Tudástér Archives - Oldal 5 a 5-ből

2020.03.07.2020.07.16.

Japán legendás lényei – Bakeneko, Nekomata

Kazu Tabi, 2020. 03. 07.

A japán népi hiedelmek egyike azt tartja, hogy bizonyos macskák természetfeletti erőkkel rendelkeznek. A két legismertebb közülük a bakeneko és a nekomata. Mindkettő a házi macskából alakul ki és mindkettő a magasabb szintű démonok családjába tartozik, a jókai-ok közé.

Bakeneko, 化け猫

Akkor kell gyanút fogni a gazdának, ha közönségesnek tartott cicusa lassan eléri a 13. életévét és mégsem akar öregedni. Másik gyanúra okot adó dolog, ha a macska egyre kövérebb lesz, és a súlya eléri, majd meghaladja a 4 kg-ot. Illetve ha mindezek mellett rajtakapják, hogy két lábon állva lámpaolajat iszik, akkor semmi kétség.
Másik lehetőség, amikor biztosan átalakul a macska, ha éppen meggyilkolt gazdája véréből iszik. Ezután a megtermett kutyaméretűre növő cicaszörny étrendje megváltozik. Előnyben részesíti az emberhúst. Az elbeszélések szerint a bakeneko sötét hatalommal rendelkezik, és elsősorban a halottidézés területén aktív. Képesek a halottakat „életre kelteni” és a szolgálatukba állítani, némelyek hitodamákat (tűzgömböket, amelyek valójában látható emberi lelkek) idéznek meg, és ha átugranak egy ember felett éppen a halála pillanatában, akkor képesek annak az alakját felvenni.

Egy ismert történetben egy Taszaku Genbei nevű férfi anyja egyik napról a másikra furcsán megváltozott. Addigi szokásával ellentétben minden nap bezárkózott a szobájába, barátaival minden kapcsolatot megszakított és a családját is kerülte, étkezni pedig csak egyedül étkezett egy zárt helyiségben. Körülbelül ebben az időben tűnt el az asszony szeretett macskája. Egy este, mikor megint egyedül evett a szobájában, a fia az ajtóhoz lopódzott és belesett egy keskeny résen. Rémülettel látta, hogy egy megtermett macskaszerű lény gubbaszt a padlón anyja ruhájában és állati maradványokat rágcsál. A fiatalember előrántotta a kardját, majd feltépte az ajtót és lefejezte a szörnyet, az pedig lassan visszaváltozott az eltűnt macskává, a padló alatt pedig megtalálták az idős asszony maradványait.

Sasakibara család szellemmacskája, Buson ‘Kabmura Yokai Emaki’, 18. szd.

Egy másik elbeszélés egy hűséges macskáról szól, amely egy oszakai kereskedő féltve őrzött szépséges leányának volt a kedvence. Olyannyira szerette, hogy folyton vele volt, még éjszaka is ott aludhatott a szobájában. Eleinte nem zavarta a kereskedőt, ám idővel furcsa gondolatok kaptak szárnyra a fejében. Mi van, ha ez nem is egy közönséges macska, hanem egy gonosz szellem macska alakjában, és azért férkőzött be a családba, hogy elrabolhassa a szépséges leányt. Elhatározta, hogy megöli az állatot, ám éjszaka, álmában megjelent a macska és szomorúan közölte vele, hogy igaztalanul vélekedik róla. Nagy igazságtalanságot követne el, ha megölné és talán még nagyobb szerencsétlenséget zúdítana a lányára. Elmondta, hogy a kamrában egy szokatlanul nagy patkány rejtőzik. Nem közönséges rágcsáló, hanem egy gonosz démon. Miatta őrizte minden pillanatban a lányt, ám ahhoz nem elég erős, hogy egymaga legyőzze a patkányt, ezért azt tanácsolta a kereskedőnek, hogy menjen el egy barátjához és kérje kölcsön annak Butcsi nevű macskáját, majd hagyja őket éjszakára a kamrában. A férfi úgy is tett. Másnap reggel, mikor kinyitotta az ajtót, a három állat ott feküdt egymásba akaszkodva, karmokkal, fogakkal és alig pihegtek a kimerültségtől. A kereskedő döbbenten látta, hogy a patkány nagyobb a macskáknál. Felkapott egy hosszú kést és elvágta a kapálódzó szörnyeteg torkát. A két hős macska súlyos sérüléseket szerzett a kétségbeesett harcban, és minden odaadó ápolás ellenére kimúltak. Tiszteletre méltó temetést kaptak bátorságukért és hűségükért hálából.

A közismert és szerencsét hozó figura, a maneki-neko eredetije szintén bakeneko volt, de a ritka, jóindulatú fajtából való… ha pedig valóban csak mosakodott, mint az egyik meseváltozatban olvasható, akkor később lett belőle jókai.

Nekomata, 猫又

A nekomatát a bakeneko rokonaként tartják számon. Mind a buddhizmusban, mind a sintóban fellelhető. Ugyanúgy természetfeletti ereje van, képes alakot változtatni és szereti az emberhúst. A két jókai közti különbség sokáig összemosódott, ezért a fennmaradt írásművekben néha nehéz volt eldönteni, hogy melyikükről is van szó, de idővel segített a nekomatákra jellemző kettévált farok. A feltételezések itt is megoszlanak abban, hogy a nekomata egy különösen erős bakenekóból alakul-e ki, vagy szintén egy nagyra növő házi macskából, de a helyzeten nem változtat. A nekomaták kivétel nélkül kegyetlenek és rosszindulatúak.

Japán és Kína bizonyos hegyeiben élnek, ugyanakkor a japán néphit különbséget tesz a vad, hegyi nekomata és a házi macskából kialakult, emberek között élő változata között. Ez utóbbinál megfigyelhető, hogy az idő múlásával az állat mérete extrém módon növekszik, meghaladva a közönséges házi macska nagyságát.
A nekomaták szintén sötét mágiával gyakorolnak hatalmat. Ők is képesek halottakat kontrollálni és hitodamákat idézni, emellett több emberi nyelven beszélhetnek, gyakran járnak két lábon, ha senki sem figyeli őket, valamint előszeretettel veszik fel idősebb asszonyok alakját. Sokszor táplálkoznak gazdáik vérével, miközben megigézik őket.
Kínai eredetű, hogy a nekomaták farka kígyóvá válhat, japán változatában a farkukat fáklyaként használják arra, hogy felgyújtsanak házakat. Ennek következtében a 11. században divatba jött, hogy levágták a macskák farkát. A csonkítást 1602-ben, császári rendelet tiltotta meg.

