóak: „A kor, amelyben élünk, lepusztult, elromlott, hiányos, semmi sem egyezik az Igazsággal. A világgal és az emberrel együtt a művészet is darabokra hullott és összeomlott, és a megsemmisülés határán van. Ami egész tudatos életemben foglalkoztatott, az az igazság és a hazugság, a halhatatlanság és a halandóság (halál). Reméltem, hogy az igazság és a halhatatlanság, illetve különválasztása a hazugságtól és a halandóságtól a legfontosabb.”

 

 

Források és Javasolt Irodalmak:

Akiyama Koji: Wagner Nándor ma lenne 100 éves. Híd Japán és Magyarország között. PPT

Kiss Sándor József: Alapítónk emlékére. Wagner Chiyo asszony. 1930 Szapporo – 2021 Tokió. Budapest, 2022. május 23. PPT

Hidasi Judit: A japán nőkről. „Wagner Chiyo és a japán nő” Emlékülés Wagner Nándor szobrászművész feleségének tiszteletére. Műcsarnok/Budapest 2022. október 29. PPT

Kutatói Interjú Kiss Sándorral 2022. november 17-én. (Vadász Fruzsina)

Wehner Tibor: Wagner Nándor. A filozófus szobrász / The philosopher sculptor. 1922 – 1997. Budapest, 2006. Holnap Kiadó.

Az Academia Humana Alapítvány honlapja: http://wagnernandor.com/ (utolsó letöltés: 2022-12-12)

In memoriam Chiyo Wagner. Ehír.ro, 2021. december 9. – https://www.ehir.ro/in-memoriam-chiyo-wagner/ (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Műcsarnok: „Wagner Nándor 100 | A bölcselet szobrásza” című kiállítás, 2022. október 8. – 2023. február 5. – http://mucsarnok.hu/kiallitasok/kiallitasok.php?mid=LnRSaNn1FOfYj8nmadPLhO (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Műcsarnok: „Molnár Sándor: Festőjóga” című kiállítás, 2022. szeptember 30. – 2023. február 5. – https://www.mucsarnok.hu/kiallitasok/kiallitasok.php?mid=XyMThqysInZmaa5uHuLx58 (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Hamvas Béla életpályája. Hamvas Béla Városi Könyvtár. – http://www.hbvk.hu/eletpalya (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Hamvas Béla (18971968) író, filozófus. Artpool Művészetkutató Központ. – https://artpool.hu/Hamvas/eletrajz.html (utolsó letöltés: 2022-12-12)

A Hamvas Béla Alapítvány és a MEDIO Kiadó honlapja: https://hamvasbela.hu/ (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Terebess Ázsia E-Tár: Hamvas Béla Tiszapalkonyán. In.: Terebess Online. – https://terebess.hu/keletkultinfo/hamvasbela2.html (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Terebess Ázsia E-Tár: Lao-ce Tao-tö-king Hamvas Béla fordítása. In.: Terebess Online. – https://terebess.hu/keletkultinfo/laohamvas.html (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Japán haiku műfordítók mutatója: Hamvas Béla japán haiku fordítása. In.: Terebess Online – https://terebess.hu/haiku/mufordito/hamvas.html (utolsó letöltés: 2022-12-12)

A FestőJóga művészeti-filozófiai irányzat honlapja: https://festojoga.hu/ (utolsó letöltés: 2022-12-12)

Molnár Sándor: A festészet útja. Budapest, 2013. Irály Kiadó.

A pacifista mangakaharcos – Mizuki Sigeru munkássága

Írta: Varga Lilla, 2021. 10. 30.

Mizuki Sigeru, forrás

Mizuki Sigeru 水木しげる (1922-2015) mangaművész, író. Tottori prefektúra Szakaiminato városában született, ahol a róla elnevezett utcában több mint 150 különböző méretű, a mangáiban szereplő jókaiokról mintázott bronzszobor áll. Éjszakai kivilágításban az utca varázslatos hangulata a szobroknak köszönhetően nem eviláginak tetszik, és a Mizuki Sigeru utca fontos turistacélponttá is vált. Itt található a Mizuki Sigeru múzeum, ahol a mester életével és eredeti kézirataival ismerkedhet meg a látogató.

Csócsin kozó szobra a Mizuki Sigeru úton, forrás

De ki is volt Mizuki Sigeru?

Egyik részről híres mangaművész, aki a japán hiedelemvilág szereplőit elevenítette meg munkáiban. A jókaiok, azaz a különböző szellemek és nem evilági, de legtöbbször valamilyen úton-módon az emberi világhoz kötődő lények beemelése a populáris kultúrába hozzájárult, hogy a közfigyelmet a japán folklór és klasszikus népi hiedelemvilág felé fordítsa. A japán kultúra ilyesfajta népszerűsítése a japánok körében rendkívül fontos volt. Nem csupán a mangák terén foglalkozott a népi hiedelemvilággal, hozzá köthető a Mudzsara 妖鬼化 [mujara] c. 12 kötetes mű, mely Japán egyes területeinek és a világ különböző térségeinek folklór-szereplőit illusztrálja. Néprajzkutatói tevékenysége miatt beválasztották a Japán Kulturális Antropológiai Társaságba.

Josza Buszon haiku költő nevéhez kötődik a Buszon Jókai Emaki (蕪村妖怪絵巻), mely képtekercsen a jókaiok különböző fajtáit ábrázolta a költő. Megjelennek köztük olyan teremtmények is, melyek eredettörténete kétséges, ilyen például a Bake icsó no szei, amely lénynek Mizuki Sigeru alkotott eredettörténetet és a ginkgo szelleme, általa vált közismertté.

Bake icsó no szei, Buszon Jókai Emaki, forrás

Számos díjjal ismerték el munkásságát, köztük megkapta a nívós Kodansa Manga díjat, és Mizuki Sigeru volt az első japán alkotó, akinek odaítélték az Angoulême Nemzetközi Képregény Fesztiválon a legjobb képregénynek járó díját.
A jókai kultúra népszerűsítéséhez kapcsolódó talán legismertebb műve a GeGeGe no Kitaro (1959) c. mangája, melyből több anime-sorozatot is készítettek. A történet főszereplője egy félig jókai fiú, aki megmenti a természetfeletti bajba jutott embereket, és igyekszik fenntartani a jókaiok és emberek közti egyensúlyt.

GeGeGe no Kitaro, forrás

Mizuki Sigeru hírnevét felhasználva azonban nem csupán a japán folklór népszerűsítéséért és köztudatba-emeléséért tett, hanem szatirikus hangvételű, háborús történeteivel jelentős háború-ellenes küzdelmet folytatott.
Karikaturisztikus, stilizált figuráit realisztikusan megrajzolt környezetbe helyezte, ezzel is hangsúlyozva az abszurditást, hátteret teremtve a műveiben megfogalmazott társadalomkritikának.

War and Japan, forrás

Pacifista nézőpontja nagyban befolyásolta művészetét. Számos munkája készült azzal a céllal, hogy szembemenve a korabeli politikai hangokkal, felhívja a figyelmet a háború borzalmaira, ne vesszen feledésbe mindaz, ami a háborúk folyamán történt. Amellett, hogy felhívta a figyelmet Japán II. világháborús szereplésének negatívumaira, felszólalt a vietnámi háború ellen is.
Háború-tematikájú munkái közül érdemes megemlíteni a „Gekiga Hitler” (1971) c. munkáját, mely Hitler szatirikus életrajza, illetve az „Előre a nemes halálunk felé” (1973) c. önéletrajzi ihletésű művét, mellyel kapcsolatban így nyilatkozott:
„Valahányszor a háborúról írok egy történetet, nem tudok mit kezdeni a vak dühvel, ami felcsap bennem. – Azt hiszem, ezt a dühöt az összes elesett katona szelleme plántálta belém.”

Gekiga Hitler, forrás

Nagy port kavart a nyolc kötetes „Showa: Japán történelme” (1988-89) c. munkája, melyben ugyancsak a Császári Hadseregben szerzett saját háborús tapasztalatai adják a kritika alapját.

Showa: Japán történelme, forrás

Mizuki Sigeru maga is a háború áldozata volt. Egy bombázás során elveszítette bal karját, számos bajtársa halálát nézte végig, a katonaságban ért atrocitások és felettesei túlkapásai mind olyan élmények voltak, melyekről úgy érezte, beszélni kell, nem szabad a szőnyeg alá söpörni a háború okozta traumákat.

Előre nemes halálunk felé, forrás

Az országot a II. világháború felé sodró agresszív militarizmus, a katonaság jelenléte a politikában, a nemzeti nacionalista ideák, a császári intézmény iránti hagyományos tisztelet kihasználása a katonaság által, a gyermekek militarista hangvételű központosított nevelése mind a kollektív emlékezet olyan szeletét képezik, melyről Hirosima és Nagaszaki tragédiája után, a háborús évtizedek végével, miután az ország rohamtempóban a gazdasági stabilitás megteremtéséért küzdött, senki nem beszélt szívesen. Például a Nankingi mészárlás, a „komforthölgyek intézménye”, a hadifoglyokkal való kegyetlenkedés, vagy az okinavai civilek öngyilkosságra való kényszerítése nem szívesen emlegetett témák voltak, és a II. világháború utáni propaganda inkább csúsztatott Japán háborús bűnei és a felelősségvállalás kapcsán.
Napjainkig problematikus kérdés a szigetország és szomszédjai közt a XX. század háborús évtizedeit érintő katonai agresszió, túlkapások és kegyetlenkedés a japán katonaság részéről, mely problémának egyik szimbóluma a Jaszukuni szentély, és a Jusukan múzeum.

Kunyan, forrás

A II. világháború után, a ’40-es, ’50-es évektől már számos költő és író foglalkozott az előző generáció háborús tevékenységével, a nacionalista ideával megvezetett, de valójában értelmetlen háborúskodásokba sodró militarista propaganda érdekeit szolgálók felelősségre vonhatóságának és a háborús tapasztalatok feldolgozhatóságának kérdéseivel.

„- Hol vannak most azok, akik az olyanokat, mint Kendzsi, a hősi halálba küldték? Szép nyugodtan élik tovább az életüket, nagyjából ugyanúgy, mint azelőtt. Sokan még sikeresebbek is lettek, mert rendesen viselkednek az amerikaiakkal, pedig éppen ezek az emberek vezettek katasztrófába minket. És mégis az olyanokat kell gyászolnunk, mint Kendzsi. Hát ez dühít fel engem. Bátor fiatalemberek ostoba ügyért halnak meg, a valódi bűnösök pedig még mindig itt vannak köztünk. Félnek megmutatni, kik is ők valójában, félnek elismerni a felelősséget. (…) Szerintem ennél nagyobb gyávaságot elképzelni sem lehet.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 62-63)

„- Nem. Nem volt rossz ember. Csak olyasvalaki volt, aki nagyon keményen dolgozott valamiért, amit jó célnak gondolt. De tudod, Icsiró, amikor vége lett a háborúnak, a dolgok nagyon megváltoztak. Nagucsi úr dalai valamikor nagyon híresek voltak, nemcsak ebben a városban, hanem egész Japánban. Gyakran játszotta őket a rádió, előadták a kocsmákban. És az olyanok, mint Kendzsi bácsikád, ezeket a dalokat énekelték menetelés közben vagy csata előtt. A háború után pedig Nagucsi úr úgy gondolta, hogy a dalaival… nos… hibát követett el. Azokra az emberekre gondolt, akiket megöltek a háborúban, az olyan kisfiúkra, mint te vagy, Icsiró, akiknek nem voltak többé szüleik, végiggondolta mindezeket a dolgokat, és úgy látta, hogy dalaival talán hibát követett el. És úgy érezte, bocsánatot kell kérnie. Mindenkitől, aki életben maradt. (…) Mindenkitől bocsánatot akart kérni. Azt gondolom, ezért ölte meg magát. Nagucsi úr egyáltalán nem volt rossz ember, Icsiró. Bátor volt, mert beismerte a hibáját. Nagyon bátor volt és tiszteletre méltó.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 162)

 „Aztán mintha újjáéledne benne a vért és nedvet facsaró érzés; a húst valamiféle erő megszaggatja, magába szívja. Nem létező dereka helyén egy dimenzió nélküli, megnevezhetetlen tárgy csúszkál. Ő, Ojokava Rjuicsi, tudja, hogy az elkövetkezőkben múltja egy olyan darabkája fog feltörni az emlékezetrétegek legaljáról, hogy bizonyítsa lényének eredendően undorító lényét.” (Naoma Hirosi, Az összeomlás érzése, 336)

 „Kis termetű, idős ember mászott elő. Két kezébe fogta Maszakicsi fejét, s keményen a szemébe nézett:
– Úgy látszik, ez a nyomorult képtelen a bocsánatkérésre – mormogta. – Az ilyen marha mindent eltol, kint minduntalan elkapják, elkontárkodik mindent, éhen döglik. Én már harmincöt évet lehúztam itt, nem véletlenül kaptam a Sarki Öregúr nevet. Ha csak elébem kerül egy ilyenfajta taknyos, én mindjárt embert akarok faragni belőle. Csakis Császárunk iránti hálából. Hát jól fülelj! – rázta meg a fiút, s ezzel kezdetét vette az okítás: – Ha már lebuktál, tudni kell bocsánatot kérni. Olyan marha vagy, hogy nagy dolgot úgysem követhettél el. Ha azonnal bocsánatot kérsz, még megúszhatod. De persze, minden a bocsánatkérés mikéntjétől függ. Szépen a földre tenyerelsz, homlokod a földhöz dörzsölöd. Ez az egész, ennyit még a leghülyébb is képes megtenni! (…)
Maszakicsi a földre bolrult:
– Vétkeztem, bocsánatot kérek – harsogta.
– Burokban születtél – harsant a Császár hangja. – Ha nem volnál hülye, megfojtanálak.
(…)
– Mert te, te marha, mert te ide kerültél, fölkavartál bennem mindent… emlékezni az eltelt harmincöt évre, mikor már sikerült elfelejtenem rég… – Torkát sírás fojtogatta, és kétségbeesetten püfölte a fiú fejét. Talán észre sem vette, hogy Maszakicsi szemébe karmolt. – Légy átkozott, pusztulj el! – lihegte, olyan közel a fiú fejéhez, mintha harapni készülne. – Éppen harmincöt éve, hogy én, akár te most, olyan bűnt vallottam be, amit el sem követtem. Ezért vagyok itt. Harmincöt éve. S éppen erre kell, hogy emlékeztess. Pusztulj!” (Fukazava Hicsiró, Árnyjáték, 528, 536)

Mizuki Sigeru is olyan hang volt a művészek közt, aki szembeállva a politikai propagandával, mely szívesebben nyilatkozott a háborús eseményekről az elkövetett bűnök említése nélkül, saját háborús tapasztalatait feltárva a nyilvánosság előtt, igyekezett felhívni a figyelmet a háború tragédiájára.
Emellett erőt fektetett a klasszikus japán kultúra, tradíció és folklór népszerűsítésére, felelevenítésére. E két tevékenységének azért is volt jelentősége, mert Mizuki Sigeru ezzel is ellensúlyozta azt az attitűdöt, miszerint a katonai propaganda az 1900-es évek elejétől a klaszikus japán kultúra egyes elemeit és a kulturális múlthoz is gyökeresen kötődő császári intézményt a militarizmus szolgálatába állította.
Mizuki Sigeru munkásságával bebizonyította, hogy a japán népi hagyományok szeretete, a klasszikus folklór népszerűsítése nem kell, hogy bármiféle ideológia fátyla alatt történjen.

Mizuki Sigeru, forrás

 

 

Felhasznált irodalom:

Modern japán elbeszélők, ford. Sz. Holti Mária, Európa, 1967.

Kazuo Isiguro, A lebegő világ művészete, ford. Todero Anna, Cartaphilus, 2013.

Jeff Kingston, A modern Japán kihívásai, Antall József Tudásközpont, 2018.

Matt Alt, Shigeru Mizuki’s war-haunted art and life, in: The New Yorker, 2015. URL: https://www.newyorker.com/culture/culture-desk/shigeru-mizukis-war-haunted-creatures

Zack Davisson, The life and death of Shigeru Mizuki, 1922-2015. in: The Comics Journal, 2015. URL: https://www.tcj.com/the-life-and-death-of-shigeru-mizuki/

Matthew Penney, War and Japan: The Non-Fiction Manga of Mizuki Shigeru, in: The Asia-Pacific Journal, 2008. URL: https://apjjf.org/-Matthew-Penney/2905/article.html

Buszon Jókai Emaki: 蕪村が描いた妖怪絵巻 URL: https://manabi-japan.jp/culture/20191215_17186/

Hakaba Kitaro (az anime és a manga) – Egy kis Kitaro történelem: https://kikaitekicirkusz.wordpress.com/2010/03/05/hakabakitaro-anchan-kikaiteki-cirkusz-anime-blog/2/

A taiwaniak akár kérdezhetnék is: „Mit adtak nekünk a japánok?” (A Monty Python: Brian Élete c. film után szabadon) I.

Gotō Shinpei munkássága és élete

Írta: Vadász Fruzsina, 2021. 08. 24.

Habár a Monty Python színtársulat életművét nagyon kedvelem, a Brian Élete c. film, habár ugyancsak kedvelem, nem tartozik a kedvenceim közé, most ezt a cikket mégis a film egyik híres jelenetével, és egyik híressé vált szállóigéjével kezdem – „Mit adtak nekünk a rómaiak?” – ami, az 1995-ös Bandungi Konferencia, és a 2004-es Pekingi Konszenzus megállapításai és politikai állásfoglalásai óta egy szatirikus vita-provokációs forrássá vált a korábbi gyarmatosító és a korábbi gyarmati országok vitái és nézeteltérései között. A jelen cikk nem kívánja az említett politikai terület vitás kérdéseit feszegetni, se igazat adni egyik félnek sem, csupán egy cikksorozat első része, amely sorozat Japán Taiwan feletti gyarmati uralmába, és a sziget fejlődéstörténetéhez való hozzájárulásába szeretne betekintést nyújtani.

