Japán szerzők tollából… – 7 könyv, amit az idei év hozott el

Írta: Varga Lilla, 2021. 12.04.

Kis évösszesítőnek is lehet tekinteni az alábbi listát, melyből a kedves Olvasó ezúton kedvére válogathat – és mely reményeink szerint így Karácsony tájékán több szempontból is hasznosnak találtatik.

Murakami Haruki, Egyes szám első személy

Murakami Haruki több művét is újfent kiadta a Geopen kiadó – az író munkásságát követők nagy örömére – így némi kihagyás után újra a polcokon üdvözölhetjük:

Kurblimadár krónikája
Köddé vált elefánt
Birkakergető nagy kaland
Kafka a tengerparton
A határtól délre, a naptól nyugatra
Világvége és a keményre főtt csodaország
Férfiak nők nélkül
Miről beszélek, ha a futásról beszélek

A szenszei, reggel 4 órai kelést követő napi 5-6 órányi munkájának gyümölcseként, hű olvasói hálájától kísértve, pár évente újabb és újabb ínyencséggel is előrukkol. Mi pedig itthon, a villámkezű fordítóknak köszönhetően az utóbbi években a japán megjelenésre nem sokkal, ugyancsak vihetjük is haza a Murakami regényeket a boltokból, melyeket aztán otthoni édes magányban, egy jó dzsessz és egy bögre tea mellé, kurblikon merengve fogyaszthatunk el.

Az idei újdonság az Egyes szám, első személy.

„Az Egyes szám, első személy ezúttal nem száraz nyelvtani kategória, hanem Murakami Haruki új novelláskötetének sokatmondó címe. Nyolc remekbe szabott történetet rejt egyes szám első személyben elmesélve. A meg nem nevezett narrátor magányos, már nem fiatal ember, aki hol nosztalgikusan tekint vissza a gyerekkorára, fiatalságára és felnőtté válására, rég elillant kapcsolatokon, szerelmeken, veszteségeken, halálon merengve, máskor bizarr történetet mond el úgy, mintha magától értetődő valóság lenne. S hogy ez az elbeszélő maga a szerző-e, vagy valaki más, azt döntse el az olvasó, miközben elmerül a különös hangvételű, hol bölcs, hol szeszélyes, finom érzékletességgel megírt történetekben, amelyekből persze nem hiányzanak a világhírű japán íróra jellemző csavarok sem.”

Fordította: Mayer Ingrid
Kiadja: Geopen, 2021.
Megrendelhető: https://www.geopen.hu/termekek/egyes-szam-elso-szemely

Kazuo Isiguro, Vigasztalanok, Klara és a Nap

Kazuo Isiguro a harmadik japán származású szerző, akit irodalmi Nobel-díjjal tüntettek ki (2017), Óe Kenzaburó (1994) és Kavabata Jaszunari (1968) után. A kritika elismerése szerint; „nagy érzelmi erejű regényeiben feltárta az ember világgal való illuzórikus kapcsolatának mélységeit”.

Idén két művét is üdvözölhettük magyar nyelven:

Vigasztalanok

Az eredeti megjelenését tekintve 1995-ös regény most először olvasható magyarul, Greskovits Endre jóvoltából.

„Ryder, a világhírű zongoraművész megérkezik egy közép-európai városba, ahol nagy koncertet kell adnia. Ezen kívül is sűrű program vár rá: meglepetten érzékeli, hogy bár azt sem tudja pontosan, hol van, de valami csodát várnak tőle – hogy jelenlétével és művészetével kimozdítsa a várost a válságból. Rydernek most meg kellene értenie e válság természetét, de fő feladatától minduntalan eltérítik: hol a felesége (vagy szeretője?) és a fia (ha egyáltalán ők azok), hol különféle gyerekkori barátok, akiket a sorsuk ebbe a városba vetett, hol a szállodainasok (akik a Magyar kávéházban tartják fergeteges táncos gyűléseiket) – hol pedig az egykori híres karmester, az alkoholista vénemberré züllött Brodsky ügyei, aki szintén a nagy koncertre, a diadalmas visszatérésre készül. S közben Ryder szorongva kóborol egy olyan világban, amely álmokból, gyerekkori emlékekből és a tudattalan félelmeiből épül fel, és kiszámíthatatlanul változik.
Ishiguro talányos regényét azóta sokféleképpen elemezték – sokan az életmű csúcsának tartják, s ha az, akkor egészen bizarr alakú csúcs: egyes olvasók szerint megmászhatatlan, míg mások a mászás minden pillanatát élvezik.”

Fordította: Greskovits Endre
Kiadja: Helikon, 2021.

A Helikon Kiadó új Isiguro-életmű sorozatának nyitódarabja volt a Vigasztalanok, mely sorozat második darabja ugyancsak idén került a könyvesboltokba;

Klara és a Nap

„Klara, a gyermekek számára kifejlesztett Robotbarát az üzlet kirakatában várja leendő tulajdonosát. Addig is az utca épületeit, a járókelők viselkedését és a Nap járását, áldásos tevékenységét szemléli. A humanoid tulajdonságokkal rendelkező robot gyermeki ártatlansággal próbálja megérteni a körülötte zajló eseményeket. Miután otthonra lel, legjobb tudása szerint igyekszik Josie és családja segítségére lenni; naiv világlátásának köszönhető páratlan optimizmusa reményt ad a beteg lány szüleinek. Klara megfigyelései a változó világról és az emberi természetről nem csupán a robot racionalitásáról, hanem érzelmeiről is tanúskodnak. Klara feltétel nélkül hisz az általa mindenhatónak vélt Nap jóságában, amelynek fénye és melege végigkíséri a történetet.”

Fordította: Falcsik Mari
Kiadja: Helikon, 2021.
Megrendelhető: https://helikon.libricsoport.hu/szerzoink/ishiguro-kazuo/

Yei Theodora Ozaki, Japán tündérmesék

Yei Theodora Ozaki (születési nevén Eiko Seodora Ozaki (1871-1932)) fordítói munkásságával a hagyományos japán népi hiedelemvilágon alapuló mesék népszerűségét alapozta meg az angolszász országokban.

A Japán tündérmesék a szerző első könyve, mely anno 1903-ban az EP Dutton New Yorki kiadó gondozásában jelent meg, és olyan nagy sikert aratott, hogy 1904-ben, 1096-ban és 1908-ban is újranyomták. Titka abban rejlett, hogy Ozaki a japán mesék szövegét úgy dolgozta át, hogy azok a nyugati gyermekek számára is könnyen befogadhatóak legyenek. Ezt az igyekezetét az is indokolta – miként az Előszóban kifejti -, hogy a könyvben szereplő mesék némelyike, mint például „A bambuszvágó és a hold-gyermek” alapjául szolgáló Taketori monogatari is, valójában a japán irodalom egy klasszikus műve, előfordulnak tehát olyan történetek, melyek eredetije stílusát vagy nyelvezetét tekintve nem tündérmese. A Japán tündérmesék c. könyv jelentősége abban áll, hogy a meséken keresztül Ozaki fordításában az angolszász országok gyermekei az európaitól eltérő kultúrkör világát egy olyan személy tolmácsolásában ismerhették meg, aki mint méltatói mondták róla; „szívében a Kelet, tanításában a Nyugat gyermeke”.

http://www.meiji-portraits.de/meiji_portraits_o.html#20090527093426562_1_2_5_13_1

Idén ezzel a gyöngyszemmel is bővült az itthon megjelent japán népmesekínálat.

Fordította: Dr. Bujtor László
Kiadja: Digi-Book Mo.Kiadó és Ker.Kft. 2021.
Megrendelhető: https://bookline.hu/product/home.action?_v=Ozaki_Yeitheodora_Japan_tundermesek&type=22&id=328613

Kinkin szenszei álmától a jó és rossz lelkek küzdelméig – Három edói kibjósi a XVIII. század végi Japánból

Ugyancsak idén jelent meg egy igazi különlegesség. A Kinkin szenszei… c. műben Csendom Andrea japán gondolkodás-történet kutató fordításában megismerkedhetünk a XVIII. század jellegzetes edói műfajával, a kibjósival. A kibjósi a városi közeg irodalmi csemegéje volt, esszenciája a csipkelődő gúny, amivel a szerző az emberek és társadalom hiányosságát illette előszeretettel. 1775-1803 között élte virágkorát, és célközönsége az edói polgárok voltak, elsősorban a férfiak. Fő motívumai az Edoban dívott szórakozások, a kabuki, a szumo és az örömnegyed. A kötetben szereplő korabeli történetek képzeletben elrepítik az olvasót az Edo-kori Japánba.

„A kora újkori Japán (1603-1868) fővárosának, Edónak (a mai Tokiónak) egy különleges, képregény stílusú, ám felnőttek szórakoztatására kialakult élcelődő irodalmi műfaja a kibjósi. Bár eredetileg egy más kor, más népe szórakoztatására készült humoros könyvecske, a fordításokon keresztül a magyar olvasót is megnevettetik azok az alapvető emberi tulajdonságok és személyiségjegyek, amelyek a művek gúnyának céltábláit adták. Mi történik, ha túl mohóvá válunk? Vagy félreértve a politikai szándékot a nevetés központjába kerülünk? Esetleg, ha a rosszabb énünk kerekedik felül rajtunk!? A kibjósi európai nyelvű fordításai mindössze angol és német nyelvterületen ismertek, ezért ez a magyar fordításkötet nemcsak ritka, de úttörő is ezen a téren. A fordításokat kiegészítő tanulmány és bőséges jegyzetanyag betekintést enged a műfaj sajátosságaiba és az edóiak gondolkodásmódjába is.”

Fordította: Csendom Andrea
Kiadja: Ráció Kiadó, 2021.
Megrendelhető: https://bookline.hu/product/home.action?_v=Kinkin_szenszei_almatol_a_jo_es_rossz_le&type=22&id=328321

Nacukava Szószuke, Rintaró és a könyvek útvesztője

A Macskavendég (Hiraide Takashi), Ha a macskák eltűnnének a világból (Genki Kawamura), és Az utazó macska krónikája (Hiro Arikawa) után újabb „macskás regény” érkezett, ezúttal Nacukava Szószuke író tollából.

„Rintaró csak egy átlagos gimnazista, aki utál iskolába járni, sok időt tölt a gondolataiba merülve, és kissé nehezen ért szót a többi emberrel. Egy különleges képessége mégis van: senki sem ismeri úgy a könyveket, ahogyan ő. Nagyapja üzlete, a Nacuki Antikvárium igazi kincsesbánya, ahol elfeledett regények, régi klasszikusok és valódi ritkaságok sorakoznak az ódon könyvespolcokon. Nagyapó őszintén hitt abban, hogy a könyveknek hatalmas ereje van, és képesek jobbá tenni az emberiséget, és bár vevőköre sosem volt túl népes, sokan osztoztak a meggyőződésében. Egy nap azonban az öregúr meghal, Rintarónak pedig el kell hagynia szeretett antikváriumát, hogy a nagynénjéhez költözzön. A szomorú előkészületek közepette váratlan látogató toppan be hozzá: egy nagyszájú, sőt egyenesen pimasz macska, aki azért jött, hogy magával vigye Rintarót egy titkokkal és veszélyekkel teli utazásra, amelynek tétje nem kevesebb, mint a könyvek megmentése a végső kihalástól.
Nacukava Szószuke varázslatos meséje lélegzetelállító világokba kalauzol, ahol újra és újra megtapasztalhatjuk, mennyire nehéz, ugyanakkor felemelő küldetés valódi olvasóvá válni. Kivételes alkotás, amely magával ragadó hangulatával Murakami Haruki és Michael Ende legkülönlegesebb munkáit idézi.”

