Egérrágta múlt – régi cikkek nyomában I. rész

Az 1910-es Japán-Brit Kiállítás, és útja Budapestre

Írta: Varga Lilla, 2021. 06. 04.

Előhang

Miután Perry „fekete hajói” (1854) utat nyitottak a felkelő nap országába, a kapcsolatfelvétel lehetősége Japánnal nem szorult többé korlátok közé. Ennek köszönhetően természetes érdeklődés irányult Nyugat részéről Japán eleddig kevéssé ismert kultúrája felé. Mindez azonban Japán számára nem történhetett viharok nélkül; a nyitás és a gazdasági változások a már meggyengült sóguni rendszerrel szembeni feszültségek további táptalaja lett, és az addig fennálló hatalom megtöréséhez vezetett. 1868 elhozta a Meidzsi-kort és a restaurációt, mely véget vetett a 700 éves sóguni rendszernek.

Az országon belül folyó hatalmi harcokba Franciaország és Anglia is belenyúlt, Japán pedig hirtelen a világpolitika sodrásába került. A szigetország azonban nem kívánt Ázsia gyarmatosításának következő állomása lenni az európai nagyhatalmak szemében, ezért rendkívüli ütemben modernizációba kezdett az európai országok mintájára, és a gyarmatosított helyett a gyarmatosító szerepét szándékozott magára ölteni.
Ezt az elhatározást követte az I. világháborúig a japán-kínai háború (1894-95), a japán-orosz háború (1904-1905) és Korea megszállása (1910).

Annak érdekében, hogy politikai és gazdasági erődemonstrációja mellett a japán kultúra is kellően megragadja Európa figyelmét, Japán már 1862-ben részt vett – ha nem is hivatalosan – egy londoni kiállításon, melyet 1873-ban a bécsi kiállítás követett, ahol Japán már hivatalosan is képviseltette magát, mint modernizálódó állam. 1910-ig 36 európai kiállításon vettek részt (beleértve a párizsi Világkiállítást is 1878-ban) – kultúrmissziós célok mellett, a fejlődés érdekében maguk is tanulmányozni kívánták a nyugati vívmányokat, illetve a kiállításokon való jelenléttel is lendíteni szerettek volna a japán exporton.[1]

Azonban a fent említett keleti frontos háborúi, melyeket győzelemmel zárt, megingatta a Nyugat szemében a szigetországról eddig kialakított naiv-romantikus képet, és a korabeli sajtóban több helyütt negatív felhanggal kezdtek nyilatkozni Japánról – a „sárga bestiáról” (ld. lent), mely erősödése Európát és a nyugati világot fenyegetheti.

Az 1910-es londoni japán kiállítás ennek tükrében bírt kiemelt fontossággal. A kiállítás célja az volt, hogy a japán művészet, ipar, történelem és kultúra fejlődését reprezentálja, a „modern Japán” katonai sikereivel egyetemben, így bemutatásra került a gyarmatosított területek kultúráiból is egy szelet. Rendkívül gazdag volt tehát a kiállítás anyaga, melyek közt nemzeti kincsek ugyancsak helyet kaptak. Japán ezzel a kiállítással is helyre kívánta állítani európai renoméját, főként mivel háborús kiadásai miatt erősen megcsappant az államkincstár, annak érdekében pedig, hogy az ipari fejlesztésekbe tovább tudjon invesztálni, kölcsönt kívánt felvenni a britektől.[2]

A Japán-Brit Kiállítás (1910) visszhangja a hazai sajtóban

Japán fenyegetés, úgymint „Ázsia az ázsiaiaké” – A korabeli hangok leginkább Japán rendkívüli ütemű fejlődését, győztes háborúit emelik ki, és bocsátkoznak ezek alapján messzemenő feltételezésekbe.

Czink Lajos, Japán kiállítás, Pécsi Napló, 1910. 07. 20.

A sok helyütt heves hangvételű beszámolók negatív japán-képe, és az ebből kiinduló keleti megszállás sötét jóslatai mögött a keleti országok egymáshoz való viszonyának, történelmük és kultúrájuk ismeretének korlátozottsága érződik – ennek tükrében egyenes következmény, hogy többen a japán kiállítást ezen Európát is magával sodró, idézve „öntudatra ébredt” Kelet erődemonstrációjának tekintette.

Azonban a „vén Európát” (3) fenyegető „ifjú Japán” (4) általában véve sikeresen nyűgözte le épp úgy keserű szájízű, mint csodáló szemlélőit, biztosan találunk egy-egy elemet, mely általános tetszésnek örvendett, mint például a „törpe japán fák” (5), melyek úgy tűnik, minduntalan felhívták magukra a figyelmet.

Ivánfi Jenő, Japán Londonban, Az Újság, 1910. 07. 29.

A bonszai kultúra elragadtatta a szemlélőket, hiszen a fák itthoni „funkciójától” olyannyira eltérő, újszerű szerepük mintha csak szimbolizálta volna a kultúrák különbözőségét. A korabeli cikkeket olvasva az az érzés keríti hatalmába az embert, hogy a kiállításon részt vevők mind erre kíváncsiak, ezt keresik – a távoli, misztikus ismeretlenségbe burkolódzó, európai szemnek új, friss, izgatóan idegen és érthetetlen kultúra megnyilvánulásait. A „mást” keresik a kiállított világban – ha számukra eleget találnak, elégedettek, ha keveset, akkor kritikusabbak.
Míg az egyik tudósító felrója az európaias stílt, például hogy a jelenlevő japánok – a skanzen területének kivételével – európai öltözéket viselnek, a másik épp ellenkezően, a japán jelenlevők egyedi szellemiségéről ír, és pozitívumként emeli ki, hogy a japán stílus magát „európai szellem által átitatott (…), a maga eredetiségében, de stilizálva, tehát nem olyan túl bizarr alakban” (6) képviselteti.

A korabeli olvasóknak mégiscsak fejtörést okozhatott, hogy miként is képzeljék el, ezt a bár minden tudósítás szerint igencsak gazdag anyagban bővelkedő kiállítást – hiszen hol úgy nyilatkoznak róla, hogy a japán kultúráról, iparról és történelemről rendszerezetten, jól felépítetten nyújt átfogó képet, míg másutt épp ellenkezőleg, azt róják fel neki, hogy rendszerezetlenül, a bóvli és valós kulturális értéket magáénak tudó műtárgyak zavaros keverékével várja a látogatókat.

Az a bizonyos „teljesen japán szellem” (7) – A kiállítás múltra visszatekintő részei viszont egyöntetűen magukkal ragadták a tudósítókat – az 5., 7. és 8. századi műtárgyak; Buddha-szobrok, kisplasztikák és metszetek, valamint a felépített japánkertek.

A minden területen megjelenő művészi gondosság és precizitás lett az európaiak szemében Japán sajátja – lett légyen szó képző- és iparművészetről vagy gépiparról. A természethez való hozzáállásukat pedig a prezentált japánkertek sajátos hangulatában, a természetesség és a gondos, arányosságra törekvő tervezés harmonikus egységében látták megnyilvánulni.
Ugyancsak jellegzetesen „japáninak” érezték a természetábrázolás jellegzetességeit, egyrészt, hogy a részletek kiemelt figyelmet kapnak a művész részéről, másrészt pedig a virágrendezésben is szerepet kapó abbéli szándék, hogy az egyes ábrázolt vagy felhasznált elemek önmagukban is teret kapjanak – ez utóbbi megfigyelésből tudhatjuk, hogy valóban nem csupán a kifejezetten Nyugatnak szánt műtárgyak szerepeltek a kiállításon, hanem a valódi japán ízlést tükröző tárgyak is helyet kaptak. A nanban („déli barbár”) tárgyakat ugyanis a japánok kifejezetten a nyugati (elsősorban holland és spanyol) ízlésnek megfelelően túldíszítették, eltérően a belföldre készült tárgyak stílusától.

