Kategória: Tudástér

Beküldve:

A „nem hagyományos japán munkakultúra” és a munkaetika megváltozása a gazdasági válság és a gazdasági stagnálás óta

Atipikus foglalkoztatási formák, és az azzal járó különleges életstílusok Japánban

Írta: Vadász Fruzsina, 2021. 02. 24.

A hagyományos japán munkakultúráról és munkahelyi etikáról, az „életre szóló foglalkoztatás” japán modelljéről már egy korábbi cikkünkben írtunk, azonban a jelenlegi cikkünk azokkal a munkavállalókkal, munkakeresőkkel és munkanélküliekkel foglalkozik, akik az említett, hagyományos kategóriába nem tartoznak bele. (Mivel az írás munkaügyi jellegű, a „hikikomori” és a „monster parents” jelenséggel jelen írás nem foglalkozik.)

Akik nem tartoznak bele a „hagyományos munkavállalói kategóriába”

Ezen személyek, vagyis azok, akik nem tartoznak bele a „hagyományos munkavállalói kategóriába”, azok többnyire és jellemzően a részmunkaidőben dolgozók, az ideiglenesen alkalmazottak és a nők, akik általában a gyerekszülést követően az otthoni háztartást vezetik tovább, vagy „félmunkaidőben” a munkájukkal, „félmunkaidőben” pedig a gyerekneveléssel foglalkoznak. Habár az 1985-ös Egyenlő Foglalkoztatásról Szóló Törvény sokat segített a nők helyzetén, és a hagyományos „életre szóló foglalkoztatás” rendszerén belülre is kerültek nők, azonban a fizetésük jóval alacsonyabb a férfi kollégáiknál, és a kor szerinti előreléptetést tekintve is elmaradnak a férfi kollégáikkal szemben.

Az 1990-es évek elején kezdett elterjedni az ún. haken-rendszer (派遣) [jelentése: kiküld, kirendel], ami a korábbi, a munkáltatóhoz való abszolút lojalitáson alapuló foglalkoztatási modellel kezdett el szakítani, ugyanis fejvadászcégek elkezdtek munkaerő-kölcsönzéssel és munkaerő-közvetítéssel foglalkozni. Olyan speciális munkára kirendelt dolgozók jelentek meg a munkaerő-piacon, akiknek nem járt a társadalmi háló biztosítása, azonban a munkaidejük rugalmas volt.
Egy folyamat indult el, ami olyan gazdasági-társadalmi problémákhoz vezetett, amelyek kezelése a mai napig kérdőjeles. Ennek a folyamatnak egyik alapvető gazdasági és történelmi oka logikusan az 1980-as években megalapozott, 1990-es években kirobbanó gazdasági válság volt, mely mellett egyéb kedvezőtlen társadalmi hatások játszottak még közre. Az 1990-es években elkezdődött folyamat legrelevánsabb munkaügyi vonatkozása volt, hogy kihívások elé állította a hagyományos japán „élethosszig tartó foglalkoztatás” modelljét. A „baby boom” generáció tagjai, az idősebb korosztály, akkoriban kerültek a magasabb és jobban fizető pozíciókba, kb. 7 millió fő került vezetői beosztásba, ami a fizetéseket tekintve sok. Ezek a munkavállalók összességében nagyon nagy költségterhet jelentettek a munkaadók számára. Mindezt tetézte az 1990-es évek gazdasági válásága, ami további ösztönzést jelentett a munkaadók számára, hogy a nyílt pozíciókat szabadúszókkal és ideiglenes munkavállalókkal töltsék fel, akik alacsonyabb fizetést kaptak, és azt a munkahelyi biztonságot sem élvezték, mint az élethosszig foglalkoztatott kollégáik. Ma azok, akik az élethosszig tartó alkalmazás előnyeit élvezik, általában a nagyobb cégeknél dolgoznak, és az összes és teljes munkaerő 30%-át alkotják, valamint túlnyomórészt férfiakról beszélünk.
2019-ben a foglalkoztatási statisztikák szerint a teljes foglalkoztatottság aránya 59,7% volt, ami az ország 126 millió fős lakosságából 66.650 millió főt jelentett. Ebből is teljes munkaidős foglalkoztatott volt 22.062 millió fő, ami az összes foglalkoztatott egyharmadát jelentette csak, ami szembetűnően kevés. Azonban a részmunkaidős foglalkoztatottak száma 7129 millió fő volt, és a betöltetlen munkahelyi pozíciók száma 990.091 főre nőtt.

Összességében az mondható el a japán munkaerő-piacról, hogy a nem-állandó alkalmazottak száma megnőtt, mivel a munkaadók ma már nem tudják ugyanazokat a jutalmazás-csomagokat biztosítani az összes beosztott számára.

A legfontosabb társadalompolitikai fogalmak – „freeter” és „NEET”

A legfontosabb társadalompolitikai fogalmakat egy különleges kifejezéssel érdemes kezdeni. A „freeter” („furītā” / フリーター) azokra a fiatal munkavállalókra használt kifejezés, akik nem tudnak, vagy nem akarnak teljes munkaidős állásokat betölteni. Ők egyik állást követően egy következőbe lépnek, ahelyett, hogy magasabb végzettséget szereznének maguknak, vagy ahelyett, hogy hosszabb munkakeresési időt vállalnának. Ennek az életformának a megszületése a „salary man” rendszerrel és a magasan versenyre ösztönző, versenyen alapuló iskolarendszerrel szembeni tiltakozáshoz köthető, eredeztethető vissza. A Japán Munkaügyi Politika és Képzés Intézet jelentése szerint 2001-ben már 4 millió fő „freeter”-ről lehetett beszélni. A „freeter” munkavállalók gyakori munkaadói a kisboltok, szupermarketek, éttermek és gyorséttermek, illetve hasonló, kevésbé jól fizetett, és kevesebb munkatapasztalatot, alacsonyabb végzettségi szintet igénylő munkakört ajánló munkahelyek. A „freeter” életforma viszont nagyobb szabadsággal jár, és az internet adta lehetőségek korában egyre több „freeter” tud otthonról, vagy egyéni vállalkozóként dolgozni.

Maga a „freeter” kifejezés az 1980-as évekből ered, azokra vonatkoztatva használták, akik nem voltak hajlandóak a „salary man” munkavállalói életmódot követni. Feltehetően a szó szemantikai eredete angol és német gyökerű, az angol „free” [szabad] és a német „Arbeiter” [dolgozó, munkavállaló] szavak keverékéből jött létre.
A Japán Munkaügyi Intézet 2000-es adatai és információi szerint egy olyan „freeter” átlagos havi keresete, aki 4,9 napot dolgozik egy héten, 139.000  ¥, ami egy kicsivel magasabb csak a szegénységi küszöbnél, ami 1,22 millió ¥/év, vagyis kb. 101.667 ¥/hó.
Három motiváció-csoportot különíthetünk el, hogy valaki miért is akar „freeter”-ré válni. Az első a „moratórium freeter” csoport, akik a „salary man” életstílussal kívánnak szakítani, akik csak az életet szeretnék élvezni. A második az „álomkergető freeter”, vagy „álomkereső freeter”, akik olyan életcélokat és álmokat kívánnak megvalósítani, ami nem fér bele a hagyományos társadalmi modellbe. A harmadik kategória a „nincs más alternatíva freeter”, vagyis olyan személyek, akiknek az életük fenntartásához, a mindennapi boldoguláshoz csak ez az egyetlen megoldás jutott. Egy jellemző példa ez utóbbira azon elvált édesanyák esete, akik alacsonyabb képesítéssel rendelkeznek, a gyereknevelést önállóan végzik, és megfelelő szabadidőt kívánnak biztosítani maguknak a pénzkeresés mellett a gyereknevelésre.

A „freeter” társadalmi fogalom és társadalmi osztály kormányzati definiálására több ízben került sor, amelyeket a 2004-es Hivatalos Kormánykiadvány a Munkaerő Gazdálkodásról, és a 2003-as Hivatalos Kormánykiadvány a Nemzeti Életről tartalmazza, mindkettő kiadványt az Egészségügyi, Munkaügyi és Jóléti Minisztérium adta közre.

A 2004-es definíció szerint „freeter” az a 15-34 éves korú személy, aki nem tartozik a közép-, és felsőoktatásba, nem tart fenn saját háztartást, és vagy ideiglenesen vállal munkát, vagy részmunkaidőben dolgozik, vagy ideiglenesen kiküldött munkavállalója egy munkaközvetítő ügynökségnek, vagy olyan módon munkanélküli, hogy közben ideiglenesen, részmunkaidőben, vagy kiközvetített munkaerőként szeretne dolgozni.

A 2003-as definíció ettől eltérő, ugyanis az utóbbi szerint „freeter” az a 15-34 éves korú személy, aki nem tanul iskolában, vagy nem tevékenykedik háztartást vezető feleségként, és ideiglenes, részmunkaidős, vagy kiközvetített munkavállalóként dolgozik, vagy éppen munkanélküli, azonban az említett kategóriák egyikeként szeretne dolgozni. A 2003-as kormánykiadvány 2.090.000 főre becsülte a „freeter”-ek számát. 2014-re a hivatalos becslések szerint a „feeter”-ek főszáma elérte az 1,79 millió főt. Tehát jelentős tulajdonsága ennek a társadalmi csoportnak az, hogy ugyan nem teljes és állandó állásban kívánnak dolgozni, hanem ideiglenes, részmunkaidős, vagy kiközvetített munkaerőként, azonban mégis kívánnak és akarnak is dolgozni.

A „freeter” hivatalos definíciója japánul:
フリーターを，15～34歳で，男性は卒業者，女性は卒業者で未婚の者のうち

<1>雇用者のうち勤め先における呼称が「パート」か「アルバイト」である者

<2>完全失業者のうち探している仕事の形態が「パート・アルバイト」の者

<3>非労働力人口で家事も通学もしていない「その他」の者のうち，就業内定しておらず，希望する仕事の形態が「パート・アルバイト」の者
Forrás:
A Japán Miniszteri Hivatal, vagyis a Japán Kormányhivatal, a „内閣府” honlapjának releváns oldala:
内閣府: 第1部　子供・若者の状況: 第4章　社会的自立: 第2節　若年無業者，フリーター，ひきこもり. – https://www8.cao.go.jp/youth/whitepaper/h27honpen/b1_04_02.html [utolsó letöltés: 2021-02-13]

Ugyan a „freeter”-lét nagyobb szabadságot és rugalmasságot biztosít, a hátránya azonban az, hogy minél hosszabb ideig „freeter” valaki, annál nehezebb egy biztos karriert és egy önálló egzisztenciát kialakítania, ugyanis a vállalatok még a mai napig jobban kedvelik az iskolából / főiskolából / egyetemről frissen kikerült fiatal munkaerőt, akiknek a személyiségét még lehet formálni, és akiket hosszú távú befektetésként lehet kezelni. A hosszú ideig tartó nem-hagyományos munkahelyen vagy munkakörben dolgozó ember hátránya a munkaadók szemében tehát az, hogy az ilyen ember „nehezebben hajlítható”.
További hátránya a „freeter”-létnek a kevésbé sikeresek számára nemcsak az, hogy a magas lakás-, és albérletárak miatt az önálló háztartás felépítésére és vezetésére csak korlátolt lehetőségeik állnak rendelkezésre, ami megnehezíti az önálló egzisztencia kialakítását, hanem az is, hogy nincs módjuk és lehetőségük a nyugdíjukról olyan módon gondoskodni, ahogy egy állandó munkavállalónak lehetősége van.

A „freeter”-ek kérdéskörét hivatott egy 2003-as kormányzati politikai terv kezelni, a Wakamono Jiritu Chosen Terv, vagyis „a fiatalok bátorításának a terve”/„a függetlenséghez vezető kihívás”, ami a fiatalok munkavállalási kedvének növelését célozta meg.

A „freeter” fogalom mellett a 2000-es évek első évtizedében jelent meg a „NEET” („Not in Education, Employment or Training”) kifejezés is, amit azokra az egyénekre alkalmaznak, akik sem a felsőoktatásban, sem a munkaerőpiacon nincsenek jelen, és továbbképzéseken sem vesznek részt.

A 2004-es Hivatalos Kormánykiadvány a Munkaerő Gazdálkodásról, melyet az Egészségügyi, Munkaügyi és Jóléti Minisztérium adott közre, a „NEET”-nek minősülő személyek létszámának emelkedéséről számolt be. A „NEET-kérdés” ugyan már korábban is bekerült a köztudatba, azonban a tanulmányok a kérdés kezelésének első jelentős, hivatalos szándékát  ehhez a kormánykiadványhoz kötik, innentől a  „NEET”-ről, mint külön társadalmi osztályról beszélnek.
A közmédia szívesen számol be NEET-történetekről, a politikusok pedig a társadalmi problémák megvitatásakor mindig előhozzák a NEET-problémát. Szerintük a „NEET” rosszabb, mint a „freeter”, mert a „freeter”-rel szemben a „NEET”-nek egyáltalán semmi hajlandósága sincs a munkavégzésre. A viták során azonban nem kerül említésre, hogy egy „NEET” gyakran szorongással, vagy mentális depresszióval küzd, ami az indoka annak, hogy az egyén „NEET”-té vált.

Az említett 2004-es kormánykiadvány a „NEET”-ről alkotott kormányzati definíciót is tartalmazza, ami szerint a „NEET” társadalmi osztály olyan, 15 és 34 éves kor közötti fiatalokat jelenti, akik a munkaerő-piacon kívül helyezkednek el, egyedülállóak, nincsenek jelen a közép-, és felsőoktatásban, és nem tartanak fenn saját háztartást. A japán definíció tehát a motiválatlan munkakereső munkanélkülieket is a „NEET” alá sorolja be, és emiatt a közmédia is hajlamos róluk azt feltételezni, hogy nem is hajlandóak dolgozni. A kormánykiadvány a 2003-as évre 520.000 fő „NEET”-et becsült meg, ami 8,3%-os növekedést jelentett az előző évhez képest.

Film: „Bérelj cicát!” / „Rent a Neko”

Összefüggésben e témával, 2012-ben jelent meg Ogigami Naoko rendezésében, Ichigawa Mikako főszereplésével a „Bérelj cicát!” c. film, mely középpontjában Sayoko, egy macskákat bérbeadó „freeter” áll, és mely az ő életfelfogásának bemutatásával fogalmazza meg társadalom-kritikáját a fent említett problémakörökkel kapcsolatban
A filmről korábban írt, és a Hibiki-ben megjelentetett recenzió az alábbi linken;
„Magányos japán vagy? Bérelj Cicát!  – レントアネコ”  olvasható.

Társadalmi és gazdasági okok

Ahogy a jelen írásban többször is előkerült, a „freeter”-lét előnye a szabadság, mely azonban nem csak a munkavállalónak, hanem a munkaadónak is előnyös tud lenni. Míg egy állandó alkalmazottnak tilos az adott munkahelye mellett más munkahelyen is dolgoznia, addig ezt a „freeter” státusz megengedi.

Gyakran azért választja ezt a munkavállaló vagy a munkaadó, mert így az előbbi egy kevésbé jól fizető vállalatnál megszerzett tapasztalatot egy jobban fizető vállalat hasznára és gyarapodására fordíthatja, illetve a munkavállaló egyszerre kettő szakma vagy munkahely tapasztalatait is elsajátíthatja, amire nem volna lehetősége állandó munkavállalóként. (Egyfajta „know-how transzfer kiskapu” a hagyományos japán munkaetika íratlan szabályai alól.) Valamint a „freeter” státusz kevesebb felelősségvállalással jár, a munkavállaló kevesebb felelősséggel tartozik a munkájáért, ha mindazt „freeter” státuszban teszi meg (pl. nagyon nagy hibázás esetén a hagyományos japán bocsánatkérési normákat kevésbé szigorúan kell betartani, és egy „freeter” hibázása nem vezet mindig a főnöke „arcvesztéséhez”). Mindez a munkaadó oldaláról is érvényes, ugyanis kisebb társadalmi felelősség terheli egy „freeter”-rel szemben.

„Freeter”-ré vagy „NEET”-té válni azonban nem mindig az ember önszántából meghozott döntésének eredménye, hanem feladás és reményvesztettség is lehet a háttérben. Sokszor azok döntenek az említett életformák mellett, akik 10-20 állásinterjún és visszautasításon vannak túl. Mindemellett a társadalmi háttér is közrejátszik. Általánosságban elmondható, hogy egy „freeter” vagy egy „NEET” alacsonyabb iskolázottsággal rendelkezik, mint egy állandó munkavállaló. A 25 és 29 évesek körében négyszer nagyobb a valószínűsége annak, hogy valaki „NEET”-té válik azok közül, akiknek legfeljebb csak középiskolai végzettségük van, összehasonlítva azokkal, akiknek főiskolai, egyetemi, vagy egyéb magasabban szakosodott képesítései vannak. Ugyanúgy két és félszer nagyobb eséllyel válik „freeter”-ré az, akinek legfeljebb középiskolai végzettsége van, mint aki magasabb végzettséggel rendelkezik. Mindennek megfelelően 1,8-szer magasabb a lehetősége egy főiskolai vagy egyetemi végzettséggel rendelkező személynek ahhoz, hogy állandó munkavállalóvá váljon a középiskolai végzettségűekkel szemben. A Japán Munkaügyi Intézet kimutatásai szerint azon személyek, akiknek az apja tudományos vagy magasabb cégen belüli pozícióval rendelkezik, sokkal kevésbé hajlamosak a „freeter”-ré válásra. A kimutatások szerint az alacsonyabb családi státusz befolyásolja a „freeter”-ré vagy „NEET”-té válást, ugyanis a családi státusz és az elért tudományos fokozatok korrelációban állnak a „freeter”-ré, a „NEET”-té, vagy az állandó munkavállalóvá válással. Minél magasabb a végzettsége vagy a családi státusza valakinek, annál kisebb eséllyel válik „freeter”-ré és „NEET”-té, és annál magasabb a lehetősége állandó munkavállalóvá válni.

Az állandó munkavállalók, az ideiglenes munkavállalók („freeter”) és az egyebek („NEET”) tudományos képesítésének az arányai
Forrás:
Inui Akiko: Why Freeter and NEET are Misunderstood: Recognizing the New Precarious Conditions of Japanese Youth.

Az „elveszett generáció”

A „freeter” csak egyike azon munkavállalói és szubkulturális típusoknak és csoportoknak, melyek az 1990-es évek gazdasági válsága óta tartó stagnálás emberi „társadalmi externáliáihoz” [egy gazdasági jelenség során fellépő, további gazdasági hatással járó társadalmi hozadék, illetve jelenség, amely lehet pozitív vagy negatív], az ún. „elveszett generáció”-hoz tartoznak. Ők az a generáció, az a tömeg, akiknek elegük lett a hagyományos, versenyen alapuló vállalati munkakultúrából, illetve akik pont a gazdasági visszaesés során, a leépítések áldozataivá váltak. Ilyen egyéb csoport még a „freeter”-en kívül többek között az ún. „netkávézó menekültek”, a „yutori” és a „satori generáció”.

A „netkávézó menekültek” (ネットかフィ難民) csoportjának a besorolása szerint kezelhető a „freeter”-ek egyik alkategóriájaként, azonban lehet őket a „freeter”-ektől független csoportként is kezelni. A tárgyalt csoporthoz tartozók motivációja egybeeshet, vagy hasonló lehet azon „freeter”-ekéhez, akik alacsony keresetük miatt nem tudnak saját háztartást felépíteni, ellátni és vezetni, és emiatt egy netkávézókban keresnek maguknak olcsóbb lakhatási lehetőséget [a „moratórium freeter” csoport és a „nincs más alternatíva freeter”csoport]. Másrészről lehet szó olyanokról, akik a munkahelyi feszültségtől, illetve a fojtogató társadalmi normák okozta stressztől azáltal tudnak megszabadulni a nap végén, ha egy barátságos netkávézóba „menekülnek”. Ez utóbbiak között „salary man”-ekkel is találkozunk.

A „satori generáció” (悟り時代) tagjai olyan egyének, aki szándékosan felhagytak a magasra törő életcélok, ambíciók követésével. Nem vágynak jobb életre, nem kívánnak a legjobb márkájú ruhákban, autóval, kiegészítőkkel mások előtt mutatkozni, nem érdeklődnek sem a sportok, sem a szerelem iránt, elutasítják az anyagi-tárgyi világ fogyasztói élvezetét. Yamamoto Taku „Az emberek, akik nem akarnak semmit sem” („Hoshigaranai Wakamonotachi” – 欲しがらない若者たち) c. könyvében írta le a „satori generáció” társadalmi jelenségét, mely fő okaként a 2000-es évek „yutori oktatási modelljét” (ゆとり教育) jelölte meg. A „yutori” jelentése „feszültségmentes”, vagy „nyomásmentes”. A diákokat arra bátorították, hogy ne vegyék olyan komolyan az iskolai vizsgáikat és az érettségit.

