A pacifista mangakaharcos – Mizuki Sigeru munkássága

Írta: Varga Lilla, 2021. 10. 30.

Mizuki Sigeru, forrás

Mizuki Sigeru 水木しげる (1922-2015) mangaművész, író. Tottori prefektúra Szakaiminato városában született, ahol a róla elnevezett utcában több mint 150 különböző méretű, a mangáiban szereplő jókaiokról mintázott bronzszobor áll. Éjszakai kivilágításban az utca varázslatos hangulata a szobroknak köszönhetően nem eviláginak tetszik, és a Mizuki Sigeru utca fontos turistacélponttá is vált. Itt található a Mizuki Sigeru múzeum, ahol a mester életével és eredeti kézirataival ismerkedhet meg a látogató.

Csócsin kozó szobra a Mizuki Sigeru úton, forrás

De ki is volt Mizuki Sigeru?

Egyik részről híres mangaművész, aki a japán hiedelemvilág szereplőit elevenítette meg munkáiban. A jókaiok, azaz a különböző szellemek és nem evilági, de legtöbbször valamilyen úton-módon az emberi világhoz kötődő lények beemelése a populáris kultúrába hozzájárult, hogy a közfigyelmet a japán folklór és klasszikus népi hiedelemvilág felé fordítsa. A japán kultúra ilyesfajta népszerűsítése a japánok körében rendkívül fontos volt. Nem csupán a mangák terén foglalkozott a népi hiedelemvilággal, hozzá köthető a Mudzsara 妖鬼化 [mujara] c. 12 kötetes mű, mely Japán egyes területeinek és a világ különböző térségeinek folklór-szereplőit illusztrálja. Néprajzkutatói tevékenysége miatt beválasztották a Japán Kulturális Antropológiai Társaságba.

Josza Buszon haiku költő nevéhez kötődik a Buszon Jókai Emaki (蕪村妖怪絵巻), mely képtekercsen a jókaiok különböző fajtáit ábrázolta a költő. Megjelennek köztük olyan teremtmények is, melyek eredettörténete kétséges, ilyen például a Bake icsó no szei, amely lénynek Mizuki Sigeru alkotott eredettörténetet és a ginkgo szelleme, általa vált közismertté.

Bake icsó no szei, Buszon Jókai Emaki, forrás

Számos díjjal ismerték el munkásságát, köztük megkapta a nívós Kodansa Manga díjat, és Mizuki Sigeru volt az első japán alkotó, akinek odaítélték az Angoulême Nemzetközi Képregény Fesztiválon a legjobb képregénynek járó díját.
A jókai kultúra népszerűsítéséhez kapcsolódó talán legismertebb műve a GeGeGe no Kitaro (1959) c. mangája, melyből több anime-sorozatot is készítettek. A történet főszereplője egy félig jókai fiú, aki megmenti a természetfeletti bajba jutott embereket, és igyekszik fenntartani a jókaiok és emberek közti egyensúlyt.

GeGeGe no Kitaro, forrás

Mizuki Sigeru hírnevét felhasználva azonban nem csupán a japán folklór népszerűsítéséért és köztudatba-emeléséért tett, hanem szatirikus hangvételű, háborús történeteivel jelentős háború-ellenes küzdelmet folytatott.
Karikaturisztikus, stilizált figuráit realisztikusan megrajzolt környezetbe helyezte, ezzel is hangsúlyozva az abszurditást, hátteret teremtve a műveiben megfogalmazott társadalomkritikának.

War and Japan, forrás

Pacifista nézőpontja nagyban befolyásolta művészetét. Számos munkája készült azzal a céllal, hogy szembemenve a korabeli politikai hangokkal, felhívja a figyelmet a háború borzalmaira, ne vesszen feledésbe mindaz, ami a háborúk folyamán történt. Amellett, hogy felhívta a figyelmet Japán II. világháborús szereplésének negatívumaira, felszólalt a vietnámi háború ellen is.
Háború-tematikájú munkái közül érdemes megemlíteni a „Gekiga Hitler” (1971) c. munkáját, mely Hitler szatirikus életrajza, illetve az „Előre a nemes halálunk felé” (1973) c. önéletrajzi ihletésű művét, mellyel kapcsolatban így nyilatkozott:
„Valahányszor a háborúról írok egy történetet, nem tudok mit kezdeni a vak dühvel, ami felcsap bennem. – Azt hiszem, ezt a dühöt az összes elesett katona szelleme plántálta belém.”

Gekiga Hitler, forrás

Nagy port kavart a nyolc kötetes „Showa: Japán történelme” (1988-89) c. munkája, melyben ugyancsak a Császári Hadseregben szerzett saját háborús tapasztalatai adják a kritika alapját.