Lásd: Gineverné Győry Ilona, Japán csodakertek – A londoni kiállítás,
BudapestiHirlap30evf_184sz_1910_08__pages56-57

A kialakított kertek, a narai Kasuga templom élethű vörös kapuja, az évszakok váltakozását végigkövető „Egy év Japánban” részleg költői hangulatú természeti ábrázolása elvarázsolja a tudósítókat, és az „ifjú Japán” hirtelen mintha megöregedne az írók szemében.

Mindeközben a „japán szellemről” nem lebbent fel teljesen a „titokzatosság fátyola” (8), a benyomások és új ismeretek itthon tovább fokozták az érdeklődést a szigetország iránt.

A londoni kiállítás margójára – „Japán lakodalom Londonban”, Pesti Hírlap, 1910. szept. 10.

A Japán-Brit Kiállítás Budapesten

Radisics Jenő, a Magyar Iparművészeti Múzeum igazgatójának szervezésében aztán, akitől egyébként átfogó tudósítást közöltek a londoni-japán kiállításról a Vasárnapi Újság 1910. szep. 14-i számában, megszervezte a londoni kiállítás iparművészeti csoportjának Budapesten való bemutatásának lehetőségét is. A Londonban kiállított tetemes mennyiségű műtárgy három csoportban, három további országba kerültek; a bányászati szekció Torinóba, a természettudományi Drezdába, az iparművészeti (és utóbb a szépművészeti szekció egy része is) Budapestre. (9)

Mint a korabeli tudósításokból kiderül, a kiállítás japán művészeti oktatási anyagát ajándékba kapta a Magyar Közoktatásügyi Minisztérium, amiért cserébe pedig mi „magyar művészeti oktatást feltüntető műtárgyakat és rajzokat” (10) ajándékoztunk a japán államnak. A kiállítást az Iparművészeti Múzeum földszinti üvegcsarnokában, és az azt körülvevő folyosókon rendezték be, a Tokiói Festészeti Akadémia tanára, Kume szan vezetésével, japán szakemberek közreműködésével. A londoni kiállításról hozott, valamint Tokióból érkezett mesterséges fák és virágok, lampionok és díszítő elemek feleltek a hangulatért. Három csoportban állították ki a tárgyakat; volt egy szépművészeti rész, mely a japán állam tulajdonában lévő tárgyakat is felvonultatott (az értékes nemzeti kincseket azonban már Londonból hazaszállították), egy iparművészeti rész, mely számos bronz, porcelán, szövet, hímzés és lakkmunkát tartalmazott, és egy iparoktatás szekció (mely tárgyai Magyarországon is maradtak).

Radisics Jenő a kiállítás kapcsán tartott előadásán kiemelte a japánok „eltanulási folyamatának” egyediségét, miszerint anélkül tesznek magukévá új ismereteket, hogy „nemzeti jellemük megváltoznék” (11).

(A japán iparművészet), Budapest Hírlap, 31/18, 1911. jan. 21.

A budapesti kiállítás egyedi tervezésű plakátot is kapott, melyet Utagawa Wakana festőművész alkotása nyomán készítettek, melyen „magnólia-ágon csiripelő veréb látható” (12). 1911. január 15-én, délután öt órakor, Zichy János Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter köszöntőjével nyitották meg a kiállítást a nagyérdemű előtt, a közönség azonban már jan. 13-ától kezdve olvashatta a sajtóorgánumok hasábjain a tudósítók első benyomásait, így felkészülhetett, hogy „élvezete lesz belőle, okulása is”, amikor belép „ebbe a különös világba”, mely „idegen, de vonzó és barátságos”. (13)

Érdemes megjegyezni, hogy kiállításról íródott tudósítások itt-ott arra is törekednek, hogy olvasóikat kiműveljék a tárlat megtekintése előtt. Ennek az edukációs szándéknak talán legjobb példája a Budapesti Hírlap 1911. jan. 13-i számában található, ahol a „meglehetősen idegen, de azért minden ízében érdekes és szép művészet lelkéhez” kívánja közelebb vinni olvasóit Csányi Károly azáltal, hogy hol bővebben, hol tömörebben, de átfogóan kitér a bemutatott tárgyakhoz kötődő kulturális és történelmi háttérre. Ekképp nyújt betekintést a képtekercsek, fametszetek (elkészítési módozatukkal egyetemben), a bronzművesség fejlődése (említve a rá kiható Buddhizmust), a kardművészet elemei, a teaszertartás és hozzá kötődő iparművészeti tárgyak, a zománc- és lakktechnika világába, és zárja így sorait:

Lásd: Csányi Károly, Japán iparművészet, Budapesti Hírlap, 1911. 01. 13. BudapestiHirlap31evf_21sz_1911_01__pages317-317

Miként a londoni, úgy a budapesti kiállítás is a japán mesterember állhatatos, mindig művészire törekvő, igényes precizitást magáénak tudó jellegzetes képét elevenítette meg és égette köztudatba.

Japáni kiállítás Budapesten, Magyarország, 1911. 01. 14.

A budapesti japán iparművészeti kiállítás margójára – „Nyilvános árverésen a japán kiállítás visszamaradt műtárgyai” Budapesti Hírlap, 1911. 03. 23.

A felhasznált cikkek (idézetek forrásai):

A Japán-Brit Kiállítás (1910) visszhangja a hazai sajtóban:

Radisics Jenő: Külföldi kiállítások – Brüsszel, London, München. In: Magyar Iparművészet, 13/7, 1910, 253-268. (8)

Radisics Jenő: A londoni japán kiállítás. In: Vasárnapi Újság, 57/36, 1910. 09. 04.

Tonelli Sándor: A londoni angol-japán kiállítás. In: Magyar Ipar, 31/38, 1910, 901-903.

Vértes József: A londoni japán kiállítás. In: Új Idők, 16. évf., 1910, 201-202. (3)(4)(7)

Czink Lajos: Japán kiállítás, (1910. júl. 14. London). In: Pécsi Napló, XIX. évf., 1910. júl. 20. (5)

Ivánfi Jenő: Japán Londonban. In: Az Újság, 8/179, 1910. 07. 29.

Gineverné Győry Ilona: Japán csodakertek – A londoni kiállítás. In: Budapesti Hírlap, 1910. 08. 04. URL: BudapestiHirlap30evf_184sz_1910_08__pages56-57

(Az angol-japán kiállítás). In: Pesti Napló (melléklet), 1910. 07. 10.

A Japán-Brit Kiállítás Budapesten:

Csányi Károly: Japán iparművészet. In: Budapesti Hírlap, 31/21, 1911. 01. 13. URL: BudapestiHirlap31evf_21sz_1911_01__pages317-317

[sz.n.] Japáni kiállítás Budapesten. In: Magyarország, 1911. 01. 14. (12)

Radisics Jenő: A japán iparművészet Budapesten. In: Vasárnapi Újság, 58/4, 1911. 01. 22.

[sz.n] A budapesti japán kiállítás. In: Magyar Iparművészet, 13/7, 1910, 279. (10)

(A londoni japán kiállítás Budapesten), Pesti Hírlap, 32/219, 1910. 09. 14.

(A budapesti japán kiállítás), Pesti Hírlap, 32/225, 1910. 09. 21.

(A budapesti japán kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/6, 1911. 01. 7.

(A japán kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/8, 1911. 01. 10.

(Japán iparművészeti kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/12, 1911. 01. 14. (13)

(A japán iparművészet), Budapest Hírlap, 31/18, 1911. jan. 21. (11)

Felhasznált irodalom:

[1] és [9] Dénes Mirjam: „Egy tárlat és ami mögötte van: Az 1911-es Japán kiállítás az Iparművészeti Múzeumban. In: „Közel, s Távol” III. (2013), Eötvös Collegium Budapest, 2014, 284-287. https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/handle/10831/34905/Kozel_Tavol_III_Denes_Mirjam_p_279-296.pdf?sequence=1&isAllowed=y

[2] Tóth Gergely Mátyás, Operettfigurák és bájos nippek: A japán-divat kezdetei – 5. rész. 2017. https://ujkor.hu/content/operettfigurak-es-bajos-nippek-japan-divat-kezdetei-5-resz

Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, Bp., 1989.

2021.02.03.2021.02.05.