Érdekes jelenség, hogy az idő múltával a nekomata mérete növekszik a leírásokban.
1685-ben ad hírt a Sincsomonsū (17. századi japán szövegek gyűjteménye) egy nekomatáról, amit Kii provincia (mai Kisú) hegyeiben sikerült csapdába csalni. A leírás szerint a szörny akkora volt, mint egy vaddisznó.
A Wakun no siori (kézirat, 18. szd.) 1775-ben a hegyekből hallatszó nekomata ordításáról tudósít, s amely ordításból arra következtettek, hogy a démon akkora lehet, mint egy oroszlán.
A Gūisō (寓意草) 1809-ben egy 2,8 m magas nekomatáról ír, ami egy megölt kutyát vitt a szájában.
A legkorábbi ismert irodalmi mű, amiben a „nekomata” elnevezés megjelenik, az 1334-1339-ből származó zuihicu műfajú (japán esszé) Curezuregusza (Ráérő időben) című gyűjtemény, Josida Kenkó buddhista szerzetes tollából.

Az egyik történet egy jámbor és buzgó papról, Amedabucuról szól, aki a Gjógan templom közelében élt, és amellett, hogy pap, író is volt. A szomszédjai egyszer azt mesélték, hogy a közeli hegyekben él egy nekomata nevű szörny, ami embereket eszik, aztán hozzátették: „Bár mi nem hegyek között élünk, mégis gyakran hallani nekomatává változó macskákról, amik embereket ragadnak el”. Amedabucu megjegyezte, hogy ezután óvatosnak kell lennie, ha egyedül van úton. Egy este éppen egy felolvasásról jött hazafelé, mikor a háza közelében a pataknál egy furcsa, leírhatatlan külsejű lényt pillantott meg a sötétben. Annyira megijedt, hogy megbotlott és beleesett a patakba. Segélykiáltására megjelentek a falusiak, és kihúzták a vízből. A fáklyafényben felismerte, hogy az általa látott ijesztő lény, csupán a kutyája volt, aki kijött elé, hogy üdvözölje. Bár értékes ecsetjei és írása a vízbe veszett, mégis örömmel sietett haza és az sem zavarta, hogy a falusiak kinevették.

1685-ből fennmaradt egy ún. kavaraban, azaz egy hirdetmény, ami egy óneko-ról, avagy óriásmacskáról ad hírt, ami Azabuban (Tokió része) garázdálkodott. Kutyákat, embereket és néha rókákat sebesített, vagy ölt meg, míg végül sikerült nehezen elfogni. 3 láb magas macska volt, kb. 91 cm, kettéágazó farokkal.

A Jamato Kaiiki-ben (大和怪異記 „Japán titokzatos történetei”), 1709 körül egy ismeretlen szerző arról ír, hogy „egy szamuráj házában újra és újra megmagyarázhatatlan hitodama-jelenések tűntek fel. A kísérteties tűzgolyók közvetlenül a padló felett lebegtek mind a házban és a ház körül. Hiába próbálták őket elkapni, nem sikerült. Egyik este a lakónegyedben egy egész rajnyi hitodamát figyeltek meg, amik egy fa csúcsán lebegtek, eközben a szamuráj szolgálóit poltergeist (dobálózó szellem) rémisztgette, maguktól pörgő párnákkal. Az egyiküknél ide-oda repkedtek, mielőtt a szolgáló nyomtalanul eltűnt volna. A szamuráj papokat, ördögűzőket hívott, hogy találják meg a jelenségek forrását, de hiába, az imák és megkötő varázslatok hatástalanok maradtak. Aztán egy este a szamuráj egy két lábon járó, vén macskát látott meg, amely a tetőn sétált, fején egy kendővel, amin az eltűnt szolgáló neve látszott. Miután a ház ura nyíllal lelőtte a lényt, akkor fedezték fel, hogy a farka kettéágazik. A démonmacska pusztulásával a nyugtalanító jelenségek megszűntek.”

Érdekességként megemlíteném még a Kasha (火車) nevű jókait, amit még óneko –nak is neveznek. A barátságos maneki-neko ellentéte. Mivel hasonlít a bakenekora és a nekomatára, ezért gyakran keverik velük is. Szerencsétlenül járt emberek holttestét lopják el, mielőtt elhamvasztanák őket. Tüzes óriásmacskának is nevezik, mert állítólag tüzes szekéren viszi az elátkozott lelkeket a Pokolba.

Nem démon és nem is jókai a Nekogami (猫神), hanem sintó eredetű szellemi lény, amit később az Edo-korban kamivá emeltek hálából azért, hogy megvédték az élelmiszerraktárakat, valamint a selyemhernyó-állományt az egerektől és patkányoktól. Napjainkban ezeket a macskaistenségeket nagy tisztelet övezi és ők védelmezik a házi macskákat. Az ő jóindulatukat kell megnyerni, hogy egy macska sokáig éljen, vagy meggyógyuljon. Mijagi prefektúrában tíz sintó szentély van, amelyeket valamelyik macskaistenségnek szenteltek.

Nekojinja, Macskaszentély, Tashirojima, Miyagi prefektúra

A bakeneko kedvelt alakja a mai horrorfilmeknek, melyek főszereplője többnyire a modern ízlésnek tetsző bosszúvágyó, fiatal és csábítóan szép nő képében megjelenő macskanő, aki valódi alakját akkor veszi fel, mikor férfiáldozata megjelenik a színen (pl. Kuroneko, Az Otama-tó szellem macskája).

The Ghost Cat of Otama Pond (Kaibyô Otama-ga-ike, 1960)

A tanukihoz hasonlóan a nekomata és a bakeneko is kedvelt alakjai a kabuki és a bunraku színháznak. Ott hagyományosan női alakban szerepelnek, és a spirituális kapcsolatot képviselik a nőiesség, alakváltás és halál között.
Miként lettek a hízelgő bundásokból kegyetlen szörnyek, arra sokféle elmélet van. A macskák személyisége mindig is elbűvölte, vagy irritálta az embereket. Az egyetlen „házi”állat, ami nem függ az embertől és az egyetlen, amely megtartotta a szabadságát, vad személyiségét.

