Öntsünk tiszta saket a sakazukiba: a sake most bor vagy sör?

Vadász Fruzsina, 2020. 10. 07.

 

Mi is az a sake, és miért is nem olyan egyértelmű az előbb feltett kérdésre adott válasz?

Ha idehaza Japán kerül a beszélgetés középpontjába, egy sok akciófilmet látott ember hajlamos először a yakuza-filmekre gondolni, ahol a tetovált bűnözők a szakét, vagyis a saket, Japán sztereotipikus alkoholos italát fogyasztják férfias virtussal, nagy ünnepélyeskedések közepette. Az említett italt hajlamosak vagyunk rizspálinkának elkönyvelni, az említett filmek okán is, azonban ez a megállapítás nem helytálló. Nagyon kevés olyan alkoholos ital létezik a Földön, ami fajtáját és származását tekintve olyan mértékben nem egyértelmű, mint a sake, ráadásul még a szesz-párlatok szakértői is vitatkoznak azon, hogy most a sake bor-e, vagy sör.
Azonban az biztos, hogy a sake Japán nemzeti alkoholos itala, és a hagyományos nihonshu italok, vagyis tipikusan japán szeszesitalok közé tartozik. Formális szertartások és ünnepségek során fogyasztják, és az ország számára nemcsak a kultúrája, a gasztronómiája, a vallási szokásai miatt jelentős az ital, hanem gazdaságtörténeti relevanciája miatt is.

Az alcímben szereplő kérdésre adott válasz az, hogy a sake tulajdonképpen rizsbor, technikai-eljárási szempontokból azonban több köze van a sörhöz. Ennek az oka az, hogy a saket a rizs dagasztásos érlelésével készítik. Az alkohollal foglalkozó szakemberek körében amiatt is vita van arról, hogy a sake most bor vagy sör, mert ugyan technológiájában inkább hasonlít a sörhöz, mint a borhoz, azonban a komplexitása miatt és a kóstolási kultúrája miatt a borhoz áll közelebb, és ugyan az italt a sörhöz hasonló dagasztásos érleléssel készítik, azonban a sake a rizs erjesztéséből nyert alkoholos ital, ami viszont közelebb hozza a borhoz.
Egy kortárs borász, Kielmayer Kristian élménye, megjegyzései a sakeval kapcsolatosan, amikor először is kóstolta azt, ugyanúgy egy „eklektikus” alkoholos ital jellemzőit összegzi: „magas alkohol, alacsonyabb sav érzet, rendkívül húsos és telt érzés”[1].

Mindezek mellett azért sem egyértelmű, hogy most mi is a sake, mert eredetileg Japán más és más területein egészen különböző módon készítették az italt, például Dél-Kiotōban a saket krumpliból párolták, Okinawán pedig cukorrépából.

Sake hordók, Dave Afshar: A Brief History of Japanese Sake. In.: Culture Trip, 10 February, 2017.

 

A sake-termelés története és gazdaságtörténeti jelentősége

A sake eredettörténete sem egyértelmű. Több elmélet létezik a sake eredetével kapcsolatosan, az egyik szerint a japánok az italt Kínából vették át, ahol még Kr.e. 4800-ban, a Jangce-folyó környékén alakult ki az ital készítési kultúrája, és onnan került át Japánba is, a másik elmélet szerint pedig a sakenak semmilyen köze sincs a Japánon túli külföldhöz.

A sake belföldi története egybeesik Japán rizstermesztésének a történetével, ami kb. 2500 évvel ezelőttre datálható, ugyanis ekkorra terjedt el a rizstermesztés egész Japán-szerte. A III. században keletkeztek az elő írásos feljegyzések, kínai krónikások nyomán, akik megjegyezték, hogy a japánok szívesen isznak, különösen akkor, amikor halotti gyászszertartás keretében gyászolják el a halottat.