Bepillantás egy démon típusú nó mögé – Cucsigumo

Írta: Varga Lilla, 2021. 02. 01.

Gondolatok a nóról

A Kamakura kor (1185-1333) vége felé az addig elsősorban szórakoztató funkcióval rendelkező szarugaku és dengaku zenés-táncos műfajok lassan kiforrtak, majd miután tartalmuk is irodalmi szintre emelkedett, ún. „nemes művészetekké lettek”. Az így kialakult szarugaku no nó és dengaku no nó összeolvadásával pedig létrejött a ma is ismert nó színház.[1]
A nó főszereplője a site. Attól függően, hogy a site milyen szerepet játszik, beszélhetünk isten, harcos, asszony, őrült és démon típusú nó darabokról. A klasszikus nó előadás során mind az öt típus színpadra került egymás után, egyszer megszakítva egy szórakoztató, könnyed hangvételű ai kjógen (azaz ’köztes’ kjógen) előadással, melyben egy mesélő közérthető módon összefoglalta, mi történt eddig a darabban. Ez alatt a nem valós – de lényegében szünetnek tekinthető idő alatt (nakairi) van ideje átöltözni a sitének a jelenet előtt, melyben előadja utolsó táncát, a szatorit (melynek eredete a kagurához köthető), ami a darab megvilágosodást rejtő katartikus pontja.

A tánc rendkívüli erővel hat a nóban, mivel a színész „a maszk segítségével a testbe szorítja le a gondolatot” (Vihar 1994: 54.), tehát míg az arc adott jelentéstartalommal bír, az érzelmi és gondolati sokféleséget, változást és dinamikát a test fejezi ki. A kettő együtt transzcendens hatást kelt, és a néző aktív figyelmét követeli, aki a tömör és monoton szöveg mellett a site és vaki (mellékszereplő) non-verbális jelrendszerét értelmezve nem csak a cselekménysort vizualizálja, hanem már eleve a cselekmény, érzelem és morál hármasa a maga komplexitásával egyszerre aktivizálja az értelmet. A minimalizmus a nóban azt is jelenti, hogy mindennek jelentése van. A színészek legapróbb mozdulataitól, a maszkon és jelmezeken – azok felvételével, levételével, viselésével kapcsolatos szokásokon át, a színpad kialakításáig, mindenben megtaláljuk a szertartásossággal karöltött szimbolikusságot.

2001 óta a Nógaku 能楽, az ének és tánc alapú nó, valamint a párbeszéden alapuló, humoros kjógen párosa az UNESCO Kulturális Világörökség része.

Maharoba Karamatsu Nó Színház, Daisen-shi, Akita pref., forrás

A Cucsigumo eredete

A „cucsigumo” 土蜘蛛 [tsuchigumo] eredetét ha tekintjük, a Jamato-korig (i.sz. 3-4. szd. – 7. szd.), a japán ókorig kell visszamennünk. Azon lakosok elnevezése volt ugyanis a cucsigumo, akik nem tartoztak a Jamato-udvarhoz. A Kodzsiki és a Nihonsoki leírása szerint (mely két forrás, tartsuk szem előtt, a Jamato-udvar szemszögéből szemléli a helyzetet), a cucsigumók különböztek a Jamato-udvarbeliektől, hosszabb karjuk és lábuk volt, szívesen éltek barlangokban – ezért is hívták őket „földi póknak” –, és kevésbé művelt, barbár bennszülötteknek tartották őket. A cucsigumo törzs egyébként békében élt, mígnem azonban a Jamato-udvar felszámolta őket. A Hizen no kuni Fudoki ír arról a történetről, miszerint Keikó császár hosszú üldöztetés után végül megölte Jaszome hercegnőt, a törzs vezetőjét az Omina hegyekben – ezek az információ-töredékek valószínűleg mind hozzájárultak a Cucsigumo, az alakváltó, és gyönyörű nő képét is felöltő szellem-pók történetének kialakulásához.

A Cucsigumo szósi emaki 土蜘蛛草紙絵巻 [Tsuchigumo sōshi emaki] egy, a 14. században született képtekercs, mely a „földi pók” történetét meséli el. A lenti képen az a jelenet látható, melyben Minamoto no Raikó (Jorimicu 948-1021) és Vatanabe no Cuna (953-1025) legyőzvén a pók-szellemet felvágják azt, és a Cucsigumóból számtalan koponya ömlik ki.

A képtekercsen olvasható történet eredetileg otogibanasi, おとぎ話 [otogibanashi], majd miután illusztrálva lejegyezték otogizósi お伽草子[otogizōshi] volt. Az otogizósi rövid japán prózai művek gyűjteménye (mintegy 400 darab), melyeket elsősorban a Muromacsi korszakban (1392-1573), de a 14. század elejétől a 17. század elejéig bezárólag jegyeztek le. Az eredetileg szájhagyomány útján terjedő szórakoztató történeteket (otogibanasi), illusztrációval együtt vetették papírra. Az otogizósi történetek közt változatos témákat találunk; a nemességhez, a papokhoz és valláshoz, harcosokhoz, a hétköznapokhoz, idegen világokhoz, vagy természetfeletti lényekhez kapcsolódó történeteket meséltek el. A Cucsigumo szósi a harcos és a természetfeletti kategóriához köthető.

A 15. században aztán megszületett a Cucsigumo c. nó darab is, mely forrásainak a Nihonsokit és a Heike monogatariban olvasható Curugi no makit, a „Kard fejezetét” tekintik. A nó darab, az alakváltó gonosz „földi pók” története a későbbiekben számos műre lett hatással.

Cukioka Kogjo, „Noh-gaku Hyaku Ban – Tsuchigumo”, ukijo-e, 1922-25.

Cucsigumo szósi képtekercs története:

„Egy napon, két bátor harcos, Minamoto no Raikó és Vatanabe no Cuna egy levegőben lebegő koponyát láttak. Követve a különleges jelenséget egy ősi, lepusztult kúriába jutottak, ahová először Raikó egymaga lépett be. Különös teremtményekkel találta szemben magát; egy 290 éves öregasszonnyal, egy három láb (kb. 1 m) magas, feltűnően nagyfejű nővel, és számos állatnak tetsző teremtménnyel. De ezen nőneműnek tűnő lények közt volt egy igazán gyönyörű asszony, akinek szépsége Raikó-t rögtön elkápráztatta. Az asszony viszont egy fehér, felhő-szerű gömbölyded labdád dobott a férfi felé. Raikó válaszul előrántotta kardját, és megsebezte az asszonyt, mire az köddé vált. Cuna, Raikó segítségére sietett, és meglepetten vették észre az asszony hűlt helyén a padlón csillanó hófehér, hatalmas vértócsát. Követve a vérnyomokat végül Raikó és Cuna eljutottak messze a nyugati hegyekbe, ahol egy hatalmas, 200 láb (kb. 61 m) magas teremtménnyel találkoztak. A szörnynek mintha nem lett volna nyaka, és számos láb meredt elő a testéből. „Szörnyű fájdalom ég a testemben kardod nyomán.” Mondta a teremtmény, majd a nekitámadó két férfi támadásait kivédve, harcba elegyedtek egymással. A harc a teremtmény halálával végződött, akit Raikó egy csapással lefejezett. Amikor felnyitották a teremtmény lágyékát, számtalan kisebb, hat-nyolc éves korú gyermek méretével egyező nagyságú pók ömlött ki a húsból. A lény hasából pedig számos koponya került elő. A harcosok sírt ástak, melyben tisztelettel eltemették a koponyákat, végezetül pedig felgyújtották a lény fészkét.” (Reider 2013: 57-58.)

