Egérrágta múlt – régi cikkek nyomában I. rész

Az 1910-es Japán-Brit Kiállítás, és útja Budapestre

Írta: Varga Lilla, 2021. 06. 04.

Előhang

Miután Perry „fekete hajói” (1854) utat nyitottak a felkelő nap országába, a kapcsolatfelvétel lehetősége Japánnal nem szorult többé korlátok közé. Ennek köszönhetően természetes érdeklődés irányult Nyugat részéről Japán eleddig kevéssé ismert kultúrája felé. Mindez azonban Japán számára nem történhetett viharok nélkül; a nyitás és a gazdasági változások a már meggyengült sóguni rendszerrel szembeni feszültségek további táptalaja lett, és az addig fennálló hatalom megtöréséhez vezetett. 1868 elhozta a Meidzsi-kort és a restaurációt, mely véget vetett a 700 éves sóguni rendszernek.

Az országon belül folyó hatalmi harcokba Franciaország és Anglia is belenyúlt, Japán pedig hirtelen a világpolitika sodrásába került. A szigetország azonban nem kívánt Ázsia gyarmatosításának következő állomása lenni az európai nagyhatalmak szemében, ezért rendkívüli ütemben modernizációba kezdett az európai országok mintájára, és a gyarmatosított helyett a gyarmatosító szerepét szándékozott magára ölteni.
Ezt az elhatározást követte az I. világháborúig a japán-kínai háború (1894-95), a japán-orosz háború (1904-1905) és Korea megszállása (1910).

Annak érdekében, hogy politikai és gazdasági erődemonstrációja mellett a japán kultúra is kellően megragadja Európa figyelmét, Japán már 1862-ben részt vett – ha nem is hivatalosan – egy londoni kiállításon, melyet 1873-ban a bécsi kiállítás követett, ahol Japán már hivatalosan is képviseltette magát, mint modernizálódó állam. 1910-ig 36 európai kiállításon vettek részt (beleértve a párizsi Világkiállítást is 1878-ban) – kultúrmissziós célok mellett, a fejlődés érdekében maguk is tanulmányozni kívánták a nyugati vívmányokat, illetve a kiállításokon való jelenléttel is lendíteni szerettek volna a japán exporton.[1]

Azonban a fent említett keleti frontos háborúi, melyeket győzelemmel zárt, megingatta a Nyugat szemében a szigetországról eddig kialakított naiv-romantikus képet, és a korabeli sajtóban több helyütt negatív felhanggal kezdtek nyilatkozni Japánról – a „sárga bestiáról” (ld. lent), mely erősödése Európát és a nyugati világot fenyegetheti.

Az Újság, 1910. 07. 29.

Az 1910-es londoni japán kiállítás ennek tükrében bírt kiemelt fontossággal. A kiállítás célja az volt, hogy a japán művészet, ipar, történelem és kultúra fejlődését reprezentálja, a „modern Japán” katonai sikereivel egyetemben, így bemutatásra került a gyarmatosított területek kultúráiból is egy szelet. Rendkívül gazdag volt tehát a kiállítás anyaga, melyek közt nemzeti kincsek ugyancsak helyet kaptak. Japán ezzel a kiállítással is helyre kívánta állítani európai renoméját, főként mivel háborús kiadásai miatt erősen megcsappant az államkincstár, annak érdekében pedig, hogy az ipari fejlesztésekbe tovább tudjon invesztálni, kölcsönt kívánt felvenni a britektől.[2]

Az Újság, 1910. 01. 19.

A Japán-Brit Kiállítás (1910) visszhangja a hazai sajtóban

Japán fenyegetés, úgymint „Ázsia az ázsiaiaké– A korabeli hangok leginkább Japán rendkívüli ütemű fejlődését, győztes háborúit emelik ki, és bocsátkoznak ezek alapján messzemenő feltételezésekbe.

Czink Lajos, Japán kiállítás, Pécsi Napló, 1910. 07. 20.

A sok helyütt heves hangvételű beszámolók negatív japán-képe, és az ebből kiinduló keleti megszállás sötét jóslatai mögött a keleti országok egymáshoz való viszonyának, történelmük és kultúrájuk ismeretének korlátozottsága érződik – ennek tükrében egyenes következmény, hogy többen a japán kiállítást ezen Európát is magával sodró, idézve „öntudatra ébredt” Kelet erődemonstrációjának tekintette.