A „parazita szinglik”, vagyis „parasite singles” („parasito shinguru” / パラサイトシングル) csoportja is megemlíthető még. Ők azok a munkaképes korú (fiatal) felnőttek, jellemzően a 20-as és 30-as éveiben járók, akik még mindig a szüleikkel laknak együtt, és nem hajlandóak a szülői házból elköltözni. A legnagyobb kritika az irányukban az, hogy a keresetüket nem a saját egzisztenciájuk felépítésére, önálló lakhatásra és életvitelre, családalapításra fordítják, hanem a saját luxus és kényelem iránti igényeik kielégítésére, luxusárucikkek vásárlására költik. Általában a női „parazita szinglik” – akiknek kényelmesebb ez az életforma, mint a háztartást vezető feleség-, és anyaszerep – nagyobb és több bírálatot kapnak a társadalom felől, mint a férfiak, akik nem hajlandóak egy személyben vállalni a saját családjuk anyagi fenntartását. Prof. Yamada Masahiro írt a „parazita szinglik” társadalmi jelenségéről egy meghatározó könyvet, „A parazita szinglik korszaka” (パラサイトシングルの時代) címmel. A könyvben megállapításra került, hogy a „parazita szinglik” nagy többsége egyáltalán nem hajlandó az otthoni feladatok ellátásban részt venni vagy segíteni, és a statisztikák szerint a „parazita szinglik” 85%-a nem járul hozzá az otthoni háztartás költségeihez, és 50%-uk pedig az otthoni lakhatáson és étkezésen felül még további anyagi támogatást is kap a szüleitől.

Forrás: Japan’s Lost Generation: Freeters, Net Cafe Refugees, Satori Generation, Parasite Singles, and Monster Parents. In.: Dining Dojo. Blogging about the relationship of food and martial arts in Nagoya!

A JP Smart Magazine kép-ábrázolásai a „freeter”-ről és a „NEET”-ről:

Képek forrása: Freeters is Japan. In.: JP Smart Magazine – https://www.jpsmart-club.com/freeter/ [utolsó letöltés: 2021-02-13]

Forrásjegyzék:

Székács Anna: A japán gazdaság és menedzsment. In.: Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019.

Judit Hidasi: The Sustainability of Japanese Work Culture. In.: Antall József Knowledge Centre: In Focus: Japan – The Legacy of the Heisei Era (2019. 3rd Issue)

Japan’s Lost Generation: Freeters, Net Cafe Refugees, Satori Generation, Parasite Singles, and Monster Parents. In.: Dining Dojo. Blogging about the relationship of food and martial arts in Nagoya! – http://diningdojo.blogspot.com/2015/09/japans-lost-generation-freeters-net.html [utolsó letöltés: 2021-02-11]

Inui Akiko: Why Freeter and NEET are Misunderstood: Recognizing the New Precarious Conditions of Japanese Youth. In.: Social Work & Society, Volume 3, Issue 2, 2005. – https://ejournals.bib.uni-wuppertal.de/index.php/sws/article/view/200/260 [utolsó letöltés: 2021-02-12]

Freeters is Japan. In.: JP Smart Magazine – https://www.jpsmart-club.com/freeter/ [utolsó letöltés: 2021-02-13]

Beküldve:

Puskaporos hordó, de melyik család pincéjében?

A Heian végnapjai – Tairák és Minamotók a 12. században

Írta: Varga Lilla, 2021. 02. 12.

Kulcsszavak:

  • Hógen háború 保元の乱 [hōgen no ran]
  • Heidzsi háború 平治の乱 [heiji no ran]
  • Taira no Kijomori 平 清盛
  • Heisi hatalom (Heike/Taira/Heisi család 平家)
  • Genpei háború 源平合戦 [genpei kassen]
  • Minamoto no Joritomo 源 頼朝 és Josicune 源義経
  • Kamakura sógunátus 鎌倉幕府 [kamakura bakufu]

Az in-szei (院政 [insei]) politika lehetővé tette a visszavonult császár (dzsókó, 上皇 [jōkō]) számára, hogy magánfölddel (sóen, 荘園 / 庄園 [shōen]) rendelkezzen, valamint övé volt a jog, hogy tartományfőnököket nevezzen ki, akiknek ellenőrzési és haszonélvezeti joga volt az adott terület fölött, és mely pozícióra a dzsókó saját köréből választott embereket. Ennek köszönhetően viszont elmélyült a konfliktus a dzsókó, a Fudzsivarák, a nemesek és nagyobb templomok közt, akik saját védelmükre különböző „busi csoportokat fogadtak fel, mint szamurájokat” (Jamadzsi 1989: 115) (szamurai 侍 [samurai] – „közelében szolgáló”, az elnevezés onnan ered, hogy ezeknek a busi武士 [bushi] csapatoknak a tagjait a családfő köré csoportosult férfi rokonok, szolgák, parasztok tették ki). Ezáltal a busi csoportok megerősödtek, és befolyásosabb pozícióba kerülhettek – így volt a Taira 平家 (Kanmu Heisi) és a Minamoto 源家 (Szeiva Gendzsi) családoknál is.

Miért találkozhatunk egy-egy család többféle elnevezésével (Taira/Heisi)?

„A Heian-korszakban a tennó-család gazdasági terheinek csökkentésére szükségessé vált, hogy korlátozzák a tennó-nemzetség tagjainak számát. Ugyanis, ha egy herceg vagy hercegnő megszületett, járt neki a személyre szóló földbirtok. A hercegség megszüntetésével sok herceg és hercegnő udvari méltóságot kapott (…), és családja új nemzettséget, udzsit alkotott. (…) A Minamoto-udzsi és Taira-udzsi viselte közülük a legjellegzetesebb udzsi-neveket. Mivel több tennó is adományozta ezeket, a Minamotónak és Tairának több ága is volt. A Minamotók közül később a Szeiva tennó unokájától (…) származó Minamoto-család (Szeiva Gendzsi) emelkedett ki mint erős szamuráj család. A Tairák közül a Kanmu tennó fiaitól és unokáitól származó Taira-családok lettek kiemelkedő szamuráj családok. (megj. pl. Kanmu Heisi)” (Jamadzsi 1989: 92-93)

Családok harca a Hógen háborúban 保元の乱 [hōgen no ran]

Szép lassan kiélesedett az ellentét, mely a fent említett társadalmi csoportok közt feszült. A régensi családon belül, a Fudzsivarák közt széthúzás keletkezett a régensi cím öröklése miatt, a Kantó vidékén a megerősödött busi csoportok közt rivalizálás lépett fel, végül pedig 1156-ban Toba dzsókó halálával Szutoku dzsókó a visszavonult császár, és Go-Sirakava tennó (後白河天皇, 1127-1192) a császár, örökösödési vitába kerültek egymással, hogy melyikük fia legyen a következő uralkodó – és ez utóbbi fejlemény volt az a bizonyos utolsó csepp.

Szutoku dzsókó oldalán Fudzsivara no Jorinaga, Minamoto no Tamejosi és Taira no Tadamasza állt, míg Go-Sirakava tennó mellett Fudzsivara no Tadamicsi, Minamoto no Jositomo és Taira no Kijomori harcolt.

A harcban végül Go-Sirakava tennó csapata győzedelmeskedett – Szutoku dzsókót elűzték, Jorinaga meghalt a csatában, Tamejosit saját fia (Jositomo) ölte meg, míg Tadamaszával az unokaöccse (Kijomori) végzett. A Hógen háború fontos következménye volt, hogy a végrehajtó hatalom, a birtokkiosztás a szamurájok kezébe került.

„Hogen Heidzsi monogatari Ikuhómon [Júhómon] no zu”, Utagava Jositora, Edo kor (1603-1868), forrás

Taira no Kijomori 平清盛 és a Heisi hatalom

Habár Taira no Kijomori (平清盛 1118-1181) és Minamoto no Jositomo a Hógen háborúban egyazon oldalon, Go-Sirakava tennó mellett harcolt, a háború után a tennó Kijomorit támogatta jobban, így a két harcos kapcsolata igencsak megromlott, míg végül Jositomo, Go-Sirakava és Kijomori ellen fordult – ez volt a Heidzsi háború 平治の乱 [heiji no ran]. Jositomo államcsínyt kísérelt meg, ami azonban nem járt sikerrel, és 1159-ben kivégezték. Fia, az akkor 12 éves Minamoto no Joritomo (源頼朝 1147-1199) csak a szerencsének köszönhette életben maradását, ugyanis nagyon hasonlított Kijomori mostohaanyjának fiatalon elhunyt gyermekére, így az asszony kérésére életben hagyták a fiút, és Izu-ra száműzték, ahol a Hódzsó család nevelte fel. (Később Joritomo felesége a híres „apácasógun”, Hódzsó Maszako lett.)

1167-ben Taira no Kijomori legfőbb személynök lett (daidzsó-daidzsin 太政大臣 [daijō-daijin] – ez volt akkoriban a legmagasabb udvari rang). Kijomori volt az első szamuráj származású, aki birtokolhatta ezt a címet, és ez volt az első eset, hogy egy, az akkoriban még a nemesek által aljanépnek tekintett vidéki busi-főnökből, udvari méltóság vált. Ezzel pedig a Kiotói udvarban az irányító szerepet a Taira család 平家 (más néven Heike/Heisi) vette át. A Heisi hatalmat Rokuhara hatalomnak is hívják, mivel a család Rokuharában (Kiotó keleti részén) telepedett le. A Rokuhara hatalom az első busi hatalom, de mivel gazdasági alapjaiban nem hozott nagy mértékű változást, átmenetnek tekintik az ókori tennó állam és a középkori bakufu-rendszer (sógunátus) között (Jamadzsi 1989: 119). A Taira család felemelkedését és bukását a Heike monogatari 平家物語 beszéli el.

„Taira no Kijomori kísérteties látomása”, Utagava Hirosige, 1845.

A Minamoto család és a Taira család harca 源平合戦 [genpei kassen]

Mint fentebb említésre került, Taira no Kijomori megkímélte Minamoto no Jositomo fia, a fiatal Joritomo életét, akit Izu szigetére száműztek, ahol is a Hódzsó 北条氏 család vette gondozásába.

Bal oldalt a Taira, jobb oldalt a Minamoto család címere

Kijomori ezek után mind nagyobb hatalomra tett szert. Az általa vezetett új hatalmi rendszer, a Rokuhara/Heisi hatalom azonban előbb-utóbb kivívta mind a nemesség, a templomok de még a busik ellenszenvét is. Mikor Kijomori 1179-ben fellépett az akkor már visszavonult császárként működő Go-Sirakava ellen és házi őrizetbe kényszerítette a dzsókót, valamint 1180-ban lemondatta Takakura tennót, hogy saját unokája, a 2 éves Antoku tennó lépjen a helyébe, Go-Sirakava egyik fia, Mocsihito herceg levelet küldött szét azoknak a földbirtokosoknak, akik nem voltak Kijomori hívei, és lázadásra szólította fel őket. Ezt a megmozdulást azonban Kijomori könnyedén leverte, és a Tairák támadást indítottak a levél címzettjei ellen – azok ellen is, akik nem vettek részt a lázadásban. Ez volt a Genpei háború kezdete 1180-ban. Az így a Tairákkal szembe került busi családokat a Kantó vidékén Minamoto no Joritomo fogta össze, a lázadás egyik fő vezetője azonban 1183-ig még Joritomo nagybátyja, Josinaka volt. 1181-ben Kijomori betegségben elhunyt, 1183-ban pedig Josinaka kiűzte Kiotóból a Heisiket. 1184-ben, az Icsi-no-tani ütközetben 一ノ谷の戦い [ichi-no-tani] Josicune és Norijori, Joritomo két öccse győzelmet aratott a Taira sereg felett (Ld. Taira no Acumori), majd a nyugati tartományok felé menekülő, megmaradt Taira csapatok után eredtek, mely üldözésnek a Dannoura tengeri csata (1185) vetett véget, mely a Tairák vereségével zárult. (Ld. Taira no Kijocune) Ezen ütközetben a gyermek Antoku tennó, édesanyja valamint nagyanyja (Hódzsó Maszako) is öngyilkosságot követtek el, a Minamotók győzelmekor a tengerbe vetették magukat.

Szaito Muszasibo Benkei 西塔武蔵坊弁慶 (1155-1189)

Minamoto no Josicune (源義経 1159-1189) harcos szerzetese volt, azaz egy szóhei 僧兵 [sōhei]. Hatalmas termetű, legendás harcos, aki 999 kardot gyűjtött össze, legyőzött ellenfeleitől. Josicune azonban (a legenda szerint a tenguktól tanult tudásával) győzedelmeskedett fölötte egy párbajban, így Benkei meghajolt előtte, és a szolgálatába állt. A Tairák elleni háborúban számos csatát nyert meg Josicune és Benkei – egyik leghíresebb, sorsdöntő ütközetük a Dannoura tengeri csata volt 1185-ben, ahol megsemmisítették a Taira erőket. Számos legenda maradt fenn a két, páratlan harcos kalandjairól.
A lenti kép Benkeit ábrázolja, ahogy a Taira katonák szellemével küzd a tengeren.

Forrás: https://www.britannica.com/topic/Benkei
„Hold a tenger felett – Benkei”, Cukioka Jositosi, „A százarcú hold” c. sorozatból, 1886.

Joritomo 源頼朝 és Josicune 源義経, a Minamoto testvérek ellentéte

A Tairák felett aratott győzelem után, Joritomo mindent, amit Go-Sirakava dzsókó jutalom gyanánt felajánlott neki visszautasított, és visszatért Kamakurába, ahonnan építeni kezdte hosszabb távú tervei alapjait a hatalom tényleges átvételére. Josicune azonban elfogadta a dzsókótól a kebiisi 検非違使 [kebiishi] tisztségét (rendőri és igazságügyi vezető), melynek köszönhetően megromlott a két testvér viszonya. Go-Sirakava dzsókó meg akarta állítani Joritomo hatalmi törekvéseit, ezért Josicune császári parancsot kapott bátyja elfogására. Mivel azonban Joritomo mellett számos busi család állt, Josicune küldetése kudarcba fulladt, és a dzsókó visszavonta Joritomo elfogatására kiadott parancsát, sőt legitimálta Joritomo számára a Heisik megmaradt csapataival egy kalap alá véve öccse üldözését is, mely során Joritomo engedélyt szerzett arra is, hogy saját embereiből kinevezett felügyeleti erőt is elhelyezzen a tartományokban és magánbirtokokon (védnököket sugo守護 [shugo] és intézőket dzsitó 地頭 [jitō] nevezett így ki). (Jamadzsi 1989: 124)

Josicune végül Mucu-ba menekült, ahol Fudzsivara no Hidehira fogadta be és bújtatta el, majd 1187-ben, mikor Hidehira meghalt, Josicunéra hagyta Mucu kormányzását. Ez utóbbi intézkedés Hidehira örökösének, Fudzsivara no Jaszuhirának kevésbé nyerte el a tetszését, aki így felfedte Josicune rejtekhelyét Joritomo és a kamakurai hatóságok előtt.
1189 júniusában Fuzsivara no Jaszuhira és emberei megtámadták Josicune otthonát (koromogava no tacsi). Benkei a ház előtt harcba szállt a támadókkal, és feltartotta őket, mely idő alatt Josicune megölte feleségét, gyermekét, majd szeppukut 切腹 [seppuku] követett el. Josicune fejét elvitték és közszemlére tették Kamakurában.

Inró, melyen Benkei (bal) és Josicune (jobb) látható, 19. szd.

Josicune kapta meg először a hóganbiiki 判官贔屓 [hōganbiiki] címet, mely jelentése: „részvét a parancsnok iránt”. Olyanok kapják azóta ezt a címet, akik egy eleve vesztes ügyért harcoltak, vagy fényes karrierjük hirtelen, tragikusan ért véget. (Ld. Amakusza Siró)

Josicune kegyeleti helye a Kanagava-i Sirahata Dzsindzsa

Josicune életét a Heike monogatari meséli el, mely történet később nó (Ataka 安宅 c.) és kabuki (Kandzsincsó 勧進帳 [Kanjinchō] c.) színpadra is került.

Cukioka Kogjo, „100 nó dráma – Ataka” 1922-1926.

A Kamakura bakufu 鎌倉幕府 kezdete

Joritomo a maga köré gyűjtött busikat „családi embereknek” azaz gokenin-nek 御家人 [gokenin] nevezte, és ellenőrzésükre megalapította a szamurai-dokoro 侍所 [samurai-dokoro] hivatalt. Új intézői posztokat hozott létre, melyek a katonai-rendőrségi ügyeket, az adószedést és a földek ellenőrzését látták el. Ezeknek a posztoknak a vezetői a gokeninek közül kerültek ki, így Kamakura-úr 鎌倉殿 [kamakura-dono], azaz Joritomo valójában az egész ország fölött kormányzói hatalommal bírt – így kezdődött el a Kamakura-kor (1192-1333).
Az ekkor irányító hatalmat Kamakura bakufu-nak nevezik, habár a „bakufu” eredetileg a „hadjáratban lévő hadvezér táborát” jelentette, azonban Joritomo felemelkedésével a kamakurai Joritomo-rezidenciát kezdték el bakufunak hívni, majd ezután nyerte el jelentését a „busik vezére által kialakított hatalom” értelmében (a „bakufu” mint a „sóguni kormányzat” elnevezése a 17. században alakult ki).

Utagava Kunijosi, „Minamoto no Joritomo”, 1843-1844.

Joritomo Go-Sirakava dzsókó halálának évében, 1192-ben megkapta a szeii-taisógun 征夷大将軍 [seii-taisōgun], „barbárhódító nagy generális” címet – ezzel pedig kezdetét vette az a sóguni politika, mely aztán 700 évig meghatározó volt.

A Heian-kor végét, három időponttal is szokás datálni;

1156: a Heian-kor végét a Hógen háború jelenti, mely végkimenetele alapvetően rendítette meg az in-szei poltikát, mely a Heian-kor meghatározó politikai rendszere volt.
1180: a Heian-kor végét a Genpei háború kezdete jelenti, Go-Sirakava őrizetbe vételével, Takakura tennó lemondásával, Antoku trónralépésével. Antoku tennó, Taira no Kijomori lányának és Go-Sirakava fiának (Takakura tennó) gyermeke, ekkor 2 éves. Kijomori ezen irányú hatalomátvétele volt a Minamoto lázadás egyik fő mozgatórugója.
1185: a Heian-kor végét a Dannoura tengeri csata jelenti, melyben Antoku tennó az életét veszti, és a Heisi erők felett végleges győzelmet aratnak.

A dátumok arra is rámutatnak, hogy Kijomori hatalomátvételi törekvéseivel fémjelzett Heisi uralom (ca. 1167-1185), mely átmenetet képez a tennó-állam és a bakufu-rendszer között, kérdéses, hogy a Heian-korszakhoz tartozó időszaknak tekinthető-e.

A japán középkorról rövid összefoglaló (melyben átfogóan kerül bemutatásra, miként alakult az egyes korszakok változása a Kamakura-kortól, a hadakozó fejedelmek korának végéig) egy előző cikkünk bevezetőjében olvasható: https://www.hibiki.hu/2020/06/08/hadakozo-fejedelmek/.

 

Forrás:

-Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, 1989.
– Dr. Szabó Balázs, Japán történelem, előadás, ELTE Japán szak, 2017.
– Hornos Dániel, Jog a középkori Japánban – a Kamakura-kori bukehō, Távol-keleti Tanulmányok, 2016/2: 45-85. URL: http://www.konfuciuszintezet.hu/letoltesek/tkt/tkt_2016_2/tkt_2016_2.pdf
– Gy. Horváth László, Japán kulturális szótár, Corvina, 2018.
– New World Encyclopedia: Minamoto no Yoritomo, URL: https://www.newworldencyclopedia.org/entry/Minamoto_no_Yoritomo
– New World Encyclopedia: Minamoto no Yoshitsune, URL: https://www.newworldencyclopedia.org/entry/Minamoto_no_Yoshitsune
– https://www.kabuki21.com/kanjincho.php

Beküldve:

Bepillantás egy démon típusú nó mögé – Cucsigumo

Írta: Varga Lilla, 2021. 02. 01.

Gondolatok a nóról

A Kamakura kor (1185-1333) vége felé az addig elsősorban szórakoztató funkcióval rendelkező szarugaku és dengaku zenés-táncos műfajok lassan kiforrtak, majd miután tartalmuk is irodalmi szintre emelkedett, ún. „nemes művészetekké lettek”. Az így kialakult szarugaku no nó és dengaku no nó összeolvadásával pedig létrejött a ma is ismert nó színház.[1]
A nó főszereplője a site. Attól függően, hogy a site milyen szerepet játszik, beszélhetünk isten, harcos, asszony, őrült és démon típusú nó darabokról. A klasszikus nó előadás során mind az öt típus színpadra került egymás után, egyszer megszakítva egy szórakoztató, könnyed hangvételű ai kjógen (azaz ’köztes’ kjógen) előadással, melyben egy mesélő közérthető módon összefoglalta, mi történt eddig a darabban. Ez alatt a nem valós – de lényegében szünetnek tekinthető idő alatt (nakairi) van ideje átöltözni a sitének a jelenet előtt, melyben előadja utolsó táncát, a szatorit (melynek eredete a kagurához köthető), ami a darab megvilágosodást rejtő katartikus pontja.