**A Cucsigumo c. nó darab története:**

A nó darab kiinduló pontja Raikó ismeretlen eredetű betegsége. Egy Kocsó nevezetű szolgáló, aki valójában maga a Cucsigumo, [2] Raikónak nap-nap után gyógyszert hoz, ami azonban nemhogy segítene, de tovább ront a harcos állapotán, mindeközben pedig a férfit megbabonázza a szolgáló szépsége. Egy éjjel aztán egy érdekes pap tűnik fel Raikó ágya mellett, és selyemszállal igyekszik betekerni Raikó testét, aki viszont híres kardjával, a démonölő Hizamaruval (melyet a szörny halála után Kumokirinek (pók-vágónak) nevez át) megsebzi a papot. Kiderül, hogy Raikó betegségét ez a furcsa lény okozta, akinek valós alakja egy pók-szellem, melyet Kacuraki hegyeiben ölt meg a császár serege még réges-rég. Raikó harcosa követi a sérült pók nyomát, és megöli a pók szellemét.

A pókot bosszúszándék vezérli, azért betegíti meg és próbálja megölni a híres harcost, hogy ezzel meggyengítse a császár erejét. Minamoto no Raikó legendás harcosként maradt fenn az irodalomban, állítólag démonűző és szörnyvadász is volt, számos történet őrizte meg hőstetteit, ezeknek egyike a Cucsigumo legyőzése.

A cucsigumo, ez a pókszerű, alakváltó jókai jelképezi a helyi törzset, Minamoto no Raikó és harcosai, a császár emberei, pedig a jamato-udvart képviselik. A két – érdekeiben és valószínűleg szokásaiban eltérő – oldal harca elevenedik meg és válik időtlenné a nó darabban, mely időtlenségnek köszönhetően más-más korokban ugyanúgy aktualitást nyerhet a történet. A régi feljegyzések, mint a Nihonsoki, Kodzsiki, vagy Heike monogatari történeteinek egyike tehát ekképp, a művészet vadregényes útján a mai napig elevenen él.

Ajánló:
A japán színház Magyarországon, bibliográfia, összeállította: Koósz István
Nó, kjógen, rakugo, bunraku, kabuki… Japán színi előadásokról nyújt bőségesen adatot az alábbi mű, melyben megtalálható a japán színházhoz köthető hazai recenziók, valamint az itthon szerepelt japán tematikájú darabok előadásainak listája.
A könyv az alábbi linken érhető el:
A japán színház Magyarországon_Koósz István

Felhasznált Irodalom:
– Noriko T. Reider, Tsuchigumo sōshi The Emergence of a Shape-Shifting Killer Female Spider, Asian Ethnology Volume 72, Number 1, 2013, 55–83, ©Nanzan Institute for Religion and Culture, URL: https://asianethnology.org/downloads/ae/pdf/AE%20Reider.pdf
– Keiko Kimura, A Female Monster in Medieval Japan: The influence of Otogizōshi “Tsuchigumo Sōshi” on noh play Tsuchigumo, 学習院女子大学紀要第19号, URL: https://core.ac.uk/download/pdf/292915996.pdf
– Doma Petra, Európai drámák „japán” színpadon – Ninagawa Yukio Médeia, Macbeth és A vihar rendezése, megjelent: Farkas György (szerk.): Kelet/Nyugat, Doktoranduszok Országos Szövetsége, Budapest, 2015, 27–41. URL: https://www.academia.edu/31108866/Eur%C3%B3pai_dr%C3%A1m%C3%A1k_jap%C3%A1n_sz%C3%ADnpadon_DomaP_pdf
– Vihar Judit, A japán irodalom rövid története, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994.
– Kokubu Tamocu, A japán színház, Gondolat, Bp., 1984.
– Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, Bp., 1989.
– https://www.unesco.emb-japan.go.jp/htm/nogaku.htm

[1] Kokubu Tamocu, A japán színház, Gondolat, Bp., 1984.
[2] Keiko Kimura, A Female Monster in Medieval Japan: The influence of Otogizōshi “Tsuchigumo Sōshi” on noh play Tsuchigumo, 学習院女子大学紀要第19号, URL: https://core.ac.uk/download/pdf/292915996.pdf

2020.12.20.2020.12.28.

Miért is szerelmesedik bele egy magyar képzőművész Japánba?

Interjú Szöllősi Gézával – chat-diskurzus a japán társadalomról, történelemről, politikáról és kortárs kultúráról

Írta: Vadász Fruzsina, 2020. 12. 20.

Szöllősi Gézával, lapunk első időszaki lapszámának megjelenése után ismerkedtem meg, egy közös ismerősünkön, Salát Gergely Tanár Úron keresztül. Nem kicsit örültem az érdeklődésnek egy olyan, nemzetközi művészeti projekteket is megvalósító művész irányából, aki a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem után a Pécsi Tudományegyetem Zenei- és Vizuális Művészeti Szakán végzi a PhD-ját, és olyan díjakat is bezsebelt, mint a „Best Trash” Díjat, ami a „Hungarian Music Video Parade” rendezvény egyik díja, vagy a „Legjobb Díszlet” csoportos díját a Magyar Filmhét keretén belül. Ez csak pár díj a sok közül, a teljes felsorolást ITT lehet megtekinteni.

Bizarr vizuális művészetében szobrokat gyárt, grafikákat tervez, fényképeket készít és videókat forgat. Nem riad vissza a politikai eszmék, a vallás- és hitvilág újragondolásától; https://www.gezaszollosi.com/new-deities/, az állatvilág teremtményeinek átformálásától; https://www.gezaszollosi.com/my-pets/, és attól, hogy szürreális módon fordítsa ki a hagyományos világról alkotott képünket.

Saját honlapján publikált művészeti projektjei közül a „Suzuka and her Friends” című az, ami kifejezetten Japánnal foglalkozik, és azon belül is a modern japán nőisséggel. Számomra, egy keresztény gimnáziumban és egyetemen okított lánynak, kicsit „túl erősre”, „túl bizarra”, vagy őszintén fogalmazva, „erőteljesen alternatívra” sikerült projekt, a modern japán nőszerepeket veszi górcső alá, erősen kihangsúlyozva a testiséget, és kiemelve olyan szexuális témákat, elemeket, amelyekkel a modern kori japán női szerepkör problémás oldalaira világít rá. A projekt munkái itt érhetőek el, ami amellett, hogy a nőszerepeket vizsgálja, érinti a japánok bábokhoz, babákhoz, robotokhoz való furcsa viszonyát is – https://www.gezaszollosi.com/suzuka/.

A beszélgetés hangulata, hangneme is olyan „lendületesen alternatív”, kicsit „bizarr” volt, mint Szöllősi Géza művészete maga, akivel az interjú folyamán arról beszélgettem, miért is szerelmesedett bele Japánba, és hogyan látja politikai-társadalmi-történelmi viszonylatokban a „Felkelő Nap Országát”. Továbbá szóba került az is, mik voltak a motivációi, hogy 2004-ben kétszer is ellátogasson az országba, hogy ott a rá jellemző stílusban fényképeken megörökítse azt, ahogy és amilyennek ő Japánt látta.

(A jelen cikk keretén belül felvonultatott fényképek is ennek a gyűjteménynek az elemei, a szerzőjük maga Szöllősi Géza.)

Szöllősi Géza: Project affair – T- and A., 2004.

Arra a kérdésemre; „Mi fogott meg Japánban?”, válasza a japán lányokra irányult: „A lányok – fiatal voltam, és csacska”.

V.F.: Milyenek a „japán lányok”?

Sz.G.: Cukik.

V.F.: Bővebben??

Sz.G.: Tudod milyenek… egyfelől a mi értelmünkben is konzervatívak, másfelől szofisztikáltabb világból, civilizációból jönnek, mint mi… meg számomra olyanok, mint valami kis cuki macska!, de ez régen volt.

Kiegészítés – a „kawaii”-ról

A „kawaii” egy, a szocializációs folyamat során már az óvodai-bölcsődei időszaktól kezdődően elsajátított, nemileg meghatározott viselkedésforma, amely a japán lányoktól elvárásként merül fel a gyerekkorban, és felmerülhet felnőtt korban is.

