Hiroko Otake (1980-), kortárs nihonga festő. A Tokiói Művészeti Egyetem Festészeti Tanszékén doktorált Japán Festészet szakon, ahol jelenleg is oktató és kutatói asszisztens. 2009 óta éves szinten vesz részt csoportos és egyéni kiállításokon, és számos projekt viseli magán kezei nyomát, legyen szó többek közt könyvborítókról, japán és európai stílusú ruhákról, műszaki eszközökről, vagy szállodai szobákról.
Festészetét figuratív és nonfiguratív ábrázolás egyaránt jellemzi, ennek köszönhetően pedig, habár leginkább pillangó és virág motívumokkal dolgozik, festményei rendkívül sokszínűek maradnak. A Psziché szimbólumot életre hívó, pillangó tematikájú képeket leginkább az egyedi, különböző aspektusokból megformált metamorfózisábrázolás teszi izgalmassá, mely a színek és formák szintjén egyaránt tetten érhető.
„Festményeim fő témáját a lepkék és virágok adják. Összekapcsolódnak egy soha véget nem érő pillanatban, a bizonytalanság leple alatt, ahol a létezés minden pillanata folytonosan új arcot ölt magára. A pillangó jelen esetben „Psyche” jelképe, mely a görög „ψυχή” szóból ered és az életet jelöli, „lélegzet”, „szellem” és „lélek” értelemben. Végtére pedig az ego-t is jelenti, az egyén tudatát. Tehát amikor pillangókat festek, azok a lélek, az elme és a Numen (Isteni hatalom) hármas szimbólumaiként jelennek meg, de emellett a szépség, ragyogás és a szellemi reneszánsz hírvivői is. Azért kezdtem el pillangókat festeni, mert hasonlóságot érzek velük – hogy képesek a megújulásra, mely a természet múlékonyságából adódó változások korlátlan lehetőségeiből fakad. A festményeimen keresztül, a pillangó szimbólumának mélységével szeretném kifejezni a benyomásaimat, érzéseimet, mindazt, ami bennem van.”
Mikor a Meiji-korban az európai festészeti stílus teret nyert magának Japánban, eljött az idő, hogy megkülönböztessék a klasszikus japán festészeti technikákat alkalmazó, jellegzetesen japán motívumokat és témákat feldolgozó festészeti irányzatot attól, melyre az európai festészet nagyobb mértékben hatott. Így vált külön a nihonga, a klasszikus japán festészet és a jóga 洋画家 [yōga], az európai jellegű festészet.
A nihonga-irányzat ragaszkodik tehát a régi anyagokhoz, technikákhoz – pl. a fekete vagy színes tushoz, leginkább a Muromachi-kor és korai Edo-kor motívumaihoz, témáihoz. Fára, selyemre vagy papírra festenek, és természetes matériákból (kagyló, ásványok, állati és növényi származékok) előállított festéket visznek fel, hal és állati csontból főzött ragasztóanyaggal (nikawa) a vászonra, valamint aranyat és más fémeket is beépítenek, jellemzően pl. levél formában a festménybe.
Kijo hime (清姫 [Kiyo-hime]) az egyik leghíresebb negatív figura a japán irodalomban. A japán folklór e hölgye egy hannja [hannya], azaz olyan démonnő, akit emberi életében őrült féltékenység és düh gyötört. Több típusú hannja is létezik, beszédünk tárgya egy honnari, aki a legfélelmetesebb és legerősebb démonnő a hannják közül, akinek kígyó teste van, és tüzet okád.
Figurája megjelenik több helyen, mint például a Vakajama prefektúra ősi legendájában, Kijo hercegnő tragédiáját elmesélő történetben is;
Réges rég, Go-Daigo császár uralkodása (1318-1339) alatt történt az eset. Egy Ancsin [Anchin] nevezetű pap, Mucuból Kumanóba utazott. Minden évben megtette ezt az utat, és minden évben Maszago no Sódzsi uradalmában szállt meg. A jó vágású fiatalember egyszer aztán, egy ilyen vendégeskedés alkalmával, megpillantotta az uradalom hercegnőjét, Kijo himét. A fiatal lány cserfes és engedetlen volt, ezért Ancsin azzal viccelődöt, hogyha jól viselkedik, elveszi majd feleségül, és magával viszi Mucuba. A lánynak nagyon megtetszett a pap, ezért szótfogadott neki. Kijo aztán minden évben várta Ancsin érkezését, majd mikor nagykorú lett, emlékeztette a férfit ígéretére. Ancsin zavarba jött, hogy a lány komolyan vette akkori szavait, és azt hazudta neki, hogy majd ha befejezte zarándoklatát, érte jön és magával viszi. Visszafele úton azonban messzire elkerülte a Maszago kastélyt, és így vette az utat Mucu felé.
A lány azonban hamar tudomást szerzett a kerülőről, és bánatában mezítláb Ancsin után eredt, elhatározva, hogy mindenképp eléri, hogy a férfi feleségül vegye.
Ancsin hiába menekült, a lány utolérte őt a Dódzsódzsi templom felé vezető úton. Ott azonban Ancsin megint hazudott. Úgy tett, mintha nem ismerné a lányt, és azt mondta, hogy le fog késni egy rendkívül fontos találkozót, ha nem engedi útjára. Kijo hime szomorúsága dühöngésbe csapott át. Megtámadta a papot, aki Kumano Gongenhez imádkozott, hogy megmeneküljön. Az imára válaszul isteni fény vakította el Kijo himét, elég időt hagyva így a papnak, hogy elmenekülhessen. Kijo hime gyűlölete azonban ekkor már olyan erős volt, hogy nem állíthatta meg semmi. Óriási kígyóvá alakult át, és így vette üldözőbe a menekülő papot, aki átkelve a Hidaka folyón, a Dódzsódzsi templomba menekült. Kijo hime Ancsin nyomába eredt. A szörnyű kígyót látva, a Dódzsódzsi templom szerzetesei elrejtették Ancsint egy nagy bronz templomharang alá, azonban a kígyó megérezte a férfi szagát.
Dühödten körbefonta testével a harangot, és tüzet lehelt rá, míg a bronz harang fel nem forrósodott. A forró harangban ragadt Ancsin élve elégett. A férfi halála után Kijo hime a folyóba vetette magát és megfulladt.
Kijo hime történetét némiképp máshogy, de a Dódzsódzsi című híres nó darab is elmeséli. A darabban a hercegnő ugyancsak beleszeret a jóképű férfiba, aki mivel pap, elutasítja a lány szerelmét. A lány ezért megdühödik, démonná változik, és a Dódzsódzsi harangjába bújt férfit hasonlóképp a fent leírtakhoz, megégeti, majd magával is végez. A darabban itt viszont nincs vége a történetnek; ettől az esettől kezdve, a Dódzsódzsiba tilos volt nőknek belépni. Mégis egy napon, mikor új harangot avattak fel a templomban, egy gyönyörű fiatal lány jött el, hogy megkérje a papokat, táncolhasson az új harang tiszteletére. Először vonakodtak, majd engedtek a lány kérésének, aki gyönyörű táncával elkápráztatta őket. A papok felidézték Ancsin és Kijo hime történetét, és el akarták űzni a lányt, aki azonban csak mosolygott rajtuk, és mikor felmászott a harang tetejére, derült ki a papok számára, hogy a lány valójában Kijo hime szelleme.
Mi is az a sake, és miért is nem olyan egyértelmű az előbb feltett kérdésre adott válasz?
Ha idehaza Japán kerül a beszélgetés középpontjába, egy sok akciófilmet látott ember hajlamos először a yakuza-filmekre gondolni, ahol a tetovált bűnözők a szakét, vagyis a saket, Japán sztereotipikus alkoholos italát fogyasztják férfias virtussal, nagy ünnepélyeskedések közepette. Az említett italt hajlamosak vagyunk rizspálinkának elkönyvelni, az említett filmek okán is, azonban ez a megállapítás nem helytálló. Nagyon kevés olyan alkoholos ital létezik a Földön, ami fajtáját és származását tekintve olyan mértékben nem egyértelmű, mint a sake, ráadásul még a szesz-párlatok szakértői is vitatkoznak azon, hogy most a sake bor-e, vagy sör.
Azonban az biztos, hogy a sake Japán nemzeti alkoholos itala, és a hagyományos nihonshu italok, vagyis tipikusan japán szeszesitalok közé tartozik. Formális szertartások és ünnepségek során fogyasztják, és az ország számára nemcsak a kultúrája, a gasztronómiája, a vallási szokásai miatt jelentős az ital, hanem gazdaságtörténeti relevanciája miatt is.
Az alcímben szereplő kérdésre adott válasz az, hogy a sake tulajdonképpen rizsbor, technikai-eljárási szempontokból azonban több köze van a sörhöz. Ennek az oka az, hogy a saket a rizs dagasztásos érlelésével készítik. Az alkohollal foglalkozó szakemberek körében amiatt is vita van arról, hogy a sake most bor vagy sör, mert ugyan technológiájában inkább hasonlít a sörhöz, mint a borhoz, azonban a komplexitása miatt és a kóstolási kultúrája miatt a borhoz áll közelebb, és ugyan az italt a sörhöz hasonló dagasztásos érleléssel készítik, azonban a sake a rizs erjesztéséből nyert alkoholos ital, ami viszont közelebb hozza a borhoz.
Egy kortárs borász, Kielmayer Kristian élménye, megjegyzései a sakeval kapcsolatosan, amikor először is kóstolta azt, ugyanúgy egy „eklektikus” alkoholos ital jellemzőit összegzi: „magas alkohol, alacsonyabb sav érzet, rendkívül húsos és telt érzés”[1].
Mindezek mellett azért sem egyértelmű, hogy most mi is a sake, mert eredetileg Japán más és más területein egészen különböző módon készítették az italt, például Dél-Kiotōban a saket krumpliból párolták, Okinawán pedig cukorrépából.
A sake-termelés története és gazdaságtörténeti jelentősége
A sake eredettörténete sem egyértelmű. Több elmélet létezik a sake eredetével kapcsolatosan, az egyik szerint a japánok az italt Kínából vették át, ahol még Kr.e. 4800-ban, a Jangce-folyó környékén alakult ki az ital készítési kultúrája, és onnan került át Japánba is, a másik elmélet szerint pedig a sakenak semmilyen köze sincs a Japánon túli külföldhöz.
A sake belföldi története egybeesik Japán rizstermesztésének a történetével, ami kb. 2500 évvel ezelőttre datálható, ugyanis ekkorra terjedt el a rizstermesztés egész Japán-szerte. A III. században keletkeztek az elő írásos feljegyzések, kínai krónikások nyomán, akik megjegyezték, hogy a japánok szívesen isznak, különösen akkor, amikor halotti gyászszertartás keretében gyászolják el a halottat.
A kezdeti időszakban a saket magát, amit készítettek, és készítésének eljárási módját is kuchikami no sakenak, vagyis „megízlelni való sakenak” nevezték, mivel azt a rizst, gesztenyét és kölest, amiből az italt készítették, először a saját szájukban rágták meg, és ehhez a nyállal elkeveredett péphez adták hozzá a rizs másik felét, amit együtt dagasztottak egy olyan anyaggá, ami saját maga kezdett el erjedni, és ehhez adták később hozzá a vizet. Ezt a módszert váltotta fel később a koji-kin nevű gomba használata, amiről még később szót ejtünk.
A Heian-korszakban (VIII.-XII. szd.) vált politikailag-vallásilag is nemzeti itallá a sake, ugyanis a Kiotōi Udvarban saját alkoholos italt főztek – ez volt a császári sake. A legjobb saket azonban a papok készítették a Japán Püspöki Szeszfőzdében. Ugyanebben a korszakban, a VIII. századból több történet is fennmaradt az italról, többek között mitikusak is. A Császári Udvar történelmi feljegyzései is mesélnek a sakeról, közöttük a Fudoki is, ami a történetírást levezette a provinciák szintjére is, megjegyezte azt, hogy a sake készítéséhez penészgombát, rizst, és koji gombát használtak. A X. századi Engishiki jegyezte fel az ősi sake-készítési módokat, megjegyezte azt is, hogy a saket főként a Császári Udvar termelte, egyrészt, hogy a Császár leitassa a lakomáin azon alattvalóit, akiket ebben kívánt részesíteni, másrészt a császári és vallási szertartásokon is alkalmazták az italt.