A tánc rendkívüli erővel hat a nóban, mivel a színész „a maszk segítségével a testbe szorítja le a gondolatot” (Vihar 1994: 54.), tehát míg az arc adott jelentéstartalommal bír, az érzelmi és gondolati sokféleséget, változást és dinamikát a test fejezi ki. A kettő együtt transzcendens hatást kelt, és a néző aktív figyelmét követeli, aki a tömör és monoton szöveg mellett a site és vaki (mellékszereplő) non-verbális jelrendszerét értelmezve nem csak a cselekménysort vizualizálja, hanem már eleve a cselekmény, érzelem és morál hármasa a maga komplexitásával egyszerre aktivizálja az értelmet. A minimalizmus a nóban azt is jelenti, hogy mindennek jelentése van. A színészek legapróbb mozdulataitól, a maszkon és jelmezeken – azok felvételével, levételével, viselésével kapcsolatos szokásokon át, a színpad kialakításáig, mindenben megtaláljuk a szertartásossággal karöltött szimbolikusságot.

2001 óta a Nógaku 能楽, az ének és tánc alapú nó, valamint a párbeszéden alapuló, humoros kjógen párosa az UNESCO Kulturális Világörökség része.

Maharoba Karamatsu Nó Színház, Daisen-shi, Akita pref., forrás

A Cucsigumo eredete

A „cucsigumo” 土蜘蛛 [tsuchigumo] eredetét ha tekintjük, a Jamato-korig (i.sz. 3-4. szd. – 7. szd.), a japán ókorig kell visszamennünk. Azon lakosok elnevezése volt ugyanis a cucsigumo, akik nem tartoztak a Jamato-udvarhoz. A Kodzsiki és a Nihonsoki leírása szerint (mely két forrás, tartsuk szem előtt, a Jamato-udvar szemszögéből szemléli a helyzetet), a cucsigumók különböztek a Jamato-udvarbeliektől, hosszabb karjuk és lábuk volt, szívesen éltek barlangokban – ezért is hívták őket „földi póknak” –, és kevésbé művelt, barbár bennszülötteknek tartották őket. A cucsigumo törzs egyébként békében élt, mígnem azonban a Jamato-udvar felszámolta őket. A Hizen no kuni Fudoki ír arról a történetről, miszerint Keikó császár hosszú üldöztetés után végül megölte Jaszome hercegnőt, a törzs vezetőjét az Omina hegyekben – ezek az információ-töredékek valószínűleg mind hozzájárultak a Cucsigumo, az alakváltó, és gyönyörű nő képét is felöltő szellem-pók történetének kialakulásához.

A Cucsigumo szósi emaki 土蜘蛛草紙絵巻 [Tsuchigumo sōshi emaki] egy, a 14. században született képtekercs, mely a „földi pók” történetét meséli el. A lenti képen az a jelenet látható, melyben Minamoto no Raikó (Jorimicu 948-1021) és Vatanabe no Cuna (953-1025) legyőzvén a pók-szellemet felvágják azt, és a Cucsigumóból számtalan koponya ömlik ki.

Cucsigumo szósi emaki

A képtekercsen olvasható történet eredetileg otogibanasi, おとぎ話 [otogibanashi], majd miután illusztrálva lejegyezték otogizósi お伽草子[otogizōshi] volt. Az otogizósi rövid japán prózai művek gyűjteménye (mintegy 400 darab), melyeket elsősorban a Muromacsi korszakban (1392-1573), de a 14. század elejétől a 17. század elejéig bezárólag jegyeztek le. Az eredetileg szájhagyomány útján terjedő szórakoztató történeteket (otogibanasi), illusztrációval együtt vetették papírra.  Az otogizósi történetek közt változatos témákat találunk; a nemességhez, a papokhoz és valláshoz, harcosokhoz, a hétköznapokhoz, idegen világokhoz, vagy természetfeletti lényekhez kapcsolódó történeteket meséltek el. A Cucsigumo szósi a harcos és a természetfeletti kategóriához köthető.

A 15. században aztán megszületett a Cucsigumo c. nó darab is, mely forrásainak a Nihonsokit és a Heike monogatariban olvasható Curugi no makit, a „Kard fejezetét” tekintik. A nó darab, az alakváltó gonosz „földi pók” története a későbbiekben számos műre lett hatással.

Cukioka Kogjo, „Noh-gaku Hyaku Ban – Tsuchigumo”, ukijo-e, 1922-25.
Cucsigumo szósi képtekercs története:

„Egy napon, két bátor harcos, Minamoto no Raikó és Vatanabe no Cuna egy levegőben lebegő koponyát láttak. Követve a különleges jelenséget egy ősi, lepusztult kúriába jutottak, ahová először Raikó egymaga lépett be. Különös teremtményekkel találta szemben magát; egy 290 éves öregasszonnyal, egy három láb (kb. 1 m) magas, feltűnően nagyfejű nővel, és számos állatnak tetsző teremtménnyel. De ezen nőneműnek tűnő lények közt volt egy igazán gyönyörű asszony, akinek szépsége Raikó-t rögtön elkápráztatta. Az asszony viszont egy fehér, felhő-szerű gömbölyded labdád dobott a férfi felé. Raikó válaszul előrántotta kardját, és megsebezte az asszonyt, mire az köddé vált. Cuna, Raikó segítségére sietett, és meglepetten vették észre az asszony hűlt helyén a padlón csillanó hófehér, hatalmas vértócsát. Követve a vérnyomokat végül Raikó és Cuna eljutottak messze a nyugati hegyekbe, ahol egy hatalmas, 200 láb (kb. 61 m) magas teremtménnyel találkoztak. A szörnynek mintha nem lett volna nyaka, és számos láb meredt elő a testéből. „Szörnyű fájdalom ég a testemben kardod nyomán.” Mondta a teremtmény, majd a nekitámadó két férfi támadásait kivédve, harcba elegyedtek egymással. A harc a teremtmény halálával végződött, akit Raikó egy csapással lefejezett. Amikor felnyitották a teremtmény lágyékát, számtalan kisebb, hat-nyolc éves korú gyermek méretével egyező nagyságú pók ömlött ki a húsból. A lény hasából pedig számos koponya került elő. A harcosok sírt ástak, melyben tisztelettel eltemették a koponyákat, végezetül pedig felgyújtották a lény fészkét.” (Reider 2013: 57-58.)

Cucsigumo no szósi emaki
A Cucsigumo c. nó darab története:

A nó darab kiinduló pontja Raikó ismeretlen eredetű betegsége. Egy Kocsó nevezetű szolgáló, aki valójában maga a Cucsigumo, [2] Raikónak nap-nap után gyógyszert hoz, ami azonban nemhogy segítene, de tovább ront a harcos állapotán, mindeközben pedig a férfit megbabonázza a szolgáló szépsége. Egy éjjel aztán egy érdekes pap tűnik fel Raikó ágya mellett, és selyemszállal igyekszik betekerni Raikó testét, aki viszont híres kardjával, a démonölő Hizamaruval (melyet a szörny halála után Kumokirinek (pók-vágónak) nevez át) megsebzi a papot. Kiderül, hogy Raikó betegségét ez a furcsa lény okozta, akinek valós alakja egy pók-szellem, melyet Kacuraki hegyeiben ölt meg a császár serege még réges-rég. Raikó harcosa követi a sérült pók nyomát, és megöli a pók szellemét.

Kanze Motomasa, 1943.

A pókot bosszúszándék vezérli, azért betegíti meg és próbálja megölni a híres harcost, hogy ezzel meggyengítse a császár erejét. Minamoto no Raikó legendás harcosként maradt fenn az irodalomban, állítólag démonűző és szörnyvadász is volt, számos történet őrizte meg hőstetteit, ezeknek egyike a Cucsigumo legyőzése.

A cucsigumo, ez a pókszerű, alakváltó jókai jelképezi a helyi törzset, Minamoto no Raikó és harcosai, a császár emberei, pedig a jamato-udvart képviselik. A két – érdekeiben és valószínűleg szokásaiban eltérő – oldal harca elevenedik meg és válik időtlenné a nó darabban, mely időtlenségnek köszönhetően más-más korokban ugyanúgy aktualitást nyerhet a történet. A régi feljegyzések, mint a Nihonsoki, Kodzsiki, vagy Heike monogatari történeteinek egyike tehát ekképp, a művészet vadregényes útján a mai napig elevenen él.

 

Ajánló:
A japán színház Magyarországon, bibliográfia, összeállította: Koósz István
Nó, kjógen, rakugo, bunraku, kabuki… Japán színi előadásokról nyújt bőségesen adatot az alábbi mű, melyben megtalálható a japán színházhoz köthető hazai recenziók, valamint az itthon szerepelt japán tematikájú darabok előadásainak listája.
A könyv az alábbi linken érhető el:
A japán színház Magyarországon_Koósz István

 

Felhasznált Irodalom:
– Noriko T. Reider, Tsuchigumo sōshi The Emergence of a Shape-Shifting Killer Female Spider, Asian Ethnology Volume 72, Number 1, 2013, 55–83, ©Nanzan Institute for Religion and Culture, URL: https://asianethnology.org/downloads/ae/pdf/AE%20Reider.pdf
– Keiko Kimura, A Female Monster in Medieval Japan: The influence of Otogizōshi “Tsuchigumo Sōshi” on noh play Tsuchigumo, 学習院女子大学 紀要 第19号, URL: https://core.ac.uk/download/pdf/292915996.pdf
– Doma Petra, Európai drámák „japán” színpadon – Ninagawa Yukio Médeia, Macbeth és A vihar rendezése, megjelent: Farkas György (szerk.): Kelet/Nyugat, Doktoranduszok Országos Szövetsége, Budapest, 2015, 27–41. URL: https://www.academia.edu/31108866/Eur%C3%B3pai_dr%C3%A1m%C3%A1k_jap%C3%A1n_sz%C3%ADnpadon_DomaP_pdf
– Vihar Judit, A japán irodalom rövid története, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994.
– Kokubu Tamocu, A japán színház, Gondolat, Bp., 1984.
– Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, Bp., 1989.
– https://www.unesco.emb-japan.go.jp/htm/nogaku.htm

 

[1] Kokubu Tamocu, A japán színház, Gondolat, Bp., 1984.
[2] Keiko Kimura, A Female Monster in Medieval Japan: The influence of Otogizōshi “Tsuchigumo Sōshi” on noh play Tsuchigumo, 学習院女子大学 紀要 第19号, URL: https://core.ac.uk/download/pdf/292915996.pdf

Beküldve:

Hokkaidói kalandozások

I. rész – Risiri

Írta és a fotókat készítette: Nagy Szilvia, 2021. 02. 01.

Elkövetkező úti beszámolóimmal Hokkaidó (北海道) vadregényes, magyar turisták számára jórészt ismeretlen szigetére hívom képzeletbeli kalandra a kedves Olvasót, mely során első utunk Risirire (利尻島, Rishiritō), egy szunnyadó vulkánszigetre vezet. A sziget minden évszakban látogatható, tavasszal és nyáron egyedülálló alpesi virágmezők tündökölnek, így a túrázás, sziklamászás, és városnézés is népszerű, télen pedig az extrém síelők egyik különleges célpontja.

Szapporóból éjszakai vonattal a hegyeken át érkeztünk Hokkaidó sziget északi csücskébe, Vakkanaiba. Hegymászással egybekötött bringatúrát terveztünk, így a kerékpárjainkat is hoztuk magunkkal. A térség arról nevezetes, hogy itt található a Szója-fok (Cape Sōya), Japán legészakibb pontja, ahonnan tiszta napokon Oroszország partjai (azaz a hányattatott sorsú Szahalin-szigetek) is feltűnnek a horizonton. A Szója-fok a népszerű „Japán – hosszában” („Length of Japan”) útvonal kezdő- vagy kiindulópontja[1], mely túraút során a japán főszigetek legdélibb pontja, a Szata-fok és a Szója-fok között tekernek, gyalogolnak vagy éppen motoroznak a kalandos utazók több mint 3000 kilométert.

Vakkanai stratégiai központ volt a II. világháborúban, a mai napig vannak orosz lakói, orosz éttermet és utcanévtáblát is lehet találni, kedvelt kirándulóhely. Itt az éjszakát egy ingyenes kempingben töltöttük, mely nem ritkaság, több száz van belőlük Japánban – a leleményes utazók pedig egy Google térképre gyűjtötték őket. Az európai út- vagy erdőszéli vadkempingezéshez képest itt jár hozzá tengerparti vagy erdei kilátás, tűzrakóhely, mosogató, mosdó és esetenként zuhanyzó is. Személyzet nincs, csak kedves túratársak, jórészt a 60-on felüli, vagány nyugdíjas korosztályból, akiknek mindig lapul a hűtőtáskájában egy dobozos alkoholos ital ajándékba. Innen egy rövid kompúttal közelíthető meg a szárazföldtől 15 km-re fekvő Risiri-sziget.

A sziget neve a hokkaidói őslakosok, az ainuk nyelvék azt jelenti, hogy „magas sziget”, vagy „sziget nagy heggyel”[2]. A Japán-tenger északi részén keltünk át, a hatalmas hullámok és süvítő szél ellenére a fedélzeten vártuk, hogy előbukkanjon a pára mögül a Risiri-hegy (Risiri-zan 利尻山), másik – a Fudzsi-szan-hoz hasonló kúp alakja miatt kapott – nevén Risirifudzsi, Risiri-sziget 1721 méter magas vulkanikus hegye, egyike Japán 100 híres hegyének. Hokkaidói léptékben igazi hőség volt, már reggel is 20 fokot mutatott a hőmérő. Ez volt az első utam japán kompon, ami tartogatott meglepetéseket. Mint sok más helyen Japánban, belépés után cipőmentes, padlószőnyeges termek vannak, ahol lehet pihenni, aludni, számos automata van minden földi jóval, sőt a hosszabb utakon fürdőt is élvezhetünk.

Risiri-szigeten két város van, Risiri (利尻町, Rishiri-chō) és Risirifudzsi (利尻富士町, Rishirifuji-chō). A szigetet a part közelében futó egyetlen 60 kilométeres út öleli körbe, a Risiri Fantastic Road, és van egy repterük is. A sziget ca. 5000 főt számláló helyi lakossága halászatból és turizmusból él, bár sajnálatos módon itt is megfigyelhető a japán vidékre oly jellemző drasztikus elnéptelenedés. Busszal, kocsival és helyi taxival is felfedezhető a számtalan látnivaló. Hokkaidó hegyeivel ellentétben itt nincsenek medvék, tehát nem kell különösen figyelni a medvebiztosságra túrázás és kempingezés közben. A sziget írásos történelmében ismert viszont két kalandor jószág, akik mintegy 20 kilométert úsztak, mígnem kikötöttek Risiri-sziget partján, az egyik pontosan 1912-ben, a másik – szerencsénkre – csak ottjártunk után egy évvel, 2018-ban. Szórakoztató japán szokás, hogy sziklákat neveznek el formájuk alapján, itt a kikötő előterében a Gorilla-hegy fekszik, a parton körben tábla és természetesen fotópont jelzi az „Alvó medve” vagy az „Emberi arc” sziklákat. A komptól elkerekeztünk a közeli kempingbe, ahol felvertük a sátrat és már indultunk is a túrára. A kemping tulajdonosa beregisztrált minden hegyre-indulót, a mi fél tizenegyes indulásunkra csak mosolyogva rázta a fejét. A japán túrázók többsége ugyanis hajnalban indul, sőt sokszor még az éj leple alatt, hogy a hegytetőről napfelkeltét láthassanak, ebédre leérve egy forró fürdőben pihentessék meg végtagjaikat és ebédeljenek egy jót. Persze ez cseppet sem szegte kedvünket, mivel tudtuk, hogy hét óránk van még napnyugtáig.

A hegycsúcsra vezető túrautat 10 állomásra osztották, a felfelé vezető ösvény körül embermagasságú bozótot alkot a „medve bambusz” (sasa)[3], eltévedni szinte lehetetlen. Az egyes megállókat tábla jelzi, itt le tudunk ülni, beszélgethetünk a túratársakkal, felfrissülhetünk, gyönyörködhetünk a tájban. Hatalmas fák közt, sűrű erdőben indultunk és hamarosan elérkeztünk egy iható vizű hegyi forráshoz, ahol feltöltekeztünk a túrára. A hegyeken Japánban általában nincs (iható) víz, vagy épp a halálos betegséget okozó Echinococcus parazitával fertőzött, így ajánlott 1-2 napra való vizet magunkkal vinnünk. Igazi dzsungelben éreztük magunkat, madarak, mókusok futkároztak körülöttünk, meg-meg álltak pislogva. A fák aztán cserjékre váltottak, egyre meredekebben ívelt felfelé az út, tikkasztó volt a hőség (25 fok felett), egyre kevesebb árnyék volt. Egy-egy állomás elérésekor örömöt és megkönnyebbülést éreztünk, hogy megint eggyel feljebb jutottunk!
Aztán egy váratlan pillanatban elénk tárult Risiri-zan teljes valójában és elállt a lélegzetünk, csak álltunk és néztük percekig. Különös szerencsénk volt a tiszta idővel, mivel a magas hegyek csúcsai szeretnek felhőbe burkolódzni. Meglepődtünk, hogy ezen a forró augusztusi napon, még mindig látható volt a tél nyoma egy keskeny hófolt személyében. A hátunk mögött eközben kirajzolódott a kikötő és a sziget északi partvonala, és megjelentek az első felhők is. A magas hegyeken rendkívül gyorsan változik az időjárás, így szedtük a lábunkat felfelé. A csúcshoz közeledve a bokrokat fűfélék és alpesi virágok váltották fel, a talaj is apró, morzsalékos kavicsossá vált, a felhők fölé emelkedtünk. Egyre nagyobb csend és béke honolt, erősödött a szél.

Az ösvény igen keskeny, egyszemélyes, így ha előzni szeretnénk, az egyikünknek félre kell húzódni, ami kiváló alkalom a beszélgetésre. Így történt, hogy mikor elhaladtunk két idős úr mellett, akik büszkén kurjantották, hogy „Mi apa és fia vagyunk, én 70, ő meg 90 éves!”. Csodálkozva gratuláltunk, majd újabb izzasztó méterek és állomások után, feltűnt a csúcs közelében lévő szentély. Számos hegy tetején találunk szentélyt és/vagy menedékházat, ahol tiszteletet adhat, illetve megpihenhet az utazó.
Pár perccel később meg is érkeztünk a szentélyhez, ahol egy kissé megolvadt, de annál nagyobb becsben tartott Snickers csokival tisztelegtünk az isteneknek. A fantasztikus kilátást és a csúcs elérését egy jó hideg, azaz kellemesen langyos Sapporo lager sörrel ünnepeltünk.

A konkrét 1721 méteres csúcspontot még egy pár perces kötéltánc jellegű sétával értük el, egy még keskenyebb ösvényen, alattunk a mélység, a fodrozódó felhőtenger, a háttérben pedig a napsütésben ragyogó Japán-tenger. Földöntúli érzés volt! A szél igen erősen fújt, az idő hűvösebb lett, a felhők is egyre inkább közeledtek nyugatról, így pár (jó pár) fotó elkészítése után visszaindultunk.
A kilátás elképesztő volt még mindig, bármerre is fordítottuk a fejünket.

A leereszkedést könnyebbnek éreztük, viszont a japán nyugdíjas túratársaktól ellesett módszerrel, óvatos pingvin módjára érdemes haladni, hogy az izomlázat és a sérülést elkerüljük. Izomlázra viszont az onszen (japán termálfürdő) a legjobb gyógyír. Teljesen egyedül voltunk már a hegyen, az utolsó lefelé haladó már órákkal korábban elköszönt.
A hegy lábánál az erdőben ért minket az alkonyat, misztikus volt, ahogy a pára megállt a fák közt, az éjjeli neszek eredetét borsózó háttal találgattuk. Elidőztünk majd egy órát, és amint visszaértünk a kempingbe, leszakadt az égi áldás, csak esett és esett a nyári eső, egészen reggelig.

A második napon egy kiadós reggeli után, ellátogattunk az onszenbe, ami életre is keltett minket. Innen egyedül folytattam az utat. A kikötőből egy könnyű, de meredek sétával elérhető a 100 méter magas Gorilla-hegy és a tetején a Pesi-kilátó (ペシ岬頂上). Találtam itt szamuráj síremléket, időkapszulát, világítótornyot, és egy táblát, amely megmutatja a négy égtáj felől fújó, 16 féle szél nevét[4] a helyiek szóhasználatában. A nap felragyogott, s csodálatos kilátás nyílt a kikötőre, a völgyhídra és a kompra, ami épp indult vissza Vakkanaiba. Ezután a sziget déli része felé vettem az irányt a bringámmal. Párás, langyos idő volt, gyér autóforgalommal. Magával ragadott a tengerparti halászfalvak hangulata, a házak türkizkék teteje, a szépen sorjában tárolt halászati eszközök, a száradó hínárok, az útszéli, enyésző csónakok, a tenger felől szálló illatok. Utamat a jól ismert automaták kísérték, megálltam a szentélyeknél is áldást kérni további utamra. Mintegy 30 kilométert tekertem békésen a sziget peremén, balra kilátással a tengerre, jobbra pedig kilátással a felhőbe burkolódzó Risirizan-ra.