A kezdeti időszakban a saket magát, amit készítettek, és készítésének eljárási módját is kuchikami no sakenak, vagyis „megízlelni való sakenak” nevezték, mivel azt a rizst, gesztenyét és kölest, amiből az italt készítették, először a saját szájukban rágták meg, és ehhez a nyállal elkeveredett péphez adták hozzá a rizs másik felét, amit együtt dagasztottak egy olyan anyaggá, ami saját maga kezdett el erjedni, és ehhez adták később hozzá a vizet. Ezt a módszert váltotta fel később a koji-kin nevű gomba használata, amiről még később szót ejtünk.

A Heian-korszakban (VIII.-XII. szd.) vált politikailag-vallásilag is nemzeti itallá a sake, ugyanis a Kiotōi Udvarban saját alkoholos italt főztek –  ez volt a császári sake. A legjobb saket azonban a papok készítették a Japán Püspöki Szeszfőzdében. Ugyanebben a korszakban, a VIII. századból több történet is fennmaradt az italról, többek között mitikusak is. A Császári Udvar történelmi feljegyzései is mesélnek a sakeról, közöttük a Fudoki is, ami a történetírást levezette a provinciák szintjére is, megjegyezte azt, hogy a sake készítéséhez penészgombát, rizst, és koji gombát használtak. A X. századi Engishiki jegyezte fel az ősi sake-készítési módokat, megjegyezte azt is, hogy a saket főként a Császári Udvar termelte, egyrészt, hogy a Császár leitassa a lakomáin azon alattvalóit, akiket ebben kívánt részesíteni, másrészt a császári és vallási szertartásokon is alkalmazták az italt.

A Kamakura-korszakról (XII.-XIV. szd.) mondható el, hogy a sake országszerte elterjedt, mert a mezőgazdasági fejlődés lehetővé tette, hogy a gazdák a termésfölöslegből saket főzhessenek. A XII.-XV. századot szokták annak az időszaknak is titulálni, amikor a sake-készítési technikák a legtöbbet fejlődtek, és kialakult annak az alapja, ahogy a mai minőségi saket is termelik. Ebben az időszakban vált divatossá a sake-készítés a shintōista szentélyekben és buddhista templomokban, amik a termelés központjaivá is váltak az egyéb termelő-helyek mellett. Ekkor kezdték alkalmazni a tejsav fermentációt, azaz először shubot, vagyis magpépet készítettek, amiből az élesztőt nyerték, és ezután adták hozzá a kojit, a vizet és a párolt rizst a shubohoz a különböző cefrézési szakaszokban. Ekkor kezdték meg az ún. morohaku sake termelését, ami a sake olyan fajtáját jelentette, amelyet fényezett rizsből készítettek. Később a XV.-XVI. században a buddhista szerzetesek naplóiban megjelent a hi-ire is, amit egyfajta pasztörizációs folyamatként lehet leírni.

Az előző korszak jelentősége az ital elterjedésében állt, azonban a Muromachi-korszakban (XIV.-XVI. szd.) a fejlődést – az akkori lehetőségekhez képest – a tömegtermelés megjelenése jelentette. A korszakban a sake-készítés, és az ahhoz kapcsolódó faipari tevékenységek már olyan magas technológiai fejlettséget értek el, hogy 1500 litert befogadni képes kádakat tudtak a sake-termeléshez gyártani, ami a sake tömegtermelését tette lehetővé. Ebben az időszakban a sake készítése már nem csak, vagy nem nagyobbrészt a shintōista szentélyekhez, a buddhista templomokhoz, vagy a Császári Udvarhoz kötődött, hanem szélesebb néprétegek számára is elérhetővé vált a termelése, többek között a földbirtokos nagyurak körében is. Ebben az időszakban vált a sake igazán Japán nemzeti italává.