A Kamakura-korszakról (XII.-XIV. szd.) mondható el, hogy a sake országszerte elterjedt, mert a mezőgazdasági fejlődés lehetővé tette, hogy a gazdák a termésfölöslegből saket főzhessenek. A XII.-XV. századot szokták annak az időszaknak is titulálni, amikor a sake-készítési technikák a legtöbbet fejlődtek, és kialakult annak az alapja, ahogy a mai minőségi saket is termelik. Ebben az időszakban vált divatossá a sake-készítés a shintōista szentélyekben és buddhista templomokban, amik a termelés központjaivá is váltak az egyéb termelő-helyek mellett. Ekkor kezdték alkalmazni a tejsav fermentációt, azaz először shubot, vagyis magpépet készítettek, amiből az élesztőt nyerték, és ezután adták hozzá a kojit, a vizet és a párolt rizst a shubohoz a különböző cefrézési szakaszokban. Ekkor kezdték meg az ún. morohakusake termelését, ami a sake olyan fajtáját jelentette, amelyet fényezett rizsből készítettek. Később a XV.-XVI. században a buddhista szerzetesek naplóiban megjelent a hi-ire is, amit egyfajta pasztörizációs folyamatként lehet leírni.
Az előző korszak jelentősége az ital elterjedésében állt, azonban a Muromachi-korszakban (XIV.-XVI. szd.) a fejlődést – az akkori lehetőségekhez képest – a tömegtermelés megjelenése jelentette. A korszakban a sake-készítés, és az ahhoz kapcsolódó faipari tevékenységek már olyan magas technológiai fejlettséget értek el, hogy 1500 litert befogadni képes kádakat tudtak a sake-termeléshez gyártani, ami a sake tömegtermelését tette lehetővé. Ebben az időszakban a sake készítése már nem csak, vagy nem nagyobbrészt a shintōista szentélyekhez, a buddhista templomokhoz, vagy a Császári Udvarhoz kötődött, hanem szélesebb néprétegek számára is elérhetővé vált a termelése, többek között a földbirtokos nagyurak körében is. Ebben az időszakban vált a sake igazán Japán nemzeti italává.
A sake különböző fajtáinak a megjelenése, iparosodott specializációja, a XVII. század (Edo-korszak) nagy újdonsága volt a japán sake-történetben. A morohakusake termelése az akkori Osaka prefektúrabeli Itami és Ikeda városában kezdett egyfajta ipari tevékenységgé válni, amivel Kiotō, Osaka és Edo (ma Tokyō) sake-szükségletét látták el – ennek a sakenak lett a neve a kudarizake. Ez a fajta sake a XVIII. század elejére elérte a 38.000 kilóliter megtermelését, melyből az edoi polgárok 54 litert fogyasztottak fejenként éves fogyasztásban, aminek jelentős fogyasztói rétege a samurai volt. A XIX. századra már kereskedelmi hajókkal exportálták a saket idegen földekre, ekkortól beszélhetünk a sake nemzetköziesedéséről.
A XIX. században következtek be újabb változások az ital történetében, ugyanis a sake-készítés központja eltolódott Itami és Ikeda felől az ún. Nadagogo területek felé, ahol egy, az 1850-es évben felfedezett ásványvíz-forrásból származó vizet, az ún. miyamizut kezdték alkalmazni a sake készítéséhez. Ez a víz magas foszfát- és káliumtartalma miatt a koji gomba és az élesztő elterjedését, és emiatt az erjedést támogatja, és a fermentációt erősíti. A vízimalmok elterjedése is hozzájárult a rizs nagy mennyiségben történő kezeléséhez, felhasználásához, ami a sake-termeléshez is jótékonyan hozzájárult. Az évszázad közepén Japánba érkező külföldiek, többek között a német Oskar Korschelt, és a brit Robert William Atkinson csodálkozva számoltak be arról, hogy Japánban már Louis Pasteaur ideje előtt is alkalmazták a pasztörizációt a sake-termelés egyik eljárás-módjaként. (A japánok a módszert annak európai feltalálása előtt már 500 évvel is ismerték.)
A Meiji Restauráció időszakában (1868-1912) vált a sake igazán magának a japán népnek az italává, mivel az új törvények mindenkinek megengedték, és lehetővé tették, hogy saját sake-készítő üzemet alapítsanak, mindezt azonban adóköteles formában. 30.000 saket készítő szeszfőzde nyílt meg egy éven belül. Azonban hosszabb távon az adózási előírások miatt az üzemek kétharmada bezárásra kényszerült. A szorgalmasabb, családi vállalkozásban működő üzemek tudtak csak fennmaradni ezek közül. Egy ilyen családi üzemből származott az a japán úriember, Taketsuru Masataka is, akinek a történetéről egy korábbi cikkünkben már írtunk, és akit a japánok „A Japán Whisky Apja”-ként szeretik becézni. Ugyanebben az időszakban történtek meg a sake készítésének modern kori intézményesülései is, ugyanis 1907-ben történt meg az első hivatalos sake mintavétel és ekkor rendezték meg a sake termelők első versenyét is.
A sake története nemcsak a nemzeti kultúra, a vallási- és a gasztronómia-aspektusok miatt jelentős a sake-szakértők szemében, hanem gazdaságtörténeti relevanciája miatt is, mivel maga, a sake-készítés során kifejlődött termelői és forgalmazói értéklánc-struktúra nagyban hozzájárult Japán belföldi ipar- és gazdaságstruktúrájának kialakulásához. A sake-készítéshez szükségeltetett az állandó rizskészlet, az elosztási- és az értékesítési hálózat, és emiatt Yutaka Yazawa[1] a szeszfőzőket a kapitalizmus előfutáraiként nevezi meg. Helyi, tehetős földbirtokosok termelték, és/vagy vásárolták fel a rizst, az italkészítés az aratás utáni, téli időszakban zajlott, és a földbérlő parasztoknak is kedvező pénzszerzési lehetőség volt ez a holtszezonban. Belőlük kerültek ki a sake-készítő mesterek, az ún. tojik, akikre nagy szakértelmük miatt jelentős kereslet volt azoknál az uraknál, akik saket akartak készíteni. Tojinak lenni egy jól fizető állást jelentett, és az urak versenyeztek értük.
Az eddig bemutatott fejlődő és virágzó képpel szemben a II. világháború és a közvetlenül utána következő szomorú időszak a sake-gyártás „sötét korszakát”, ill. annak a kezdetét jelentette, mert a jó minőségű sake helyett az olcsó, rossz minőségű sake vált elterjedté még a feketepiacon is. Ennek oka az általános rizshiány volt, mivel a rizskészleteket nagyobb részben a katonák ellátmányára szánták, és ahhoz, hogy a megtermelt sake mennyisége magasan tudjon maradni, a hagyományos rizs-koji-kin–shubo összetétel helyett a kevéske rizshez tiszta alkoholt és glükózt adtak hozzá, ami rosszabb minőséget eredményezett. Ma is sajnos a forgalomban kapható sake 75%-a ilyen módon készül.
Azonban a történet a későbbiekben kezdett egy kicsit pozitívabbá válni, ugyanis újabb fejlesztések jelentkeztek a belföldi sake-iparban. A XX. században a fahordók és fatartályok helyett megjelentek az acélhordók és –tartályok, amik nagyobb mennyiségű sake előállítását tették lehetővé. Mivel ebben az időszakban a sakeból eredő bevételek, az állami bevételek 30%-át tették ki, az állam betiltotta a háztáji, nem ipari mennyiséget produkáló sake-készítést, mert az nem volt engedélyköteles, és mindez újabb szomorúságra adott indokot. Az említett rendelkezést azok a tipikusan családi vállalkozásban lévő háztáji üzemek élték túl, amik a sake-készítésre vonatkozó hatósági engedéllyel rendelkeztek, és adóztak is a termelés után. A mai napig is illegális az engedély nélküli háztáji sake-termelés Japánban.
A XX. század, ahogy látható, elég sok kihívás és megpróbáltatás elé állította Japán nemzeti alkoholos italának iparát és kultúráját. Később már szándék is, és intézkedés is irányult a korábbi, hagyományos sake-készítési módok, alapanyagok, manufakturális hagyományok visszahozatalára, ill. a modernitás jegyében újabb technológiák behozatalára. Ma már ugyanúgy, habár kisebbségbe szorulva, megtalálhatóak a hagyományoknak megfelelően termelt, jó minőségű sake italok is, mint a rossz, olcsó minőségű változatok. A II. világháború utáni időszakban Japán igyekezett a jó minőségű saket visszahozni, és a sake-termelés tudományát is fejleszteni. Ennek az igyekezetnek kiemelkedő időszaka volt az 1960-as évek, amikor is olyan gépészeti fejlesztések futottak fel Japánban, amik kifejezetten a sake termelésének modernizálását, gépesítését célozták meg.
Azok, akik a korábbi, hagyományos sake-ipar háttérbe szorulásán szomorkodnak, azt emelik ki legfőbb panaszként, hogy az említett fejlesztések a nagyipart, és nem a hagyományos készítési kultúrát támogatják, ugyanis ma már a hagyományok követése nem feltétlenül jellemző. Ezen felül vannak, akik a sake-termelés csökkenését panaszolják, mivel ma már csak 1500 sake-főző üzem található világszerte. Ma a nagyobb sake-termelő tájegységek Nada és Kiotō régiója, itt találhatóak a sake-termelő nagyüzemek. Mindenhol máshol kis helyi szeszfőzdék, háztáji manufaktúrák állítják elő az italt, amelyek állami engedéllyel rendelkeznek, és a tevékenységük után adót is fizetnek.
A hagyományos sake-készítés csínja-bínja, és a hozzá kapcsolódó „belsős infók”
A sake alapanyaga a rizs, és annak is egy különleges fajtája, a sakamai, amely tulajdonsága, hogy hosszabb szemű, lágyabb, és kevesebb proteint tartalmaz, mint az asztali rizs. Más rizsből is készülhet sake, azonban ez a legalkalmasabb arra, hogy az ital alapanyaga legyen. Ma 95 olyan rizsfajtát tartanak számon Japánban, amiből sake készülhet, ezekből azonban csak néhány az, amit gyakorlatilag is használnak, és ezek közül is kiemelt helyen áll a sakamai.
A hagyományos sake-készítés során a víz szerepe is fontos, és csak ásványi anyagokat tartalmazó vizet szabad a jó minőségű sakehoz használni, ami alacsony vas- és mangán-dioxid-tartalommal bír. A keményebb, nagyobb tápértékű víz nehezebb, testesebb sakehoz vezet, a könnyebb víz pedig édesebb ízvilághoz.
Mivel a rizsnek nincs saját cukortartalma, a cukor-termelődést is el kell érni, amit enzimek segítségével, főképp a már említett koji-kin gomba használatával érik el, a „főzés” ideje alatt. Később azonban az ital erjedéséhez, az erjesztéshez szükség van élesztőre is, ami a hagyományos sake esetében általánosan, ill. a leggyakrabban használva a saccharomyces cerevisiae.
A mai sakeról sajnos azt lehet mondani, hogy inkább egy olyan italfajta, amit nem szoktak érlelni. Ez alól azonban kivételt képez a koshusake-fajta. A korábbi időszakokban a hagyományos saket érlelték, dagasztásos módon.
A sake kategóriái a felhasznált rizs fényezettsége nyomán sorolható osztályokba, ez az osztályozási szokás sake-készítők közötti verseny nyomán jött létre. Sokan a ginjo és a daiginjo fajtákat tartják a legtöbbre, a magas rizsfényezettség és a tiszta ízvilág miatt, azonban azok, akiknek a karakteres íz a fontos, a junmai fajtát részesítik előnyben.
A kisebb sake-üzemek mottója a külföldi piacokra történő eladás során a „sosem halunk meg”, ami egy jellegzetes vonása a japán sake-készítésnek, mivel, mint a történeti rész során látható volt, a japán sake-ipar túlélésre és megújulásra kényszerült, és erre a kifejlesztett képességére az ipar a mai napig büszke.
A Toji, ahogy a történeti részekből is kiderült, a saket főző szeszmestert jelölte, és jelöli a mai napig is, aki régen „csak” a termelés nagymestere volt, és akiért a földesurak vetélkedtek. Ma a Toji a sake-termelés vezérigazgatója. Régebben a sake-gyártás szezonális munka volt, a holtszezonban zajlott a parasztok bevonásával, a téli időszakban. Azokat a parasztokat, akik a holtszezonban a sake-készítésben a szeszfőző üzemekben is szerepet vállaltak, Kurabitonak nevezték, és az ő munkájukat fogta össze, és ellenőrizte a Toji. Maga az elnevezés a tapasztalt sake-készítő kézművesek céhének az elnevezése is volt, azonban egy sake-termelő szeszfőző üzemben csak egy Toji került alkalmazásra.