Fordította: Mayer Ingrid
Kiadja: Libri Könyvkiadó Kft., 2021.
Megrendelhető: https://www.libri.hu/konyv/nacukava_szoszuke.rintaro-es-a-konyvek-utvesztoje.html

Misima Jukio, Élet eladó

A Jelenkor kiadó gondozásában 2018-ban megjelent Egy maszk vallomásai után újabb Misima Jukio regény látott napvilágot magyar fordításban, Mayer Ingrid jóvoltából. A halálvágy és élni-akarás abszurdan kicsavart története ez a könyv, melyben az író jellegzetes motívumaival a társadalmi konvenciók hálójából menekülő embert festi le egy – miként a fülszövegben találóan jellemzik – „Tarantino-filmeket idéző” fordulatos, bizarr keretben.

„Amikor a reklámszövegíróként dolgozó Jamada Hanio egy nap ráébred, hogy a jövő semmi érdemlegeset nem tartogat számára, öngyilkosságot kísérel meg. A kórházban ébred fel, egy „légüres, ám csodálatosan szabad világ”-ra. Ekkor dönt úgy, hogy egy tokiói újságban eladásra kínálja az életét. Hamarosan kopogtatnak az ajtaján a leendő ügyfelek, és elképzelhetetlen események sorozata veszi kezdetét: gyilkos banditák, rejtett kamerák, egy vámpírasszony, mérgező sárgarépák, kémek és titkos szervezetek, egy narkós örökösnő, házi készítésű robbanóanyagok és csapdák világa tárul fel a mit sem sejtő Hanio előtt.”

Fordította: Mayer Ingrid
Kiadja: Jelenkor Kiadó, 2021.
Megrendelhető: https://jelenkor.libricsoport.hu/fooldal/konyvek/elet-elado/

2021.10.30.2021.11.01.

A pacifista mangakaharcos – Mizuki Sigeru munkássága

Írta: Varga Lilla, 2021. 10. 30.

Mizuki Sigeru 水木しげる (1922-2015) mangaművész, író. Tottori prefektúra Szakaiminato városában született, ahol a róla elnevezett utcában több mint 150 különböző méretű, a mangáiban szereplő jókaiokról mintázott bronzszobor áll. Éjszakai kivilágításban az utca varázslatos hangulata a szobroknak köszönhetően nem eviláginak tetszik, és a Mizuki Sigeru utca fontos turistacélponttá is vált. Itt található a Mizuki Sigeru múzeum, ahol a mester életével és eredeti kézirataival ismerkedhet meg a látogató.

Csócsin kozó szobra a Mizuki Sigeru úton, forrás

De ki is volt Mizuki Sigeru?

Egyik részről híres mangaművész, aki a japán hiedelemvilág szereplőit elevenítette meg munkáiban. A jókaiok, azaz a különböző szellemek és nem evilági, de legtöbbször valamilyen úton-módon az emberi világhoz kötődő lények beemelése a populáris kultúrába hozzájárult, hogy a közfigyelmet a japán folklór és klasszikus népi hiedelemvilág felé fordítsa. A japán kultúra ilyesfajta népszerűsítése a japánok körében rendkívül fontos volt. Nem csupán a mangák terén foglalkozott a népi hiedelemvilággal, hozzá köthető a Mudzsara 妖鬼化 [mujara] c. 12 kötetes mű, mely Japán egyes területeinek és a világ különböző térségeinek folklór-szereplőit illusztrálja. Néprajzkutatói tevékenysége miatt beválasztották a Japán Kulturális Antropológiai Társaságba.

Josza Buszon haiku költő nevéhez kötődik a Buszon Jókai Emaki (蕪村妖怪絵巻), mely képtekercsen a jókaiok különböző fajtáit ábrázolta a költő. Megjelennek köztük olyan teremtmények is, melyek eredettörténete kétséges, ilyen például a Bake icsó no szei, amely lénynek Mizuki Sigeru alkotott eredettörténetet és a ginkgo szelleme, általa vált közismertté.

Bake icsó no szei, Buszon Jókai Emaki, forrás

Számos díjjal ismerték el munkásságát, köztük megkapta a nívós Kodansa Manga díjat, és Mizuki Sigeru volt az első japán alkotó, akinek odaítélték az Angoulême Nemzetközi Képregény Fesztiválon a legjobb képregénynek járó díját.
A jókai kultúra népszerűsítéséhez kapcsolódó talán legismertebb műve a GeGeGe no Kitaro (1959) c. mangája, melyből több anime-sorozatot is készítettek. A történet főszereplője egy félig jókai fiú, aki megmenti a természetfeletti bajba jutott embereket, és igyekszik fenntartani a jókaiok és emberek közti egyensúlyt.

Mizuki Sigeru hírnevét felhasználva azonban nem csupán a japán folklór népszerűsítéséért és köztudatba-emeléséért tett, hanem szatirikus hangvételű, háborús történeteivel jelentős háború-ellenes küzdelmet folytatott.
Karikaturisztikus, stilizált figuráit realisztikusan megrajzolt környezetbe helyezte, ezzel is hangsúlyozva az abszurditást, hátteret teremtve a műveiben megfogalmazott társadalomkritikának.

Pacifista nézőpontja nagyban befolyásolta művészetét. Számos munkája készült azzal a céllal, hogy szembemenve a korabeli politikai hangokkal, felhívja a figyelmet a háború borzalmaira, ne vesszen feledésbe mindaz, ami a háborúk folyamán történt. Amellett, hogy felhívta a figyelmet Japán II. világháborús szereplésének negatívumaira, felszólalt a vietnámi háború ellen is.
Háború-tematikájú munkái közül érdemes megemlíteni a „Gekiga Hitler” (1971) c. munkáját, mely Hitler szatirikus életrajza, illetve az „Előre a nemes halálunk felé” (1973) c. önéletrajzi ihletésű művét, mellyel kapcsolatban így nyilatkozott:
„Valahányszor a háborúról írok egy történetet, nem tudok mit kezdeni a vak dühvel, ami felcsap bennem. – Azt hiszem, ezt a dühöt az összes elesett katona szelleme plántálta belém.”

Nagy port kavart a nyolc kötetes „Showa: Japán történelme” (1988-89) c. munkája, melyben ugyancsak a Császári Hadseregben szerzett saját háborús tapasztalatai adják a kritika alapját.

Mizuki Sigeru maga is a háború áldozata volt. Egy bombázás során elveszítette bal karját, számos bajtársa halálát nézte végig, a katonaságban ért atrocitások és felettesei túlkapásai mind olyan élmények voltak, melyekről úgy érezte, beszélni kell, nem szabad a szőnyeg alá söpörni a háború okozta traumákat.

Az országot a II. világháború felé sodró agresszív militarizmus, a katonaság jelenléte a politikában, a nemzeti nacionalista ideák, a császári intézmény iránti hagyományos tisztelet kihasználása a katonaság által, a gyermekek militarista hangvételű központosított nevelése mind a kollektív emlékezet olyan szeletét képezik, melyről Hirosima és Nagaszaki tragédiája után, a háborús évtizedek végével, miután az ország rohamtempóban a gazdasági stabilitás megteremtéséért küzdött, senki nem beszélt szívesen. Például a Nankingi mészárlás, a „komforthölgyek intézménye”, a hadifoglyokkal való kegyetlenkedés, vagy az okinavai civilek öngyilkosságra való kényszerítése nem szívesen emlegetett témák voltak, és a II. világháború utáni propaganda inkább csúsztatott Japán háborús bűnei és a felelősségvállalás kapcsán.
Napjainkig problematikus kérdés a szigetország és szomszédjai közt a XX. század háborús évtizedeit érintő katonai agresszió, túlkapások és kegyetlenkedés a japán katonaság részéről, mely problémának egyik szimbóluma a Jaszukuni szentély, és a Jusukan múzeum.

A II. világháború után, a ’40-es, ’50-es évektől már számos költő és író foglalkozott az előző generáció háborús tevékenységével, a nacionalista ideával megvezetett, de valójában értelmetlen háborúskodásokba sodró militarista propaganda érdekeit szolgálók felelősségre vonhatóságának és a háborús tapasztalatok feldolgozhatóságának kérdéseivel.

„- Hol vannak most azok, akik az olyanokat, mint Kendzsi, a hősi halálba küldték? Szép nyugodtan élik tovább az életüket, nagyjából ugyanúgy, mint azelőtt. Sokan még sikeresebbek is lettek, mert rendesen viselkednek az amerikaiakkal, pedig éppen ezek az emberek vezettek katasztrófába minket. És mégis az olyanokat kell gyászolnunk, mint Kendzsi. Hát ez dühít fel engem. Bátor fiatalemberek ostoba ügyért halnak meg, a valódi bűnösök pedig még mindig itt vannak köztünk. Félnek megmutatni, kik is ők valójában, félnek elismerni a felelősséget. (…) Szerintem ennél nagyobb gyávaságot elképzelni sem lehet.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 62-63)

„- Nem. Nem volt rossz ember. Csak olyasvalaki volt, aki nagyon keményen dolgozott valamiért, amit jó célnak gondolt. De tudod, Icsiró, amikor vége lett a háborúnak, a dolgok nagyon megváltoztak. Nagucsi úr dalai valamikor nagyon híresek voltak, nemcsak ebben a városban, hanem egész Japánban. Gyakran játszotta őket a rádió, előadták a kocsmákban. És az olyanok, mint Kendzsi bácsikád, ezeket a dalokat énekelték menetelés közben vagy csata előtt. A háború után pedig Nagucsi úr úgy gondolta, hogy a dalaival… nos… hibát követett el. Azokra az emberekre gondolt, akiket megöltek a háborúban, az olyan kisfiúkra, mint te vagy, Icsiró, akiknek nem voltak többé szüleik, végiggondolta mindezeket a dolgokat, és úgy látta, hogy dalaival talán hibát követett el. És úgy érezte, bocsánatot kell kérnie. Mindenkitől, aki életben maradt. (…) Mindenkitől bocsánatot akart kérni. Azt gondolom, ezért ölte meg magát. Nagucsi úr egyáltalán nem volt rossz ember, Icsiró. Bátor volt, mert beismerte a hibáját. Nagyon bátor volt és tiszteletre méltó.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 162)

„Aztán mintha újjáéledne benne a vért és nedvet facsaró érzés; a húst valamiféle erő megszaggatja, magába szívja. Nem létező dereka helyén egy dimenzió nélküli, megnevezhetetlen tárgy csúszkál. Ő, Ojokava Rjuicsi, tudja, hogy az elkövetkezőkben múltja egy olyan darabkája fog feltörni az emlékezetrétegek legaljáról, hogy bizonyítsa lényének eredendően undorító lényét.” (Naoma Hirosi, Az összeomlás érzése, 336)

„Kis termetű, idős ember mászott elő. Két kezébe fogta Maszakicsi fejét, s keményen a szemébe nézett:
– Úgy látszik, ez a nyomorult képtelen a bocsánatkérésre – mormogta. – Az ilyen marha mindent eltol, kint minduntalan elkapják, elkontárkodik mindent, éhen döglik. Én már harmincöt évet lehúztam itt, nem véletlenül kaptam a Sarki Öregúr nevet. Ha csak elébem kerül egy ilyenfajta taknyos, én mindjárt embert akarok faragni belőle. Csakis Császárunk iránti hálából. Hát jól fülelj! – rázta meg a fiút, s ezzel kezdetét vette az okítás: – Ha már lebuktál, tudni kell bocsánatot kérni. Olyan marha vagy, hogy nagy dolgot úgysem követhettél el. Ha azonnal bocsánatot kérsz, még megúszhatod. De persze, minden a bocsánatkérés mikéntjétől függ. Szépen a földre tenyerelsz, homlokod a földhöz dörzsölöd. Ez az egész, ennyit még a leghülyébb is képes megtenni! (…)
Maszakicsi a földre bolrult:
– Vétkeztem, bocsánatot kérek – harsogta.
– Burokban születtél – harsant a Császár hangja. – Ha nem volnál hülye, megfojtanálak.
(…)
– Mert te, te marha, mert te ide kerültél, fölkavartál bennem mindent… emlékezni az eltelt harmincöt évre, mikor már sikerült elfelejtenem rég… – Torkát sírás fojtogatta, és kétségbeesetten püfölte a fiú fejét. Talán észre sem vette, hogy Maszakicsi szemébe karmolt. – Légy átkozott, pusztulj el! – lihegte, olyan közel a fiú fejéhez, mintha harapni készülne. – Éppen harmincöt éve, hogy én, akár te most, olyan bűnt vallottam be, amit el sem követtem. Ezért vagyok itt. Harmincöt éve. S éppen erre kell, hogy emlékeztess. Pusztulj!” (Fukazava Hicsiró, Árnyjáték, 528, 536)

Mizuki Sigeru is olyan hang volt a művészek közt, aki szembeállva a politikai propagandával, mely szívesebben nyilatkozott a háborús eseményekről az elkövetett bűnök említése nélkül, saját háborús tapasztalatait feltárva a nyilvánosság előtt, igyekezett felhívni a figyelmet a háború tragédiájára.
Emellett erőt fektetett a klasszikus japán kultúra, tradíció és folklór népszerűsítésére, felelevenítésére. E két tevékenységének azért is volt jelentősége, mert Mizuki Sigeru ezzel is ellensúlyozta azt az attitűdöt, miszerint a katonai propaganda az 1900-es évek elejétől a klaszikus japán kultúra egyes elemeit és a kulturális múlthoz is gyökeresen kötődő császári intézményt a militarizmus szolgálatába állította.
Mizuki Sigeru munkásságával bebizonyította, hogy a japán népi hagyományok szeretete, a klasszikus folklór népszerűsítése nem kell, hogy bármiféle ideológia fátyla alatt történjen.

