japanisztikai folyóirat
Elhanyagolt, elhasznált, kidobott tárgyak, melyek gazdáik bánásmódja felett érzett dühükben és csalódottságukban lélekkel rendelkező szellemlényekké váltak.
Lásd bővebben: https://www.hibiki.hu/encyclopedia/hjakki-jagjo-emaki/
Kapcsolódó: Bakezóri
A daidaraboccsi egy hatalmas, emberszerű jókai, akinek kopasz feje a papokéra emlékeztet, innen az elnevezése. Dülledő szeme, hosszú, lelógó nyelve és fekete bőre van. Hasonlít az ónjúdó-ra vagy az umi bózu-ra, azonban messze ő a legnagyobb, óriástermetű jókai a japán folklórban.
A daidaraboccsi hatalmas termetével, ha megmozdul, átformálja a világot – földet felhalmozva hegyeket épít, vagy épp átrakja őket egyik helyről a másikra. Lába nyomán tavak és völgyek keletkeznek. Emiatt számos helyről tartják úgy, hogy a daidaraboccsi hozta azt létre.
A Fudzsi hegyről is azt tartják például, hogy a daidaraboccsi teremtette meg – az óriás Kai tartomány (Jamanasi prefektúra) földjét túrta, ásott és ásott mind mélyebbre, mígnem a kotort földből létrejött a Fudzsi – ezért van az, hogy a hegy körüli terület egy nagy sík medence.
Más helyeken is megtalálható a mítosz, hogy a daidaraboccsi hegyeket „ásott ki”, például Omi tartományban (Siga prefektúra), ahol a Biva tó jött ekképp létre.
Az Ibaraki prefektúrában található Szenba-tó mítosza szerint a daidaraboccsi egy különösen nagy lábnyomában felgyűlt víznek köszönhetően keletkezett, a Nagano Jacugatake Nemzeti Park Takaboccsi fennsíkja pedig állítólag annak köszönheti létrejöttét, hogy az óriás hanyatt feküdt kicsit, hogy megpihenjen.
Több település nevében találkozhatunk a daidaraboccsi nevével, melyek teremtésmítosza az óriáshoz köthető; ilyen Daita vagy Daitakubo.
Forrás:
http://yokai.com/daidarabotchi/
További információk a japán hiedelemvilágról és teremtményeiről az alábbi művekben:
Matthew Meyer: The Night Parade of One Hundred Demons
The Hour of Meeting Evil Spirits
The Book of Hakutaku
A Hét Szerencseisten egyike, a jó egészség, boldogság és jólét kami-ja, a földművesek védelmezője, Ebiszu apja. Vidám, kerekarcú férfiként, jellegzetesen vastag, húsos fülcimpákkal, csapott sapkában, kezében kalapáccsal szokták ábrázolni, sok esetben két-három rizses-zsákon üldögélve. Kalapácsa minden ütésekor aranyérmék záporoznak, és vállán átvetett vászonzsákjában mindenféle jó lapul. Daikokut gyakran kísérik patkányok, akik kirágják a rizses-zsákokat, és abból lakmároznak – ez viszont cseppet sem zavarja az istenséget, mivel boldogság és gazdagság az attribútuma. Ebiszuhoz hasonlóan ezért a kereskedők körében is népszerű isten, sok boltban megtalálható az őt ábrázoló figura vagy kép.
Forrás:
Michael Ashkenazi, Handbook of Japanese Mythology, Oxford University Press Inc, New York, United States, 2008.