Ma már különböző Toji Iskolák működnek, egyfajta céhtömörülésekként. A legnagyobb három ilyen iskola a Nanbu Toji, amely Iwate prefektúrából származik, az Echigo Toji, és a Tanba Toji, amely származási helye Hyogo prefektúra.
A Toji szakma tapasztalatai, ismeretei és tudása, Tojiról Tojira száll, egyfajta hagyomány-őrzésként. Sajnos azonban azon emberek száma, akik megöröklik ezt a tudást, folyamatosan csökkenőben van. Emellett az is szomorú, hogy vannak olyan sake-főző üzemek, ahol a Toji-rendszert teljesen felszámolták. Ez amiatt okoz bánatot a hagyományos sake-kultúra kedvelőinek, mert a hagyományos sake-kultúra és a hagyományos sake-termelés kulcsfigurája és kulcseleme maga a Toji, a Toji tapasztalata és szakértelme volt, azonban ma már sokan úgy gondolják, hogy erre a hagyományra nincs feltétlenül szükség a sake-gyártás során.
Ha a sajnos már megfogyatkozóban levő „hagyományos sakeról”, vagy „minőségi sakeról” beszélünk, akkor azt az italt minden bizonnyal egy Toji irányítása alá tartozó csapat termeli, az előző kisfejezetben leírt módok és hozzávalók használatával.
A jelen írás kezdeti főkérdését tekintve, a sake osztályozásához kötődően egy fontos megállapítás tehető. A megállapítás az, hogy a saket magát, mint szeszes és alkoholos italt, a szakértők is inkább a borhoz társítják. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy nemzetközi szinten a londoni székhelyű IWC, vagyis az International Wine Challange, az egyik legkomolyabb nemzetközi borbírálat is zsűrizi.
Az IWC a saket öt kategóriában bírálja el, ezek a Honjozo; a Ginjo-shu; a Daiginjo-shu; a Junmai és Junmai daiginjo-shu; és végezetül a Koshu.
Az IWC által elbírált öt sake-kategória:
Honjozo
umamiban magas, jól párosítható ételekkel, alkohollal erősített rizsbor
Ginjo-shu
alacsonyabb erjesztési hőmérséklet, hosszabb eltarthatóság jellemzi, könnyedebb és selymesebb textúrájú rizsbor
Daiginjo-shu
parfümösség és intenzívebb illat jellemzi, hasonlít a fenti kettőhöz, csak markánsabb
Junmai és Junmai daiginjo-shu
az egyik legnemesebb rizsbor, umamiban és savakban leginkább gazdagabb
Ahogy már többször is utaltam rá, sajnos a hagyományos és jó minőségű sake útja némileg elvált a modernkori, tömegtermeléssel előállított, olcsóbb saketól. Ez a sake kultúrájára is igaz.
A sake-fogyasztási szokások manapság leginkább abban különböznek, hogy mennyire melegen, vagy hidegen isszák az italt. A fiatalokra jellemzőbb inkább, hogy hidegebben isszák, az idősekre pedig az, hogy melegebben, ugyanis a hideg hőmérséklettől a sake keményebb struktúrát kap, a melegtől pedig lágyabb, könnyebben ihatóvá válik az ital.
Ennek megfelelően szokás a sake-üvegeken feltüntetni egy mérőszám-mutatót, az „SMV”-t, ami az ún. „sake meter value”. Az „SMV” azt mutatja meg, hogy mennyire édes az adott sake, a minél alacsonyabb érték, az egyre magasabb édességet jelöli meg.
A hagyományos sake-fogyasztásnak külön szokásai vannak. A hagyományos saket, hagyományosan egy magas porcelán üvegből, a tokkuriból öntik ki, és egy kis porcelán csészéből, a sakazukiból isszák. Maga a sake-ivás szertartása a hagyományos shintōista vagy buddhista alkalmakhoz is kötődik, úgy, mint esküvő, vagy halotti gyászszertartás, és hasonlók.
A sakenak van egy nemzeti ünnepnapja Japánban, október elseje, mely napon a sake-termelő üzemek saját magukat ünneplik, a sake-kedvelő felnőttek pedig saket isznak, lehetőleg a hagyományos fajtából. Ez a nemzeti hagyomány ma már nemzetközi hagyománnyá bővült, a külföldi üzemek is ekkor ünnepelnek.
Hogy a „sakizukiba öntött saket” „tisztán lássuk”…
A japán sake a világ egyik legkevésbé sem egyértelműbb itala, és hogy tisztán lássuk magát az italt, a következő tisztázatlanságokat, és az itallal kapcsolatos ellentétes dolgokat érdemes megjegyezni. Sokan a saket egyfajta pálinkának gondolják, habár ez nem helytálló, ahogy a szakértők által feltett kérdés sem teljesen tisztázott, azaz hogy a sake most bor-e, vagy sör – nem lehet egyértelműen megválaszolni. Mivel összetevőjét és eljárási módját tekintve inkább a sörhöz sorolandó, kultúráját, fogyasztási szokását, ízvilágát-zamatát, osztályozási besorolását tekintve azonban a borhoz, és maga az alkoholos italokkal foglalkozó szakemberek közössége is inkább egyezményesen az utóbbi kategória alá sorolja be.
Az sem egyértelmű, hogy a sake valóban Japán nemzeti itala, a nemzet sajátossága-e, vagy csak egy olyan ital, amelyet a japánok a kínaiaktól vették át, és a saját ízlésükre formálták hosszú évszázadok alatt. A jelen írás egy Kína-barát olvasója valószínűleg az utóbbi változat mellett foglalna állást, azonban többször is láthatóvá vált, hogy a sake milyen módon járult hozzá a japán nemzeti kultúra, a japán nemzeti hagyományok, és a japán nemzeti gazdaság-, és iparstruktúra kialakulásához, fejlődéséhez és formálódásához. Ezek okán joggal mondható el a sakeról, hogy nem kínai, hanem japán.
Végezetül a sake jövője sem tiszta. Az egyre szélesedő ellentét a hagyományos sake és a hagyományos sake-kultúra, valamint a tömegtermelt sake között az ital jövőjét, és hagyomány, a kultúra fennmaradását homályossá teszi. Mindezt a sake-termelés nemzetközi lecsökkenése is beárnyékolja, habár, ahogy tisztán láthattuk, a japán sake, és annak termelése túlélni, és megújulni képes.
Cukioka Jositosit az ukijo-e utolsó nagymestereként emlegetik. Már fiatalon megmutatkozott a tehetsége, Utagava Kunijosi keze alatt tanult. 1853-ban született meg legkorábban publikált műve, a „Heike harcosok a tengersírban” címmel. A későbbiekben Kikucsi Joszai művészete hatott rá, és az európai művészet elemeit ötvözte egyéni stílusával.
„A százarcú hold” c. sorozata (Cuki Hjakusi (1885-1891)), 100 darab ukijo-e képet ölel fel, melyek a kínai és japán kultúra valamilyen módon összefüggő alakjait ábrázolja, és melyeket a hold motívum fog össze.
A fenti képen a jellegzetes sisakot viselő harcos, Takeda Singen (1521-1573), egy arany felhőn ülve nézi a Fudzsit. Az előtte elterülő Miho földnyelv az ellenőrző pontokkal, szimbolizálja a hadúr Japánt egyesítő törekvéseit a 16. században.
1193-ban a Szoga testvérek, Tokimune és Dzsúró megtámadták Minamoto Joritomo táborát, azzal a szándékkal, hogy megbosszulják apjuk halálát. Tervük sikerrel jár, mert végeznek apjuk gyilkosával, Kudó Szukecunéval, azonban a támadás folyamán Dzsúró életét veszti, Tokimunét pedig elfogják és később kivégzik. A festmény Tokimunét ábrázolja, aki a holdfényben fürdő hototogiszu-t (japán v. kicsi kakukk) nézi. Úgy tartják, hogy a kakukk kiáltása a lelket, a következő életébe hívja, ezért a magány, az élet múlandóságának melankolikus szimbóluma.
A legenda szerint Wu Gang (jap. Gobecu) büntetésképp, hogy a kassziafa varázslatos magját gonosz célra használta, egy sziszüphoszi feladatot kapott az istenektől, mégpedig, hogy a holdon növő nyolc óriás mannakasszia fa ágait kell örök időkig nyesnie, melyek azonban rögtön visszanőnek.
„A százarcú hold„, a „Cuki Hjakusi”, száz figura száz történetét meséli el ekképpen, Cukioka dinamikus, pontos stílusában, motívumok segítségével megelevenítve a japán kultúra és történelem legendáit.
További képek és történetek a „A hold száz arca” c. sorozatból, a Hibikipédiában:
A 16. századot a felemelkedni vágyó hadurak folyamatos háborúskodása jellemezte, ennek okán pedig a fegyverekkel, páncélzatokkal kapcsolatos fémművesség is aranykorát élte. A kavari-kabuto jellegű sisakok rendkívül feltűnő jellege azt a célt szolgálta, hogy viselője kitűnjön a tömegből, és felismerhető legyen. A magas rangú szamurájok körében népszerű volt, mert így tetteiket a többi katona rögtön a személyükhöz is tudta kötni.
A kavari-kabuto sisakok mintázatát természeti formák és figurák, mitológiai elemek, és legendák után formálták. A harcos által választott motívum és forma jelentéssel is szolgált az ellenfelei számára.
A Csikubusima című nó dráma és a „nyulas sisak” története
A nó dráma története röviden a következő; Daigo császár küldötte a Biva tóhoz ment, a Csikubu-sima szigetre, hogy Benzaiten (Benten) szentélyében imádkozzon. A küldöttet, és egy fiatal nőt, akivel a férfi a parton találkozott, egy öreg halász vitte be a szigethez egy apró csónakon. Miközben a csónak halkan surrant a vízen, a két utas élvezhette a tavaszi táj csöndes szépségét. A küldött, egy gyönyörű verset mondott a hölgynek;
„A zöld fák visszatükröződnek a tó tükrén, hogy apró halak játszhassanak a lombok közt; a hold a tó alá merül, a holdon lakó nyúl pedig a hullámok közt cikáz.”
Idézet: Tyler, Royall. „Buddhism in Noh.” Japanese Journal of Religious Studies, vol. 14, no. 1, 1987, pp. 19–52. JSTOR, www.jstor/stable/30234528, URL: https://www.metmuseum.org/art/collection/search/22098, ford. Varga Lilla
Az öreg halász a szentélyhez vezette a küldöttet, a hölgy pedig követte őket. A küldött nagyon elcsodálkozott ezen, mivel úgy tudta, hogy a szigetre nő nem léphet, azonban a másik kettő megcáfolta őt. Elmesélték a küldöttnek a sziget történetét, és mivel hogy Benzaiten, a szentély istensége a nőiesség megtestesítője is, a nőknek bizony nem tilos a szigetre lépniük. A történet végén aztán kiderül, hogy a hölgy valójában egy hajadon az égi világból, az öreg halász pedig a Biva tó szelleme.
A kavari-kabuto ezt a történetet őrzi; a sisakot díszítő nyúl és a hullám motívumok kettőse a versre utal, a Biva tó hullámai közt cikázó nyúl jelképezi a Csikubu-sima történetét. A sisakot viselő szamuráj művelt ellenfele, mikor meglátta ezt a kavari-kabutót, felismerte a jelképet, és tudta, hogy a harc folyamán, viselőjének ereje mellett, éles eszével is számolnia kell.
A dohányzás szokása Japánban a 16. században (az európai jelenléthez köthetően (1542)) terjedt el. Azonban nem volt a kezdetektől egyengetett útja a dohányiparnak a szigetországban; a sógunátus először nem támogatta, sőt szankcionálta a dohánytermesztést, mivel a rizs, és egyéb haszonnövények termesztésére alkalmas föld elől vette el a helyet – később azonban, a 17. században, a virágzó kereskedelem miatt előtérbe került a piaci értékesítésre szánt növények termesztése – így nyert teret a dohánytermesztés is (pl. a tea mellett).[1]
Miután a dohányzást és a vele kapcsolatos mezőgazdasági és kézműipari tevékenységeket is legalizálták, a dohány-kultusz elindult a japanizáció útján, ennek köszönhetően pedig az Edo-korban (1603-1868) kialakult a kiszeru-kultúra. A díszesen faragott rövid pipák és a megmunkált pipatartók (cucu 筒) az iparművészet egy fontos ágát képezték.