A sake különböző fajtáinak a megjelenése, iparosodott specializációja, a XVII. század (Edo-korszak) nagy újdonsága volt a japán sake-történetben. A morohaku sake termelése az akkori Osaka prefektúrabeli Itami és Ikeda városában kezdett egyfajta ipari tevékenységgé válni, amivel Kiotō, Osaka és Edo (ma Tokyō) sake-szükségletét látták el – ennek a sakenak lett a neve a kudarizake. Ez a fajta sake a XVIII. század elejére elérte a 38.000 kilóliter megtermelését, melyből az edoi polgárok 54 litert fogyasztottak fejenként éves fogyasztásban, aminek jelentős fogyasztói rétege a samurai volt. A XIX. századra már kereskedelmi hajókkal exportálták a saket idegen földekre, ekkortól beszélhetünk a sake nemzetköziesedéséről.

A XIX. században következtek be újabb változások az ital történetében, ugyanis a sake-készítés központja eltolódott Itami és Ikeda felől az ún. Nadagogo területek felé, ahol egy, az 1850-es évben felfedezett ásványvíz-forrásból származó vizet, az ún. miyamizut kezdték alkalmazni a sake készítéséhez. Ez a víz magas foszfát- és káliumtartalma miatt a koji gomba és az élesztő elterjedését, és emiatt az erjedést támogatja, és a fermentációt erősíti. A vízimalmok elterjedése is hozzájárult a rizs nagy mennyiségben történő kezeléséhez, felhasználásához, ami a sake-termeléshez is jótékonyan hozzájárult. Az évszázad közepén Japánba érkező külföldiek, többek között a német Oskar Korschelt, és a brit Robert William Atkinson csodálkozva számoltak be arról, hogy Japánban már Louis Pasteaur ideje előtt is alkalmazták a pasztörizációt a sake-termelés egyik eljárás-módjaként. (A japánok a módszert annak európai feltalálása előtt már 500 évvel is ismerték.)

A Meiji Restauráció időszakában (1868-1912) vált a sake igazán magának a japán népnek az italává, mivel az új törvények mindenkinek megengedték, és lehetővé tették, hogy saját sake-készítő üzemet alapítsanak, mindezt azonban adóköteles formában. 30.000 saket készítő szeszfőzde nyílt meg egy éven belül. Azonban hosszabb távon az adózási előírások miatt az üzemek kétharmada bezárásra kényszerült. A szorgalmasabb, családi vállalkozásban működő üzemek tudtak csak fennmaradni ezek közül. Egy ilyen családi üzemből származott az a japán úriember, Taketsuru Masataka is, akinek a történetéről egy korábbi cikkünkben már írtunk, és akit a japánok „A Japán Whisky Apja”-ként szeretik becézni. Ugyanebben az időszakban történtek meg a sake készítésének modern kori intézményesülései is, ugyanis 1907-ben történt meg az első hivatalos sake mintavétel és ekkor rendezték meg a sake termelők első versenyét is.

A sake története nemcsak a nemzeti kultúra, a vallási- és a gasztronómia-aspektusok miatt jelentős a sake-szakértők szemében, hanem gazdaságtörténeti relevanciája miatt is, mivel maga, a sake-készítés során kifejlődött termelői és forgalmazói értéklánc-struktúra nagyban hozzájárult Japán belföldi ipar- és gazdaságstruktúrájának kialakulásához. A sake-készítéshez szükségeltetett az állandó rizskészlet, az elosztási- és az értékesítési hálózat, és emiatt Yutaka Yazawa[1]  a szeszfőzőket a kapitalizmus előfutáraiként nevezi meg. Helyi, tehetős földbirtokosok termelték, és/vagy vásárolták fel a rizst, az italkészítés az aratás utáni, téli időszakban zajlott, és a földbérlő parasztoknak is kedvező pénzszerzési lehetőség volt ez a holtszezonban. Belőlük kerültek ki a sake-készítő mesterek, az ún. tojik, akikre nagy szakértelmük miatt jelentős kereslet volt azoknál az uraknál, akik saket akartak készíteni. Tojinak lenni egy jól fizető állást jelentett, és az urak versenyeztek értük.