Taiwan szigetről és a japán gyarmatosításról

Taiwan szuverenitását és nemzetközi elismertségét tekintve az egyik legvitatottabb nemzetközi entitás a Földön, 2018-ban 23,78 mill. fő lakosságával, 36.197 km2 területével, 2020-ban 1350 mrd USD (PPP) GDP-jével és 2017-ben 57.000 USD (PPP) egy főre számított GDP-jével a világ egyik vezető gazdasága, Ázsia hetedik legnagyobb gazdasága, vásárlóerő-paritásosan, összességében a világ 22. legnagyobb gazdasága, egy főre tekintve, vásárlóerő-paritásban mérve viszont a 18. legnagyobb a világon. A „Taiwani Gazdasági Csodát” tekintve, még a gyarmatosítást ellenzők körében sem vitatható az a tény, hogy a jelenlegi mutatók eléréshez, és a mai gazdasági struktúra megalapozáshoz jelentős részt járult hozzá az ötven éves japán gyarmati uralom, mely 1895-től 1945-ig tartott.

Taiwan, Ilha Formosa – Alt om Taiwan: Taiwan the Complicated, forrás

Taiwan az eredeti japán szándékokkal ellentétesen, kárpótlásként került az országhoz az 1895. ápr. 17-én, a Shunparno Palotában aláírt Shimonoseki Békeszerződésnek megfelelően, mivel a Japán által áhított Liaotung-félsziget megszerzéséhez a többi nagyhatalom nem járult hozzá. Mindettől eltekintve azonban, ahogy Salát Gergely Tanár Úr is megemlíti, a taiwani japán gyarmatosítás a japán gyarmatosítások sorában egy pozitív kivételnek számít, mivel a taiwaniak a japán gyarmatosításra nem mint valami rosszra tekintenek, hanem nosztalgiával, barátsággal gondolnak vissza az említett ötven évre. A kettő fél között szoros emberi kapcsolatok is megfigyelhetőek, nincs olyan japán-ellenesség, japán-utálat, mint más korábbi, Japánhoz tartozó gyarmat esetén. Mindennek az oka az, hogy Taiwan volt Japán első gyarmata, és mint „elsőszülött gyermeket”, mintagyarmattá szerette volna tenni, demonstrálva ezzel azt, hogy japán gyarmatnak lenni jó.

Taiwannak a japán uralom ideje alatt 19 kormányzója volt, akikből az első hét és az utolsó három katonai kormányzónak, a nyolcadiktól a tizenhatodikig pedig civil kormányzónak, vagyis polgári hivatalnoknak számítottak. A Kabayama Sukenori által igényelt, sokszor támadott 1896./LXIII. Törvény biztosította a teljhatalmat a kormányzóknak a sziget felett, ugyanis a törvény megengedte a kormányzók számára, hogy csak a szigetre vonatkozó törvényeket hozzanak. Választott törvényhozás, vagyis parlament, nem létezett ebben az időszakban Taiwanon, az adott hatalomkör a mindenkori japán kormányzó kezében összpontosult, gyakorlatilag egészen a II. világháború végéig.

A Negyedik Főkormányzó – Kodama Gentarō

Taiwan negyedik kormányzója, Kodama Gentarō [兒玉 源太郎] Főkormányzó 1898. febr. 26. – 1906. ápr. 14. tevékenykedett a jelölt pozícióban a szigeten, akinek a neve a konszolidációs politikája, és az ún. „korbács és mézesmadzag” gyarmatpolitika miatt kiemelendő.

Kodama alapvetően katonai kormányzó volt, azonban az első a kormányzók között, aki az igazgatási-polgári ügyekre is kiterjesztette az intézkedéseit, ez a kettősség meglátszott a kormányzói tevékenységén is. Egy korabeli francia lap állítása szerint Kodama Gentarō Tábornok vázolt fel egy részletes tervet arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne ugródeszkaként felhasználni Taiwant egy gyors támadásra a délkelet-ázsiai francia birtokok, főleg Hanoi és Saigon ellen. A katonai vonatkozások mellett azonban a közigazgatási aspektusok is vitathatatlanul jelentősek a Kodama-kormányzást tekintve. Ahogy a híres szerző, Jordán Gyula is megemlíti, Taiwan japán uralom alatt álló, Kodama előtti első három évében katonai igazgatás érvényesült és csak ezután, vagyis Kodama idején épült ki a polgárinak nevezhető igazgatás a szigeten. Az ő ideje alatt szakított a gyarmat a korábbi katonai, katonai rendőrségi és katonai-rendőri vegyes ellenőrzéseken alapuló „háromszoros éberség” rendszerével, amely az őslakos bennszülöttek által lakott, nyugtalan nyugati hegyi körzeteket szigorúbb ellenőrzés (katonaság és katonai rendőrség) alá vonta. Helyette megerősítette a rendőrség szerepét, bennszülött rezervátumokat hozott létre az őslakosok számára, és kínai-japán minták nyomán megerősítette és kiterjesztette a (kínaiul) baojia [保甲], vagyis a (japánul) hoko [保甲制度] rendszert. Ennek az ősi kínai intézményrendszeren alapuló rendszernek az alapjai azon kölcsönös megfigyelésre épülő kölcsönös felelősségi csoportok voltak, amelyek kollektívan viselték a büntetések és egy-egy milícia-tag kiállításának a terhét. Egy-egy ilyen csoport tíz családi háztartásból állt.

A Negyedik Főkormányzó jobb keze – Gotō Shinpei

Mivel Kodama Gentarō a taiwani ügyek helyett sokkal inkább a japán belügyekkel foglakozott szívesen, a taiwani ügyek tényleges kezelését és irányítását Gotō Shinpeire, [後藤 新平] személyes és szakmai barátjára bízta. Gotō Shinpei volt a taiwani gyarmati közigazgatás tényleges kiépítője, és az első olyan japán személyiség a japán gyarmatpolitika történetében, aki az etnográfia módszereit is alkalmazta a meghódított területeken a helyi népesség megértése érdekében.

Gotō Shinpei (1857. júl. 24. – 1929. ápr. 13.) életműve a taiwani ügyeken felül is legendás. Eredeti foglalkozása szerint orvos volt, azonban volt ő a Takushoku Egyemen a Rektor, volt ő Tokyō Polgármestere is, és szintén ő volt a Japán Cserkészmozgalom Főcserkésze. A Taiwani Kormányzatban ő felelt a polgári ügyekért.

Gotō Shinpei Főcserkész egyenruhában, Warrick L. Barrett: Shinpei Goto. In.: Find a Grave, forrás

Tudományos munkásságának egyik legfőbb műve a „Biológiai Elvek”, vagyis a „Seibutsugaku No Gensoku” [生物学の原則]. Az írása szerint a taiwani ügyek kezelésekor a taiwani lakosok természetéből kellett kiindulni annak a megválaszolására, hogy hogyan érdemes jól kormányozni a szigetet. Tehát ennek érdekében meg kellett ismerni az ő szokásaikat, és mivel nem lehetett őket „japánokká tenni”, emiatt sajátos szabályokat kellett hozni a taiwaniakra vonatkozólag, és azokat az ő természetük és szokásaik alapján kellett meghozni. Mindennek érdekében egy tudományos alapokon működő tanácsot is felállított „A Taiwaniak Régi Szokásait Vizsgáló Tanács” néven.

Portré – egy legendás orvos és egy legendás politikus életútja

Gotō Shinpei Iwate Prefektúrában született 1857. júl. 25-én, [forrás-eltérés a korábbiakhoz képest] a Mizusawa Klán egyik samurai harcosának fiaként. Az akkori szülőfaluja, Shiogama-mura, ma már város, és Oshu névre hallgat. A kortárs, nemzetközi politikában is ismert politikusok közül a karrierje leginkább a német vegyészmérnök Angela Merkel Kancellár Asszonyéra[1] hasonlít, ugyanis Gotō Shinpei is a természettudományok terén vált naggyá a tudományos pályafutását tekintve.

Gotō Shinpei, Nagoya University School / Graduate School of Medicine Main Portal, forrás

A Sukagawa Orvosi Iskola elvégzése után 1881-ben az Aiichi Prefekturális Kórház munkavállalója lett, amelynek aztán 24 évesen igazgatójává, és ugyanekkor vált az Aiichi Orvosi Iskolának a vezetőjévé is. 1883-ban pedig megvetette a lábát a közigazgatásban is, a Naimu-shōnak, [内務省] vagyis az akkori Belügyminisztériumnak a Tisztaságügyi Hivatalának az egyik munkatársaként. Ennek az irodának lett az igazgatója 1892-ben, németországi tanulmányai után. Németországban a nyugati pszichológia és fiziológia ismereteivel gazdagodott. Az 1883-as év nemcsak karrierszempontok miatt volt kiemelkedő Gotō életében, hanem magánéleti okokból is, ugyanis ekkor házasodott össze feleségével, Kazukoval is Minato városban. Később a Minato városhoz tartozó Shibakoenben alapította meg egy kollégájával a Fertőző Betegségek Intézetét.

Amikor 1882-ben, az akkori Miniszterelnököt, Itagaki Taisuket [板垣退助] egy merénylő majdnem halálos módon megsebesítette Gifu városban, Gotō Shinpeit kérték fel egy telegramos távirat formájában arra, hogy látogassa meg a sebesült miniszterelnököt és adjon róla orvosi diagnózist. Azonban az utazásra csak hosszas huzavona után kerülhetett sor, ugyanis nem kapott rá azonnal prefekturális engedélyt. A későbbi sikeres utazás és orvosi diagnózis után Gotō azt állapította meg, hogy a miniszterelnök szervezete kellően ellenálló és erős volt ahhoz, hogy a sérülésből felgyógyuljon – „Uram, Önnek büszkének kellene lennie erre a sérülésre!”.

1898-ban nevezte ki őt a Polgári Igazgatás Hivatal Igazgatójának a már kormányzóságot betöltő Kodama Gentarō. 1903-ban egy császári rendelkezés nyomán beválasztották az akkori Felső-Ház, vagyis a Kizoku-in [貴族院] tagjai közé. A későbbiekben Katsura Tarō [桂太郎] Miniszterelnök kormányaiban (második és harmadik Katsura-kormány) a Kommunikációs Miniszter és a Vasúti Osztály Igazgatója pozíciókat is betölthette. A későbbi miniszterelnök, Terauchi Masatake [寺内正毅] kormányában a Belügyminiszter és a Külügyminiszter pozícióját is ő töltötte be. A személyisége nemcsak a taiwani gyarmatosítás során vált meghatározóvá, hanem Mandzsúria gyarmatosítása során is, ugyanis az itt létrehozott japán vasúti vállalat, a Dél-Mandzsúria Vasút Kft. első elnökévé is őt választották meg 1906-ban. 1920-ban Tokyō Város Polgármestere lett, amit később egy elég elfoglalt időszak követett az életében, ugyanis az 1923-as Nagy Kantói Földrengés után Belügyminiszterként és a Császári Város Újjáépítési Osztályának Elnökeként neki lett a feladata Tokyō város újjáépítési tervének kidolgozása. Mindez Yamamoto Gonbee [山本権兵衛] Miniszterelnök második kormányának idején történt. Gotō Shinpei később a Szovjetunióval való diplomáciai kapcsolatfelvétel során is kulcsszerepet töltött be.

Tartalmas, alkotó és elfoglalt élete nemcsak az előbb említettek miatt legendás, hanem amiatt is, mert a mai NHK, vagyis a mai Japán Hírügynökség elődjéül szolgáló Tokyo Hoso-kyoku enkaku shi [東京放送局遠隔し] elnökeként ő adta le az első rádióadást a japán rádiózás történetében, 1925-ben, az Atago-hegyről.

Gotō Shinpei, National Diet Library, Japan, forrás

1929-ben távozott el az élők sorából, felesége mellé temették el Aoyama Reienben. Gotō Shinpeire nem csak a temetkezési helyén lehet emlékezni, amely ma síremlék, hanem az életéről szóló emlékmúzeumban is, a Gotō Shinpei Emlék Múzeumban, amely Iwate Prefektúra Oshu városában található, vagyis Gotō Shinpei szülővárosában.

A Főorvos Úr taiwani munkássága

Gotō 1898 – 1906 időszakban, vagyis Kodama teljes kormányzói ideje alatt felelt a taiwani gyarmat polgári igazgatásáért, amelynek a feje is ő volt, ráadásul az egyéb ügyekben, főként a katonaiakban, Kodama helyetteseként is szolgált. Sok forrás nem is a kormányzó Kodama Gentarōhoz, hanem Gotō Shinpeihez köti a már említett baojia, vagyis hoko rendszer intézményesítését. Az ő munkássága során a gyarmat földbirtoklási és adózási rendszerét is újjászervezték, és egy sor közegészségügyi intézkedést is hoztak. Támogatta a vasutak, utak, kikötők kiépítését, segítette a könnyűipari fejlesztéseket, különös tekintettel a cukorfinomító üzemekre, valamint egységes valuta-, és mértékegységrendszert vezetett be. Gotō bátorította azokat a japán intézkedéseket a szigeten, amelyek a japán társadalmi és nyelvi dominanciához járultak hozzá. Tehát a KodamaGotō páros a közös hatéves gyarmati együttműködésük során teljes egészében átszervezte a taiwani közigazgatást, gazdaságot és társadalmi életet, amely alól egyetlen taiwani család sem képezett kivételt. Jelentős intézkedésnek számított a taiwani bankrendszert tekintve az 1899-ben felállított Bank of Taiwan, ami a gyarmatosítás utáni időszakban nagy segítséget jelentett a Kuomintang Párt (Guomindang) [国民党] által vezetett Kínai Köztársaság gazdaságának a helyretételéhez a II. világháborút követően.

Gotō még érkezése előtt 1898-ban átfogó felterjesztést intézett a kormány felé összegezve a taiwani egészségügyi helyzetet, ami hozzájárult ahhoz, hogy a sziget Főorvosának a tisztségét elnyerte. Taiwanra érkezése után igyekezett a sziget lakóinak életkörülményeit, hagyományos szokásait, egyéb viszonyait is megismerni, egyfajta „orvosi diagnózist” felállítani. A Németországban szerzett pszichológiai ismeretei nagy segítségére voltak, hogy megállapítsa a taiwani lakosságról, hogy az itt élő emberek gyengék a kényszerítő, fenyegető intézkedésekkel szemben, félnek a haláltól, szeretik a pénzt, könnyen kísértésbe esnek, és a hiúságukat tápláló pozíciók csábításának is könnyen engednek. Emiatt gyakran rendezett ünnepségeket; voltak évente csak egyszer megtartott nagyobb ünnepségek, illetve bankettek is, ez utóbbiak közül jelentős volt a 80 éven felüliek tiszteletére rendezett esemény, melyen 1900-ig Kodama Kormányzó is megjelent. Ugyanennek az évnek a márciusában egy nyolcnapos konferencia keretén belül a taiwani lakosság meghívott képviselőivel tárgyalva egy olyan együttműködésre hívta a sziget lakosságát, aminek a lényege egy újfajta oktatási rendszer bevezetése volt, amely ötvözte a neokonfucianizmust a Meiji-Rendszer saját oktatási rendszerével. Gotō tehát nem kívánta teljes mértékben ráerőszakolni a lakosságra a japán szokásokat és ismereteket, hanem azokat ötvözve a helyi sajátosságokkal, fokozatosan igyekezett megismertetni a lakossággal. Vagyis Gotō nem asszimilálni, hanem integrálni akart. Meglátása szerint Taiwanon egy olyan helyi elitre kellett támaszkodnia a gyarmatosító Japánnak, ami japán nevelést kapva nőtt fel.

Gotō egyik legfőbb feladatának egy centralizált bürokratikus szervezet kiépítését tartotta, amely kiépítése során személyesen vállalt szerepet a legfelsőbb szintű vezetők kiválasztásában: Japánból jól képzett, fiatal, becsületes szakértőket toborzott. Rövid távú döntések helyett a hosszú távú politikát helyezte a középpontba. A legfelsőbb döntéshozó szerv, a Minsebu [民せ部] mellett kettő tucat hivatal működött, és maga az igazgatás három szinten valósult meg, ahol a központi szint alatt helyezkedtek el a prefektúrák, és azok alatt a kisvárosok és a falvak. A hatalom külső megjelenítésével igyekezett hatni a taiwaniak pszichéjére is: a hivatalnokok egyenruhát viseltek és elkülönített elit-lakóhelyeken éltek, amelyek saját egészségügyi ellátással rendelkeztek Egy tekintélyes kormányzati palota építése mellett széles körutak, parkok kiépítését rendelte el. A helyi és regionális igazgatás feladata lett az adók begyűjtésének ellenőrzése, az egészségügyi, tisztaságügyi intézkedések kikényszerítése, a bennszülött őslakosok mozgatása.

A baojia, vagyis hoko rendszer alkalmazása 1902-re a bennszülött őslakos körzeteket leszámítva általánossá vált a szigeten. A rendszer megfelelt a korábbi kínai konfuciánus társadalom felfogásának, ahol a család feje a rend, a tekintély és a morál megtestesítője volt, a rendszer a kollektív felelősség elvén működött, vagyis egy-egy jia-n belül a tagok bűn elkövetése esetén minden háztartásfőt megbüntettek. Ezen a rendszeren belül valósult meg háztartások felmérése, az érkezés és a távozás megfigyelése, a természeti katasztrófák és a bűnözők veszélyére való figyelmeztetés, az ópiumfogyasztók leszoktatása, a jótékonysági segélyek nyújtása, az adók begyűjtése, és minden más hasonló tevékenység. A baojia rendszer keretein belül valósult meg a milíciatagok toborzása is, aminek alapvető funkciója a bűnözők és a természeti katasztrófák elleni védekezés volt. Négy bao, együttesen hozott létre egy-egy milíciacsoportot, amely általában 40 főből állt, 17 és 40 év közötti férfiakból. A milíciatagok a szolgálati idejükben csak a japánok által jóváhagyott egyenruhát viselhették, a szolgálatuk azonban nem maradt jutalmazás nélkül, az üzleti életben, az oktatásban, a kormányzati posztokra való kinevezésekben kedvezményes lehetőségekben és előnyökben részesültek. A meggyökeresített rendszernek hála, 1902-ben helyreállt a sziget társadalmi rendje, amelyre a japán gyarmatosítás előtti időszakokban a békétlenség volt jellemző. Mindez később, a II. világháborút követően nagy segítséget jelentett a Kuomintang-rezsim számára, hogy a Kínai Köztársaság rendjét egy már korábban, a japánok által megszilárdított rendre alapozza.