Kialakult a dohányzás-ceremóniája, a tabako-dó (煙草道), melyben rögzítették az udvariassági és használati szabályokat (egy pár példa);
– Mikor vendég jött a házhoz, előkészítették a tabako-bon-t ( 煙草盆 ), a „dohánytálcát”.
– A vendég nem kezdhetett el dohányozni, a házigazda érkezése előtt.
– Mikor a házigazda megérkezett, először megkérdezte vendégét, hogy akar-e dohányozni.
– A vendég udvariasan elutasította, mondván, hogy „először a mesternek kellene rágyújtania”.
(Ezt az udvariassági formát kétszer-háromszor megismételték.)
– A házigazda óvatosan megtisztította a kiszerut, és átadta a vendégnek mondván, hogy próbálja ki.
– A vendég ekkor elfogadta a pipát, majd illően megdicsérte a dohány ízét.
A tabako-bon minimum felszerelése a hai-otosi (灰 落し), a hamu gyűjtésére szolgáló edény, illetve a hi-ire (火入れ), mely a faszén tárolására szolgál, amivel meggyújtják a kiszerut.
Az Edo-kor közepe táján az emberek már nem csupán a négy fal között dohányoztak – hogy ezt kényelmesen megtehessék, olyan kiegészítőkre volt szükségük, mint a tabako-ire (煙草入れ), azaz a „dohányzacskó” (ma a cigarettatárcára használják a kifejezést). A tabako-ire megszokott ajándék volt a tanulmányok befejezése után; akinek övén tabako-ire függött, jelezte, hogy az illető felnőtt korba lépett. A dohányzacskó faragott, fából, elefántcsontból vagy bambuszból készült, tömörebb verziója a tonkocu, mely a 20. századtól lett népszerű.
A két kiszeru között a legnagyobb különbség a szárukban van; a rau-kiszeru szára leggyakrabban bambusz (vagy más üreges fa), melynek két vége valamilyen fémrátétet kap. (Fém borítja a szár egy részét (szuikucsi), a pipa ajkát (kucsimoto), valamint a nyakat (gankubi), és a piapafejet (hizara).)
A nobe-kiszeru szárában nincs bambusz, vagy fa, hanem teljes egészében valamilyen fémből, esetenként üvegből vagy kerámiából készül.
A két fajtán belül is számos típust különböztethetünk meg; például a rau-kiszeruk közé tartozik a szekishu-kiszeru, mely a teamesterről, Katagiri Szekisu-ról (1605-1673) kapta a nevét, aki előszeretettel használta ezt a fajta, enyhén lekerekített kiszerut.
A nobe-kiszeru fajtán belül a tazuna-kiszeru 手網 csavart testtel rendelkezik, a natamame-kiszeru 鉈豆 pedig közkedvelt volt a 19. században a katonák körében, valószínűleg könnyű hordozhatósága miatt.
A pipa-tartó doboznak, a cucu-nek (筒) is több fajtáját különböztetik meg;
A legnépszerűbb a muszo-zucu, mely ovális alakú, és egy felül vékonyabb, alul vastagabb darabból áll. Igazából bármilyen, eltérő hosszúságú kiszeru tartható benne.
Az aikucsi-zucu vizuálisan úgy tűnik, hogy két egyforma részből áll, azonban a felső darab része belül keskenyedik – emiatt azonban nem minden kiszeru-típus tartható benne kényelmesen.
Az otosi-zucu a második legkedveltebb típus, ez egy egyszerű üreges tartó, mely felül nyitott. Mint a muszo-zucu esetében, ennél sem számít a kiszeru hossza, azonban a nyitottsága miatt kevésbé biztonságos. – A vari-zucu ugyanez a koncepció, csak a tokba vésett rések miatt kevésbé félő, hogy a kiszeru kicsúszik a tokból.
A szenrju-zucu szintén egyetlen darabból áll, de nagyrészt nyitott – a kiszerut egy gyűrű tartja a szájrésznél – ennek hátránya, hogy törékenyebb a kialakítása.
Ibaraki régióban, szeptember első vasárnapján tartják a kiszeru fesztivált, mely során egy hatalmas, 60 kilós kiszerut hordoznak végig, sintó rituálé keretein belül. A ceremónia Kaban-san-nak, az Isiokában található hegynek szól, mivel 1954-ben a vidéken termesztett dohánytermény csodával határos módon túlélt egy hatalmas jégesőt. A földművesek ezután egy óriási kiszerut készítettek bambuszból és ónból, melyet felajánlottak a helyi sintó szentélyben. Innen ered a fesztivál hagyománya. Rá 10 évre, 1964-ben a híres Murata gyár, még megszűnése előtt, elkészített egy hatalmas (2,6 méteres) kiszerut, melyet a helyi istenségnek ajánlottak fel.
Egy olyan cikkíró számára, aki szakmailag Japánt kutatja és elemzi, kamaszkorában azonban hobbiként a kelta kultúrába is belekóstolt (ír szteppet tanultam Michael Flatley egyik tanítványától, Ronan Morgan-tól), nagy örömet szerez egy olyan történet, ahol a japán főhős beleszeret egy skót lányba és egy skót-kelta italba, hogy utána Skóciából mindkettőt haza víve Japánba, egy olyan gazdaságtörténeti újítást hozzon létre, ami az adott iparcikket a gyártóországok élvonalába repíti. Az adott történet főhőse Taketsuru Masataka, a főhősnő Jessie Roberta Cowan, vagyis Taketsuru Rita, a skót-kelta ital, vagyis az említett iparcikk pedig a whisky, avagy a whiskey, ugyanis nem mindegy, hogy melyik írásmódot melyik országban és melyik országra vonatkozólag alkalmazzuk. Az ital meghonosításának a történetét maguk a japánok és a skótok is „kettős szerelmi történetként” szokták mesélni odahaza, a japánok szemében a whisky története elválaszthatatlan a főhős és a főhősnő élettörténetétől.
Hogyan is kezdett el a japán rizsbor országa, vagyis a „sake hazája” vonzódni egy kelta származású alkoholos ital, és annak is a skót fajtája felé? A történet 1853-ban kezdődött, amikor is Matthew C. Perry sorhajókapitány a Tokugawa Időszak „zárt ország” politikája végén Japánt „kinyitotta”, aminek következtében a japánokban tudatosult a technológiai lemaradásuk a világ többi országával szemben. Az egyik olyan dolog, amit felettébb kedveltnek láttak a nyugati világban, a whiskey volt, aminek az amerikaiak körében különösen nagy divatja dívott. A japánok megpróbálták lemásolni, azonban nem sok sikerrel. Ez adta az alapmotivációt arra, hogy az ital termelésének technológiáját onnan hozzák haza, ahol maga az ital készítése is született, ahonnan a hagyományos termelési eljárást a legautentikusabb módokon sajátíthatják el.
Taketsuru Masataka (1894-1979)
Ő hozta el Japánba a whisky készítésének tudományát, ennek okán pedig „A Japán Whisky Apja”-ként is szoktak rá emlékezni.
Takeharában született, ami egy Hiroshimához tartozó kisváros, és a családi származása az egész életét meghatározta. A családjának már 1733 óta volt sake készítő üzeme, és habár Masataka csak a harmadik fiúgyermek volt, mivel bátyjai nem érdeklődtek a családi vállalkozás iránt, ő örökölte volna az apja sake készítő üzemét – márha nem válik időközben a skót whisky szerelmesévé, ami egy „egész életen át tartó szerelmi viszonnyá”[1] vált.
1918 decemberében érkezett Skóciába, ahol a Glasgow-i Egyetemen (University of Glasgow) kezdte el a szerves kémiai tanulmányait, a tanszékvezetője Thomas Stewart Patterson volt. 1919 áprilisában kezdte meg gyakornokságát a Longmorn Lepárló Üzemben, Strathspey-ben, Skóciában, és utána júliusban a James Calder & Co. Bo’ness Lepárló Üzemben gyakornokoskodott, Skócia alföldi régiójában. Jessie Roberta „Rita” Cowan-t úgy ismerte meg, hogy a hölgy Masataka egyik diáktársnőjének volt a lánytestvére, ennek köszönhetően ismerkedtek meg egymással, madj össze is házasodtak. Rita egy Kirikintilloch nevű faluból származott. A házasságot azonban egyikük családja sem támogatta, hőseink mindezek ellenére is megtartották a szűk körű esküvőjüket 1920. jan. 8-án. Ez a történet később egy „tűzön-vízen át tartó szerelmi történetté” vált, Skóciában kiállítást is szerveztek az emléküknek. Campbeltown-ban éltek együtt Taketsuru Masataka utolsó gyakornoki szolgálata végéig, amit a Hazelburn Lepárló Üzemben teljesített.
Főhősünk 1920 novemberében utazott vissza a feleségével Japánba, New York-on és Seattle-n keresztül. Az életük azonban nem volt zökkenőmentes, Masataka nem foglalkozhatott azzal, amivel szeretett volna, ami miatt Skóciában is tanult. Hazatérte után ugyanis, a japán kezdet nem volt felhőtlenül boldog, mivel Taketsuru Masataka kénytelen volt gimnáziumi tanárként dolgozni, mivel a skóciai tanulmányait támogató cég, a Settsu Shuzo, az I. világháborút követő visszaesés miatt feladta tervét, hogy valódi whiskyt termeljen. Pár évvel később, 1923-ban talált rá a Kotobukiya cég, ami a híres Suntory cég elődje volt. A Kotobukiya épp whiskyt készíteni tudó szakembert keresett, Masataka pedig az egyetlen ilyen ember volt Japánban.
Yamazaki-ban, Osaka-ban alapította meg Japán első whiskylepárló üzemét, amiben nagy segítséget és szövetséges barátságot a Kotobukiya cég alapítóvezetője, Torii Shinjiro nyújtott neki, a kapcsolatuk azonban később rivalizálássá fajult. Az első legyártott whisky a Suntory Shirofuda volt, ami sajnos nem számított sikertörténetnek, mivel az akkori japán whiskyfogyasztók nem a tiszta, hanem a kevert whiskyhez voltak szokva, amit különböző gyógynövényekkel vegyítettek. A sikertelenség miatt főhősünket átirányították a cég sörkészítő üzeméhez Yokohamába, és mivel Masataka 10 éves szolgálatra tett ígéretet a cégnek, a sörkészítő üzemben maradt –azonban ez nem tette boldoggá.
A 10 év lejárta után, 1934-ben Masataka megalapította a saját lepárló üzemét és cégét, a Dai Nippon Kaju K.K.-t Yoichi-ben, Hokkaidō szigetén, északon. Úgy gondolta, hogy Japánnak ez a területe az, ami a leginkább hasonlít Skóciára. Később átnevezte a cégét Nikka-ra. A cég elnevezése magyarul Nagy Japán Gyümölcslé Vállalat volt, és Masataka tulajdonképpen hazudott a befektetőinek, akik úgy tudták, hogy a cég almalevet fog gyártani. Az üzem helyszínére vonatkozó választás indoka a hűs éghajlat, az éles levegő, és a megfelelő páratartalom volt – Masataka még a Kotobukiya céget is arra kérte annak idején, hogy a szeszfőző üzemet Hokkaidō-ra telepítsék, amit a cég, és legfőként a cégvezető Torii Shinjiro anno elutasított. Masataka 1936-ban tervezte meg és öntette ki az első saját szeszfőző üstjét, amit még ugyanabban az évben be is építettek, és szolgálatba is állítottak az üzemben. A „Nikka Whisky” névre keresztelt whiskyt 1940 októberében árusítottak először.
A II. világháború idején Masataka lepárló üzemét a Birodalmi Haditengerészet saját irányítása alá vonta, mivel a honvédelem a whiskyt „kritikus fogyasztási cikké” minősítette. Olcsóbban árusították a whiskyt a katonáknak, viszont ennek fejében nem záratták be az üzemet, és a whiskylepárlás így túlélhette a háborút.
A háború után is folytatnia kellett az olcsó whisky árusítását és készítését, habár a befektetők szava ellenére az olcsó mellett a magas minőségű lepárlást is folytatta – azonban ennek a termékét nem tudta eladni. 1964-ben mutatták be a nagyközönség számára is a Nikka Whisky három első osztályú whiskyjét, amire válaszul a Suntory is elkezdett magasabb minőségű whiskyt gyártani. Ez a rivalizálás szülte meg később a minőségi whiskygyártás kultúráját a háború utáni Japánban, ami világviszonylatban is magas minőséget produkált.