Felhasznált irodalom:

Modern japán elbeszélők, ford. Sz. Holti Mária, Európa, 1967.

Kazuo Isiguro, A lebegő világ művészete, ford. Todero Anna, Cartaphilus, 2013.

Jeff Kingston, A modern Japán kihívásai, Antall József Tudásközpont, 2018.

Matt Alt, Shigeru Mizuki’s war-haunted art and life, in: The New Yorker, 2015. URL: https://www.newyorker.com/culture/culture-desk/shigeru-mizukis-war-haunted-creatures

Zack Davisson, The life and death of Shigeru Mizuki, 1922-2015. in: The Comics Journal, 2015. URL: https://www.tcj.com/the-life-and-death-of-shigeru-mizuki/

Matthew Penney, War and Japan: The Non-Fiction Manga of Mizuki Shigeru, in: The Asia-Pacific Journal, 2008. URL: https://apjjf.org/-Matthew-Penney/2905/article.html

Buszon Jókai Emaki: 蕪村が描いた妖怪絵巻 URL: https://manabi-japan.jp/culture/20191215_17186/

Hakaba Kitaro (az anime és a manga) – Egy kis Kitaro történelem: https://kikaitekicirkusz.wordpress.com/2010/03/05/hakabakitaro-anchan-kikaiteki-cirkusz-anime-blog/2/

2021.06.30.2021.06.30.

A Napistennőről, Amaterasu Ōmikamiról, a Yamato-Dinasztia Anyjáról és Japán Főistennőjéről

Írta: Vadász Fruzsina, 2021. 06. 30.

Az elmúlt pár napban (a jelen sorokat 2021. jún. 25-én írom) a japán popkultúrával kapcsolatos közösségekben elég sokszor merült fel Amaterasu Ōmikami, [天照大神] a Napistennő neve, kérlelve őt viccesen vagy kedvesen, hogy egy icipicit nyugodtabb és kíméletesebb módon mosolyogjon ránk. (A MondoCon Közösség oldalán az egyik ilyen bejegyzés ITT található.) Magyarország ugyanis az ő hathatós segítségével 2021. jún. 23-án és jún. 24-én megdöntötte a saját júniusi melegrekordját, az Időkép.hu oldalán Fülöpházáról jelentettek 40°C meleget, a Magyar Nemzet vonatkozó írásában is úgy kommentálta az esetet, miszerint „Százhúsz éve nem volt ilyen meleg júniusban, új napi melegrekord”, vagyis az Országos Meteorológiai Szolgálat 1901 óta nem mért ilyen magas hőmérsékletet júniusban, mint csütörtökön. A Telex ezzel szemben csak 37,8°C-ról írt, azonban arról is, hogy a meleg és a légkondicionáló berendezések használatának hatására sikerült megdöntenünk az eddigi nyári áramfogyasztási rekordunkat is.

天照大神、どうもありがとうございました!
Köszönjük szépen, Amateraszu Főistennő!

Amaterasu Ōmikami mint istenség és az ő születése, isteni megbízatása

Amaterasu Ōmikami a japán shintō vallás főistene, akiről ugyan a hivatalos Genealógia-Jegyzékében nem tesz említést a japán Császári Háztartási Ügynökség, vagyis a Császári Udvari Hivatal, vagyis a Kunaichō; Conrad Totman-tól azonban tudhatjuk róla, hogy „Yamato urai […] az istennőtől származtatták magukat”, és hogy a legenda szerint az első császár, Jinmu Császár nagymamája is Amaterasu Ōmikami volt. [Forráseltérés a későbbiekben leírtakhoz képest.]

Születésének különlegessége, hogy a férfi ősisten, Izanagi [伊邪那岐 / 伊弉諾] gyászából született meg, aki a női ősisten, Izanami [伊弉冉尊 / 伊邪那美命] elvesztése felett érzett gyászában hozta e világra a legfontosabb három istenség egyikeként. Izanagi ugyanis leszállt az Alvilágba (Yomi – a halottak sötét földje), hogy visszahozza Izanamit, aminek egyetlen feltétele az volt, hogy Izanami úgy követheti Izanagit az evilágra vezető úton, hogy Izanagi nem fordulhat hátra megnézni szeretett kedvesét. Ezt a tabut azonban Izanagi nem tartotta be, és Izanami porladó testét meglátva elmenekült az Alvilágból, egy követ torlaszolva annak bejáratához. Az Alvilágban tisztátalanná vált Izanagi evilágra érve a Woto folyóban megmosakodott, és a mosakodásából lecseppenő vízből született meg a japán shintō istenvilág három legfontosabb istensége, a Napistennő Amaterasu, a Holdisten Tsukiyomi, [月読み] és a Viharisten Susanō. [須佐之男 / 建速須佐之男命] Amaterasu az Izanagi bal szeméből lecseppenő vízcseppből született meg. Az ő megszületésükkel a shintō vallás kettő meghatározó fogalma is megszületett, vagyis a misogi, [禊] a megtisztulási szertartások, és a kegare, [穢れ / 汚れ] ami a tisztátalanságot jelenti.

Izanagi a három gyermeke közül Amaterasura hagyta a nyakláncát, és felelőssé tette a Magas Égi/Mennyei Síkság, vagyis a Takamagahara / Takama-no-Hara [高天原] felügyeletére. Mivel minden isten engedelmességgel tartozott a Takamagahara irányába, ez a megbízatás egyet jelentett a főisteni kinevezéssel.

Utagawa Toyokuni III: Amaterasu. In.: Timothy Takemato: Illustration Amaterasu. World History Encyclopedia, forrás

A fiatal Amaterasu Ōmikami

A shintō vallásnak nemcsak a szakrális-liturgikus elemei, hanem a tárgyi elemei is jelentős részt Amaterasu Ōmikamihoz kötődnek. Történt ugyanis, hogy a vad Susanō megsértette Amaterasut, aki emiatt egy barlangba bújva sötétségbe borította a világot. (Susanōt leküldték, hogy uralja a sík tengereket, és még előtte Amaterasutól való elbúcsúzásképpen, jóhiszemű cselekedetként közösen szerettek volna gyermekeket nemzeni úgy, hogy Amaterasu megrágja és kiköpi a Susanōtól kapott kard-részeket, és Susanō is megrágja és kiköpi az Amaterasutól kapott ékszereket. Az esemény során azonban Susanō elkezdett egyre gorombább módon viselkedni, kárt téve a rizsültetvényekben és a Napistennő Palotájában.) Az istenek megpróbálták előcsalogatni a barlangból a Napistennőt, emiatt kakasokat vittek a barlang elé, ugyancsak tükröt akasztottak a barlang szája elé, a környező sakaki fára gyöngyöket akasztottak. Ame-no-Uzume, a hajnal, a vidámság, a meditáció és a mulatozás istennője komikus-erotikus (vetkőzős) táncával nevetésre bírta a többi istent, akiknek hangos nevetése kíváncsiságot ébresztett Amaterasuban, aki a barlangból kilesve meglátta a tükörképét, és az elkáprázott Amaterasut egy erős isten, Ame-no-Tajikarao kihúzta a barlangból, amit Tuto-Tamu egy szent kötéllel bezárt. A kakasok kukorékolása jelezte, hogy Amaterasu kilesett a barlangból. Mindezek hagyatéka a mai shintō tárgyi elemeiben a shimenawa, [標縄 / 注連縄 / 七五三縄] vagyis a tisztátalanságokat távol tartó szent kötél, és a shintō szentélyek bejárataként szolgáló vörös torii kapu [鳥居] is, ami egy japán kakas-ülő vagy madárülőke formáját ölti. Ame-no-Uzume említett komikus-erotikus tánca pedig a hagyomány szerint a kagura [神楽] rituális shintō táncműfaj alapját adta, amely jelentése „az istenek szórakoztatása”, és a célja az istenek kielégítése, kiengesztelése.

Utagawa Toyokuni III: Amaterasu Emerging From Exile. In.: Utagawa Toyokuni III: Illustration Amaterasu Emerging From Exile. World History Encyclopedia, forrás

Az idősebb Amaterasu Ōmikami, és Japán megszületése

Amaterasu Ōmikami később a fiát, Ame-no-Oshihomimit [天之忍穂耳命] kérte fel, hogy a Magas Égi/Mennyei Síkság Királysága felett uralkodjon. Azonban amikor ő rálépett az Ama-no-Hashidate Hídra, [天橋立] amely a Mennyet kötötte össze a Földdel, és meglátta a Földön uralkodó rendetlenséget, visszautasította anyja felkérését. Amaterasu ekkor Takami-Musubi [高御産巣日神], és egy isteni tanács segítségét kérte, ez　utóbbi úgy határozott, hogy Ame-no-Hohit küldik le a Földre. Tőle azonban három éven keresztül nem érkezett válasz, emiatt egy második isteni tanácsot hívtak össze, akik Ame-no-Wakahikot [天若日子 / 天稚彦] választották ki a feladatra, akit isteni nyilaival és íjával fegyvereztek fel. Ő azonban kevésbé volt megbízható, mint az elődje, mivel a feladata teljesítése helyett inkább feleségül vette Shitateru-himet, és teljesen elfelejtette a küldetését. Nyolc év elteltével, híradás hiányában, az isteni fácánt, Na-naki-met küldték Ame-no-Wakahikoért, hogy találja meg. Ez utóbbi lenyilazta a szerencsétlen madarat, akinek a lelke a Mennybe szállva találkozott Takami-Musubivel, aki a nyilat mérgében a Földre hajítva eltalálta vele Ame-no-Wakahikot, aki belehalt a találatba. Ezek az események tették szükségessé egy harmadik isteni tanács összehívását, amin úgy döntöttek, hogy ezúttal Take-Mikazuchit, [建御雷 / 武甕槌] a Mennydörgés Istenét, és Futsunushit, [経津主神 / 布都怒志命 / 布都努志命] a Tűz Istenét küldik le a Földre, felfegyverezve a kardjaikkal, hogy Ōkuninushit, [大国主] (archaikus nevén Ohokuninushit,) a Földi Uralkodót meggyőzzék arról, hogy fogadja el Amaterasu igényét a Föld feletti szuverenitás irányába. Ōkuninushi kettő fia ellentétes nézeten voltak. Az idősebb fiú, Kotoshironushi [事代主] azt javasolta az apjának, hogy fogadja el Amaterasu kívánságát. A fiatalabb fiú, Takeminakata [建御名方神] ellenállásra és elutasításra kérte az apját, és kiállt egy párbaj-csatára Take-Mikazuchival, a Mennydörgés Istenével, azonban ez utóbbi ellenében veszített a párbajban. Ōkuninushi ekkor döntött úgy, hogy átengedi a hatalmat Amaterasu Ōmikaminak.