A baojia rendszert egészítette ki azon társadalmi mozgalom, amely Gotō Shinpeire, Japán Cserkészmozgalom Főcserkészére tipikusan jellemző volt, és aminek a szellemi atyja is Gotō volt. Az Ifjúsági Alakulat 16 év feletti fiatalok szervezete volt, ami rendőri felügyelet mellett tevékenykedett. A kiválasztott fiatalokba igyekezett egyfajta elittudatot nevelni, fegyelmezett, fegyvertelen cserkészcsapatokként a patkányirtást és a kötelező háztartási nagytakarításokat bátorító kampányokban jelentős szereplőkként vettek részt. Mindemellett segítettek a népszámlálásokban, a gazdasági adatgyűjtésben, az erdősítési akciókban, utak, hidak, gátak javításában, a szokatlan tevékenységek felderítésében és jelentésében.

A baojia, vagyis hoko rendszer kiépítése mellett nagy kérdést jelentett a fejvadász bennszülött, vagyis őslakos törzsek pacifikálása, amelyre egy különlegesen képzett hegyi rendőrséget szerveztek japánok és taiwaniak bevonásával: 5000 fő rendőr a vidéken, és 3000 fő különlegesen kiképzett rendőr az erdős határon és a bennszülöttek, vagyis az őslakosok által lakott területeken. 1901-ben Gotō amnesztiát adott a megmaradt bennszülött gerilláknak annak fejében, hogy leteszik a fegyvert. Az amnesztia sikeres volt, 1903-ban az utolsó csoport is megadta magát, habár a küzdelem áldozatainak a száma az őslakosok irányából 12.000 fő volt, a japánok irányából 2124 fő, 1898, ill. 1985 és 1902 között.

Gotō Shinpei munkássága nem csak a közigazgatási és az etnográfiai területeken ért el magas sikereket, hanem a taiwani közegészségügy alapjainak lefektetésében is, orvosként erre nagy hangsúlyt fektetett. Minderre a korábbi történelmi tapasztalatok miatt is szükség volt, ugyanis egy korábbi, 1874-es japán expedíció során, melynek leplezett szándéka volt a gyarmatosítás, az expedíciós hadtest 3600 fő résztvevőjéből 500 fő, vagyis a hadtest egynyolcada meg is halt a bennszülöttek támadásaiban és olyan járványokban, amelyek Taiwanra a japán gyarmatosítás előtt jellemzőek voltak: pestisben, kolerában és maláriában. Ráadásul a sziget lakosságának 20-50%-a volt ópiumfogyasztó. Alapvetően a kötelező oltások és egészségügyi szűrések bevezetése, a taiwani kórház-hálózat kiépítése és az egészségügyi oktatás meghonosítása Gotō Shinpei kezdeti törekvéseinek és intézkedéseinek későbbi eredményei lettek. 1936-ra 270 kórház épült fel, és míg 1895 előtt az 1000 főre vetített halálozási ráta 40 fő volt, addig 1941-1943-ra ez a szám 18,5 főre csökkent, a várható élettartam is a férfiak esetében 13,4 évvel, a nők esetében 16,7 évvel nőtt. A japán intézkedések nem csak az említettekben merültek ki, hanem többek között olyan kampányokban, amelyek a családi háztartásokban a takarítást félévenként kötelezővé tették, elrendelték a patkányirtást, artézi kutakat ástak, hogy a fertőzött helyett friss vizet fogyasszanak az emberek, igyekeztek a hagyományos kínai halottkultuszt, vagyis a holttest több hónapos családotthoni kiállítását és tárolását felszámolni, mindemellett szennyvíztisztító telepeket is létrehoztak. Az ópium-előállítást és forgalmazását állami monopóliumba vették, aminek következtében az említett ópiumfogyasztás csupán néhány százalékra esett vissza, 1921-ben 1,3%-ról beszélhetünk csak. Ópiumot csak az államilag ellenőrzött ópiumbarlangokban lehetett fogyasztani, és az előállítás pedig a Taipei-i Állami Ópiumgyárban történt.

Engedélyezett ópiumbarlang, Salát Gergely: Taiwan története – Egészségügy a japán időszakban.
Állami Ópiumgyár, Salát Gergely: Taiwan története – Egészségügy a japán időszakban.

A kínai lányokat érintő szokást, a lábelkötés szokását sem kímélte a KodamaGotō páros, ők kezdeményeztek egy olyan hatásos kampányt az említett szokás ellen, aminek az eredménye a későbbi kormányzói időszakban, pontosan 1915-ben, a lábelkötés szokásának a teljes betiltásához vezetett. Ugyancsak Gotō Shinpei nevéhez kötődik a Taipei-i Orvosi Iskola felállítása, mely az első ilyen jellegű intézmény volt a szigeten. Az orvostudományok egyetemi szintű oktatása is Gotō Shinpei hatására valósult meg 1934-ben, amit már 1898-ban megelőzött egy orvosi szaklap megjelentetése Taiwanon, ami később egy folyamatosan megjelenő szakfolyóirattá terebélyesedett. Az intézkedések következtében valamivel több, mint egy évtized alatt majdnem teljesen kiirtották a pestist, megakadályozták a kolera terjedését, és a malária kezelése érdekében egy maláriakutató központot is létrehoztak. Gotō Shinpei hatására az 1930-as évek végén évente már több mint 3 millió vérvizsgálatot végeztek, aminek eredményeképpen a járványok további kitörését sikerült megakadályozni.

Gotō Shinpei intézkedéseinek a hatékonyságát és eredményességét mutatta az a későbbi epizód is, amikor a Népszövetség Kábítószer-ellenőrző Bizottsága 1930 február-márciusában vizsgálóbizottságot küldött Taiwanra a kábítószer gyártásának, elosztásának, illegális használatának a helyzetét kivizsgálni. A Bizottság a jelentésében kiemelte a taiwani ópiumellenes intézkedések hatékonyságát, amit az is mutatott, hogy a kábítószerfüggők száma 50.000 fő alá esett, ami a japán gyarmati korszak előtti időszak ópium-fogyasztásának az egyharmadát jelentette a jelentés szerint.

„Mit is adott nekünk Gotō Shinpei?” – az intézkedések hosszú távú jótékony hatásai

Taiwan egy olyan hely volt még a XVIII. századi kínai Qing fennhatóság alatt, amire egy korabeli kínai mondás szerint „Egy kis zavargás minden harmadik évben, egy nagy felfordulás minden ötödik évben” [„三年一小反, 五年一大亂”] volt a jellemző, vagyis nagy volt a társadalmi békétlenség és sok volt a fegyveres felkelés, vagyis a polgárháború.

Gotō Shinpei, Nagoya University School / Graduate School of Medicine Main Portal, forrás

Gotō Shinpei intézkedéseinek a jótékony hatásai pont ezeket a társadalmi tendenciákat ellensúlyozták, tehát elsősorban a társadalom olyan alszektorainak a területén érhetőek tetten, mint a stabil igazgatási struktúra, a stabil társadalmi rend, a stabil közegészségügy. Taiwan „Főcserkész Apukája”, vagyis a Főorvos Úr különleges odafigyelésével, a „Biológiai Elvek” alapján történő tudatos kezelési módokkal egy olyan szemléletet hozott be a japán gyarmatosítási elméletekbe és gyakorlatokba, amit a taiwaniak a mai napig megköszönnek Japánnak. A taiwani sajátosságokra alapozott közigazgatási struktúrával a korábbi békétlenség helyett a taiwaniak tekintélytiszteletet, felelősségtudatot, ezáltal öntiszteletet tudtak tanulni, ami mellett a sziget rengeteg egészségügyi rákfene-problémáját is a Gotō Shinpei-hagyaték oldotta meg. Ennek a szellemiségnek a következtében, és a létrejött társadalmi-igazgatási-egészségügyi stabilitásnak köszönhetően Taiwan lett az egyetlen olyan gyarmata Japánnak, amely a gyarmatosításra nem keserűséggel, hanem egyfajta pozitív nosztalgiával tekint vissza. Ugyancsak ennek a társadalmi stabilitásnak köszönhette később a kínai Kuomintang Párt azt is, hogy nem egy képlékeny, instabil alapon kellett újjászerveznie a Kínai Köztársaság [中華民國] rendjét és önmaga pártstruktúráját.

Taiwan történetében korábban nem valósult meg ilyen mély társadalompolitika megtervezése és megvalósítása, sem nem a holland gyarmatosítás (1624-1662) időszakában, sem nem a kínai Qing-Dinasztia (1644-1911) reformhivatalnokainak, vagyis Shen Baozhen [沈葆禎], Ding Richang [丁日昌] és Liu Mingchuan [刘铭传] időszakaiban.

A Gotō Shinpei-örökség már említett társadalom-politikájának, vagyis demográfia-politikájának a „képzeletbeli i-betűjére az tette fel a pontot”, hogy Taiwan történetében teljes és modern eszközöket is bevető népszámlálást a KodamaGotō páros időszakában, pontosan 1905-ben hajtottak végre, az akkori han taiwaniak lakosság-főszámát 2.890.485 főben adva meg.

Akit egy kis korabeli japán nyelvű animációs némafilm érdekelne Gotō Shinpei etnicitás-politikájáról, az alábbi filmarchívumban tudja megtekinteni:

Film Address „Ethicization of Politics” by Shinpei Goto, 1926
Junichi Kouchi 1926

 

Szerzői Megjegyzés:

A jelen sorok szerzője tiszteletben kívánja tartani az 1992-es Konszenzus [九二 共识 / 九二 共識] politikai és jogi eredményeit, a későbbi vonatkozó megállapítások vívmányait.

A jelen sorok írója a jelen sorok írása és publikálása után vette észre azt, hogy Rácz Gábor Tanár Úr is írt hasonló témában egy hasonló című tanulmányt, habár a jelen publikáció és az adott tanulmány tartalmilag nem fedik egymást. Az említett tanulmány és elérhetősége: Rácz Gábor: Mit adtak nekünk a japánok? Taiwan és Korea fejlődése a Japán uralom időszakában. In.: Salát Gergely – Szilágyi Zsolt: Traumák és Tanulságok. A II. világháború öröksége a Távol-Keleten. Typotex-Panta Kiadó, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 2017

 

Felhasznált irodalom:

Bandung Conference Asia-Africa [1955]. In.: Encyclopӕdia Britannicahttps://www.britannica.com/event/Bandung-Conference

Dustin R. Turin: The Beijing Concensus: China’s Alternative Development Model. In.: INQUIRIES, 2010, VOL. 2 NO. 01. – http://www.inquiriesjournal.com/articles/134/the-beijing-consensus-chinas-alternative-development-model

Salát Gergely: Taiwan története – Bevezetés. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.

Salát Gergely: Taiwan története – Alapvető adatok. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.

Salát Gergely: Taiwan története – A japán gyarmati uralom kezdetei. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.

Jordán Gyula: Tajvan Története. Kossuth Kiadó Budapest, 2005.

Portaits of Modern Japanese Historical Figures: Goto, Shinpei 後藤新平 (1857-1929). In.: National Diet Library, Japan, 2013. – https://www.ndl.go.jp/portrait/e/datas/79.html?c=5

1876 GOTO Shinpei. In.: Nagoya University School / Graduate School of Medicine Main Portal.https://www.med.nagoya-u.ac.jp/medlib/history_en/archive/print/1876gotousinpei.html

1940 Statue of GOTO Shinpei on the hilltop in Hoshigaura. In.: Nagoya University School / Graduate School of Medicine Main Portal.https://www.med.nagoya-u.ac.jp/medlib/history_en/archive/print/1940dairen.html

Prominent People of Minato City. Shimpei Goto. In.: Minato City Library.https://www.lib.city.minato.tokyo.jp/yukari/e/man-detail.cgi?id=40

Gotō Shimpei. Japanese political leader. In.: Encyclopӕdia Britannica. https://www.britannica.com/biography/Goto-Shimpei

Warrick L. Barrett: Shinpei Goto. In.: Find a Grave. – https://www.findagrave.com/memorial/6135010/shinpei-goto

Oshu City Tourist Guide Maphttps://www.city.oshu.iwate.jp/uploaded/attachment/16592.pdf

Salát Gergely: Taiwan története – Egészségügy a japán időszakban. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.

Salát Gergely: TAIWAN A 18. SZÁZADBAN – 2/2: Elégedetlenség és konszolidáció. PPT. In.: Salát Gergely – Rácz Gábor: Taiwan és a kelet-ázsiai régió, BMNKT2000M. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar.

 

[1] Azok számára, akik a Kancellár Asszony életútjára kíváncsiak, ajánlom a következő kettő életrajzi könyvet: Stefan Kornelius: Angela Merkel – Az Életrajz. TranzPress Könyvek Kiadó, Budapest, 2014.; Pietsch Lajos: Angela Merkel, az első. Kossuth Kiadó 2014.

A felkelő nap Bóbitája

A japán gyermekirodalom kiemelkedő alkotója,
Kaneko Miszuzu (1903-1930)

Írta: Varga Lilla, 2021. 04. 28.

Kaneko Teru néven született Jamagucsi prefetúrában, egy kis halászfaluban, 1903. ápr. 11-én. Egy bátyja és egy öccse volt, akinek születése után nem sokkal, édesapjuk sajnálatos módon elhunyt. Apjuk halála után édesanyjuk húga beházasodott az Uejama családba, akiknek könyvkereskedésük volt – így vágott bele a Kaneko család is a könyvüzletbe. 1907-ben az Uejama család aztán örökbe fogadta öccsét, Maszaszukét, hogy a fiú majd felnőve átvegye a könyvesboltot. Kaneko már a gimnáziumi éveiben járt, mikor nagynénje is eltávozott, és édesanyja vette át húga helyét az Uejama családban. Kaneko így tanulmányai végeztével 1923-ban az Uejama könyvesboltba tért haza, és a családi vállalkozásban segédkezett.

Kaneko Miszuzu

Ekkoriban küldte be első verseit a Dóva gyermekirodalmi magazinnak, Kaneko Miszuzu 金子 みすゞ írói álnéven. Mindegyik művét pozitívan bírálták el, és innentől kezdve a Dóva volt az elsődleges platform, ahol publikálta verseit. Szaidzsó Jaszo, a korszak egyik kiemelkedő költője és dalszerzője is különösen ragyogó tehetségnek tartotta.

A japán gyermekirodalomhoz köthető műfajok, mint a dó-jo [dōyo 童謡] (gyermekvers) vagy dó-va [dōwa 童話] (gyermekpróza) és dó-ga [dōga 童画] (gyermekrajz) a 20. század elején kezdték térhódításukat (az Akai tori magazin 1918-as, első megjelenéséhez szokták kötni a gyermekirodalom-divatot).

1926 februárjában nagybátyja ajánlására feleségül ment a család könyvkereskedésében dolgozó fiatalemberhez. Egyrészt azért hozta meg ezt a döntést, mert elérve a házasulandó kort, édesanyja aggódni kezdett jövőjéért, másrészt pedig tudta, ha megbízható férjet visz a házhoz, akkor lesz ki átvegye nagybátyjától a könyvüzletet és így öccse, Maszaszuke folytathatná zenei pályáját. Azonban Mijamoto nem bizonyult megbízható férjnek. Kiderült, hogy rendszeresen látogatja a bordélyházakat, kétes üzletekben vesz részt, egy alkalommal kettős öngyilkosságot kísérelt meg egy prostituálttal, mely kísérlet után aztán csak ő maradt életben. Kaneko azonban igyekezett kötelességtudó, jó feleség lenni.

Az év tavaszán, nem sokkal az esküvő után, Kaneko-t az a megtiszteltetés érte, hogy verseit beválogatták az évente megjelenő Nihon Dojosu antológiába, a Japán Gyermekvers Gyűjteménybe, melyben a kor olyan kiemelkedő írói kaptak helyet, mint Izumi Kjóka vagy Simazaki Tószon, és melyet Joszano Akiko és Szaidzsó Jaszo szerkesztett. Kaneko arra is meghívást kapott, hogy csatlakozzon az írói csoporthoz. Ez utóbbi esemény azért is volt jelentős, mert Joszano Akiko költő után ő volt a második nő, aki belépett ebbe az irodalmi közösségbe.

Nihon dojosu, 1926

Ekkoriban azonban gondok adódtak a magánéletében. A könyvesboltban férje és öccse közt a viszony különösen megromlott, és habár Kaneko próbált békítően fellépni a felek közt, ez sajnos nem sült el jól. Mijamoto gőgös és öntelt módon, a vele látott nőket meginvitálta a könyvesboltba is, mely cselekedete mondhatni, az utolsó csepp volt a pohárban – a család elbocsájtotta állásából, és azt javasolták Kaneko-nak, hogy váljon el férjétől, azonban Kaneko ekkor már terhes volt. Így végül annak ellenére, hogy családja marasztalta, férjével tartott. Ősszel, 1926. november 14-én megszületett lányuk, Fuszae. Mijamoto vállalkozásai sorra kudarcot vallottak, többször kényszerültek továbbköltözni. A legnagyobb baj mégis az volt, hogy férje gonorrheával fertőzte meg Kaneko-t, mely betegséget akkoriban nem tudták megfelelően kezelni, ráadásul  szégyenében senkinek nem mert beszélni róla. A férje emellett megtiltotta neki, hogy verseket írjon, valamint hogy levelezzen szerzőtársaival és öccsével.