Masataka életművét még fiatalabb korában becsületmedállal jutalmazta a Japán Császár, és attól fogva Mastaka és Rita lovagi cím birtokában élték további életüket.
Jessie Roberta Cowan, vagyis Taketsuru Rita (1896-1961)
Ahogy a férjét „A Japán Whisky Apja” becenévvel szokták emlegetni a mai napig, őrá ugyanúgy „A Japán Whisky Anyja”-ként szoktak nagy szeretetettel emlékezni a japánok.
Főhősnőnk élete sem volt könnyű, habár minden rosszban és jóban, hullámvölgyben és hullámhegyen támogatta a férjét. Japánban angoltanárnőként dolgozott, és a II. világháború ideje alatt el kellett viselnie azokat az atrocitásokat, amelyeket a skót származása miatt szenvedett el. „Ellenséggé” kiáltották ki, annak ellenére, hogy a férjét és a japán whiskytermelést támogatta egész élete során Japánban.
Sosem tért vissza Skóciába, és annak ellenére, hogy nagyon szerették egymást, sajnos Masatakával nem született közös gyerekük, ezért örökbe fogadták Masataka unokaöccsét, aki a Nikka Whisky Második Szeszfőző Mestere lett örökbe fogadó apja után. Rita sokat segített Masatakának a közös életterük berendezésében Hokkaidō-n, és a birtokukat is skót építészeti és berendezési stílusban építették meg. Rita annyira meghatározó volt a Nikka cég életében és történetében, hogy a márka és a cég arculatául szolgáló logóban Rita skót családjának a jelvényei szerepeltek.
Ugyan a birtokot és az üzemet skót stílusban építették fel, illetve rendezték be Japánban, Rita szeretett japán ruhákban, japán sminkkel, kiegészítőkkel és frizurával járni, nagy szeretettel igyekezett beintegrálódni a helyi közösségbe, annak szokásait is igyekezett átvenni.
2015 januárjában adták ki az életrajzi regényét, amit Kotaro, Rita unokája írt.
Rita élete, a Masataka felé irányuló szeretete, és ezáltal a Japánnak tett szolgálatai nem maradtak közömbösek a japánok szemében, ami abban is megnyilvánult, hogy róla neveztek el egy kicsi utat Yoichi-ben, ahol a lepárló üzemet létesítették.
Rita 1961 januárjában halt meg a máját megtámadó betegségben. Masataka 18 évvel később, 1979-ben követte a feleségét, akivel közös sírban temették el.
A Suntory-ról röviden
1899-ben alapította a céget a már említett Torii Shinjiro, „Torii Shoten” néven, és eredetileg bortermeléssel és boreladással foglalkozott a cég. Shinjiro célja az volt, hogy olyan nyugati stílusú italokat alkosson meg, amik a japán fogyasztók számára is szerethetőek és fogyaszthatóak.
1907-ben jelent meg a japán piacokon az első jelentős boruk, az Akadama Port Wine.
A vállalat 1923-ban nyitott a whisky felé is, megalapították a már említett Yamazaki Szeszfőző Üzemet, ami Japán első ilyen üzeme is volt. 1937-ben dobták piacra az első jelentősebb nevű whisky terméküket „Kakubin” néven, ez lett az a whisky, amivel már Shinjiro is teljes szívvel elégedett tudott lenni.
1961-ben, a vállalati társadalmi felelősségvállalás keretén belül megnyitották a vállalat kulturális múzeumát, a „Suntory Museum of Arts”-t. 1963-ban nyitott a cég a minőségi sörgyártás irányába, ekkor dobták piacra a mai napig is kedvelt Suntory Sört („Suntory Beer”).
1973-ban alapították meg a Hakushu Lepárló Üzemet a Kaikomagatake hegyen, a „Déli Japán Alpok” területén, ami a Masataka által korábban kívánt feltételeknek is megfelelt, az ő korábbi elvárásaival is egyezett. Valószínűleg a helyválasztásban közre játszott Masataka és a Nikka Whisky, mint rivális sikere is. Ugyanebben az évben hirdette meg a cég a madárvédelmi programját, a „Save the Birds” kampányt.
1983-ban a Suntory franciaországi tevékenységeit is megkezdte, megjelent a bordeaux-i régióban, és részt vett a Château Lagrange kastély felújításában is. 1986-ban nyílt meg a Suntory Előadó- és Koncertterem, amivel a cég a Japán zenei-kulturális életéhez is hozzájárult.
Az 1990-es években lépett be a cég a „soft drink” üzletágba, és a gyógyszerek, étrend-kiegészítők területére is.
A 2000-es években, tehát napjainkban, fokozottabb környezetvédelmi és vízvédelmi tevékenységeivel a cég olyan programokat és projekteket valósít meg, mint a „Natural Water Sanctuary Project”, vagy a „Mizuiku”, ami a Suntory oktatási programja a természet- és vízvédelem területén. 2018-tól a cég a „Mizu To Ikiru” jelmondatán keresztül tesz ígéretet a víz összes formájának a védelmére.
A japán whiskygyártás története a mai napig is a Suntory és a Nikka rivalizálásnak a története, és a köztudatban a kettő vezető, Torii Shinjiro és Taketsuru Masataka összekülönbözése az – amiről minden japán whiskykedvelő megemlékezik –, hogy Shinjiro a gyártás központjául Osaka-t választotta, míg Masataka Hokkaidō-t.
Az 1980-as években, amikor Japán elérte a „japán gazdasági csoda” csúcsát, lakosságarányosan évente 3 liter whiskyt fogyasztott minden alkoholt fogyasztható korú japán.
A japán whisky világviszonylatban csak a 2000-es évektől kezdett nemzetközi díjakat és elismeréseket szerezni, ezekből is csak a Suntory és a Nikka részesül. A Nikka-tól a Taketsuru Pure Malt és a Yoichi Single Malt tartozik a legmagasabb kategóriák közé, a Suntory a saját márkájú whiskyjei közül a Yamazaki-t, a Hakushu-t, a Hibiki-t és a Tori-t emeli ki, amelyeket otthon és nem külföldön termel.
A 2000-es években történt meg a japán whiskytörténetben a „kettő murray esete”; mikor is a 2003-as „Lost in Transition” című filmben Bill Murray Suntory Whisky-t fogyasztott, később pedig Jim Murray whiskyszakértő a Suntory „Yamazaki Sherry Cask” whiskyjét a 2015-ös év legjobb whiskyjének nyilvánította. Ezzel életre hívta a skót whisky és a japán whisky egyenrangú rivalizálását a nemzetközi porondon, mely verseny a mai napig tart. A japán whiskygyártás tehát „felnőtt a legnagyobbak közé”.
A japán whisky „titkos fegyvere” a mizunara tölgy, amit magas minőségű bútorok készítésére is használnak, azonban ízében és aromájában megvannak a szantálfa és a kókusz ízének, aromájának az elemei is. Ebből a fából készítik a whisky tárolására szolgáló hordókat, melyek készítésének feltétele a készítésük előtt, hogy a mizunara tölgyfa legalább 200 éves legyen. Egy ilyen fajta hordóban érlelt whiskyt kevesebb ideig kell a hordóban érlelni, mint egy európai tölgyből készült hordóban érlelt whiskyt.
Érdekessége még a japán whiskykultúrának, hogy a latin betűs átírásban a japánok ragaszkodnak a „whisky” elnevezéshez az eredeti „whiskey” helyett, tehát az „e” hiányzik. Ennek az indoka Masatakához kötődik, aki a skótok italát nem egy az egyben szerette volna lemásolni, hanem az alapján valami hagyományosan újat, japánt szeretett volna létrehozni.
2002-ben alapította Taketsuru Takeshi, apja emlékére a Taketsuru Díjat, amivel Japánon belül díjazzák a legjobb whiskyket és whiskykészítőket.
Amikor a cikk forrásául szolgáló anyagokat olvastam, azok három emberi erényt emeltek ki, amire Masataka és Rita, illetve a japán whisky története megtanít mindenkit. Ezek az alázat, a türelem, és azönuralom, mely erények nélkül Masataka és Rita nem tudták volna felépíteni Japánban, amit felépítettek, és melyek nélkül nem tudták volna arra motiválni Torii Shinjiro-t, amire végül is motiválták. A végeredmény nemcsak egy romantikus „kettős szerelmi történet”, hanem egy világviszonylatban is versenyképes gazdasági ágazat felépítése, a japán whisky iparának magas szintű fejlődése lett.
Japán whisky, Yukata Yazawa: Hogyan éljünk japánul – 日本人の生き方
A szerelmi történet utóélete
Idén, 2020. febr. 22. – márc. 14. között nyílt egy kiállítás „Love & Whisky – The Story of Rita Cowan and Masataka Taketsuru” címmel, Rita Cowan szülőfalujában, Kirikintilloch-ban, ami Rita és Masataka szerelmi történetét, a japán whiskygyártást, és a japán kultúrát hivatott bemutatni a Tokiói Olimpia tervezett évében (az Olimpia a koronavírus miatt idén elmarad). Erről a kiállításról egy videót is készítettek:„Love & Whisky – The Story of Rita Cowan and Masataka Taketsuru” címmel.
Mivel a jelen írás első sorban a japán alkohol-kultúrának és a japán gazdaságnak egy kis szeletét kívánta bemutatni, és nem „reklám-anyagként” kívánt szerepelni, ezért itt most nem szerepeltetjük azokat a csatornákat, ahol az említett nedűk itthonról is beszerezhetők, fogyaszthatók, ízlelhetők. Ezt a témát egy következő tervezett cikkben tervezzük feldolgozni, hogy ne csak olvasva, hanem ízlelve is megismerhessék a Kedves Olvasók a japán kultúrának eme vonatkozását.
Egy jogot tanult ember számára (az egyik diplomám európai és nemzetközi igazgatásszervező) sok tanulsággal és érdekességgel szolgál egy olyan előadás meghallgatása, amely egy jogi művet tárgyal, azonban bölcsész és eszmetörténeti szempontokat követ, és jogszociológiai szempontból is érdekesnek mondható. Az előadó, Dr. Takó Ferenc az ELTE BTK Japán Tanszék oktatója, a Japán Alapítvánnyal karöltve kezdeményezett egy eszmetörténeti előadás-sorozatot, amely első része a Hagyományok a japán eszmetörténetben 1. – Shōtoku taishi Tizenhét cikkelyes alkotmányacímet viseli, és a jelen írás egyik forrásául, és ihletőjeként is szolgál.
Maga az Alkotmány a japán jog-, és eszmetörténetben azért is egy jelentős alkotás, mivel az első írott alkotmánynak tekinthető a japán történelemben. Arra a személyesen feltett kérdésemre, hogy „Ugye jól tudom, hogy a Shōtoku Taishi-féle Alkotmány az első írott alkotmánya volt Japánnak?”, az előadó válasza alapján „Abban a sajátos értelemben, ahogyan ez alkotmány, igen.” – magának a Tizenhét Cikkelyes Alkotmánynak a történeti jelentősége, hogy ez az első japán alkotmány, az első hivatalos törvényszöveg, amelyet Suiko Uralkodónő unokaöccse, a Régens Shōtoku Taishi a hagyomány szerint saját kezével írt le Kr.u. 604-ben, ami azonban a hivatalos keletkezésétől több mint 100 évvel később, Kr.u. 720-ból maradt ránk, a Nihonshoki részeként. Saját véleményem szerint ez jogtörténeti-kodifikációs kérdéseket is felvet, azonban ezeket a kérdéseket a mostani írás nem tárgyalja.
Hogy megértsük, miért is olyan jelentős a mű, és miért is jelentős az, hogy pont Shōtoku Taishi-hoz kötődik, a tárgyalt Alkotmány X. Cikkelyét emelném ki:
„Tartózkodjunk a haragtól és a dühös gondolatoktól, ne bőszítsen fel, ha mások különböznek tőlünk. Minden embernek megvan a maga szíve-elméje, és mindenkié más-más irányba húzza. Ami neki jó, nekem rossz, ami nekem jó, neki rossz. Nem vagyok szükségképp bölcs, ő nem szükségképp ostoba. Mindketten egyszerűen emberek vagyunk. Ki határozná meg a szabályt, mely dönt jóról és rosszról? A másikkal, akár bölcs, akár ostoba, olyanok vagyunk, úgy működünk, mint a vég nélküli gyűrű. Így ha ő dühöng is, mi a saját hibáinktól tartsunk, és ha csak magunknak van igazunk, akkor is kövessük a sokaságot és eszerint cselekedjünk.”