Délen a Numaujra-kilátópontnál terveztem éjszakázni, itt már nagyobb forgalom volt, ami a hegyet – illetve néha a bringámat – fotózó japán turistákat illeti. A hely arról nevezetes, hogy Hokkaidó legnépszerűbb édességmárkájának, a Shiroi Koibito-nak dobozát díszítő kép[5] itt készült, illetve még az előző császár és felesége is ellátogatott ide[6]. A lemenő nap fényében elő-előbukkant a hegy, a felhők szorosan hozzásimulva szaladtak tovább és tovább. Miközben csodáltam a lemenő nap fényeit, a sátorverés csak váratott magára. Mikor már majdnem besötétedett, véres harcot kellett vívnom a könyörtelen, vad szúnyogokkal, akik elől végül beugrottam a fénysebességgel felvert sátramba. A vérző csípéseket befújtam a minden rovart-bogarat elriasztó hokkaidói gyógynövényes sprével, utólag. (Ezt a rovarírtót azóta használjuk, valóban mindent elriaszt, csak időben kell használni.) Az izgalmak hatására a vacsora (onigiri, szőlő, főtt kukorica, burgonya chips) mellé elfogyasztottam a holnapra tartogatott Sapporo sört is, fájdalomcsillapításképp.

Másnap hajnalban 4 órakor keltem, ilyen korai a nyári hokkaidó napfelkelte. Első pillantásom a szürreálisan rózsaszín égre esett, második a hegyre, ami előbújt felhő köntöséből… A reggeli onigiri, és egy sátor elpakolós time-lapse videó alatt gyönyörködtem a pillanatról pillanatra változó, felkelő napsugarakban fürdő Risiri-zanban. Lassacskán aztán elindultam a közelben lévő, mocsaras természetvédelmi területre, ahol a japán művészetekből jól ismert látványt ígérte a térkép. Az információs pult és a vásáros bódék még zárva voltak (pedig árultak „medve bambusz”-ból készült teás fagyit (Kumazasa soft cream) – kumazasza-t készítenek Japán magas hegyeiben, mely eredetileg gyógytea volt), sehol senki, ami nem meglepő, mivel még reggel 6 óra sem volt. Az út egy kis ösvényig vezetett, ahol eljutottam az Otatomari-tóig (オタトマリ沼), s itt szerencsémre megpillanthattam Risiri-zan tükörképét a víztükörben, és magát a hegyet, olyan volt, mint egy élő műalkotás. Pár perccel később aztán Risiri-zan már újra fel is öltötte ködruháját.

A sziget nyugati partján tekertem vissza a kikötőbe, ahol még 30 kilométeren át szívhattam magamba a sziget bódító illatait, a sós tengeri szellőt, a benne lengedező száradó halak és hínárok táncát, a velük bogarászó helyiek széles mosolyait, a tündöklő virágokat és lepkéket. A parton árulják a friss halat és helyi termékeket, itt természeten kóstolni is lehet, emellett gyerekekkel látogatható a Rishiri Choritsu Múzeum, ahol bemutatják a sziget történetét és a tenger élővilágát. Meg-megállítottam a bringát és lemásztam a tengerhez, a fekete csipkézett sziklák lávaként törtek fel annak idején[7]. Ma a cserfes sirályok és a hangosan károgó varjak voltak az útitársaim.  Szembe találtam magam egy forrással is, ahol frissítettem szomjam és feltöltekeztem a selymes ízű, hegyi forrásvízből. Ahogy haladtam előre, egyszer csak felbukkant egy piros szentélyt, ami egy sziklán állt, kint a tengeren.

Kita-no-Icukusima Bentengu szentély
A legenda szerint réges-rég, egy nagy viharban, a partközeli sziklákon hajótörést szenvedett tengerészeket mentett meg maga Benzaiten isten (a Hét Szerencseisten egyike), akinek ezért köszönetképp egy szentélyt emeltek. A sziklát, melyet a szentély áll, Rjudzsin-no-Iva, azaz Sárkánykirály-kőnek is nevezik[8].

A sziget egyik fő terméke a kombu 昆布, azaz a tengeri hínár, mely a japán konyha egyik fontos umami-ízt adó alapanyaga.  A legjobb éttermeknek szállítanak, a Risiri kombu egész japán szerte híres.

Risiri továbbá híres még tengeri-sünből készült ételeiről, melyet ott helyben fognak ki a tengerből, akár csak pár méterre az asztalodtól, ez igazi különlegességnek számít. Augusztus 11-én meg is ünneplik a helyi specialitást a Tengerisün fesztivállal, mely során tengerisün-evő versenyt is tartanak. A versenyzőknek természetesen a szúrós páncél nélkül kell elfogyasztaniuk a sünöket.

Risiri faluban színes dekorációk fogadtak – augusztus mondhatni a fesztiválok hónapja, számos macurit tartanak ugyanis ekkor, a már említett Tengerisün-fesztivál mellett e hónapban kerül megrendezésre a Hokkaidó-fesztivál, a Risiri „Úszósziget” Fesztivál, a Risirin Feszivál, a Gyermek Bonodori Fesztivál.
Visszakanyarodtam a kikötőbe, felpattantam a kompra és egy Sapporo sörrel búcsút intettem Risiri szigetének, de nem örökre.

Tartsatok velem a következő alkalommal is, amikor „a nyílt tengeri szigetre”, Rebuntó-ra kalauzollak benneteket!

 

 

Hasznos linkek és felhasznált források:
https://www.rishiri-plus.jp/
http://www.town.rishiri.hokkaido.jp/rishiri/
https://www.env.go.jp/en/nature/nps/park/rishiri/guide/view.html
https://www.japan-guide.com/e/e6876.html#otatomari

 

[1] Ezen túra folyamán Hokkaidó szigetén 1014 km-t tesznek meg északról dél felé, vagy déltől észak felé haladva.
[2] 利尻島 [Rishiri Island]. Nihon Daihyakka Zensho (Nipponika) (in Japanese). Tokyo: Shogakukan. 2013. OCLC 153301537. Archived from the original on 2007-08-25. Retrieved 2013-09-06.
[3] http://www.onlineplantguide.com/Plant-Details/2457/
[4] https://www.town.rishirifuji.hokkaido.jp/rishirifuji/1158.htm
[5] https://www.ana.co.jp/en/us/japan-travel-planner/northern-hokkaido-01/course01/
[6] This place has also been dubbed “Shiroi Koibito Hill.” Anyone who proposes here will receive a “Proposal Certificate” (Married Persons OK) https://hokkaido-labo.com/en/rishiri-island-3285
[7] Located on the southernmost tip of Rishiri Island, Senhoshi Misaki Park is filled with an assortment of strange rocks and boulders. These were formed by lava flow from Mount Senhoshi-pon. https://hokkaido-labo.com/en/rishiri-island-3285
[8] https://soya-stay.jp/rishiri/32-2/

Beküldve:

A hagyományos japán munkakultúra és munkahelyi etika

Írta: Vadász Fruzsina, 2021. 01. 18.

Egy „dolgozó samurai” élete és az „élethosszig tartó foglalkoztatás”: a jellemzők áttekintése, kortárs trendek

A hagyományos japán munkakultúra, vagyis a „tipikus japán foglalkoztatási modell” hősei az ún. „Salary man”-ek (sararīman), olyan „fehérgalléros” állandó munkavállalói egy cégnek, akik teljes lojalitást tanúsítanak a felé a cég felé, ahol dolgoznak; más megnevezése: seishain (正社員). Ezek az emberek általában egyetemet végzett személyek, akikkel szemben magasabbak a munkahelyi elvárások, mint a „kékgalléros” munkavállalókkal szemben. Utóbbiak általában technikusi főiskolára jártak, ők heti 40 órában dolgoznak, sokkal kevesebbet, mint a „Salary man”-ek, akik napi 12 órát, vagy még többet is dolgozhatnak, akár 60 órát is egy hét alatt, és a szabadidejüket is általában ingázással töltik.
Az ő becenévszerű megnevezésük a „dolgozó samurai”, ugyanis a samurai etikához hasonlóan ők is teljes odaadással a munkahelyüket szolgáljak, és legfőbb céljuk, leghőbb vágyuk az, hogy sikeres üzletemberekké váljanak. Mindez azt is jelenti, hogy sokkal fontosabb nekik a munkahelyük iránt tanúsított lojalitás, mint a családi boldogságuk.

Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban

A „dolgozó samurai”, vagyis a „Salary man” munkaetikájában a japán társadalom jellegzetessége köszön vissza, vagyis, hogy a japán társadalom összességében előbbre helyezi a „közös jót” az egyéni boldogságnál. Ez sok elvárásnak a gyökere. Az önként vállalt túlóra mellett elvárt tőlük a munkaidő utáni közös programokban való részvétel is, mint a közös izakaya-látogatások, vagyis a nomikai (飲み会), vagy a munkaidő utáni közös karaoke-partin való részvétel, esetleg közös látogatás egy-egy hostess-bárba, nemcsak kollégákkal, hanem az üzleti partnerekkel is.

Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban

Mindez azonban nem egy egyoldalú, csak a munkavállaló oldaláról biztosított lojalitás, hanem ugyanez érinti a munkaadói oldalt is a „tipikus japán foglalkoztatási modell” érvényesülésekor, hisz a foglalkoztatás a munkaerőpiacra történő belépéstől egészen a nyugdíjazásig tart. Az „élethosszig tartó foglalkoztatás”, vagyis a shūshinkoyō (終身雇用), és az azzal együtt járó munkakultúra és foglalkoztatási szerkezet egy sajátságos rendszert alakít Japánban, meghatározott tulajdonságokkal es adottságokkal:

A munkahelyek évente egyszer veszik fel az alkalmazottaikat, ápr. 1-jei kezdéssel. Ezt „shinsotsu ikkatsu saiyō”-nak, (新卒一括採用) vagyis „az új jelentkezők szimultán / egymás melletti felvételének” nevezik. A tanult szakma és a megpályázott munkahely között nem szokott olyan összefüggés lenni, mint nálunk nyugaton, mert a felvételt nyert munkavállalók általában tréningeken vesznek részt egy tapasztaltabb kollégától („senpai” / 先輩), akiknek ők az alárendelt kollégai lesznek („kōhai” / 後輩).
Az ún. „kettős-vágányú rendszer” keretén belül megkülönböztetik a „nem-karrier célú vágányú“ pozíciókat („ippan shoku” /  一般職) a „karrier célú vágányú“ pozícióktól („sōgō shoku” /  総合職). Az utóbbiak azok, amelyek előléptetéssel járnak, általában azok kaphatják ezt a lehetőséget, akiknek a tanult szakmájuk összefügg a cég működésével, míg az előbbiek azok, amelyek ezt a fajta karrier-lehetőséget nem biztosítják, ilyenek az asszisztensi feladatkörök, ill. a női alkalmazottak pozíciói is nagyobb részt az előbbihez kötődnek.
Gyakoriak az áttelepítések a különböző beosztások, főosztályok, osztályok között. A rendszer ezen része biztosítja a rotációt és a változatos munkavégzést a munkavállalók számára. Minden költségvetési év kezdetén a hagyományos munkavállalók új pozíciót és beosztást kapnak a cég valamely másik részlegén.
Az „egyszemélyes megbízatás“, vagyis a „tanshin-funin” (単身赴任) rendszerén belül szokás egy-egy munkavállalót a cég külföldi telephelyére kiküldeni, hogy további szakmai tapasztalatot szerezzen. Ennek azonban az a hátránya, hogy a kiküldetéskor  a kenyérkereső családtagot az egész család nem minden esetben tudja követni, ami a családi életnek nem mindig tesz jót.
Magát a már említett „élethosszig tartó foglalkoztatást” hosszabb elnevezéssel „shūshin koyō seido” -nak (終身雇用制度) nevezik, amely keretén belül a bérezés egyenes arányban nő a cégnél eltöltött évek számával, ez utóbbinak „nenkō joretsu” (年功序列) az elnevezése.
A rendszernek az egyik tulajdonsága a paternalizmus, ugyanis a vezetőktől elvárt, hogy alkalmazottaikat éttermekben, egyéb szórakozóhelyeken maguk hívják meg a közös étel és ital elfogyasztására, amely anyagi költségeit is a főnök fedezi. Ez nem más, mint egyfajta köszönetmondás a beosztottak odaadó munkájáért.
A túlóra is elvárt mindenkitől, amit egyes cégek fizetnek, mások viszont nem. A „szolgálati túlóra” a túlóra egy olyan fajtája, amit a cégek túlóradíj fizetése nélkül várnak el az alkalmazottaiktól.
Jellemző kép Japánban az ingázó, inges-öltönyös, vagy szoknyás-kosztümös dolgozó. Az ingázás hossza elég hosszú lehet, akár kettő órát is elvehet a munkavállaló idejéből csak maga az odaút.
A szabadnapokkal kapcsolatos attitűd is „tipikusan japán”. Habár a japán munkavállalóknak is jár a fizetett szabadság, kevesen veszik ezt a lehetőséget igénybe. A japán munkavállalók igyekeznek csak annyi szabadságot kivenni, amennyit a nemzeti ünnepnapok miatt (kb. 16) szükséges, többet azonban nem, és nem szokták kimeríteni a szerződésben megjelölt teljes kivehető szabadnap-keretüket sem. Az is jellemző, hogy Japánban nem létezik a fizetett betegszabadság, és ha valaki beteg, a saját szabadnapjaiból kell kivennie szabadságot. Mindennek a háttere az, hogy a japánok nem szeretik hátrahagyni a „bajban rekedt”, vagyis feladatokkal ellátott társaikat.
A teljesítményekért járó elismerések megosztása a többiekkel nem az egyén, hanem a csoport érdekeit szolgálja. Ha valaki a munkájáért elismerésben részesül, az elismerést megosztja a közvetlen munkatársaival is, mert a japánok szerint az elismerés nem csak az egyénnek, hanem az egyén csoportjának is szól. A munkahelyi kitüntetéseket első sorban nem a családtagokkal, hanem a kollégákkal szokás megünnepelni egy „nomikai” keretében.

Ebből is látszik, hogy a japán társadalom egy kollektivista társadalom, ahol a hangsúly a csoporton van, és nem az egyénen. Egy japán mondás szerint („Deru kugi wa utareru.” / 出る釘は打たれる。) „a kiálló szöget be kell verni”, vagyis nem az egyéni zseni, hanem a közösségi kohézió a fontos. Ugyanezt a beidegződést követi az irodai elrendezés is. A munkahelyi környezet általában nyitott, és a „nyílt iroda politikát” követi, vagyis a munkavállalók közös légtérben dolgoznak, nem pedig elkülönült irodákban, ahol az iroda „fej-részénél” ül a főnök, és a tőle legtávolabb eső részen a legfrissebben felvett beosztott.
Ahogy korábban említésre került, a túlóra is elvárt, és azoknál a cégeknél, ahol a „szolgálati túlóra” a munkaszerződés része, ott az első 20-40 óra túlóra után számolódik csak a túlóradíj. Többek között ennek is a következménye a „munka általi halál” („karōshi” / 過労死) és a „munka általi öngyilkosság” („karōjisatsu” / 過労自殺). A becslések szerint több mint 10.000 fő munkavállaló hal meg évente agyi megbetegedésben és szívelégtelenségben. Ezeknek csak egy nagyon kis százaléka érinti a „kékgalléros” munkavállalókat, tehát ez tipikusan a „Salary man”, a „fehérgalléros” típusú munkavállalókra jellemző.

Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban

Ennek a problémának a kezelésére már érkezett kormányzati lépés. A 2018 márciusában kiadott „Munkavégzés Alapvető Színvonaláról szóló Törvény” kimondja, hogy a munkavállaló által teljesített munka heti mennyiségben nem haladhatja meg a heti 40 órát. Ami ezt meghaladja, azt egy kizárólagos munkaszerződésnek kell tartalmaznia, amelyet a főnök köt a beosztottal, személyesen. Ami túlórát a munkavállaló teljesített, azt a munkaadónak kell később fizetésemeléssel kompenzálnia a munkavállaló felé. 2016-ban is történt egy kormányzati lépés, a „Prémium Péntek” kezdeményezésével kívánták azt a gyakorlatot bevezetni, hogy minden hónap utolsó péntekjén a munkavállalók délután 3 órakor elhagyják az irodát. Ezt azonban nem sikerült a gyakorlatba átültetni, az első „Prémium Péntek” alkalmával a munkavállalók csupán 4%-a élt az iroda elhagyásának lehetőségével.

Japán „Elvesztegetett Évtizedei” miatt ez a modell hanyatlóban van, a japán munkaadók csupán 9%-a őrizte meg az „élethosszig tartó foglalkoztatás” modelljét. Növekvőben van azon munkavállalók száma is, akik a jobb fizetés vagy a jobb pozíció reményében váltogatják a munkahelyüket. Mindemellett a fiataloknak egyre kevesebb motivációjuk van, hogy öltönyös-nyakkendős, ill. szoknyás-kosztümös munkavállalókká váljanak, akiknek fontosabb a lojalitás, mint a saját érdekük és a magánéletük.

Japán „Elvesztegetett Évtizedei” egy, a Japán-kutató közgazdászok és a társadalomtudósok által általánosan alkalmazott fogalom. Japán „Elvesztegetett Évtizedéről” Jeff Kingston írt a „Contemporary Japan. History, Politics and Social Change since the 1980s.” című könyvében, a teljes második fejezet ezt a kérdést tárgyalja. Az időszak az 1990-es évektől a napjainkig tart, és azt az időszakot jelöli, amikor már nem Japán szerepel a világ gazdaságának második legmagasabb GDP-jét termelő országaként. Japán „Elvesztegetett Évtizedeinek” az 1997-es „Ázsiai Gazdasági Válság” és az 1980-es évekbeli japán, és kelet-ázsiai pénzpiaci eszközbuborék kipukkanása ágyazott meg. Mindez véget vetett a Japán regionális gazdasági elsőségét legitimáló „Vonuló Vadludak” gazdasági modelljének, és munkaerőpiaci lyukat, társadalmi lehangoltságot, kulturális önmegkérdőjelezést hozott magával, amely a mai napig tart. A kortárs politika a leköszönt miniszterelnök, Shinzō Abe „Abenomics” programjával igyekezett megoldani a problémákat, melyek a mai napig megoldásért kiáltanak.

Mindennek mi is a háttere? Mi a gyakorlati megvalósulása?

A vállalatok működtetésének, működésének jellemzői a történelmi hűbéri viszonyokhoz nyúlnak vissza, ugyanis egy vállalat úgy működik, mint egy hagyományos japán család, és úgy gondoskodik a munkavállalóiról, mintha a saját gyerekei lennének. Cserébe lojalitást vár el, hűséget és elkötelezettséget.
Ez meglátszik a már említett szenioritás elvében is, azaz hogy a céghez való hűséget magasabb javadalmazással díjazzák és becsülik meg. Japánban régen a faluközösségek döntési mechanizmusa során  minél több résztvevőt igyekeztek bevonni a párbeszédbe, ez  jelenik meg a cégek 100%-os, konszenzusos döntéshozatali szokásában is. Ahogy a faluban régen, úgy egy hagyományos cégnél is a vezetőket saját körükből választják ki, azok közül, akik régebb óta a cégnél dolgoznak. A vezetőtől is elvárt az engedelmesség, lojalitás, az alkalmazkodó-képesség és a fegyelem.

Mivel a hagyományos japán munkaattitűd szerint a munka nem az „az idő, amit nem a pihenéssel töltenek”, vagyis ők az európai gondolkodással szemben nem választják szét a munkát és pihenést, mint rosszat és jót, mert szerintük mindkettő a természet része,  emiatt a munka is a természetes lételemük része, melyben benne élnek – a munka életforma és kötelesség is. Ez egyfajta indoka is lehet a szabadság-kivételek alacsony számának, a munka utáni közösségi tevékenységeknek, és a munka általi túlhajszoltságnak is. A már említett karōshi fogalmát 1978-ban alkották meg, az Egészségügyi, Munkaügyi és Jóléti Minisztérium[1] adatai szerint az utóbbi 10 évben, tehát 2009-2019-ig a munka általi túlhajszoltságban megbetegedettek esetszáma kb. 700-900 fő volt, 2016-ban a munka általi szívinfarktust elszenvedők száma pedig 825 fő.

Ugyanúgy, ahogy a földesúr és alárendeltjének kapcsolata működött régen, ma is egy kölcsönösen függő helyzet a főnök és beosztott kapcsolata. A főnök felelős a beosztott „cégen belüli jóllétéért”, míg a beosztott azért, hogy a főnöke „ne veszítse el az arcát”. A csoport is felelős a főnökért, és a főnök is a csoportért. Ugyanez a lényege annak is, hogy egy csoport egy légtérben, egy közös „dobozirodában” végzi a tevékenységét, ahol az ajtóhoz legközelebb eső helyen ül a főnök, aki így az érkezést és a távozást is ellenőrizni tudja. Az ellenőrzés azonban a másik irányban is érvényesül, mivel minden beosztott ellenőrizni tudja a főnöke tevékenységét.

Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban

A hagyományos japán cégek hagyományos információ-áramlási rendszere a hō ren sō (報・連・相) rendszer, mely tükörfordításban „spenót”-ot jelent. A rendszer elemei a hōkoku (報告), vagyis a feljegyzés, beszámoló; a renraku (連絡), vagyis az értesítés, kommunikáció; és a sōdan  (相談), a tanácskérés. Ha valami újdonság vagy szokatlan dolog történik, arról feljegyzést kell készíteni, amit ki kell értesíteni a kollégák felé, végül tanácsot kell kérni az esettel kapcsolatosan. Sokan azonban a hōrensō rendszert idejétmúltnak tekintik, és inkább támogatják a manapság divatos zassō (雑草), vagyis „gyomnövény” rendszerét, ami sokkal lazább és kötetlenebb tanácskozást tartalmaz. Az információ-áramlás aranyszabálya, hogy „az eszkalációt lehetőleg a legalacsonyabb szinten kell tartani”, vagyis a szolgálati utat be kell tartani.
A hagyományos japán vállalati struktúrában a döntés-előkészítés a nyugati szokással, vagyis az álláspontok ütköztetésével szemben az álláspontok közelítését jelenti, aminek a technikája az „informális véleményütközés” japán módszere, a nemawashi (根回し). Ennek a lényege, hogy az összes érdekelt fél informális bevonásával egy „előzetes egyetértést” hoznak meg a felek, amit továbbítanak a döntéshozók felé. A döntéshozatal sem egyszeri, hanem folyamatjellegű. A hagyományos japán döntési folyamat alulról-fölfelé irányuló, kollektív és konszenzusos döntés és határozathozatal. Ha a döntést nem az adott csoport vezetője, hanem más csoport hozza, ún. ringi (稟議) iratot küldenek felsőbb irányba. Ha valaki egyetért vele, lepecsételi az iratot „normális irányban”, ha valaki nem ért vele egyet, nem pecsétel. Aki pedig tartózkodni szeretne, „fejjel lefelé” pecsételi le az iratot.

A felelősség az alsóbb szinteken csoportos, ami a csoportos döntésre is kiterjed, azonban a felsőbb szinteken a felelősség egyéni. A felsőbb, egyéni felelősségvállalás követelménye a bűntudat kimutatása, amely járhat az adott felsővezető kollektív bocsánatkérésével, lemondásával, vagy akár öngyilkosság elkövetésével is. Mindez sokkal fontosabb, mint az anyagi jóvátétel. Ha a csoporthoz tartozó egyén nem hajlandó a csoport felelősségét és a bűntudatot magára vállalni, valamint ellenvéleményt fejez ki, a csoport az ilyen egyént a sokszoros ellenvélemény után elszigetelheti és kiközösítheti.

Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban

A hagyományos munkahelyi kultúra és etika egyéb jellemzői, különleges érdekességei

Mivel a munkahelyi környezet és az ottani közösség az ott dolgozók „második családja”, a hagyományos munkahelyek érdekes szokásokat alakítottak ki maguknak Japánban. Az egyik ilyen szokás, a „rádiós torna”, vagyis a radio taiso (ラジオ体操), amit vagy a munkahelyi televíziós csatornán, vagy a munkahelyi rádión keresztül sugároznak, és a főnök vezetésével minden beosztott kolléga részt vesz benne, gyakran akár ingben-öltönyben, vagy szoknyában-kosztümben is. Egy másik érdekes szokás a chourei (朝礼), vagyis a „reggeli megbeszélés”, aminek nemcsak kommunikációs, információ-közlő funkciója van, hanem csapatépítő és „ébresztő” funkciója is, hogy mindenki „agyban ott legyen” az aznapi munkavégzés során.

Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban

A fentiekben a túlórával és a szabadság kivételével kapcsolatosan merült fel, hogy a japánok nem szeretik a kollégáikat „ott hagyni a bajban”. Emiatt is szokás a munka végeztével úgy elköszönni a főnöktől és a kollégáktól, hogy „Osaki ni Shitsureishimasu!” (お先に失礼します。), vagyis „Elnézést kérek, hogy korábban távozom (mint a többiek és főnök)”. Erre pedig a főnök válaszolja, hogy „Otsukaresama Deshita!” (お疲れ様でした。), vagyis „Köszönöm a kemény munkádat”. A japánoknál ugyanis a munkahelyi etika szerint nagyobbra becsülendő a munkába feketetett energia, az igyekezet, mint maga a hatékonyság.

Az európai felfogásnak mindez nagyon kötöttnek és szigorúnak tűnhet, hogy a japánok mennyire elkötelezettek a munkahelyük iránt, azonban ennek vannak pozitív oldalai is a munkaadó felől, ugyanis a hagyományos japán munkahely vállalja az olyan szociális ellátások biztosítását, mint utazás, biztosítás, lakhatás és egyebek támogatása.

2014 májusában vezették be a „Hegy Napja” szünnap-ünnepet, vagyis a „Mountain Day”-t, japánul „Yama no Hi”-t, (山の日) amit évente augusztus 8-án tartanak meg. Az elnevezés egy karakter-szójátékból ered, ugyanis a nyolcas szám karaktere, vagyis kanjija egy hegy alakjára emlékeztet (八 [hachi] – nyolc). Ezt a napot azért tették szabaddá, hogy a munkavállalók az időt ekkor a családjukkal a szabadban, lehetőleg hegymászással tölthessék. Ez az ünnep hasonló ahhoz, amit a szocialista múlttal rendelkező országok május elsején ünnepelnek.

Forrás: Semjén Emese – Munkakultúra Japánban

 

Forrásjegyzék:

Judit Hidasi: The Sustainability of Japanese Work Culture. In.: Antall József Knowledge Centre: In Focus: Japan – The Legacy of the Heisei Era (2019. 3rd Issue)
Székács Anna: A japán gazdaság és menedzsment. In.: Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019.
Semjén Emese: Munkakultúra Japánban. (Egyetemi előadás, 2019. 03. 19.) In.: Hidasi Judit: Japán politikai és társadalmi rendszere – BMNKT05900M, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet-, és Társadalomtudományi Kar, Kelet-Ázsia Tanulmányok Szak.
Jeff Kingston: Contemporary Japan. History, Politics and Social Change since the 1980s. Wiley-Blackwell Publishing. (2nd Edition: August, 2012.)

Képek forrása:
Semjén Emese: Munkakultúra Japánban. (Egyetemi előadás, 2019. 03. 19.) In.: Hidasi Judit: Japán politikai és társadalmi rendszere – BMNKT05900M, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bölcsészet-, és Társadalomtudományi Kar, Kelet-Ázsia Tanulmányok Szak.

 

[1] A Minisztérium hivatalos honlapja: https://www.mhlw.go.jp/index.html

 

Beküldve:

Tosigamit várva…

Osógacu és Kosógacu – A japán Újév és Kis-Újév

Írta: Varga Lilla, 2020. 12. 28.

Mondhatni, hogy ami nálunk a Karácsony, mely a családról, meghitt együttlétről szól, és mely időszakban kilépve a dolgos mindennapokból, hagyományosan időt szánunk a számvetésre és elmélyülésre, nos mindez a japánok számára az Újévet jelenti.
Az Újév Napját január 1-ként, a japánok 1873 óta (Meidzsi restaurációt követő ötödik év) ünneplik, mióta is bevezették a Gergely-naptárat.
A Gandzsicu元日, maga az Újév Napja nemzeti ünnep, de az újévet ünneplő időszak, a Macu-no-ucsi松の内 hagyományosan dec. 13-al kezdődik, és tartománytól függően január 7-ig (Kanto), ill. 15-ig (Kanszai) tart [1], évet záró és új évet köszöntő hagyományokat is magába foglalva.

Ez utóbbi dátum a „japán Kis-Újév”, Kosógacu小正月 napja, mely nem hivatalos ünnep, és régen az év első teliholdjakor ünnepelték (a holdnaptár első havának 15. napján), ami a Gergely-naptár szerint valamikor február közepére esik. Napjainkban azonban a Kosógacut január 15-én kezdték ünnepelni. Ekkor veszik le, és égetik el az újévi dekorációkat, összefoglaló nevükön az osógacu-kazari-t お正月飾り(kadomacut 門松, simekazarit 注連飾り, kagami-mocsit 鏡餅 ) – ez a dondo-jakiどんど焼きszertartás. Régi irodalmi művekben, a Tosza nikkiben, vagy a Makura-no-Szosiban (Párnakönyv) olvasható, hogy a Kosógacu napján szokás volt azukigajut小豆粥 fogyasztani (rizskását azuki babbal), melynek vörös színére a termékenység és egészséges élet szimbólumaként tekintettek.

Dondo-jaki, Fukuoka, forrás

Míg az Osógacura inkább az istenekhez, Tosigamihoz köthető szokások és rituálék jellemzők, addig a Kosógacu idején az otthonhoz köthető munkákért mondtak köszönetet, például a háziasszonyok kemény munkájáért, a háztartás fenntartásáért. (Ezért a Kosógacut szokás Nők Újévének, Onna-sógacuként is emlegetni.)[2]

Osógacu-kazari –  a hagyományos újévi dekorációk története

Osógacu-kazari összefoglaló neve tehát a tradicionális újévi díszítéseknek, melyek hárman a fent említett kadomacu, simekazari és a kagami-mocsi. Az osógacu-kazariról a legrégebbi feljegyzések a Heian korból, 794-1185-ből származnak.

A Kadomacut 門松 párban, hagyományosan december 13. és január 7. között helyezik el a ház előtt, hogy üdvözöljék Tosigamit, az Év Istenét, aki elhozza az új évet. (Tosigami egyéb elnevezései: Ótosi-no-gami, Nigihajahi-no-mikoto. Szuszanoo isten és Kamu’ó-icsi-hime gyermeke.)
A ház lakói kadomacuval jelzik Tosigaminak, hogy szeretnék tisztelettel megvendégelni. Hogy a kadomacut miből készítik (fenyőből, bambuszból, vagy ume-fából (szilvafa)), régiónként változik, de mindenütt a hosszú élet, jó-lét, állhatatosság szimbólumát jelenti. A karácsonyfa térhódításával a kadomacut egyre inkább hajlamosak a családok később, december 26. körül kitenni.

Kadomacu

A Simekazari注連飾りszintén az újév tradicionális dísze, melyet az ajtóra akasztanak, és ugyancsak Tosigami fogadását hivatott szolgálni. A szalmakötélből régiónként eltérő formában font koszorút sokféleképp díszítik, és minden díszítési formának megvan a maga jelentése. Keserű naranccsal, daidaial橙 például azért díszítenek szívesen, mert a gyümölcs a hosszú életet szimbolizálja – mivel egy termés akár 2-3 évig is képes a fán maradni.

Simekazari

A Kagami-mocsi, egyfajta újévi ünnepi „dísz-mocsi”, melyet gyakorta díszítenek ugyancsak daidai gyümölccsel. A „kagami” elnevezés a „három császári ereklye” közül a tükörre utal.
Miután Tosigami figyelmét felkelti az ajtó mellé kitett kadomacu, és biztonsággal átlép a simekazarival díszített ajtó küszöbén, beköltözik Újév Napján a kagami-mocsiba, és míg ott tartózkodik, megtölti azt erejével. [3] Osógacu utolsó napjain megtörik (ált. 11-én [4]) és elfogyasztják a kagami-mocsit. Ezt a rituálét hívják kagami-birakinak鏡開き– így a kagami-mocsi segítségével maguk a ház lakói is erővel és energiával töltődnek fel a következő évre.

Kagami-mocsi
Mocsicuki 餅つき:

A speciális, rövidszemű rizsfajtát, a mocsigometもち米, egy éjszakán át áztatják vízben, majd másnap megfőzik, és egy uszu臼 nevű fa- vagy kőedényben a rizsmasszát „készre verik” egy kalapács-szerű eszközzel, a kinevel杵 – ez a mocsicuki-eljárás. A  püfölése közben levegő jut a masszába, így nyeri el azt az állagot, mely jól formázható.

Forrás:
https://sushisei.hu/blog/blog/japan-edessegek-a-mochi
https://www.japan.travel/en/sg/story/chewy-and-heart-warming-meaning-new-years-mochi-rice-cake/
Mocsicuki

Az Újévhez köthetően számos egyéb hagyomány is él. A gyermekek az Osógacu folyamán például otosidamat お年玉, kisebb pénzösszeget kapnak, a felnőttek számára pedig a munkában tartott hosszabb szünet jelenti az ajándékot. Ekkor gyűlik össze a család, találkoznak a barátok, rokonok, sokan a szülővárosukba utaznak, és ott töltenek el pár napot pihenéssel.

Az újévi szokásokhoz tartozik az év első szentélylátogatása, a hacumóde初詣 – ezért december 31-én éjfél körül, mikor minden buddhista templomban 108-szor megkongatják a templomok harangjait, főleg a nagyobb szentélyek és templomok általában zsúfolásig megtelnek.
A szentélylátogatók megkongatják az imaharangot, (szokástól függően érmét dobnak a gyűjtőbe), kétszer meghajolnak, kétszer tapsolnak – mindezeket azért, hogy felébresszék a kamit, aki így meghallja az új évért elmondott imát. A szentélylátogatáshoz tartozó szokás még, hogy omamoritお守り, szerencsét hozó, védő amulettet vesznek – az omamori egy kis szövettasak, melyben papírból, fémből, fából, vagy anyagból készült apró tárgy van, melyre valamilyen szent szöveget írtak fel. Az omamori adott színe jelzi, hogy milyen szerencsét tartalmaz (pl. gazdagságra, szerelemre vagy egészségre vonatkozót). Az omamori mellett omikudzsit おみくじ is szokás venni, melyre az adott év szerencséje van felírva – abban az esetben, ha balszerencsét tartalmaz a kis papírcsík, akkor azt a szentélynél vagy templomnál egy faághoz lehet kötni, és a szent helyen magunk mögött hagyott balszerencse a hiedelem szerint így elkerüli az embert.

Az Újév első köszöntése hagyományosan:
Akemasite omedetó gozaimaszu!
明けましておめでとうございます!

„Az Újév ünneplése a nagy kastélyban”, Utagava Tojokuni, 1791.

 

 

Forrás:
– http://kansai-odyssey.com/o-shogatsu-kazari-japanese-new-years-decorations/
– https://livejapan.com/en/article-a0000767/
– https://www.japantimes.co.jp/culture/2014/01/01/general/lucky-food-charming-decorations-visiting-deities-welcoming-the-new-year-with-history-tradition/
– https://dailyfoodporn.wordpress.com/2011/01/14/okayu-for-the-woman-new-year/

 

[1] http://kansai-odyssey.com/o-shogatsu-kazari-japanese-new-years-decorations/

[2] https://www.japantimes.co.jp/culture/2014/01/01/general/lucky-food-charming-decorations-visiting-deities-welcoming-the-new-year-with-history-tradition/

[3] https://japanese-wiki-corpus.github.io/culture/Koshogatsu.html

[4] http://kansai-odyssey.com/o-shogatsu-kazari-japanese-new-years-decorations/

Beküldve:

Érintéssel a jóllétért

Gondolatok a shiatsuról, a japán testkezelésről

Írta: Ambrus Zsófia, 2020. 12. 26.

指圧  [shiatsu]
指 – (kun) [yubi] – ujj
(on) [shi]
圧す- (kun) [osu] – nyomni, tolni
(on) [atsu]

Manapság igen sokféle módszer közül választhatunk annak érdekében, hogy kibillent egészségi állapotunkat megtámogassuk, legyen szó akár testi, akár lelki gyengélkedésről. A shiatsu is egy a számos, kiváló technika közül, mely segítségével visszatalálhatunk akár a belső békénkhez, akár a különféle okokból, testünk bármely pontján elakadt, megrekedt energia szabad áramlásának beindításához. A test, a szellem és a lélek egysége alapvetés a shiatsu szemléletében. Engem úgy hódított meg magának a shiatsu, hogy mind fizikailag, mind pszichésen könnyebbnek éreztem magam egy-egy kezelés után, és egyfajta tudati tisztuláson is átmentem, olyan összefüggéseket láttam meg az életemből, melyek régóta ott voltak velem, csak rejtve.

A shiatsu keleti gyógyászaton alapuló, japán testkezelés, bár Magyarországon inkább masszázsnak hívják. Azért az előbbi megnevezés a találóbb, mert a shiatsu esetében nem kap szerepet semmilyen masszázsolaj, sőt, ruhában fekszik a földön a partner, egy erre a célra kialakított középkemény, pár centiméteres szivacson. Ennek azért van jelentősége, mert a kezelő a saját testsúlyával dolgozik, és többek közt oly módon fejt ki hatást a gyógyulni vágyóra, hogy a föld adta alátámasztás és az ő partnerre történő finom rádőlése következtében stimulálja a testet behálózó energiapályákat (meridiánokat), akupunktúrás pontokat. A shiatsuban megkülönböztetnek energiahiányos és energiával túltelített területeket. Az energiában pangó részeken dinamikusabb ujj- és tenyérnyomásokkal is lehetséges dolgozni, míg ahol felgyülemlett az energia, ott óvatosabb mozdulatokkal jár el a kezelő, hiszen ott érzékenyebb testérzetek lehetnek. Minden esetben elengedhetetlen, hogy folyamatosan „itt és most”-ban legyünk, mert csak így tud a shiatsu gyógyász megfelelően rezonálni és reagálni arra, amivel a kezei és a lénye találkozik.

A kezelések szinte minden esetben azzal járnak, hogy az alany relaxált állapotba kerül , mivel az érintésnek az a formája, mellyel a shiatsun keresztül gyógyítanak, a paraszimpatikus, azaz a szervezet nyugalmáért felelős idegrendszerre hat. Az esetleges, már felmerülő problémák kezelése mellett ezért megelőzés gyanánt, prevenciós célból is érdemes rendszeres időközönként shiatsu terápián megjelenni.

Mikor az idegrendszer nyugodt állapotban van, a szervezet öngyógyító mechanizmusai sokkal könnyebben beindulnak. Bizonyos ringató-technikák könnyen meg tudják alapozni az ellazultságot, aminek érdekében a kezelő, amikor csak teheti, összehangolja a saját lélegzetvételét a partnerével, illetve az egyes mozdulatokat is akkor indítja, amikor a légvétel meghatározott fázisa zajlik éppen.

A shiatsuval szoros kapcsolatban áll a do-in technika. Ez egy öngyógyító módszer, egy önmasszázs, mellyel elsősorban önmagunkat tudjuk karban tartani. Ütögetésekből, feszítésekből, kitartott mozdulatokból tevődik össze, és szintén a meridiánokban folyó energiát ápolják, táplálják vele. Nagyon fontos, hogy az, aki a támogatásban szerepet vállal, mindent megtegyen azért, hogy lehetőségeihez mérten a legkiegyensúlyozottabb legyen, mert így tud leginkább jelen lenni cselekvésében és odafordulásában. A do-in erre ideális megoldás.

Az érintést, érintkezést legkorábban magzati korunkban éltük át az anyaméhben, egészen onnan hozzuk az iránta való szükségletünket. Sokak már gyermekkorukban is nagy hiányát élik meg, mely felnőttkorukban sincs másképp, de az a csodálatos benne, hogy kis túlzással érinteni, simogatni bármikor, bárhol lehet, akár egy pillanatra, akár órákon át, és véleményem szerint a törődésnek, szeretet kifejezésének ez az egyik – ha nem a legjobb formája.

Shiatsu alapkezelés:

Do-in gyakorlatsorok:

Hasznos linkek:

Nemzetközi Shiatsu Iskola honlapja: http://www.shiatsu.hu/

Madocsai Eszter előadása a shiatsuról a Magyar Integratív Medicina Szövetség első kongresszusán, 2019. okt. 5.

Forrás:
Madocsai Eszter, Shiatsu – Szemlélet és praxis, Scolar, 2012.

Beküldve:

Kuzunoha (葛の葉)

A róka-szellem, és az Abe család története

Írta: Varga Lilla,  2020. 12. 26.

葛 -くず [kuzu] – Kudzu nyílgyökér (Pueraria montana). A pillangósvirágúak családjába tartozó faj, futó/terülő növény. Erős napfényben és árnyékos helyen is könnyedén megél, a szárazságot és a fagyot is jól bírja. Még ha a fagy el is pusztítja a növény nagy részét, mélyen a föld alatt az akár 1 méteres tárológyökérből újból képes kihajtani.

葉 -は [ha] – levél

Kuzunoha a japán mítosz-kultúra egy igen fontos alakja, ő volt ugyanis a híres onmjódzsi (jós, mágia-értő, szelleműző),  Abe no Szeimei édesanyja.

Utagava Hirosige: „Kuzunoha és az Abe gyermek”, 1845-48.

Történetét eredetileg 1734-ben I. Takeda Izumo írta bunraku (bábszínház) színpadra Asija Dóman Óucsi Kagami címen, és mivel a darab hatalmas sikert aratott, már egy évvel később, 1735-ben bemutatták kabuki darabként is.

A hadakozó fejedelmek korszakának végével, hosszú idő után béke köszöntött Japánra. Tokugava Iejaszu országegyesítése véget vetett a kisebb uradalmak közti állandó harcoknak, viszonylagos nyugalmat nyújtva a népnek. Ennek következményeképp volt idő, energia és pénz arra, hogy a művészet és kultúra kibontakozhasson, az urbanizációs folyamatok pedig kiváló hátteret nyújtottak a színházi, képzőművészeti és irodalmi élet fellendülésére. Természetesen a korszak-kritikának ugyancsak teret engedett a hosszú, nyugalmasabb időszak, melyet az Edo-kor fémjelez, és 1603-tól 1868-ig, a Tokugava sógunátus bukásáig, a Meidzsi restauráció kezdetéig szokás datálni.

Az ukijo-e 浮世絵 (fanyomat) festészeti stílus virágzása is az Edo-korhoz köthető. Az ukijo-e képek témájukat tekintve is reprezentálják a művészeti fellendülést – a „lebegő világ” múlékony, törékeny, titokzatos csodáit elevenítik meg, és a legendák a kabuki színpad mellett az fametszeteken is életre keltek.