Az emberi világra és Japánra, mint országra és nemzetre való kihatásuk az előbb leírt időszakban kezdődött meg, vagyis amikor az istenek ki akarták terjeszteni a hatalmukat a Földre is, ennek érdekében pedig követeket küldtek ide. Amikor Ōkuninushi átadta a földi hatalmat Amaterasu Ōmikaminak, a Főistennő újból megkérte a fiát, Ame-no-Oshihomimit, hogy uralkodjon a Föld felett, ő azonban másodszorra is visszautasította a felkérést, azonban önmaga helyére a saját fiát, Ninigi-no-Mikotot [瓊瓊杵尊] javasolta. Amaterasu Napistennő ennek megfelelően ide küldte unokáját, Ninigit, a három isteni regália, más elnevezés szerint a három isteni relikvia, [ezen megnevezések között szokásbeli különbség van a különböző szakirodalmakban, egy korábbi cikkünkben a második elnevezést alkalmaztuk, a jelen cikk további forrásai az első megnevezést tüntették fel] avagy egy tükör, egy kard és egy gyöngy (egy gyönggyel ékesített nyaklánc) kíséretében. Az említettek közül a gyöngy, vagyis az ékszer neve a Yasakani, [八尺瓊勾玉 / 八尺瓊曲玉 / 八坂瓊曲玉] amely azon gyöngy-ékszerek maradványa, amelyeket Susanō rágott meg és köpött ki a már említett búcsúzás során. A tükör neve Yata, [八咫鏡] és pont az a tükör, amivel előcsalogatták Amaterasu Ōmikamit a barlangból. A kard neve Kusanagi, [草薙 / 草薙の剣] és az eredete szintén Susanōhoz kötődik, aki a kardot egy szörny farkából rántotta ki. Az ő leszármazottja lett később az a Jinmu Császár, [神武天皇] aki először egyesítette a különböző japán nemzetségeket, Kr.e. 660 – Kr.e. 585, és alapította meg a Japán Államot Kr.e. 660-ban. Amikor Amaterasu három darabba törte, megrágta és kiköpte Susanō kardját, abból három női istenség született meg. Amikor Susanō rágta meg, és köpte ki Amaterasu 500 ékszeréből álló nyakláncát, öt férfi istenség jött a világra. Ezen nyolc istenség alkotta a japán nemesi családok és a nemesi osztály őseit a japán hagyományok szerint. [Forráseltérés a korábbiakban leírtakhoz képest Forrás: Vörös Erika és Mark Cartwright]

Toyohara Chikanobu: Susanoo. In.: San Diego Museum of Art: Illustration Susanoo. World History Encyclopedia, forrás

Szentélyek és szertartások

Amaterasu Ōmikaminak saját császári shintōista szentélye van, ahol a japán Császári Család mutat be áldozatot, a Kashikodokoro Szentély. [賢所] Az említett áldozatbemutatás azon húsz rituális szertartásnak, vagyis ceremóniának az egyike, amelyek bemutatása a Japán Császári Család és a Császári Udvar feladata. Ezen kívül a leghíresebb és legjelentősebb shintō szentélyt, az Ise Nagyszentélyt [伊勢神宮] is Amaterasu Főistennőnek ajánlották fel, itt (a Belső Szentélyben) található a három isteni regália közül a tükör. Ez utóbbi, tehát az Ise Nagyszentély Mie Prefektúrában található, Honshū szigetén. A 4 mérföldes, vagyis 6 kilométeres szentély egy belső és egy külső részre oszlik, ezek közül az elsőt Kr.e. 4-ben építették, és a későbbi formáját a Kr.u. III. században nyerte el, míg a másodikat csak a Kr.u. V. században alapították. A Belső Szentélyt Amaterasu Ōmikaminak, a Külső Szentélyt pedig Toyouke-Ōkaminak, [豊宇気毘売神 / 豊受気媛神 / 登由宇気神 / 等由気太神] az ételek, a ruházkodás, a háztartás, a mezőgazdaság és az ipar istennőjének ajánlották fel. A kettő szentélyt végül a Kr.u. VII. század elejétől kezdték fokozatosan összekötni és eggyé építeni.

Amaterasu ábrázolása a művészetekben, és jelképei a shintōista hiedelemvilágban

A japán művészetekben Amaterasu Istennőt egy jóságos természetű istenként ábrázolják, és gyakran ül háttal Tsukiyominak, a Hold Istenének. Az ő kapcsolatuk sokkal kiegyensúlyozottabb és harmonikusabb, mint Amaterasu kapcsolata Susanōval. A kakasok a japán hiedelemvilágában Amaterasu beharangozó hírnökei, a hollók pedig a japánok hite szerint Amaterasu hírvivői. A már említett Ise Szentély is azért a legfontosabb szentély Japánban, mert azt Amaterasu Ōmikaminak ajánlották fel, és az Istennő legfőbb jelképét, a nyolcoldalú tükröt, vagyis a Yata Kagamit [八咫鏡] is itt őrzik a mai napig a hagyomány szerint, habár vannak eltérő források, melyek a tükör jelenlegi tartózkodási helyeként a Kashikodokoro Szentélyt jelölik meg.

Felhasznált irodalom:

Kunaichō: Genealogy of the Emperors of Japan – https://www.kunaicho.go.jp/e-about/genealogy/pdf/keizu-e.pdf

Conrad Totman: Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest

Vörös Erika: Japán vallástörténet (ELTE BTK Koreai Tanszék) – PDF Anyag, Kelet-Ázsia Vallásai és Kultúrája, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Kelet-Ázsia Tanulmányok Szak, Budapest, 2020.

Amaterasu. Shintō deity. In.: Encyclopӕdia Britannica – https://www.britannica.com/topic/Amaterasu

Mark Cartwright: Amaterasu. Published on 17 December 2012. In.: World History Encyclopedia – https://www.worldhistory.org/Amaterasu/

Kunaichō: The Ritual Ceremonies of the Imperial Palace – https://www.kunaicho.go.jp/e-about/kyuchu/saishi.html

Kenneth Pletcher: Ise Shrine. In.: Encyclopӕdia Britannica – https://www.britannica.com/topic/Ise-Shrine

Sebők Tünde: Kagura – Az istenek tánca. In.: Sűdi & Co., 2019. február 27. – https://sudy.co.hu/kagura-az-istenek-tanca/

Kazu Tabi: Szansu no Dzsingi – A három szent császári ereklye. In.: Hibiki Japanisztikai Folyóirat, 2020. 02. 20. – https://www.hibiki.hu/2020/02/20/szansu-no-dzsingi-a-harom-szent-csaszari-ereklye/

Varga Sándor: 40 fokkal tetőzött a hőség. Sosem volt még ilyen meleg júniusban. A fülöpházi homokbuckáknál jártunk. 2021. június 24. Időkép.hu. – https://www.idokep.hu/hirek/a-fulophazi-homokbuckaknal-jartunk-a-legnagyobb-forrosagban

Százhúsz éve nem volt ilyen meleg júniusban, új napi melegrekord. In.: Magyar Nemzet, 2021. június 25. Péntek 09:50. – https://magyarnemzet.hu/eletstilus/szazhusz-eve-nem-volt-ilyen-meleg-juniusban-uj-napi-melegrekord-9991223/

Iván András: 37,8 fok: megdőlt az országos napi melegrekord. 2021. június 23. – 19:12. Telex. – https://telex.hu/belfold/2021/06/23/hoseg-melegrekord-celsius-fok-meteorologiai-szolgalat

2021.02.01.2021.02.05.

Hokkaidói kalandozások

I. rész – Risiri

Írta és a fotókat készítette: Nagy Szilvia, 2021. 02. 01.

Elkövetkező úti beszámolóimmal Hokkaidó (北海道) vadregényes, magyar turisták számára jórészt ismeretlen szigetére hívom képzeletbeli kalandra a kedves Olvasót, mely során első utunk Risirire (利尻島, Rishiritō), egy szunnyadó vulkánszigetre vezet. A sziget minden évszakban látogatható, tavasszal és nyáron egyedülálló alpesi virágmezők tündökölnek, így a túrázás, sziklamászás, és városnézés is népszerű, télen pedig az extrém síelők egyik különleges célpontja.

Szapporóból éjszakai vonattal a hegyeken át érkeztünk Hokkaidó sziget északi csücskébe, Vakkanaiba. Hegymászással egybekötött bringatúrát terveztünk, így a kerékpárjainkat is hoztuk magunkkal. A térség arról nevezetes, hogy itt található a Szója-fok (Cape Sōya), Japán legészakibb pontja, ahonnan tiszta napokon Oroszország partjai (azaz a hányattatott sorsú Szahalin-szigetek) is feltűnnek a horizonton. A Szója-fok a népszerű „Japán – hosszában” („Length of Japan”) útvonal kezdő- vagy kiindulópontja[1], mely túraút során a japán főszigetek legdélibb pontja, a Szata-fok és a Szója-fok között tekernek, gyalogolnak vagy éppen motoroznak a kalandos utazók több mint 3000 kilométert.

Vakkanai stratégiai központ volt a II. világháborúban, a mai napig vannak orosz lakói, orosz éttermet és utcanévtáblát is lehet találni, kedvelt kirándulóhely. Itt az éjszakát egy ingyenes kempingben töltöttük, mely nem ritkaság, több száz van belőlük Japánban – a leleményes utazók pedig egy Google térképre gyűjtötték őket. Az európai út- vagy erdőszéli vadkempingezéshez képest itt jár hozzá tengerparti vagy erdei kilátás, tűzrakóhely, mosogató, mosdó és esetenként zuhanyzó is. Személyzet nincs, csak kedves túratársak, jórészt a 60-on felüli, vagány nyugdíjas korosztályból, akiknek mindig lapul a hűtőtáskájában egy dobozos alkoholos ital ajándékba. Innen egy rövid kompúttal közelíthető meg a szárazföldtől 15 km-re fekvő Risiri-sziget.

A sziget neve a hokkaidói őslakosok, az ainuk nyelvék azt jelenti, hogy „magas sziget”, vagy „sziget nagy heggyel”[2]. A Japán-tenger északi részén keltünk át, a hatalmas hullámok és süvítő szél ellenére a fedélzeten vártuk, hogy előbukkanjon a pára mögül a Risiri-hegy (Risiri-zan 利尻山), másik – a Fudzsi-szan-hoz hasonló kúp alakja miatt kapott – nevén Risirifudzsi, Risiri-sziget 1721 méter magas vulkanikus hegye, egyike Japán 100 híres hegyének. Hokkaidói léptékben igazi hőség volt, már reggel is 20 fokot mutatott a hőmérő. Ez volt az első utam japán kompon, ami tartogatott meglepetéseket. Mint sok más helyen Japánban, belépés után cipőmentes, padlószőnyeges termek vannak, ahol lehet pihenni, aludni, számos automata van minden földi jóval, sőt a hosszabb utakon fürdőt is élvezhetünk.