W. Sadler, „O-Kagura”. Field Notes on the Festival Drama in Modern Tokyo, Asian Folklore Studies, Vol. 29 (1970), pp. 275-300, Published By: Nanzan University, URL: https://www.jstor.org/stable/1177614?seq=1
A háztartások és buddhista templomok közt fennálló kölcsönös kapcsolati rendszer, mely a Heian kortól (794-1185) kezdve létezett. A kezdetekben önkéntes alapon működő rendszer alapját képezte, hogy egy adott háztartás anyagilag hosszú távon támogat egy templomot, mely cserébe biztosítja a hagyományos ceremóniákat, rituálékat, lelki gondozást. A templommal támogatói viszonyban álló háztartást hívták danka-nak 檀家. A danka-rendszer a Simabarai felkelést követően (1638-tól) változott meg, amikor is a kereszténységet tiltó intézkedések kivitelezésére használták fel. Kötelezővé tették a családok bejegyzését egy adott buddhista templomhoz, mely terauke-t寺請, vallásigazolást adott ki arról, hogy az adott személy nem keresztény. Az igazolásokról hivatalos nyilvántartást, súmon aratame-t (shūmon aratamechō 宗門改帳/ shūmon ninbetsuchō 宗門人別改帳 / shūshi aratemechō 宗旨改帳) készítettek évente, mely dokumentumot a felsőbb hatóságoknak a templom köteles volt átadni. A kötelező danka-rendszert a Meidzsi korszakban (1868-1912) törölték el.
Forrás:
Kenneth A. Marcure, The Danka System, Monumenta Nipponica, 1985 (Spring), Vol. 40, pp. 39-67, Sophia University, URL: https://www.jstor.org/stable/2385001?origin=crossref&seq=29#metadata_info_tab_contents
Gwendolyn Laurel Gillson, The Buddhist ties of Japanese women: crafting relationships between nuns and laywomen, Graduate College The University of Iowa, Iowa City, Iowa, 2018, Iowa Research Online: https://ir.uiowa.edu/etd/6113
A Daruma egy kívánság-baba, amit a zen szerzetesről, Bódhidarmáról – japánul Bodai Daruma – mintáztak. A legenda szerint a szerzetes éveken át meditált folyamatosan egy falat bámulva, anélkül, hogy lehunyta volna egy pillanatra is a szemét – a meditáció hetedik évében azonban lecsukódtak a szemei, ere pedig olyan mérges lett magára, hogy levágta a saját szemhéját. A földre hullott húsból zöld teanövény hajtott ki – állítólag innen ered, hogy a szerzetesek zöld teát fogyasztanak annak érdekében, hogy éberek maradjanak. A további meditáció során, mely összességében kilenc évig tartott, a lábai és karjai is elsorvadtak, és leestek testéről.
A Daruma-baba a legenda ezen elemeit mind magán viseli; a babának nincs se keze, se lába, kitágult szemek ülnek kissé mérges arcában. Szemöldöke két darut mintáz, a bajsza pedig teknőst – mindkét motívum a hosszú élet szimbóluma Japánban. Ahogy a közhiedelem tartja; „a daru 1000, a teknős 10.000 évet él”. A baba hasán kandzsival a „szerencse” vagy „kitartás” szavak szoktak szerepelni. Az emberek, mikor kívánságukat elmondják a babának, annak egyik üres szemét megfestik, majd amikor a kívánság teljesült, így tesznek a másikkal is.
A japán hóembert is Darumáról mintázzák – ezért a hóember japánul: juki daruma 雪だるま [yukidaruma]
Forrás:
https://livejapan.com/en/article-a0002401/
További japán jellegzetességek:
https://www.japanspecialista.hu/2014/06/16/de-mi-az-daruma/
土 – (on)do (kun)cucsi – föld
偶 – (kun)tama – alkalmi, ritka
A Dzsómon kor (i.e. 10.000 – i. u. 300) egyik legjelentősebb alkotásai közt tartják számon a dogú figurákat. Ember alakú agyagfigurák, melyek a kor előrehaladtával változtak; vannak köztük kisebbek, nagyobbak, gazdagon díszítettek, vagy épp sima felülettel rendelkezők. Hokkaidótól Kjúsúig, mintegy 18.000 darabot találtak, a legidősebbek majdnem 10.000 évesek, de akadnak köztük „csupán” 2300 évesek is.
A megformálásuk rendkívül sokszínű, akad, amelyik macskás arcú láb nélküli, szív-arcú, háromszög formájú maszkot, vagy épp szarvat viselő, és talán a leghíresebb a Kamegaoka-i nagyszemű.
A Meiji korban, 1882-ben nevezték el a régészek a talált figurákat – dogúnak.
Funkciójukkal kapcsolatban több elmélet is létezik. Egyes kutatók szerint, a dogú (föld) termékenység-szobor volt, azonban olyan teória is akad, mely szerint egyszerű gyerekjátékként funkcionált.