Forrás

Kaneko 1929 októberében összeállította addig írt verseit egy kéziratba, öccse és Szaidzsó Jaszo számára. Ekkor már nagyon szenvedett betegségétől.

Végül 1930-ban úgy döntött, elválik férjétől. Lányával anyjához és nagybátyjához, hazaköltözött. Miután azonban véglegesítették a válást, a férfi ragaszkodott gyermekfelügyeleti jogához. Azt tervezte, hogy a felügyeleti jogért cserébe pénzt csikar ki a családból. Kaneko-hoz írt levelében azt ígérte, hogy márc. 10-én eljön a lányukért.

Az érkezése előtti napon, Kaneko miután megfürdette és lefektette Fuszae-t, nyugtatóval túladagolta magát és öngyilkos lett. 26 éves volt ekkor. Egy levelet hagyott maga után volt férjének, melyben könyörgött, hogy a gyermekfelügyeleti jogot adja át az édesanyjának.

Ezek után 50 évre elfelejtkeztek Kaneko írói munkásságáról.

1966-ban egy fiatal író, első éves egyetemista, Jazaki Szecuo, egy régi antológiában aztán felfigyelt Kaneko Miszuzu egyik versére. Ez volt a „Nagy fogás”.

„Amikor először olvastam a „Nagy fogást”, ledöbbentem. Teljesen elhalványult mellette az antológia többi 300 verse. A mindössze 10 sorával teljesen felborította az antropocentrikus világnézetem. Egész addig a pillanatig természetesnek vettem, hogy a szardíniák és más élőlények lényegében azért léteznek, hogy táplálékkal lássanak el minket. Hirtelen megváltozott a perspektíva és megértettem, hogy mennyire függünk más élőlényektől; hogy a mi létezésünk a tengerből kihúzott halak értékes áldozatának köszönhető.” – Idézi fel Kaneko versével való első találkozásának élményét évtizedekkel később Jazaki. https://www.nippon.com/en/japan-topics/c09201/amp/#

Jazaki ezek után mindent megtett, hogy felkutassa a költemény szerzőjét. Szató Josimi-től, szintén gyermekdal-írótól megtudta, hogy Kaneko mindig Jamagucsi prefektúra Simonoszeki városából küldte be kéziratait. Ezek után viszont a kutatás többször zsákutcába futott. 16 évvel később, a Simonoszeki könyvesboltból végül sikerült eljutnia Kaneko még élő rokonaihoz. Öccsét, az akkor már hetvenes éveiben járó Maszaszuke-t (Kamijama Gaszuke néven volt szövegíró és rendező), Tokióban lelte meg, aki szerencsésen megőrizte Kaneko három kötetes kéziratgyűjteményét. A három kis könyv 512 verset tartalmazott.

Kaneko teljes életművét a Japán Gyermekirodalmi Intézet JULA kiadója adta ki 1984-ben, azóta pedig Kaneko Miszuzu az egyik legkedveltebb írója a műfajnak, több költeménye megtalálható iskolai tankönyvekben is.

Gyermekkori otthonában 2003 óta a Kaneko Miszuzu Emlékmúzeum működik, melynek igazgatója Jazaki Szecuo.

A 2011-es Tóhoku földrengés és cunami tragédiája után Kaneko utolsó költeményét, „Visszhang vagy?” c. sugározták a közmédiában.

Kaneko Miszuzu
Visszhang vagy?

„Játszunk!” mondom, „játszunk” feleled.
„Buta” mondom, „buta” feleled.
„Nem játszom többet veled!” mondom, „nem játszom veled” feleled.
Később, mikor magányos lettem…
„Bocsánat.” mondom, „bocsánat” feleled.
Visszhang vagy? Nem. Bárki lehetek.

A televízióban lejátszott verset egy sorral kibővítették:
やさしく話しかければ、やさしく相手も答えてくれる。
„Ha kedvesen beszélsz, kedvesen válaszolnak neked.

„Are You an Echo?” címmel 2016-ban egy gyönyörűen illusztrált, gyermekeknek szóló képeskönyv látott napvilágot, mely Kaneko élettörténetét, költeményeivel kísérve meséli el.

A narrációt írta és a verseket fordította: David Jacobson, Sally Ito, Michiko Tsuboi, Illusztrálta: Toshikado Hajiri, 2016

 

Forrás:

Yazaki Setsuo, Kaneko Misuzu: Rediscovering the Life and Work of Japan’s Poet for Children, nippon.com, 2021. márc. 10. URL: https://www.nippon.com/en/japan-topics/c09201/amp/#

Sally Ito, Forgotten Woman: The life of Misuzu Kaneko, Electric Literature, 2016. szept. 20. URL: https://electricliterature.com/forgotten-woman-the-life-of-misuzu-kaneko/#.mhgbe1q7o

http://misuzukaneko.com/index.php/are-you-an-echo/

„A halál árnyékának völgyében járva…”

A kiszolgáltatottság esztétikája Jamamoto Takato művészetében

Írta: Varga Lilla, 2021. 03. 30.

Jamamoto Takato 山本タカト [Yamamoto Takato]

1960-ban született Akita prefektúrában (Honsú északi része). Tizenéves korában magával ragadták a vámpírkultusz jellegzetességei, ez lett később egyéni stílusának gyökere. Tanulmányai folyamán olyan századvégi művészek foglalkoztatták leginkább, mint Gustav Klimt vagy Aubrey Beardsley, és magával ragadta a szimbolizmus, az esztétizmus, a dekadens művészet, írók közül Poe és Baudelaire állt hozzá közel. A Tokiói Zokei Egyetemre járt, tanulmányai folyamán absztrakt festészetet tanult, hatással voltak rá a kortárs művészetek, a pop-art jelentősen inspirálta pl. Jasper Johns vagy Andy Warhol. Miután befejezte egyetemi tanulmányait, nem tudott elhelyezkedni, így egy curry-boltban dolgozott részmunkaidősként, mellette pedig másodállásban illusztrációs munkákat vállalt. Voltak kisebb önálló kiállításai, de ekkor még a szakma nem reagált rá feltűnően. Végül teljes állású reklámillusztrátor lett (Fujitsu reklámfilmek). Később, a 90’-es években, mikor a japán gazdasági buborék kipukkadt, a reklámszakma is hanyatlásnak indult, illetve ekkorra már megcsömörlött a reklámillusztráció határaitól is. Ekkoriban kezdett irodalmi műveket és folyóiratokat illusztrálni, valamint felelevenítette (pl. Tacuhiko Sibuszava hatására) fiatalkori érdeklődési körének szereplőit, irányzatait és kísérletezni kezdett, mely munka gyümölcse lett az általa Heiszei-esztétizmusnak aposztrofált művészeti stílus.

A kiszolgáltatottság gondolatisága a Heiszei-esztétizmusban

Heiszei-esztétizmus, Heiszei tanbisuki 平成耽美主義 [heisei tanbishuki]

A festmények kompozíciójára általánosságban jellemző a szimbolikus ellentét. A fiatalság és szépség jegyében ábrázolt alakok szoros kontaktusba kerülnek a halál különböző motívumaival. Számos festményen a megjelenő belső szervek kaotikus és groteszk csapdájába esett babaszerűen szép testek egyszerre vizualizálják az életerőt és az elmúlást.

A stílusára jelentősen ható vámpírkultusz, mely tizenéves korában kezdett hatni rá, és mely művészetének érlelődése közben, folyamatában alakult, ugyancsak az élet és halál ellentétének és összefonódásának szimbolikáját erősíti.  A képek gótikus hangulata, illetve a vámpírkultusz rajtuk megjelenő különböző attribútumai mellett, a kultusz egyik alapvető lélektani jegye általánosságban határozza meg Jamamoto művészetét, ez pedig a kiszolgáltatottság élménye. A vámpírkultusz szimbolikus kiszolgáltatottságának  alapját képezi, hogy az ember kiszolgáltatott a halál és élet mezsgyéjén létező, változatlanul egy adott állapotban megragadt lénynek, amely nem evilági létezése azonban függ az emberi áldozattól, az életből kell táplálkoznia, hogy ő maga újra és újra életre keljen. A vámpírkultusz továbbá magában hordozza a gyönyör és erőszak keveredését, a vágyak szabad, tekintet és gátlás nélküli áramlását, mely ugyancsak egyik alapvető jellemzője Jamamoto festészetének.

A szemlélő a vonzás, taszítás, szépség relativitásának, az erőszak és gyengédség ambivalens keveredésének kavalkádjába kerül. A dekadencia és szimbolizmus stílusjegyei a szexualitás ábrázolásmódján érhetőek tetten talán leglátványosabban. Miként jellemzik stílusának ezen aspektusát, festényein a „szexualitás, mint az életen és halálon, a téridőn túli jelenik meg”.

Az ember kiszolgáltatott önnön vágyainak és lényének, tehetetlen nézője, cselekvője és áldozata saját és mások belső feszültségeinek. A tehetetlenség és kiszolgáltatottság szimbolikus jelenléte a képeken szereplő formákban is tetten érhető. Jamamoto elmondása szerint a fák gyökérzetének játéka szerepet kap a képek megkomponálásakor, a gyökerek absztrakt mozdulatlanságba merevedő, szemmel érzékelhetetlen, de folyton jelenlevő mozgásának és életerejének ambivalenciája ihleti meg.

Több európai valamint japán, tragikus történelmi és/vagy irodalmi alak is megjelenik képein. Ilyen például Salome, akiről készült festményét Oscar Wilde azonos című drámája is ihlette, vagy Amakusza Siró, a japán keresztényüldözések híres áldozata, a Simabarai felkelés egyik legendás harcosa, vagy Szent Sebestyén, akit egy oszlophoz kötöztek és halálra nyilaztak, így szenvedett vértanúhalált.

Szent Sebestyén, Misima Jukio, Egy maszk vallomásai című énregényének is meghatározó, szimbolikus alakja. A főszerepelő vonzalma saját neméhez, a tragikumhoz, az erőszakhoz először Szent Sebestyén vértanúhalálát ábrázoló festménnyel kapcsolatban tör felszínre és bontakozik ki egészében (Guido Reni, „Szent Sebestyén”, Palazzo Rosso, Genova). Az ember legbensőbb vágyainak, gondolatainak és érzelmeinek ütközése a társadalmi konvenciókkal és normákkal a regény egyik lényeges kérdésköre. Azonban ez az ütközés elsősorban a főszereplőben megy végbe. Neki kell szembesülnie azzal, hogy amit elvárnak tőle, és amit elvárna saját magától, az messze áll attól, ami az igazi valója. Ez a belső konfliktus, az öngyűlölet és önelfogadás közti harc mutatja meg különböző arcait a regény folyamán. Szent Sebestyén festménye a főszereplő szemében visszatükrözi a szenvedés és mártíromság általi megdicsőülést, a megtisztulás extázisát. A főszereplő vívódása, kiszolgáltatottsága saját természetének, ösztöneinek és vágyainak különös párhuzamban áll Jamamoto festményeinek témájával, hangulatával és gondolatiságával.
Tisztaság és tisztátalanság, vonzalom és taszítás, halál és feltámadás, extázis és szenvedés, megfelelni akarás és a szabadság utáni vágy tapasztalata tükröződik Szent Sebestyén szimbólumában.

Hirtelen azt kérdeztem a szívemben: „Nem ugyanaz a fa ez, amelyhez az ifjú szentet béklyózták hátrakötött kézzel, amelynek törzsén eső utáni erecskeként patakzott végig szent vére? Nem az a római fa, amelyen ő vonaglott, tündökletesen a halál végső agóniájában, amelynek kérgén felhorzsolódott ifjú teste, mintegy a földi gyönyörök és fájdalmak végső bizonyítékaként?” (…) Az ő sorsa nem szánalmat érdemelt. Semmiképpen nem szánandó sors volt. Inkább büszke, tragikus; olyan sors, amely ragyogónak mondható. Ha meggondoljuk, valószínű, hogy sokszor, még egy édes csók pillanatában is ráncba vonhatta homlokát a fájdalom röpke árnyával a halál agóniájának előérzete.” (Misima 2018: 43-44. ford. Gy. Horváth László)

Szintén a kiszolgáltatottság egy direktebb szimbóluma a kinbaku 緊縛 és sibari kultúra jelenléte számos festményén. A kinbaku jelentése szó szerint „erős, szoros megkötözés”. A japán BDSM (kötözés-fegyelmezés, dominancia-alávetettség, szadizmus-mazochizmus) egyik válfaja ez, mely során a kötözés, a művészi szintre emelt csomózási technika kapja a főszerepet. A kinbaku gyökerei az Edo-korig (1603-1868) nyúlnak vissza, amikor is egy kínzási módszer volt. A kínzások és büntetések ábrázolása a korban mind nagyobb szerepet kapott, és a szenvedés maga, egy fajta művészi élvezettel ambivalens módon találkozott. Ennek a találkozásnak a hagyományát idézi meg több modern kori művész is, mint például Nobujosi Araki.

A Heiszei-korszaka 平成 (1989-2019) a „béke” elnevezést kapta. A második világháborút, az utána következő bűntudat és vereség pszichológiájával fémjelzett esztétikai irányvonalat és az ezzel párhuzamosan épülő „gazdasági csodát” magába foglaló Sóva kort (1926–1989) követte a Heiszei. A Heiszei-kort az „Elveszett Évtized” jelentősen meghatározta, a „gazdasági csoda” nem bizonyult fenntarthatónak, a klasszikus foglalkoztatási modell megroppant. A médiának és az információs törvényeknek köszönhetően felszínre kerültek a kormányzati szinteken folyó visszaélések, és közéleti vita tárgyát kezdte képezni a kakusza sakai 格差社会 [kakusa shakai] (egyenlőtlenségek társadalma), ami azt jelentette, hogy nyíltabban problémaként merült fel a családon belüli erőszak, az öngyilkosságok magas aránya, a gyermekbántalmazás, korrupciós ügyek, a munkások elszegényedése (Kingston 2018: 50).

Az egyén kiszolgáltatottsága az adott társadalmi működésnek, a technológiai környezetnek, a természetrombolás következtében beálló környezeti változásoknak, már a 20. századtól kezdve, globálisan a művészetek egyik lényegi témája. A fent említett okok miatt a Heiszei-korban különösen előtérbe került ez a jellegű kiszolgáltatottság-érzés, többek közt innen is eredhet Jamamoto stílusának elnevezése, a Heiszei-esztétizmus.

A Heiszei-esztétizmus a kiszolgáltatottság különböző aspektusaira épít, több oldalról közelítve meg annak gondolatiságát, az egyén belső és külső erőkkel szembeni tehetetlenségének és küzdelmének tapasztalatát tárja elénk.

 

Képek forrásai, ahol további festmények megtekinthetőek:

Takato Yamamoto

https://dangerousminds.net/comments/death_is_my_lover_the_decadent_erotic_art_of_takato_yamamoto
https://www.juxtapoz.com/news/news/takato-yamamotos-heisei-estheticism/
https://www.juxtapoz.com/news/the-work-of-takato-yamamoto/

Források:
https://www.artpedia.asia/takatoyamamoto/
http://www.gei-shin.co.jp/comunity/07/01.html
Jeff Kingston, A modern Japán kihívásai, Antall József Tudásközpont, Budapest, 2018.
Misima Jukio, Egy maszk vallomásai, ford. Gy. Horváth László, Jelenkor, Budapest, 2018.
https://maimanohaz.blog.hu/2020/01/14/a_kotozes_muveszete_egy_japan_fotos_meghokkento_kepei

Puskaporos hordó, de melyik család pincéjében?

A Heian végnapjai – Tairák és Minamotók a 12. században

Írta: Varga Lilla, 2021. 02. 12.

Kulcsszavak:

  • Hógen háború 保元の乱 [hōgen no ran]
  • Heidzsi háború 平治の乱 [heiji no ran]
  • Taira no Kijomori 平 清盛
  • Heisi hatalom (Heike/Taira/Heisi család 平家)
  • Genpei háború 源平合戦 [genpei kassen]
  • Minamoto no Joritomo 源 頼朝 és Josicune 源義経
  • Kamakura sógunátus 鎌倉幕府 [kamakura bakufu]

Az in-szei (院政 [insei]) politika lehetővé tette a visszavonult császár (dzsókó, 上皇 [jōkō]) számára, hogy magánfölddel (sóen, 荘園 / 庄園 [shōen]) rendelkezzen, valamint övé volt a jog, hogy tartományfőnököket nevezzen ki, akiknek ellenőrzési és haszonélvezeti joga volt az adott terület fölött, és mely pozícióra a dzsókó saját köréből választott embereket. Ennek köszönhetően viszont elmélyült a konfliktus a dzsókó, a Fudzsivarák, a nemesek és nagyobb templomok közt, akik saját védelmükre különböző „busi csoportokat fogadtak fel, mint szamurájokat(Jamadzsi 1989: 115) (szamurai 侍 [samurai] – „közelében szolgáló”, az elnevezés onnan ered, hogy ezeknek a busi武士 [bushi] csapatoknak a tagjait a családfő köré csoportosult férfi rokonok, szolgák, parasztok tették ki). Ezáltal a busi csoportok megerősödtek, és befolyásosabb pozícióba kerülhettek – így volt a Taira 平家 (Kanmu Heisi) és a Minamoto 源家 (Szeiva Gendzsi) családoknál is.

Miért találkozhatunk egy-egy család többféle elnevezésével (Taira/Heisi)?

