Tudástér Archives - Oldal 4 a 5-ből

2020.05.26.2020.12.26.

„Honcso Nidzsusiko” – Jaegaki hime története

Varga Lilla, 2020. 05. 26.

Tojohara Csikanobu ukiyo-e képe a Honcso Nidzsusikóból

Honcso Nidzsusiko (本朝廿四孝) c. dráma főhősnője Jaegaki-hime. Történetét először BUNRAKU (tradicionális japán bábszínház) darabként dolgozták fel 1766-ban, majd később KABUKI színpadra is vitték, és azóta Jaegaki-hime a három legfontosabb „hercegnő karakter” (szanhime) egyike, az egyik legnehezebb onnagata szerep.

Bunraku előadás, Jaegaki-hime bábmestere: III. Kiritake Kandzsuro

Jaegaki-himét ábrázoló bunraku bábu egy japán bélyegen

A hercegnő története a következő:

A szengoku-dzsidaiban, azaz a „hadakozó fejedelemségek korában” járunk (1467-1573). Takeda Singen, Kai tartomány ura és Nagao (Ueszugi) Kensin, a szomszédos Ecsigo tartomány ura ádáz ellenségek.
A sógun, Asikaga Josiharu elrendeli, hogy a két hadakozó család megbékélésének érdekében, Takeda fia Kacujori és Nagao lánya Jaegaki, ha elérik a megfelelő kort, összeházasodjanak.

Azonban rendelkezése után nem sokkal a sógunt meggyilkolják. A sógun emberei arra gyanakszanak, hogy a két viszálykodó család ölette meg Asikaga Josiharut, mert nem akarják megtartani a „békét hozó házasságot”. Ezért azt parancsolják, hogy Takeda és Nagao 3 éven belül találja meg a sógun gyilkosát. Ha nem járnak sikerrel, kötelesek legidősebb fiaikat feláldozni.
Takeda és Nagao esküt tesznek, mivel azonban a hajtóvadászat végül nem sikerül és nem találják meg a gyilkost, kénytelenek megtartani a szavukat, és gyermekeik fejét adni a sógunátusnak.
Az a hír járja tehát, hogy a Takeda család legidősebb fia, Kacujori, betartva a család ígéretét, rituális öngyilkosságot követett el. Valójában azonban Takeda egy hűséges tanácsadójának fia lett öngyilkos Kacujori nevében, míg Takeda igazi fia Minoszaku néven közemberként, álcázva él.

Minoszaku tisztában van vele, hogy valójában ő Takeda fia, és hogy visszaszerezze a Takedák legendás sisakját, melyet Nagao Kensin még régebben ellopott (és amely konfliktus miatt robbant ki állítólag a két család harca), álruhában elszegődik a Nagao családhoz. Az ott szolgáló Nureginu segítségével, aki a „hamis” Kacujori, a tanácsadó fiának szeretője volt, Kacujorinak sikerül bejutni a Nagao házba.

Takeda Kacujori, III. Szadonabu Haszegava ukiyo-e képe

Jaegaki-hime a házi-szentély előtt térdel, és illatáldozatot mutat be elhunyt(nak vélt) vőlegénye szellemének, Nureginu pedig mellette imádkozik (ténylegesen elhunyt) kedveséért, amikor megjelenik a valódi Kacujori, Minoszaku álnéven, kertésznek álcázva magát.
Jaegaki, mivel hasonlóságot vél felfedezni Minoszaku és vőlegénye portréja közt, rögtön beleszeret az idegenbe, és megkéri szolgálóját, Nuregunit, hogy hozzon össze nekik egy találkozót.
Nureguni belegyezik, hogy segít, cserébe azt kéri a hercegnőtől, hogy Jaegaki szerezze meg a sisakot Minoszakunak. Jaegaki ebből rájön, hogy Minoszaku valójában a halottnak hitt Kacujori, és Nureguni összejátszik a Takeda családdal. Habár először vívódik, hogy teljesítse-e a kérést, hiszen ha átadná Kacujorinak a sisakot, azzal elárulná apját, azonban nem tud ellenállni szerelmének, és végül megígéri, hogy megszerzi a sisakot.

Nagao Kensinnek azonban szintén gyanús lesz Minoszaku hasonlósága Kacujorival, ezért elküldi két szamuráját, hogy intézzék el a fiút. Miután Jaegaki tudomást szerez erről, kétségbeesetten figyelmeztetni akarja Kacujorit, azonban a lányt bezárják a házba.