Az eddig bemutatott fejlődő és virágzó képpel szemben a II. világháború és a közvetlenül utána következő szomorú időszak a sake-gyártás „sötét korszakát”, ill. annak a kezdetét jelentette, mert a jó minőségű sake helyett az olcsó, rossz minőségű sake vált elterjedté még a feketepiacon is. Ennek oka az általános rizshiány volt, mivel a rizskészleteket nagyobb részben a katonák ellátmányára szánták, és ahhoz, hogy a megtermelt sake mennyisége magasan tudjon maradni, a hagyományos rizs-koji-kinshubo összetétel helyett a kevéske rizshez tiszta alkoholt és glükózt adtak hozzá, ami rosszabb minőséget eredményezett. Ma is sajnos a forgalomban kapható sake 75%-a ilyen módon készül.

Azonban a történet a későbbiekben kezdett egy kicsit pozitívabbá válni, ugyanis újabb fejlesztések jelentkeztek a belföldi sake-iparban. A XX. században a fahordók és fatartályok helyett megjelentek az acélhordók és –tartályok, amik nagyobb mennyiségű sake előállítását tették lehetővé. Mivel ebben az időszakban a sakeból eredő bevételek, az állami bevételek 30%-át tették ki, az állam betiltotta a háztáji, nem ipari mennyiséget produkáló sake-készítést, mert az nem volt engedélyköteles, és mindez újabb szomorúságra adott indokot. Az említett rendelkezést azok a tipikusan családi vállalkozásban lévő háztáji üzemek élték túl, amik a sake-készítésre vonatkozó hatósági engedéllyel rendelkeztek, és adóztak is a termelés után. A mai napig is illegális az engedély nélküli háztáji sake-termelés Japánban.

A XX. század, ahogy látható, elég sok kihívás és megpróbáltatás elé állította Japán nemzeti alkoholos italának iparát és kultúráját. Később már szándék is, és intézkedés is irányult a korábbi, hagyományos sake-készítési módok, alapanyagok, manufakturális hagyományok visszahozatalára, ill. a modernitás jegyében újabb technológiák behozatalára. Ma már ugyanúgy, habár kisebbségbe szorulva, megtalálhatóak a hagyományoknak megfelelően termelt, jó minőségű sake italok is, mint a rossz, olcsó minőségű változatok. A II. világháború utáni időszakban Japán igyekezett a jó minőségű saket visszahozni, és a sake-termelés tudományát is fejleszteni. Ennek az igyekezetnek kiemelkedő időszaka volt az 1960-as évek, amikor is olyan gépészeti fejlesztések futottak fel Japánban, amik kifejezetten a sake termelésének modernizálását, gépesítését célozták meg.

Azok, akik a korábbi, hagyományos sake-ipar háttérbe szorulásán szomorkodnak, azt emelik ki legfőbb panaszként, hogy az említett fejlesztések a nagyipart, és nem a hagyományos készítési kultúrát támogatják, ugyanis ma már a hagyományok követése nem feltétlenül jellemző. Ezen felül vannak, akik a sake-termelés csökkenését panaszolják, mivel ma már csak 1500 sake-főző üzem található világszerte. Ma a nagyobb sake-termelő tájegységek Nada és Kiotō régiója, itt találhatóak a sake-termelő nagyüzemek. Mindenhol máshol kis helyi szeszfőzdék, háztáji manufaktúrák állítják elő az italt, amelyek állami engedéllyel rendelkeznek, és a tevékenységük után adót is fizetnek.

Sake készítés az Edo-korban, Japan Sake and Shochu Makers Association: History of sake
Sake Múzeum, Dave Afshar: A Brief History of Japanese Sake. In.: Culture Trip, 10 February, 2017.