Czink Lajos, Japán kiállítás, Pécsi Napló, 1910. 07. 20.

Azonban a „vén Európát” (3) fenyegető „ifjú Japán” (4) általában véve sikeresen nyűgözte le épp úgy keserű szájízű, mint csodáló szemlélőit, biztosan találunk egy-egy elemet, mely általános tetszésnek örvendett, mint például a „törpe japán fák” (5), melyek úgy tűnik, minduntalan felhívták magukra a figyelmet.

Ivánfi Jenő, Japán Londonban, Az Újság, 1910. 07. 29.

A bonszai kultúra elragadtatta a szemlélőket, hiszen a fák itthoni „funkciójától” olyannyira eltérő, újszerű szerepük mintha csak szimbolizálta volna a kultúrák különbözőségét. A korabeli cikkeket olvasva az az érzés keríti hatalmába az embert, hogy a kiállításon részt vevők mind erre kíváncsiak, ezt keresik – a távoli, misztikus ismeretlenségbe burkolódzó, európai szemnek új, friss, izgatóan idegen és érthetetlen kultúra megnyilvánulásait. A „mást” keresik a kiállított világban – ha számukra eleget találnak, elégedettek, ha keveset, akkor kritikusabbak.
Míg az egyik tudósító felrója az európaias stílt, például hogy a jelenlevő japánok – a skanzen területének kivételével – európai öltözéket viselnek, a másik épp ellenkezően, a japán jelenlevők egyedi szellemiségéről ír, és pozitívumként emeli ki, hogy a japán stílus magát „európai szellem által átitatott (…), a maga eredetiségében, de stilizálva, tehát nem olyan túl bizarr alakban” (6) képviselteti.

A korabeli olvasóknak mégiscsak fejtörést okozhatott, hogy miként is képzeljék el, ezt a bár minden tudósítás szerint igencsak gazdag anyagban bővelkedő kiállítást – hiszen hol úgy nyilatkoznak róla, hogy a japán kultúráról, iparról és történelemről rendszerezetten, jól felépítetten nyújt átfogó képet, míg másutt épp ellenkezőleg, azt róják fel neki, hogy rendszerezetlenül, a bóvli és valós kulturális értéket magáénak tudó műtárgyak zavaros keverékével várja a látogatókat.

Az a bizonyos „teljesen japán szellem(7) – A kiállítás múltra visszatekintő részei viszont egyöntetűen magukkal ragadták a tudósítókat – az 5., 7. és 8. századi műtárgyak; Buddha-szobrok, kisplasztikák és metszetek, valamint a felépített japánkertek.

Vasárnapi Újság, 1910. 09. 04.

A minden területen megjelenő művészi gondosság és precizitás lett az európaiak szemében Japán sajátja – lett légyen szó képző- és iparművészetről vagy gépiparról. A természethez való hozzáállásukat pedig a prezentált japánkertek sajátos hangulatában, a természetesség és a gondos, arányosságra törekvő tervezés harmonikus egységében látták megnyilvánulni.
Ugyancsak jellegzetesen „japáninak” érezték a természetábrázolás jellegzetességeit, egyrészt, hogy a részletek kiemelt figyelmet kapnak a művész részéről, másrészt pedig a virágrendezésben is szerepet kapó abbéli szándék, hogy az egyes ábrázolt vagy felhasznált elemek önmagukban is teret kapjanak – ez utóbbi megfigyelésből tudhatjuk, hogy valóban nem csupán a kifejezetten Nyugatnak szánt műtárgyak szerepeltek a kiállításon, hanem a valódi japán ízlést tükröző tárgyak is helyet kaptak. A nanban („déli barbár”) tárgyakat ugyanis a japánok kifejezetten a nyugati (elsősorban holland és spanyol) ízlésnek megfelelően túldíszítették, eltérően a belföldre készült tárgyak stílusától.

Lásd: Gineverné Győry Ilona, Japán csodakertek – A londoni kiállítás, 
BudapestiHirlap30evf_184sz_1910_08__pages56-57

A kialakított kertek, a narai Kasuga templom élethű vörös kapuja, az évszakok váltakozását végigkövető „Egy év Japánban” részleg költői hangulatú természeti ábrázolása elvarázsolja a tudósítókat, és az „ifjú Japán” hirtelen mintha megöregedne az írók szemében.

