Interjú Szöllősi Gézával – chat-diskurzus a japán társadalomról, történelemről, politikáról és kortárs kultúráról
Írta: Vadász Fruzsina, 2020. 12. 20.
Szöllősi Gézával, lapunk első időszaki lapszámának megjelenése után ismerkedtem meg, egy közös ismerősünkön, Salát Gergely Tanár Úron keresztül. Nem kicsit örültem az érdeklődésnek egy olyan, nemzetközi művészeti projekteket is megvalósító művész irányából, aki a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem után a Pécsi Tudományegyetem Zenei- és Vizuális Művészeti Szakán végzi a PhD-ját, és olyan díjakat is bezsebelt, mint a „Best Trash” Díjat, ami a „Hungarian Music Video Parade” rendezvény egyik díja, vagy a „Legjobb Díszlet” csoportos díját a Magyar Filmhét keretén belül. Ez csak pár díj a sok közül, a teljes felsorolást ITT lehet megtekinteni.
Bizarr vizuális művészetében szobrokat gyárt, grafikákat tervez, fényképeket készít és videókat forgat. Nem riad vissza a politikai eszmék, a vallás- és hitvilág újragondolásától; https://www.gezaszollosi.com/new-deities/, az állatvilág teremtményeinek átformálásától; https://www.gezaszollosi.com/my-pets/, és attól, hogy szürreális módon fordítsa ki a hagyományos világról alkotott képünket.
Saját honlapján publikált művészeti projektjei közül a „Suzuka and her Friends” című az, ami kifejezetten Japánnal foglalkozik, és azon belül is a modern japán nőisséggel. Számomra, egy keresztény gimnáziumban és egyetemen okított lánynak, kicsit „túl erősre”, „túl bizarra”, vagy őszintén fogalmazva, „erőteljesen alternatívra” sikerült projekt, a modern japán nőszerepeket veszi górcső alá, erősen kihangsúlyozva a testiséget, és kiemelve olyan szexuális témákat, elemeket, amelyekkel a modern kori japán női szerepkör problémás oldalaira világít rá. A projekt munkái itt érhetőek el, ami amellett, hogy a nőszerepeket vizsgálja, érinti a japánok bábokhoz, babákhoz, robotokhoz való furcsa viszonyát is – https://www.gezaszollosi.com/suzuka/.
A beszélgetés hangulata, hangneme is olyan „lendületesen alternatív”, kicsit „bizarr” volt, mint Szöllősi Géza művészete maga, akivel az interjú folyamán arról beszélgettem, miért is szerelmesedett bele Japánba, és hogyan látja politikai-társadalmi-történelmi viszonylatokban a „Felkelő Nap Országát”. Továbbá szóba került az is, mik voltak a motivációi, hogy 2004-ben kétszer is ellátogasson az országba, hogy ott a rá jellemző stílusban fényképeken megörökítse azt, ahogy és amilyennek ő Japánt látta.
(A jelen cikk keretén belül felvonultatott fényképek is ennek a gyűjteménynek az elemei, a szerzőjük maga Szöllősi Géza.)
Arra a kérdésemre; „Mi fogott meg Japánban?”, válasza a japán lányokra irányult: „A lányok – fiatal voltam, és csacska”.
V.F.: Milyenek a „japán lányok”?
Sz.G.: Cukik.
V.F.: Bővebben??
Sz.G.: Tudod milyenek… egyfelől a mi értelmünkben is konzervatívak, másfelől szofisztikáltabb világból, civilizációból jönnek, mint mi… meg számomra olyanok, mint valami kis cuki macska!, de ez régen volt.