Csupán érdekességként, felsorolásszerűen megemlítenék néhány érdekes hasonlóságot más kultúrákból:

Egyiptom; Bastet, a Macskaistennő és Sachmet.
Skandinávia; Freya istennő, akit sokszor macskaként, vagy macskával ábrázolnak, a kocsiját pedig két macska húzza.
Malajzia; egy bajang nevű vámpírmacska, ami halvaszületettekből fejlődik ki…
Bengál dravidák; egy chordeva nevű mágikus lény, ami fekete macska alakjában jelenik meg, s a gyengék és betegek életenergiáját szívja ki.
Görögország; Ailuranthrop, vagy macskaember, ami alakváltó és varázserejű. (19.sz)
Románia; régi elbeszélések szerint a macska egy Kata nevű nőből lett.
Magyarország; még sosem hallottam ezt a történetet, de állítólag régi mondák szerint Évát az Úr egy macska farkából teremtette. Mikor kivette Ádám bordáját, a macska ellopta a csontot és szökni próbált vele, de az Úr utánakapott és a farka leszakadt. Így történt az eset…
Van még egy magyar vonatkozású hiedelem, miszerint a 7 – 12 év közötti macskák boszorkánnyá változhatnak, hacsak nem karcolnak a hátukba egy keresztet.

Csizmás kandúr meséje is jó példa, a két lábon járó, beszélő macska bizony tipikus bakeneko.
A fekete macska szerencsétlenséggel való állítólagos kapcsolata jellemző hiedelem Európában, ami talán összefügg azzal, hogy a boszorkányokat csak fekete macskával írják le. Itt említem a Constantine c. filmből azt a a részletet, ahol a főszerepló démonvadász (Keanu Reeves) egy fekete macska segítségével jut át a Pokolba.
Minden földrésznek vannak macskalegendái és legendás macskái, legyenek házi macska, oroszlán, leopárd, vagy jaguár formájú. Oldalakon keresztül lehetne róluk írni… Ami viszont figyelemreméltó, hogy távoli kontinenseken egymáshoz mennyire hasonló legendák élnek, ám ez már egy új történet…

Felhasznált irodalom:

http://www.welt-der-katzen.de/hexen/mythen/mythen.html
https://de.wikipedia.org/wiki/Nekomata
https://de.wikipedia.org/wiki/Bakeneko
http://yokai.com/bakeneko/
https://origamijapan.net/origami/2018/10/11/neko-kaii/
https://kknews.cc/zh-my/history/3ek9y8g.html

Képek:

Bakeneko, Kuniyoshi Utagawa, 1835
Sasakibara család szellemmacskája, Buson ‘Kabmura Yokai Emaki’, 18. szd.
Maneki-neko
Nekomata, Kazuaki Horitomo Kitamura
Óneko, az Edo-korból
Nekojinja, Macskaszentély, Tashirojima, Miyagi prefektúra
The Ghost Cat of Otama Pond (Kaibyô Otama-ga-ike, 1960)

2020.02.27.2020.07.16.

Japán legendás kardjai – Kogitsune-maru

Kazu Tabi, 2020. 02. 27.

Sanjõ Munechika [Szandzsó Munecsika], korának egyik leghíresebb kardkovácsa volt. Az ő keze munkája volt többek között az Ima no Tsurugi, az Iwatooshi és nem utolsósorban a Mikazuki Munechika, ám talán a legtöbb rejtély által övezett kardjának a története egy Nõ színdarabban, a Kokajiban [Kokadzsi], maradt fenn, ami így szól:

A 66. uralkodó, Ichijō [Icsidzsó] császár egy álmot látott, amelyben a nevezetes kardkovács, Sanjô Munechika, egy kardot készít neki. Elküldte hát hozzá a szolgáját, Tachibana no Michinarit a megbízással. Miután megtalálta, közölte vele, hogy a császár személyesen választotta ki őt, hogy egy különleges kardot készítsen neki. Munechika nagy gondban volt, mivel éppen nem volt megfelelő segédje, akivel vállalkozhatott volna erre a megtisztelő, ugyanakkor kényes feladatra, ám a küldöttet ez nem érdekelte.
– Ha nincs, akkor keress! – közölte és távozott.
Munechika nem szállhatott szembe a császár akaratával, ezért kétségbeesésében elment a Fushimi Inari szentélybe, hogy isteni segítségért imádkozzon Inari Ōkamihoz, aki többek között a kovácsok védelmezője is.

A nap már lenyugvóban volt, mikor elérkezett az ezer toriik útjához, ami a szentélyhez vezet. A cinóber kapuk alagútját vérszínűre festették a hanyatló napsugarak, s ekkor a vörös fényben egy fiút látott feltűnni.

– Te vagy Sanjô Kokaji Munechika? – kérdezte a férfit.
– Ki vagy és honnan tudod a nevem?
– Nem fontos – válaszolt a fiú. – Tudom, hogy aggódsz, mert a császár egy kardot kért tőled és neked nincs megfelelő segéded. Nos, nyugodj meg, miután elvégezted a szükséges megtisztulási szertartásokat, ott leszek és segítek neked – azzal eltűnt a lebukó sugarakkal.

Másnap Munechika elvégezte a rituális mosakodást, fehérbe öltözött, mint a szertartást végző sintó pap, majd nekiláttak a szent kötelekkel megtisztítani az eszközöket. Mialatt a kovács imádkozott, felbukkant egy fehér róka, és Munechika rádöbbent, hogy maga Inari istenség küldött neki segítséget.

Munechika és a kitsune, Ogata Gekko, 1873.

A róka átváltozott a fiúvá, és nekiálltak a munkának. Isteni segédje egyetlen szó nélkül is tudta, miként dolgozzon legjobban a mester keze alá, milyen erővel üssön a kalapáccsal, és mikor a penge elkészült, Munechika tudta, hogy remekművet alkottak. Az előlapjára a Kokaji Munechika nevet véste, vagyis, hogy ő kovácsolta, a hátlapjára pedig azt, hogy Kogitsune, ami a fiút jelentette, azaz a kitsunét, a rókát, Inari istenség küldöttét, aki segített neki. Alig fejezte be a vésést, segédje eltűnt, ő pedig másnap büszkén adta át a császári követnek a Kogitsune-marunak elnevezett tachit [tacsi].[1]

Sajnálatos módon semmilyen történeti feljegyzés nem maradt fenn erről a legendáról a színdarabon kívül, viszont az tény, hogy a kard készítését az Eien-korszakra[2] datálják, ami 987-988-ig tartott és beleesett Ichijō császár uralkodási idejébe (986-1011). A legkorábbi írásos emlék, ami említi a Kogitsu-marut, a késő Heian-korból való (1100-as évek), és a tachit a nemes Kujō [Kudzsó] család kincseként nevezi.

Van egy legenda, miszerint 909-ben Kyoto még mindig szenvedett Sugawara no Michizane [Szugavara no Micsizane] átkától. Néha heves viharok zúdultak a városra áradásokat okozva, de a legfélelmetesebbek és legveszélyesebbek a váratlanul lecsapó villámok voltak. Ebben az évben egy fehér róka bukkant fel a semmiből, és egy kardot adott át a Kujō klánnak, akik nagyra becsült kincsként őrizték a csodás tachit, melynek neve Kogitsune-maru volt, és bűvös ereje képes volt elűzni a vihart.