 

A hagyományos sake-készítés csínja-bínja, és a hozzá kapcsolódó „belsős infók”

A sake alapanyaga a rizs, és annak is egy különleges fajtája, a sakamai, amely tulajdonsága, hogy hosszabb szemű, lágyabb, és kevesebb proteint tartalmaz, mint az asztali rizs. Más rizsből is készülhet sake, azonban ez a legalkalmasabb arra, hogy az ital alapanyaga legyen. Ma 95 olyan rizsfajtát tartanak számon Japánban, amiből sake készülhet, ezekből azonban csak néhány az, amit gyakorlatilag is használnak, és ezek közül is kiemelt helyen áll a sakamai.

A hagyományos sake-készítés során a víz szerepe is fontos, és csak ásványi anyagokat tartalmazó vizet szabad a jó minőségű sakehoz használni, ami alacsony vas- és mangán-dioxid-tartalommal bír. A keményebb, nagyobb tápértékű víz nehezebb, testesebb sakehoz vezet, a könnyebb víz pedig édesebb ízvilághoz.

Mivel a rizsnek nincs saját cukortartalma, a cukor-termelődést is el kell érni, amit enzimek segítségével, főképp a már említett koji-kin gomba használatával érik el, a „főzés” ideje alatt. Később azonban az ital erjedéséhez, az erjesztéshez szükség van élesztőre is, ami a hagyományos sake esetében általánosan, ill. a leggyakrabban használva a saccharomyces cerevisiae.

A mai sakeról sajnos azt lehet mondani, hogy inkább egy olyan italfajta, amit nem szoktak érlelni. Ez alól azonban kivételt képez a koshu sake-fajta. A korábbi időszakokban a hagyományos saket érlelték, dagasztásos módon.

A sake kategóriái a felhasznált rizs fényezettsége nyomán sorolható osztályokba, ez az osztályozási szokás sake-készítők közötti verseny nyomán jött létre. Sokan a ginjo és a daiginjo fajtákat tartják a legtöbbre, a magas rizsfényezettség és a tiszta ízvilág miatt, azonban azok, akiknek a karakteres íz a fontos, a junmai fajtát részesítik előnyben.

A kisebb sake-üzemek mottója a külföldi piacokra történő eladás során a „sosem halunk meg”, ami egy jellegzetes vonása a japán sake-készítésnek, mivel, mint a történeti rész során látható volt, a japán sake-ipar túlélésre és megújulásra kényszerült, és erre a kifejlesztett képességére az ipar a mai napig büszke.

Sakamai, Kielmayer Kristian: A szaké több mint erjesztett rizsbor. In.: BorászPortál.hu, 2013. július 23.

 

Ki is az a Toji?

A Toji, ahogy a történeti részekből is kiderült, a saket főző szeszmestert jelölte, és jelöli a mai napig is, aki régen „csak” a termelés nagymestere volt, és akiért a földesurak vetélkedtek. Ma a Toji a sake-termelés vezérigazgatója. Régebben a sake-gyártás szezonális munka volt, a holtszezonban zajlott a parasztok bevonásával, a téli időszakban. Azokat a parasztokat, akik a holtszezonban a sake-készítésben a szeszfőző üzemekben is szerepet vállaltak, Kurabitonak  nevezték, és az ő munkájukat fogta össze, és ellenőrizte a Toji. Maga az elnevezés a tapasztalt sake-készítő kézművesek céhének az elnevezése is volt, azonban egy sake-termelő szeszfőző üzemben csak egy Toji került alkalmazásra.
Ma már különböző Toji Iskolák működnek, egyfajta céhtömörülésekként. A legnagyobb három ilyen iskola a Nanbu Toji, amely Iwate prefektúrából származik, az Echigo Toji, és a Tanba Toji, amely származási helye Hyogo prefektúra.