Ivánfi Jenő, Japán Londonban, Az Újság, 1910. 07. 29.

Mindeközben a „japán szellemről” nem lebbent fel teljesen a „titokzatosság fátyola” (8), a benyomások és új ismeretek itthon tovább fokozták az érdeklődést a szigetország iránt.

A londoni kiállítás margójára – „Japán lakodalom Londonban”, Pesti Hírlap, 1910. szept. 10.

A Japán-Brit Kiállítás Budapesten

Radisics Jenő, a Magyar Iparművészeti Múzeum igazgatójának szervezésében aztán, akitől egyébként átfogó tudósítást közöltek a londoni-japán kiállításról a Vasárnapi Újság 1910. szep. 14-i számában, megszervezte a londoni kiállítás iparművészeti csoportjának Budapesten való bemutatásának lehetőségét is. A Londonban kiállított tetemes mennyiségű műtárgy három csoportban, három további országba kerültek; a bányászati szekció Torinóba, a természettudományi Drezdába, az iparművészeti (és utóbb a szépművészeti szekció egy része is) Budapestre. (9)

Vasárnapi Újság, 1911. 01. 22.

Mint a korabeli tudósításokból kiderül, a kiállítás japán művészeti oktatási anyagát ajándékba kapta a Magyar Közoktatásügyi Minisztérium, amiért cserébe pedig mi „magyar művészeti oktatást feltüntető műtárgyakat és rajzokat” (10) ajándékoztunk a japán államnak. A kiállítást az Iparművészeti Múzeum földszinti üvegcsarnokában, és az azt körülvevő folyosókon rendezték be, a Tokiói Festészeti Akadémia tanára, Kume szan vezetésével, japán szakemberek közreműködésével. A londoni kiállításról hozott, valamint Tokióból érkezett mesterséges fák és virágok, lampionok és díszítő elemek feleltek a hangulatért. Három csoportban állították ki a tárgyakat; volt egy szépművészeti rész, mely a japán állam tulajdonában lévő tárgyakat is felvonultatott (az értékes nemzeti kincseket azonban már Londonból hazaszállították), egy iparművészeti rész, mely számos bronz, porcelán, szövet, hímzés és lakkmunkát tartalmazott, és egy iparoktatás szekció (mely tárgyai Magyarországon is maradtak).

Radisics Jenő a kiállítás kapcsán tartott előadásán kiemelte a japánok “eltanulási folyamatának” egyediségét, miszerint anélkül tesznek magukévá új ismereteket, hogy „nemzeti jellemük megváltoznék” (11).

(A japán iparművészet), Budapest Hírlap, 31/18, 1911. jan. 21.

A budapesti kiállítás egyedi tervezésű plakátot is kapott, melyet Utagawa Wakana festőművész alkotása nyomán készítettek, melyen „magnólia-ágon csiripelő veréb látható” (12). 1911. január 15-én, délután öt órakor, Zichy János Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter köszöntőjével nyitották meg a kiállítást a nagyérdemű előtt, a közönség azonban már jan. 13-ától kezdve olvashatta a sajtóorgánumok hasábjain a tudósítók első benyomásait, így felkészülhetett, hogy „élvezete lesz belőle, okulása is”, amikor belép „ebbe a különös világba”, mely „idegen, de vonzó és barátságos”. (13)

Érdemes megjegyezni, hogy kiállításról íródott tudósítások itt-ott arra is törekednek, hogy olvasóikat kiműveljék a tárlat megtekintése előtt. Ennek az edukációs szándéknak talán legjobb példája a Budapesti Hírlap 1911. jan. 13-i számában található, ahol a „meglehetősen idegen, de azért minden ízében érdekes és szép művészet lelkéhez” kívánja közelebb vinni olvasóit Csányi Károly azáltal, hogy hol bővebben, hol tömörebben, de átfogóan kitér a bemutatott tárgyakhoz kötődő kulturális és történelmi háttérre. Ekképp nyújt betekintést a képtekercsek, fametszetek (elkészítési módozatukkal egyetemben), a bronzművesség fejlődése (említve a rá kiható Buddhizmust), a kardművészet elemei, a teaszertartás és hozzá kötődő iparművészeti tárgyak, a zománc- és lakktechnika világába, és zárja így sorait:

Csányi Károly, Japán iparművészet, Budapesti Hírlap, 1911. 01. 13.