Az elkövetkező néhány évszázadban elég zavaros kijelentések voltak a kard birtokosairól, és az sem világos, hogy öröklés útján került-e a Fujiwarák birtokába, illetve utána miként kerül újra vissza a Kujō családba. Mindenesetre a családi krónikában van egy érdekes feljegyzés. 1370-ben történt, hogy a klán egyik tagja, Kujō Tsunenori [Kudzsó Cunenori], az akkori kormányzó, egyik sétája közben hirtelen vihar támadt és az égen villámok kezdtek cikázni.

Tsunemori előrántotta a Kogitsune-marut a hüvelyéből és az ég felé vágott vele, majd hadonászni kezdett, hogy elűzze a fellegeket. Ekkor egy villám lecsapott, egyenesen a kardba. Hogy igaz-e, ma már lehetetlen eldönteni, mindenesetre a régens életben maradt, viszont elképzelhető, hogy a kard nem élte túl a kalandot és megsemmisült.

Ezután az eset után sokáig nem hallani erről a nagyszerű pengéről, ám mikor Tokugawa Yoshimune [Tokugava Josimune] shōgun lesz (1716 – 1745), egy kard bukkan fel a Kasuga-szentélyben, amiről azt hiszik, hogy a Kogitsune-maru, ám nagy valószínűséggel egy Kage-kard, azaz Árnyékkard. A régi időkben gyakran előfordult, hogy a kovácsmester bizonyos megbízások esetében nem egy, hanem kettő kardot kovácsolt, esetleg többet is. Ennek az ún. árnyékkardnak a kovácsolását kageuchi-nak nevezték. A legtökéletesebbet kapta a megrendelő, ezt látta el aztán a mester a kézjegyével, a másikat soha nem írta alá.

Kuze Shigeyuki [Kuze Sigejuki], aki hivatalnok volt a Tokugawa shogunátus idejében, vizsgálatot indított a karddal kapcsolatosan. A vizsgálatból az derült ki, hogy 2 shaku és 2 bu hosszú (kb. 61,2 cm), és két véset van benne, az egyik Munechika neve, a másik furcsa módon „Kogitsune-maru kage”, ami miatt erősen megkérdőjelezhető, hogy a Kogitsune-maru lenne, ugyanakkor szokatlan a „kage” jelölés ellenére az aláírás. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy több szentélynek is a birtokában van az állítólagos Kogitsune-maru, de ezeknek a mérete kizárja a hitelességet. Van még az öreg Isonokami-szentélyben [Iszonokami], Narában is egy tachi, amit lezárva tartanak egy szekrényben, de sajnálatos módon nem engedélyezik a kard vizsgálatát, így a hír ellenőrizhetetlen.

Gyakorlatilag semmilyen adat nincs, hogy a kard létezik-e még és hol őrzik, de talán éppen ettől maradt meg a titokzatosság, ami születését övezi.

[1] A katana mellett egy kicsit más stílusú, de hasonlóan fontos kard volt. A katanával ellentétben a tachi vágó éle lefelé van.

[2] A „nengo” egy japán időszámítási rendszer, a korszakok nevei szerint, a korszak kezdete óta eltelt évek számát jelenti. Az egyik ilyen korszak az Eien, 987-988.

Felhasznált irodalom:

Kokaji (The Swordsmith): http://www.the-noh.com/en/plays/data/program_037.html
Kogitsunemaru
Inari Ókami

Képek:

Fushimi Inari szentély
Munechika és a kitsune
Tachi
Kujó család címere
Isonokami szentély

2020.02.27.2020.07.16.

Észak ösvényein II. – Nikkó

Varga Lilla, 2020. 02. 27.

Nikkó, japánul 日光市, annyit tesz, a fény városa.

Három hatalmas hegy zárja közre, mely hegycsúcsokat mind a sintó, mind a buddhizmus szent helynek tart. A három hegyet jelképezi a Rinnódzsi főtemplomának, a Szanbucudonak három, óriás, aranyozott fa Buddha szobra.

Úgy tartják, a Három Buddha Termének szobrai a hegyek kamijainak (isteneinek) manifesztációi. A város történetének jelentős alakja volt Sódó buddhista szerzetes, aki megalapította a Rinnódzsi templomot, és a hegyek isteneinek ajánlotta a Futaraszan szentélyt (i.u. 782). Futaraszan a Nantai hegy (2484 m) egyik alternatív elnevezése is, mivel ő a legszembetűnőbb a három hegy közül. (A másik két hegy a Njoho és a Taro.)

A Futaraszan, a Rinnódzsi és a később (17. szd.) melléjük épült Tósógú szentély 1999 óta az UNESCO Világörökség részét képezik.

A Nikkó Nemzeti Park számos hegyet, völgyet, tavat, vízesést tartogat a látogatóknak. Itt lehet megcsodálni például Japán három legmagasabb vízeséseinek egyikét, a Kegon vízesést (97 m), vagy az 1269 méteren fekvő Csúzendzsi tavat, és többek közt a Kinugava Kavadzsi meleg vizű forrást is.

A legenda szerint mikor Sódó szerzetes a Nantai csúcs felé vezető útján nem tudott átkelni a gyors folyású Daija folyón, letérdelt imádkozni és segítségért folyamodott az istenekhez. Kérését meghallgatták, és két kígyót küldtek az égből, akik összefonódva hidat alkottak, így a szerzetes át tudott kelni a folyón. Ez a híd a Sinkjó, az Istenek Hídja, ami a Futaraszan szentély bejáratához vezet.

Ide látogatott hát el utazása harmincadik napján Basó, a hegyek, völgyek és folyamok szent földjére.
„… ma ennek a szent hegynek a ragyogása bevilágítja az egész eget, áldása betölti a világmindenséget, minden népnek békességes életet biztosít, s bölcs nyugalmat áraszt szerteszét.” Írja útinaplójában, megindultan a természet lehengerlő szépségétől.

Szorával, a társával felmásztak az Urami vízeséshez, a kristálytiszta vízzuhatag mellett az alábbi haikut írta, aminek sorait az egyik Basó emlékmű is őrzi Nikkóban.