Etimológiai szempontból a „kawaii”, vagyis a „可愛い” jelentése: aranyos, cuki, édes, imádni való, tündéri, vki/vmi olyan, akit/amit babusgatni és szeretgetni érdemes.
A kifejezés kulturális antropológiai 1999-es meghatározása Clancy-hez köthető, akit később, 2006-ban Yomota követett, aki a kifejezés szocio-kulturális, szocializációs aspektusait vizsgálta és mutatta ki.
Az 1970-es évektől beszélhetünk „kawaii boom”-ról, vagyis arról, hogy a „kawaii” viselkedéskultúra és norma elterjedt Japánban – a legjellemzőbb példa erre a Hello Kitty.
Masabuchi 1994-ben „kawaii szindrómáról”, vagyis „shookoogun”-ról beszélt, aki egyfajta társadalmi betegséghez, vagy társadalmi furcsasághoz hasonlította a jelenséget, ami hirtelen vált egy sokszámú követőt érintő társadalmi jelenséggé.

A „kawaii” elsősorban lányokra és nőkre jellemző extrém változata a „burikko”, vagyis az „ál-gyermekiség”. Ezt gyakran hozzák összefüggésbe a nemi szocializációs folyamatokkal, amikor is a kisfiúktól elvárt a „kakkoii”, vagyis a „jófej” / „cool”, a kislányoktól pedig az említett „kawaii” viselkedésforma/magatartás. Ennek értelmében az óvodai-bölcsődei nevelésben az óvó nénik „kiscsirkéknek”, vagy „kiskacsáknak” nevezik a fiúkat, a lányokat pedig „kisnyusziknak”, amikor sorba állítják a gyerekeket A „kawaii” viselkedési és kommunikációs forma, tehát a „cukin” való viselkedés, aminek része az aranyosnak vélt háziállatok, mint kiskutya és kiscica hangjának és viselkedésének, vagy egy aranyosnak vélt kisbaba gügyögéseinek utánozása a beszélgetés közben. Ugyanez a kommunikáció kiterjed az öltözködésre, tehát a divatra is, ami szerint a kislányos szoknya-blúz szett, pasztellszínű ruhák, smink, és az ehhez kapcsolódó masnis-fodros, cicafüles, nyuszifüles kiegészítők elvártak azoktól a lányoktól, akik a „kawaii” stílust követik.

A következő három japán nyelvű YouTube videón több információ is megtudható a „kawaii”-ról:

– 【約束の動画】ぶりっこで一本撮ってみた結果・・・【撮りました】
– 【閲覧注意】ぶりっ子になってみたらヤバすぎた件
– 【女子必見】男が思う『ぶりっ子とあざといの違い』やってみた！

Forrás:
Matthew Burdelski, Koji Mitsuhashi: „She Thinks You’re Kawaii”: Socializing Affect, Gender, and Relationships in a Japanese Preschool. In.: Language in Society, Vol. 39, No. 1 (Feb., 2010), pp. 65-93

V.F.: És most mi van? Mi az, ami változott?

Sz.G.: Csak annyi változott, hogy felnőttem… De nagyon megérintett a világ, a japán család, ahogyan élnek, az a város pedig [megj. Tokyō] fantasztikus, de nyilván nem lehetett volna valójában hosszútávon beépülni, mindig „gaijin” [megj. külföldi] maradsz, de lehet jó is volt így, ilyen „fehérnek”…
Valahogy Gézát nehezen tudtam „eltéríteni” a beszélgetésünk „női narratívájától”, mert arra a kérdésemre: „Úgy értem, mi volt az, amiben megváltozott, hogy inkább Japán, mint a japán lányok érdekelnek?” a válasz egyszerű volt: „Ja, úgy nincs különbség: Japán = japán nők és fordítva”. Amikor pedig arra kérdeztem rá, hogy a samurai-kultúra mennyire vonzó a számára, egy érdekesen és szokatlan módon elutasító választ kaptam:

V.F.: Ez a női narratíva kicsit bizarr nekem. … A szamuráj kultúra egyáltalán nem vonz?

Sz.G.: Az egyáltalán nem. Ez a japán macsóság – valljuk be – számunkra megmosolyogtató, aztán meg, ami a szegény japán fiúkból lett a nyugati (pop)kulturális offenzíva okán, hát…

V.F.: Miért?

Sz.G.: Hát nem sok szamurájjal találkoztam, inkább olyan hidrogénezett hajú srácokkal… mi is nevük?

V.F.: Pedig nálunk is van betyár-kultúra.

Amikor a yakuzára kérdeztem rá, akkor már előkerültek a társadalmi-politikai és történelmi témák is, az egyéb popkulturális szokások, és az érzékenyebb, talán „18+ karikás” kérdések is:

V.F.: És a yakuza?

Sz.G.: A japánok alapvetően a mai napig megszállás alatt vannak, ezt azért valahol ők is tudják. Valamikor a 2000-es években jöttek fel – mi úgy mondanánk – a jobbosok, van is egy ilyen könyv: „Japán mondhat nemet”. De mostanság Kína miatt nem is bánják már, hogy így alakult, a lényeg, hogy a hátsó kertben ott várnak a F-16-osok, bár ők jobbakat tudnának gyártani, de ugye nem lehet… (repülőgépet nem fejleszthetnek ’45 óta…).
Épp most néztem meg Takeshi Kitano, Outrage [megj. Autoreiji, Emésztő harag] c. filmjét. Nyilván, ilyen emberekkel [gengszterek, a szervezett bűnözés elemei] nem találkoztunk élőben, alapvetően egy lányos rendszerben mozogtunk. Japánosan kedvesek voltak mindig a körülöttünk lévők, pl. tartottam a mikoshi szentélyt is a vállamon pár percig, [megj. a mikoshi szentélyek a shintōista fesztiválok, szertartások hordozható szentélyei, amiket több ember a vállán hordozva szokott cipelni a fesztivál, vagyis a szertatás alkalmával] majd’ meghaltam, mert még slaggal is locsoltak ezerrel, de csak jófejségből, pont minket… [megj. egy mikoshi szentély elég nehéz, és a melegben való cipeléshez néha elkél „némi külső segítség”]
Aztán meg jól néznek ki a „half” gyerekek, ismerek is egy párat…

V.F.: Az egyik volt barátom is emlegette a „haafu”-ket. Aranyosak állítólag, azonban azt is hallottam, hogy a „haafu”-ket nem tartják a japánokkal egyenrangú polgároknak. Te erről tudsz valamit?

Kiegészítés – a „haafu” gyerekekhez és a „gaijin”-okhoz

A „haafu”, vagyis „half” gyerekek a félig-japán, félig-fehér [ritka esetben fekete] (európai vagy amerikai) gyerekeket jelöli, akik „nem teljesen japánok, de mégis valahogy japánok”, a „gaijin” pedig azt a „külföldit”, aki „nem közénk, japánok közé való”.

Mindennek a megkülönböztetésnek a háttere az úgynevezett „uchi-soto”, vagyis a „belső és a külső tér” társadalomfelfogás, ami a Jōmon-kortól volt meghatározó Japánban. Ez egy különleges kommunikációs rendszert is magával hozott, ami szerint elkülönülnek a különböző tiszteleti nyelvek a köznyelvtől, ami a „honne-tatemae” viselkedésben, tehát a „valódi vélemény – kifelé kommunikált vélemény”-ben is megnyilvánul. Eszerint a kommunikációs metódus szerint a világ egy belső és egy külső részre bomlik, amelyben a belső, vagyis az „uchi” körben helyezkedek el én, és a hozzám közelebb álló családi és baráti kör, amelyen kívül helyezkedik el a „soto”, vagyis a külső kör, akikkel én alkalmi, vagy folyamatos nem-személyes kommunikációt folytatok. Az „uchi” körön belül az „én” világa nem képez zárt egységet, hanem kiegészül a közeli családtagokkal, a közeli és bizalmas barátokkal, a legbizalmasabb kollégákkal. A kettő közötti határvonal egy erősen zárt vonalat alkot, nagyon nehéz a „soto” körből bekerülni az „uchi” körbe. Az „uchi” és a „soto” körökön kívül helyezkedik el az „ismeretlenek” köre, akikkel egy japán abszolút nem kommunikál, emiatt, ha egy japán véletlenül meglök egy ismeretlen embert az utcán, nem kér tőle elnézést. Mindez, vagyis az „uchi-soto” társadalomfelfogás megnyilvánul nemcsak a kommunikációban, hanem abban is, ahogy a személy a társadalmi helyzetét közvetíti, amilyen megjelenéssel és öltözékkel bír az illető. A „soto” kommunikáció emellett még megjelenik abban is, ahogy egy vevő és egy eladó a boltban egymással kommunikál, amikor is az eladótól a maximális figyelem és udvariasság az elvárt a vevővel szemben – Japánban az eladó köszönti a vevőt, és nem fordítva. Ugyanez a viszony az, ami meghatározza egy munkavállaló lojalitását a munkaadójával szemben, mert a munkaadó is valamilyen mértékben az „uchi” része.