Showa: Japán történelme, forrás

Mizuki Sigeru maga is a háború áldozata volt. Egy bombázás során elveszítette bal karját, számos bajtársa halálát nézte végig, a katonaságban ért atrocitások és felettesei túlkapásai mind olyan élmények voltak, melyekről úgy érezte, beszélni kell, nem szabad a szőnyeg alá söpörni a háború okozta traumákat.

Előre nemes halálunk felé, forrás

Az országot a II. világháború felé sodró agresszív militarizmus, a katonaság jelenléte a politikában, a nemzeti nacionalista ideák, a császári intézmény iránti hagyományos tisztelet kihasználása a katonaság által, a gyermekek militarista hangvételű központosított nevelése mind a kollektív emlékezet olyan szeletét képezik, melyről Hirosima és Nagaszaki tragédiája után, a háborús évtizedek végével, miután az ország rohamtempóban a gazdasági stabilitás megteremtéséért küzdött, senki nem beszélt szívesen. Például a Nankingi mészárlás, a „komforthölgyek intézménye”, a hadifoglyokkal való kegyetlenkedés, vagy az okinavai civilek öngyilkosságra való kényszerítése nem szívesen emlegetett témák voltak, és a II. világháború utáni propaganda inkább csúsztatott Japán háborús bűnei és a felelősségvállalás kapcsán.
Napjainkig problematikus kérdés a szigetország és szomszédjai közt a XX. század háborús évtizedeit érintő katonai agresszió, túlkapások és kegyetlenkedés a japán katonaság részéről, mely problémának egyik szimbóluma a Jaszukuni szentély, és a Jusukan múzeum.

Kunyan, forrás

A II. világháború után, a ’40-es, ’50-es évektől már számos költő és író foglalkozott az előző generáció háborús tevékenységével, a nacionalista ideával megvezetett, de valójában értelmetlen háborúskodásokba sodró militarista propaganda érdekeit szolgálók felelősségre vonhatóságának és a háborús tapasztalatok feldolgozhatóságának kérdéseivel.

„- Hol vannak most azok, akik az olyanokat, mint Kendzsi, a hősi halálba küldték? Szép nyugodtan élik tovább az életüket, nagyjából ugyanúgy, mint azelőtt. Sokan még sikeresebbek is lettek, mert rendesen viselkednek az amerikaiakkal, pedig éppen ezek az emberek vezettek katasztrófába minket. És mégis az olyanokat kell gyászolnunk, mint Kendzsi. Hát ez dühít fel engem. Bátor fiatalemberek ostoba ügyért halnak meg, a valódi bűnösök pedig még mindig itt vannak köztünk. Félnek megmutatni, kik is ők valójában, félnek elismerni a felelősséget. (…) Szerintem ennél nagyobb gyávaságot elképzelni sem lehet.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 62-63)

„- Nem. Nem volt rossz ember. Csak olyasvalaki volt, aki nagyon keményen dolgozott valamiért, amit jó célnak gondolt. De tudod, Icsiró, amikor vége lett a háborúnak, a dolgok nagyon megváltoztak. Nagucsi úr dalai valamikor nagyon híresek voltak, nemcsak ebben a városban, hanem egész Japánban. Gyakran játszotta őket a rádió, előadták a kocsmákban. És az olyanok, mint Kendzsi bácsikád, ezeket a dalokat énekelték menetelés közben vagy csata előtt. A háború után pedig Nagucsi úr úgy gondolta, hogy a dalaival… nos… hibát követett el. Azokra az emberekre gondolt, akiket megöltek a háborúban, az olyan kisfiúkra, mint te vagy, Icsiró, akiknek nem voltak többé szüleik, végiggondolta mindezeket a dolgokat, és úgy látta, hogy dalaival talán hibát követett el. És úgy érezte, bocsánatot kell kérnie. Mindenkitől, aki életben maradt. (…) Mindenkitől bocsánatot akart kérni. Azt gondolom, ezért ölte meg magát. Nagucsi úr egyáltalán nem volt rossz ember, Icsiró. Bátor volt, mert beismerte a hibáját. Nagyon bátor volt és tiszteletre méltó.” (Kazuo Ishiguro, A lebegő világ művészete, 162)

 „Aztán mintha újjáéledne benne a vért és nedvet facsaró érzés; a húst valamiféle erő megszaggatja, magába szívja. Nem létező dereka helyén egy dimenzió nélküli, megnevezhetetlen tárgy csúszkál. Ő, Ojokava Rjuicsi, tudja, hogy az elkövetkezőkben múltja egy olyan darabkája fog feltörni az emlékezetrétegek legaljáról, hogy bizonyítsa lényének eredendően undorító lényét.” (Naoma Hirosi, Az összeomlás érzése, 336)