Ez a felfogás egy abszolút megengedő, toleráns társadalomfelfogást takar, és ha meglessük magának az Alkotmánynak a szerkezetét, világossá válik, hogy mi is a jelentősége mindennek. Ugyanis a japán vallásosságot meghatározó három legfontosabb vallás, vagy filozófia, a Shintō, a Buddhizmus, és a Konfucianizmus is megjelenik benne, az említett sorrendben. Maga a sorrend is lényeges. Bizonyos értelemben a japán vallási szinkretizmus első írott jogforrásaként lehet a Shōtoku Taishi-féle Tizenhét Cikkelyes Alkotmányára tekinteni.
Mit is jelent a „szinkretizmus”? A Magyar Etimológiai Szótár szerint a szó jelentése „különböző vallási, filozófiai, műveltségi irányok, elemek elegyítése, összehangolása”, és a szóból képzett melléknév („szinkretikus”) jelentése „a szinrézisre jellemző, annak jegyeit viselő”, amely szóból ered a „szinkretikus vallás” is.[1]
Mi az indoka annak, hogy egy jogi alapdokumentumban ennyire hangsúlyosan jelenik meg a vallások összebékítése, és miért is jelentős, hogy mindez pont Shōtoku Herceghez köthető?
A Mason-Caiger könyv azon fejezete, amely az Alkotmány időszakát tárgyalja, a fejezet címeként „Az egységes állam megteremtése” időszakának írja le a korszakot. A korszakot megelőző legfontosabb történés a Soga-Mononobe rivalizálás volt, ami összefoglalva a régi idők Shintōjának és az akkoriban újdonságként számító Buddhizmusnak, vagyis a kamiknak és a bódhiszatháknak a rivalizálása volt, amiből végül a buddhista Soga család került ki nyertesként 587-ben, és a shintōista Mononobe család maradt alul. Shōtoku Herceg származását tekintve a Császári Ház és a Soga család leszármazottja is volt, rendkívüli tiszteletnek örvendett, halálakor sokakban hagyott űrt maga után: „A nap és a hold elvesztette ragyogását; ég és föld romba dőlt: ezután kiben legyen bizalmunk?” Shōtoku Herceg létesítette a ma is legrégebbi buddhista templomot Japánban, a Hōryū-ji-t, a kormányzósága idején pedig kínai mintára, az udvari tisztviselők rangok szerinti rendszerét vezették be, ami megváltoztatta az öröklődő tisztség régi, hazai japán rendszerét. Az első hivatalos követet ő küldte a kínai udvarba, és az ő érdeme az is, hogy szorosabb békés érintkezés épült ki Kínával, és hogy több civilizált kínai gyakorlat is átvételre került.
A már említett szinkretizmus miatt is jelentős, hogy egy buddhista családhoz tartozó herceg, a legfőbb jogi munkájában megtalálható három hagyomány, a Shintō, a Buddhizmus és Konfucianizmus közül nem a saját magáét, hanem a rivális család vallását említi és emeli ki sorrendileg először. Alapvetően a shintō egy olyan rendszer, ami a japánok életének egy keretet biztosít, meghatározóan az evilági élet vonatkozásában. Az istenek, a kamik körülveszik az embereket, jó és rossz tulajdonságaik vannak, eredendő tulajdonságuk a természethez való szoros kötődés. Maga a természettel való harmónia, összhang, a japánok életének egyik központi, belső szervezőeleme is, a természettel való összhang adja a példát a társadalmi összhang számára is, ami meghatározza az ember és ember közötti harmóniát, és a társadalom belső működését is. Maga a „harmónia” rögtön a szöveg legelején jelenik meg:
„Tartsuk értékesnek a harmóniát és a szembenállást kerüljük el. Az emberek hajlamosak a szétszakadásra és kevesen képesek belátásra. Ezért sokan nem követik uruk és apjuk szavát, és ellenségeskednek a szomszédos falvakkal, ha azonban a Fenti harmóniában van, a Lenti pedig nyugodt, és mindent egyetértésben vitatnak meg, a dolgok természetes menetükben folynak.”
Saját magam a magam írásaiban, az előadó természetközpontú harmónia-koncepciójától kicsit eltérően, gyakorlatiasabban és szemantikailag szoktam értelmezni a „társadalmi harmónia”, vagyis az itt is megjelenő „wa”értékét, azonban ez az értelmezés is összecseng a fenti idézettel. A „wa” írásjel egy, a hajlékonyságáról híres rizspalántából, és egy szájból áll, aminek logikai tartalma a rugalmas, egymásnak kölcsönösen engedményeket tevő beszédmodort jelenti, aminek a kiterjesztett vonatkozása az egymásnak kölcsönösen engedményeket tevő magaviselet és vitakultúra is. Magának a Shōtoku Taishi-féle Alkotmánynak az is a jogtörténeti jelentősége, hogy a társadalmi harmónia japán jogi normájának az egyik első írott jogforrásának számít.
„WA” írásjel, V.Fru szerk.
Shōtoku Herceg tehát az I. Cikkelyben fektette le a shintōista értékeket, a II. Cikkelyben pedig a saját vallásának, a Buddhizmusnak az értékeit. Ez utóbbi az előzővel ellentétben nem az evilági vonatkozása miatt fontos, hanem az evilági lét utánról szól. Az emberi szenvedésektől való megszabadulás pedig az evilági lét után, a Nirvana állapotában érhető el. Maga az Alkotmány a „három buddhista kincs”, vagyis Buddha, a Dharma (az öröktől létező tan, amely meghatározza a sors folyásának a menetét), és a szerzetesi közösségek (vagyis a Sangha, ami nem más, mint a buddhista emberek közössége, vallási gyülekezete) tiszteletére szólít fel. Fontos megjegyezni, hogy a Buddhizmusnem, mint önmagáért való vallás, hanem mint a shintōista„harmónia”fenntartójának az eszköze jelenik meg.
A három említett hagyomány közül az első (Shintō) már kezdetektől fogva jelen volt Japánban, a második (Buddhizmus) a Kr.u. VI.-VII. században került át Kínából, ahogy a harmadik, a Konfucianizmus is Kínából került át, bizonyos szakértők szerint már a IV. században, azonban igazán fontossá a második hagyomány, a Buddhizmus megérkezésének az idején, a VI. században vált. Ennek az oka egyrészt a már említett rivalizálás volt az első kettő hagyomány között, másrészt pedig, hogy az uralkodó és a nép közötti viszonyrendszert is rendezni kellett az említett ellentétektől terhes, ambivalens időszakban. A katonai erő és az istenekkel való kapcsolat mellett az uralkodói kiválóságnak, az uralkodói erényeknek, az uralkodói rátermettségnek is elérkezett a relevanciája Japánba, és a kérdésekre a választ a Konfucianizmus adta meg. A befogadás azonban nem gátlástalanul, a kínai világképet egy az egyben való átvétellel ment végbe, mert a kínai hierarchia-szemlélet nemcsak társadalmi, hanem földrajzi sajátosságú, és mindez érthető okokból nem alkalmazható egy olyan ország számára, ami a saját államiságát, társadalmát, uralkodóját kívánja meghatározni. A Konfucianizmus sokkal inkább a polgárok, a társadalom egymás közti viszonyrendszerének meghatározásában nyújtott támaszt, az alá-fölé rendeltségi viszonyokban, kölcsönös tiszteleti viszonyokban, amit azonban nem olyan szigorú hierarchiával vettek át, mint ami a „küldő országra”, vagyis Kínára volt jellemző. A konfuciánus „Az Égi Elrendelésről Szóló Tanítás”, mely szerint az Uralkodó, mint az Ég Gyermeke, az Égtől kapja meg a kormányzásra való felszólítást, Japánban inkább csak névleges marad, mivel az Uralkodói Családnak az istenektől, vagyis a kamiktól való leszármazása gyakorlatilag szükségtelenné teszi azt. Az Alkotmány konfuciánus rendelkezései szerint:
„Ha uralkodói utasítást kapunk, feltétlenül hajtsuk azt végre. Az Uralkodó az Ég, a Szolgáló a Föld. Az Ég takar, a Szolgáló, vagyis a Föld, tart. Így az évszakok megfelelően váltakoznak és a minden dolgot fenntartó erőkben áramlanak. Ha a Föld akarná az Eget takarni, az hanyatláshoz vezetne.”
Lényeges jellemzője a Shōtoku Taishi-féle Alkotmánynak, hogy annak ellenére, hogy három különböző eszmetörténeti hagyományt kíván egy rendszer részévé igazítani, nem található benne jogkollízió, vagyis az előírások közötti ellentét, vagy lyuk. Lényeges az is, hogy a Shintō és a Buddhizmus közötti ellentétet, illetve a kettő által nem szabályozott „lyukakat” az Alkotmány a Konfucianizmus bevezetésével kívánta áthidalni és „betömni”, egy olyan jogszerzőtől, aki a saját vallásának rivális vallását engedte előre a sajátjával szemben.
[1] A Magyar Etimológiai Szótár megfelelő szócikke az Arcanum Adatbázisban.
Felhasznált irodalom: Dr. Takó Ferenc, Hagyományok a japán eszmetörténetben 1. – Shōtoku taishi Tizenhét cikkelyes alkotmánya, 2020. 06. 19. Magyar Etimológiai Szótár,„szinkretizmus” szócikk. Arcanum Adatbázis
R.H.P. Mason – J.G. Caiger, Japán Története, Püski Könyvesház Kiadó, Bp., 2004. [Fordította: Kazár Lajos]
Skilton, A Buddhizmus Rövid Története, Corvina, Bp., 1997. [Fordította: Agócs Tamás]
Raymond Dawson, A kínai civilizáció világa, 2002. [Második rész: A filozófia világa]
Érdekes dolog egy olyan kiállítás – Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum –Made in Asia – virtuális tárlatvezetéséről írni, amin hús-vér fizikai valómban én is részt vettem látogatóként tavaly nyáron, és a múzeumigazgató, Dr. Fajcsák Györgyi tárlatvezetése rengeteg tanulsággal szolgált annak ellenére is, hogy már láttam a kiállítást. Az egyik legfőbb tanulság az volt, hogy már két évszázaddal korábban is voltak olyan „Japán-rajongó magyarok”, akik képesek voltak hajóra szállni azokért a felbecsülhetetlen értékű műkincsekért, amik megtekintésével a „hétköznapi magyar” idehaza először találkozhatott a japán kultúra tárgyi világával…
A Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum1919-ben, Hopp Ferenc végrendelete alapján jött létre, amely több mint 4000 kelet-ázsiai műtárgy sorsáról gondoskodott. A végrendelet alapján; „A műtárgyak az egyéb kelet-ázsiai műtárgyakkal külön múzeumot alkosson, mely az ő [Hopp Ferenc] nevét viselje.” Maga Hopp Ferenc 50 éves kora után ötször utazta körbe a Földet, és a Múzeum épületét 1885-ben, első körútja után vásárolta meg, ami később az otthonául szolgált. A kertben ritka növényeket, keleti műtárgyakat, japán kőlámpásokat, kínai holdkaput, indiai vallások istenségeit ábrázoló szobrokat is emeltetett, a villa szobáin belül pedig Ázsiára emlékeztető, Ázsiából hazahozott tárgyi környezettel rendezte be az épületet. Személyes élményként a kertben megtalálható ginkō-fát jegyezném meg. A családom kertjében is nő egy, azonban ilyen magas és dús koronájú ginkō-fát, mint ami a Múzeum kertjében él és nő, még nem láttam a szabad szememmel. A ginkō Japánból ered, és a népi gyógyászat szerint a hosszú élet, és a tiszta elme titka. Amikor meglátogattam a Múzeumot, elmesélték, hogy ha nem megfelelő módon és irányból lépünk át a Holdkapun, az szerencse helyett szerencsétlenséget hoz, és ez sajnos nekem bejött, ugyanis még aznap este betörött az egyik okostelefonom kamerája. Maga Hopp Ferenc nevezte el a villát kertestül „Buitenzor Laknak”, vagyis „Gond Nélküli Helynek”.