A Toji szakma tapasztalatai, ismeretei és tudása, Tojiról Tojira száll, egyfajta hagyomány-őrzésként. Sajnos azonban azon emberek száma, akik megöröklik ezt a tudást, folyamatosan csökkenőben van. Emellett az is szomorú, hogy vannak olyan sake-főző üzemek, ahol a Toji-rendszert teljesen felszámolták. Ez amiatt okoz bánatot a hagyományos sake-kultúra kedvelőinek, mert a hagyományos sake-kultúra és a hagyományos sake-termelés kulcsfigurája és kulcseleme maga a Toji, a Toji tapasztalata és szakértelme volt, azonban ma már sokan úgy gondolják, hogy erre a hagyományra nincs feltétlenül szükség a sake-gyártás során.

Ha a sajnos már megfogyatkozóban levő „hagyományos sakeról”, vagy „minőségi sakeról” beszélünk, akkor azt az italt minden bizonnyal egy Toji irányítása alá tartozó csapat termeli, az előző kisfejezetben leírt módok és hozzávalók használatával.

Kurabito, SakeTimes: In Sake Brewing, Who or What is a Toji ? May. 6. 2016.

 

A sake osztályozása

A jelen írás kezdeti főkérdését tekintve, a sake osztályozásához kötődően egy fontos megállapítás tehető. A megállapítás az, hogy a saket magát, mint szeszes és alkoholos italt, a szakértők is inkább a borhoz társítják. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy nemzetközi szinten a londoni székhelyű IWC, vagyis az International Wine Challange, az egyik legkomolyabb nemzetközi borbírálat is zsűrizi.

Az IWC a saket öt kategóriában bírálja el, ezek a Honjozo; a Ginjo-shu; a Daiginjo-shu; a Junmai és Junmai daiginjo-shu; és végezetül a Koshu.

Az IWC által elbírált öt sake-kategória:
Honjozo umamiban magas, jól párosítható ételekkel, alkohollal erősített rizsbor
Ginjo-shu alacsonyabb erjesztési hőmérséklet, hosszabb eltarthatóság jellemzi, könnyedebb és selymesebb textúrájú rizsbor
Daiginjo-shu parfümösség és intenzívebb illat jellemzi, hasonlít a fenti kettőhöz, csak markánsabb
Junmai és Junmai daiginjo-shu az egyik legnemesebb rizsbor, umamiban és savakban leginkább gazdagabb
Koshu érlelt sake, komplexebb aromával és ízvilággal
Forrás:
Kielmayer Kristian: A szaké több mint erjesztett rizsbor. In.: BorászPortál.hu, 2013. július 23.
IWC bírálat, Kielmayer Kristian: A szaké több mint erjesztett rizsbor. In.: BorászPortál.hu, 2013. július 23.

 

A sake-fogyasztás szokásai és kultúrája

Ahogy már többször is utaltam rá, sajnos a hagyományos és jó minőségű sake útja némileg elvált a modernkori, tömegtermeléssel előállított, olcsóbb saketól. Ez a sake kultúrájára is igaz.

A sake-fogyasztási szokások manapság leginkább abban különböznek, hogy mennyire melegen, vagy hidegen isszák az italt. A fiatalokra jellemzőbb inkább, hogy hidegebben isszák, az idősekre pedig az, hogy melegebben, ugyanis a hideg hőmérséklettől a sake keményebb struktúrát kap, a melegtől pedig lágyabb, könnyebben ihatóvá válik az ital.

Ennek megfelelően szokás a sake-üvegeken feltüntetni egy mérőszám-mutatót, az „SMV”-t, ami az ún. „sake meter value”. Az „SMV” azt mutatja meg, hogy mennyire édes az adott sake, a minél alacsonyabb érték, az egyre magasabb édességet jelöli meg.

A hagyományos sake-fogyasztásnak külön szokásai vannak. A hagyományos saket, hagyományosan egy magas porcelán üvegből, a tokkuriból öntik ki, és egy kis porcelán csészéből, a sakazukiból isszák. Maga a sake-ivás szertartása a hagyományos shintōista vagy buddhista alkalmakhoz is kötődik, úgy, mint esküvő, vagy halotti gyászszertartás, és hasonlók.

