A makuragaesi egy fajta gyermek-szellem (zasiki-varasi, 座敷童子), mely kifejezetten a hálószobában kísért. Szerzetesnek, vagy szamurájnak öltözött gyermekként szokták ábrázolni. Apró csínyeket követ el, leggyakoribb tevékenysége, melyről a nevét is kapta, hogy az alvó feje alól a párnát átteszi a lábhoz, vagy épp magát az alvó embert forgatja meg. Emellett szívesen tapicskol bele a hamuba, hogy aztán széthordva azt, hamus lábnyomokat hagyjon maga után a szoba padlóján. Előfordul az is, hogy a makuragaesi rátelepeszik az ember mellkasára, hogy álmában nehezebben lélegezzen.
Némiképp szélsőségesebb hiedelem szerint a makuragaesi halált is okoz – aki találkozik vele, az elveszti eszméletét, és a jókai, miután ellopta az ember lelkét, tovább áll, áldozatát pedig hagyja meghalni.
Eredetét tekintve több elmélet létezik, legelterjedtebb talán, hogy valamilyen tragikus körülmény közt elhunyt gyermek szelleme válik makuragaesi-vé.
Makuragaesi, Torijama Szekien ábrázolása a „Gazu Hjakki Jagjó” c. műbőlMakuragaesi, Nió-ként (Buddha őrzőjeként) ábrázolva
A talán legnépszerűbb teória szerint egy elszegényedett szentély papjának macskáját ábrázolja a maneki-neko. A legenda úgy szól, hogy egy napon a helyi daimjó, a szentély előtti fa alatt keresett menedéket a hirtelen jött eső elől, amikor is megpillantott a szentély bejáratánál egy macskát, aki egyik mancsát feltartva nézett felé, mintha be akarná hívni a szentélybe. A daimjó engedett a macska hívásának, és amint kilépett a fa alól, abba villám csapott. A daimjó hálás volt, hogy a macska megmentette az életét, és cserébe felvirágoztatta a szentélyt.
Egy másik legenda a Gotoku-ji (豪徳寺) templomhoz (Tokió) köti a maneki-neko történetét; ugyancsak vihar tört rá egy szamuráj csoportra, mikor belefutottak a szentélytől nem messze egy macskába, aki egyik mancsát a füléhez emelve, üdvözölte őket. A szamurájok a macska után eredtek, és egy elszegényedett templomban leltek menedékre a vihar elől. Később, hálából a szentély papjának kedvességéért és vendégszeretetéért, gondozásukba vették, és gazdaggá tették a templomot. A macska szentélye a mai napig a templom részét képezi, és napjainkban is látogatják zarándokok.
Még egy történt van, ami a macskaszobrok eredetét firtatja; állítólag egy Imado-i, nagyon szegény idős asszonyt arra kényszerítettek, hogy eladja a macskáját. Miután a macskát eladta, a macska szelleme meglátogatta őt álmában, és azt mondta neki, készítsen róla agyagszobrokat, és adja el őket. Az asszony úgy tett, ahogy a szellem mondta neki, és a macskáról készült szobrok eladásának köszönhetően végül meggazdagodott.
Napjainkban számos üzlet, étterem bejáratánál megtalálható az integető macska szobra – különböző méretekben és színekben. A legnépszerűbb a háromszínű, kalikó macskához hasonlító szobor, mely a japán csonkafarkú macskák legkedveltebb színváltozata. A fekete színű macska gyakran jelenik meg iskolákban, mert állítólag meggátolja a gyermekek csíntevését, és egészséget hoz. A fehérek jólétet, anyagi biztonságot és boldogságot hoznak. Még egy jellegzetessége a maneki-neko szobroknak, a macskák nyakában függő aranyérme – a koban (小判), mely az Edo-kor legértékesebb pénzneme volt, és a macskaszobron a jólét szimbólumaként jelenik meg.
A sindzsu – 真珠 [shinju], a tenyésztett gyöngy „atyja”.
Mikimoto Kókicsi találta fel 1893-ban azt a technikát, mellyel ipari szinten lehet gyöngyöt tenyészteni. Az eljárás lényege, hogy a gyöngykagylóba mesterségesen egy (vagy több) magot tesznek, ami köré majd a gyöngyhéj felépül. A kagylók élőhelye gondos karbantartást igényel, valamint a kagylókat folyamatosan tisztítják.