Forrás:
Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019.

Sz.G.: Hát most, hogy is mondjam… a japánok nem nagyon rajonganak a diverzitásért, és ezt nem is túlságosan szégyellik.

V.F.: Ezt hogy érted? Tudod, mi a Folyóiratnál nem feltétlenül ilyen megvilágításban szeretnénk megismertetni Japánt. Mármint nyilván, Japánnak árnyoldala is van, nekem az egyik kutatási területem pl. az atombomba-áldozatok kérdésköre, azonban mi nem csak a kritikát, hanem a szépet is meg szeretnénk mutatni …

Sz.G.: Az egyetlen nem „fehér” nép, aki effektív ellenállt a történelemben, és eljutott egy sajátságos, nem csupán lemásolt civilizációig, amely a miénknél (K. Európa) is fejlettebb, itt, a két ezer éves Limes határ partján, a periférián. Pedig ez a valóság, te is tudod. De azért cukik.
Mondok egy példát. Ott vagyunk tengerparton a lányokkal, tanulgatjuk a szörföt egész nap, nem messze tőlünk egy filippínó család bandázik, mi simán odamentünk hozzájuk, söröztünk velük, pacsizunk, ugye alapból barátságos az a nép, de a japánok csak kamilláztak, mi a fenéért haverkodunk velük, mondtak is rájuk egy szót…
Na mindegy. Nem akartalak elrémíteni, engem ezek a japán furi dolgok érdekeltek. De hát csinálták aztán a walkman-t is.

V.F.: Szerintem, az a fajta fejlődés, amit te említesz, inkább a protestáns etikához, és a Max Weber-i gondolathoz áll közel. És milyen „furi dolog” érdekelt? Mit értesz „japán furi dolog” alatt?

Sz.G.: Azt a… hogy hívták a hülye ruhákban mászkálókat? Meg a hentai-nak szánt teljes emeletnyi könyvesbolt-részleg? Olyan abszurd volt az egész.
Például voltam egy délelőtt egy matiné vetítésen az anyukával, aki nyilván csak japánul tudott, egy moziban, ahol valami eszement amerikai vámpíros-szexes filmet vetítettek, és tele volt a moziterem csak 60+-os japán anyukákkal, meg én! Még tapsoltak is a film végén, mint itt anno ’80 előtt volt szokás….

V.F.: Igen, a cosplay versenyeket először nekem is szoknom kellett. …

Sz.G.: Na mindegy, régen volt.

Szöllősi Géza: Project affair – L. and I. and T., 2004.

Értelmezés – a „hentai”-hoz és a „cosplay”-hez

A „hentai”a japán animék, (rajzfilm) mangák, (képregény) és számítógépes játékok egy olyan fajtája, amely erőteljesen tartalmaz szexuális jeleneteket. Külön kategóriákban jelennek meg a férfi és női homoszexualitásról szóló művek, külön kategóriát jelent az, amit kezdő rajzoló alkot meg, és külön kategóriát az, ami különösen pajzán és buja tartalmat is megjelenít.

A „cosplay” kifejezés a „costume play” szóösszetétel rövidítése, az előadó-művészet egy olyan formája, amikor a résztvevők különböző jelmezeket öltve testesítenek meg egy-egy film-, rajzfilm-, képregényhőst, történelmi figurát, vagy egyéb ötleteket. Elég gyakori az is, hogy maga a jelmeztervező és jelmezkivitelező személy viseli a jelmezt, és saját maga alkot a jelmezhez illő előadói koreográfiát is. Versenyek is tartoznak hozzá, nemzetközi és nemzeti szinten egyaránt. Mindez egy ma már nemzetközivé terebélyesedő szubkultúrát alkot. Itthon a legrangosabb fórumoknak a MondoCon, az AnimeCon, a Budapest Comic Con, vagy a Fantasy Expo számítanak. Maga a „cosplay” előadó-művészet Japánból származik.

Forrás:
MondoCon előadóként saját magam is hallottam az elsőnek említett fogalomról, a második fogalommal kapcsolatosan pedig tapasztalattal rendelkezem.

V.F.: Említetted egyszer Nankingot, ahol a japánok szörnyű mészárlást végeztek. Azt is, hogy Japán tulajdonképp a mai napig megszállt ország. Mi a véleményed Okinawáról és Hiroshimáról? És persze Nagasakiról?

Sz.G.: A csoda az, hogy milyen gyönyörű világot építettek azóta, ami most megint veszélyben van Fukushima és Kína miatt, pedig a japánok annyira igyekeznek – ha jól emlékszem, a megfelelő kifejezés a „dōzo-dōzo”.

V.F.: Tudod, Japán hadba lépését hivatalosan nem Hirohito rendelte el, hanem az a szélsőséges katonai kormányzat, amitől maga a Császár is félt.

Sz.G.: Ez a mostani oktatási narratíva, nem vagyok történész…
Vicces, de milyen az, hogy mindig elmegy az aktuális Miniszterelnök a II. világháborús síremlékhez, valami „dzsindzsa”-hoz, (a Yasukini Jinja-hoz)? Ilyenkor a kínaiak mindig hőzöngenek. Mindenesre, csak próbáljuk behelyettesíteni a gesztust európai/magyar viszonylatba!

Kiegészítés – a Nankingi Mészárláshoz és a Yasukuni Szentélyhez

A Nankingi (Nanjingi) Mészárlást Conrad Totman, a Japán Hadsereg a II. világháborúban, a kínai fronton végzett tevékenységei közül a „legkirívóbb kegyetlenkedés”-nek bélyegezte, ami Kína Nanking (Nanjing) városában, a Kuomintang (Guomindang) Párt fővárosában zajlott 1937 decemberében. Az esetet „Nanjing megerőszakolása”-ként is szokták emlegetni. A becsült áldozatok száma 100.000 és 300.000 fő között mozog, a város épületeinek több mint egyharmada semmisült meg a támadásban, az emberi áldozatokra pedig a tömeges kivégzések és a több 10.000 szexuális megerőszakolás során került sor. Iwane Matsui adta ki a kegyetlenkedésekre a parancsot, akit később a Nemzetközi Hadbíróság előtt bűnösnek ítéltek. Az eset mementóként szolgál a mai napig Japán, a II. világháborúban elkövetett kegyetlenkedéseire, a Nankingi Mészárlás Emlékközpont gondozza ennek a szellemi örökségét.

A Yasukuni Szentélyt, vagyis a Yasukuni Jinja-t a Meiji Restauráció korszakában építették 1869-ben, eredetileg Tōkyō Shōkonsha néven, a hazájukért hősi halált haló katonák emlékére. A mai nevét 1879. június 4-én kapta. Később a Szentély kibővült az Első Japán-Kínai Háború (1894-1895) és a Japán-Orosz Háború (1904-1905) hősi halottainak emlék-sírhelyével is, és shintōista funkciója az volt, hogy egyrészt emléket állítson a hősi halottaknak, másrészt, hogy megvigasztalja a hősi halottak szellemeit. Az Állami Shintō azoknak a hősi halottaknak a lelkeit, akiknek síremléke volt a Yasukuniban, kamikká, vagyis istenekké emelte. A Szentély később kibővült a II. világháborúban elesett japán katonák síremlékeivel is, tehát a Szentély a II. világháborúban elesett katonák emlékhelyévé is vált. 1946. szept. 1-jén leválasztották a Shintōista Egyház Központi Hivatalától, független vallási intézménnyé vált, és a korábbiakból csak a „szellemvigasztaló” funkcióját őrizhette meg. Az első miniszterelnöki látogatásra 1951. okt. 18-án Yoshida Shigeru Miniszterelnök részéről került sor, amit 1975. aug. 15-én Miki Takeo Miniszterelnök látogatása követett, és mindez kialakította a japán miniszterelnökök látogatási szokását a Yasukuni Szentélybe.