A sakenak van egy nemzeti ünnepnapja Japánban, október elseje, mely napon a sake-termelő üzemek saját magukat ünneplik, a sake-kedvelő felnőttek pedig saket isznak, lehetőleg a hagyományos fajtából. Ez a nemzeti hagyomány ma már nemzetközi hagyománnyá bővült, a külföldi üzemek is ekkor ünnepelnek.

Tokkuri sakazuki, M.Vardanyan: The History of the Origin of Sake
Modern sake, Dave Afshar: A Brief History of Japanese Sake. In.: Culture Trip, 10 February, 2017.

 

Hogy a „sakizukiba öntött saket” „tisztán lássuk”…

 A japán sake a világ egyik legkevésbé sem egyértelműbb itala, és hogy tisztán lássuk magát az italt, a következő tisztázatlanságokat, és az itallal kapcsolatos ellentétes dolgokat érdemes megjegyezni. Sokan a saket egyfajta pálinkának gondolják, habár ez nem helytálló, ahogy a szakértők által feltett kérdés  sem teljesen tisztázott, azaz hogy  a sake most bor-e, vagy sör – nem lehet egyértelműen megválaszolni. Mivel összetevőjét és eljárási módját tekintve inkább a sörhöz sorolandó, kultúráját, fogyasztási szokását, ízvilágát-zamatát, osztályozási besorolását tekintve azonban a borhoz, és maga az alkoholos italokkal foglalkozó szakemberek közössége is inkább egyezményesen az utóbbi kategória alá sorolja be.

Az sem egyértelmű, hogy a sake valóban Japán nemzeti itala, a nemzet sajátossága-e, vagy csak egy olyan ital, amelyet a japánok a kínaiaktól vették át, és a saját ízlésükre formálták hosszú évszázadok alatt. A jelen írás egy Kína-barát olvasója valószínűleg az utóbbi változat mellett foglalna állást, azonban többször is láthatóvá vált, hogy a sake milyen módon járult hozzá a japán nemzeti kultúra, a japán nemzeti hagyományok, és a japán nemzeti gazdaság-, és iparstruktúra kialakulásához, fejlődéséhez és formálódásához. Ezek okán joggal mondható el a sakeról, hogy nem kínai, hanem japán.

Végezetül a sake jövője sem tiszta. Az egyre szélesedő ellentét a hagyományos sake és a hagyományos sake-kultúra, valamint a tömegtermelt sake között az ital jövőjét, és hagyomány, a kultúra fennmaradását homályossá teszi. Mindezt a sake-termelés nemzetközi lecsökkenése is beárnyékolja, habár, ahogy tisztán láthattuk, a japán sake, és annak termelése túlélni, és megújulni képes.

Kielmayer Kristian: A szaké több mint erjesztett rizsbor. In.: BorászPortál.hu, 2013. július 23.

 

 

Források:

Yukata Yazawa: Hogyan éljünk Japánul – 日本人の生き方. SCOLAR Kiadó.
Kielmayer Kristian: A szaké több mint erjesztett rizsbor. In.: BorászPortál.hu, 2013. július 23.
Japan Sake and Shochu Makers Association: History of sake
M.Vardanyan: The History of the Origin of Sake. In.: Japanarmenia.com
Dave Afshar: A Brief History of Japanese Sake. In.: Culture Trip, 10 February, 2017.
SakeTimes: In Sake Brewing, Who or What is a Toji ? May. 6. 2016.

 

[1] Yukata Yazawa: Hogyan éljünk Japánul – 日本人の生き方. SCOLAR Kiadó.

[1] Kielmayer Kristian: A szaké több mint erjesztett rizsbor. In.: BorászPortál.hu, 2013. július 23.

fb-share-icon
close

Merülj el velünk Te is a japán kultúrában!

MINDEN HÓ UTOLSÓ VASÁRNAPJÁN
HÍRÉT VISSZÜK A FRISS TARTALOMNAK!


Elolvastam és elfogadom a felhasználási feltételeket