Utagava Kunijoshi, Jaegaki-hime és a rókaszellemek, 1852.

A Takeda család legendás sisakját egy tavacska kis pavilonjában tartják. Jaegaki a pavilonba megy egyedül, gyászolni kedvesét, akinek életéért hiába könyörgött az apjának. Valamit tenni szeretne, hogy megmentse Kacujorit, ezért a kezébe véve a sisakot, imádkozik kedveséért – ha a tavacska nem lenne befagyva, egy csónakon megelőzhetné a férfi üldözőit, és időben figyelmeztethetné a veszélyre.

A tó fagyott tükrén a holdfény ekkor egy fehér róka arcát rajzolja ki a lány előtt. Jaegaki meglepetésében leteszi a sisakot, mire a róka eltűnik. Azonban amint a kezébe veszi újra, a róka nyomban feltűnik.
A róka-szellem valójában a Szuva szentély istenének familiárisa, és a sisak őrzése a feladata. Jaegaki felteszi a sisakot és azt kívánja, hogy megmenthesse szerelmét. Imájára válaszul, róka-lángok (kicunebi) gyúlnak, melyek körbeveszik őt, így védve a lányt és a sisakot. Valahonnan messziről kísérteties dobszó hallik, és a róka-lángok átvezetik Jaegakit a befagyott tavon. A hercegnő még az üldözők előtt utoléri kedvesét, és együtt elmenekülnek.

Jaegaki-hime szerepében V. Bandó Tamaszaburo

(Egy másik verzió szerint Jaegaki azt kívánja, bárcsak madár lenne, és Kacujori után repülhetne, hogy figyelmeztethesse a veszélyre. A szentély istenségét lenyűgözi, hogy a lány milyen állhatatosan szereti kedvesét, ezért segítségére küldi a szentélyt őrző rókákat, hogy segítsenek neki. A lány, a sisak birtokában és a szellem-rókák segítségével így el tud repülni Kacujori után.)

Az alábbi videóban a Honcso Nidzsusiko (本朝廿四孝) 1992-es BUNRAKU előadásának az a részlete látható, melyben az „ál” Kacujori harakirit követ el;

Forrás:
„Honcso Nidzsusiko” kabuki darab története
Kicunebi
Aubrey Halford, Giovanna M. Halford – The Kabuki Handbook: A Guide to Understanding and Appreciation, 1956.

2020.05.23.2020.12.26.

„Jocuja Kaidan” – Szerelem, bosszú és halál… a japán kísértettörténetek egyik gyöngyszeme

Varga Lilla, 2020. 05. 23.

A Jocuja Kaidan 四谷怪談, Oiva és Tamija Iemon szerelmének története, melyet azonban árulás, gyilkosság, és bosszú keserített meg, Japán leghíresebb szellemhistóriájává vált.

Iemon szerepében: Ichikawa Ebizo, Oiwa szerepében: Nakamura Kantaro

IV. Curuja Nanboku, 1825-ben kabuki színpadra vitte, Tókaidó Jocuja Kaidan (Tókaido Szellemtörténete) címen – és azóta is számos feldolgozást megélt a történet.

Történet:

Oiva és Oszode nővérek, Jocuja Szamon lányai (aki az Enja házhoz tartozott – ld. a Csúsingura, a 47 rónin történetében).
Oiva, apja barátjának, Tamija Iemonnak lett ígérve, míg Oszode, Szato Jomosicsihez ment feleségül. Miután azonban Iemon róninná és bűnözővé vált, Szamon el akart állni a házassági ígérettől, és vissza akarta venni a lányát. Iemon természetesen ebbe nem egyezett bele, így harcra kelt Szamonnal, mely összetűzés vége az lett, hogy a férfi megölte a lány apját.

Mindeközben Oszode férjének, Jomosicsinek a szolgája Naoszuke, megkívánta ura feleségét. Ezért Naoszuke úgy döntött, megöli Jomosicsit, azonban véletlenül mással végzett. Mégis, a megcsonkított testről mindenki azt hitte, hogy Jomosicsié.

A két nővérnek azonban nem volt tudomása a tettesekről, így azért cserébe, hogy a két férfi bosszút álljon nevükben az apa és a férj gyilkosán, elfogadták Iemon és Naoszuke házassági ajánlatát – nem tudván, hogy valójában azokhoz mennek hozzá, akik a tényleges gyilkosok.