„egyedül ülök
vízesés tövében –
böjt nyár idején”

Margóra:

Nikko –日光市
日光 – にっこう [nikkõ] – napfény
市 – し[shi] – város
Futarasan – 二荒山
Rinno-ji – 輪王寺

Az idézett haiku:
しばらくは滝にこもるや夏の初

Felhasznált irodalom:
Macuó Basó, Észak ösvényein, Egy 17. századi japán költő verses útinaplója, szerk. és ford.: Vihar Judit, Vince kiadó, Budapest, 2011.
日光:
http://nikko-travel.jp/fanti/attract/sightseeing.html#attract_sightseeing_23
https://www.japan-guide.com/e/e3800.html
https://www.wonderful-japan.com/en/nikko/
http://nikko-travel.jp/assets/files/english/nikko_historical_walking_map.pdf

Képek:
Nikkó
Három Buddha Terme
Futarasan szentély
Rinno-ji
Shinkyó, az Istenek hídja
Nantai csúcs és Csúzendzsi tó
Bashó emlékmű

2020.02.24.2020.12.26.

Császárok virága, a krizantém (kiku, 菊)

Gál Tamás, 2020. 02. 24.

Az utóbbi évek új krizantémnemesítései lassacskán az alkalmi csokrokban is megjelennek, de legtöbb hazánkfia talán nem is gondolná, hogy az általánosan temetővirágnak tekintett krizantémok, milyen nagy kulturális jelentőséggel bírnak Japánban. Mint oly sok japán dolog esetében, itt is legalább részben kínai eredetet feltételez a tudomány.
Hogyan is került a kertekbe, vázákba, majd címerre Japánban a krizantém?

A mai vágott és cserepes virágként ismert krizantémot a kertészeti nevezéktan Chrysanthemum x indicum, illetve Dendranthema hortorum néven is nevezi. Rokonai a napraforgó, a kamilla és a margaréta. E növény valójában kultúrfaj, ami azt jelenti, hogy több faj is részt vett a kialakításában, ezek közül a két jelentősebb a Chrysanthemum indicum vad alakja, ami Közép-Kínában (és egyes szerzők, pl. Incze Ferenc szerint Japánban is) honos réti virág, és mely apró, sárga, margarétaszerű virágait közel egyméteres, gyéren leveles szárain hozza. A másik fontos szülőfaj a Chrysanthemum morifolium, melyet kínai ehető levelű krizantémként is ismernek (de ami nem azonos a shungikuval!).

E faj Kínán kívül Mongóliában és Japánban is honos (ott var. gracile változata található meg).

A Chrysanthemum morifolium var. gracile levelei vastagok, merevek, az egész növény erőteljes növekedésű, sugárvirágai fehérek, rózsaszínűek vagy akár lilák, és a virágfészek keresztmetszeténél gyakorta hosszabbak.

Kínában már több ezer éve bizonyosan termesztik, és i.e. 1500-ban már várost is neveztek el róla. Konfuciusz írásaiban a krizantém (chü) az ősz dicsőséges arany virága. A kínai kultúrában az ősz és a 9. holdhónap jelképe, az erényesség, elkülönülés, szerénység, előkelőség és hosszú élet szimbóluma (sőt, a C. morifolium életelixírek alapanyaga is). Nem csak díszként értékelik a kínaiak a kerti krizantémot, hanem teakeverékek, italok, balzsamok és illatszerek összetevője is.

Japánban valószínűleg a Nara korszakban (710-794) jelentek meg az első kínai nemes fajták, melyek már mutatós virágúak voltak. A japán kertészek igen hamar kiaknázták a krizantém (kiku vagy giku – 菊) könnyű nemesíthetőségét, keresztezték a Japánban honos krizantémokat a kínai fajtákkal, kiaknázták e fajnak mutációkra való hajlamát, s nem sok idő után le is előzték a kínaiakat. A japán nemesítés egyébként a kínaitól eltérő esztétikai elvek miatt aszimmetrikusan nyíló, bozontos, kusza és csüngő virágformákat is létrehozott, a jól ismert pompom, tűszirmú és más megszokott formák mellett, ezen különleges fajták eredeti formájukban a nyugati ízlés számára kissé furcsának hathatnak, bár nemesítési anyagként később az angol kertészek is fölhasználták őket. A „pókvirágú” krizantém egyébként jellegzetesen japán virágtípus, hazánkban is viszonylag kedvelt.

Európába, Japánból kerültek az első kerti krizantémok, vélhetően 1608-ban, ekkor még „felfedezésük” helye után a Matricaria japonica nevet adták neki, majd Linné 1670 körül már Chrysanthemum indicumnak nevezte el. A japán és kínai krizantémok az egész világon elterjedtek mint különleges, ősszel nyíló virágok. Ma nemzetközi szinten a japán fajták nem jelentősek, legföljebb gyűjteményekben szerepelnek, de a nyugati nemesítők évről évre újabb és újabb fajtákat hoznak létre ma is.

A japán krizantémtermesztés jelentőségére és magas színvonalára az utal, hogy a virágok, Japánba érkezésük után alig 200 évvel annyira népszerűek lettek, hogy Uda császár már krizantém fesztivált vezetett be, mely valóságos népünnepély volt, és ahol már a virágnevelők versenyeztek a „legszebb virágok termesztője” címért.

Idővel a krizantém szorosan a császársághoz kapcsolódott, ennek pontos ideje és oka nem tisztázott, de valószínűleg mint az örök élet szimbóluma lett az „isteni származású” japán császári család címere a kikumon, a Krizantém Címer, s lett a császári trón, Krizantém Trónus. A stilizált virágfej némiképp változott az idők során, de nagyjából az eredeti formában maradt.

Inró, japán orvosságos doboz kiku díszítéssel

Az 1318-1339 közt uralkodó Go-Daigo császár érdekes módon 17 szirmú kikumont használt. A jelenleg is használt uralkodói címer 16 „fő” szirmú, 16 másik csak részben látszódó szirommal.

Egy ideig bizonyos formában a krizantém más családok mon-jában (címerében) is megjelenhetett, de a Meiji korszakban már tilos volt a császári családon kívül másnak is a krizantémot címerként használnia.

A japán államnak is, mely formálisan máig a császár fennhatósága áll, a kikumon a címere, és a japán útlevelektől kezdve, igen sok helyen megjelenik.

A krizantém mint virág, ma is kedves a szigetország népének. Csakúgy, mint régen, festmények, fametszetek és textilminták népszerű témája.

A sok száz éves krizantémtermesztői és nemesítő hagyományok ma is elevenen élnek Japánban, sok száz őshonos fajtával büszkélkedhetnek, és bámulatos tökéletességgel nevelt virágaiknak napjainkban is versenyeket rendeznek, sőt, nálunk alig ismert krizantém struktúrákat, fákat, tájakat, épületeket, alakokat képesek krizantémokból nevelni.