„A Heian-korszakban a tennó-család gazdasági terheinek csökkentésére szükségessé vált, hogy korlátozzák a tennó-nemzetség tagjainak számát. Ugyanis, ha egy herceg vagy hercegnő megszületett, járt neki a személyre szóló földbirtok. A hercegség megszüntetésével sok herceg és hercegnő udvari méltóságot kapott (…), és családja új nemzettséget, udzsit alkotott. (…) A Minamoto-udzsi és Taira-udzsi viselte közülük a legjellegzetesebb udzsi-neveket. Mivel több tennó is adományozta ezeket, a Minamotónak és Tairának több ága is volt. A Minamotók közül később a Szeiva tennó unokájától (…) származó Minamoto-család (Szeiva Gendzsi) emelkedett ki mint erős szamuráj család. A Tairák közül a Kanmu tennó fiaitól és unokáitól származó Taira-családok lettek kiemelkedő szamuráj családok. (megj. pl. Kanmu Heisi)” (Jamadzsi 1989: 92-93)

Családok harca a Hógen háborúban 保元の乱 [hōgen no ran]

Szép lassan kiélesedett az ellentét, mely a fent említett társadalmi csoportok közt feszült. A régensi családon belül, a Fudzsivarák közt széthúzás keletkezett a régensi cím öröklése miatt, a Kantó vidékén a megerősödött busi csoportok közt rivalizálás lépett fel, végül pedig 1156-ban Toba dzsókó halálával Szutoku dzsókó a visszavonult császár, és Go-Sirakava tennó (後白河天皇, 1127-1192) a császár, örökösödési vitába kerültek egymással, hogy melyikük fia legyen a következő uralkodó – és ez utóbbi fejlemény volt az a bizonyos utolsó csepp.

Szutoku dzsókó oldalán Fudzsivara no Jorinaga, Minamoto no Tamejosi és Taira no Tadamasza állt, míg Go-Sirakava tennó mellett Fudzsivara no Tadamicsi, Minamoto no Jositomo és Taira no Kijomori harcolt.

A harcban végül Go-Sirakava tennó csapata győzedelmeskedett – Szutoku dzsókót elűzték, Jorinaga meghalt a csatában, Tamejosit saját fia (Jositomo) ölte meg, míg Tadamaszával az unokaöccse (Kijomori) végzett. A Hógen háború fontos következménye volt, hogy a végrehajtó hatalom, a birtokkiosztás a szamurájok kezébe került.

„Hogen Heidzsi monogatari Ikuhómon [Júhómon] no zu”, Utagava Jositora, Edo kor (1603-1868), forrás

Taira no Kijomori 平清盛 és a Heisi hatalom

Habár Taira no Kijomori (平清盛 1118-1181) és Minamoto no Jositomo a Hógen háborúban egyazon oldalon, Go-Sirakava tennó mellett harcolt, a háború után a tennó Kijomorit támogatta jobban, így a két harcos kapcsolata igencsak megromlott, míg végül Jositomo, Go-Sirakava és Kijomori ellen fordult – ez volt a Heidzsi háború 平治の乱 [heiji no ran]. Jositomo államcsínyt kísérelt meg, ami azonban nem járt sikerrel, és 1159-ben kivégezték. Fia, az akkor 12 éves Minamoto no Joritomo (源頼朝 1147-1199) csak a szerencsének köszönhette életben maradását, ugyanis nagyon hasonlított Kijomori mostohaanyjának fiatalon elhunyt gyermekére, így az asszony kérésére életben hagyták a fiút, és Izu-ra száműzték, ahol a Hódzsó család nevelte fel. (Később Joritomo felesége a híres „apácasógun”, Hódzsó Maszako lett.)

1167-ben Taira no Kijomori legfőbb személynök lett (daidzsó-daidzsin 太政大臣 [daijō-daijin] – ez volt akkoriban a legmagasabb udvari rang). Kijomori volt az első szamuráj származású, aki birtokolhatta ezt a címet, és ez volt az első eset, hogy egy, az akkoriban még a nemesek által aljanépnek tekintett vidéki busi-főnökből, udvari méltóság vált. Ezzel pedig a Kiotói udvarban az irányító szerepet a Taira család 平家 (más néven Heike/Heisi) vette át. A Heisi hatalmat Rokuhara hatalomnak is hívják, mivel a család Rokuharában (Kiotó keleti részén) telepedett le. A Rokuhara hatalom az első busi hatalom, de mivel gazdasági alapjaiban nem hozott nagy mértékű változást, átmenetnek tekintik az ókori tennó állam és a középkori bakufu-rendszer (sógunátus) között (Jamadzsi 1989: 119). A Taira család felemelkedését és bukását a Heike monogatari 平家物語 beszéli el.

„Taira no Kijomori kísérteties látomása”, Utagava Hirosige, 1845.

A Minamoto család és a Taira család harca 源平合戦 [genpei kassen]

Mint fentebb említésre került, Taira no Kijomori megkímélte Minamoto no Jositomo fia, a fiatal Joritomo életét, akit Izu szigetére száműztek, ahol is a Hódzsó 北条氏 család vette gondozásába.

Bal oldalt a Taira, jobb oldalt a Minamoto család címere

Kijomori ezek után mind nagyobb hatalomra tett szert. Az általa vezetett új hatalmi rendszer, a Rokuhara/Heisi hatalom azonban előbb-utóbb kivívta mind a nemesség, a templomok de még a busik ellenszenvét is. Mikor Kijomori 1179-ben fellépett az akkor már visszavonult császárként működő Go-Sirakava ellen és házi őrizetbe kényszerítette a dzsókót, valamint 1180-ban lemondatta Takakura tennót, hogy saját unokája, a 2 éves Antoku tennó lépjen a helyébe, Go-Sirakava egyik fia, Mocsihito herceg levelet küldött szét azoknak a földbirtokosoknak, akik nem voltak Kijomori hívei, és lázadásra szólította fel őket. Ezt a megmozdulást azonban Kijomori könnyedén leverte, és a Tairák támadást indítottak a levél címzettjei ellen – azok ellen is, akik nem vettek részt a lázadásban. Ez volt a Genpei háború kezdete 1180-ban. Az így a Tairákkal szembe került busi családokat a Kantó vidékén Minamoto no Joritomo fogta össze, a lázadás egyik fő vezetője azonban 1183-ig még Joritomo nagybátyja, Josinaka volt. 1181-ben Kijomori betegségben elhunyt, 1183-ban pedig Josinaka kiűzte Kiotóból a Heisiket. 1184-ben, az Icsi-no-tani ütközetben 一ノ谷の戦い [ichi-no-tani] Josicune és Norijori, Joritomo két öccse győzelmet aratott a Taira sereg felett (Ld. Taira no Acumori), majd a nyugati tartományok felé menekülő, megmaradt Taira csapatok után eredtek, mely üldözésnek a Dannoura tengeri csata (1185) vetett véget, mely a Tairák vereségével zárult. (Ld. Taira no Kijocune) Ezen ütközetben a gyermek Antoku tennó, édesanyja valamint nagyanyja (Hódzsó Maszako) is öngyilkosságot követtek el, a Minamotók győzelmekor a tengerbe vetették magukat.

Szaito Muszasibo Benkei 西塔武蔵坊弁慶 (1155-1189)

Minamoto no Josicune (源義経 1159-1189) harcos szerzetese volt, azaz egy szóhei 僧兵 [sōhei]. Hatalmas termetű, legendás harcos, aki 999 kardot gyűjtött össze, legyőzött ellenfeleitől. Josicune azonban (a legenda szerint a tenguktól tanult tudásával) győzedelmeskedett fölötte egy párbajban, így Benkei meghajolt előtte, és a szolgálatába állt. A Tairák elleni háborúban számos csatát nyert meg Josicune és Benkei – egyik leghíresebb, sorsdöntő ütközetük a Dannoura tengeri csata volt 1185-ben, ahol megsemmisítették a Taira erőket. Számos legenda maradt fenn a két, páratlan harcos kalandjairól.
A lenti kép Benkeit ábrázolja, ahogy a Taira katonák szellemével küzd a tengeren.

Forrás: https://www.britannica.com/topic/Benkei

„Hold a tenger felett – Benkei”, Cukioka Jositosi, „A százarcú hold” c. sorozatból, 1886.

Joritomo 源頼朝 és Josicune 源義経, a Minamoto testvérek ellentéte

A Tairák felett aratott győzelem után, Joritomo mindent, amit Go-Sirakava dzsókó jutalom gyanánt felajánlott neki visszautasított, és visszatért Kamakurába, ahonnan építeni kezdte hosszabb távú tervei alapjait a hatalom tényleges átvételére. Josicune azonban elfogadta a dzsókótól a kebiisi 検非違使 [kebiishi] tisztségét (rendőri és igazságügyi vezető), melynek köszönhetően megromlott a két testvér viszonya. Go-Sirakava dzsókó meg akarta állítani Joritomo hatalmi törekvéseit, ezért Josicune császári parancsot kapott bátyja elfogására. Mivel azonban Joritomo mellett számos busi család állt, Josicune küldetése kudarcba fulladt, és a dzsókó visszavonta Joritomo elfogatására kiadott parancsát, sőt legitimálta Joritomo számára a Heisik megmaradt csapataival egy kalap alá véve öccse üldözését is, mely során Joritomo engedélyt szerzett arra is, hogy saját embereiből kinevezett felügyeleti erőt is elhelyezzen a tartományokban és magánbirtokokon (védnököket sugo守護 [shugo] és intézőket dzsitó 地頭 [jitō] nevezett így ki). (Jamadzsi 1989: 124)

Josicune végül Mucu-ba menekült, ahol Fudzsivara no Hidehira fogadta be és bújtatta el, majd 1187-ben, mikor Hidehira meghalt, Josicunéra hagyta Mucu kormányzását. Ez utóbbi intézkedés Hidehira örökösének, Fudzsivara no Jaszuhirának kevésbé nyerte el a tetszését, aki így felfedte Josicune rejtekhelyét Joritomo és a kamakurai hatóságok előtt.
1189 júniusában Fuzsivara no Jaszuhira és emberei megtámadták Josicune otthonát (koromogava no tacsi). Benkei a ház előtt harcba szállt a támadókkal, és feltartotta őket, mely idő alatt Josicune megölte feleségét, gyermekét, majd szeppukut 切腹 [seppuku] követett el. Josicune fejét elvitték és közszemlére tették Kamakurában.

Inró, melyen Benkei (bal) és Josicune (jobb) látható, 19. szd.

Josicune kapta meg először a hóganbiiki 判官贔屓 [hōganbiiki] címet, mely jelentése: „részvét a parancsnok iránt”. Olyanok kapják azóta ezt a címet, akik egy eleve vesztes ügyért harcoltak, vagy fényes karrierjük hirtelen, tragikusan ért véget. (Ld. Amakusza Siró)

Josicune kegyeleti helye a Kanagava-i Sirahata Dzsindzsa

Josicune életét a Heike monogatari meséli el, mely történet később (Ataka 安宅 c.) és kabuki (Kandzsincsó 勧進帳 [Kanjinchō] c.) színpadra is került.

Cukioka Kogjo, „100 nó dráma – Ataka” 1922-1926.

A Kamakura bakufu 鎌倉幕府 kezdete

Joritomo a maga köré gyűjtött busikat „családi embereknek” azaz gokenin-nek 御家人 [gokenin] nevezte, és ellenőrzésükre megalapította a szamurai-dokoro 侍所 [samurai-dokoro] hivatalt. Új intézői posztokat hozott létre, melyek a katonai-rendőrségi ügyeket, az adószedést és a földek ellenőrzését látták el. Ezeknek a posztoknak a vezetői a gokeninek közül kerültek ki, így Kamakura-úr 鎌倉殿 [kamakura-dono], azaz Joritomo valójában az egész ország fölött kormányzói hatalommal bírt – így kezdődött el a Kamakura-kor (1192-1333).
Az ekkor irányító hatalmat Kamakura bakufu-nak nevezik, habár a bakufu” eredetileg a „hadjáratban lévő hadvezér táborát” jelentette, azonban Joritomo felemelkedésével a kamakurai Joritomo-rezidenciát kezdték el bakufunak hívni, majd ezután nyerte el jelentését a „busik vezére által kialakított hatalom” értelmében (a bakufu” mint a „sóguni kormányzat” elnevezése a 17. században alakult ki).

Utagava Kunijosi, „Minamoto no Joritomo”, 1843-1844.

Joritomo Go-Sirakava dzsókó halálának évében, 1192-ben megkapta a szeii-taisógun 征夷大将軍 [seii-taisōgun], „barbárhódító nagy generális” címet – ezzel pedig kezdetét vette az a sóguni politika, mely aztán 700 évig meghatározó volt.

A Heian-kor végét, három időponttal is szokás datálni;

1156: a Heian-kor végét a Hógen háború jelenti, mely végkimenetele alapvetően rendítette meg az in-szei poltikát, mely a Heian-kor meghatározó politikai rendszere volt.
1180: a Heian-kor végét a Genpei háború kezdete jelenti, Go-Sirakava őrizetbe vételével, Takakura tennó lemondásával, Antoku trónralépésével. Antoku tennó, Taira no Kijomori lányának és Go-Sirakava fiának (Takakura tennó) gyermeke, ekkor 2 éves. Kijomori ezen irányú hatalomátvétele volt a Minamoto lázadás egyik fő mozgatórugója.
1185: a Heian-kor végét a Dannoura tengeri csata jelenti, melyben Antoku tennó az életét veszti, és a Heisi erők felett végleges győzelmet aratnak.

A dátumok arra is rámutatnak, hogy Kijomori hatalomátvételi törekvéseivel fémjelzett Heisi uralom (ca. 1167-1185), mely átmenetet képez a tennó-állam és a bakufu-rendszer között, kérdéses, hogy a Heian-korszakhoz tartozó időszaknak tekinthető-e.

A japán középkorról rövid összefoglaló (melyben átfogóan kerül bemutatásra, miként alakult az egyes korszakok változása a Kamakura-kortól, a hadakozó fejedelmek korának végéig) egy előző cikkünk bevezetőjében olvasható: https://www.hibiki.hu/2020/06/08/hadakozo-fejedelmek/.

 

Forrás:

-Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, 1989.
– Dr. Szabó Balázs, Japán történelem, előadás, ELTE Japán szak, 2017.
– Hornos Dániel, Jog a középkori Japánban – a Kamakura-kori bukehō, Távol-keleti Tanulmányok, 2016/2: 45-85. URL: http://www.konfuciuszintezet.hu/letoltesek/tkt/tkt_2016_2/tkt_2016_2.pdf
– Gy. Horváth László, Japán kulturális szótár, Corvina, 2018.
– New World Encyclopedia: Minamoto no Yoritomo, URL: https://www.newworldencyclopedia.org/entry/Minamoto_no_Yoritomo
– New World Encyclopedia: Minamoto no Yoshitsune, URL: https://www.newworldencyclopedia.org/entry/Minamoto_no_Yoshitsune
https://www.kabuki21.com/kanjincho.php

A legrégebbi uralkodói család a Földön, és a családot érintő társadalmi viták a XX.-XXI. században – A Japán Császári Ház

Írta:  Vadász Fruzsina,  2020. 11. 14.

 

Miért is különleges a Japán Császári Család?

A Japán Uralkodói Családot szokták a legrégebb óta folyamatos vonalban uralkodó családnak nevezni, és kb. 2700 évvel ezelőttre datálják a család uralkodásának a kezdetét. A Japán Császárság pont emiatt egyedülálló, ráadásul az egyik legősibb monarchia, mert a dinasztia egyszer sem szakadt meg a története során. És mivel a Japán Császári Család uralkodása töretlen, a családot sem a médiában, sem a társadalomban nem szokták a családnevén említeni, ami a Yamato.

A japán mitológia szerint az első uralkodó Amaterasu Főistennőtől született. Mindez azonban inkább hagyomány, mint történelmileg bizonyított tény, ugyanis a Kr.e. 660-ban uralkodó Jimmu (Jinmu-Tennō), és az őt követő 14 császár valódi létezéséről csak a japán legendák és szájhagyomány révén van ismeretünk, a történelmi bizonyítottság a mai napig vitatéma, a hiteles forrásként emlegetett Nihon Shoki is csak homályosan ír erről a kérdésről. Azok, akik a hagyományban hisznek, azt mondják, hogy a Yamato Dinasztia több mint 2670 éves, amivel a világ legrégibb uralkodócsaládjának számít. A kínai krónikák által „wa országként” emlegetett ország sok helyen Yamatai Kokuként kerül említésre, ami az önmaga elnevezésében is szemantikailag tartalmazza a dinasztia nevét.

Mindezt tovább bővíti az a tény, hogy a történelem során más és más volt a Császári Családnak, vagyis a Yamato Családnak, és magának a Császárnak a szerepe is, azonban mindig a nemzet egységének a szimbólumát jelentette, és ez a mai napig is a legfontosabb szerepe. Elég hosszú ideig, a shōgunátus 675/682 éve [forráseltérés!!] során a Császári Ház a politikai vitáktól relatíve háttérben maradva biztosította az ország egységét és folytonosságát, ami 1868. január 4-én megváltozott, ekkor kapta vissza a Meiji Császár az uralkodói jogait, és azóta a Császári Család újra előtérbe került.

A Császári Család, és az általuk betöltött trón, a Krizantém Trón jelképe a krizantém virág, ami a nyugalom és az örök élet szimbóluma is. Emiatt nem csak a Yamato Család, hanem egész Japán szimbóluma is, a hatósági okmányokon, az útlevélen is szerepel a krizantém stilizált alakja.

Tulajdonképpen alig lehet töréspontról beszélni a család életében és történetében, volt egy olyan töréspont, ami de iure nem jelentett töréspontot, de facto viszont igen, és volt egy olyan töréspont, ami de facto nem számított töréspontnak, de iure viszont igen. Az első ilyen a shōgunátus hatalomváltása volt 1185-ben, vagy 1192-ben [forráseltérés!!],  a másodikként megemlített töréspontot pedig a II. Világháború vége jelentette, hogy a Császár maga, és a Császári Család is lemondott isteni származásáról, isteni mivoltáról. Mindez azonban nem jelent genealógiai töréspontot, ami alapján nyugodtan kijelenthető, hogy a Föld egyik legöregebb, vagy a legöregebb uralkodói családja.