Risiri-szigeten két város van, Risiri (利尻町, Rishiri-chō) és Risirifudzsi (利尻富士町, Rishirifuji-chō). A szigetet a part közelében futó egyetlen 60 kilométeres út öleli körbe, a Risiri Fantastic Road, és van egy repterük is. A sziget ca. 5000 főt számláló helyi lakossága halászatból és turizmusból él, bár sajnálatos módon itt is megfigyelhető a japán vidékre oly jellemző drasztikus elnéptelenedés. Busszal, kocsival és helyi taxival is felfedezhető a számtalan látnivaló. Hokkaidó hegyeivel ellentétben itt nincsenek medvék, tehát nem kell különösen figyelni a medvebiztosságra túrázás és kempingezés közben. A sziget írásos történelmében ismert viszont két kalandor jószág, akik mintegy 20 kilométert úsztak, mígnem kikötöttek Risiri-sziget partján, az egyik pontosan 1912-ben, a másik – szerencsénkre – csak ottjártunk után egy évvel, 2018-ban. Szórakoztató japán szokás, hogy sziklákat neveznek el formájuk alapján, itt a kikötő előterében a Gorilla-hegy fekszik, a parton körben tábla és természetesen fotópont jelzi az „Alvó medve” vagy az „Emberi arc” sziklákat. A komptól elkerekeztünk a közeli kempingbe, ahol felvertük a sátrat és már indultunk is a túrára. A kemping tulajdonosa beregisztrált minden hegyre-indulót, a mi fél tizenegyes indulásunkra csak mosolyogva rázta a fejét. A japán túrázók többsége ugyanis hajnalban indul, sőt sokszor még az éj leple alatt, hogy a hegytetőről napfelkeltét láthassanak, ebédre leérve egy forró fürdőben pihentessék meg végtagjaikat és ebédeljenek egy jót. Persze ez cseppet sem szegte kedvünket, mivel tudtuk, hogy hét óránk van még napnyugtáig.

A hegycsúcsra vezető túrautat 10 állomásra osztották, a felfelé vezető ösvény körül embermagasságú bozótot alkot a „medve bambusz” (sasa)[3], eltévedni szinte lehetetlen. Az egyes megállókat tábla jelzi, itt le tudunk ülni, beszélgethetünk a túratársakkal, felfrissülhetünk, gyönyörködhetünk a tájban. Hatalmas fák közt, sűrű erdőben indultunk és hamarosan elérkeztünk egy iható vizű hegyi forráshoz, ahol feltöltekeztünk a túrára. A hegyeken Japánban általában nincs (iható) víz, vagy épp a halálos betegséget okozó Echinococcus parazitával fertőzött, így ajánlott 1-2 napra való vizet magunkkal vinnünk. Igazi dzsungelben éreztük magunkat, madarak, mókusok futkároztak körülöttünk, meg-meg álltak pislogva. A fák aztán cserjékre váltottak, egyre meredekebben ívelt felfelé az út, tikkasztó volt a hőség (25 fok felett), egyre kevesebb árnyék volt. Egy-egy állomás elérésekor örömöt és megkönnyebbülést éreztünk, hogy megint eggyel feljebb jutottunk!
Aztán egy váratlan pillanatban elénk tárult Risiri-zan teljes valójában és elállt a lélegzetünk, csak álltunk és néztük percekig. Különös szerencsénk volt a tiszta idővel, mivel a magas hegyek csúcsai szeretnek felhőbe burkolódzni. Meglepődtünk, hogy ezen a forró augusztusi napon, még mindig látható volt a tél nyoma egy keskeny hófolt személyében. A hátunk mögött eközben kirajzolódott a kikötő és a sziget északi partvonala, és megjelentek az első felhők is. A magas hegyeken rendkívül gyorsan változik az időjárás, így szedtük a lábunkat felfelé. A csúcshoz közeledve a bokrokat fűfélék és alpesi virágok váltották fel, a talaj is apró, morzsalékos kavicsossá vált, a felhők fölé emelkedtünk. Egyre nagyobb csend és béke honolt, erősödött a szél.

Az ösvény igen keskeny, egyszemélyes, így ha előzni szeretnénk, az egyikünknek félre kell húzódni, ami kiváló alkalom a beszélgetésre. Így történt, hogy mikor elhaladtunk két idős úr mellett, akik büszkén kurjantották, hogy „Mi apa és fia vagyunk, én 70, ő meg 90 éves!”. Csodálkozva gratuláltunk, majd újabb izzasztó méterek és állomások után, feltűnt a csúcs közelében lévő szentély. Számos hegy tetején találunk szentélyt és/vagy menedékházat, ahol tiszteletet adhat, illetve megpihenhet az utazó.
Pár perccel később meg is érkeztünk a szentélyhez, ahol egy kissé megolvadt, de annál nagyobb becsben tartott Snickers csokival tisztelegtünk az isteneknek. A fantasztikus kilátást és a csúcs elérését egy jó hideg, azaz kellemesen langyos Sapporo lager sörrel ünnepeltünk.

A konkrét 1721 méteres csúcspontot még egy pár perces kötéltánc jellegű sétával értük el, egy még keskenyebb ösvényen, alattunk a mélység, a fodrozódó felhőtenger, a háttérben pedig a napsütésben ragyogó Japán-tenger. Földöntúli érzés volt! A szél igen erősen fújt, az idő hűvösebb lett, a felhők is egyre inkább közeledtek nyugatról, így pár (jó pár) fotó elkészítése után visszaindultunk.
A kilátás elképesztő volt még mindig, bármerre is fordítottuk a fejünket.

A leereszkedést könnyebbnek éreztük, viszont a japán nyugdíjas túratársaktól ellesett módszerrel, óvatos pingvin módjára érdemes haladni, hogy az izomlázat és a sérülést elkerüljük. Izomlázra viszont az onszen (japán termálfürdő) a legjobb gyógyír. Teljesen egyedül voltunk már a hegyen, az utolsó lefelé haladó már órákkal korábban elköszönt.
A hegy lábánál az erdőben ért minket az alkonyat, misztikus volt, ahogy a pára megállt a fák közt, az éjjeli neszek eredetét borsózó háttal találgattuk. Elidőztünk majd egy órát, és amint visszaértünk a kempingbe, leszakadt az égi áldás, csak esett és esett a nyári eső, egészen reggelig.

A második napon egy kiadós reggeli után, ellátogattunk az onszenbe, ami életre is keltett minket. Innen egyedül folytattam az utat. A kikötőből egy könnyű, de meredek sétával elérhető a 100 méter magas Gorilla-hegy és a tetején a Pesi-kilátó (ペシ岬頂上). Találtam itt szamuráj síremléket, időkapszulát, világítótornyot, és egy táblát, amely megmutatja a négy égtáj felől fújó, 16 féle szél nevét[4] a helyiek szóhasználatában. A nap felragyogott, s csodálatos kilátás nyílt a kikötőre, a völgyhídra és a kompra, ami épp indult vissza Vakkanaiba. Ezután a sziget déli része felé vettem az irányt a bringámmal. Párás, langyos idő volt, gyér autóforgalommal. Magával ragadott a tengerparti halászfalvak hangulata, a házak türkizkék teteje, a szépen sorjában tárolt halászati eszközök, a száradó hínárok, az útszéli, enyésző csónakok, a tenger felől szálló illatok. Utamat a jól ismert automaták kísérték, megálltam a szentélyeknél is áldást kérni további utamra. Mintegy 30 kilométert tekertem békésen a sziget peremén, balra kilátással a tengerre, jobbra pedig kilátással a felhőbe burkolódzó Risirizan-ra.

Délen a Numaujra-kilátópontnál terveztem éjszakázni, itt már nagyobb forgalom volt, ami a hegyet – illetve néha a bringámat – fotózó japán turistákat illeti. A hely arról nevezetes, hogy Hokkaidó legnépszerűbb édességmárkájának, a Shiroi Koibito-nak dobozát díszítő kép[5] itt készült, illetve még az előző császár és felesége is ellátogatott ide[6]. A lemenő nap fényében elő-előbukkant a hegy, a felhők szorosan hozzásimulva szaladtak tovább és tovább. Miközben csodáltam a lemenő nap fényeit, a sátorverés csak váratott magára. Mikor már majdnem besötétedett, véres harcot kellett vívnom a könyörtelen, vad szúnyogokkal, akik elől végül beugrottam a fénysebességgel felvert sátramba. A vérző csípéseket befújtam a minden rovart-bogarat elriasztó hokkaidói gyógynövényes sprével, utólag. (Ezt a rovarírtót azóta használjuk, valóban mindent elriaszt, csak időben kell használni.) Az izgalmak hatására a vacsora (onigiri, szőlő, főtt kukorica, burgonya chips) mellé elfogyasztottam a holnapra tartogatott Sapporo sört is, fájdalomcsillapításképp.

Másnap hajnalban 4 órakor keltem, ilyen korai a nyári hokkaidó napfelkelte. Első pillantásom a szürreálisan rózsaszín égre esett, második a hegyre, ami előbújt felhő köntöséből… A reggeli onigiri, és egy sátor elpakolós time-lapse videó alatt gyönyörködtem a pillanatról pillanatra változó, felkelő napsugarakban fürdő Risiri-zanban. Lassacskán aztán elindultam a közelben lévő, mocsaras természetvédelmi területre, ahol a japán művészetekből jól ismert látványt ígérte a térkép. Az információs pult és a vásáros bódék még zárva voltak (pedig árultak „medve bambusz”-ból készült teás fagyit (Kumazasa soft cream) – kumazasza-t készítenek Japán magas hegyeiben, mely eredetileg gyógytea volt), sehol senki, ami nem meglepő, mivel még reggel 6 óra sem volt. Az út egy kis ösvényig vezetett, ahol eljutottam az Otatomari-tóig (オタトマリ沼), s itt szerencsémre megpillanthattam Risiri-zan tükörképét a víztükörben, és magát a hegyet, olyan volt, mint egy élő műalkotás. Pár perccel később aztán Risiri-zan már újra fel is öltötte ködruháját.

A sziget nyugati partján tekertem vissza a kikötőbe, ahol még 30 kilométeren át szívhattam magamba a sziget bódító illatait, a sós tengeri szellőt, a benne lengedező száradó halak és hínárok táncát, a velük bogarászó helyiek széles mosolyait, a tündöklő virágokat és lepkéket. A parton árulják a friss halat és helyi termékeket, itt természeten kóstolni is lehet, emellett gyerekekkel látogatható a Rishiri Choritsu Múzeum, ahol bemutatják a sziget történetét és a tenger élővilágát. Meg-megállítottam a bringát és lemásztam a tengerhez, a fekete csipkézett sziklák lávaként törtek fel annak idején[7]. Ma a cserfes sirályok és a hangosan károgó varjak voltak az útitársaim. Szembe találtam magam egy forrással is, ahol frissítettem szomjam és feltöltekeztem a selymes ízű, hegyi forrásvízből. Ahogy haladtam előre, egyszer csak felbukkant egy piros szentélyt, ami egy sziklán állt, kint a tengeren.

Kita-no-Icukusima Bentengu szentély
A legenda szerint réges-rég, egy nagy viharban, a partközeli sziklákon hajótörést szenvedett tengerészeket mentett meg maga Benzaiten isten (a Hét Szerencseisten egyike), akinek ezért köszönetképp egy szentélyt emeltek. A sziklát, melyet a szentély áll, Rjudzsin-no-Iva, azaz Sárkánykirály-kőnek is nevezik[8].

A sziget egyik fő terméke a kombu 昆布, azaz a tengeri hínár, mely a japán konyha egyik fontos umami-ízt adó alapanyaga. A legjobb éttermeknek szállítanak, a Risiri kombu egész japán szerte híres.

Risiri továbbá híres még tengeri-sünből készült ételeiről, melyet ott helyben fognak ki a tengerből, akár csak pár méterre az asztalodtól, ez igazi különlegességnek számít. Augusztus 11-én meg is ünneplik a helyi specialitást a Tengerisün fesztivállal, mely során tengerisün-evő versenyt is tartanak. A versenyzőknek természetesen a szúrós páncél nélkül kell elfogyasztaniuk a sünöket.

Risiri faluban színes dekorációk fogadtak – augusztus mondhatni a fesztiválok hónapja, számos macurit tartanak ugyanis ekkor, a már említett Tengerisün-fesztivál mellett e hónapban kerül megrendezésre a Hokkaidó-fesztivál, a Risiri „Úszósziget” Fesztivál, a Risirin Feszivál, a Gyermek Bonodori Fesztivál.
Visszakanyarodtam a kikötőbe, felpattantam a kompra és egy Sapporo sörrel búcsút intettem Risiri szigetének, de nem örökre.

Tartsatok velem a következő alkalommal is, amikor „a nyílt tengeri szigetre”, Rebuntó-ra kalauzollak benneteket!