Lásd: Csányi Károly, Japán iparművészet, Budapesti Hírlap, 1911. 01. 13. BudapestiHirlap31evf_21sz_1911_01__pages317-317

Miként a londoni, úgy a budapesti kiállítás is a japán mesterember állhatatos, mindig művészire törekvő, igényes precizitást magáénak tudó jellegzetes képét elevenítette meg és égette köztudatba.

Japáni kiállítás Budapesten, Magyarország, 1911. 01. 14.

A budapesti japán iparművészeti kiállítás margójára – “Nyilvános árverésen a japán kiállítás visszamaradt műtárgyai” Budapesti Hírlap, 1911. 03. 23.

 

A felhasznált cikkek (idézetek forrásai):

A Japán-Brit Kiállítás (1910) visszhangja a hazai sajtóban:

Radisics Jenő: Külföldi kiállítások – Brüsszel, London, München. In: Magyar Iparművészet, 13/7, 1910, 253-268. (8)

Radisics Jenő: A londoni japán kiállítás. In: Vasárnapi Újság, 57/36, 1910. 09. 04.

Tonelli Sándor: A londoni angol-japán kiállítás. In: Magyar Ipar, 31/38, 1910, 901-903.

Vértes József: A londoni japán kiállítás. In: Új Idők, 16. évf., 1910, 201-202. (3)(4)(7)

Czink Lajos: Japán kiállítás, (1910. júl. 14. London). In: Pécsi Napló, XIX. évf., 1910. júl. 20. (5)

Ivánfi Jenő: Japán Londonban. In: Az Újság, 8/179, 1910. 07. 29.

Gineverné Győry Ilona: Japán csodakertek – A londoni kiállítás. In: Budapesti Hírlap, 1910. 08. 04. URL: BudapestiHirlap30evf_184sz_1910_08__pages56-57

(Az angol-japán kiállítás). In: Pesti Napló (melléklet), 1910. 07. 10.

A Japán-Brit Kiállítás Budapesten:

Csányi Károly: Japán iparművészet. In: Budapesti Hírlap, 31/21, 1911. 01. 13. URL: BudapestiHirlap31evf_21sz_1911_01__pages317-317

[sz.n.] Japáni kiállítás Budapesten. In: Magyarország, 1911. 01. 14. (12)

Radisics Jenő: A japán iparművészet Budapesten. In: Vasárnapi Újság, 58/4, 1911. 01. 22.

[sz.n] A budapesti japán kiállítás. In: Magyar Iparművészet, 13/7, 1910, 279. (10)

(A londoni japán kiállítás Budapesten), Pesti Hírlap, 32/219, 1910. 09. 14.

(A budapesti japán kiállítás), Pesti Hírlap, 32/225, 1910. 09. 21.

(A budapesti japán kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/6, 1911. 01. 7.

(A japán kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/8, 1911. 01. 10.

(Japán iparművészeti kiállítás), Budapesti Hírlap, 31/12, 1911. 01. 14. (13)

(A japán iparművészet), Budapest Hírlap, 31/18, 1911. jan. 21. (11)

Felhasznált irodalom:

[1] és [9] Dénes Mirjam: „Egy tárlat és ami mögötte van: Az 1911-es Japán kiállítás az Iparművészeti Múzeumban. In: „Közel, s Távol” III. (2013), Eötvös Collegium Budapest, 2014, 284-287. https://edit.elte.hu/xmlui/bitstream/handle/10831/34905/Kozel_Tavol_III_Denes_Mirjam_p_279-296.pdf?sequence=1&isAllowed=y

[2] Tóth Gergely Mátyás, Operettfigurák és bájos nippek: A japán-divat kezdetei – 5. rész. 2017. https://ujkor.hu/content/operettfigurak-es-bajos-nippek-japan-divat-kezdetei-5-resz

Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, Bp., 1989.

fb-share-icon
close

Merülj el velünk Te is a japán kultúrában!

MINDEN HÓ UTOLSÓ VASÁRNAPJÁN
HÍRÉT VISSZÜK A FRISS TARTALOMNAK!


Elolvastam és elfogadom a felhasználási feltételeket