A Császári Család, The Imperial Houshold Agency: Genealogy of the Imperial Family

 

A Császári Család megerősödése és a szerepkörök, a „felhatalmazás”, vagyis a legitimáció megváltozása

A shōgunátus időszaka után a Meiji Restauráció idején (1868-1912) került vissza a háttérből Japán központi igazgatási pozíciójába a Császár, egyfajta személyi kultuszt építve köré, ami megnövelte a nemzet ütőképességét és hatalmi kapacitásait. Ugyanis a Meiji Restauráció idején, a központosított császári hatalom segítségével győzte le Japán Oroszországot az Orosz-Japán Háborúban (1904-1905), és sikerült a Koreai-félszigetet is bekebeleznie.

Az is elmondható erről az időszakról, hogy minél dominánsabbá vált a császári hatalom, annál inkább túlsúlyba került a shintō is, főleg az Állami Shintō, amely államvallássá vált, és amely „isteni felhatalmazásként” adott erőt a japánok számára mindahhoz, amit a Császári Ház jóváhagyott és támogatott.

Mindez később, a II. Világháború után megváltozott, és az úgynevezett Szövetséges Főhadiszállás Alkotmánytervezet, vagyis a „GHQ Draft of Constitution” a Császár személyét kifejezetten csak szimbolikusra korlátozta le, vagyis megfosztotta a Császárt az isteni származásától, és megtiltotta a Császári Család számára a politikai ügyekbe való beavatkozást.

Mindezek ellenére a mai napig a Császár vallási személye központi, vannak olyan vallásos szertartások, amiket ő vezet, és ma is alkotmányos módon az ő személye szimbolizálja a „nemzet egységét”, tehát az ő szimbolikus szerepe a nemzet egységének a kifejezése. Mondjuk, ez utóbbit Akihito Császár uralkodása idején (1989-2019) sokan kétségbe vonták az alkotmányos határok miatt.

A leköszönő Császár és a Császárné

Akihito Császárnak az apja, Hirohito, vagyis a Shōwa Császár örökségével kellett szembe néznie, mivel az apja megítélése a II. Világháború árnyékában eléggé vitatott volt, főleg azon országokban, amelyeket Japán a megszállása alatt tartott. Akihito pont ezeket az országokat látogatta meg uralkodásának ideje alatt, bűnbánó, mentegetőző és bocsánatkérő diplomáciai retorikát követve.

A leköszönő Császárt 1989. november 12-én koronázták meg, és így lett Japán 125. uralkodója.

Akihito, a „Béketeremtő” Császár, egy szokatlan diplomáciai manőverrel kezdte meg uralkodását, ugyanis egy általa összehívott sajtótájékoztatón bejelentette, hogy Japán hadba lépése a II. Világháborúban apja, Hirohito szándékával ellenes módon történt meg. A sajtónyilatkozata során kijelentette, hogy a múlton változtatni nem lehet, azonban Japán igyekezni fog, hogy levonja a tanulságokat.

Akihito nem csak a külfölddel kapcsolatos dolgokban igyekezett enyhíteni az apja örökségeként rá maradt ellentéteket, hanem belföldön is. Ő és a felesége első belföldi útja, még koronaherceg korában, Okinawára vezetett, ahol a megszálló amerikai hadsereg és a megszállt japánok között a mai napig ellentét húzódik. Az útját nem mindenki támogatta a japánok közül; egy szélsőséges baloldali merénylő Molotov-koktélt dobott a látogatást végző császári párra, akik azonban a merényletet szerencsésen túlélték, nagyobb egészégi kár nélkül. Jellemző maradt Akihito Császár és Michiko Császárné kései működésére, hogy II. világháborús kegyhelyeket látogatták meg idős koruk ellenére is. Az egyik császári anekdota szerint Palauba is ellátogattak, a hozzá tartozó Peleliu-szigetre, azonban ott megfelelő szálláshely hiányában egy hadihajón kellett tölteniük az éjszakát.

Akihito nem csak amiatt számít a japán császárok sorában „újhullámos” császárnak, mert önálló diplomáciai irányvonalat alakított ki, hanem amiatt is, hogy szakított a párválasztási szokásokkal, és rangján aluli, „közember” státuszban lévő feleséget választott magának, Michiko-t, akivel 1957 augusztusában, Karuizawa városban találkozott először teniszezés közben. A kapcsolat állítólag szerelem volt első látásra, és az 1957-es tenisz-meccs Michiko győzelmével és aranyérmével végződött. A leköszönő Császári Pár kapcsolata amiatt is szakított a hagyományokkal, mivel a konzervatív japán párkapcsolati normáktól eltérően ők keresték a romantikát, szerettek együtt kirándulni is, az Asama-hegy környéke kifejezetten kedvelt kirándulóhelynek bizonyult a pár számára.

Akihito nemcsak a diplomáciai szerepvállalásával forradalmasította a Császári Ház megítélését és imázsát, hanem közvetlenségével is. Korábban például nem volt szokás a néphez közel kerülve, gyakori rendszerességgel császári szónoklatokat tartani, amit nem a császári-tiszteleti nyelven intéznek a nép felé, hanem a nép nyelvén – azonban ő megtette.

Mindez olyan népszerűséget szerzett neki, amivel egy olyan döntéséhez is támogatást tudott szerezni a néptől, amire 200 év óta nem volt példa a japán Császári Család történetében, ezelőtt legutóbb 1817-ben történt ilyen eset. Akihito ugyanis 2016-ban bejelentette, hogy lemond a trónról, egészségügyi okokra hivatkozva, a rádióbeszédet követően pedig a népe túlnyomó részt támogatta őt a döntésében. Az akkoriban 82 éves Akihito már túl volt egy szívműtéten, és prosztatarákkal is kezelték. A lemondásnak jogi kihívásai akadtak, ugyanis a hatályos Alkotmány nem rendelkezett arról, hogy a Császár lemondása esetén mi is a teendő.

Ma az ő fia, Naruhito a regnáló Japán Császár, a Reiwa Császár. A mostani időszak neve Reiwa, vagyis a „nemesen prosperáló-fejlődő béke” időszaka. Akihito császárságának a neve Heisei volt, vagyis a „béketeremtés” korszaka.

A lemondással kapcsolatosan egy eléggé feszegető, fennálló kérdést kell megválaszolnia a japán társadalomnak és a kormányzatnak. A törvények azt mondják ki, hogy az éppen uralkodó Császárnak tilos beleszólnia a politikába, azonban a lemondott Császárról nem rendelkezik a törvény, és Akihito-ról köztudott, hogy nem támogatja a liberális gazdaságpolitikát és a balliberális pártpolitikát, ami viszont befolyásolhatja, hogy Japán milyen módon küzd meg az „elvesztegetett évtizedeinek” a kezelésével.

Akihito Császár és Michiko Császárné, The Imperial Houshold Agency: Their Majesties the Emperor Emeritus and Empress Emerita

 

Az öröklésrend kérdése, és a XX., XXI. század nagy vitái

A Császári Udvar öröklésrendje szigorúan férfi-központú. A császári hatalom átadásakor az új Császár átveszi az uralkodásának jelképeiül szolgáló pecséteket, a kardot és az ékszert, amelyek a jogszerű trónöröklés bizonyítékai. A probléma és viták alapját az adja, hogy a császári szabályok szerint azok a lányok, akik közrendű férfiakkal házasodnak, elveszítik a címüket és a címükkel járó jogosultságaikat is.
Ez a parancs akkor vált  egyre növekvő problémává, amikor az akkori koronahercegnőnek, Masako-nak csak egy lánya született, Aiko Hercegnő, és emiatt Masako-ra nagy társadalmi nyomás nehezedett, hogy fiúgyermeket is szüljön.

A japán jogrendben különleges törvények, úgynevezett „császári családra vonatkozó törvények”, vagyis koshitsu tempan rendelkeznek a Császári Család működéséről, mindezek egy sajátos japán szokásrenden, a japán szokásjogon alapulnak. Az egyik legjelentősebb ilyen törvényt 1947-ben fogadták el;
Az 1947-es Császári Háztartási Törvény a Császári Család 11 ágát írta le, vagyis szűntette meg, anyagi-praktikus és költséghatékonysági megfontolásokból. Viszont a Törvény meg is nehezítette az öröklések kérdését. Habár Akihito Császár és Michiko Császárné három gyermeke közül ketten voltak fiúk, az őket követő Naruhito-nak nem született fia, ami nagy gondot okozott a Császári Háztartási Ügynökség, más néven a Császári Udvari Hivatal, vagyis a Kunaichō számára.

Az Ügynökség, vagy Hivatal egy olyan tanácsadó testületet hívott össze, ami még azt is megoldásnak találta volna, hogy lányok is örökölhessék a trónt, amit egy 1889-es törvény megtiltott. Az 1947-es Alkotmány is azt támogatja, hogy ha egy császári hercegnő egy közrendű férfival házasodik, akkor az a hercegnő a címét, és a címével járó jogosultságokat is elveszíti, ami konkrétan meg is történt Sayako Hercegnő esetében, aki a jelenlegi Császár testvére. Ugyan a férje, Kuroda Yoshiki, egy befolyásos és gazdag japán család tagja, és felmenői között daimyōk, vagyis nemes földesurak is megtalálhatóak, mégsem nemesi származású, emiatt a ma már Kuroda Sayako nevet viselő hölgy sem nemes 2004, vagyis a házassága óta. Kuroda Yoshiki a Fővárosi Önkormányzati Hivatalban tisztviselő.
A néhai Takamado Herceg másodszülött lánya, Noriko is közrendbeli személyhez ment feleségül 2014-ben, és ezzel lemondott a császári családi tagságáról. Férje, Senge Kunimaro, az Izumo Szentélyt vezető papok 85. leszármazottjaként tevékenykedik, a Szentély Főpapja.
Ugyanez a sors vár Akishino Herceg lányára, Mako Hercegnőre is, aki már eljegyezte magát a kedvesével.

Az 1947-es Törvény miatt a lányok családi ága leválik a központi Császári Családról, emiatt rájuk a császári cím elveszítése és az örökségükként egy hozomány-átalányösszeg kifizetése vár. Ezek a lányok vagy arra koncentrálnak, hogy nemesi férjet találjanak maguknak, hogy a nemesi címüket ne veszítsék el, vagy ha úgy döntenek, hogy közemberrel szerelemből házasodnak, akkor felkészülnek a polgári életmódra, ami nagy változást jelent a hagyományos császári életmóddal szemben. Sayako Hercegnő emiatt tanult meg vezetni, és emiatt intézte az élelmiszer-bevásárlását saját maga, hogy megszokhassa a polgári élet mindennapi teendőit.

Az örökléssel kapcsolatosan konkrét viták is kibontakoztak. Az egyik ilyen Koizumi Junichiro miniszterelnöksége (2001-2006) alatt zajlott; felállítottak egy szakértői bizottságot, amelynek tagjai történészek, politikusok, de gazdasági csoportosulások vezetői is voltak, úgymint Okuda Hiroshi, a Toyota volt vezérigazgatója. A tervezet szerint a Császár elsőszülött gyermeke örökölte volna a trónt, nemi hovatartozásra való tekintet nélkül, azonban ezzel kivívták egyes konzervatívabb történészek ellenszenvét, mivel így valakinek a Császári Család hagyományainak megváltoztatásáért felelősséget kellett volna vállalnia. Abe Shinzo, a későbbi miniszterelnök egy későbbi vitában pedig azt a javaslatot tette, hogy hívják vissza külföldről a Császári Család azon fiúgyermekeit, akik a II. Világháború után elhagyták az országot.

Az örökléssel kapcsolatos rémüldözéseket és vitákat az enyhítette, hogy 2006-ban Akishino Herceg és Kiko Hercegnő bejelentették, hogy fiúgyermeket várnak, Hisahito Herceg személyében, ő a generációjának egyetlen fiú tagja.

A lányok öröklésének a kérdése azonban nem kerülhet le a napirendi témákról, hiszen a Császári Család 18 tagja közül 13-an nők, és ha ezek közül azok, akik nem a férjük, hanem születésük jogán császári hercegnők, és közrendű férfival házasodva elveszítik a címüket és a jogaikat, nos ebben az esetben elég erősen megfogyatkozna maga a Császári Család is. Nemcsak Naruhito Császár, hanem a Kabinetfőtitkár is támogatja a kormányban, hogy ezt a kérdést kormányzati szinten is kezeljék.

További felmerült kérdés és vitatéma volt, hogy az összes nőági öröklési ágat levágják Hisahito családjának a javára, azonban ezáltal további kérdésként felmerült, hogy így csak egyetlen egy családra fog szállni a Császári Házat érintő összes feladatkör elvégzése, ami viszont túl nagy terhet róna egyetlen egy családra.

Akihito Császár és fia Naruhito, a jelenlegi Császár, Kazuhiro Nogi. AFP. (Bártfai Gergely: Császárváltás egy szívszorító dráma árnyékában. Népszava, 2019. 04. 29.)

 

A Császár és a Császárné szerepvállalása, teendői, feladatai

A II. Világháború előtt a Császárt, és a Császári Családot istenségként tisztelték és kezelték, tényleges politikai hatalommal is rendelkezett. Mindez megváltozott a II. Világháborút követően, az Alkotmány megfosztotta a Császárt a politikai szerepvállalástól, és az isteni mivolttól is, viszont fontos szimbolikus feladatkört rótt rá, a Császár ugyanis a nemzet egységének a szimbóluma, és ő az államfő a mai napig.

Feladatai közé tartozik az Országgyűlés megnyitása, a miniszterelnök és a miniszterek kinevezése, a törvények kihirdetése, a diplomáciai egyezmények ratifikálása, a külföldi nagykövetek fogadása és búcsúztatása, a japán nagykövetek megbízólevelének átadása vagy a fontos személyeknek tartott audiencia. Ezeken felül többek között a külföldre történő baráti célú látogatások, a nagy nemzetközi események megnyitása, a természeti katasztrófák helyszínének meglátogatása, a károsultak vigasztalása és bátorítása is a feladatkör része.

A Császár szimbolikus személyiségéből fakadóan ezeket a tevékenységeket formalitásból végzi, és nincs jogköre megtagadni a miniszterek kinevezését, vagy egy nemzetközi szerződést, törvényjavaslatot visszaküldeni az Országgyűléshez. Azonban ha valamilyen eseményen felszólal, akkor annak nagyobb súlya van, mintha azt egy politikus, vagy akár a Miniszterelnök tenné.
Jelentősek a hagyományőrző tevékenységek is, amelyek legtöbbje vallási kötődésű, és leginkább a shintōhoz köthető. Maga a Császár és a Császári Család tagjai, néha-néha papi szerepet is betölthetnek, amelyek igen változatosak.
Az Ise Szentélyben hagyományosan fontos szerepet töltenek be a Császári Család azon női tagjai, akik házasságuk révén lemondtak a császári címükről. Egy vonatkozó, és már korábban említett, hasonló példa az, amikor az Izumo Szentély papja egy császári hercegnővel kötött házasságot.

A Császári Ház tagjai által elvégzett vallásos szertartások menetrendjét a már említett Kunaichō, vagyis a Császári Háztartási Ügynökség honlapján (https://www.kunaicho.go.jp/eindex.html) lehet megtekinteni, és ez számít a leghitelesebb forrásnak is a Császári Ház tevékenységeit illetően.

A három legjellemzőbb császári shintō rítus a Niiname-sai, a Saitan-sai és a Shiho-hai. A Niiname-sai alkalmával a Császár a Shinka-den Szentélyben az év új rizstermését ajánlja fel a császári család őseinek és a többi istenségnek, a szertartás végén maga is fogyasztva a rizsből. A másik kettő említett szertartás az újévhez köthető, ekkor a Császár a bőséges termésért és a nemzet védelméért imádkozik a négy égtáj istenségeihez. A vallási rítusok javarészt az évszakokhoz kötődnek, azonban ezek többsége nem publikus az emberek felé, nem látható nép számára, csak az említett honlapon lehet róluk ismeretet szerezni.

A Császár szerepe a rizsültetésben, rizsaratásban is szimbolikus. A Császárnak van egy kisebb rizsföldje a Császári Palota kertjében, amely beültetésében, learatásában, gondozásában maga is részt vesz személyesen, és az általa termesztett rizst shintō áldozati ajándéknak ajánlja fel, majd maga is fogyaszt belőle, illetve, a fontos külföldi vendégeket is a saját maga által termesztett rizsből kínálja meg. Hagyományosan akkor kezdődik meg Japánban a rizsültetés, amikor a Császár is elkezdi a saját ültetvényén az ültetési munkálatokat, és akkor kezdődik meg az aratási időszak, amikor a Császár is elkezdi azt a saját rizsföldjén.

Míg a Császár szerepe a rizstermesztésben szimbolikusan központi és kezdeményező, addig a Császárné szerepe a hagyományos japán selyemszövésben meríti ki ugyanezt a funkciót. Selyemhernyókat tart, eteti őket, összegyűjti a gubókat és legombolyítja azokat. Hasonló a Császárné selymének a felhasználása is, mint a Császár rizsének. Az elkészült selyemszálból asztalterítőt szőnek, majd felajánlják azt a shintō oltáron, végül a magas rangú külföldi vendégeknek adják ajándékba.

Újévkor tartják az udvari tanka-versenyt, az Utakai hajimet is, ami az új évben a verselésre buzdítja az embereket. A tanka 5-7-5-7-7 morás (japán szótagegység) sorokból álló vers, ami összesen 31 morából áll. A verseny témáját egy előre meghatározott kanji, vagyis japán írásjel-karakter adja, és a Császári Család tagjai is ehhez a kanjihoz igazodva írják a verseiket, ugyanis a család tagjai is részt vesznek a versköltésben. Évente kb. 20.000 vers érkezik be az országszerte megírt és elküldött művekből. A legjobbakat egy rendezvény keretén belül felolvassák. Ezt az összejövetelt a TV is közvetíti, és a meghívott vendégek ezután fogadásban részesülnek.

De nem csak ez az esemény az, amit elsőként a Császári Házban rendeznek meg újévkor. Általában a jelentősebb „első” események mind a Császári Házhoz tartoznak, mint az „első szentélylátogatás”, vagyis a Hatsumoude, vagy a az „első kalligráfia írása”, vagyis a Kakizome.