Hasznos linkek és felhasznált források:
https://www.rishiri-plus.jp/
http://www.town.rishiri.hokkaido.jp/rishiri/
https://www.env.go.jp/en/nature/nps/park/rishiri/guide/view.html
https://www.japan-guide.com/e/e6876.html#otatomari

[1] Ezen túra folyamán Hokkaidó szigetén 1014 km-t tesznek meg északról dél felé, vagy déltől észak felé haladva.
[2] 利尻島 [Rishiri Island]. Nihon Daihyakka Zensho (Nipponika) (in Japanese). Tokyo: Shogakukan. 2013. OCLC 153301537. Archived from the original on 2007-08-25. Retrieved 2013-09-06.
[3] http://www.onlineplantguide.com/Plant-Details/2457/
[4] https://www.town.rishirifuji.hokkaido.jp/rishirifuji/1158.htm
[5] https://www.ana.co.jp/en/us/japan-travel-planner/northern-hokkaido-01/course01/
[6] This place has also been dubbed “Shiroi Koibito Hill.” Anyone who proposes here will receive a “Proposal Certificate” (Married Persons OK) https://hokkaido-labo.com/en/rishiri-island-3285
[7] Located on the southernmost tip of Rishiri Island, Senhoshi Misaki Park is filled with an assortment of strange rocks and boulders. These were formed by lava flow from Mount Senhoshi-pon. https://hokkaido-labo.com/en/rishiri-island-3285
[8] https://soya-stay.jp/rishiri/32-2/

2020.12.28.2021.06.30.

Tosigamit várva…

Osógacu és Kosógacu – A japán Újév és Kis-Újév

Írta: Varga Lilla, 2020. 12. 28.

Mondhatni, hogy ami nálunk a Karácsony, mely a családról, meghitt együttlétről szól, és mely időszakban kilépve a dolgos mindennapokból, hagyományosan időt szánunk a számvetésre és elmélyülésre, nos mindez a japánok számára az Újévet jelenti.
Az Újév Napját január 1-ként, a japánok 1873 óta (Meidzsi restaurációt követő ötödik év) ünneplik, mióta is bevezették a Gergely-naptárat.
A Gandzsicu元日, maga az Újév Napja nemzeti ünnep, de az újévet ünneplő időszak, a Macu-no-ucsi松の内 hagyományosan dec. 13-al kezdődik, és tartománytól függően január 7-ig (Kanto), ill. 15-ig (Kanszai) tart [1], évet záró és új évet köszöntő hagyományokat is magába foglalva.

Ez utóbbi dátum a „japán Kis-Újév”, Kosógacu小正月 napja, mely nem hivatalos ünnep, és régen az év első teliholdjakor ünnepelték (a holdnaptár első havának 15. napján), ami a Gergely-naptár szerint valamikor február közepére esik. Napjainkban azonban a Kosógacut január 15-én kezdték ünnepelni. Ekkor veszik le, és égetik el az újévi dekorációkat, összefoglaló nevükön az osógacu-kazari-t お正月飾り(kadomacut 門松, simekazarit 注連飾り, kagami-mocsit 鏡餅 ) – ez a dondo-jakiどんど焼きszertartás. Régi irodalmi művekben, a Tosza nikkiben, vagy a Makura-no-Szosiban (Párnakönyv) olvasható, hogy a Kosógacu napján szokás volt azukigajut小豆粥 fogyasztani (rizskását azuki babbal), melynek vörös színére a termékenység és egészséges élet szimbólumaként tekintettek.

Míg az Osógacura inkább az istenekhez, Tosigamihoz köthető szokások és rituálék jellemzők, addig a Kosógacu idején az otthonhoz köthető munkákért mondtak köszönetet, például a háziasszonyok kemény munkájáért, a háztartás fenntartásáért. (Ezért a Kosógacut szokás Nők Újévének, Onna-sógacuként is emlegetni.)[2]

Osógacu-kazari – a hagyományos újévi dekorációk története

Osógacu-kazari összefoglaló neve tehát a tradicionális újévi díszítéseknek, melyek hárman a fent említett kadomacu, simekazari és a kagami-mocsi. Az osógacu-kazariról a legrégebbi feljegyzések a Heian korból, 794-1185-ből származnak.

A Kadomacut 門松 párban, hagyományosan december 13. és január 7. között helyezik el a ház előtt, hogy üdvözöljék Tosigamit, az Év Istenét, aki elhozza az új évet. (Tosigami egyéb elnevezései: Ótosi-no-gami, Nigihajahi-no-mikoto. Szuszanoo isten és Kamu’ó-icsi-hime gyermeke.)
A ház lakói kadomacuval jelzik Tosigaminak, hogy szeretnék tisztelettel megvendégelni. Hogy a kadomacut miből készítik (fenyőből, bambuszból, vagy ume-fából (szilvafa)), régiónként változik, de mindenütt a hosszú élet, jó-lét, állhatatosság szimbólumát jelenti. A karácsonyfa térhódításával a kadomacut egyre inkább hajlamosak a családok később, december 26. körül kitenni.

A Simekazari注連飾りszintén az újév tradicionális dísze, melyet az ajtóra akasztanak, és ugyancsak Tosigami fogadását hivatott szolgálni. A szalmakötélből régiónként eltérő formában font koszorút sokféleképp díszítik, és minden díszítési formának megvan a maga jelentése. Keserű naranccsal, daidaial橙 például azért díszítenek szívesen, mert a gyümölcs a hosszú életet szimbolizálja – mivel egy termés akár 2-3 évig is képes a fán maradni.

A Kagami-mocsi, egyfajta újévi ünnepi „dísz-mocsi”, melyet gyakorta díszítenek ugyancsak daidai gyümölccsel. A „kagami” elnevezés a „három császári ereklye” közül a tükörre utal.
Miután Tosigami figyelmét felkelti az ajtó mellé kitett kadomacu, és biztonsággal átlép a simekazarival díszített ajtó küszöbén, beköltözik Újév Napján a kagami-mocsiba, és míg ott tartózkodik, megtölti azt erejével. [3] Osógacu utolsó napjain megtörik (ált. 11-én [4]) és elfogyasztják a kagami-mocsit. Ezt a rituálét hívják kagami-birakinak鏡開き– így a kagami-mocsi segítségével maguk a ház lakói is erővel és energiával töltődnek fel a következő évre.

Mocsicuki 餅つき:

A speciális, rövidszemű rizsfajtát, a mocsigometもち米, egy éjszakán át áztatják vízben, majd másnap megfőzik, és egy uszu臼 nevű fa- vagy kőedényben a rizsmasszát „készre verik” egy kalapács-szerű eszközzel, a kinevel杵 – ez a mocsicuki-eljárás. A püfölése közben levegő jut a masszába, így nyeri el azt az állagot, mely jól formázható.

Forrás:
https://sushisei.hu/blog/blog/japan-edessegek-a-mochi
https://www.japan.travel/en/sg/story/chewy-and-heart-warming-meaning-new-years-mochi-rice-cake/

Az Újévhez köthetően számos egyéb hagyomány is él. A gyermekek az Osógacu folyamán például otosidamat お年玉, kisebb pénzösszeget kapnak, a felnőttek számára pedig a munkában tartott hosszabb szünet jelenti az ajándékot. Ekkor gyűlik össze a család, találkoznak a barátok, rokonok, sokan a szülővárosukba utaznak, és ott töltenek el pár napot pihenéssel.

Az újévi szokásokhoz tartozik az év első szentélylátogatása, a hacumóde初詣 – ezért december 31-én éjfél körül, mikor minden buddhista templomban 108-szor megkongatják a templomok harangjait, főleg a nagyobb szentélyek és templomok általában zsúfolásig megtelnek.
A szentélylátogatók megkongatják az imaharangot, (szokástól függően érmét dobnak a gyűjtőbe), kétszer meghajolnak, kétszer tapsolnak – mindezeket azért, hogy felébresszék a kamit, aki így meghallja az új évért elmondott imát. A szentélylátogatáshoz tartozó szokás még, hogy omamoritお守り, szerencsét hozó, védő amulettet vesznek – az omamori egy kis szövettasak, melyben papírból, fémből, fából, vagy anyagból készült apró tárgy van, melyre valamilyen szent szöveget írtak fel. Az omamori adott színe jelzi, hogy milyen szerencsét tartalmaz (pl. gazdagságra, szerelemre vagy egészségre vonatkozót). Az omamori mellett omikudzsit おみくじ is szokás venni, melyre az adott év szerencséje van felírva – abban az esetben, ha balszerencsét tartalmaz a kis papírcsík, akkor azt a szentélynél vagy templomnál egy faághoz lehet kötni, és a szent helyen magunk mögött hagyott balszerencse a hiedelem szerint így elkerüli az embert.

Az Újév első köszöntése hagyományosan:
Akemasite omedetó gozaimaszu!
明けましておめでとうございます!

„Az Újév ünneplése a nagy kastélyban”, Utagava Tojokuni, 1791.

Forrás:
– http://kansai-odyssey.com/o-shogatsu-kazari-japanese-new-years-decorations/
– https://livejapan.com/en/article-a0000767/
– https://www.japantimes.co.jp/culture/2014/01/01/general/lucky-food-charming-decorations-visiting-deities-welcoming-the-new-year-with-history-tradition/
– https://dailyfoodporn.wordpress.com/2011/01/14/okayu-for-the-woman-new-year/

[1] http://kansai-odyssey.com/o-shogatsu-kazari-japanese-new-years-decorations/

[2] https://www.japantimes.co.jp/culture/2014/01/01/general/lucky-food-charming-decorations-visiting-deities-welcoming-the-new-year-with-history-tradition/

[3] https://japanese-wiki-corpus.github.io/culture/Koshogatsu.html

[4] http://kansai-odyssey.com/o-shogatsu-kazari-japanese-new-years-decorations/

2020.09.07.2021.02.19.

Egy kavari-kabuto sisak és a Csikubu-sima története

Varga Lilla, 2020. 09. 07.

A 16. századot a felemelkedni vágyó hadurak folyamatos háborúskodása jellemezte, ennek okán pedig a fegyverekkel, páncélzatokkal kapcsolatos fémművesség is aranykorát élte. A kavari-kabuto jellegű sisakok rendkívül feltűnő jellege azt a célt szolgálta, hogy viselője kitűnjön a tömegből, és felismerhető legyen. A magas rangú szamurájok körében népszerű volt, mert így tetteiket a többi katona rögtön a személyükhöz is tudta kötni.

A kavari-kabuto sisakok mintázatát természeti formák és figurák, mitológiai elemek, és legendák után formálták. A harcos által választott motívum és forma jelentéssel is szolgált az ellenfelei számára.

A Csikubusima című nó dráma és a „nyulas sisak” története

A nó dráma története röviden a következő; Daigo császár küldötte a Biva tóhoz ment, a Csikubu-sima szigetre, hogy Benzaiten (Benten) szentélyében imádkozzon. A küldöttet, és egy fiatal nőt, akivel a férfi a parton találkozott, egy öreg halász vitte be a szigethez egy apró csónakon. Miközben a csónak halkan surrant a vízen, a két utas élvezhette a tavaszi táj csöndes szépségét. A küldött, egy gyönyörű verset mondott a hölgynek;

„A zöld fák visszatükröződnek a tó tükrén, hogy apró halak játszhassanak a lombok közt; a hold a tó alá merül, a holdon lakó nyúl pedig a hullámok közt cikáz.”

Idézet: Tyler, Royall. „Buddhism in Noh.” Japanese Journal of Religious Studies, vol. 14, no. 1, 1987, pp. 19–52. JSTOR, www.jstor/stable/30234528, URL: https://www.metmuseum.org/art/collection/search/22098, ford. Varga Lilla

Az öreg halász a szentélyhez vezette a küldöttet, a hölgy pedig követte őket. A küldött nagyon elcsodálkozott ezen, mivel úgy tudta, hogy a szigetre nő nem léphet, azonban a másik kettő megcáfolta őt. Elmesélték a küldöttnek a sziget történetét, és mivel hogy Benzaiten, a szentély istensége a nőiesség megtestesítője is, a nőknek bizony nem tilos a szigetre lépniük. A történet végén aztán kiderül, hogy a hölgy valójában egy hajadon az égi világból, az öreg halász pedig a Biva tó szelleme.