A Made in Asia kiállítás 2019-ben nyílt meg, a Múzeum fennállásának 100. évfordulója alkalmából, és a Múzeum legfontosabb állandó műkincsgyűjteményének a bemutatását tűzte ki céljául, ami azért is különleges, mivel a Múzeum az utóbbi időkben csak időszaki kiállításoknak adott otthont. A kiállítás négy termen keresztül vezeti a látogatókat, és rögtön az elején tiszteleg annak az öt neves személynek az emléke előtt, akiknek munkája az ázsiai műgyűjtés kezdeteit jelentette hazánkban. Mindegyikük más-más célból utazott Ázsiába, és más-más történettel a háta mögött hozta haza kincseit; Hopp Ferenc, Xántus János, Gróf Zichy Jenő, Gróf Vay Péter (Katolikus Püspök) és Dr. Bozóki Dezső.
Az Első Terem a két világháború közötti időszak kincseit mutatja be, amikor is a Múzeum első igazgatója Felvinczi-Takács Zoltán volt (japán, kínai, indiai, délkelet-ázsiai tárgyak), a Második Teremben pedig a második világháború utáni időszak tárgyai tekinthetőek meg, amikor az igazgató a régész-japanista Horváth Tibor volt (1972-ben bekövetkezett haláláig). A Harmadik Terem az 1950-es, 1960-as évek ázsiai állami (diplomáciai) ajándékokat mutatja be, ahol markáns különbség figyelhető meg a kínaiak és a koreaiak-vietnamiak önreprezentációs szándékai között. Míg az előző a Kulturális Forradalom ideológiájának megfelelő szépérzetet, addig az utóbbiak a hagyományos viseleteken, kerámiatárgyakon keresztül a történelmi folytonosságot kívánták kifejezni. A Negyedik Terem a Múzeum buddhista gyűjteményét állítja ki, aminek gyűjtését és rendszerezését még Felvinczi-Takács Zoltán kezdte el.
Az ős „Japán-rajongók”, vagyis a Három Legjelentősebb Japán Alapgyűjtemény
Xántus János az Osztrák-Magyar Monarchia első kereskedelmi expedíciójának volt a tagja 1869-1870 között, ami az első ázsiai közgyűjtemény alapjait tette lehetővé. Megbízását Eötvös József Vallás- és Közoktatásügyi Minisztertől, a Nemzeti Múzeumtól, a Magyar Tudományos Akadémiától és a Magyar Királyi Tudományegyetemtől kapta, hogy természetrajzi, népismei és könyvészeti gyűjteményének gyarapításához járuljon hozzá gyűjtés, vétel és csere útján. A célja az volt, hogy a világkiállításokhoz hasonló módon hozza közelebb a japán és az ázsiai kultúrát a magyar közönséghez. 1969-ben érte el az expedíció Japánt, és hét várost bejárva 663 tételnyi japán anyaggal gazdagította a magyar műkincs-gyűjteményt, amelyek között voltak: lakk-, kerámia-, fém-, bambusz-tárgyak, gyapotszövet, selyemszövet, papírmustra, legyező, hangszer. Elsősorban nem kiállítási tárgyakat szeretett volna hazahozni, hanem mintákat a hazai kézműipar számára a technika és anyaghasználat terén, hogy ösztönző hatást érjen el velük a hazai kézműipar világában. Emellett arra is odafigyelt, hogy a mindennapi élet szokásait bemutató könyveket, tárgyakat is elhozzon kedves hazánkba: hazakerültek a japán élet-, állat-, növényvilágot bemutató könyvek is, nád-, és rattan-fonatok, kosarak, tálcák, tatamit borító gyékénytakarók, asztalosszerszámok, és a hitvilághoz tartozó szertartási tárgyak is. Ezek közül a leghíresebb az a négyszögletes lapos lótuszos tálca, aminek a mintája látható a Múzeum honlap-design hátterében is a jelen cikk írása idején.
Hopp Ferenc, öt világkerülő-útja közül három során látogatta meg a Felkelő Nap Országát, 1883-ban, 1903-ban és 1914-ben. Elsősorban a japán kézműipar remekei iránt tanúsított érdeklődést, megragadta a japán iparművészetben a „technikai tökélye”, amit ő a japán lakktárgyakban, fésűkben, fafaragványokban, szobrokban, elefántcsont-tárgyakban talált meg. Japán iránti rajongását mi sem mutatja jobban, mint az, hogy halálakor a hagyatékában talált 1600-1700 japán tárgy, a teljes ázsiai műgyűjtemény-hagyatéknak több mint a felét tette ki.
Gróf Vay Péter japán műgyűjtését az 1907-es évhez köthetjük, és a legnagyobb számú japán anyagot teszi ki az egész gyűjteményben. Pápai Megbízottként,Római Katolikus Vizitálások„diplomatájaként” járta a világot, azonban Japán iránti szeretetét már kamaszkorában meghatározta az a 16 éves korában vásárolt japán lakkdoboz, amit elsőként vásárolt a japán műkincsei közül. 1902-ben járt Japánban először, és hat várost látogatott meg összesen három hónap alatt. Második Japánban tett látogatása történt az említett 1907-es évben. Áprilisban utazott át Kanadából Japánba, ahol több mint egy hónapot töltött el. Mindezt 1905-ben az „április 15-i levél” előzte meg, amiben ajánlatot tett a Szépművészeti Múzeumnak japán vízfestmények, rajzok, metszetek gyűjteményének az összeállítására. Apponyi Albert Vallási és Közoktatási Miniszter 20.000 Koronát (akkor ez volt itthon a pénznem) biztosított a gyűjtemény létrehozására, a vásárlásra. Ez az expedíció az akkori időszakban a legteljesebb áttekintést nyújtó japán metszetanyag felkutatását és gyűjtését jelentette, amit a szintén jelentős bronzszobor-gyűjtemény egészített még ki. Vay igyekezetét mutatja, hogy nemcsak a Tokiói Iparművészeti Kiállításon, hanem kisebb-nagyobb régiségkereskedésben is egyaránt megfordult, 1907 májusában négy várost utazott körbe, és jún. 23-ig vásárolta meg azt a gyűjteményt, ami 2337-2678 tárgyból állt, és három ládára volt szükség a szállításához. A gyűjtemény része volt: 1093 fametszet, 338 festmény, 719 kisplasztika, 176 fametszetes könyv, 11 buddhista faszobor, ezeken felül kardmarkolatvédők, tustartók, necckép [1], dohánytartók, lakkdobozok, fésűk. Ezek a tárgyak 1919-ben kerültek át a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum gyűjteményébe. Vay Péter munkássága azonban nemcsak a műkincsgyűjtése miatt lényeges, hanem az orientalisztikai és japanisztikai szakirodalmi munkássága miatt is. Két könyve kiemelkedően lényeges, az egyik a Kelet Császárai és Császárságai (Japán-Kína-Korea) címmel az egyik első Ázsiáról szóló összehasonlító történelemkönyv volt itthon, a másik pedig az 1908-ban megjelent Kelet Művészete és Műízlése – a japán művészet főbb korszakai, ami az első japán művészettörténeti kézikönyv volt, ami magyar nyelven megjelent. A Vay-hagyatékból kettő fametszet még kiemelendő: Hiroshige:Úszó Vadkacsa Hóesésben (1832) és Toyokuni: Tartományúri felvonulást utánzó, vidám gésák menete a Fuji előtt (2870-es évek).
Ugyan az okostelefonom még a múzeum-látogatás napjának estéjén eltörött (melegen ajánlom a Holdkapu szabályainak a betartását), a készített képek épen maradtak. A cikk hátralévő részében egy-egy olyan képet szeretnék megosztani, melyeket a látogatás során magam készítettem, és vagy a kiállítás japán gyűjteményének egy-egy darabját ábrázolják, vagy a múzeum-kert szépségét hivatottak bemutatni. Ezeket a képeket a Múzeum engedélyével publikálom.
A cikk anyagát a Japán Alapítvány szervezésében megrendezésre kerülő Dr. Fajcsák Györgyi, Made in Asia. A százéves Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum és japán alapgyűjteményei c. előadása szolgálta, mely ITT megtekinthető.
2020. jún. 2.
Az általánosságban vett „japán középkort” a 12. és 16. század közötti időszakra datálják – magába foglalja a késő Heian-, a Kamakura- és Muromacsi-kort. Ebben az időszakban a politikai folyamatokat figyelembe véve három szakaszt különböztet meg a történelemírás;
„egy új elit fokozatos felülemelkedését a politikai vezetésben”
„a szilárd központi hatalom lebomlásával párhuzamosan kialakuló decentralizáció, polgárháborúk”
„egy erős vezetés felülkerekedése, mely katonai fölényét latba vetve újraegyesíti az országot”[1]
A „japán középkort” legfőképp az irányító szerepért folyó harc jellemezte, melyben a császár és az udvari nemesség (kuge), a templomok, és a busi családok (buke) voltak a főszereplők. Hol valamelyik „nagycsalád” (pl. a Fudzsivarák a szekkan politikával régensként, vagy a Heisi család Rokuhara-hatalma) tudta magáénak az irányító szerepet, hol pedig a császári udvarnak sikerült visszaragadnia azt (pl. „visszavonult császárok” irányítása az in-szei politikával).
Minamoto no Joritomo volt végül, aki legyőzve a Heisiket, Kamakurában létesített támaszpontot, és maga köré szervezve a Kantó környéki helyi urakat, busi-uradalmat hozott létre, új korszakot nyitva meg ezzel. Habár a visszavonult császár; Gosirakava dzsókó megpróbálta megállítani Joritomo növekvő befolyását, nem járt sikerrel, és Gosirakava halála után Joritomot kinevezték taii-sógunnak. Ezzel végeredményben megkezdődött az a sóguni politika, ami 700 éven át, 1867-ig tartott.
A Kamakura sógunátus azonban idővel Minamoto kézből átkerült a Hódzsó család irányítása alá. A Hódzsó nemzettség politikai túlkapásai miatt azonban, fokozatosan elvesztette a gokenninek – a sógunt támogató nagycsaládok bizalmát, és az agilis Go-Daigo császár maga mellé állítva számos busi családot, 1333-ban (pl. az Asikaga család segítségével) megtörte a Hódzsó uralmat, és visszaszerezte a tényleges irányítást.
Azonban ez a nemesség, a kuge hatalmi pozícióba kerülését jelentette, így a sógunátussal szemben a császár oldalára álló buke, most a császár ellen fordult.
1338-ban Go-Daigo császár végül menekülni kényszerült, és Asikaga Takaudzsi új császárt ültetett a trónra, Kómjó-tennót, akitől megkapta a sóguni kinevezést. Eközben Go-Daigo tennó délen, a Josino-hegyek közt (Nara prefektúra) fenntartotta uralmát, így alakult ki az Északi és Déli udvarok kora (1336-1392).
A két udvar megosztotta a daimjókat is, így az egész ország hadiállapotba került, mintegy 60 évre. Végül a déli udvar meggyengült, és 1392-ben összeolvadt az északi udvarral – melyet azonban az Asikaga sógunátus irányított. Így az összeolvadás után, az Asikaga hatalom szigorú ellenőrzése alatt tartotta a tennói udvart is – ezáltal a buke kezébe került a végrehajtó hatalom, és a kuge elvesztette politikai szerepét. A harmadik Asikaga sógun; Asikaga Josimicu a kiotói Muromacsiban építetett rezidenciát – így ezt az időszakot, Muromacsi kornak (1392-1573) nevezzük.
A „hadakozó fejedelemségek kora” valójában a Muromacsi kor utolsó ca. száz évét teszi ki (1467-1573).
A Muromacsi korban a védnök, azaz sugo feladatköre kibővült. Míg a Kamakura korban az őrség-toborzás, a lázadók és gyilkosok elfogása volt a feladatuk, ekkor már a tartományfőnöki feladatokat is ők látták el – ez azt jelentette, hogy magánkézben lévő nagybirtokokat tudtak megszerezni és a busikat fokozatosan hűbéreseikké tették. Így szinte helyi kis uralkodóvá váltak – ezért a Muromacsi kor védnökeit sugo-daimjónak, azaz „védnök nagyúrnak” hívták. Hatalmuknak köszönhetően aktívan beleszólhattak a sóguni politikába, és ahogy a sógunátus egyre inkább udvari életet kezdett élni Kiotóban, a sugo-daimjók egymással versengve terjesztették ki hatalmukat. Végül két nagy hatalmú sugo-daimjó család – Hoszokava és Jamana egymással szembe került a hatalomért vívott harcban, és számos sugo-daimjó, ki-kinek az oldalán csatlakozott harcukhoz. Ennek az összetűzésnek országos szintű kiterjedése lett az Ónin háború, 1467-től. Az Ónin háborúban Kiotó nagy része elpusztult, és a sóguni hatalomnak vége lett, névlegessé vált. A sugo-daimjók visszatértek területeikre, a nemesek és szerzetesek is szétszéledtek a városból… a központi hatalom meggyengülésével, mindenki önállósodásra törekedett.