Krizantém pagoda, Hirosaki kiku és momiji fesztivál, okt. közepe – nov. eleje

Természetesen a klasszikus virágrendezés művészete, az ikebana is szívesen használja e virágokat. Népszerűek Japánban a kaszkádkrizantémok is, melyeket úgy nevelnek, hogy akár több méter hosszan „csüngjenek”.

Említésre érdemes még a shungiku (Chrysanthemum coronarium), a „tavaszi krizantém”, melyet a japán konyha nagyon kedvel, és hasonlóképp használja, mint nálunk a petrezselyem zöldjét szokás. A shungiku érdekes módon az európai mediterrán térségben őshonos, és a Selyemúton került Kínába, majd Japánba, ahol az évszázadok alatt különböző levélformájú és ízű fajtákat alakítottak ki.
Japánban honos még egy törpe krizantém faj is, a Chrysanthemum weyrichii, melyet sziklakertekben néha hazánkban is ültetnek. E fajnak rózsaszín szirmú, margarétaszerű virágai vannak, s az egész növény csupán 10-20 cm magas.

Bízom benne, hogy aki csak egy kicsit is megismeri a kiku virág történetét és szépségét, nem csak a halottak napjának nálunk jellegzetes virágjaként tekint majd a krizantémra.

Még több japán növény a szerzőtől:
SZETA – Japán növények és Bio praktikák a termelőtől,
https://www.facebook.com/pg/szetajapannoveny/about/?ref=page_internal

Felhasznált irodalom:
Kósa Géza, Kína kerti virágai, Móra kiadó, 1986.
Incze Ferenc, A krizantén, Mezőgazdasági kiadó, 1966.

Képek:
Chrysanthemum x indicum
Chrysanthemum morifolium
Wild chrysanthemum morifol
Wu Changshuo, 1844-1927
Pókvirágú krizantém
Inró, japán orvosságos doboz kiku díszítéssel
Yasukuni szentély, Tokyo
Bélyeg, kiku mintával
Krizantém pagoda, Hirosaki kiku és momiji fesztivál, okt. közepe – nov. eleje

2020.02.20.2020.07.16.

Szansu no Dzsingi – A három szent császári ereklye

Kazu Tabi, 2020. 02. 20.

Japán első istenpárjának, Izanaginak és Izanaminak sokadik gyermekei, Ama Teraszu Opo Mi Kami (továbbiakban Amateraszu) a Mennyei Napistennő, Cuku Jomi no Mikoto a Holdisten, és a Viharisten, Take Paja Szusza no wo no Mikoto (továbbiakban Szuszano), aki rosszindulatú és erőszakos természetű volt. Egyszer, egy versengés közepette úgy érezte, végre legyőzte nővérét, és e felett érzett mámoros jókedvében először tönkretette Amateraszu rizsföldjeinek árkait, majd pedig bemocskolta a termet is, ahol az istennő az első termést elfogyasztotta. Amateraszu megpróbálta szelíden lecsillapítani öccsét, ám az egyre féktelenebbé vált, és mikor nővére bement a szent szövőházba – ahol az istenek ruháit szőtték –, a megvadult Viharisten egy nagy lyukat ütött a tetőn, és azon keresztül egy megnyúzott pónit dobott be a házba. Az égi szövőnő rémülten ugrott fel, de olyan szerencsétlenül, hogy a vetélő belefúródott a testébe és meghalt. A napistennő bemenekült az Égi sziklabarlangba, és amint annak ajtaját magára zárta, a világ sötétbe borult.

Az istenek összegyűltek, hogy megoldást találjanak, ám még az sem segített, hogy isteni kakasokat kukorékoltattak a barlang előtt. Amateraszu nem jött elő. Ezért aztán, megbízták az Égi kovácsot egy fémtükör elkészítésével, egy istennőtől pedig rendkívül hosszú füzért kértek drága, görbe ékkövekből (feltételezhetően jáde). Miután elkészültek a tárgyak, az Égi tüzes hegyről hoztak egy szép fát, aminek az ágaira akasztották a láncot és a tükröt, egyéb áldozati tárgyakkal együtt. A felékesített faágat felállították a barlang kijáratának közelében, a hajnal istennője pedig táncolni kezdett. Révületbe esett, a tánca egyre inkább elfajult, ami a többi istenből nevetést váltott ki. Amateraszu meglepődött, mikor meghallotta a kintről beszűrődő dobolást és hangokat. Kíváncsian kilesett, hogy megtudja a nagy örvendezés okát. Amikor meglátta a tükröt, nem tudta megállni, hogy ne lépjen ki a barlangból. A ravasz istenek csak erre vártak! Egyikük megragadta a kezét, nehogy visszameneküljön, egy másik pedig kifeszített mögötte egy varázserejű szalmakötelet, ami lezárta a barlang felé az utat, a világ pedig újra világossá vált. A Viharisten ezúttal kénytelen volt elviselni a rá kirótt szigorú büntetést, ami többek közt az égből való száműzetést jelentette számára.

Az ékszer és a tükör, a császári jelvények közül kettő, ebben a történetben bukkan fel először az írott japán történelemben, míg a kard, az alábbi legendához fűződik.

Szuszano, száműzetése alatt, egyre távolabb vándorolt a Földön. Mikor egy folyóhoz ért, észrevett néhány evőpálcikát úszni a hullámok tetején, amiből arra következtetett, hogy feljebb emberek élnek. Elindult hát megkeresni őket. Hamarosan rájuk is talált – egy öregemberre, a feleségére és a lányukra. Mindhárman hangosan zokogtak. A Viharisten megtudta, hogy már nyolc éve, minden évben eljön egy nyolcfejű sárkány, és elragadja az öregember egyik lányát. Hamarosan pedig újra megérkezik, hogy az utolsó lányt is elvigye magával és megegye. Szuszanót nem ijesztette meg a bestia szörnyű külseje, hanem felajánlotta, hogy a lányért cserébe végez a sárkánnyal. Az öregek megtisztelve érezték magukat, hogy a napistennő fivére elveszi a lányukat, így örömmel beleegyeztek. Ezután Szuszano egy tervet eszelt ki. Nyolc jókora dézsát készítetett, a ház körül egy hosszú és erős kerítést építetett nyolc nyílással, és nyolcszoros párlatú szakét főzetett, amit az elkészült dézsákba öntött. Hamarosan megjelent a sárkány, és megérezte a szaké illatát. Átdugta mind a nyolc fejét a kerítés nyílásain és mohón szürcsölni kezdte az erős italt, ami gyorsan a fejébe szállt. Teste elnehezedett és hamarosan hangosan hortyogni kezdett. A Viharisten csak erre várt. Vadul vágni kezdte a nyakakat, majd nekiesett a nyolcágú sárkányfaroknak. Mikor a középsőt szabdalta, kardja pengéje hirtelen valamin kicsorbult, és a következő pillanatban meglátta a sárkány testében egy kard hegyét. Felhasította hát a farkat, és egy csodálatos kardot talált benne. Mivel nagyon különösnek találta az esetet, később beszámolt róla a nővérének és bocsánatkérésképp nekiajándékozta a kardot.