A kavari-kabuto ezt a történetet őrzi; a sisakot díszítő nyúl és a hullám motívumok kettőse a versre utal, a Biva tó hullámai közt cikázó nyúl jelképezi a Csikubu-sima történetét. A sisakot viselő szamuráj művelt ellenfele, mikor meglátta ezt a kavari-kabutót, felismerte a jelképet, és tudta, hogy a harc folyamán, viselőjének ereje mellett, éles eszével is számolnia kell.

A nyúl és a hullám díszítette kavari-kabuto.

Forrás:
https://www.the-noh.com/en/plays/data/program_027.html
https://www.metmuseum.org/art/collection/search/22098
http://en.biwako-visitors.jp/gobiwako/explore/chikubu-island-chikubushima/

2020.02.27.2020.07.16.

Japán legendás kardjai – Kogitsune-maru

Kazu Tabi, 2020. 02. 27.

Sanjõ Munechika [Szandzsó Munecsika], korának egyik leghíresebb kardkovácsa volt. Az ő keze munkája volt többek között az Ima no Tsurugi, az Iwatooshi és nem utolsósorban a Mikazuki Munechika, ám talán a legtöbb rejtély által övezett kardjának a története egy Nõ színdarabban, a Kokajiban [Kokadzsi], maradt fenn, ami így szól:

A 66. uralkodó, Ichijō [Icsidzsó] császár egy álmot látott, amelyben a nevezetes kardkovács, Sanjô Munechika, egy kardot készít neki. Elküldte hát hozzá a szolgáját, Tachibana no Michinarit a megbízással. Miután megtalálta, közölte vele, hogy a császár személyesen választotta ki őt, hogy egy különleges kardot készítsen neki. Munechika nagy gondban volt, mivel éppen nem volt megfelelő segédje, akivel vállalkozhatott volna erre a megtisztelő, ugyanakkor kényes feladatra, ám a küldöttet ez nem érdekelte.
– Ha nincs, akkor keress! – közölte és távozott.
Munechika nem szállhatott szembe a császár akaratával, ezért kétségbeesésében elment a Fushimi Inari szentélybe, hogy isteni segítségért imádkozzon Inari Ōkamihoz, aki többek között a kovácsok védelmezője is.

A nap már lenyugvóban volt, mikor elérkezett az ezer toriik útjához, ami a szentélyhez vezet. A cinóber kapuk alagútját vérszínűre festették a hanyatló napsugarak, s ekkor a vörös fényben egy fiút látott feltűnni.

– Te vagy Sanjô Kokaji Munechika? – kérdezte a férfit.
– Ki vagy és honnan tudod a nevem?
– Nem fontos – válaszolt a fiú. – Tudom, hogy aggódsz, mert a császár egy kardot kért tőled és neked nincs megfelelő segéded. Nos, nyugodj meg, miután elvégezted a szükséges megtisztulási szertartásokat, ott leszek és segítek neked – azzal eltűnt a lebukó sugarakkal.

Másnap Munechika elvégezte a rituális mosakodást, fehérbe öltözött, mint a szertartást végző sintó pap, majd nekiláttak a szent kötelekkel megtisztítani az eszközöket. Mialatt a kovács imádkozott, felbukkant egy fehér róka, és Munechika rádöbbent, hogy maga Inari istenség küldött neki segítséget.

Munechika és a kitsune, Ogata Gekko, 1873.

A róka átváltozott a fiúvá, és nekiálltak a munkának. Isteni segédje egyetlen szó nélkül is tudta, miként dolgozzon legjobban a mester keze alá, milyen erővel üssön a kalapáccsal, és mikor a penge elkészült, Munechika tudta, hogy remekművet alkottak. Az előlapjára a Kokaji Munechika nevet véste, vagyis, hogy ő kovácsolta, a hátlapjára pedig azt, hogy Kogitsune, ami a fiút jelentette, azaz a kitsunét, a rókát, Inari istenség küldöttét, aki segített neki. Alig fejezte be a vésést, segédje eltűnt, ő pedig másnap büszkén adta át a császári követnek a Kogitsune-marunak elnevezett tachit [tacsi].[1]

Sajnálatos módon semmilyen történeti feljegyzés nem maradt fenn erről a legendáról a színdarabon kívül, viszont az tény, hogy a kard készítését az Eien-korszakra[2] datálják, ami 987-988-ig tartott és beleesett Ichijō császár uralkodási idejébe (986-1011). A legkorábbi írásos emlék, ami említi a Kogitsu-marut, a késő Heian-korból való (1100-as évek), és a tachit a nemes Kujō [Kudzsó] család kincseként nevezi.

Van egy legenda, miszerint 909-ben Kyoto még mindig szenvedett Sugawara no Michizane [Szugavara no Micsizane] átkától. Néha heves viharok zúdultak a városra áradásokat okozva, de a legfélelmetesebbek és legveszélyesebbek a váratlanul lecsapó villámok voltak. Ebben az évben egy fehér róka bukkant fel a semmiből, és egy kardot adott át a Kujō klánnak, akik nagyra becsült kincsként őrizték a csodás tachit, melynek neve Kogitsune-maru volt, és bűvös ereje képes volt elűzni a vihart.

Az elkövetkező néhány évszázadban elég zavaros kijelentések voltak a kard birtokosairól, és az sem világos, hogy öröklés útján került-e a Fujiwarák birtokába, illetve utána miként kerül újra vissza a Kujō családba. Mindenesetre a családi krónikában van egy érdekes feljegyzés. 1370-ben történt, hogy a klán egyik tagja, Kujō Tsunenori [Kudzsó Cunenori], az akkori kormányzó, egyik sétája közben hirtelen vihar támadt és az égen villámok kezdtek cikázni.

Tsunemori előrántotta a Kogitsune-marut a hüvelyéből és az ég felé vágott vele, majd hadonászni kezdett, hogy elűzze a fellegeket. Ekkor egy villám lecsapott, egyenesen a kardba. Hogy igaz-e, ma már lehetetlen eldönteni, mindenesetre a régens életben maradt, viszont elképzelhető, hogy a kard nem élte túl a kalandot és megsemmisült.

Ezután az eset után sokáig nem hallani erről a nagyszerű pengéről, ám mikor Tokugawa Yoshimune [Tokugava Josimune] shōgun lesz (1716 – 1745), egy kard bukkan fel a Kasuga-szentélyben, amiről azt hiszik, hogy a Kogitsune-maru, ám nagy valószínűséggel egy Kage-kard, azaz Árnyékkard. A régi időkben gyakran előfordult, hogy a kovácsmester bizonyos megbízások esetében nem egy, hanem kettő kardot kovácsolt, esetleg többet is. Ennek az ún. árnyékkardnak a kovácsolását kageuchi-nak nevezték. A legtökéletesebbet kapta a megrendelő, ezt látta el aztán a mester a kézjegyével, a másikat soha nem írta alá.

Kuze Shigeyuki [Kuze Sigejuki], aki hivatalnok volt a Tokugawa shogunátus idejében, vizsgálatot indított a karddal kapcsolatosan. A vizsgálatból az derült ki, hogy 2 shaku és 2 bu hosszú (kb. 61,2 cm), és két véset van benne, az egyik Munechika neve, a másik furcsa módon „Kogitsune-maru kage”, ami miatt erősen megkérdőjelezhető, hogy a Kogitsune-maru lenne, ugyanakkor szokatlan a „kage” jelölés ellenére az aláírás. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy több szentélynek is a birtokában van az állítólagos Kogitsune-maru, de ezeknek a mérete kizárja a hitelességet. Van még az öreg Isonokami-szentélyben [Iszonokami], Narában is egy tachi, amit lezárva tartanak egy szekrényben, de sajnálatos módon nem engedélyezik a kard vizsgálatát, így a hír ellenőrizhetetlen.

Gyakorlatilag semmilyen adat nincs, hogy a kard létezik-e még és hol őrzik, de talán éppen ettől maradt meg a titokzatosság, ami születését övezi.

[1] A katana mellett egy kicsit más stílusú, de hasonlóan fontos kard volt. A katanával ellentétben a tachi vágó éle lefelé van.

[2] A „nengo” egy japán időszámítási rendszer, a korszakok nevei szerint, a korszak kezdete óta eltelt évek számát jelenti. Az egyik ilyen korszak az Eien, 987-988.

Felhasznált irodalom:

Kokaji (The Swordsmith): http://www.the-noh.com/en/plays/data/program_037.html
Kogitsunemaru
Inari Ókami

Képek:

Fushimi Inari szentély
Munechika és a kitsune
Tachi
Kujó család címere
Isonokami szentély

2020.02.27.2020.07.16.

Észak ösvényein II. – Nikkó

Varga Lilla, 2020. 02. 27.

Nikkó, japánul 日光市, annyit tesz, a fény városa.

Három hatalmas hegy zárja közre, mely hegycsúcsokat mind a sintó, mind a buddhizmus szent helynek tart. A három hegyet jelképezi a Rinnódzsi főtemplomának, a Szanbucudonak három, óriás, aranyozott fa Buddha szobra.

Úgy tartják, a Három Buddha Termének szobrai a hegyek kamijainak (isteneinek) manifesztációi. A város történetének jelentős alakja volt Sódó buddhista szerzetes, aki megalapította a Rinnódzsi templomot, és a hegyek isteneinek ajánlotta a Futaraszan szentélyt (i.u. 782). Futaraszan a Nantai hegy (2484 m) egyik alternatív elnevezése is, mivel ő a legszembetűnőbb a három hegy közül. (A másik két hegy a Njoho és a Taro.)

A Futaraszan, a Rinnódzsi és a később (17. szd.) melléjük épült Tósógú szentély 1999 óta az UNESCO Világörökség részét képezik.

A Nikkó Nemzeti Park számos hegyet, völgyet, tavat, vízesést tartogat a látogatóknak. Itt lehet megcsodálni például Japán három legmagasabb vízeséseinek egyikét, a Kegon vízesést (97 m), vagy az 1269 méteren fekvő Csúzendzsi tavat, és többek közt a Kinugava Kavadzsi meleg vizű forrást is.

A legenda szerint mikor Sódó szerzetes a Nantai csúcs felé vezető útján nem tudott átkelni a gyors folyású Daija folyón, letérdelt imádkozni és segítségért folyamodott az istenekhez. Kérését meghallgatták, és két kígyót küldtek az égből, akik összefonódva hidat alkottak, így a szerzetes át tudott kelni a folyón. Ez a híd a Sinkjó, az Istenek Hídja, ami a Futaraszan szentély bejáratához vezet.

Ide látogatott hát el utazása harmincadik napján Basó, a hegyek, völgyek és folyamok szent földjére.
„… ma ennek a szent hegynek a ragyogása bevilágítja az egész eget, áldása betölti a világmindenséget, minden népnek békességes életet biztosít, s bölcs nyugalmat áraszt szerteszét.” Írja útinaplójában, megindultan a természet lehengerlő szépségétől.

Szorával, a társával felmásztak az Urami vízeséshez, a kristálytiszta vízzuhatag mellett az alábbi haikut írta, aminek sorait az egyik Basó emlékmű is őrzi Nikkóban.

„egyedül ülök
vízesés tövében –
böjt nyár idején”

Margóra:

Nikko –日光市
日光 – にっこう [nikkõ] – napfény
市 – し[shi] – város
Futarasan – 二荒山
Rinno-ji – 輪王寺

Az idézett haiku:
しばらくは滝にこもるや夏の初

Felhasznált irodalom:
Macuó Basó, Észak ösvényein, Egy 17. századi japán költő verses útinaplója, szerk. és ford.: Vihar Judit, Vince kiadó, Budapest, 2011.
日光:
http://nikko-travel.jp/fanti/attract/sightseeing.html#attract_sightseeing_23
https://www.japan-guide.com/e/e3800.html
https://www.wonderful-japan.com/en/nikko/
http://nikko-travel.jp/assets/files/english/nikko_historical_walking_map.pdf

Képek:
Nikkó
Három Buddha Terme
Futarasan szentély
Rinno-ji
Shinkyó, az Istenek hídja
Nantai csúcs és Csúzendzsi tó
Bashó emlékmű

2020.02.20.2020.07.16.