1921-ben, egy londoni cikk indította „PÁRIZSI TÁRGYALÁS”-ként emlegetett per folyamán tudományosan bizonyították, hogy a Mikimoto féle tenyésztett gyöngy és a természetes úton alakult gyöngyök közt nincs alapvető különbség. Ezzel a perrel Mikimoto gyöngyei világhírre tettek szert.
紅葉狩り [momijigari], „Gyönyörködni az őszi levelekben.”
A tavaszi cseresznyevirág-nézés (hanami) őszi párja. Hasonlóan tehát a hanamihoz, a momidzsigari is a múlandó szépség ünnepe, az ősz szimbolizálta változás és elmúlás melankóliájával körítve. A mono no avare 物の哀れ, „a dolgokban rejlő múlandóság”, a múlandó szépség esztétikája gyakran kerül kapcsolatba például a költészetben az őszi lombhullás, a színpompás levelekben rejlő változás szimbolikus képével.
ゆくあきのあわれを誰にかたらまし
„Foszlik már az ősz –
együtt kéne szomorkodni
valakivel.” (Rjókan, 44 Haiku, ford. Terebess Gábor, forrás)
A momidzsigari a 紅葉 [kōyō /momiji] és a 狩り[kari] kandzsikból tevődik össze.
A 紅葉 kandzsi egyik jelentése alatt – mely esetben hangalakja; kójó [kōyō] – az ősz színeit, a levelek őszi színváltozásának természetes folyamatát értjük. A Japán (Ujjas) Juhart ugyancsak ezzel a kandzsival írjuk, ebben az esetben viszont az írásjegy olvasata; momidzsi.
A vörösben pompázó juhar a képzőművészetek és az irodalom kedvelt őszi szimbóluma, számtalan metszeten és költeményben találkozhatunk a piros leveleit hullató juharfa képével, mely a cseresznyevirághoz hasonlóan közkedvelt megtestesítője a múlandóság szépségének.
Szuzuki Harunobu, „Momijigari no sekishô” 1768-69, forrás
A 狩り [kari] az állatok befogására, vadászatára, a növények betakarítására használt kifejezés. Az őszi vadász-szezonra, illetve az ősszel esedékes aratásra ha gondolunk, nem nehéz elképzelni miként ragadta meg a hulló levelek színpompás látványa az őszi színekben pompázó természetben tevékenykedőket, legyen szó nemesekről vagy földművesekről.
A momidzsigari tehát a „vörös levelek vadászata” – a hanamihoz hasonlóan számtalan tevékenységet lehet folytatni a momidzsigari alkalmával, pl. piknikezni a juharfák alatt, sétálni, túrázni a vörös, réz és aranysárga színekben pompázó parkokban, erdőkben. Természetesen a momidzsigari szezonjához kötődő ételek is megjelennek ekkor, például a momidzsi mandzsú.
Miként a cseresznyevirág-nézésre, a momidzsigarira is vannak „kiemelt” turistahelyek, melyeket szívesen látogatnak meg, hogy az őszi levélhullásban gyönyörködjenek. Ilyen például az Ueno Park, Rikugien Kert vagy a Sindzsuku Gjoen Tokióban, a Daigo-Dzsi kertek, Kinkaku-Dzsi, Tenrju-Dzsi Kiotóban, Minoo Park Oszakában, Muro-Dzsi Narában, vagy a Nikko Nemzeti Park – csak, hogy párat említsünk.
(További helyszínekről infó ITT)
„… ahelyett, hogy piackutatást végeznénk, egy-egy termék és használata köré összpontosítjuk a gondolkodásunkat, és megpróbálunk piacot teremteni a közönséggel való kommunikáció és a közönség nevelése révén.” /Morita Akio/
1945-ben Morita Akio és Ibuka Maszaru megalapították a Tokyo Tsushin Kogyo K.K.-t más néven a Tokyo Telecommunication Engineering Corporation-t. A cég 1957-ben piacra dobta a világ első hordozható tranzisztor rádióját, a TR-63-ast. 1958-ban a vállalat új nevet kapott, így lett SONY.