| Kiegészítés – a „kawaii”-ról |
|
A „kawaii” egy, a szocializációs folyamat során már az óvodai-bölcsődei időszaktól kezdődően elsajátított, nemileg meghatározott viselkedésforma, amely a japán lányoktól elvárásként merül fel a gyerekkorban, és felmerülhet felnőtt korban is. Etimológiai szempontból a „kawaii”, vagyis a „可愛い” jelentése: aranyos, cuki, édes, imádni való, tündéri, vki/vmi olyan, akit/amit babusgatni és szeretgetni érdemes. A „kawaii” elsősorban lányokra és nőkre jellemző extrém változata a „burikko”, vagyis az „ál-gyermekiség”. Ezt gyakran hozzák összefüggésbe a nemi szocializációs folyamatokkal, amikor is a kisfiúktól elvárt a „kakkoii”, vagyis a „jófej” / „cool”, a kislányoktól pedig az említett „kawaii” viselkedésforma/magatartás. Ennek értelmében az óvodai-bölcsődei nevelésben az óvó nénik „kiscsirkéknek”, vagy „kiskacsáknak” nevezik a fiúkat, a lányokat pedig „kisnyusziknak”, amikor sorba állítják a gyerekeket A „kawaii” viselkedési és kommunikációs forma, tehát a „cukin” való viselkedés, aminek része az aranyosnak vélt háziállatok, mint kiskutya és kiscica hangjának és viselkedésének, vagy egy aranyosnak vélt kisbaba gügyögéseinek utánozása a beszélgetés közben. Ugyanez a kommunikáció kiterjed az öltözködésre, tehát a divatra is, ami szerint a kislányos szoknya-blúz szett, pasztellszínű ruhák, smink, és az ehhez kapcsolódó masnis-fodros, cicafüles, nyuszifüles kiegészítők elvártak azoktól a lányoktól, akik a „kawaii” stílust követik. A következő három japán nyelvű YouTube videón több információ is megtudható a „kawaii”-ról: – 【約束の動画】ぶりっこで一本撮ってみた結果・・・【撮りました】 |
|
Forrás: |
V.F.: És most mi van? Mi az, ami változott?
Sz.G.: Csak annyi változott, hogy felnőttem… De nagyon megérintett a világ, a japán család, ahogyan élnek, az a város pedig [megj. Tokyō] fantasztikus, de nyilván nem lehetett volna valójában hosszútávon beépülni, mindig „gaijin” [megj. külföldi] maradsz, de lehet jó is volt így, ilyen „fehérnek”…
Valahogy Gézát nehezen tudtam „eltéríteni” a beszélgetésünk „női narratívájától”, mert arra a kérdésemre: „Úgy értem, mi volt az, amiben megváltozott, hogy inkább Japán, mint a japán lányok érdekelnek?” a válasz egyszerű volt: „Ja, úgy nincs különbség: Japán = japán nők és fordítva”. Amikor pedig arra kérdeztem rá, hogy a samurai-kultúra mennyire vonzó a számára, egy érdekesen és szokatlan módon elutasító választ kaptam:
V.F.: Ez a női narratíva kicsit bizarr nekem. … A szamuráj kultúra egyáltalán nem vonz?
Sz.G.: Az egyáltalán nem. Ez a japán macsóság – valljuk be – számunkra megmosolyogtató, aztán meg, ami a szegény japán fiúkból lett a nyugati (pop)kulturális offenzíva okán, hát…
V.F.: Miért?
Sz.G.: Hát nem sok szamurájjal találkoztam, inkább olyan hidrogénezett hajú srácokkal… mi is nevük?
V.F.: Pedig nálunk is van betyár-kultúra.
Amikor a yakuzára kérdeztem rá, akkor már előkerültek a társadalmi-politikai és történelmi témák is, az egyéb popkulturális szokások, és az érzékenyebb, talán „18+ karikás” kérdések is:
V.F.: És a yakuza?
Sz.G.: A japánok alapvetően a mai napig megszállás alatt vannak, ezt azért valahol ők is tudják. Valamikor a 2000-es években jöttek fel – mi úgy mondanánk – a jobbosok, van is egy ilyen könyv: „Japán mondhat nemet”. De mostanság Kína miatt nem is bánják már, hogy így alakult, a lényeg, hogy a hátsó kertben ott várnak a F-16-osok, bár ők jobbakat tudnának gyártani, de ugye nem lehet… (repülőgépet nem fejleszthetnek ’45 óta…).