Mivel vannak olyan dogú szobrok, melyeknek különös figyelmet szenteltek – sírokba helyezték, vagy külön eltemették őket, és vannak olyanok, melyek törötten kerülnek elő, gyakori használat nyomait mutatva – ez alapján olyan teória is létezik, miszerint a dogú-kultúrán belül voltak tiszteleti, illetve használati funkcióval rendelkező szobrok is.
Forrás:
Victoria James, The Dogu have something tell us, The Japan Times, 2009. 10. 02.
辞世の句 [Jisei no ku] „vers a halál mezsgyéjéről”, „búcsúvers az élettől”
Szamurájok, költők, szerzetesek haláluk előtt írt búcsúverse, melyet az érzés és tudat ihletett, hogy nemsokára elhagyják e földi világot. Eredete a buddhizmus három alappilléréhez köthető; az anyagi világ múlandó, a ragaszkodás szenvedéshez vezet, az én nem létezik. A halálról való elmélkedés fontossága hozzátartozik a buddhizmushoz, és a dzsiszei gondolatiságának gyökere ebben keresendő. Az élet múlandósága, az élet és halál egysége fogalmazódik meg a költeményekben épp olyan sokszínűen, amilyen sokfélék mi, emberek vagyunk.
Matsuo Bashó (1644 -1694)
Úton, betegen:
álmom kóborolni kezd
tűnt mezők felett.
(Somogyvári Zsolt ford.)
Versformát tekintve a dzsiszeire jellemző a haiku és a tanka – ez utóbbi a leggyakrabban előforduló, elnevezése: dzsiszei-ei 辞世詠. (A tanka 5 soros költemény, adott szótagszámmal, mely soronként 5-7-5-7-7.)
Mishima Yukio (1925-1970)
cseresznyevirág
egy viharos éjszakán
így száll el szirma
nem tétovázik ha kell
megelőz a hullásban
(Terebess Gábor ford.)
Gofu (1734 -1771)
Még nem fáradtam
el a világban – hová
fúj az őszi szél?
(Somogyvári Zsolt ford.)
Shumpan (1669-1703) (A 47 szamuráj egyike.)
Bevégzi útját
kitépett tollaival
a téli madár.
(Somogyvári Zsolt ford.)
Kapcsolódó fogalmak: dzsunsi, sindzsú
Forrás:
https://terebess.hu/haiku/japan/misima.html
Yoel Hoffmann, Japanese Death Poems: Written by Zen Monks and Haiku Poets ont he Verge of Death, Tuttle Publishing, 1985.
https://terebess.hu/zen/mesterek/Death.pdf
Somogyvári Zsolt japán haiku fordításai, Jisei, Zen-szerzetesek és haiku költők versei a halál mezsgyéjéről, Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1994, URL: https://terebess.hu/haiku/mufordito/somogyvari.html
https://www.tokyoweekender.com/2021/01/jisei-japanese-death-poems/
Éneklő hangon előadott narratíva, melyet samiszenen kísérnek. A hangsúly az elbeszélés szövegén van, a zene kiegészítőként szolgál. Az előadó(i)t tajú-nak nevezik 太夫 [tayuu]. A japán bábszínházban (bunraku, ningjo dzsóruri) a bábmester bábokkal előadott játéka mellett a dzsóruri-ballada a színház másik lényegi eleme.
Nevét a 15. századi Dzsórurihime monogatari c. romantikus meséből kapta, melynek a főszereplője Dzsóruri hercegnő. Eleinte biva lanton kísérték, ezt váltotta fel később a samiszen.
Kapcsolódó cikk: https://www.hibiki.hu/2020/03/31/nagyito-alatt-oszen-es-urazato-izumi-kjoka-oszen-es-szokicsi-c-muve-alapjan/
Forrás: https://www.britannica.com/art/joruri
Amikor egy daimjó 大名 [daimyó], egy földesúr meghalt, akkor a szolgálatában álló szamurájok közül volt, aki önként szeppukut 切腹 [seppuku], rituális öngyilkosságot követett el, hogy kövesse urát a halálba – ez a halálnem a dzsunsi.