浮く [uku] – lebegni, vidámmá, bizonytalanná válni
世 [yo] – világ, élet, korszak, időszak, társadalom
絵 [e] – festmény, kép

Kuzunoha története ebben a korban terjedt el, és vált rendkívül népszerűvé. A róka-szellem fájdalmasan végződő szerelme az ördögűzővel, harmonikus életük, sorsban rejlő múlékonysága nem véletlenül vált a színpad, és a festészet kedvelt témájává.

Kuzunoha szerepében: Kodzsiro Nakamura, 2004. Kabukiza

Az Abe-család

Az Abe, egy nagyon régi klán, már a Nihonsoki-ban (720) is említésre kerül az eredetük. A Heian korban (794-1185) jutottak először jelentős politikai szerephez, mely a kor elején felfelé, majd a közepe táján lefelé ívelt. Az Abe család Észak-Honsún telepedett le, és fokozatos erősödésével idővel függetlenségre törekedett. A 11. század közepére nyíltan szembeszegültek az udvarral, és megtagadták az adófizetési kötelezettséget Kiotó felé. 1051-ben végül a császári udvar a Minamotókat küldte az Abe lázadás elfojtására, ezt nevezték később a „korai kilenc éves háborúnak”, mely során fontos fordulat volt 1057-ben Abe no Joritoki halála, akivel Minamoto no Jorojosi végzett. A „kései hároméves háborúban” újfent felütötte fejét a lázadás az Abe család részéről, Joritoki fiai, Munetó és Szadató próbálták visszaszerezni a család dicsőségét, azonban ez is vereségükkel végződött 1062-ben, és Észak-Honsú felett a Fudzsivara család vette át az uralmat.
Innentől kezdve a történelem további sodrásában számos más család is Abe névvel rendelkezett, így nehéz megmondani, kik azok, akik ennek a főágnak a leszármazottai. Az Abe név az Edo korban merült fel ismét fontos politikai szerepben, mivel a Tokugava sógunátus egyik központi tisztségét, a ródzsú-t azaz „vének tisztségét” viselte a család több tagja is.

Abe no Szeimei, az egyik leghíresebb tagja volt a családnak, és a Heian kor elején tevékenykedett, amikor is még az Abe család karrierje felfelé ívelt. A korszak egyik hivatalának, az onmjórjó-nak a vezetője volt, mely hivatal adott teret a jóslást, okkultizmust, természettudományokat keverő kozmológia, az onmjódó számára. Alakját számtalan legenda övezi, melynek oka részben az is lehet, hogy a kor jellemzőivel ellentétben, ő elég sokáig, több mint hatvan évet élt; 921-1005 között.[1] Személyét övező legendák egyike az is, ami születéséről szól, mégpedig, hogy nem emberi anya szülte, hanem egy hófehér rókaszellem, azaz kicune adott neki életet.

Felmerülhet a kérdés, volt-e szándékoltság, vagy politikai utalás abban, hogy Kuzunoha és Abe no Szeimei története olyan sikert futott be a 18. században – abban a korban, mikor az Abe család újra politikai szerepet töltött be a sógunátusi rendszerben, mely a császársággal szemben a valódi hatalmat gyakorolta.

Kuzunoha története

Az „Asija Dóman Óucsi Kagami” a következőképp meséli el a rókaszellem és Abe no Szeimei születésének történetét:

Abe no Jaszuna, Kamo no Jaszunari onmjódzsi tanítványa volt, és szándékában állt feleségül venni mestere örökbefogadott lányát, Szakaki no Mae-t. Azonban valaki (Szeimei későbbi nagy ellenfele Asija Dóman) ellopta Jaszunari értékes varázstekercseit, melyek Szakaki no Mae gondjaira voltak bízva. A lány azért, hogy tisztára mossa becsületét a lopás miatt, öngyilkosságot követett el. Abe no Jaszuna-t megőrjítette a bánat, hogy elvesztette kedvesét, és magányosan vándorútnak indult, mely útja során az elméje fokozatosan kitisztult. A Sinoda erdőben aztán Jaszuna megmentett egy hófehér rókát, akit vadászok üldöztek. A róka hálából Szakaki no Mae húgának, Kuzu no Ha-nak alakját magára öltve kereste fel Jaszuna-t, aki végül beleszeretett és feleségül vette a lányt. (Más feldolgozásokban ez a rész úgy is szerepel, hogy Jaszuna sebet kapott, mikor megmentette a rókát a vadásztól, és hálából, hogy megmentette, a róka asszony-alakot felöltve ápolta a férfit. Jaszuna ezen időszak alatt szeretett bele a róka-asszonyba, majd miután felgyógyult, feleségül vette.)

A házaspárnak később fia született, Dódzsi (Szeimei gyermekkori neve). A fiú eleven volt és akaratos, örömét lelte a vadászatban, egyre-másra apró rovarokat és állatokat kapott el és evett meg. Kuzunoha szomorúan látta be, hogy ez annak a jele, fia megörökölte tőle a róka ösztöneit. Egy nap aztán a sors bekopogott az ajtón – az igazi Kuzu no Ha és szülei meglátogatták Jaszuna-t, ezáltal pedig lelepleződött a róka-asszony titka. Kuzunoha búcsúlevelében azt írta; „Ha keresni akarsz, gyere el a Sinoda erdőbe” – írás közben az asszony keze már manccsá alakult, szájába vette az ecsetet és úgy fejezte be az írást. (Más feldolgozás szerint a róka-asszony titka úgy lepleződik le, hogy fia megpillantja egyszer, mikor átalakul.)

Utagava Kuniszada, „Kuzunoha”, ukiyo-e, 1856.
Utagava Kunijosi:  Abe no Jaszuna és Kuzunoha, a „A Kiszokaidó 69 állomása”(Kisokaidô rokujûkyû tsugi no uchi) sorozatból, 1852.

Jaszuna és a fiúk felkeresték az asszonyt, és könyörögtek neki, hogy térjen vissza, azonban a róka, aki istenek hírnöke, nem maradhatott tovább az emberek világában. Megígérte viszont fiának, hogy mindig figyelni, ügyelni fogja a lépéseit. A darab végül Szeimei és fő ellensége, Asija Dóman közti csatával zárul.

Utagava Kuniszada, Kuzunoha a Sinoda erdőben, 1852.

A teljes színdarabot ritkán játsszák le egészében, leggyakrabban kultikussá vált jeleneteket mutatnak be, mint mikor Kuzunoha elválik fiától, vagy Jaszuna őrületét, mely külön tánccá alakult az idők során, és a kijomoto-stílus egyik jellegzetes példája.

Az oszakai Kuzunoha szentélyt, melyet a rókaszellemnek ajánlottak, a mai napig látogatják, és gyakran imádkoznak itt a gyermekekért.

Kuzunoha Inori szentély, Sinoda no Mori, Izumi prefektúra

 

Felhasznált irodalom:
Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, 1989.
Shigeta Shin’ichi, A Portrait of Abe no Seimei, Japanese Journal of Religious Studies 40/1: 77–97, © 2013 Nanzan Institute for Religion and Culture, https://nirc.nanzan-u.ac.jp/nfile/4240
Louis Frédéric, Japan encyclopedia, The Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, London, England, 2002.
George Sansom, A history of Japan to 1334, Stanford University Press, Stanford, California, 1958.
http://www.kabuki21.com/adok.php
Matthew Meyer: The Night Parade of One Hundred Demons, The Hour of Meeting Evil Spirits, The Book of Hakutaku, http://yokai.com/kuzunoha/
https://osaka-info.jp/en/page/kuzunohainarijinja

 

[1] Shigeta Shin’ichi, A Portrait of Abe no Seimei, Japanese Journal of Religious Studies 40/1: 77–97 © 2013 Nanzan Institute for Religion and Culture, https://nirc.nanzan-u.ac.jp/nfile/4240

Beküldve:

Miért is szerelmesedik bele egy magyar képzőművész Japánba?

Interjú Szöllősi Gézával – chat-diskurzus a japán társadalomról, történelemről, politikáról és kortárs kultúráról

Írta: Vadász Fruzsina, 2020. 12. 20.

Szöllősi Gézával, lapunk első időszaki lapszámának megjelenése után ismerkedtem meg, egy közös ismerősünkön, Salát Gergely Tanár Úron keresztül. Nem kicsit örültem az érdeklődésnek egy olyan, nemzetközi művészeti projekteket is megvalósító művész irányából, aki a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem után a Pécsi Tudományegyetem Zenei- és Vizuális Művészeti Szakán végzi a PhD-ját, és olyan díjakat is bezsebelt, mint a „Best Trash” Díjat, ami a „Hungarian Music Video Parade” rendezvény egyik díja, vagy a „Legjobb Díszlet” csoportos díját a Magyar Filmhét keretén belül. Ez csak pár díj a sok közül, a teljes felsorolást ITT lehet megtekinteni.

Bizarr vizuális művészetében szobrokat gyárt, grafikákat tervez, fényképeket készít és videókat forgat. Nem riad vissza a politikai eszmék, a vallás- és hitvilág újragondolásától; https://www.gezaszollosi.com/new-deities/, az állatvilág teremtményeinek átformálásától; https://www.gezaszollosi.com/my-pets/, és attól, hogy szürreális módon fordítsa ki a hagyományos világról alkotott képünket.

Saját honlapján publikált művészeti projektjei közül a „Suzuka and her Friends” című az, ami kifejezetten Japánnal foglalkozik, és azon belül is a modern japán nőisséggel. Számomra, egy keresztény gimnáziumban és egyetemen okított lánynak, kicsit „túl erősre”, „túl bizarra”, vagy őszintén fogalmazva, „erőteljesen alternatívra” sikerült projekt, a modern japán nőszerepeket veszi górcső alá, erősen kihangsúlyozva a testiséget, és kiemelve olyan szexuális témákat, elemeket, amelyekkel a modern kori japán női szerepkör problémás oldalaira világít rá. A projekt munkái itt érhetőek el, ami amellett, hogy a nőszerepeket vizsgálja, érinti a japánok bábokhoz, babákhoz, robotokhoz való furcsa viszonyát is – https://www.gezaszollosi.com/suzuka/.

A beszélgetés hangulata, hangneme is olyan „lendületesen alternatív”, kicsit „bizarr” volt, mint Szöllősi Géza művészete maga, akivel az interjú folyamán arról beszélgettem,  miért is szerelmesedett bele Japánba, és hogyan látja politikai-társadalmi-történelmi viszonylatokban a „Felkelő Nap Országát”. Továbbá szóba került az is, mik voltak a motivációi, hogy 2004-ben kétszer is ellátogasson az országba, hogy ott a rá jellemző stílusban fényképeken megörökítse azt, ahogy és amilyennek ő Japánt látta.

(A jelen cikk keretén belül felvonultatott fényképek is ennek a gyűjteménynek az elemei, a szerzőjük maga Szöllősi Géza.)

Szöllősi Géza: Project affair – T- and A., 2004.

Arra a kérdésemre;  „Mi fogott meg Japánban?”,  válasza a japán lányokra irányult: „A lányok –  fiatal voltam, és csacska”.

V.F.: Milyenek a „japán lányok”?

Sz.G.: Cukik.

V.F.: Bővebben??

Sz.G.: Tudod milyenek… egyfelől a mi értelmünkben is konzervatívak, másfelől szofisztikáltabb világból, civilizációból jönnek, mint mi… meg számomra olyanok, mint valami kis cuki macska!, de ez régen volt.

Kiegészítés – a „kawaii”-ról

A „kawaii” egy, a szocializációs folyamat során már az óvodai-bölcsődei időszaktól kezdődően elsajátított, nemileg meghatározott viselkedésforma, amely a japán lányoktól elvárásként merül fel a gyerekkorban, és felmerülhet felnőtt korban is.

Etimológiai szempontból a „kawaii”, vagyis a „可愛い” jelentése: aranyos, cuki, édes, imádni való, tündéri, vki/vmi olyan, akit/amit babusgatni és szeretgetni érdemes.
A kifejezés kulturális antropológiai 1999-es meghatározása Clancy-hez köthető, akit később, 2006-ban Yomota követett, aki a kifejezés szocio-kulturális, szocializációs aspektusait vizsgálta és mutatta ki.
Az 1970-es évektől beszélhetünk „kawaii boom”-ról, vagyis arról, hogy a „kawaii” viselkedéskultúra és norma elterjedt Japánban – a legjellemzőbb példa erre a Hello Kitty.
Masabuchi 1994-ben „kawaii szindrómáról”, vagyis „shookoogun”-ról beszélt, aki egyfajta társadalmi betegséghez, vagy társadalmi furcsasághoz hasonlította a jelenséget, ami hirtelen vált egy sokszámú követőt érintő társadalmi jelenséggé.

A „kawaii” elsősorban lányokra és nőkre jellemző extrém változata a „burikko”, vagyis az „ál-gyermekiség”. Ezt gyakran hozzák összefüggésbe a nemi szocializációs folyamatokkal, amikor is a kisfiúktól elvárt a „kakkoii”, vagyis a „jófej” / „cool”, a kislányoktól pedig az említett „kawaii” viselkedésforma/magatartás. Ennek értelmében az óvodai-bölcsődei nevelésben az óvó nénik „kiscsirkéknek”, vagy „kiskacsáknak” nevezik a fiúkat, a lányokat pedig „kisnyusziknak”, amikor sorba állítják a gyerekeket A „kawaii” viselkedési és kommunikációs forma, tehát a „cukin” való viselkedés, aminek része az aranyosnak vélt háziállatok, mint kiskutya és kiscica hangjának és viselkedésének, vagy egy aranyosnak vélt kisbaba gügyögéseinek utánozása a beszélgetés közben. Ugyanez a kommunikáció kiterjed az öltözködésre, tehát a divatra is, ami szerint a kislányos szoknya-blúz szett, pasztellszínű ruhák, smink, és az ehhez kapcsolódó masnis-fodros, cicafüles, nyuszifüles kiegészítők elvártak azoktól a lányoktól, akik a „kawaii” stílust követik.

A következő három japán nyelvű YouTube videón több információ is megtudható a „kawaii”-ról:

– 【約束の動画】ぶりっこで一本撮ってみた結果・・・【撮りました】
– 【閲覧注意】ぶりっ子になってみたらヤバすぎた件
– 【女子必見】男が思う『ぶりっ子とあざといの違い』やってみた！

Forrás:
Matthew Burdelski,  Koji Mitsuhashi: „She Thinks You’re Kawaii”: Socializing Affect, Gender, and Relationships in a Japanese Preschool. In.: Language in Society, Vol. 39, No. 1 (Feb., 2010), pp. 65-93

V.F.: És most mi van? Mi az, ami változott?

Sz.G.: Csak annyi változott, hogy felnőttem… De nagyon megérintett a világ, a japán család, ahogyan élnek, az a város pedig [megj. Tokyō] fantasztikus, de nyilván nem lehetett volna valójában hosszútávon beépülni, mindig „gaijin” [megj. külföldi] maradsz, de lehet jó is volt így, ilyen „fehérnek”…
Valahogy Gézát nehezen tudtam „eltéríteni” a beszélgetésünk „női narratívájától”, mert arra a kérdésemre: „Úgy értem,  mi volt az, amiben megváltozott, hogy inkább Japán, mint a japán lányok érdekelnek?” a válasz egyszerű volt: „Ja, úgy nincs különbség: Japán = japán nők és fordítva”. Amikor pedig arra kérdeztem rá, hogy a samurai-kultúra mennyire vonzó a számára, egy érdekesen és szokatlan módon elutasító választ kaptam:

V.F.: Ez a női narratíva kicsit bizarr nekem. … A szamuráj kultúra egyáltalán nem vonz?

Sz.G.: Az egyáltalán nem. Ez a japán macsóság – valljuk be – számunkra megmosolyogtató, aztán meg, ami a szegény japán fiúkból lett a nyugati (pop)kulturális offenzíva okán, hát…

V.F.: Miért?

Sz.G.: Hát nem sok szamurájjal találkoztam, inkább olyan hidrogénezett hajú srácokkal… mi is nevük?

V.F.: Pedig nálunk is van betyár-kultúra.

Amikor a yakuzára kérdeztem rá, akkor már előkerültek a társadalmi-politikai és történelmi témák is, az egyéb popkulturális szokások, és az érzékenyebb, talán „18+ karikás” kérdések is:

V.F.: És a yakuza?

Sz.G.: A japánok alapvetően a mai napig megszállás alatt vannak, ezt azért valahol ők is tudják. Valamikor a 2000-es években jöttek fel –  mi úgy mondanánk –  a jobbosok, van is egy ilyen könyv: „Japán mondhat nemet”. De mostanság Kína miatt nem is bánják már, hogy így alakult, a lényeg, hogy a hátsó kertben ott várnak a F-16-osok, bár ők jobbakat tudnának gyártani, de ugye nem lehet… (repülőgépet nem fejleszthetnek ’45 óta…).
Épp most néztem meg Takeshi Kitano, Outrage [megj. Autoreiji, Emésztő harag] c. filmjét. Nyilván, ilyen emberekkel [gengszterek, a szervezett bűnözés elemei] nem találkoztunk élőben, alapvetően egy lányos rendszerben mozogtunk. Japánosan kedvesek voltak mindig a körülöttünk lévők, pl. tartottam a mikoshi szentélyt is a vállamon pár percig, [megj. a mikoshi szentélyek a shintōista fesztiválok, szertartások hordozható szentélyei, amiket több ember a vállán hordozva szokott cipelni a fesztivál, vagyis a szertatás alkalmával] majd’ meghaltam, mert még slaggal is locsoltak ezerrel, de csak jófejségből, pont minket… [megj. egy mikoshi szentély elég nehéz, és a melegben való cipeléshez néha elkél „némi külső segítség”]
Aztán meg jól néznek ki a „half” gyerekek, ismerek is egy párat…

V.F.: Az egyik volt barátom is emlegette a „haafu”-ket. Aranyosak állítólag, azonban azt is hallottam, hogy a „haafu”-ket nem tartják a japánokkal egyenrangú polgároknak. Te erről tudsz valamit?

Szöllősi Géza: Taku from Japan, 2004.
Kiegészítés – a „haafu” gyerekekhez és a „gaijin”-okhoz

A „haafu”, vagyis „half” gyerekek a félig-japán, félig-fehér [ritka esetben fekete] (európai vagy amerikai) gyerekeket jelöli, akik „nem teljesen japánok, de mégis valahogy japánok”, a „gaijin” pedig azt a „külföldit”, aki „nem közénk, japánok közé való”.

Mindennek a megkülönböztetésnek a háttere az úgynevezett „uchi-soto”, vagyis a „belső és a külső tér” társadalomfelfogás, ami a Jōmon-kortól volt meghatározó Japánban. Ez egy különleges kommunikációs rendszert is magával hozott, ami szerint elkülönülnek a különböző tiszteleti nyelvek a köznyelvtől, ami a „honne-tatemae” viselkedésben, tehát a „valódi vélemény – kifelé kommunikált vélemény”-ben is megnyilvánul. Eszerint a kommunikációs metódus szerint a világ egy belső és egy külső részre bomlik, amelyben a belső, vagyis az „uchi” körben helyezkedek el én, és a hozzám közelebb álló családi és baráti kör, amelyen kívül helyezkedik el a „soto”, vagyis a külső kör, akikkel én alkalmi, vagy folyamatos nem-személyes kommunikációt folytatok. Az „uchi” körön belül az „én” világa nem képez zárt egységet, hanem kiegészül a közeli családtagokkal, a közeli és bizalmas barátokkal, a legbizalmasabb kollégákkal. A kettő közötti határvonal egy erősen zárt vonalat alkot, nagyon nehéz a „soto” körből bekerülni az „uchi” körbe. Az „uchi” és a „soto” körökön kívül helyezkedik el az „ismeretlenek” köre, akikkel egy japán abszolút nem kommunikál, emiatt, ha egy japán véletlenül meglök egy ismeretlen embert az utcán, nem kér tőle elnézést. Mindez, vagyis az „uchi-soto” társadalomfelfogás megnyilvánul nemcsak a kommunikációban, hanem abban is, ahogy a személy a társadalmi helyzetét közvetíti, amilyen megjelenéssel és öltözékkel bír az illető. A „soto” kommunikáció emellett még megjelenik abban is, ahogy egy vevő és egy eladó a boltban egymással kommunikál, amikor is az eladótól a maximális figyelem és udvariasság az elvárt a vevővel szemben – Japánban az eladó köszönti a vevőt, és nem fordítva. Ugyanez a viszony az, ami meghatározza egy munkavállaló lojalitását a munkaadójával szemben, mert a munkaadó is valamilyen mértékben az „uchi” része.

Forrás:
Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019.

Sz.G.: Hát most, hogy is mondjam… a japánok nem nagyon rajonganak a diverzitásért, és ezt nem is túlságosan szégyellik.