Épp most néztem meg Takeshi Kitano, Outrage [megj. Autoreiji, Emésztő harag] c. filmjét. Nyilván, ilyen emberekkel [gengszterek, a szervezett bűnözés elemei] nem találkoztunk élőben, alapvetően egy lányos rendszerben mozogtunk. Japánosan kedvesek voltak mindig a körülöttünk lévők, pl. tartottam a mikoshi szentélyt is a vállamon pár percig, [megj. a mikoshi szentélyek a shintōista fesztiválok, szertartások hordozható szentélyei, amiket több ember a vállán hordozva szokott cipelni a fesztivál, vagyis a szertatás alkalmával] majd’ meghaltam, mert még slaggal is locsoltak ezerrel, de csak jófejségből, pont minket… [megj. egy mikoshi szentély elég nehéz, és a melegben való cipeléshez néha elkél „némi külső segítség”]
Aztán meg jól néznek ki a „half” gyerekek, ismerek is egy párat…
V.F.: Az egyik volt barátom is emlegette a „haafu”-ket. Aranyosak állítólag, azonban azt is hallottam, hogy a „haafu”-ket nem tartják a japánokkal egyenrangú polgároknak. Te erről tudsz valamit?
| Kiegészítés – a „haafu” gyerekekhez és a „gaijin”-okhoz |
|
A „haafu”, vagyis „half” gyerekek a félig-japán, félig-fehér [ritka esetben fekete] (európai vagy amerikai) gyerekeket jelöli, akik „nem teljesen japánok, de mégis valahogy japánok”, a „gaijin” pedig azt a „külföldit”, aki „nem közénk, japánok közé való”. Mindennek a megkülönböztetésnek a háttere az úgynevezett „uchi-soto”, vagyis a „belső és a külső tér” társadalomfelfogás, ami a Jōmon-kortól volt meghatározó Japánban. Ez egy különleges kommunikációs rendszert is magával hozott, ami szerint elkülönülnek a különböző tiszteleti nyelvek a köznyelvtől, ami a „honne-tatemae” viselkedésben, tehát a „valódi vélemény – kifelé kommunikált vélemény”-ben is megnyilvánul. Eszerint a kommunikációs metódus szerint a világ egy belső és egy külső részre bomlik, amelyben a belső, vagyis az „uchi” körben helyezkedek el én, és a hozzám közelebb álló családi és baráti kör, amelyen kívül helyezkedik el a „soto”, vagyis a külső kör, akikkel én alkalmi, vagy folyamatos nem-személyes kommunikációt folytatok. Az „uchi” körön belül az „én” világa nem képez zárt egységet, hanem kiegészül a közeli családtagokkal, a közeli és bizalmas barátokkal, a legbizalmasabb kollégákkal. A kettő közötti határvonal egy erősen zárt vonalat alkot, nagyon nehéz a „soto” körből bekerülni az „uchi” körbe. Az „uchi” és a „soto” körökön kívül helyezkedik el az „ismeretlenek” köre, akikkel egy japán abszolút nem kommunikál, emiatt, ha egy japán véletlenül meglök egy ismeretlen embert az utcán, nem kér tőle elnézést. Mindez, vagyis az „uchi-soto” társadalomfelfogás megnyilvánul nemcsak a kommunikációban, hanem abban is, ahogy a személy a társadalmi helyzetét közvetíti, amilyen megjelenéssel és öltözékkel bír az illető. A „soto” kommunikáció emellett még megjelenik abban is, ahogy egy vevő és egy eladó a boltban egymással kommunikál, amikor is az eladótól a maximális figyelem és udvariasság az elvárt a vevővel szemben – Japánban az eladó köszönti a vevőt, és nem fordítva. Ugyanez a viszony az, ami meghatározza egy munkavállaló lojalitását a munkaadójával szemben, mert a munkaadó is valamilyen mértékben az „uchi” része. |
|
Forrás: |
Sz.G.: Hát most, hogy is mondjam… a japánok nem nagyon rajonganak a diverzitásért, és ezt nem is túlságosan szégyellik.