A dzsunsi gyakorlata a 17. században élte „fénykorát”. A szokás talán legkiemelkedőbb példája a Nabesima-ház, ahol is 1618-tól 1657-ig bezárólag több családtag halála után is tömegesen követtek el embereik dzsunsit, például Nabesima Sigekata halála (1645) után 22-en, Nabesima Kacusige halála (1657) után 26-an követték önként urukat a halálba.
A szokás viszont torzult idővel, mivel megesett, hogy a daimjók közt versengés alakult ki, kinek a családjában követnek el több dzsunsit – még az is előfordult, hogy róninokat béreltek fel a rituális öngyilkosság ezen formájára. Ebben az esetben a halott rónin családja magas járandóságot kapott, és fiát magasabb rangra emelték.
A dzsunsi megítélése mindig is ambivalens volt, és számos katonai vezető tiltakozott a szokás ellen, emellett viszont tisztelettel is adóztak iránta.
A Tokugava sógunátus a dzsunsi gyakorlatát (az adaucsival 仇討ち [adauchi], vérbosszúval egyetemben) a buke sohatto, a „busi szabályzat” keretein belül hivatalosan is betiltotta 1663-ban, majd a tilalom a szabályzat 1682-es újrakiadásában is szerepelt.
A tiltás mellett szólt többek közt az is, hogy a dzsunsi gyakorlata a politikai vizeket is fel tudta kavarni. A harmadik sógun, Tokugava Iemicu (1604-1651) halála után – aki egyébként szintén a dzsunsi ellen képviselt álláspontot – 13-an követtek el szeppukut, köztük a történelem folyamán a legtöbb magas rangú emberrel, többek közt két ródzsú-val 老中 [rōjū], azaz „vénnel” a vének tanácsából, mely tanács az akkori kormányzat legmagasabb döntéshozó szerve volt.
A dzsunsi kései példája Nogi Mareszuke, az orosz-japán háború híres tábornokának esete, aki Meidzsi császár halála után feleségével együtt követett el hűség-szeppukut (1912). A tábornok halála hatással volt például Mori Ógai (Az Abe-ház) és Nacume Szószeki (Kokoro) munkásságára is.
A dzsunsihoz kapcsolódó fogalom a hiebara 冷腹, mely jellegzetessége, hogy a szamuráj, ura halála után hosszabb idő elteltével (például halálának évfordulójakor) követ el rituális öngyilkosságot – ez azokban az esetekben volt például jellemző, mikor a ház vezetői megtiltották a szamurájoknak a dzsunsi gyakorlatát.
Kapcsolódó fogalom: dzsiszei, sindzsú
Forrás:
Szabó Balázs, Követni a halálba: szamuráj-öngyilkosságok a 17. századi Japánban, in: Távol-keleti Tanulmányok 2013/1-2: 151–171. URL: http://www.konfuciuszintezet.hu/letoltesek/tkt/tkt_2013_1-2/tkt_2013_1-2.pdf
Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, Bp., 1989.
Dr. Szabó Balázs, ELTE Távol-keleti Intézet, Japán Tanszék, Japán Történelem előadás, 2018.
A bölcsesség és a hosszú élet istene, a Sicsifukudzsin, a Hét Szerencseisten egyike. Eredetét tekintve a kínai taoista panteon egyik istensége, a déli sarkcsillag (nankjokuszei 南極星 [nankyokusei]) megszemélyesítője.
A legendák szerint a bor és a női társaság nagy kedvelője. Hosszú, fehér szakállas öregemberként ábrázolják, göcsörtös bottal a kezében. A botra egy tekercs van kötve, mely egyes leírások szerint minden élőlény élettartamát, más elbeszélések szerint minden élőlény jó és rossz cselekedetét tartalmazza, de van olyan legenda is, miszerint a tekercs a tudás könyve.
Hírnöke a szarvas, a hosszú élet szimbóluma. Ábrázolását tekintve gyakran látható a szarvas kíséretében, vagy az ugyancsak hosszú életet szimbolizáló szilvafa árnyékában.
Forrás: https://www.onmarkproductions.com/html/jurojin.shtml
http://www.aisf.or.jp/~jaanus/deta/j/juroujin.htm