Azokat a kevésbé szimbolikus társadalmi eseményeket, amelyeken a Császár is megjelenik, tenrannak nevezik, és ezek lehetnek kiállítások, hangversenyek, sportrendezvények, vagy hasonlók, ilyenkor ezek az események a híradásokba is bekerülnek.

Vannak olyan események is, ahol a hangszeren játszani tudó családtagjai a Császári Családnak maguk is hangszert fognak, és a zenekarral együtt zenélnek. Michiko például zongorázik, Naruhito pedig brácsázik, és zenekarban is játszik.

A kitüntetéseket, magas rangú kulturális díjakat is a Császár személyesen adja át.

Mindezek mellett a Császár Születésnapja is ünnepnap. Ezen a napon a Császári Család tagjai megjelennek a Császári Palota erkélyén, és az erkélyt övező kertbe beengedik a népet. Az erkély üvegfalán át köszöntik ilyenkor Japán népét a Császári Család tagjai, és mivel az üvegfal az egész erkélyt lefedi, a családtagokat teljes testnagyságban/valójukban láthatják a japánok. Az üvegfalnak tehát protokolláris és szimbolikus szerepe is van.

A Nemzetalapítás Napjának az ünnepén, ami a Meiji naptárreform óta február 11-re esik, hasonló módon megjelenik a Császári Család a nép számára, és ennek az ünnepnek a keretében emlékeznek meg a japánok a nemzet születéséről és az Uralkodó Ház megalapításáról. A Nemzetalapítás Ünnepének, vagyis a Nemzetalapítás Napjának a neve későbbi találmány, és a névváltoztatás oka a II. Világháborúig militáns Japán pacifikálása volt, eredetileg a Császár Napja néven vált ismertté az ünnep, ami egy kb. 130-135 éves hagyomány, és Jimmu Császár trónra lépését ünnepelték általa.

Naruhito Császár saját rizsföldjén, The Imperial Houshold Agency: Activities of Their Majesties the Emperor and Empress

 

A császárnők, és a Császárnő mint intézmény kérdése

Az ősi időkben ténylegesen is léteztek császárnők, azonban relatíve kevés, mivel csak nyolc főről tudunk beszámolni, közülük is hatan tevékenykedtek a VI.-VIII. században, tehát ez az időszak tekinthető a császárnők csúcsidőszakának. Az ezt követő időszakokban a császárnők uralkodása csak átmeneti volt, és a trónörökös nagykorúságáig töltötték be a pozíciót.

Az első Császárnő, aki saját jogán foglalhatta el a Krizantém Trónt, Suiko Császárnő volt 593-ban. Bidatsu Császár felesége volt eredetileg, akinek hét gyermeket is szült, azonban az említett császár halála után trónra kerülő Yōmei Császár is elhunyt egy betegségben, amit a Soga-Mononobe rivalizálás és egy véres polgárháború követett, aminek a kompromisszumos megoldásaként és lezárásaként került a trónra Suiko Császárnő. Az ő uralkodásának az idején kapott régensi pozíciót az a Shōtoku Herceg, aki Japán első írott alkotmányát szövegezte meg, és akiről egy korábbi cikkünkben már említést tettünk.

A legutolsó Császárnő Japánban Mária Terézia kortársa volt, II. Sakuramachi, vagy más néven Go-Sakuramachi, aki az öccse, Momozono lemondását követően került a trónra 22 évesen, az unokaöccse, Hidehito, a későbbi Go-Momozono Császár trónra kerüléséig.

A nemi egyenjogúsági tendenciák miatt a női trónöröklés kérdése egy máig lezáratlan vitát kavart a társadalomban. A viták középpontja a Császár és a Császárné eltérő feladat-, és kötelességköre, és az utódlási rend köré csoportosulnak első sorban. Hagyományosan más a Császár és Császárné feladata, amit már korábban is bemutattunk. Felmerül a kérdés, hogy ha a Császár nő, akkor ő intézi azokat a feladatokat, amelyeket eddig a férfi Császár intézett? Ez esetben azonban azokat a feladatokat, amelyeket eddig a Császárné látott el, ki fogja ellátni? És mi legyen a szerepe a Császárnő Férjének? (A „Császárnő Férje” is egy új intézménynek számítana, ha bevezetnék ezt az új rendszert.) Mindemellett, ha legitimálnák a Császárnő intézményét is, azzal lehetővé tennék a női öröklési rendet, ami eddig nem volt lehetséges, mivel egy hercegnő az esetleges házasságával kiírta magát a Császári Családból is. Ha azonban a Császárnő intézményének a legitimálásával legitimálnák a női öröklést is, azzal ennek a szokásrendnek vetnének véget, ami megnövelné az állami költségvetés kiadásait is.

További vitapont a shintō rituálék kérdése, mert számos olyan esemény van, amelyben a nők nem vehetnek részt, emiatt is kérdéses a Császárnő intézménye. Példa erre a sumō küzdősport, amelynek küzdőterére a mai napig nem tehetik be a lábukat nők.

Ugyan nem egy császárnőről, hanem egy császárnéról beszélünk, azonban a császárnői intézményt érintő viták egyik szimbolikus alakjává, tulajdonképpeni szimbólumává Masako, Naruhito Császár felesége vált. Kayama Rika Professzor megfogalmazásában „Masako jelképpé vált”.[1] A jelenlegi Masako Császárné korábban egy Oxfordon és Harvardon végzett, tehetséges diplomata volt a Külügyminisztériumban, és abban az évben, amikor a Külügyminisztériumba felvételizett, a Külügyminisztérium vizsgáján a nyolcszáz jelentkező közül csak három nőnek sikerült felvételt nyernie, és Masako volt az egyik közülük. Naruhito-tól az első kettő lánykérést elutasította, a harmadikat elfogadta, azonban az addig tehetséges és sikeres diplomatát lelki nyomás alá helyezte az Udvar, hogy fiú örököst szüljön, aminek a végeredménye az lett, hogy hosszabb időre elvonult a protokolláris feladataitól, és közbeszéd témája lett – az akkor még – hercegnő mentális és idegrendszeri állapota is.

Érdekes és szimbolikusan jelentős az is, hogy a trónöröklési szertartáson a leköszönő és a jövőbeli Császárnén kívül a család egyetlen női tagja sem vehet részt, kivételt képez persze, ha Császárnőről van szó. Az is jelentős, hogy a modern kori Japán történetében először vett részt „külsős nő” Naruhito Császár trónutódlási ceremóniáján, Katayama Satsuki, az akkori Abe-kormány egyetlen női minisztere.

Naruhito Császár és Masako Császárné, Kanshiro Sonoda. Yomiuri. (Bártfai Gergely: Császárváltás egy szívszorító dráma árnyékában. Népszava, 2019. 04. 29.)

 

A japán időszámítás

Japánban 1872. nov. 9-én vezették be a Gergely-naptárat egy Császári Rendelet keretében. A Rendelet alapján 1872. dec. 2-át követően vette kezdetét az új év, azaz másnap 1973. jan. 1-je következett. Mindezt megelőzően Japánban holdnaptárt alkalmaztak.

Japánban ma ugyan a Gergely-naptárat használják, az időszámítás hagyományosan azonban mindig a Krizantém Trón betöltéséhez kötődött, és a koronázáskor egy új időszámítás vette és veszi kezdetét. Az, hogy a Gergely-naptárhoz kötötték az időszámítást, egy újabb időszámítási módszer bevezetését jelentette a korábbi holdnaptár-használat helyett.

A modern-kori és a poszt-modern Japán császárai és uralkodásuk nevei
Császár Uralkodás évszámai Uralkodói név / Uralkodási Időszak elnevezése (időszámítás)
Mutsuhito 1967-1912 Meiji (Császár)
Yoshihito 1912-1926 Taishō (Császár)
Hirohito 1926-1989 Shōwa (Császár)
Akihito 1989-2019 Heisei (Időszak)
Naruhito 2019-… Reiwa (Időszak)

 

 

Felhasznált Irodalom:

Emese Schwarcz: The Oldest Imerial Family in the World. In.: Antall József Knowledge Centre: In Focus: Japan – The Legacy of the Heisei Era (2019. 3rd Issue)
Umemura Yuko: A japán császári család szerepe és annak változásai a mai Japánban. In.: Salát Gergely, Szilágyi Zsolt (szerk.): Kulturális hagyomány a modern Kelet-ázsiai államban. L’Harmattan Kiadó, 2016, Budapest.
Seres Attila: A Krizantém trón meséi. A japán uralkodóház az egyik legkülönlegesebb, s egyben a legősibb dinasztia Ázsiában. In.: La Femme, 2013 január. – http://www.lafemme.hu/emberek/228_krizantem_tron_mesei
Conrad Totman: Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest
Bártfai Gergely: Császárváltás egy szívszorító dráma árnyékában. Népszava, 2019. 04. 29. 19:10. – https://nepszava.hu/3034187_csaszarvaltas-egy-szivszorito-drama-arnyekaban
Múlt Kor Történelmi Magazin: Nyolc hercegnő, aki Japán krizantém trónjára ülhetett a történelem során. 2017. május 22. 16:47. – https://mult-kor.hu/nyolc-hercegno-aki-japan-krizantem-tronjara-ulhetett-a-trtenelem-soran-20170522?pIdx=1

A Császári Háztartási Ügynökség, más néven a Császári Udvari Hivatal, vagyis a Kunaichō honlapja: https://www.kunaicho.go.jp/eindex.html

 

[1] Bártfai Gergely: Császárváltás egy szívszorító dráma árnyékában. Népszava, 2019. 04. 29. 19:10. – https://nepszava.hu/3034187_csaszarvaltas-egy-szivszorito-drama-arnyekaban

A szépség, ragyogás és szellemi reneszánsz képviselője, Hiroko Otake

Varga Lilla, 2020. 11. 04.

Hiroko Otake (1980-), kortárs nihonga festő. A Tokiói Művészeti Egyetem Festészeti Tanszékén doktorált Japán Festészet szakon, ahol jelenleg is oktató és kutatói asszisztens. 2009 óta éves szinten vesz részt csoportos és egyéni kiállításokon, és számos projekt viseli magán kezei nyomát, legyen szó többek közt könyvborítókról, japán és európai stílusú ruhákról, műszaki eszközökről, vagy szállodai szobákról.

 

 

 

 

 

 

Festészetét figuratív és nonfiguratív ábrázolás egyaránt jellemzi, ennek köszönhetően pedig, habár leginkább pillangó és virág motívumokkal dolgozik, festményei rendkívül sokszínűek maradnak. A Psziché szimbólumot életre hívó, pillangó tematikájú képeket leginkább az egyedi, különböző aspektusokból megformált metamorfózisábrázolás teszi izgalmassá, mely a színek és formák szintjén egyaránt tetten érhető.

Hiroko Otake, saját művészetéről így nyilatkozik:

„Festményeim fő témáját a lepkék és virágok adják. Összekapcsolódnak egy soha véget nem érő pillanatban, a bizonytalanság leple alatt, ahol a létezés minden pillanata folytonosan új arcot ölt magára. A pillangó jelen esetben „Psyche” jelképe, mely a görög „ψυχή” szóból ered és az életet jelöli, „lélegzet”, „szellem” és „lélek” értelemben. Végtére pedig az ego-t is jelenti, az egyén tudatát. Tehát amikor pillangókat festek, azok a lélek, az elme és a Numen (Isteni hatalom) hármas szimbólumaiként jelennek meg, de emellett a szépség, ragyogás és a szellemi reneszánsz hírvivői is.
Azért kezdtem el pillangókat festeni, mert hasonlóságot érzek velük – hogy képesek a megújulásra, mely a természet múlékonyságából adódó változások korlátlan lehetőségeiből fakad. A festményeimen keresztül, a pillangó szimbólumának mélységével szeretném kifejezni a benyomásaimat, érzéseimet, mindazt, ami bennem van.”

(Forrás: waterfall-gallery, ford. Varga Lilla)

Képei az alábbi linken, a művész hivatalos oldalán is megtekinthetőek:
https://www.hiroko-otake.com/artworks/nihonga/

 

Mi is az a nihonga 日本画?

Mikor a Meiji-korban az európai festészeti stílus teret nyert magának Japánban, eljött az idő, hogy megkülönböztessék a klasszikus japán festészeti technikákat alkalmazó, jellegzetesen japán motívumokat és témákat feldolgozó festészeti irányzatot attól, melyre az európai festészet nagyobb mértékben hatott. Így vált külön a nihonga, a klasszikus japán festészet és a jóga 洋画家 [yōga], az európai jellegű festészet.

A nihonga-irányzat ragaszkodik tehát a régi anyagokhoz, technikákhoz – pl. a fekete vagy színes tushoz, leginkább a Muromachi-kor és korai Edo-kor motívumaihoz, témáihoz. Fára, selyemre vagy papírra festenek, és természetes matériákból (kagyló, ásványok, állati és növényi származékok) előállított festéket visznek fel, hal és állati csontból főzött ragasztóanyaggal (nikawa) a vászonra, valamint aranyat és más fémeket is beépítenek, jellemzően pl. levél formában a festménybe.

Hiroko Otake, „Metamorphosis”

 

Forrás:
Itó-Maeda-Mijagava-Josizava, Japán művészet, Corvina, 1980.
„What is nihonga?” – Yamatane Museum of Art
https://www.hiroko-otake.com/
https://www.waterfall-gallery.com/hiroko-otake

Cukioka Jositosi „holdjai”, melyek legendák felett őrködnek

月岡芳年 [Tsukioka Yoshitoshi] (1839-1892) 

Cukioka Jositosit az ukijo-e utolsó nagymestereként emlegetik. Már fiatalon megmutatkozott a tehetsége, Utagava Kunijosi keze alatt tanult. 1853-ban született meg legkorábban publikált műve, a „Heike harcosok a tengersírban” címmel. A későbbiekben Kikucsi Joszai művészete hatott rá, és az európai művészet elemeit ötvözte egyéni stílusával.

„A százarcú hold” c. sorozata (Cuki Hjakusi (1885-1891)), 100 darab ukijo-e képet ölel fel, melyek a kínai és japán kultúra valamilyen módon összefüggő alakjait ábrázolja, és melyeket a hold motívum fog össze.

„Kijomi partjainál még az ég is elzárja az utat, a holdat pedig Miho fenyvesei tartóztatják fel” 1886.

A fenti képen a jellegzetes sisakot viselő harcos, Takeda Singen (1521-1573), egy arany felhőn ülve nézi a Fudzsit. Az előtte elterülő Miho földnyelv az ellenőrző pontokkal, szimbolizálja a hadúr Japánt egyesítő törekvéseit a 16. században.

„Hegyen ülő hold, eső után” 1885.

1193-ban a Szoga testvérek, Tokimune és Dzsúró megtámadták Minamoto Joritomo táborát, azzal a szándékkal, hogy  megbosszulják apjuk halálát. Tervük sikerrel jár, mert végeznek apjuk gyilkosával, Kudó Szukecunéval, azonban a támadás folyamán Dzsúró életét veszti, Tokimunét pedig elfogják és később kivégzik. A festmény Tokimunét ábrázolja, aki a holdfényben fürdő hototogiszu-t (japán v. kicsi kakukk) nézi. Úgy tartják, hogy a kakukk kiáltása a lelket, a következő életébe hívja, ezért a magány, az élet múlandóságának melankolikus szimbóluma.

„Kasszia-fa és a hold – Wu Gang” 1886.

A legenda szerint Wu Gang (jap. Gobecu) büntetésképp, hogy a kassziafa varázslatos magját gonosz célra használta, egy sziszüphoszi feladatot kapott az istenektől, mégpedig, hogy a holdon növő nyolc óriás mannakasszia fa ágait kell örök időkig nyesnie, melyek azonban rögtön visszanőnek.

A százarcú hold„, a Cuki Hjakusi”, száz figura száz történetét meséli el ekképpen, Cukioka dinamikus, pontos stílusában, motívumok segítségével megelevenítve a japán kultúra és történelem legendáit.

További képek és történetek a „A hold száz arca” c. sorozatból, a Hibikipédiában:

Cuki Hjakusi

 

Forrás:
https://www.britishmuseum.org/collection/term/BIOG7595
https://www.artgallery.nsw.gov.au/collection/works/?page=1&group_accession=258.2012.1-103
https://ukiyo-e.org/artist/tsukioka-yoshitoshi

Egy „kettős szerelmi történet”, egy történelmi „skót-kelta – japán koktél” és egy élettörténet: Taketsuru Masakata, Jessie Roberta „Rita” Cowan, és a japán whisky története

Vadász Fruzsina
2020. 07. 16.

Egy olyan cikkíró számára, aki szakmailag Japánt kutatja és elemzi, kamaszkorában azonban hobbiként a kelta kultúrába is belekóstolt (ír szteppet tanultam Michael Flatley egyik tanítványától, Ronan Morgan-tól), nagy örömet szerez egy olyan történet, ahol a japán főhős beleszeret egy skót lányba és egy skót-kelta italba, hogy utána Skóciából mindkettőt haza víve Japánba, egy olyan gazdaságtörténeti újítást hozzon létre, ami az adott iparcikket a gyártóországok élvonalába repíti. Az adott történet főhőse Taketsuru Masataka, a főhősnő Jessie Roberta Cowan, vagyis Taketsuru Rita, a skót-kelta ital, vagyis az említett iparcikk pedig a whisky, avagy a whiskey, ugyanis nem mindegy, hogy melyik írásmódot melyik országban és melyik országra vonatkozólag alkalmazzuk. Az ital meghonosításának a történetét maguk a japánok és a skótok is „kettős szerelmi történetként” szokták mesélni odahaza, a japánok szemében a whisky története elválaszthatatlan a főhős és a főhősnő élettörténetétől.