V.F.: Ezt hogy érted? Tudod, mi a Folyóiratnál nem feltétlenül ilyen megvilágításban szeretnénk megismertetni Japánt. Mármint nyilván, Japánnak árnyoldala is van, nekem az egyik kutatási területem pl. az atombomba-áldozatok kérdésköre, azonban mi nem csak a kritikát, hanem a szépet is meg szeretnénk mutatni …
Sz.G.: Az egyetlen nem „fehér” nép, aki effektív ellenállt a történelemben, és eljutott egy sajátságos, nem csupán lemásolt civilizációig, amely a miénknél (K. Európa) is fejlettebb, itt, a két ezer éves Limes határ partján, a periférián. Pedig ez a valóság, te is tudod. De azért cukik.
Mondok egy példát. Ott vagyunk tengerparton a lányokkal, tanulgatjuk a szörföt egész nap, nem messze tőlünk egy filippínó család bandázik, mi simán odamentünk hozzájuk, söröztünk velük, pacsizunk, ugye alapból barátságos az a nép, de a japánok csak kamilláztak, mi a fenéért haverkodunk velük, mondtak is rájuk egy szót…
Na mindegy. Nem akartalak elrémíteni, engem ezek a japán furi dolgok érdekeltek. De hát csinálták aztán a walkman-t is.
V.F.: Szerintem, az a fajta fejlődés, amit te említesz, inkább a protestáns etikához, és a Max Weber-i gondolathoz áll közel. És milyen „furi dolog” érdekelt? Mit értesz „japán furi dolog” alatt?
Sz.G.: Azt a… hogy hívták a hülye ruhákban mászkálókat? Meg a hentai-nak szánt teljes emeletnyi könyvesbolt-részleg? Olyan abszurd volt az egész.
Például voltam egy délelőtt egy matiné vetítésen az anyukával, aki nyilván csak japánul tudott, egy moziban, ahol valami eszement amerikai vámpíros-szexes filmet vetítettek, és tele volt a moziterem csak 60+-os japán anyukákkal, meg én! Még tapsoltak is a film végén, mint itt anno ’80 előtt volt szokás….
V.F.: Igen, a cosplay versenyeket először nekem is szoknom kellett. …
Sz.G.: Na mindegy, régen volt.
| Értelmezés – a „hentai”-hoz és a „cosplay”-hez |
|
A „hentai”a japán animék, (rajzfilm) mangák, (képregény) és számítógépes játékok egy olyan fajtája, amely erőteljesen tartalmaz szexuális jeleneteket. Külön kategóriákban jelennek meg a férfi és női homoszexualitásról szóló művek, külön kategóriát jelent az, amit kezdő rajzoló alkot meg, és külön kategóriát az, ami különösen pajzán és buja tartalmat is megjelenít. A „cosplay” kifejezés a „costume play” szóösszetétel rövidítése, az előadó-művészet egy olyan formája, amikor a résztvevők különböző jelmezeket öltve testesítenek meg egy-egy film-, rajzfilm-, képregényhőst, történelmi figurát, vagy egyéb ötleteket. Elég gyakori az is, hogy maga a jelmeztervező és jelmezkivitelező személy viseli a jelmezt, és saját maga alkot a jelmezhez illő előadói koreográfiát is. Versenyek is tartoznak hozzá, nemzetközi és nemzeti szinten egyaránt. Mindez egy ma már nemzetközivé terebélyesedő szubkultúrát alkot. Itthon a legrangosabb fórumoknak a MondoCon, az AnimeCon, a Budapest Comic Con, vagy a Fantasy Expo számítanak. Maga a „cosplay” előadó-művészet Japánból származik. |
| Forrás: MondoCon előadóként saját magam is hallottam az elsőnek említett fogalomról, a második fogalommal kapcsolatosan pedig tapasztalattal rendelkezem. |
V.F.: Említetted egyszer Nankingot, ahol a japánok szörnyű mészárlást végeztek. Azt is, hogy Japán tulajdonképp a mai napig megszállt ország. Mi a véleményed Okinawáról és Hiroshimáról? És persze Nagasakiról?
