Írta: Varga Lilla, 2021. 02. 01.
Gondolatok a nóról
A Kamakura kor (1185-1333) vége felé az addig elsősorban szórakoztató funkcióval rendelkező szarugaku és dengaku zenés-táncos műfajok lassan kiforrtak, majd miután tartalmuk is irodalmi szintre emelkedett, ún. „nemes művészetekké lettek”. Az így kialakult szarugaku no nó és dengaku no nó összeolvadásával pedig létrejött a ma is ismert nó színház.[1]
A nó főszereplője a site. Attól függően, hogy a site milyen szerepet játszik, beszélhetünk isten, harcos, asszony, őrült és démon típusú nó darabokról. A klasszikus nó előadás során mind az öt típus színpadra került egymás után, egyszer megszakítva egy szórakoztató, könnyed hangvételű ai kjógen (azaz ’köztes’ kjógen) előadással, melyben egy mesélő közérthető módon összefoglalta, mi történt eddig a darabban. Ez alatt a nem valós – de lényegében szünetnek tekinthető idő alatt (nakairi) van ideje átöltözni a sitének a jelenet előtt, melyben előadja utolsó táncát, a szatorit (melynek eredete a kagurához köthető), ami a darab megvilágosodást rejtő katartikus pontja.
A tánc rendkívüli erővel hat a nóban, mivel a színész „a maszk segítségével a testbe szorítja le a gondolatot” (Vihar 1994: 54.), tehát míg az arc adott jelentéstartalommal bír, az érzelmi és gondolati sokféleséget, változást és dinamikát a test fejezi ki. A kettő együtt transzcendens hatást kelt, és a néző aktív figyelmét követeli, aki a tömör és monoton szöveg mellett a site és vaki (mellékszereplő) non-verbális jelrendszerét értelmezve nem csak a cselekménysort vizualizálja, hanem már eleve a cselekmény, érzelem és morál hármasa a maga komplexitásával egyszerre aktivizálja az értelmet. A minimalizmus a nóban azt is jelenti, hogy mindennek jelentése van. A színészek legapróbb mozdulataitól, a maszkon és jelmezeken – azok felvételével, levételével, viselésével kapcsolatos szokásokon át, a színpad kialakításáig, mindenben megtaláljuk a szertartásossággal karöltött szimbolikusságot.
2001 óta a Nógaku 能楽, az ének és tánc alapú nó, valamint a párbeszéden alapuló, humoros kjógen párosa az UNESCO Kulturális Világörökség része.
A Cucsigumo eredete
A „cucsigumo” 土蜘蛛 [tsuchigumo] eredetét ha tekintjük, a Jamato-korig (i.sz. 3-4. szd. – 7. szd.), a japán ókorig kell visszamennünk. Azon lakosok elnevezése volt ugyanis a cucsigumo, akik nem tartoztak a Jamato-udvarhoz. A Kodzsiki és a Nihonsoki leírása szerint (mely két forrás, tartsuk szem előtt, a Jamato-udvar szemszögéből szemléli a helyzetet), a cucsigumók különböztek a Jamato-udvarbeliektől, hosszabb karjuk és lábuk volt, szívesen éltek barlangokban – ezért is hívták őket „földi póknak” –, és kevésbé művelt, barbár bennszülötteknek tartották őket. A cucsigumo törzs egyébként békében élt, mígnem azonban a Jamato-udvar felszámolta őket. A Hizen no kuni Fudoki ír arról a történetről, miszerint Keikó császár hosszú üldöztetés után végül megölte Jaszome hercegnőt, a törzs vezetőjét az Omina hegyekben – ezek az információ-töredékek valószínűleg mind hozzájárultak a Cucsigumo, az alakváltó, és gyönyörű nő képét is felöltő szellem-pók történetének kialakulásához.