Iemon és Oiva tehát férj és feleség lettek. Oivának fia születik, és a szülés után gyenge marad az egészsége – azonban minden alkalmat megragad, hogy könyörögjön férjének, keresse és bosszulja meg apja gyilkosát. Iemon azonban (természetesen) nem hallgat rá. Unja az életét, és elege van Oivából is. A szomszéd, gazdag Ito család unokájával viszonyt kezd, és megcsalja feleségét. Oiva azt hiszi, hogy gyógyszert kap a szomszéd családtól, azonban amikor megissza, kiderül, hogy méreg. Az arca groteszkül eltorzul, haja fésülködés közben csomókban kihullik, és ráébred, hogy Iemon végezni akar vele. Oiva beleőrül a szenvedéseibe, majd meghal.

Enjaku, Ichikawa Yonezô Oiwa szerepében, 1865.

Iemon hazaviszi új feleségét a szomszédból, de Oiva szelleme őrülten kísérti, és tévedésből – Iemon azt hiszi, hogy Oivát látja – a férfi megöli az új asszonyt.

Jomosicsi közben hazatér, de azt kell látnia, hogy Oszode már Naoszuke feleségeként él. A két férfi harcában Oszode meghal, mire Naoszuke öngyilkos lesz.

Iemon, anyja segítségével egy hegyi kunyhóba menekül, de éjjelente még mindig Oiva szelleme üldözi. Elrejtőzik egy bambuszerdőben, azonban Jomosicsi bandája rátalál, és megölik.
Oiva haragja Iemon halálával elcsitul, és szelleme megnyugszik.

Utagawa Kuniyoshi, Oiwa megkísérti Takuetsut (aki Iemonnak segédkezett), 1852.

Ayakashi: Japanese Classic Horror feldolgozás ITT, magyar felirattal.

Forrás:
A történet ITT olvasható angolul.

2020.05.18.2020.06.01.

Joszegaki Hinomaru, a „szerencse-zászló” története

Varga Lilla, 2020. 05. 18.

寄せ書き [yosegaki] – joszegaki jelentése; „jókívánságokat tartalmazó, több személy által aláírt üdvözlőlap”
日の丸 [hinomaru] – hi-no-maru jelentése; „napkorong”, „japán nemzeti lobogó”

A 寄せ書き日の丸 [yosegi hinomaru] tehát szó szerint több személy által aláírt, jókívánságokat tartalmazó nemzeti zászlót jelent.

A frontra tartó katonák emlékbe otthonról nemzeti zászlót vittek magukkal, melyre családjuk és barátaik verseket, imákat, bátorító, szerencsét kívánó szavakat írtak kézzel.

A zászlók körülbelül 1 méter hosszúak voltak, pamutból, műselyemből, vagy selyemből készültek. A feliratokat általában a vörös napkorongtól sugárszerűen – belülről kifelé írták, de előfordult, hogy a napba is került jókívánság, vagy feleségük és gyermekük tintába mártott kéznyoma díszítette a zászlót.

A katonák az összehajtott zászlót a kabátjuk alatt viselték, és egyrészt azt a célt szolgálta, hogy a csatatéren erőt merítsenek a meghitt szavakból, másrészt arra is emlékeztette őket, hogy kötelességük mindent megtenni és utolsó vérig harcolni az országért és a császárért. A katonák mivel tudták, lehet, hogy sosem térnek haza, előfordult, hogy levágott hajat és körömdarabokat hagytak otthon, hogy a család tudjon mit eltemetni, akkor is, ha holttestük a csatatéren marad.

Utólag színezett kép, amerikai katonák Joszegaki Hinomarut visznek magukkal a csata után.

A háború alatt számos amerikai katona vitt haza a csatatérről „szuvenírként” hinomarut. Ennek okán jött létre az OBON Társaság, mely azt a célt szolgálja, hogy az elveszett zászlók visszakerüljenek a családokhoz, ezáltal pedig a leszármazottak szertartásos keretek közt, végső búcsút vehessenek a elhunyttól.

Az OBON Társaság víziója „egy olyan világ, melyben lehetőség van gyógyítani a háború okozta személyes traumákat”, missziója pedig „a háború tragédiája által sújtott családok közötti megbékélés és gyógyulás elősegítése”.

Japán és amerikai oldalról is kiemelik, hogy a kezdeményezés fontos jelképe az amerikai és japán nemzet közötti barátságának és kölcsönös megértésnek.