Sz.G.: A csoda az, hogy milyen gyönyörű világot építettek azóta, ami most megint veszélyben van Fukushima és Kína miatt, pedig a japánok annyira igyekeznek – ha jól emlékszem, a megfelelő kifejezés a „dōzo-dōzo”.
V.F.: Tudod, Japán hadba lépését hivatalosan nem Hirohito rendelte el, hanem az a szélsőséges katonai kormányzat, amitől maga a Császár is félt.
Sz.G.: Ez a mostani oktatási narratíva, nem vagyok történész…
Vicces, de milyen az, hogy mindig elmegy az aktuális Miniszterelnök a II. világháborús síremlékhez, valami „dzsindzsa”-hoz, (a Yasukini Jinja-hoz)? Ilyenkor a kínaiak mindig hőzöngenek. Mindenesre, csak próbáljuk behelyettesíteni a gesztust európai/magyar viszonylatba!
| Kiegészítés – a Nankingi Mészárláshoz és a Yasukuni Szentélyhez |
|
A Nankingi (Nanjingi) Mészárlást Conrad Totman, a Japán Hadsereg a II. világháborúban, a kínai fronton végzett tevékenységei közül a „legkirívóbb kegyetlenkedés”-nek bélyegezte, ami Kína Nanking (Nanjing) városában, a Kuomintang (Guomindang) Párt fővárosában zajlott 1937 decemberében. Az esetet „Nanjing megerőszakolása”-ként is szokták emlegetni. A becsült áldozatok száma 100.000 és 300.000 fő között mozog, a város épületeinek több mint egyharmada semmisült meg a támadásban, az emberi áldozatokra pedig a tömeges kivégzések és a több 10.000 szexuális megerőszakolás során került sor. Iwane Matsui adta ki a kegyetlenkedésekre a parancsot, akit később a Nemzetközi Hadbíróság előtt bűnösnek ítéltek. Az eset mementóként szolgál a mai napig Japán, a II. világháborúban elkövetett kegyetlenkedéseire, a Nankingi Mészárlás Emlékközpont gondozza ennek a szellemi örökségét. A Yasukuni Szentélyt, vagyis a Yasukuni Jinja-t a Meiji Restauráció korszakában építették 1869-ben, eredetileg Tōkyō Shōkonsha néven, a hazájukért hősi halált haló katonák emlékére. A mai nevét 1879. június 4-én kapta. Később a Szentély kibővült az Első Japán-Kínai Háború (1894-1895) és a Japán-Orosz Háború (1904-1905) hősi halottainak emlék-sírhelyével is, és shintōista funkciója az volt, hogy egyrészt emléket állítson a hősi halottaknak, másrészt, hogy megvigasztalja a hősi halottak szellemeit. Az Állami Shintō azoknak a hősi halottaknak a lelkeit, akiknek síremléke volt a Yasukuniban, kamikká, vagyis istenekké emelte. A Szentély később kibővült a II. világháborúban elesett japán katonák síremlékeivel is, tehát a Szentély a II. világháborúban elesett katonák emlékhelyévé is vált. 1946. szept. 1-jén leválasztották a Shintōista Egyház Központi Hivatalától, független vallási intézménnyé vált, és a korábbiakból csak a „szellemvigasztaló” funkcióját őrizhette meg. Az első miniszterelnöki látogatásra 1951. okt. 18-án Yoshida Shigeru Miniszterelnök részéről került sor, amit 1975. aug. 15-én Miki Takeo Miniszterelnök látogatása követett, és mindez kialakította a japán miniszterelnökök látogatási szokását a Yasukuni Szentélybe. Az első társadalmi és nemzetközi „felhördüléseket” az okozta, hogy 1978 októberében Matsudaira Főpap kezdeményezésére közösen eltemették 14 „”A” osztályú háborús bűnös” szellemét, előzetes