Az első társadalmi és nemzetközi „felhördüléseket” az okozta, hogy 1978 októberében Matsudaira Főpap kezdeményezésére közösen eltemették 14 „”A” osztályú háborús bűnös” szellemét, előzetes társadalmi-politikai konzultáció nélkül, amit az is fokozott, hogy a Szentély vallási autonómiája, és politikától való függetlensége miatt ezek a szellemek is megkaphatták az isteni státuszt. A japán-kínai kapcsolatokat a II. világháború után rendező, egyik legfontosabb dokumentum, az 1972-es Japán-Kínai Közös Nyilatkozat lefektette, hogy a Kínai Népköztársaság a két nép barátsága érdekében lemond minden háborús kártérítésről. Ettől függetlenül azonban Nakasone Yasuhiro Miniszterelnök 1985. aug. 15-i Szentély-látogatása a II. világháború végének negyvenedik évfordulója alkalmából felbujtotta a kínai közvéleményt, és a kínaiak azóta is hajlamosak tiltakozni, amikor egy-egy japán miniszterelnök meglátogatja a Szentélyt. Habár a Szentély vallásilag autonóm módon cselekszik, és független mind a császári diplomáciától, mind a kormányzati politikától, a nemzetközi, és első sorban a kínai közvélemény, a miniszterelnöki látogatást a japán háborús bűnök legitimálásaként értelmezik.

Forrás:
Conrad Totman: Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest
Encyclopaedia Britannica: Nanjing Massacre, Chinese history – https://www.britannica.com/event/Nanjing-Massacre
Kuragane Kei: Yasukuni Szentély, avagy a politikai csatatér. In.: Salát Gergely, Szilágyi Zsolt: TRAUMÁK ÉS TANULSÁGOK A II. világháború öröksége a Távol-Keleten. Typotex Panta, Pázmány Nemzetközi Tanulmányok 8. Kötet, Budapest, 2017.

V.F.: Igen. A Yasukuni egy nagy gócpont. Tavaly volt 150 éves. Már sokat és sokszor említetted azt a tisztelet-érzést, amit Japán kiváltott belőled. Viszonylag összefoglaltan, mi az, ami a tiszteletet kiváltotta belőled?

Sz.G.: A civilizáció magas foka, az emberek közötti együttélést lehetővé tevő, messzemenőkig betartott (ki nem mondott) szabályok, és a keresztény moralitás teljes hiánya.
Kérdezte az egyik lány, hogy bár nagyon szereti az európai képzőművészetet, de nem érti, miért is van az, hogy a képek 70%-án egy meztelen férfit kínoznak.
És valóban igaz.

V.F.: Még jó volna többet beszélgetni, mert értékesnek és izgalmasnak tartom a tapasztalataidat Japánról. De akkor mostanra „oyasuminasai”.

Sz.G.: Ez, ha jól emlékszem, valami olyasmit jelent, hogy „jó éjszakát”?

V.F.: Igen. Jól emlékszel. Jó éjszakát kívánok!

Köszönet:
Külön köszönet Salát Gergely Tanár Úrnak az összeköttetésért! (ありがとう。/ 谢谢.)

Források:
Szöllősi Géza – https://www.gezaszollosi.com/
Matthew Burdelski, Koji Mitsuhashi: „She Thinks You’re Kawaii”: Socializing Affect, Gender, and Relationships in a Japanese Preschool. In.: Language in Society, Vol. 39, No. 1 (Feb., 2010), pp. 65-93.
Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019.
Conrad Totman: Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest
Encyclopaedia Britannica: Nanjing Massacre, Chinese history – https://www.britannica.com/event/Nanjing-Massacre
Kuragane Kei: Yasukuni Szentély, avagy a politikai csatatér. In.: Salát Gergely, Szilágyi Zsolt: TRAUMÁK ÉS TANULSÁGOK. A II. világháború öröksége a Távol-Keleten. Typotex Panta, Pázmány Nemzetközi Tanulmányok 8. Kötet, Budapest, 2017.

2020.06.17.2020.06.17.

Virtuális tárlatvezetés azokról az ős „Japán-rajongókról”, akiknek a Japán-rajongásunkat köszönhetjük (& sajátkezű fotósorozat)

Vadász Fruzsina, 2020. 06. 17.

Érdekes dolog egy olyan kiállítás – Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum – Made in Asia – virtuális tárlatvezetéséről írni, amin hús-vér fizikai valómban én is részt vettem látogatóként tavaly nyáron, és a múzeumigazgató, Dr. Fajcsák Györgyi tárlatvezetése rengeteg tanulsággal szolgált annak ellenére is, hogy már láttam a kiállítást. Az egyik legfőbb tanulság az volt, hogy már két évszázaddal korábban is voltak olyan „Japán-rajongó magyarok”, akik képesek voltak hajóra szállni azokért a felbecsülhetetlen értékű műkincsekért, amik megtekintésével a „hétköznapi magyar” idehaza először találkozhatott a japán kultúra tárgyi világával…

De azért még ne lovagoljunk olyan sebesen előre!

A Múzeumról és a Kiállításról

A Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum 1919-ben, Hopp Ferenc végrendelete alapján jött létre, amely több mint 4000 kelet-ázsiai műtárgy sorsáról gondoskodott. A végrendelet alapján; „A műtárgyak az egyéb kelet-ázsiai műtárgyakkal külön múzeumot alkosson, mely az ő [Hopp Ferenc] nevét viselje.” Maga Hopp Ferenc 50 éves kora után ötször utazta körbe a Földet, és a Múzeum épületét 1885-ben, első körútja után vásárolta meg, ami később az otthonául szolgált. A kertben ritka növényeket, keleti műtárgyakat, japán kőlámpásokat, kínai holdkaput, indiai vallások istenségeit ábrázoló szobrokat is emeltetett, a villa szobáin belül pedig Ázsiára emlékeztető, Ázsiából hazahozott tárgyi környezettel rendezte be az épületet. Személyes élményként a kertben megtalálható ginkō-fát jegyezném meg. A családom kertjében is nő egy, azonban ilyen magas és dús koronájú ginkō-fát, mint ami a Múzeum kertjében él és nő, még nem láttam a szabad szememmel. A ginkō Japánból ered, és a népi gyógyászat szerint a hosszú élet, és a tiszta elme titka. Amikor meglátogattam a Múzeumot, elmesélték, hogy ha nem megfelelő módon és irányból lépünk át a Holdkapun, az szerencse helyett szerencsétlenséget hoz, és ez sajnos nekem bejött, ugyanis még aznap este betörött az egyik okostelefonom kamerája. Maga Hopp Ferenc nevezte el a villát kertestül „Buitenzor Laknak”, vagyis „Gond Nélküli Helynek”.

A Made in Asia kiállítás 2019-ben nyílt meg, a Múzeum fennállásának 100. évfordulója alkalmából, és a Múzeum legfontosabb állandó műkincsgyűjteményének a bemutatását tűzte ki céljául, ami azért is különleges, mivel a Múzeum az utóbbi időkben csak időszaki kiállításoknak adott otthont. A kiállítás négy termen keresztül vezeti a látogatókat, és rögtön az elején tiszteleg annak az öt neves személynek az emléke előtt, akiknek munkája az ázsiai műgyűjtés kezdeteit jelentette hazánkban. Mindegyikük más-más célból utazott Ázsiába, és más-más történettel a háta mögött hozta haza kincseit; Hopp Ferenc, Xántus János, Gróf Zichy Jenő, Gróf Vay Péter (Katolikus Püspök) és Dr. Bozóki Dezső.