A Cucsigumo szósi emaki 土蜘蛛草紙絵巻 [Tsuchigumo sōshi emaki] egy, a 14. században született képtekercs, mely a „földi pók” történetét meséli el. A lenti képen az a jelenet látható, melyben Minamoto no Raikó (Jorimicu 948-1021) és Vatanabe no Cuna (953-1025) legyőzvén a pók-szellemet felvágják azt, és a Cucsigumóból számtalan koponya ömlik ki.
A képtekercsen olvasható történet eredetileg otogibanasi, おとぎ話 [otogibanashi], majd miután illusztrálva lejegyezték otogizósi お伽草子[otogizōshi] volt. Az otogizósi rövid japán prózai művek gyűjteménye (mintegy 400 darab), melyeket elsősorban a Muromacsi korszakban (1392-1573), de a 14. század elejétől a 17. század elejéig bezárólag jegyeztek le. Az eredetileg szájhagyomány útján terjedő szórakoztató történeteket (otogibanasi), illusztrációval együtt vetették papírra. Az otogizósi történetek közt változatos témákat találunk; a nemességhez, a papokhoz és valláshoz, harcosokhoz, a hétköznapokhoz, idegen világokhoz, vagy természetfeletti lényekhez kapcsolódó történeteket meséltek el. A Cucsigumo szósi a harcos és a természetfeletti kategóriához köthető.
A 15. században aztán megszületett a Cucsigumo c. nó darab is, mely forrásainak a Nihonsokit és a Heike monogatariban olvasható Curugi no makit, a „Kard fejezetét” tekintik. A nó darab, az alakváltó gonosz „földi pók” története a későbbiekben számos műre lett hatással.
Cucsigumo szósi képtekercs története:
„Egy napon, két bátor harcos, Minamoto no Raikó és Vatanabe no Cuna egy levegőben lebegő koponyát láttak. Követve a különleges jelenséget egy ősi, lepusztult kúriába jutottak, ahová először Raikó egymaga lépett be. Különös teremtményekkel találta szemben magát; egy 290 éves öregasszonnyal, egy három láb (kb. 1 m) magas, feltűnően nagyfejű nővel, és számos állatnak tetsző teremtménnyel. De ezen nőneműnek tűnő lények közt volt egy igazán gyönyörű asszony, akinek szépsége Raikó-t rögtön elkápráztatta. Az asszony viszont egy fehér, felhő-szerű gömbölyded labdád dobott a férfi felé. Raikó válaszul előrántotta kardját, és megsebezte az asszonyt, mire az köddé vált. Cuna, Raikó segítségére sietett, és meglepetten vették észre az asszony hűlt helyén a padlón csillanó hófehér, hatalmas vértócsát. Követve a vérnyomokat végül Raikó és Cuna eljutottak messze a nyugati hegyekbe, ahol egy hatalmas, 200 láb (kb. 61 m) magas teremtménnyel találkoztak. A szörnynek mintha nem lett volna nyaka, és számos láb meredt elő a testéből. „Szörnyű fájdalom ég a testemben kardod nyomán.” Mondta a teremtmény, majd a nekitámadó két férfi támadásait kivédve, harcba elegyedtek egymással. A harc a teremtmény halálával végződött, akit Raikó egy csapással lefejezett. Amikor felnyitották a teremtmény lágyékát, számtalan kisebb, hat-nyolc éves korú gyermek méretével egyező nagyságú pók ömlött ki a húsból. A lény hasából pedig számos koponya került elő. A harcosok sírt ástak, melyben tisztelettel eltemették a koponyákat, végezetül pedig felgyújtották a lény fészkét.” (Reider 2013: 57-58.)