társadalmi-politikai konzultáció nélkül, amit az is fokozott, hogy a Szentély vallási autonómiája, és politikától való függetlensége miatt ezek a szellemek is megkaphatták az isteni státuszt. A japán-kínai kapcsolatokat a II. világháború után rendező, egyik legfontosabb dokumentum, az 1972-es Japán-Kínai Közös Nyilatkozat lefektette, hogy a Kínai Népköztársaság a két nép barátsága érdekében lemond minden háborús kártérítésről. Ettől függetlenül azonban Nakasone Yasuhiro Miniszterelnök 1985. aug. 15-i Szentély-látogatása a II. világháború végének negyvenedik évfordulója alkalmából felbujtotta a kínai közvéleményt, és a kínaiak azóta is hajlamosak tiltakozni, amikor egy-egy japán miniszterelnök meglátogatja a Szentélyt. Habár a Szentély vallásilag autonóm módon cselekszik, és független mind a császári diplomáciától, mind a kormányzati politikától, a nemzetközi, és első sorban a kínai közvélemény, a miniszterelnöki látogatást a japán háborús bűnök legitimálásaként értelmezik. |
| Forrás: Conrad Totman: Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest Encyclopaedia Britannica: Nanjing Massacre, Chinese history – https://www.britannica.com/event/Nanjing-Massacre Kuragane Kei: Yasukuni Szentély, avagy a politikai csatatér. In.: Salát Gergely, Szilágyi Zsolt: TRAUMÁK ÉS TANULSÁGOK A II. világháború öröksége a Távol-Keleten. Typotex Panta, Pázmány Nemzetközi Tanulmányok 8. Kötet, Budapest, 2017. |
V.F.: Igen. A Yasukuni egy nagy gócpont. Tavaly volt 150 éves. Már sokat és sokszor említetted azt a tisztelet-érzést, amit Japán kiváltott belőled. Viszonylag összefoglaltan, mi az, ami a tiszteletet kiváltotta belőled?
Sz.G.: A civilizáció magas foka, az emberek közötti együttélést lehetővé tevő, messzemenőkig betartott (ki nem mondott) szabályok, és a keresztény moralitás teljes hiánya.
Kérdezte az egyik lány, hogy bár nagyon szereti az európai képzőművészetet, de nem érti, miért is van az, hogy a képek 70%-án egy meztelen férfit kínoznak.
És valóban igaz.
V.F.: Még jó volna többet beszélgetni, mert értékesnek és izgalmasnak tartom a tapasztalataidat Japánról. De akkor mostanra „oyasuminasai”.
Sz.G.: Ez, ha jól emlékszem, valami olyasmit jelent, hogy „jó éjszakát”?
V.F.: Igen. Jól emlékszel. Jó éjszakát kívánok!
Köszönet:
Külön köszönet Salát Gergely Tanár Úrnak az összeköttetésért! (ありがとう。/ 谢谢.)
Források:
Szöllősi Géza – https://www.gezaszollosi.com/
Matthew Burdelski, Koji Mitsuhashi: „She Thinks You’re Kawaii”: Socializing Affect, Gender, and Relationships in a Japanese Preschool. In.: Language in Society, Vol. 39, No. 1 (Feb., 2010), pp. 65-93.
Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019.
Conrad Totman: Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest
Encyclopaedia Britannica: Nanjing Massacre, Chinese history – https://www.britannica.com/event/Nanjing-Massacre
Kuragane Kei: Yasukuni Szentély, avagy a politikai csatatér. In.: Salát Gergely, Szilágyi Zsolt: TRAUMÁK ÉS TANULSÁGOK. A II. világháború öröksége a Távol-Keleten. Typotex Panta, Pázmány Nemzetközi Tanulmányok 8. Kötet, Budapest, 2017.