Az Első Terem a két világháború közötti időszak kincseit mutatja be, amikor is a Múzeum első igazgatója Felvinczi-Takács Zoltán volt (japán, kínai, indiai, délkelet-ázsiai tárgyak), a Második Teremben pedig a második világháború utáni időszak tárgyai tekinthetőek meg, amikor az igazgató a régész-japanista Horváth Tibor volt (1972-ben bekövetkezett haláláig). A Harmadik Terem az 1950-es, 1960-as évek ázsiai állami (diplomáciai) ajándékokat mutatja be, ahol markáns különbség figyelhető meg a kínaiak és a koreaiak-vietnamiak önreprezentációs szándékai között. Míg az előző a Kulturális Forradalom ideológiájának megfelelő szépérzetet, addig az utóbbiak a hagyományos viseleteken, kerámiatárgyakon keresztül a történelmi folytonosságot kívánták kifejezni. A Negyedik Terem a Múzeum buddhista gyűjteményét állítja ki, aminek gyűjtését és rendszerezését még Felvinczi-Takács Zoltán kezdte el.

Az ős „Japán-rajongók”, vagyis a Három Legjelentősebb Japán Alapgyűjtemény

Xántus János az Osztrák-Magyar Monarchia első kereskedelmi expedíciójának volt a tagja 1869-1870 között, ami az első ázsiai közgyűjtemény alapjait tette lehetővé. Megbízását Eötvös József Vallás- és Közoktatásügyi Minisztertől, a Nemzeti Múzeumtól, a Magyar Tudományos Akadémiától és a Magyar Királyi Tudományegyetemtől kapta, hogy természetrajzi, népismei és könyvészeti gyűjteményének gyarapításához járuljon hozzá gyűjtés, vétel és csere útján. A célja az volt, hogy a világkiállításokhoz hasonló módon hozza közelebb a japán és az ázsiai kultúrát a magyar közönséghez. 1969-ben érte el az expedíció Japánt, és hét várost bejárva 663 tételnyi japán anyaggal gazdagította a magyar műkincs-gyűjteményt, amelyek között voltak: lakk-, kerámia-, fém-, bambusz-tárgyak, gyapotszövet, selyemszövet, papírmustra, legyező, hangszer. Elsősorban nem kiállítási tárgyakat szeretett volna hazahozni, hanem mintákat a hazai kézműipar számára a technika és anyaghasználat terén, hogy ösztönző hatást érjen el velük a hazai kézműipar világában. Emellett arra is odafigyelt, hogy a mindennapi élet szokásait bemutató könyveket, tárgyakat is elhozzon kedves hazánkba: hazakerültek a japán élet-, állat-, növényvilágot bemutató könyvek is, nád-, és rattan-fonatok, kosarak, tálcák, tatamit borító gyékénytakarók, asztalosszerszámok, és a hitvilághoz tartozó szertartási tárgyak is. Ezek közül a leghíresebb az a négyszögletes lapos lótuszos tálca, aminek a mintája látható a Múzeum honlap-design hátterében is a jelen cikk írása idején.

06.1. Budapest Élet Stílus: Állatbarát – Xántus János néprajzkutató, az Állatkert első igazgatója 190 éve született.

Kubassek János: Xántus János gyűjtő- és vadászútjai Amerikában és Délkelet-Ázsiában. Rubicon

Négyszögletes lapos lótuszos tálca (Dr. Fajcsák Györgyi: Made in Asia. 2020. jún. 2. YouTube.)

Hopp Ferenc, öt világkerülő-útja közül három során látogatta meg a Felkelő Nap Országát, 1883-ban, 1903-ban és 1914-ben. Elsősorban a japán kézműipar remekei iránt tanúsított érdeklődést, megragadta a japán iparművészetben a „technikai tökélye”, amit ő a japán lakktárgyakban, fésűkben, fafaragványokban, szobrokban, elefántcsont-tárgyakban talált meg. Japán iránti rajongását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy halálakor a hagyatékában talált 1600-1700 japán tárgy, a teljes ázsiai műgyűjtemény-hagyatéknak több mint a felét tette ki.

Cultura A Kulturális Magazin: Hopp Ferenc, a múzeumalapító

Gróf Vay Péter japán műgyűjtését az 1907-es évhez köthetjük, és a legnagyobb számú japán anyagot teszi ki az egész gyűjteményben. Pápai Megbízottként, Római Katolikus Vizitálások „diplomatájaként” járta a világot, azonban Japán iránti szeretetét már kamaszkorában meghatározta az a 16 éves korában vásárolt japán lakkdoboz, amit elsőként vásárolt a japán műkincsei közül. 1902-ben járt Japánban először, és hat várost látogatott meg összesen három hónap alatt. Második Japánban tett látogatása történt az említett 1907-es évben. Áprilisban utazott át Kanadából Japánba, ahol több mint egy hónapot töltött el. Mindezt 1905-ben az „április 15-i levél” előzte meg, amiben ajánlatot tett a Szépművészeti Múzeumnak japán vízfestmények, rajzok, metszetek gyűjteményének az összeállítására. Apponyi Albert Vallási és Közoktatási Miniszter 20.000 Koronát (akkor ez volt itthon a pénznem) biztosított a gyűjtemény létrehozására, a vásárlásra. Ez az expedíció az akkori időszakban a legteljesebb áttekintést nyújtó japán metszetanyag felkutatását és gyűjtését jelentette, amit a szintén jelentős bronzszobor-gyűjtemény egészített még ki. Vay igyekezetét mutatja, hogy nemcsak a Tokiói Iparművészeti Kiállításon, hanem kisebb-nagyobb régiségkereskedésben is egyaránt megfordult, 1907 májusában négy várost utazott körbe, és jún. 23-ig vásárolta meg azt a gyűjteményt, ami 2337-2678 tárgyból állt, és három ládára volt szükség a szállításához. A gyűjtemény része volt: 1093 fametszet, 338 festmény, 719 kisplasztika, 176 fametszetes könyv, 11 buddhista faszobor, ezeken felül kardmarkolatvédők, tustartók, necckép [1], dohánytartók, lakkdobozok, fésűk. Ezek a tárgyak 1919-ben kerültek át a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum gyűjteményébe. Vay Péter munkássága azonban nemcsak a műkincsgyűjtése miatt lényeges, hanem az orientalisztikai és japanisztikai szakirodalmi munkássága miatt is. Két könyve kiemelkedően lényeges, az egyik a Kelet Császárai és Császárságai (Japán-Kína-Korea) címmel az egyik első Ázsiáról szóló összehasonlító történelemkönyv volt itthon, a másik pedig az 1908-ban megjelent Kelet Művészete és Műízlése – a japán művészet főbb korszakai, ami az első japán művészettörténeti kézikönyv volt, ami magyar nyelven megjelent. A Vay-hagyatékból kettő fametszet még kiemelendő: Hiroshige: Úszó Vadkacsa Hóesésben (1832) és Toyokuni: Tartományúri felvonulást utánzó, vidám gésák menete a Fuji előtt (2870-es évek).

Pallós Tamás: Elillanó világok őrzője – Egy kivételes elme: Vay Péter. Új Ember

Vay Gyűjtemény (Dr. Fajcsák Györgyi: Made in Asia)

Ugyan az okostelefonom még a múzeum-látogatás napjának estéjén eltörött (melegen ajánlom a Holdkapu szabályainak a betartását), a készített képek épen maradtak. A cikk hátralévő részében egy-egy olyan képet szeretnék megosztani, melyeket a látogatás során magam készítettem, és vagy a kiállítás japán gyűjteményének egy-egy darabját ábrázolják, vagy a múzeum-kert szépségét hivatottak bemutatni. Ezeket a képeket a Múzeum engedélyével publikálom.

A cikk anyagát a Japán Alapítvány szervezésében megrendezésre kerülő Dr. Fajcsák Györgyi, Made in Asia. A százéves Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum és japán alapgyűjteményei c. előadása szolgálta, mely ITT megtekinthető.
2020. jún. 2.

[1] Fogalommagyarázat: „A necc készítés egy régi, munkaigényes kézimunka. Alapja valószínűleg a halászháló készítése volt. Nevezhető hímzésnek, de csipkének is.” (Forrás: Javaslat. Necc kézimunka települési és tájegységi értéktárba történő felvételéhez)