A Cucsigumo c. nó darab története:
A nó darab kiinduló pontja Raikó ismeretlen eredetű betegsége. Egy Kocsó nevezetű szolgáló, aki valójában maga a Cucsigumo, [2] Raikónak nap-nap után gyógyszert hoz, ami azonban nemhogy segítene, de tovább ront a harcos állapotán, mindeközben pedig a férfit megbabonázza a szolgáló szépsége. Egy éjjel aztán egy érdekes pap tűnik fel Raikó ágya mellett, és selyemszállal igyekszik betekerni Raikó testét, aki viszont híres kardjával, a démonölő Hizamaruval (melyet a szörny halála után Kumokirinek (pók-vágónak) nevez át) megsebzi a papot. Kiderül, hogy Raikó betegségét ez a furcsa lény okozta, akinek valós alakja egy pók-szellem, melyet Kacuraki hegyeiben ölt meg a császár serege még réges-rég. Raikó harcosa követi a sérült pók nyomát, és megöli a pók szellemét.
A pókot bosszúszándék vezérli, azért betegíti meg és próbálja megölni a híres harcost, hogy ezzel meggyengítse a császár erejét. Minamoto no Raikó legendás harcosként maradt fenn az irodalomban, állítólag démonűző és szörnyvadász is volt, számos történet őrizte meg hőstetteit, ezeknek egyike a Cucsigumo legyőzése.
A cucsigumo, ez a pókszerű, alakváltó jókai jelképezi a helyi törzset, Minamoto no Raikó és harcosai, a császár emberei, pedig a jamato-udvart képviselik. A két – érdekeiben és valószínűleg szokásaiban eltérő – oldal harca elevenedik meg és válik időtlenné a nó darabban, mely időtlenségnek köszönhetően más-más korokban ugyanúgy aktualitást nyerhet a történet. A régi feljegyzések, mint a Nihonsoki, Kodzsiki, vagy Heike monogatari történeteinek egyike tehát ekképp, a művészet vadregényes útján a mai napig elevenen él.
| Ajánló: A japán színház Magyarországon, bibliográfia, összeállította: Koósz István Nó, kjógen, rakugo, bunraku, kabuki… Japán színi előadásokról nyújt bőségesen adatot az alábbi mű, melyben megtalálható a japán színházhoz köthető hazai recenziók, valamint az itthon szerepelt japán tematikájú darabok előadásainak listája. A könyv az alábbi linken érhető el: A japán színház Magyarországon_Koósz István |
Felhasznált Irodalom:
– Noriko T. Reider, Tsuchigumo sōshi The Emergence of a Shape-Shifting Killer Female Spider, Asian Ethnology Volume 72, Number 1, 2013, 55–83, ©Nanzan Institute for Religion and Culture, URL: https://asianethnology.org/downloads/ae/pdf/AE%20Reider.pdf
– Keiko Kimura, A Female Monster in Medieval Japan: The influence of Otogizōshi “Tsuchigumo Sōshi” on noh play Tsuchigumo, 学習院女子大学 紀要 第19号, URL: https://core.ac.uk/download/pdf/292915996.pdf
– Doma Petra, Európai drámák „japán” színpadon – Ninagawa Yukio Médeia, Macbeth és A vihar rendezése, megjelent: Farkas György (szerk.): Kelet/Nyugat, Doktoranduszok Országos Szövetsége, Budapest, 2015, 27–41. URL: https://www.academia.edu/31108866/Eur%C3%B3pai_dr%C3%A1m%C3%A1k_jap%C3%A1n_sz%C3%ADnpadon_DomaP_pdf
– Vihar Judit, A japán irodalom rövid története, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994.
– Kokubu Tamocu, A japán színház, Gondolat, Bp., 1984.
– Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, Bp., 1989.
– https://www.unesco.emb-japan.go.jp/htm/nogaku.htm
[1] Kokubu Tamocu, A japán színház, Gondolat, Bp., 1984.
[2] Keiko Kimura, A Female Monster in Medieval Japan: The influence of Otogizōshi “Tsuchigumo Sōshi” on noh play Tsuchigumo, 学習院女子大学 紀要 第19号, URL: https://core.ac.uk/download/pdf/292915996.pdf