Jessie Roberta „Rita” Cowan, Taketsuru Masakata, Just Hungry: Rita Masataka

Hogyan is kezdett el a japán rizsbor országa, vagyis a „sake hazája” vonzódni egy kelta származású alkoholos ital, és annak is a skót fajtája felé? A történet 1853-ban kezdődött, amikor is Matthew C. Perry sorhajókapitány a Tokugawa Időszak „zárt ország” politikája végén Japánt „kinyitotta”, aminek következtében a japánokban tudatosult a technológiai lemaradásuk a világ többi országával szemben. Az egyik olyan dolog, amit felettébb kedveltnek láttak a nyugati világban, a whiskey volt, aminek az amerikaiak körében különösen nagy divatja dívott. A japánok megpróbálták lemásolni, azonban nem sok sikerrel. Ez adta az alapmotivációt arra, hogy az ital termelésének technológiáját onnan hozzák haza, ahol maga az ital készítése is született, ahonnan a hagyományos termelési eljárást a legautentikusabb módokon sajátíthatják el.

Taketsuru Masataka (1894-1979)

Ő hozta el Japánba a whisky készítésének tudományát, ennek okán pedig „A Japán Whisky Apja”-ként is szoktak rá emlékezni.
Takeharában született, ami egy Hiroshimához tartozó kisváros, és a családi származása az egész életét meghatározta. A családjának már 1733 óta volt sake készítő üzeme, és habár Masataka csak a harmadik fiúgyermek volt, mivel bátyjai nem érdeklődtek a családi vállalkozás iránt, ő örökölte volna az apja sake készítő üzemét – márha nem válik időközben a skót whisky szerelmesévé, ami egy „egész életen át tartó szerelmi viszonnyá”[1] vált.

1918 decemberében érkezett Skóciába, ahol a Glasgow-i Egyetemen (University of Glasgow) kezdte el a szerves kémiai tanulmányait, a tanszékvezetője Thomas Stewart Patterson volt. 1919 áprilisában kezdte meg gyakornokságát a Longmorn Lepárló Üzemben, Strathspey-ben, Skóciában, és utána júliusban a James Calder & Co. Bo’ness Lepárló Üzemben gyakornokoskodott, Skócia alföldi régiójában.
Jessie Roberta „Rita” Cowan-t úgy ismerte meg, hogy a hölgy Masataka egyik diáktársnőjének volt a lánytestvére, ennek köszönhetően ismerkedtek meg egymással, madj össze is házasodtak. Rita egy Kirikintilloch nevű faluból származott. A házasságot azonban egyikük családja sem támogatta, hőseink mindezek ellenére is megtartották a szűk körű esküvőjüket 1920. jan. 8-án. Ez a történet később egy „tűzön-vízen át tartó szerelmi történetté” vált, Skóciában kiállítást is szerveztek az emléküknek. Campbeltown-ban éltek együtt Taketsuru Masataka utolsó gyakornoki szolgálata végéig, amit a Hazelburn Lepárló Üzemben teljesített.

Főhősünk 1920 novemberében utazott vissza a feleségével Japánba, New York-on és Seattle-n keresztül. Az életük azonban nem volt zökkenőmentes, Masataka nem foglalkozhatott azzal, amivel szeretett volna, ami miatt Skóciában is tanult. Hazatérte után ugyanis, a japán kezdet nem volt felhőtlenül boldog, mivel Taketsuru Masataka kénytelen volt gimnáziumi tanárként dolgozni, mivel a skóciai tanulmányait támogató cég, a Settsu Shuzo, az I. világháborút követő visszaesés miatt feladta tervét, hogy valódi whiskyt termeljen. Pár évvel később, 1923-ban talált rá a Kotobukiya cég, ami a híres Suntory cég elődje volt. A Kotobukiya épp whiskyt készíteni tudó szakembert keresett, Masataka pedig az egyetlen ilyen ember volt Japánban.

Yamazaki-ban, Osaka-ban alapította meg Japán első whiskylepárló üzemét, amiben nagy segítséget és szövetséges barátságot a Kotobukiya cég alapítóvezetője, Torii Shinjiro nyújtott neki, a kapcsolatuk azonban később rivalizálássá fajult. Az első legyártott whisky a Suntory Shirofuda volt, ami sajnos nem számított sikertörténetnek, mivel az akkori japán whiskyfogyasztók nem a tiszta, hanem a kevert whiskyhez voltak szokva, amit különböző gyógynövényekkel vegyítettek. A sikertelenség miatt főhősünket átirányították a cég sörkészítő üzeméhez Yokohamába, és mivel Masataka 10 éves szolgálatra tett ígéretet a cégnek, a sörkészítő üzemben maradt –azonban ez nem tette boldoggá.

A 10 év lejárta után, 1934-ben Masataka megalapította a saját lepárló üzemét és cégét, a Dai Nippon Kaju K.K.-t Yoichi-ben, Hokkaidō szigetén, északon. Úgy gondolta, hogy Japánnak ez a területe az, ami a leginkább hasonlít Skóciára. Később átnevezte a cégét Nikka-ra. A cég elnevezése magyarul Nagy Japán Gyümölcslé Vállalat volt, és Masataka tulajdonképpen hazudott a befektetőinek, akik úgy tudták, hogy a cég almalevet fog gyártani. Az üzem helyszínére vonatkozó választás indoka a hűs éghajlat, az éles levegő, és a megfelelő páratartalom volt – Masataka még a Kotobukiya céget is arra kérte annak idején, hogy a szeszfőző üzemet Hokkaidō-ra telepítsék, amit a cég, és legfőként a cégvezető Torii Shinjiro anno elutasított. Masataka 1936-ban tervezte meg és öntette ki az első saját szeszfőző üstjét, amit még ugyanabban az évben be is építettek, és szolgálatba is állítottak az üzemben. A „Nikka Whisky” névre keresztelt whiskyt 1940 októberében árusítottak először.

A II. világháború idején Masataka lepárló üzemét a Birodalmi Haditengerészet saját irányítása alá vonta, mivel a honvédelem a whiskyt „kritikus fogyasztási cikké” minősítette. Olcsóbban árusították a whiskyt a katonáknak, viszont ennek fejében nem záratták be az üzemet, és a whiskylepárlás így túlélhette a háborút.
A háború után is folytatnia kellett az olcsó whisky árusítását és készítését, habár a befektetők szava ellenére az olcsó mellett a magas minőségű lepárlást is folytatta – azonban ennek a termékét nem tudta eladni. 1964-ben mutatták be a nagyközönség számára is a Nikka Whisky három első osztályú whiskyjét, amire válaszul a Suntory is elkezdett magasabb minőségű whiskyt gyártani. Ez a rivalizálás szülte meg később a minőségi whiskygyártás kultúráját a háború utáni Japánban, ami világviszonylatban is magas minőséget produkált.

Taketsuru Masataka 1920, The University of Glasgow Story
Taketsuru Masataka és az ‘almák’, Nikka Whisky: Story Founder Photo
Üstterv, Just Hungry: Taketsuru Notes

Masataka életművét még fiatalabb korában becsületmedállal jutalmazta a Japán Császár, és attól fogva Mastaka és Rita lovagi cím birtokában élték további életüket.

Jessie Roberta Cowan, vagyis Taketsuru Rita (1896-1961)

Ahogy a férjét „A Japán Whisky Apja” becenévvel szokták emlegetni a mai napig, őrá ugyanúgy „A Japán Whisky Anyja”-ként szoktak nagy szeretetettel emlékezni a japánok.

Főhősnőnk élete sem volt könnyű, habár minden rosszban és jóban, hullámvölgyben és hullámhegyen támogatta a férjét. Japánban angoltanárnőként dolgozott, és a II. világháború ideje alatt el kellett viselnie azokat az atrocitásokat, amelyeket a skót származása miatt szenvedett el. „Ellenséggé” kiáltották ki, annak ellenére, hogy a férjét és a japán whiskytermelést támogatta egész élete során Japánban.

Sosem tért vissza Skóciába, és annak ellenére, hogy nagyon szerették egymást, sajnos Masatakával nem született közös gyerekük, ezért örökbe fogadták Masataka unokaöccsét, aki a Nikka Whisky Második Szeszfőző Mestere lett örökbe fogadó apja után.
Rita sokat segített Masatakának a közös életterük berendezésében Hokkaidō-n, és a birtokukat is skót építészeti és berendezési stílusban építették meg. Rita annyira meghatározó volt a Nikka cég életében és történetében, hogy a márka és a cég arculatául szolgáló logóban Rita skót családjának a jelvényei szerepeltek.
Ugyan a birtokot és az üzemet skót stílusban építették fel, illetve rendezték be Japánban, Rita szeretett japán ruhákban, japán sminkkel, kiegészítőkkel és frizurával járni, nagy szeretettel igyekezett beintegrálódni a helyi közösségbe, annak szokásait is igyekezett átvenni.

2015 januárjában adták ki az életrajzi regényét, amit Kotaro, Rita unokája írt.

Rita élete, a Masataka felé irányuló szeretete, és ezáltal a Japánnak tett szolgálatai nem maradtak közömbösek a japánok szemében, ami abban is megnyilvánult, hogy róla neveztek el egy kicsi utat Yoichi-ben, ahol a lepárló üzemet létesítették.

Jessie Roberta Cowan, Taketsuru Rita, Just Hungry: Rita Taketsuru
Jessie Roberta Cowan, Scotianostra: The Rita Taketsuru Fan Club

Rita 1961 januárjában halt meg a máját megtámadó betegségben. Masataka 18 évvel később, 1979-ben követte a feleségét, akivel közös sírban temették el.

A Suntory-ról röviden

1899-ben alapította a céget a már említett Torii Shinjiro, „Torii Shoten” néven, és eredetileg bortermeléssel és boreladással foglalkozott a cég. Shinjiro célja az volt, hogy olyan nyugati stílusú italokat alkosson meg, amik a japán fogyasztók számára is szerethetőek és fogyaszthatóak.
1907-ben jelent meg a japán piacokon az első jelentős boruk, az Akadama Port Wine.

A vállalat 1923-ban nyitott a whisky felé is, megalapították a már említett Yamazaki Szeszfőző Üzemet, ami Japán első ilyen üzeme is volt. 1937-ben dobták piacra az első jelentősebb nevű whisky terméküket „Kakubin” néven, ez lett az a whisky, amivel már Shinjiro is teljes szívvel elégedett tudott lenni.

1961-ben, a vállalati társadalmi felelősségvállalás keretén belül megnyitották a vállalat kulturális múzeumát, a „Suntory Museum of Arts”-t. 1963-ban nyitott a cég a minőségi sörgyártás irányába, ekkor dobták piacra a mai napig is kedvelt Suntory Sört („Suntory Beer”).

1973-ban alapították meg a Hakushu Lepárló Üzemet a Kaikomagatake hegyen, a „Déli Japán Alpok” területén, ami a Masataka által korábban kívánt feltételeknek is megfelelt, az ő korábbi elvárásaival is egyezett. Valószínűleg a helyválasztásban közre játszott Masataka és a Nikka Whisky, mint rivális sikere is. Ugyanebben az évben hirdette meg a cég a madárvédelmi programját, a „Save the Birds” kampányt.
1983-ban a Suntory franciaországi tevékenységeit is megkezdte, megjelent a bordeaux-i régióban, és részt vett a Château Lagrange kastély felújításában is. 1986-ban nyílt meg a Suntory Előadó- és Koncertterem, amivel a cég a Japán zenei-kulturális életéhez is hozzájárult.
Az 1990-es években lépett be a cég a „soft drink” üzletágba, és a gyógyszerek, étrend-kiegészítők területére is.

A 2000-es években, tehát napjainkban, fokozottabb környezetvédelmi és vízvédelmi tevékenységeivel a cég olyan programokat és projekteket valósít meg, mint a „Natural Water Sanctuary Project”, vagy a „Mizuiku”, ami a Suntory oktatási programja a természet- és vízvédelem területén. 2018-tól a cég a „Mizu To Ikiru” jelmondatán keresztül tesz ígéretet a víz összes formájának a védelmére.

Torii Shinjiro, Suntory: Key phrases that represent Shinjiro Torii
Kotobukiya, Suntory: History: Digest

A japán whisky

A japán whiskygyártás története a mai napig is a Suntory és a Nikka rivalizálásnak a története, és a köztudatban a kettő vezető, Torii Shinjiro és Taketsuru Masataka összekülönbözése az – amiről minden japán whiskykedvelő megemlékezik –, hogy Shinjiro a gyártás központjául Osaka-t választotta, míg Masataka Hokkaidō-t.

Az 1980-as években, amikor Japán elérte a „japán gazdasági csoda” csúcsát, lakosságarányosan évente 3 liter whiskyt fogyasztott minden alkoholt fogyasztható korú japán.
A japán whisky világviszonylatban csak a 2000-es évektől kezdett nemzetközi díjakat és elismeréseket szerezni, ezekből is csak a Suntory és a Nikka részesül. A Nikka-tól a Taketsuru Pure Malt és a Yoichi Single Malt tartozik a legmagasabb kategóriák közé, a Suntory a saját márkájú whiskyjei közül a Yamazaki-t, a Hakushu-t, a Hibiki-t és a Tori-t emeli ki, amelyeket otthon és nem külföldön termel.

A 2000-es években történt meg a japán whiskytörténetben a „kettő murray esete”; mikor is a 2003-as „Lost in Transition” című filmben Bill Murray Suntory Whisky-t fogyasztott, később pedig Jim Murray whiskyszakértő a SuntoryYamazaki Sherry Cask” whiskyjét a 2015-ös év legjobb whiskyjének nyilvánította. Ezzel életre hívta a skót whisky és a japán whisky egyenrangú rivalizálását a nemzetközi porondon, mely verseny a mai napig tart. A japán whiskygyártás tehát „felnőtt a legnagyobbak közé”.

A japán whisky „titkos fegyvere” a mizunara tölgy, amit magas minőségű bútorok készítésére is használnak, azonban ízében és aromájában megvannak a szantálfa és a kókusz ízének, aromájának az elemei is. Ebből a fából készítik a whisky tárolására szolgáló hordókat, melyek készítésének feltétele a készítésük előtt, hogy a mizunara tölgyfa legalább 200 éves legyen. Egy ilyen fajta hordóban érlelt whiskyt kevesebb ideig kell a hordóban érlelni, mint egy európai tölgyből készült hordóban érlelt whiskyt.

Érdekessége még a japán whiskykultúrának, hogy a latin betűs átírásban a japánok ragaszkodnak a „whisky” elnevezéshez az eredeti „whiskey” helyett, tehát az „e” hiányzik. Ennek az indoka Masatakához kötődik, aki a skótok italát nem egy az egyben szerette volna lemásolni, hanem az alapján valami hagyományosan újat, japánt szeretett volna létrehozni.

Nikka, Just Hungry: Nikka Whiskeys
Suntory: Hibiki

2002-ben alapította Taketsuru Takeshi, apja emlékére a Taketsuru Díjat, amivel Japánon belül díjazzák a legjobb whiskyket és whiskykészítőket.

Amikor a cikk forrásául szolgáló anyagokat olvastam, azok három emberi erényt emeltek ki, amire Masataka és Rita, illetve a japán whisky története megtanít mindenkit. Ezek az alázat, a türelem, és az önuralom, mely erények nélkül Masataka és Rita nem tudták volna felépíteni Japánban, amit felépítettek, és melyek nélkül nem tudták volna arra motiválni Torii Shinjiro-t, amire végül is motiválták. A végeredmény nemcsak egy romantikus „kettős szerelmi történet”, hanem egy világviszonylatban is versenyképes gazdasági ágazat felépítése, a japán whisky iparának magas szintű fejlődése lett.

Japán whisky, Yukata Yazawa: Hogyan éljünk japánul – 日本人の生き方

A szerelmi történet utóélete

Idén, 2020. febr. 22. – márc. 14. között nyílt egy kiállítás „Love & Whisky – The Story of Rita Cowan and Masataka Taketsuru” címmel, Rita Cowan szülőfalujában, Kirikintilloch-ban, ami Rita és Masataka szerelmi történetét, a japán whiskygyártást, és a japán kultúrát hivatott bemutatni a Tokiói Olimpia tervezett évében (az Olimpia a koronavírus miatt idén elmarad). Erről a kiállításról egy videót is készítettek: „Love & Whisky – The Story of Rita Cowan and Masataka Taketsuru” címmel.

„Love & Whisky – The Story of Rita Cowan and Masataka Taketsuru”

 

Ha további érdekességre vágyik a Kedves Olvasó a témában, örömmel ajánlom a következő videókat:

JAPAN Tribute to Madame & Sir Masataka Taketsuru a Nikka Whisky:

A Brief History of Japanese Whisky

 

Ha maguk a whiskyk, vagy a cégek keltették fel az érdeklődést, a következő helyeken lehet tovább böngészni:

Suntoryhttps://www.suntory.com

Beam Suntoryhttps://www.beamsuntory.com/ (a cég szeszgyártó üzletágának a honlapja) & https://www.drinksmart.com/ (a cég szeszgyártó üzletágának a vállalati társadalmi felelősségvállalásáról szóló honlapja)

Nikka Whiskyhttps://www.nikka.com

Mivel a jelen írás első sorban a japán alkohol-kultúrának és a japán gazdaságnak egy kis szeletét kívánta bemutatni, és nem „reklám-anyagként” kívánt szerepelni, ezért itt most nem szerepeltetjük azokat a csatornákat, ahol az említett nedűk itthonról is beszerezhetők, fogyaszthatók, ízlelhetők. Ezt a témát egy következő tervezett cikkben tervezzük feldolgozni, hogy ne csak olvasva, hanem ízlelve is megismerhessék a Kedves Olvasók a japán kultúrának eme vonatkozását.

 

Felhasznált Irodalom:
Yukata Yazawa, HOGYAN ÉLJÜNK JAPÁNUL – 日本人の生き方,  SCOLAR Kiadó
The University of Glasgow Story: Masataka Taketsuru, University of Glasgow
Nikka Whisky: The Founder. Masakata Taketsuru, the founder of Nikka and father of Japanese whisky
Just Hungry: Masataka Taketsuru, the Father of Japanese Whisky And His Two Loves
Suntory: History: Digest
A Brief History of Japanese Whisky

[1] idézet: Just Hungry: Masataka Taketsuru, the Father of Japanese Whisky And His Two Loves