V.F.: Ezt hogy érted? Tudod, mi a Folyóiratnál nem feltétlenül ilyen megvilágításban szeretnénk megismertetni Japánt. Mármint nyilván, Japánnak árnyoldala is van, nekem az egyik kutatási területem pl. az atombomba-áldozatok kérdésköre, azonban mi nem csak a kritikát, hanem a szépet is meg szeretnénk mutatni …

Sz.G.: Az egyetlen nem „fehér” nép, aki effektív ellenállt a történelemben, és eljutott egy sajátságos, nem csupán lemásolt civilizációig, amely a miénknél (K. Európa) is fejlettebb, itt, a két ezer éves Limes határ partján, a periférián. Pedig ez a valóság, te is tudod. De azért cukik.
Mondok egy példát. Ott vagyunk tengerparton a lányokkal, tanulgatjuk a szörföt egész nap, nem messze tőlünk egy filippínó család bandázik, mi simán odamentünk hozzájuk, söröztünk velük, pacsizunk, ugye alapból barátságos az a nép, de a japánok csak kamilláztak, mi a fenéért haverkodunk velük, mondtak is rájuk egy szót…
Na mindegy. Nem akartalak elrémíteni, engem ezek a japán furi dolgok érdekeltek. De hát csinálták aztán a walkman-t is.

V.F.: Szerintem, az a fajta fejlődés, amit te említesz, inkább a protestáns etikához, és a Max Weber-i gondolathoz áll közel. És milyen „furi dolog” érdekelt? Mit értesz „japán furi dolog” alatt?

Sz.G.: Azt a… hogy hívták a hülye ruhákban mászkálókat? Meg a hentai-nak szánt teljes emeletnyi könyvesbolt-részleg? Olyan abszurd volt az egész.
Például voltam egy délelőtt egy matiné vetítésen az anyukával, aki nyilván csak japánul tudott, egy moziban, ahol valami eszement amerikai vámpíros-szexes filmet vetítettek, és tele volt a moziterem csak 60+-os japán anyukákkal, meg én! Még tapsoltak is a film végén, mint itt anno ’80 előtt volt szokás….

V.F.: Igen, a cosplay versenyeket először nekem is szoknom kellett. …

Sz.G.: Na mindegy, régen volt.

Szöllősi Géza: Project affair – L. and I. and T., 2004.
Értelmezés – a „hentai”-hoz és a „cosplay”-hez

A „hentai”a japán animék, (rajzfilm) mangák, (képregény) és számítógépes játékok egy olyan fajtája, amely erőteljesen tartalmaz szexuális jeleneteket. Külön kategóriákban jelennek meg a férfi és női homoszexualitásról szóló művek, külön kategóriát jelent az, amit kezdő rajzoló alkot meg, és külön kategóriát az, ami különösen pajzán és buja tartalmat is megjelenít.

A „cosplay” kifejezés a „costume play” szóösszetétel rövidítése, az előadó-művészet egy olyan formája, amikor a résztvevők különböző jelmezeket öltve testesítenek meg egy-egy film-, rajzfilm-, képregényhőst, történelmi figurát, vagy egyéb ötleteket. Elég gyakori az is, hogy maga a jelmeztervező és jelmezkivitelező személy viseli a jelmezt, és saját maga alkot a jelmezhez illő előadói koreográfiát is. Versenyek is tartoznak hozzá, nemzetközi és nemzeti szinten egyaránt. Mindez egy ma már nemzetközivé terebélyesedő szubkultúrát alkot. Itthon a legrangosabb fórumoknak a MondoCon, az AnimeCon, a Budapest Comic Con, vagy a Fantasy Expo számítanak. Maga a „cosplay” előadó-művészet Japánból származik.
Forrás:
MondoCon előadóként saját magam is hallottam az elsőnek említett fogalomról, a második fogalommal kapcsolatosan pedig tapasztalattal rendelkezem.

V.F.: Említetted egyszer Nankingot, ahol a japánok szörnyű mészárlást végeztek. Azt is, hogy Japán tulajdonképp a mai napig megszállt ország. Mi a véleményed Okinawáról és Hiroshimáról? És persze Nagasakiról?

Sz.G.: A csoda az, hogy milyen gyönyörű világot építettek azóta, ami most megint veszélyben van Fukushima és Kína miatt, pedig a japánok annyira igyekeznek – ha jól emlékszem, a megfelelő kifejezés a „dōzo-dōzo”.

V.F.: Tudod, Japán hadba lépését hivatalosan nem Hirohito rendelte el, hanem az a szélsőséges katonai kormányzat, amitől maga a Császár is félt.

Sz.G.: Ez a mostani oktatási narratíva, nem vagyok történész…
Vicces, de milyen az, hogy mindig elmegy az aktuális Miniszterelnök a II. világháborús síremlékhez, valami „dzsindzsa”-hoz, (a Yasukini Jinja-hoz)? Ilyenkor a kínaiak mindig hőzöngenek. Mindenesre, csak próbáljuk behelyettesíteni a gesztust európai/magyar viszonylatba!

Kiegészítés – a Nankingi Mészárláshoz és a Yasukuni Szentélyhez

A Nankingi (Nanjingi) Mészárlást Conrad Totman, a Japán Hadsereg a II. világháborúban, a kínai fronton végzett tevékenységei közül a „legkirívóbb kegyetlenkedés”-nek bélyegezte, ami Kína Nanking (Nanjing) városában, a Kuomintang (Guomindang) Párt fővárosában zajlott 1937 decemberében. Az esetet „Nanjing megerőszakolása”-ként is szokták emlegetni. A becsült áldozatok száma 100.000 és 300.000 fő között mozog, a város épületeinek több mint egyharmada semmisült meg a támadásban, az emberi áldozatokra pedig a tömeges kivégzések és a több 10.000 szexuális megerőszakolás során került sor. Iwane Matsui adta ki a kegyetlenkedésekre a parancsot, akit később a Nemzetközi Hadbíróság előtt bűnösnek ítéltek. Az eset mementóként szolgál a mai napig Japán, a II. világháborúban elkövetett kegyetlenkedéseire, a Nankingi Mészárlás Emlékközpont gondozza ennek a szellemi örökségét.

A Yasukuni Szentélyt, vagyis a Yasukuni Jinja-t a Meiji Restauráció korszakában építették 1869-ben, eredetileg  Tōkyō Shōkonsha néven, a hazájukért hősi halált haló katonák emlékére. A mai nevét 1879. június 4-én kapta. Később a Szentély kibővült az Első Japán-Kínai Háború (1894-1895) és a Japán-Orosz Háború (1904-1905) hősi halottainak emlék-sírhelyével is, és shintōista funkciója az volt, hogy egyrészt emléket állítson a hősi halottaknak, másrészt, hogy megvigasztalja a hősi halottak szellemeit. Az Állami Shintō azoknak a hősi halottaknak a lelkeit, akiknek síremléke volt a Yasukuniban, kamikká, vagyis istenekké emelte. A Szentély később kibővült a II. világháborúban elesett japán katonák síremlékeivel is, tehát a Szentély a II. világháborúban elesett katonák emlékhelyévé is vált. 1946. szept. 1-jén leválasztották a Shintōista Egyház Központi Hivatalától, független vallási intézménnyé vált, és a korábbiakból csak a „szellemvigasztaló” funkcióját őrizhette meg. Az első miniszterelnöki látogatásra 1951. okt. 18-án Yoshida Shigeru Miniszterelnök részéről került sor, amit 1975. aug. 15-én Miki Takeo Miniszterelnök látogatása követett, és mindez kialakította a japán miniszterelnökök látogatási szokását a Yasukuni Szentélybe.

Az első társadalmi és nemzetközi „felhördüléseket” az okozta, hogy 1978 októberében Matsudaira Főpap kezdeményezésére közösen eltemették 14 „”A” osztályú háborús bűnös” szellemét, előzetes társadalmi-politikai konzultáció nélkül, amit az is fokozott, hogy a Szentély vallási autonómiája, és politikától való függetlensége miatt ezek a szellemek is megkaphatták az isteni státuszt. A japán-kínai kapcsolatokat a II. világháború után rendező, egyik legfontosabb dokumentum, az 1972-es Japán-Kínai Közös Nyilatkozat lefektette, hogy a Kínai Népköztársaság a két nép barátsága érdekében lemond minden háborús kártérítésről. Ettől függetlenül azonban Nakasone Yasuhiro Miniszterelnök 1985. aug. 15-i Szentély-látogatása a II. világháború végének negyvenedik évfordulója alkalmából felbujtotta a kínai közvéleményt, és a kínaiak azóta is hajlamosak tiltakozni, amikor egy-egy japán miniszterelnök meglátogatja a Szentélyt. Habár a Szentély vallásilag autonóm módon cselekszik, és független mind a császári diplomáciától, mind a kormányzati politikától, a nemzetközi, és első sorban a kínai közvélemény, a miniszterelnöki látogatást a japán háborús bűnök legitimálásaként értelmezik.
Forrás:
Conrad Totman: Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest
Encyclopaedia Britannica: Nanjing Massacre, Chinese history – https://www.britannica.com/event/Nanjing-Massacre
Kuragane Kei: Yasukuni Szentély, avagy a politikai csatatér. In.: Salát Gergely, Szilágyi Zsolt: TRAUMÁK ÉS TANULSÁGOK A II. világháború öröksége a Távol-Keleten. Typotex Panta, Pázmány Nemzetközi Tanulmányok 8. Kötet, Budapest, 2017.

V.F.: Igen. A Yasukuni egy nagy gócpont. Tavaly volt 150 éves. Már sokat és sokszor említetted azt a tisztelet-érzést, amit Japán kiváltott belőled. Viszonylag összefoglaltan, mi az, ami a tiszteletet kiváltotta belőled?

Sz.G.: A civilizáció magas foka, az emberek közötti együttélést lehetővé tevő, messzemenőkig betartott (ki nem mondott) szabályok, és a keresztény moralitás teljes hiánya.
Kérdezte az egyik lány, hogy bár nagyon szereti az európai képzőművészetet, de nem érti, miért is van az, hogy a képek 70%-án egy meztelen férfit kínoznak.
És valóban igaz.

V.F.: Még jó volna többet beszélgetni, mert értékesnek és izgalmasnak tartom a tapasztalataidat Japánról. De akkor mostanra „oyasuminasai”.

Sz.G.: Ez, ha jól emlékszem, valami olyasmit jelent, hogy „jó éjszakát”?

V.F.: Igen. Jól emlékszel. Jó éjszakát kívánok!

Szöllősi Géza: Egao wo tamotsu, 2020.

 

Köszönet:
Külön köszönet Salát Gergely Tanár Úrnak az összeköttetésért! (ありがとう。/  谢谢.)

Források:
Szöllősi Géza – https://www.gezaszollosi.com/
Matthew Burdelski,  Koji Mitsuhashi: „She Thinks You’re Kawaii”: Socializing Affect, Gender, and Relationships in a Japanese Preschool. In.: Language in Society, Vol. 39, No. 1 (Feb., 2010), pp. 65-93.
Mohr Richárd – Osváth Gábor – Sato Noriko – Székács Anna: Japán, kínai és koreai üzleti kultúra. Távol-keleti menedzsment interkulturális és gyakorlati szempontból. Budapesti Gazdasági Egyetem, Keleti Üzleti Akadémiai Központ, Budapest, 2019.
Conrad Totman: Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest
Encyclopaedia Britannica: Nanjing Massacre, Chinese history – https://www.britannica.com/event/Nanjing-Massacre
Kuragane Kei: Yasukuni Szentély, avagy a politikai csatatér. In.: Salát Gergely, Szilágyi Zsolt: TRAUMÁK ÉS TANULSÁGOK. A II. világháború öröksége a Távol-Keleten. Typotex Panta, Pázmány Nemzetközi Tanulmányok 8. Kötet, Budapest, 2017.

 

Beküldve:

A legrégebbi uralkodói család a Földön, és a családot érintő társadalmi viták a XX.-XXI. században – A Japán Császári Ház

Írta:  Vadász Fruzsina,  2020. 11. 14.

 

Miért is különleges a Japán Császári Család?

A Japán Uralkodói Családot szokták a legrégebb óta folyamatos vonalban uralkodó családnak nevezni, és kb. 2700 évvel ezelőttre datálják a család uralkodásának a kezdetét. A Japán Császárság pont emiatt egyedülálló, ráadásul az egyik legősibb monarchia, mert a dinasztia egyszer sem szakadt meg a története során. És mivel a Japán Császári Család uralkodása töretlen, a családot sem a médiában, sem a társadalomban nem szokták a családnevén említeni, ami a Yamato.

A japán mitológia szerint az első uralkodó Amaterasu Főistennőtől született. Mindez azonban inkább hagyomány, mint történelmileg bizonyított tény, ugyanis a Kr.e. 660-ban uralkodó Jimmu (Jinmu-Tennō), és az őt követő 14 császár valódi létezéséről csak a japán legendák és szájhagyomány révén van ismeretünk, a történelmi bizonyítottság a mai napig vitatéma, a hiteles forrásként emlegetett Nihon Shoki is csak homályosan ír erről a kérdésről. Azok, akik a hagyományban hisznek, azt mondják, hogy a Yamato Dinasztia több mint 2670 éves, amivel a világ legrégibb uralkodócsaládjának számít. A kínai krónikák által „wa országként” emlegetett ország sok helyen Yamatai Kokuként kerül említésre, ami az önmaga elnevezésében is szemantikailag tartalmazza a dinasztia nevét.

Mindezt tovább bővíti az a tény, hogy a történelem során más és más volt a Császári Családnak, vagyis a Yamato Családnak, és magának a Császárnak a szerepe is, azonban mindig a nemzet egységének a szimbólumát jelentette, és ez a mai napig is a legfontosabb szerepe. Elég hosszú ideig, a shōgunátus 675/682 éve [forráseltérés!!] során a Császári Ház a politikai vitáktól relatíve háttérben maradva biztosította az ország egységét és folytonosságát, ami 1868. január 4-én megváltozott, ekkor kapta vissza a Meiji Császár az uralkodói jogait, és azóta a Császári Család újra előtérbe került.

A Császári Család, és az általuk betöltött trón, a Krizantém Trón jelképe a krizantém virág, ami a nyugalom és az örök élet szimbóluma is. Emiatt nem csak a Yamato Család, hanem egész Japán szimbóluma is, a hatósági okmányokon, az útlevélen is szerepel a krizantém stilizált alakja.

Tulajdonképpen alig lehet töréspontról beszélni a család életében és történetében, volt egy olyan töréspont, ami de iure nem jelentett töréspontot, de facto viszont igen, és volt egy olyan töréspont, ami de facto nem számított töréspontnak, de iure viszont igen. Az első ilyen a shōgunátus hatalomváltása volt 1185-ben, vagy 1192-ben [forráseltérés!!],  a másodikként megemlített töréspontot pedig a II. Világháború vége jelentette, hogy a Császár maga, és a Császári Család is lemondott isteni származásáról, isteni mivoltáról. Mindez azonban nem jelent genealógiai töréspontot, ami alapján nyugodtan kijelenthető, hogy a Föld egyik legöregebb, vagy a legöregebb uralkodói családja.

A Császári Család, The Imperial Houshold Agency: Genealogy of the Imperial Family

 

A Császári Család megerősödése és a szerepkörök, a „felhatalmazás”, vagyis a legitimáció megváltozása

A shōgunátus időszaka után a Meiji Restauráció idején (1868-1912) került vissza a háttérből Japán központi igazgatási pozíciójába a Császár, egyfajta személyi kultuszt építve köré, ami megnövelte a nemzet ütőképességét és hatalmi kapacitásait. Ugyanis a Meiji Restauráció idején, a központosított császári hatalom segítségével győzte le Japán Oroszországot az Orosz-Japán Háborúban (1904-1905), és sikerült a Koreai-félszigetet is bekebeleznie.

Az is elmondható erről az időszakról, hogy minél dominánsabbá vált a császári hatalom, annál inkább túlsúlyba került a shintō is, főleg az Állami Shintō, amely államvallássá vált, és amely „isteni felhatalmazásként” adott erőt a japánok számára mindahhoz, amit a Császári Ház jóváhagyott és támogatott.

Mindez később, a II. Világháború után megváltozott, és az úgynevezett Szövetséges Főhadiszállás Alkotmánytervezet, vagyis a „GHQ Draft of Constitution” a Császár személyét kifejezetten csak szimbolikusra korlátozta le, vagyis megfosztotta a Császárt az isteni származásától, és megtiltotta a Császári Család számára a politikai ügyekbe való beavatkozást.

Mindezek ellenére a mai napig a Császár vallási személye központi, vannak olyan vallásos szertartások, amiket ő vezet, és ma is alkotmányos módon az ő személye szimbolizálja a „nemzet egységét”, tehát az ő szimbolikus szerepe a nemzet egységének a kifejezése. Mondjuk, ez utóbbit Akihito Császár uralkodása idején (1989-2019) sokan kétségbe vonták az alkotmányos határok miatt.

A leköszönő Császár és a Császárné

Akihito Császárnak az apja, Hirohito, vagyis a Shōwa Császár örökségével kellett szembe néznie, mivel az apja megítélése a II. Világháború árnyékában eléggé vitatott volt, főleg azon országokban, amelyeket Japán a megszállása alatt tartott. Akihito pont ezeket az országokat látogatta meg uralkodásának ideje alatt, bűnbánó, mentegetőző és bocsánatkérő diplomáciai retorikát követve.

A leköszönő Császárt 1989. november 12-én koronázták meg, és így lett Japán 125. uralkodója.

Akihito, a „Béketeremtő” Császár, egy szokatlan diplomáciai manőverrel kezdte meg uralkodását, ugyanis egy általa összehívott sajtótájékoztatón bejelentette, hogy Japán hadba lépése a II. Világháborúban apja, Hirohito szándékával ellenes módon történt meg. A sajtónyilatkozata során kijelentette, hogy a múlton változtatni nem lehet, azonban Japán igyekezni fog, hogy levonja a tanulságokat.

Akihito nem csak a külfölddel kapcsolatos dolgokban igyekezett enyhíteni az apja örökségeként rá maradt ellentéteket, hanem belföldön is. Ő és a felesége első belföldi útja, még koronaherceg korában, Okinawára vezetett, ahol a megszálló amerikai hadsereg és a megszállt japánok között a mai napig ellentét húzódik. Az útját nem mindenki támogatta a japánok közül; egy szélsőséges baloldali merénylő Molotov-koktélt dobott a látogatást végző császári párra, akik azonban a merényletet szerencsésen túlélték, nagyobb egészégi kár nélkül. Jellemző maradt Akihito Császár és Michiko Császárné kései működésére, hogy II. világháborús kegyhelyeket látogatták meg idős koruk ellenére is. Az egyik császári anekdota szerint Palauba is ellátogattak, a hozzá tartozó Peleliu-szigetre, azonban ott megfelelő szálláshely hiányában egy hadihajón kellett tölteniük az éjszakát.

Akihito nem csak amiatt számít a japán császárok sorában „újhullámos” császárnak, mert önálló diplomáciai irányvonalat alakított ki, hanem amiatt is, hogy szakított a párválasztási szokásokkal, és rangján aluli, „közember” státuszban lévő feleséget választott magának, Michiko-t, akivel 1957 augusztusában, Karuizawa városban találkozott először teniszezés közben. A kapcsolat állítólag szerelem volt első látásra, és az 1957-es tenisz-meccs Michiko győzelmével és aranyérmével végződött. A leköszönő Császári Pár kapcsolata amiatt is szakított a hagyományokkal, mivel a konzervatív japán párkapcsolati normáktól eltérően ők keresték a romantikát, szerettek együtt kirándulni is, az Asama-hegy környéke kifejezetten kedvelt kirándulóhelynek bizonyult a pár számára.

Akihito nemcsak a diplomáciai szerepvállalásával forradalmasította a Császári Ház megítélését és imázsát, hanem közvetlenségével is. Korábban például nem volt szokás a néphez közel kerülve, gyakori rendszerességgel császári szónoklatokat tartani, amit nem a császári-tiszteleti nyelven intéznek a nép felé, hanem a nép nyelvén – azonban ő megtette.

Mindez olyan népszerűséget szerzett neki, amivel egy olyan döntéséhez is támogatást tudott szerezni a néptől, amire 200 év óta nem volt példa a japán Császári Család történetében, ezelőtt legutóbb 1817-ben történt ilyen eset. Akihito ugyanis 2016-ban bejelentette, hogy lemond a trónról, egészségügyi okokra hivatkozva, a rádióbeszédet követően pedig a népe túlnyomó részt támogatta őt a döntésében. Az akkoriban 82 éves Akihito már túl volt egy szívműtéten, és prosztatarákkal is kezelték. A lemondásnak jogi kihívásai akadtak, ugyanis a hatályos Alkotmány nem rendelkezett arról, hogy a Császár lemondása esetén mi is a teendő.

Ma az ő fia, Naruhito a regnáló Japán Császár, a Reiwa Császár. A mostani időszak neve Reiwa, vagyis a „nemesen prosperáló-fejlődő béke” időszaka. Akihito császárságának a neve Heisei volt, vagyis a „béketeremtés” korszaka.

A lemondással kapcsolatosan egy eléggé feszegető, fennálló kérdést kell megválaszolnia a japán társadalomnak és a kormányzatnak. A törvények azt mondják ki, hogy az éppen uralkodó Császárnak tilos beleszólnia a politikába, azonban a lemondott Császárról nem rendelkezik a törvény, és Akihito-ról köztudott, hogy nem támogatja a liberális gazdaságpolitikát és a balliberális pártpolitikát, ami viszont befolyásolhatja, hogy Japán milyen módon küzd meg az „elvesztegetett évtizedeinek” a kezelésével.