Később, mikor Amateraszu leküldi a Földre az unokáját, Ninigit, hogy uralkodjon Japán népe fölött, nekiadja a császári hatalom jelképeit: a tükröt, az ékszert és a kardot.

E három tárgy Japán császári jelvényei, szent kincsei. A bátorság, bölcsesség és jóakarat szimbólumai.
A kardot Kuszanagi no Curugi-nak, az ékszert Jaszakani no Magatama-nak (magatama – meggörbült, „komma” formájú drágakövek elnevezése), Jata no Kagami-nak nevezik.
E három szent tárgy csakis és kizárólag a Tennó, azaz a császár és az általa személyesen felhatalmazott személyek részére megközelíthető. Egyes források szerint az ékszer Kókjo-ban van, a császári palotában Tokióban; a Kuszanagi no Curugi az Acuta szentélyben, Aicsi-ben, míg a tükör, Jata no Kagami az Isze szentélyben, bár vannak, akik úgy vélik, hogy az eredeti elpusztult egy tűzvészben.

Egyetlen tudós, vagy egyéb személy sem láthatta ezeket az ősrégi és misztikus tárgyakat a császáron és az ő meghatalmazottain kívül. A császári udvar soha nem bocsátott ki semmiféle információt ezekről az ereklyékről semmilyen formában. Ezen kevés személyen kívül senki sem tud ezekről a tárgyakról adatot szolgáltatni, valójában azt sem tudni, hogy ezek a tárgyak egyáltalán léteznek-e (még).

Érdekesség, hogy néha előhozzák őket, mint például Akihito császár koronázási ünnepén 1993-ban, illetve legutóbb az új császár, Naruhito első fogadásán, de jól letakarva, vagyis a titok, titok marad…

Felhasznált irodalom:
Kojiki
Die mythologische Entstehungsgeschichte
Miranda Aldersley, The dawn of a new era…

Képek:
Amaterasu a barlang előtt, Utagawa Kuniyoshi, Amaterasu Cave (1857)
A három ereklye
Naruhito első fogadása

2020.02.16.2020.07.16.

Észak ösvényein I. – Murói katlan

Varga Lilla, 2020. 02. 16.

Katsushika Hokusai, Konohana-Sakuya-Hime

Amikor Basó eléri Muro no Jasimát, az útitársa Szora, egy történetet mesél neki a helyi szentélyről. A legenda szerint itt született meg lángok közt Hohodemi isten, Konohana-Szakuja-Hime és Ninigi-no-Mikoto közös gyermeke. Ninigi féltékeny férj volt, nem hitte el várandós feleségének, hogy a gyermek tőle fogant meg.
Ezen az istennő, Szakuja-Hime feldühödött, és egy csupa fal helységet épített, ahová bezárkózott és tűzzel borítva el a szobát, lángok közt szülte meg gyermekét. Így bizonyította, hogy a fiú Ninigitől van.

A legenda szerint ekkor valójában Konohana-Szakuja-Himének három fia születik, Hoderi, Hoszuszeri és Hikohohodemi, Ninigi pedig azért volt féltékeny, mert nem hitte el Szakuja-Himének, hogy a füsttől esett teherbe. A füst azóta is költemények kedvelt témája.

Az istennőt Aszama és Szengen-szama néven is emlegetik, és a Nihonsoki[1] feljegyzései szerint híres rizsföldjének a terméséből készül az édes, mennyei szaké. Tőle ered a napjainkban Sindzso-szainak nevezett fesztivál, melyet azóta is több szentélyben megtartanak, minden év november 23-án. Az ünnepen frissen aratott terményt mutatnak be és békéért, jólétért imádkoznak. Konohana-Szakuja-Hime, a Virágzás istennője, nevével a halandó élet múlékonyságát szimbolizálja. A mai napig pedig a biztonságos szülés és a gyermeknevelés isteneként tisztelik.

Férje Ninigi-no-Mikoto, a napistennő, Amateraszu unokája. Ninigit az istennő a földre küldte, hogy elsőként uralkodjon Japánban. Ő volt az, aki megkapta ekkor Amateraszutól a császári jelvényeket, a szent tükröt, a bölcsesség szimbólumát, a szent kardot, mely a bátorságot jelképezi, és a szent ékszert, ami a jóindulatra kell, emlékeztesse a császárt. A jelvényeket a mai napig tisztelet övezi.

Muro no Jasima azt jelenti; nyolc sziget kamrája.
A tó vize felett gyakran jelenik meg füstölgő pára, erre utalhat a „katlan” elnevezés, amivel gyakran illetik a helyet. A nyolc sziget mindegyikén kis szentély áll, valamint emlékmű őrzi Basó ott jártát is.

Margóra:

Muro no Jasima, 室の八島 [Muro no Yashima]
Konohana-Szakuja-Hime, 此花さくや姫 [Konohana-Sakuyahime] az egyike azon istenségeknek, akit befogadtak a Fuji Asama szentélybe.
Ninigi-no-Mikoto, 邇邇芸命 [Ninigi-no-Mikoto], vele kezdődik az az isteni hármas, akik képviselték az istenek és az első császár, Dzsinmu közti korszakot.

Felhasznált irodalom:

Macuó Basó, Észak ösvényein, Egy 17. századi japán költő verses útinaplója, szerk. és ford.: Vihar Judit, Vince kiadó, Budapest, 2011.
Charles Russell Coulter – Patricia Turner, Encyclopedia of Ancient Deities
11月23日は大嘗祭。一生に何度も経験しない出来事を知る
 室の八島

Képek:

Konohana-Sakuya-Hime
Hohodemi no Mikoto
Shinjosai
Muro no Yashima és Bashó

[1] A Kódzsiki mellett a Nihonsoki (i.u. 720) a másik klasszikus japán krónika, melyben a császárok tetteit és isteni származását jegyezték fel.

2020.02.09.2020.12.26.

Észak ösvényein – Előhang

Varga Lilla, 2020. 02. 09.