Morita Akio „Made in Japan” c. könyvében számol be a vállalat felemelkedéséről, cégvezetői stratégiájáról, mellyel irányadóvá vált a telekommunikációs piacon a ’60-70es években. Egyik legismertebb példa innovatív és merész cégpolitikájára, talán a Walkman története. Mikor felmerült Ibukában, hogy utazás közben is jó lenne zenét hallgatni, Morita rögtön az ötlet alá nyúlt, és kifejlesztették az első „sétáló magnót”. Morita függetlenül attól, hogy egy teljesen új, a közönség számra ismeretlen termékről volt szó, illetve annak ellenére, hogy a körülötte lévők alapvetően bukásra számítottak, nem sajnálta a fejlesztési és bekerülési költséget, sőt, az eladási árat a fiatalok fizetőképességéhez is igazította, mert bízott a leendő eladási számokban, a még nem létező, de majd kialakuló keresletben. Igaza lett. A Walkman kezdettől fogva sikert aratott.
Forrás:
Morita Akio, Made in Japan, Árkádia, Bp., 1989. (idézet innen) Akio Morita Library
A „mudzsina” a „japán borz” régies elnevezése. Emellett pedig a japán folklór egyik szereplője, egy mágikus erővel bíró borz. Sokkal ritkábban lehet vele találkozni, mint más alakváltó jókai társával, mivel a hegyekben, elvonultan él, kerülve mindenféle kontaktust. Gyakran összekeverik a tanukival (mosómedve), bizonyos területeken ráadásul a mudzsinára és a tanukira, egyaránt a „mami” kifejezést használják.
A mudzsina leginkább éjjel, kihalt utakon veszi fel emberi alakját, kimonót viselő fiatal fiúét. Táncol és énekel az úton, azonban bárki közeledtére bemenekül a fák közé, és visszaváltozik borzzá. Más esetekben nopperabó-vá változik, arctalan emberi lénnyé, és ilyen alakban járja a hegyi falvak utcáit, megijesztve azt, aki kint jár éjszaka.
Az első női zen szerzetes és zen mester. Életéről kevés biztos adat maradt fenn, egyes források szerint világi neve Csijono, apja Adacsi Jaszumori volt, harcos a Kamakura korszakban (1185-1333). A Kanazava-Hodzso családba házasodott, azonban férje (Hodzso Szanetoki vagy Hodzso Akitoki) korai halála után buddhista szerzetesnek vonult. A legenda úgy tartja, hogy habár sok éven át imádkozott és meditált, nem tudott elindulni a megvilágosodás ösvényén. Aztán egy napon, mikor a folyóból a kolostorba egy vödör vizet vitt, és a vízen tükröződő hold képét nézte, a vödör alja hirtelen kiesett, a víz kiömlött, a hold tükörképe pedig semmivé lett. Abban a pillanatban rájött, hogy minden elképzelése önmagáról és a világról csak hamis tükröződések összessége, melyet téves eszméi úgy tartanak össze, miként a vödör tartotta egyben a hold csalfa tükrét. Ezek után elengedte eddigi elképzeléseit a világról és önmagáról, és elindult a megvilágosodás útján. Erről az élményéről írt híres költeménye:
„Ily módon mentettem a régi vödröt, de a bambuszcsík gyengült és az alja kihasadt; elfolyt a víz! eltűnt a hold! – csak üresség az, ami megmaradt.”
Fordítás alapja: OSHO Transformation Tarot: 60 Illustrated Cars and Book for Insight and Renewal, és Paul Reps, Zen Flesh, Zen Bones URL: https://terebess.hu/zen/mesterek/mugai.html, ford. Varga Lilla
Mugai Njodai, forrásCukioka Jositosi, „a vödör alja, melyet Csijo töltött tele, kiesett – a hold nem leli otthonát a vízben” Cuki Hjakusi c. sorozatból 1889. forrás
Szamurájok, legendás harcosok ábrázolása, az ukiyo-e festészet egyik ága. Az ábrázolt témák valós és fiktív elemeket is tartalmaznak; a harcosok mögött álló valós történelem, a köréjük szőtt legendákkal, irodalmi és színpadi fikciókkal gyakran keveredik össze ábrázolásukkor.
Az első musa-e festmények 1646-ban jelentek meg, melyek véres csatákat és harcoló szamurájokat ábrázoltak, a bosszú, becsület, irigység és harag témáit dolgozták fel.
A musa-e harcos-ábrázolást ne tévesszük össze a jakusa-e, a színész portrék közt is megjelenő harcosokról készült festményekkel, mivel itt az egyes kabuki darabban szereplő, harcosnak öltözött színészt ábrázolják, és a hangsúly a színházon van, nem pedig az adott történelmi figurán.
Utagava Kunijosi, „Hayami Sozaemon Mitsutaka”, „Portrék a hűséges szamurájokról” c. sorozatból, 1847-1848, forrás
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.