A háborúnak köszönhetően azonban az egymással harcoló sugo-daimjók ereje is meggyengült, ez pedig lehetőséget adott az alattuk szolgáló, hűbéressé tett busiknak, hogy fellázadva, saját kis uradalmakat hozzanak létre, melynek az élére maguk álltak daimjóként. Az így kialakult újfajta daimjó réteget szengoku daimjónak, azaz „hadakozó fejedelemnek” hívtak. A kis uradalmak vezérei folyamatos területi harcokat vívtak egymással, azonban nem csupán a terület megnövelése volt valójában a tét, hanem hogy kinek sikerül felülemelkedi a többieken, és kialakítani egy (ekkoriban hiányzó) irányító, központi hatalmat.
A szengoku-daimjók saját területükön teljhatalommal bírtak, a földeket sajátjukként kezelték, és bár embereiknek osztottak földet, azt engedély nélkül sem továbbörökíteni, sem elidegeníteni nem lehetett. A daimjók szigorúan ellenőrzésük alatt tartották az alájuk tartozó busikat és parasztokat, például más daimjó területére szigorúan tilos volt az átjárás mindenkinek.
Az évtizedeken át tartó hadakozásban csak a nagyon erős szengoku-daimjók maradtak fenn. Ilyen jelentős erővel rendelkező „hadakozó fejedelem” volt Takeda Singen és Ueszugi Kensin…
Ecsigo tartomány ura bátorságáról és taktikai képességeiről volt híres. Fiatal korában a tanulásnak szentelte magát, őszintén vallásos volt, buddhista fogadalmat tett és sosem nősült meg. Mélyen tisztelte Bisamont (a hét szerencse-istenség közül a háború istenét), és követői úgy hitték, hogy Kensin, Bisamon földi megtestesülése, ezért a „háború istenének” is hívták.
Születési neve Nagao Kagetora, és csak miután az Ueszugi család adoptálta, vette fel az Ueszugi Kensin nevet. (Apja, Nagao Tamekage nagy hírű harcos volt, és az Ueszugi-klánnak szolgált.)
1576-tól az akkor már jelentős haderővel rendelkező Oda Nobunaga ellen fordult, és habár csellel sikerült fontosabb csatákat is megnyernie, mivel az „Oda sereget” nem Nobunaga vezette, hanem egy tábornoka, Kacuie, komolyabb eredményt Kensinnek nem sikerült elérnie. 1577-ben szövetkezett Takeda Singen fiával, Kacujorival, azonban mielőtt sor kerülhetett volna a Nobunaga elleni nagy hadjáratra, Ueszugi Kensin meghalt gégerákban (egyes feltételezések szerint egy Nobunaga által felbérelt nindzsa végzett vele).
Ueszugi Kensin halotti verse:
„Egy életen át tartó jólét is pusztán egy csésze szaké; negyvenkilenc életév álomként telt el; nem tudom, mi az élet vagy a halál. Évről évre csak egy álmot láttam. Menny és Pokol hátramaradt; a holdfényű hajnalban állok, szabadon a felhők kötelékéből.”
Sinano és Kai tartományok ura volt, kitűnő stratéga, és agresszív harcos hírében állt. Azonban nem csupán a csatamezőn ért el sikereket – innovatív adóügyi törvényeket és közigazgatási rendszert hozott létre saját területén, mely újításokat Tokugava Iejaszu átvett és alkalmazott a később kialakuló Tokugava sógunátusban. Emellett pedig Takedához köthető még a Fudzsi-folyón épített gát projektje is.
Ő volt az a daimjó, aki Oda Nobunaga területeit szövetségesekkel körbefogva, komolyan veszélyeztette Nobunaga hatalmát, valamint az egyetlen, aki (1573 januárjában) győzedelmeskedett egy csatában, Tokugava Iejaszuval szemben – többen úgy tartják, ha 1573 májusában bekövetkezett hirtelen halála nem akadályozza meg, talán teljesülhettek volna ambíciói, és ő lehetett volna az, aki egyesíti Japánt.
A hadúr, katonai tehetsége mellett, rajongott a klasszikus japán festészetért, irodalomért és színházért.
Születési neve Takeda Kacucsijo, majd felnőtté avatásakor (genpuku szertartás) kapta a Takeda Harunobu nevet. Később ezt változtatta meg Singenre; a sin, a nobu kínai kiejtése volt, jelentését tekintve – „hinni”. A gen pedig – „fekete”, mely szín a buddhizmusban az intelligenciát és igazságot szimbolizálja. A Takeda-ház valójában Kai tartomány sugo-daimjója volt, azonban egy sikertelen lázadásba keveredtek 1416-ban, melynek következményeképp száműzték őket, és csak 1465-ben szerezték vissza hatalmukat a térségben.
Takeda Singen hatalomátvétele apjától, máig tisztázatlan. A számos teória közül az egyik, hogy 1541-ben segítette az apja elleni lázadást, akit végül Szurugába, az Imagava-klán erődjébe száműztek, Singen pedig hivatalosan átvette a Takeda-klán vezetését.
(Lásd még: Cukioka Jositosi, Cuki Hjakusi c. sorozata)
A tigirs és a sárkány, a kínai mitológiában örök harcban állnak egymással – innen ered a két hadúr elnevezése.
Takeda Singen és Ueszugi Kensin, legendás alakjai a japán történelemnek. Katonai kiválóságok, becsületes, szilárd hadurak, akik nem csak a csatatéren állták meg a helyüket, de „alattvalóikról” is gondoskodtak, az általuk irányított területek gazdasági kérdéseivel is foglalkoztak. Nem véletlenül örökítette meg kettejük alakját és csatáit számos alkotás, írásmű, ráadásul egymáshoz való viszonyuk is a „nagy ellenfelek testvériességének” irodalmi példája. (Például állítólag egy alkalommal, mikor a Hódzsók akadályozzák a Kaiba tartó só-szállítmányt, Ueszugi a saját só-készletéből küldött ellátmányt Takedának, mondván, hogy ő „nem sóval, hanem karddal harcol”.)
Takeda, mikor 21 évesen átvette a klán irányítását, első dolga volt az új hadúr fiatalságán és tapasztalatlanságán felbátorodott szomszédos urak támadásit visszaverni. Miután sikeresen megvédte magát, nekikezdett meghódítani a szomszédos Sinano tartományt, melynek utolsó állomása 1553-ban, a Murakami Josijikoval való szembenállás volt. Végül Takeda győzött, elfoglalta Sinanot és megfutamította Murakami Josikijot, aki Ueszugi Kensinhez menekült, hogy a segítségét kérje Takedával szemben – itt kezdődött a két hadúr szembenállása.
Harcaik színtere Kavanakadzsima volt, egy hatalmas síkság, melyet két folyó ölelt körbe. Itt vívták csatáikat – szám szerint ötöt; 1554-ben, 1555-ben, 1557-ben, 1561-ben és 1564-ben.
Takeda motivációja az volt, hogy megőrizze Sinano határait az Ueszugi támadásokkal szemben, míg Ueszugi állítólag azért harcolt, hogy megküzdjön a rendkívüli hadúr hírében álló Takedával. Csatáik közül azonban a negyedik volt igazán kiemelkedő. Kójó Gunkan jegyezte le az 1561-es Kavanakadzsimai csatát, mely a korszak egyik legvéresebb csatája volt; az Ueszugi sereg 72%-a, míg a Takeda sereg 62%-a veszett oda, és Takeda elveszítette a csatában tanácsadóját, Jamamoto Kanszukét és öccsét, Takeda Nobusigét. A harc a síkságon folyt, ahol előzőleg Takeda Singen egy támaszpontot építtetett, a Kaizu-erődöt. Takeda tehát az erődöt védte, míg Ueszugi a Szaidzso hegyről támadott. Habár a csata elején, mivel hajnalban meg tudta lepni Takeda seregét, Ueszugi állt győzelemre, később azonban Takeda seregének egy része, szintén a hegyről oldalba támadta az Ueszugi csapatot. Végül mindkét sereg visszavonult, és mindkét vezér a sajátjaként könyvelte el a győzelmet. Valójában azonban a mai napig vita tárgya, hogy ki győzedelmeskedett. Legtöbben döntetlennek ítélik, de bizonyos nézetek szerint Takedáé volt a valódi győzelem, mivel a csata végén földadományokat is osztott a katonái közt, míg Ueszugi csupán dicsérő oklevelet adott embereinek.
Számos festmény is megörökítette a IV. Kavanakadzsimai csatát, leggyakrabban azzal a jelenettel találkozhatunk, ahol a két hadúr megküzd egymással. Takeda Singen egy tesszennel, azaz harci legyezővel védekezik, az őt megtámadó Ueszugivel szemben. (Egyébként, ha alaposan megnézzük a Takedáról készült festményeket, szinte mindig tesszennel a kezében ábrázolják.) Takeda egyik embere a hadúr védelmére siet, Takeda így vissza tud támadni, Ueszugi pedig kénytelen visszavonulni.
Zárójelesen
Ha alaposan megnézzük a Takeda Singenről készült ábrázolásokat (pl. a fentit) láthatjuk, hogy a legtöbb esetben Takeda egy nagy, fehér, díszes sisakot visel, melyen két szarv ékeskedik… Ez a sisak az, mely a Jaegaki hime történetét elmesélő ábrázolásokon is szerepel. A legenda szerint ez egy „varázs sisak” volt, amellyel száz róka szellemét tudta a viselője megidézni. Ezt a sisakot lopta el Ueszugi, és szerezte aztán vissza Ueszagi lánya Jaegaki hime, Takeda fiának, Takeda Kacujorinak.
A mai napig is nagy népszerűségnek örvendő két daimjó, Takeda Singen és Ueszugi Kensin, talán annak is köszönheti hírnevét, hogy sikeresen helytálltak olyan történelmi legendákkal szemben, mint Oda Nobunaga és Tokugawa Iejaszu. A klasszikus szamuráj romantika képviselői, mítoszukkal a szengoku dzsidai, a hadakozó fejedelmek korának eszenciáját képviselik a mai napig.
Takeda és Ueszugi célja csakúgy, mint a többi hadúrnak az volt, hogy katonai és területi fölényt szerezve, behódolásra kényszerítsék a többi daimjót és magukhoz ragadják a tényleges hatalmat. Az egész ország uralma volt tehát a tét.
Oda Nobunaga lett aztán az a hadúr, akinek sikerült először egyesíteni Japán nagy részét. (A térképen jól látható, hogy 1560-1572 közt milyen területi növekedést sikerült elérnie.) Ő vonult be Kiotóba, és űzte el az utolsó Asikaga sógunt, véget vetve ezzel a Muromacsi kornak, és megnyitva az Azucsi-Momoyama kort, mely Oda Nobunaga és utódja, Tojotomi Hidejosi országegyesítő-törekvéseit ölelte fel. Végül azonban Tokugava Iejaszu lett az, aki ténylegesen egyesítette Japánt, és több mint 200 éves békét hozott, 1603-1868 közt – az Edo-korral.
Forrás: Japán Világ Atlasza, 106.
+++
Fuefuki városában (Yamanashi pref.), évente egyszer újrajátsszák a Kavanakadzsimai csatát, regisztrációval bárkinek lehetősége van csatlakozni, és részt venni a történelmi játékban.
Ueszugi és Takeda vezérek beszéde után megkezdődik a harc. Az önkéntes katonák mellett fizetett színészek is játszanak a csatában, hogy még élethűbbé tegyék a játékot. Ha az ember „normál katonaként” szeretne részt venni a rendezvényen, 5000 yent kell fizetnie (info. 2018.) a regisztrációkor, ezért kap egy szamuráj öltözéket, ebédet és emlékfotót. Általában a szervezőknek 600-800 jelentkezőre van szükségük, de a helyek hamar be is szoktak telni, mivel nagy népszerűségnek örvend az esemény.
Takeda Singen életéről készített filmet Kuroszava Akira, Kagemusa címmel (1980). (Az árnyéklovas magyarul)
Felhasznált Irodalom:
Collcutt-Jansen-Kamakura, A Japán Világ Atlasza, Helikon, 1997.
Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, 1989. https://www.samurai-archives.com/kvs.html
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.