Macuo Basó (1644-1694), az Edó kor (1603-1868) ünnepelt költője, hosszú utazásra határozta el magát 1689-ben. Úgy döntött, maga akarja megcsodálni Japán tájait, így barátjával és tanítványával, Szorával, útnak indult Edóból észak felé, és öt hónapos útján 2400 kilométert tett meg gyalogosan, lóháton, vagy épp hajón. Élményeiről verses útinaplóban számol be, melyben a lírai hangú prózai szöveget haikukkal[1] tarkítva, saját érzéseit és gondolatait a meglátogatott helyek atmoszférájával ötvözi.[2]

Észak ösvényein című kötete utazásra hívja hát az olvasót, utazásra, melyben a szavak látomássá válnak, a korabeli japán szentélyek, emberek és tájak, az író személyes hangjának emberi és bölcs vezetésével elevenednek meg.
Basó útinaplója magyarul Vihar Judit fordításában olvasható. A 2011-ben megjelent kötet tartalmazza az eredeti japán szöveget is, és számos fotó bővíti tovább az eredeti ukiyo-e illusztrációkat, tarkítva az elbeszélést, az író személyes tapasztalatait.

Az elkövetkező cikksorozatban mi is követjük Észak ösvényeit, és végigkísérve Basó útjának helyszíneit bemutatjuk, miként festenek azok napjainkban. Szándékunk ezzel nem kevesebb, mint feltüzelni a kedves olvasót, hogy maga is elmerülve Basó költészetében, vágyat érezzen személyesen is utána járni mindannak, ami elvarázsolta a költőt.

Keljünk hát útra most közösen, a vándorköltő szavaival;

„… s a múló világ keresztútján búcsúkönny szökött a szemembe.
Tavasz távozik:
madársírás hallatszik,
halak szemén könny.”

Basó és Szora, Morikava Kjoriku festménye

Margóra:

Észak ösvényein eredeti cím: 奥の細道 [oku no hosomichi][3]

Macuo Basó: 松尾芭蕉 [Matsuo Bashõ]

Az idézett haiku japánul:

行春や鳥啼魚の目は泪 [yukuharu ya tori naku sakana no me wa namida]

Rövid elemzés:

Yukuharu, a tavasz halványulását, elmúlását jelenti. A ya hasítószó funkciója egyrészt kiemelni a vers gondolati központját, másrészt mivel névszóval (a namida, azaz könny főnévvel) végződik a költemény, a kettő együtt „megnyugtatja” a verset – a haiku költészetben ez egy külön költői eszköz. A tavasz múlása az utazó indulásával kerül párhuzamba, mindkettő változást hoz, melyet megsirat a madarak dala, és megkönnyeznek a halak.

Felhasznált irodalom:

Macuo Basó, Észak ösvényein, Egy 17. századi japán költő verses útinaplója, szerk. és ford.: Vihar Judit, Vince kiadó, Budapest, 2011.

Basó útitársának, Kavai Szorának költeményei az alábbi oldalon olvashatók: https://terebess.hu/haiku/koltok/szora.html

A haiku elemzésről bővebben: Vonderviszt Anna, Haiku fordítástechnika Macuo Basó, Josza Buszon és Kobajasi Issza művei alapján, Kísérlet a haiku elemeinek megragadására, 2011, https://terebess.hu/haiku/vonderviszt.pdf

Képek:

Basó és Szora: https://terebess.hu/english/haiku/matsuo-basho3a.jpg

[1] Japán versforma, rövid, tömör, formai és tartalmi megkötések jellemzik, lényege a pillanat megragadása.

[2] Ez a verses prózai forma a haibun.

[3] Hepburn-átírás

2020.02.03.2020.12.26.

Japán ínyencség – „aimaina kotoba”, a homályos nyelvezet

Varga Lilla, 2020. 02. 03.

Az aimai(na) melléknév jelentése; bizonytalan, kétértelmű, homályos. Az aimai, azt a homályos kifejezési módot jelöli, mely a japán beszédmód egyik sajátja.
Mint rengeteg szokás, közvetetten ez is Japán földrajzi és éghajlati jellegzetességeiből adódik. A hegyes-völgyes terep miatt a falvak gyakran egymástól elzárva épültek, és az életben maradáshoz a falu lakói kénytelenek voltak nagymértékben egymásra támaszkodni. A rizstermesztés ugyancsak a csoport precíz összefogását igényelte.
A csoporton belüli harmónia (wa) megőrzésének céljából a közösség tagjai közti hierarchia árnyalt, verbálisan és nonverbálisan is jól körülhatárolható udvariassági norma kialakulását eredményezte. Ennek az udvariassági normának egyik szegmense az a kommunikációs mód, melyben a beszélők óvakodnak a határozott véleménynyilvánítástól. A homályos kifejezésmód kompromisszumkészséget feltételez, valamint a bizonytalanság védi az egyént az „utolsó szó” felelősségétől is.

A homályos beszédmódból adódóan a tényleges információ elsősorban nem verbális jelekben, hanem a nonverbális kommunikációban keresendő. A kérdésre például, „Hogy sikerült a dolgozatod?” az eredménytől függetlenül, mindenképp tartózkodó választ kapunk. Hogy a kérdezett dolgozata jól sikerült-e vagy kevésbé, a hangsúlyból, a mimikából, vagy épp a testbeszédből lesz világos.
Az aimaina kotoba nyelvi formái megjelenhetnek töltelékszavak, illetve félbehagyott, elliptikus (hiányos) mondatok képében. Például a maa-maa kifejezés a fent említett „miként sikerült a dolgozat” kérdésre tipikus válasz lehet, jelentését pedig a beszélő nonverbális jelei árnyalják, tehát pl. a hangsúlyból vagy mimikából következtethetünk arra, hogy a dolgozat sikeres volt-e vagy sem… maga a maa-maa kifejezés bármelyiket fedheti. Másik tipikus példa; visszautasításkor szintén ne számítsunk határozott nemre, sokkal jellemzőbb a félbehagyott mondat. Ha a kérdésre például, hogy „Elmegyünk vacsorázni?” azt a választ kapjuk „Watashi wa chotto.”, akkor az nem azt jelenti, hogy talán kicsit később, hanem hogy az illető nem kíván velünk vacsorázni.

Az aimai használata a japánok szemében erény, alapvető udvariasság, pozitívan értékelt gesztus, mely gyökeresen beépült a japán nyelvhasználók szokásmechanizmusába, azonban gyakran félreértésekhez is vezethet, főleg más kultúrájú emberekkel való kommunikáció során.

Felhasznált irodalom:
Roger J. Davies, Osamu Ikeno – A japán észjárás, Ismerkedés a kortárs japán kultúrával, Pallas Athéné kiadó, Bp., 2019.
Kiss Sándorné Székely Ilona – Japán nyelvtani összefoglaló, Tárogató kiadó, Bp., 2008.