Szansu no Dzsingi – A három szent császári ereklye

Kazu Tabi, 2020. 02. 20.

Japán első istenpárjának, Izanaginak és Izanaminak sokadik gyermekei, Ama Teraszu Opo Mi Kami (továbbiakban Amateraszu) a Mennyei Napistennő, Cuku Jomi no Mikoto a Holdisten, és a Viharisten, Take Paja Szusza no wo no Mikoto (továbbiakban Szuszano), aki rosszindulatú és erőszakos természetű volt. Egyszer, egy versengés közepette úgy érezte, végre legyőzte nővérét, és e felett érzett mámoros jókedvében először tönkretette Amateraszu rizsföldjeinek árkait, majd pedig bemocskolta a termet is, ahol az istennő az első termést elfogyasztotta. Amateraszu megpróbálta szelíden lecsillapítani öccsét, ám az egyre féktelenebbé vált, és mikor nővére bement a szent szövőházba – ahol az istenek ruháit szőtték –, a megvadult Viharisten egy nagy lyukat ütött a tetőn, és azon keresztül egy megnyúzott pónit dobott be a házba. Az égi szövőnő rémülten ugrott fel, de olyan szerencsétlenül, hogy a vetélő belefúródott a testébe és meghalt. A napistennő bemenekült az Égi sziklabarlangba, és amint annak ajtaját magára zárta, a világ sötétbe borult.

Az istenek összegyűltek, hogy megoldást találjanak, ám még az sem segített, hogy isteni kakasokat kukorékoltattak a barlang előtt. Amateraszu nem jött elő. Ezért aztán, megbízták az Égi kovácsot egy fémtükör elkészítésével, egy istennőtől pedig rendkívül hosszú füzért kértek drága, görbe ékkövekből (feltételezhetően jáde). Miután elkészültek a tárgyak, az Égi tüzes hegyről hoztak egy szép fát, aminek az ágaira akasztották a láncot és a tükröt, egyéb áldozati tárgyakkal együtt. A felékesített faágat felállították a barlang kijáratának közelében, a hajnal istennője pedig táncolni kezdett. Révületbe esett, a tánca egyre inkább elfajult, ami a többi istenből nevetést váltott ki. Amateraszu meglepődött, mikor meghallotta a kintről beszűrődő dobolást és hangokat. Kíváncsian kilesett, hogy megtudja a nagy örvendezés okát. Amikor meglátta a tükröt, nem tudta megállni, hogy ne lépjen ki a barlangból. A ravasz istenek csak erre vártak! Egyikük megragadta a kezét, nehogy visszameneküljön, egy másik pedig kifeszített mögötte egy varázserejű szalmakötelet, ami lezárta a barlang felé az utat, a világ pedig újra világossá vált. A Viharisten ezúttal kénytelen volt elviselni a rá kirótt szigorú büntetést, ami többek közt az égből való száműzetést jelentette számára.

Az ékszer és a tükör, a császári jelvények közül kettő, ebben a történetben bukkan fel először az írott japán történelemben, míg a kard, az alábbi legendához fűződik.

Szuszano, száműzetése alatt, egyre távolabb vándorolt a Földön. Mikor egy folyóhoz ért, észrevett néhány evőpálcikát úszni a hullámok tetején, amiből arra következtetett, hogy feljebb emberek élnek. Elindult hát megkeresni őket. Hamarosan rájuk is talált – egy öregemberre, a feleségére és a lányukra. Mindhárman hangosan zokogtak. A Viharisten megtudta, hogy már nyolc éve, minden évben eljön egy nyolcfejű sárkány, és elragadja az öregember egyik lányát. Hamarosan pedig újra megérkezik, hogy az utolsó lányt is elvigye magával és megegye. Szuszanót nem ijesztette meg a bestia szörnyű külseje, hanem felajánlotta, hogy a lányért cserébe végez a sárkánnyal. Az öregek megtisztelve érezték magukat, hogy a napistennő fivére elveszi a lányukat, így örömmel beleegyeztek. Ezután Szuszano egy tervet eszelt ki. Nyolc jókora dézsát készítetett, a ház körül egy hosszú és erős kerítést építetett nyolc nyílással, és nyolcszoros párlatú szakét főzetett, amit az elkészült dézsákba öntött. Hamarosan megjelent a sárkány, és megérezte a szaké illatát. Átdugta mind a nyolc fejét a kerítés nyílásain és mohón szürcsölni kezdte az erős italt, ami gyorsan a fejébe szállt. Teste elnehezedett és hamarosan hangosan hortyogni kezdett. A Viharisten csak erre várt. Vadul vágni kezdte a nyakakat, majd nekiesett a nyolcágú sárkányfaroknak. Mikor a középsőt szabdalta, kardja pengéje hirtelen valamin kicsorbult, és a következő pillanatban meglátta a sárkány testében egy kard hegyét. Felhasította hát a farkat, és egy csodálatos kardot talált benne. Mivel nagyon különösnek találta az esetet, később beszámolt róla a nővérének és bocsánatkérésképp nekiajándékozta a kardot.

Később, mikor Amateraszu leküldi a Földre az unokáját, Ninigit, hogy uralkodjon Japán népe fölött, nekiadja a császári hatalom jelképeit: a tükröt, az ékszert és a kardot.

E három tárgy Japán császári jelvényei, szent kincsei. A bátorság, bölcsesség és jóakarat szimbólumai.
A kardot Kuszanagi no Curugi-nak, az ékszert Jaszakani no Magatama-nak (magatama – meggörbült, „komma” formájú drágakövek elnevezése), Jata no Kagami-nak nevezik.
E három szent tárgy csakis és kizárólag a Tennó, azaz a császár és az általa személyesen felhatalmazott személyek részére megközelíthető. Egyes források szerint az ékszer Kókjo-ban van, a császári palotában Tokióban; a Kuszanagi no Curugi az Acuta szentélyben, Aicsi-ben, míg a tükör, Jata no Kagami az Isze szentélyben, bár vannak, akik úgy vélik, hogy az eredeti elpusztult egy tűzvészben.

Egyetlen tudós, vagy egyéb személy sem láthatta ezeket az ősrégi és misztikus tárgyakat a császáron és az ő meghatalmazottain kívül. A császári udvar soha nem bocsátott ki semmiféle információt ezekről az ereklyékről semmilyen formában. Ezen kevés személyen kívül senki sem tud ezekről a tárgyakról adatot szolgáltatni, valójában azt sem tudni, hogy ezek a tárgyak egyáltalán léteznek-e (még).

Érdekesség, hogy néha előhozzák őket, mint például Akihito császár koronázási ünnepén 1993-ban, illetve legutóbb az új császár, Naruhito első fogadásán, de jól letakarva, vagyis a titok, titok marad…

Felhasznált irodalom:
Kojiki
Die mythologische Entstehungsgeschichte
Miranda Aldersley, The dawn of a new era…

Képek:
Amaterasu a barlang előtt, Utagawa Kuniyoshi, Amaterasu Cave (1857)
A három ereklye
Naruhito első fogadása

2020.02.16.2020.07.16.

Észak ösvényein I. – Murói katlan

Varga Lilla, 2020. 02. 16.

Katsushika Hokusai, Konohana-Sakuya-Hime

Amikor Basó eléri Muro no Jasimát, az útitársa Szora, egy történetet mesél neki a helyi szentélyről. A legenda szerint itt született meg lángok közt Hohodemi isten, Konohana-Szakuja-Hime és Ninigi-no-Mikoto közös gyermeke. Ninigi féltékeny férj volt, nem hitte el várandós feleségének, hogy a gyermek tőle fogant meg.
Ezen az istennő, Szakuja-Hime feldühödött, és egy csupa fal helységet épített, ahová bezárkózott és tűzzel borítva el a szobát, lángok közt szülte meg gyermekét. Így bizonyította, hogy a fiú Ninigitől van.

A legenda szerint ekkor valójában Konohana-Szakuja-Himének három fia születik, Hoderi, Hoszuszeri és Hikohohodemi, Ninigi pedig azért volt féltékeny, mert nem hitte el Szakuja-Himének, hogy a füsttől esett teherbe. A füst azóta is költemények kedvelt témája.

Az istennőt Aszama és Szengen-szama néven is emlegetik, és a Nihonsoki[1] feljegyzései szerint híres rizsföldjének a terméséből készül az édes, mennyei szaké. Tőle ered a napjainkban Sindzso-szainak nevezett fesztivál, melyet azóta is több szentélyben megtartanak, minden év november 23-án. Az ünnepen frissen aratott terményt mutatnak be és békéért, jólétért imádkoznak. Konohana-Szakuja-Hime, a Virágzás istennője, nevével a halandó élet múlékonyságát szimbolizálja. A mai napig pedig a biztonságos szülés és a gyermeknevelés isteneként tisztelik.

Férje Ninigi-no-Mikoto, a napistennő, Amateraszu unokája. Ninigit az istennő a földre küldte, hogy elsőként uralkodjon Japánban. Ő volt az, aki megkapta ekkor Amateraszutól a császári jelvényeket, a szent tükröt, a bölcsesség szimbólumát, a szent kardot, mely a bátorságot jelképezi, és a szent ékszert, ami a jóindulatra kell, emlékeztesse a császárt. A jelvényeket a mai napig tisztelet övezi.

Muro no Jasima azt jelenti; nyolc sziget kamrája.
A tó vize felett gyakran jelenik meg füstölgő pára, erre utalhat a „katlan” elnevezés, amivel gyakran illetik a helyet. A nyolc sziget mindegyikén kis szentély áll, valamint emlékmű őrzi Basó ott jártát is.

Margóra:

Muro no Jasima, 室の八島 [Muro no Yashima]
Konohana-Szakuja-Hime, 此花さくや姫 [Konohana-Sakuyahime] az egyike azon istenségeknek, akit befogadtak a Fuji Asama szentélybe.
Ninigi-no-Mikoto, 邇邇芸命 [Ninigi-no-Mikoto], vele kezdődik az az isteni hármas, akik képviselték az istenek és az első császár, Dzsinmu közti korszakot.

Felhasznált irodalom:

Macuó Basó, Észak ösvényein, Egy 17. századi japán költő verses útinaplója, szerk. és ford.: Vihar Judit, Vince kiadó, Budapest, 2011.
Charles Russell Coulter – Patricia Turner, Encyclopedia of Ancient Deities
11月23日は大嘗祭。一生に何度も経験しない出来事を知る
 室の八島

Képek:

Konohana-Sakuya-Hime
Hohodemi no Mikoto
Shinjosai
Muro no Yashima és Bashó

[1] A Kódzsiki mellett a Nihonsoki (i.u. 720) a másik klasszikus japán krónika, melyben a császárok tetteit és isteni származását jegyezték fel.

Murakami Haruki, Egyes szám első személy

Kazuo Isiguro, Vigasztalanok, Klara és a Nap

Yei Theodora Ozaki, Japán tündérmesék

Kinkin szenszei álmától a jó és rossz lelkek küzdelméig – Három edói kibjósi a XVIII. század végi Japánból

Nacukava Szószuke, Rintaró és a könyvek útvesztője

Misima Jukio, Élet eladó

De ki is volt Mizuki Sigeru?

I. rész – Risiri

Osógacu és Kosógacu – A japán Újév és Kis-Újév

Az Újév első köszöntése hagyományosan: Akemasite omedetó gozaimaszu! 明けましておめでとうございます!

Az Újév első köszöntése hagyományosan:
Akemasite omedetó gozaimaszu!
明けましておめでとうございます!