Akihito Császár és Michiko Császárné, The Imperial Houshold Agency: Their Majesties the Emperor Emeritus and Empress Emerita

 

Az öröklésrend kérdése, és a XX., XXI. század nagy vitái

A Császári Udvar öröklésrendje szigorúan férfi-központú. A császári hatalom átadásakor az új Császár átveszi az uralkodásának jelképeiül szolgáló pecséteket, a kardot és az ékszert, amelyek a jogszerű trónöröklés bizonyítékai. A probléma és viták alapját az adja, hogy a császári szabályok szerint azok a lányok, akik közrendű férfiakkal házasodnak, elveszítik a címüket és a címükkel járó jogosultságaikat is.
Ez a parancs akkor vált  egyre növekvő problémává, amikor az akkori koronahercegnőnek, Masako-nak csak egy lánya született, Aiko Hercegnő, és emiatt Masako-ra nagy társadalmi nyomás nehezedett, hogy fiúgyermeket is szüljön.

A japán jogrendben különleges törvények, úgynevezett „császári családra vonatkozó törvények”, vagyis koshitsu tempan rendelkeznek a Császári Család működéséről, mindezek egy sajátos japán szokásrenden, a japán szokásjogon alapulnak. Az egyik legjelentősebb ilyen törvényt 1947-ben fogadták el;
Az 1947-es Császári Háztartási Törvény a Császári Család 11 ágát írta le, vagyis szűntette meg, anyagi-praktikus és költséghatékonysági megfontolásokból. Viszont a Törvény meg is nehezítette az öröklések kérdését. Habár Akihito Császár és Michiko Császárné három gyermeke közül ketten voltak fiúk, az őket követő Naruhito-nak nem született fia, ami nagy gondot okozott a Császári Háztartási Ügynökség, más néven a Császári Udvari Hivatal, vagyis a Kunaichō számára.

Az Ügynökség, vagy Hivatal egy olyan tanácsadó testületet hívott össze, ami még azt is megoldásnak találta volna, hogy lányok is örökölhessék a trónt, amit egy 1889-es törvény megtiltott. Az 1947-es Alkotmány is azt támogatja, hogy ha egy császári hercegnő egy közrendű férfival házasodik, akkor az a hercegnő a címét, és a címével járó jogosultságokat is elveszíti, ami konkrétan meg is történt Sayako Hercegnő esetében, aki a jelenlegi Császár testvére. Ugyan a férje, Kuroda Yoshiki, egy befolyásos és gazdag japán család tagja, és felmenői között daimyōk, vagyis nemes földesurak is megtalálhatóak, mégsem nemesi származású, emiatt a ma már Kuroda Sayako nevet viselő hölgy sem nemes 2004, vagyis a házassága óta. Kuroda Yoshiki a Fővárosi Önkormányzati Hivatalban tisztviselő.
A néhai Takamado Herceg másodszülött lánya, Noriko is közrendbeli személyhez ment feleségül 2014-ben, és ezzel lemondott a császári családi tagságáról. Férje, Senge Kunimaro, az Izumo Szentélyt vezető papok 85. leszármazottjaként tevékenykedik, a Szentély Főpapja.
Ugyanez a sors vár Akishino Herceg lányára, Mako Hercegnőre is, aki már eljegyezte magát a kedvesével.

Az 1947-es Törvény miatt a lányok családi ága leválik a központi Császári Családról, emiatt rájuk a császári cím elveszítése és az örökségükként egy hozomány-átalányösszeg kifizetése vár. Ezek a lányok vagy arra koncentrálnak, hogy nemesi férjet találjanak maguknak, hogy a nemesi címüket ne veszítsék el, vagy ha úgy döntenek, hogy közemberrel szerelemből házasodnak, akkor felkészülnek a polgári életmódra, ami nagy változást jelent a hagyományos császári életmóddal szemben. Sayako Hercegnő emiatt tanult meg vezetni, és emiatt intézte az élelmiszer-bevásárlását saját maga, hogy megszokhassa a polgári élet mindennapi teendőit.

Az örökléssel kapcsolatosan konkrét viták is kibontakoztak. Az egyik ilyen Koizumi Junichiro miniszterelnöksége (2001-2006) alatt zajlott; felállítottak egy szakértői bizottságot, amelynek tagjai történészek, politikusok, de gazdasági csoportosulások vezetői is voltak, úgymint Okuda Hiroshi, a Toyota volt vezérigazgatója. A tervezet szerint a Császár elsőszülött gyermeke örökölte volna a trónt, nemi hovatartozásra való tekintet nélkül, azonban ezzel kivívták egyes konzervatívabb történészek ellenszenvét, mivel így valakinek a Császári Család hagyományainak megváltoztatásáért felelősséget kellett volna vállalnia. Abe Shinzo, a későbbi miniszterelnök egy későbbi vitában pedig azt a javaslatot tette, hogy hívják vissza külföldről a Császári Család azon fiúgyermekeit, akik a II. Világháború után elhagyták az országot.

Az örökléssel kapcsolatos rémüldözéseket és vitákat az enyhítette, hogy 2006-ban Akishino Herceg és Kiko Hercegnő bejelentették, hogy fiúgyermeket várnak, Hisahito Herceg személyében, ő a generációjának egyetlen fiú tagja.

A lányok öröklésének a kérdése azonban nem kerülhet le a napirendi témákról, hiszen a Császári Család 18 tagja közül 13-an nők, és ha ezek közül azok, akik nem a férjük, hanem születésük jogán császári hercegnők, és közrendű férfival házasodva elveszítik a címüket és a jogaikat, nos ebben az esetben elég erősen megfogyatkozna maga a Császári Család is. Nemcsak Naruhito Császár, hanem a Kabinetfőtitkár is támogatja a kormányban, hogy ezt a kérdést kormányzati szinten is kezeljék.

További felmerült kérdés és vitatéma volt, hogy az összes nőági öröklési ágat levágják Hisahito családjának a javára, azonban ezáltal további kérdésként felmerült, hogy így csak egyetlen egy családra fog szállni a Császári Házat érintő összes feladatkör elvégzése, ami viszont túl nagy terhet róna egyetlen egy családra.

Akihito Császár és fia Naruhito, a jelenlegi Császár, Kazuhiro Nogi. AFP. (Bártfai Gergely: Császárváltás egy szívszorító dráma árnyékában. Népszava, 2019. 04. 29.)

 

A Császár és a Császárné szerepvállalása, teendői, feladatai

A II. Világháború előtt a Császárt, és a Császári Családot istenségként tisztelték és kezelték, tényleges politikai hatalommal is rendelkezett. Mindez megváltozott a II. Világháborút követően, az Alkotmány megfosztotta a Császárt a politikai szerepvállalástól, és az isteni mivolttól is, viszont fontos szimbolikus feladatkört rótt rá, a Császár ugyanis a nemzet egységének a szimbóluma, és ő az államfő a mai napig.

Feladatai közé tartozik az Országgyűlés megnyitása, a miniszterelnök és a miniszterek kinevezése, a törvények kihirdetése, a diplomáciai egyezmények ratifikálása, a külföldi nagykövetek fogadása és búcsúztatása, a japán nagykövetek megbízólevelének átadása vagy a fontos személyeknek tartott audiencia. Ezeken felül többek között a külföldre történő baráti célú látogatások, a nagy nemzetközi események megnyitása, a természeti katasztrófák helyszínének meglátogatása, a károsultak vigasztalása és bátorítása is a feladatkör része.

A Császár szimbolikus személyiségéből fakadóan ezeket a tevékenységeket formalitásból végzi, és nincs jogköre megtagadni a miniszterek kinevezését, vagy egy nemzetközi szerződést, törvényjavaslatot visszaküldeni az Országgyűléshez. Azonban ha valamilyen eseményen felszólal, akkor annak nagyobb súlya van, mintha azt egy politikus, vagy akár a Miniszterelnök tenné.
Jelentősek a hagyományőrző tevékenységek is, amelyek legtöbbje vallási kötődésű, és leginkább a shintōhoz köthető. Maga a Császár és a Császári Család tagjai, néha-néha papi szerepet is betölthetnek, amelyek igen változatosak.
Az Ise Szentélyben hagyományosan fontos szerepet töltenek be a Császári Család azon női tagjai, akik házasságuk révén lemondtak a császári címükről. Egy vonatkozó, és már korábban említett, hasonló példa az, amikor az Izumo Szentély papja egy császári hercegnővel kötött házasságot.

A Császári Ház tagjai által elvégzett vallásos szertartások menetrendjét a már említett Kunaichō, vagyis a Császári Háztartási Ügynökség honlapján (https://www.kunaicho.go.jp/eindex.html) lehet megtekinteni, és ez számít a leghitelesebb forrásnak is a Császári Ház tevékenységeit illetően.

A három legjellemzőbb császári shintō rítus a Niiname-sai, a Saitan-sai és a Shiho-hai. A Niiname-sai alkalmával a Császár a Shinka-den Szentélyben az év új rizstermését ajánlja fel a császári család őseinek és a többi istenségnek, a szertartás végén maga is fogyasztva a rizsből. A másik kettő említett szertartás az újévhez köthető, ekkor a Császár a bőséges termésért és a nemzet védelméért imádkozik a négy égtáj istenségeihez. A vallási rítusok javarészt az évszakokhoz kötődnek, azonban ezek többsége nem publikus az emberek felé, nem látható nép számára, csak az említett honlapon lehet róluk ismeretet szerezni.

A Császár szerepe a rizsültetésben, rizsaratásban is szimbolikus. A Császárnak van egy kisebb rizsföldje a Császári Palota kertjében, amely beültetésében, learatásában, gondozásában maga is részt vesz személyesen, és az általa termesztett rizst shintō áldozati ajándéknak ajánlja fel, majd maga is fogyaszt belőle, illetve, a fontos külföldi vendégeket is a saját maga által termesztett rizsből kínálja meg. Hagyományosan akkor kezdődik meg Japánban a rizsültetés, amikor a Császár is elkezdi a saját ültetvényén az ültetési munkálatokat, és akkor kezdődik meg az aratási időszak, amikor a Császár is elkezdi azt a saját rizsföldjén.

Míg a Császár szerepe a rizstermesztésben szimbolikusan központi és kezdeményező, addig a Császárné szerepe a hagyományos japán selyemszövésben meríti ki ugyanezt a funkciót. Selyemhernyókat tart, eteti őket, összegyűjti a gubókat és legombolyítja azokat. Hasonló a Császárné selymének a felhasználása is, mint a Császár rizsének. Az elkészült selyemszálból asztalterítőt szőnek, majd felajánlják azt a shintō oltáron, végül a magas rangú külföldi vendégeknek adják ajándékba.

Újévkor tartják az udvari tanka-versenyt, az Utakai hajimet is, ami az új évben a verselésre buzdítja az embereket. A tanka 5-7-5-7-7 morás (japán szótagegység) sorokból álló vers, ami összesen 31 morából áll. A verseny témáját egy előre meghatározott kanji, vagyis japán írásjel-karakter adja, és a Császári Család tagjai is ehhez a kanjihoz igazodva írják a verseiket, ugyanis a család tagjai is részt vesznek a versköltésben. Évente kb. 20.000 vers érkezik be az országszerte megírt és elküldött művekből. A legjobbakat egy rendezvény keretén belül felolvassák. Ezt az összejövetelt a TV is közvetíti, és a meghívott vendégek ezután fogadásban részesülnek.

De nem csak ez az esemény az, amit elsőként a Császári Házban rendeznek meg újévkor. Általában a jelentősebb „első” események mind a Császári Házhoz tartoznak, mint az „első szentélylátogatás”, vagyis a Hatsumoude, vagy a az „első kalligráfia írása”, vagyis a Kakizome.

Azokat a kevésbé szimbolikus társadalmi eseményeket, amelyeken a Császár is megjelenik, tenrannak nevezik, és ezek lehetnek kiállítások, hangversenyek, sportrendezvények, vagy hasonlók, ilyenkor ezek az események a híradásokba is bekerülnek.

Vannak olyan események is, ahol a hangszeren játszani tudó családtagjai a Császári Családnak maguk is hangszert fognak, és a zenekarral együtt zenélnek. Michiko például zongorázik, Naruhito pedig brácsázik, és zenekarban is játszik.

A kitüntetéseket, magas rangú kulturális díjakat is a Császár személyesen adja át.

Mindezek mellett a Császár Születésnapja is ünnepnap. Ezen a napon a Császári Család tagjai megjelennek a Császári Palota erkélyén, és az erkélyt övező kertbe beengedik a népet. Az erkély üvegfalán át köszöntik ilyenkor Japán népét a Császári Család tagjai, és mivel az üvegfal az egész erkélyt lefedi, a családtagokat teljes testnagyságban/valójukban láthatják a japánok. Az üvegfalnak tehát protokolláris és szimbolikus szerepe is van.

A Nemzetalapítás Napjának az ünnepén, ami a Meiji naptárreform óta február 11-re esik, hasonló módon megjelenik a Császári Család a nép számára, és ennek az ünnepnek a keretében emlékeznek meg a japánok a nemzet születéséről és az Uralkodó Ház megalapításáról. A Nemzetalapítás Ünnepének, vagyis a Nemzetalapítás Napjának a neve későbbi találmány, és a névváltoztatás oka a II. Világháborúig militáns Japán pacifikálása volt, eredetileg a Császár Napja néven vált ismertté az ünnep, ami egy kb. 130-135 éves hagyomány, és Jimmu Császár trónra lépését ünnepelték általa.

Naruhito Császár saját rizsföldjén, The Imperial Houshold Agency: Activities of Their Majesties the Emperor and Empress

 

A császárnők, és a Császárnő mint intézmény kérdése

Az ősi időkben ténylegesen is léteztek császárnők, azonban relatíve kevés, mivel csak nyolc főről tudunk beszámolni, közülük is hatan tevékenykedtek a VI.-VIII. században, tehát ez az időszak tekinthető a császárnők csúcsidőszakának. Az ezt követő időszakokban a császárnők uralkodása csak átmeneti volt, és a trónörökös nagykorúságáig töltötték be a pozíciót.

Az első Császárnő, aki saját jogán foglalhatta el a Krizantém Trónt, Suiko Császárnő volt 593-ban. Bidatsu Császár felesége volt eredetileg, akinek hét gyermeket is szült, azonban az említett császár halála után trónra kerülő Yōmei Császár is elhunyt egy betegségben, amit a Soga-Mononobe rivalizálás és egy véres polgárháború követett, aminek a kompromisszumos megoldásaként és lezárásaként került a trónra Suiko Császárnő. Az ő uralkodásának az idején kapott régensi pozíciót az a Shōtoku Herceg, aki Japán első írott alkotmányát szövegezte meg, és akiről egy korábbi cikkünkben már említést tettünk.

A legutolsó Császárnő Japánban Mária Terézia kortársa volt, II. Sakuramachi, vagy más néven Go-Sakuramachi, aki az öccse, Momozono lemondását követően került a trónra 22 évesen, az unokaöccse, Hidehito, a későbbi Go-Momozono Császár trónra kerüléséig.

A nemi egyenjogúsági tendenciák miatt a női trónöröklés kérdése egy máig lezáratlan vitát kavart a társadalomban. A viták középpontja a Császár és a Császárné eltérő feladat-, és kötelességköre, és az utódlási rend köré csoportosulnak első sorban. Hagyományosan más a Császár és Császárné feladata, amit már korábban is bemutattunk. Felmerül a kérdés, hogy ha a Császár nő, akkor ő intézi azokat a feladatokat, amelyeket eddig a férfi Császár intézett? Ez esetben azonban azokat a feladatokat, amelyeket eddig a Császárné látott el, ki fogja ellátni? És mi legyen a szerepe a Császárnő Férjének? (A „Császárnő Férje” is egy új intézménynek számítana, ha bevezetnék ezt az új rendszert.) Mindemellett, ha legitimálnák a Császárnő intézményét is, azzal lehetővé tennék a női öröklési rendet, ami eddig nem volt lehetséges, mivel egy hercegnő az esetleges házasságával kiírta magát a Császári Családból is. Ha azonban a Császárnő intézményének a legitimálásával legitimálnák a női öröklést is, azzal ennek a szokásrendnek vetnének véget, ami megnövelné az állami költségvetés kiadásait is.

További vitapont a shintō rituálék kérdése, mert számos olyan esemény van, amelyben a nők nem vehetnek részt, emiatt is kérdéses a Császárnő intézménye. Példa erre a sumō küzdősport, amelynek küzdőterére a mai napig nem tehetik be a lábukat nők.

Ugyan nem egy császárnőről, hanem egy császárnéról beszélünk, azonban a császárnői intézményt érintő viták egyik szimbolikus alakjává, tulajdonképpeni szimbólumává Masako, Naruhito Császár felesége vált. Kayama Rika Professzor megfogalmazásában „Masako jelképpé vált”.[1] A jelenlegi Masako Császárné korábban egy Oxfordon és Harvardon végzett, tehetséges diplomata volt a Külügyminisztériumban, és abban az évben, amikor a Külügyminisztériumba felvételizett, a Külügyminisztérium vizsgáján a nyolcszáz jelentkező közül csak három nőnek sikerült felvételt nyernie, és Masako volt az egyik közülük. Naruhito-tól az első kettő lánykérést elutasította, a harmadikat elfogadta, azonban az addig tehetséges és sikeres diplomatát lelki nyomás alá helyezte az Udvar, hogy fiú örököst szüljön, aminek a végeredménye az lett, hogy hosszabb időre elvonult a protokolláris feladataitól, és közbeszéd témája lett – az akkor még – hercegnő mentális és idegrendszeri állapota is.

Érdekes és szimbolikusan jelentős az is, hogy a trónöröklési szertartáson a leköszönő és a jövőbeli Császárnén kívül a család egyetlen női tagja sem vehet részt, kivételt képez persze, ha Császárnőről van szó. Az is jelentős, hogy a modern kori Japán történetében először vett részt „külsős nő” Naruhito Császár trónutódlási ceremóniáján, Katayama Satsuki, az akkori Abe-kormány egyetlen női minisztere.

Naruhito Császár és Masako Császárné, Kanshiro Sonoda. Yomiuri. (Bártfai Gergely: Császárváltás egy szívszorító dráma árnyékában. Népszava, 2019. 04. 29.)

 

A japán időszámítás

Japánban 1872. nov. 9-én vezették be a Gergely-naptárat egy Császári Rendelet keretében. A Rendelet alapján 1872. dec. 2-át követően vette kezdetét az új év, azaz másnap 1973. jan. 1-je következett. Mindezt megelőzően Japánban holdnaptárt alkalmaztak.

Japánban ma ugyan a Gergely-naptárat használják, az időszámítás hagyományosan azonban mindig a Krizantém Trón betöltéséhez kötődött, és a koronázáskor egy új időszámítás vette és veszi kezdetét. Az, hogy a Gergely-naptárhoz kötötték az időszámítást, egy újabb időszámítási módszer bevezetését jelentette a korábbi holdnaptár-használat helyett.

A modern-kori és a poszt-modern Japán császárai és uralkodásuk nevei
Császár Uralkodás évszámai Uralkodói név / Uralkodási Időszak elnevezése (időszámítás)
Mutsuhito 1967-1912 Meiji (Császár)
Yoshihito 1912-1926 Taishō (Császár)
Hirohito 1926-1989 Shōwa (Császár)
Akihito 1989-2019 Heisei (Időszak)
Naruhito 2019-… Reiwa (Időszak)

 

 

Felhasznált Irodalom:

Emese Schwarcz: The Oldest Imerial Family in the World. In.: Antall József Knowledge Centre: In Focus: Japan – The Legacy of the Heisei Era (2019. 3rd Issue)
Umemura Yuko: A japán császári család szerepe és annak változásai a mai Japánban. In.: Salát Gergely, Szilágyi Zsolt (szerk.): Kulturális hagyomány a modern Kelet-ázsiai államban. L’Harmattan Kiadó, 2016, Budapest.
Seres Attila: A Krizantém trón meséi. A japán uralkodóház az egyik legkülönlegesebb, s egyben a legősibb dinasztia Ázsiában. In.: La Femme, 2013 január. – http://www.lafemme.hu/emberek/228_krizantem_tron_mesei
Conrad Totman: Japán Története. Osiris Kiadó, 2006, Budapest
Bártfai Gergely: Császárváltás egy szívszorító dráma árnyékában. Népszava, 2019. 04. 29. 19:10. – https://nepszava.hu/3034187_csaszarvaltas-egy-szivszorito-drama-arnyekaban
Múlt Kor Történelmi Magazin: Nyolc hercegnő, aki Japán krizantém trónjára ülhetett a történelem során. 2017. május 22. 16:47. – https://mult-kor.hu/nyolc-hercegno-aki-japan-krizantem-tronjara-ulhetett-a-trtenelem-soran-20170522?pIdx=1

A Császári Háztartási Ügynökség, más néven a Császári Udvari Hivatal, vagyis a Kunaichō honlapja: https://www.kunaicho.go.jp/eindex.html

 

[1] Bártfai Gergely: Császárváltás egy szívszorító dráma árnyékában. Népszava, 2019. 04. 29. 19:10. – https://nepszava.hu/3034187_csaszarvaltas-egy-szivszorito-drama-arnyekaban

Adatvédelmi irányelvek Köszönjük WordPress!