河鹿 [kajika]
河鹿蛙 [kajika gaeru]

Kadzsika, kadzsika-béka, az „éneklő béka”.

Barna, vagy szürkésfekete színű béka, mely a hideg, tisztavizű patakokban él, hangja szarvasbőgésre emlékezető. Honsutól Kjúsúig megtalálható, májustól-júniusig, alkonyattól késő éjjelig hallatják a hangjukat. Pókokkal, kisebb rovarokkal és lárvákkal táplálkoznak. A hímek erősen territoriálisak, egy kiválasztott kövön ülnek, és énekükkel hívják a nőstényeket, akik a nekik tetsző dal alapján választanak párt. Párzás előtt és után is viszont egyedül élnek, a telet hibernált állapotban vészelik át.
Az éneklő békát a hangjukért háziállatként is tartották vízzel feltöltött, kövekkel díszített kis porcelánedényben. Az esős évszakban a madárkereskedőktől június-július táján könnyen beszerezhetőek voltak.

„Az éneklő béka hangja sokkal magasabb és kellemesebb, mint a többi béka brekegése és hosszan elnyúló trillához hasonlít. Első pillanatban azt hittem, madáréneket hallok, pedig az éneklő békák hangversenyeztek. Ez az ének bizonyos mértékig a zöldike hívogató szavához, vagy a lótetű hangjához hasonlít, de sokkal hosszabban, erősebben és szebben hangzik.”
/Dr. Molisch Hans, A felkelő nap országában, ford. Dr. Rapaics Rajmund, Bp., 1930./

Forrás:
https://www.japantimes.co.jp/life/2003/03/13/environment/singing-frog/#.XsKHbkQzbIU

Ajánló, ha tovább kutakodnál a témában:
Az éneklő béka hangja:

歌仙 [kasen], „halhatatlan költők”

A 13. szd. előtt a kaszen-e a híres vaka költők portréját jelentette. Gyakran a portré mellett egy kis életrajz, és reprezentatív vers is kapott helyett a képen, tehát a kaszen-e a költészet, a kalligráfia és a festészet kompozíciója volt.
A kaszen-e eredete feltételezések szerint a költészet istenének, Kakinomoto no Hitomaro idealizált ábrázolásához vezethető vissza (7. szd.). Az istenről készült portrék a neki szentelt költészeti rendezvényeken voltak felfüggesztve. Később, a 11. század egyik legfontosabb költője Fudzsivara no Kintou gyűjtötte össze a vaka költőket egy illusztrált tekercsen a „Harminchat halhatatlan költő” (三十六歌仙絵巻 [Sanjuurokkasen emaki]) c. műben. A legrégebbről fennmaradt példánya a 13. szd-ból való Szatake (佐竹) család tulajdonában lévő Szatake tekercs . Habár ezek a portrék nem valósak, és csak a művész elképzelése szerinti ábrázolások, rendkívül élethűen adják vissza az adott költő vélt személyiségét.
A Kamakura-korban (1185-1333) a kaszen-e a naturalisztikus, tradicionális japán festészeti stílus, a nisze-e műfaján belül fejlődött tovább, és egyre kevésbé csak a Kintou hagyományt jelentette. Az Edo korban például rendkívül népszerű volt a „Hjakunin Issu” (小倉百人一首 [Ogura Hyakunin Isshu]) költőinek portréja.

—-

Forrás: http://www.aisf.or.jp/~jaanus/deta/k/kasene.htm

可愛い [kawaii] – „aranyos”, „cuki”, „édes”, „imádni való”, „tündéri”

A kavaii egy, a szocializációs folyamat során már az óvodai-bölcsődei időszaktól kezdődően elsajátított, nemileg meghatározott viselkedésforma, amely a japán lányoktól elvárásként merül fel a gyerekkorban, és felmerülhet felnőtt korban is.

Etimológiai szempontból a kavaii, vagyis a 可愛い jelentése: aranyos, cuki, édes, imádni való, tündéri, vki/vmi olyan, akit/amit babusgatni és szeretgetni érdemes.
A kifejezés kulturális antropológiai 1999-es meghatározása Clancy-hez köthető, akit később, 2006-ban Jomota követett, aki a kifejezés szocio-kulturális, szocializációs aspektusait vizsgálta és mutatta ki.

Az 1970-es évektől beszélhetünk „kavaii boom”-ról, vagyis arról, hogy a kavaii viselkedéskultúra és norma elterjedt Japánban – a legjellemzőbb példa erre a Hello Kitty.

Maszabucsi 1994-ben „kavaii szindrómáról”, vagyis „kavaii sookoogun”-ról 可愛い 症候群 [kawaii shookoogu] beszélt, aki egyfajta társadalmi betegséghez, vagy társadalmi furcsasághoz hasonlította a jelenséget, ami hirtelen vált egy sokszámú követőt érintő társadalmi jelenséggé.

A kavaii elsősorban lányokra és nőkre jellemző extrém változata a burikko ぶりっ子, vagyis az „ál-gyermekiség”. Ezt gyakran hozzák összefüggésbe a nemi szocializációs folyamatokkal, amikor is a kisfiúktól elvárt a kakkoii 格好いい, vagyis a „jófej” / „cool”, a kislányoktól pedig az említett kavaii viselkedésforma/magatartás. Ennek értelmében az óvodai-bölcsődei nevelésben az óvó nénik „kiscsirkéknek”, vagy „kiskacsáknak” nevezik a fiúkat, a lányokat pedig „kisnyusziknak”, amikor sorba állítják a gyerekeket.

A kavaii viselkedési és kommunikációs forma, tehát a „cukin” való viselkedés, aminek része az aranyosnak vélt háziállatok, mint kiskutya és kiscica hangjának és viselkedésének, vagy egy aranyosnak vélt kisbaba gügyögéseinek utánozása a beszélgetés közben. Ugyanez a kommunikáció kiterjed az öltözködésre, tehát a divatra is, ami szerint a kislányos szoknya-blúz szett, pasztellszínű ruhák, smink, és az ehhez kapcsolódó masnis-fodros, cicafüles, nyuszifüles kiegészítők elvártak azoktól a lányoktól, akik a kavaii stílust követik.

Forrás:
Matthew Burdelski,  Koji Mitsuhashi: „She Thinks You’re Kawaii”: Socializing Affect, Gender, and Relationships in a Japanese Preschool. In.: Language in Society, Vol. 39, No. 1 (Feb., 2010), pp. 65-93

Szócikket írta: Vadász Fruzsina