 „Kis termetű, idős ember mászott elő. Két kezébe fogta Maszakicsi fejét, s keményen a szemébe nézett:
– Úgy látszik, ez a nyomorult képtelen a bocsánatkérésre – mormogta. – Az ilyen marha mindent eltol, kint minduntalan elkapják, elkontárkodik mindent, éhen döglik. Én már harmincöt évet lehúztam itt, nem véletlenül kaptam a Sarki Öregúr nevet. Ha csak elébem kerül egy ilyenfajta taknyos, én mindjárt embert akarok faragni belőle. Csakis Császárunk iránti hálából. Hát jól fülelj! – rázta meg a fiút, s ezzel kezdetét vette az okítás: – Ha már lebuktál, tudni kell bocsánatot kérni. Olyan marha vagy, hogy nagy dolgot úgysem követhettél el. Ha azonnal bocsánatot kérsz, még megúszhatod. De persze, minden a bocsánatkérés mikéntjétől függ. Szépen a földre tenyerelsz, homlokod a földhöz dörzsölöd. Ez az egész, ennyit még a leghülyébb is képes megtenni! (…)
Maszakicsi a földre bolrult:
– Vétkeztem, bocsánatot kérek – harsogta.
– Burokban születtél – harsant a Császár hangja. – Ha nem volnál hülye, megfojtanálak.
(…)
– Mert te, te marha, mert te ide kerültél, fölkavartál bennem mindent… emlékezni az eltelt harmincöt évre, mikor már sikerült elfelejtenem rég… – Torkát sírás fojtogatta, és kétségbeesetten püfölte a fiú fejét. Talán észre sem vette, hogy Maszakicsi szemébe karmolt. – Légy átkozott, pusztulj el! – lihegte, olyan közel a fiú fejéhez, mintha harapni készülne. – Éppen harmincöt éve, hogy én, akár te most, olyan bűnt vallottam be, amit el sem követtem. Ezért vagyok itt. Harmincöt éve. S éppen erre kell, hogy emlékeztess. Pusztulj!” (Fukazava Hicsiró, Árnyjáték, 528, 536)

Mizuki Sigeru is olyan hang volt a művészek közt, aki szembeállva a politikai propagandával, mely szívesebben nyilatkozott a háborús eseményekről az elkövetett bűnök említése nélkül, saját háborús tapasztalatait feltárva a nyilvánosság előtt, igyekezett felhívni a figyelmet a háború tragédiájára.
Emellett erőt fektetett a klasszikus japán kultúra, tradíció és folklór népszerűsítésére, felelevenítésére. E két tevékenységének azért is volt jelentősége, mert Mizuki Sigeru ezzel is ellensúlyozta azt az attitűdöt, miszerint a katonai propaganda az 1900-es évek elejétől a klaszikus japán kultúra egyes elemeit és a kulturális múlthoz is gyökeresen kötődő császári intézményt a militarizmus szolgálatába állította.
Mizuki Sigeru munkásságával bebizonyította, hogy a japán népi hagyományok szeretete, a klasszikus folklór népszerűsítése nem kell, hogy bármiféle ideológia fátyla alatt történjen.

Mizuki Sigeru, forrás

 

 

Felhasznált irodalom:

Modern japán elbeszélők, ford. Sz. Holti Mária, Európa, 1967.

Kazuo Isiguro, A lebegő világ művészete, ford. Todero Anna, Cartaphilus, 2013.

Jeff Kingston, A modern Japán kihívásai, Antall József Tudásközpont, 2018.

Matt Alt, Shigeru Mizuki’s war-haunted art and life, in: The New Yorker, 2015. URL: https://www.newyorker.com/culture/culture-desk/shigeru-mizukis-war-haunted-creatures

Zack Davisson, The life and death of Shigeru Mizuki, 1922-2015. in: The Comics Journal, 2015. URL: https://www.tcj.com/the-life-and-death-of-shigeru-mizuki/

Matthew Penney, War and Japan: The Non-Fiction Manga of Mizuki Shigeru, in: The Asia-Pacific Journal, 2008. URL: https://apjjf.org/-Matthew-Penney/2905/article.html

Buszon Jókai Emaki: 蕪村が描いた妖怪絵巻 URL: https://manabi-japan.jp/culture/20191215_17186/

Hakaba Kitaro (az anime és a manga) – Egy kis Kitaro történelem: https://kikaitekicirkusz.wordpress.com/2010/03/05/hakabakitaro-anchan-kikaiteki-cirkusz-anime-blog/2/

fb-share-icon
close

Merülj el velünk Te is a japán kultúrában!

MINDEN HÓ UTOLSÓ VASÁRNAPJÁN
HÍRÉT VISSZÜK A FRISS TARTALOMNAK!


Elolvastam és elfogadom a felhasználási feltételeket