Több internetes oldal is felhívja a figyelmet, hogy ha árverésen, vagy bárhol kereskedelmi forgalomba hozott hinomaruval találkozunk, akkor azonnal jelezzük a Japán Egészségügyi- Munkaügyi- és Jóléti Minisztériumnak, valamint az OBON Társaságnak.

Azonban nem csak a második világháborúhoz kötik a hinomaruk megjelenését. Nem lehet pontosan tudni, mikor kezdték el ezt a szokást, azonban az tény, hogy a Mukdeni incidens (1931 szeptemberében megrendezett vasúti robbantás Dél-mandzsúriában, melyet a második kínai-japán háború (1937–1945) egyik közvetlen előzményének tekintenek.) előtti zászlók már ritkaságszámba mennek.

Több történetet is lehet olvasni, miként került vissza Amerikából egy-egy hinomaru Japánba. Egyik esetben például egy amerikai, idős úriember, miután megtalált a padlásán egy joszegaki hinomarut, elpostázta azt Kawagoe városába, ahol megkeresve a zászló tulajdonosának leszármazottait, visszajuttatták a hinomarut a családnak. A zászlón egy helyütt az alábbi szöveg olvasható:
[祈武運長久　六月十五日　吉田丑三] – „Könyörgés állandó hadiszerencséért, június 15. Yoshida Ushizó”.
Hadiszerencsét kívánó felirat olvasható az alábbi zászlón is (60 családtag aláírásával egyetemben), melyet Okawara szan családja kapott vissza, 74 évvel a katona halála után.

Az alábbi videók pár perc erejéig bemutatják a zászlók sorsát, miután visszakerültek a családhoz:

„Iwasaka san hinomaruja visszakerül a lányához 2014-ben, az OBON szervezet jóvoltából. A szertartást az Okayama Gokoku templomban tartják.”

„Yoneyama san hinomaruja visszakerül az elhunyt katona unokaöccséhez, Yamanashi Gokoku szentély, 2014.”

Felhasznált irodalom:
http://obon2015.com/english/what-is-a-yosegaki-hinomaru.html
https://toyokeizai.net/articles/-/79133
https://hu.wikipedia.org/wiki/Szerencsehoz%C3%B3_z%C3%A1szl%C3%B3#CITEREFBortner2008

Családok története:
https://newspark.jp/contents/20170317m_sankei18/
https://www.asahi.com/articles/ASN2M7HWCN28UHNB00H.html

OBON Társaság:
http://obon2015.com/id-6.html
https://obonsociety.org/eng/page/about-us

Felhívás bejelentésre:
https://www.mhlw.go.jp/stf/seisakunitsuite/bunya/0000039987.html
https://blogos.com/article/241152/

Képek:
Hinomaruk 1.,2.,3.
Visszakerült zászló
OBON Társaság
Okawara család

Videók:
http://obon2015.com/id.html

2020.05.17.2020.05.17.

Magányos japán vagy? Bérelj Cicát! – レント　ア　ネコ

Vadász Fruzsina, 2020. 05. 17.

Filmadatlap

Filmcím: Bérelj cicát!
japánul / nemzetközi cím: Rent a Neko / Rent-A-Cat (レント　ア　ネコ)
Rendező: Naoko Ogigami
Főszereplő:
Mikako Ichigawa (Sayoko)
Megjelenés éve: 2012

Egy terápiás macskabérlet története japán módra

Sayoko, egy 30-as éveiben járó, különös lány, aki a nagymamájától örökölt házban, a nagymamájától örökölt sok-sok macskával él együtt, a nagymamájának kialakított kis, házi szentélynek áldoz, a nagymamája szellemével beszélget, kenyerét pedig nem egy nagyvállalat vagy egy minisztérium alkalmazottjaként keresi, hanem interneten tőzsdézik, jósol, reklámzenét szerez és az örökölt macskák közül az éppen legalkalmasabbat bérbe adja magányos bérlők számára, nagyon olcsón, 1000 yenért. Olyan helyen hirdeti magát és keres bérlőket, ahová tipikusan a magányos emberek szoktak járni – a város vízparti parkjában. A bérbeadás folyamataként meglátogatja a bérlők otthonát, szerződést irat alá velük, amiben azt is kikötik, hogy a bérleti szerződés meddig érvényes. Maga a film ez utóbbi tevékenységet járja körbe részletesen, miközben maguknak a bérlőknek is bemutatja a hátterét, azt az utat, ami miatt magányossá váltak – a film három bérlő és egy potenciális bérlő életét mutatja be.

Az első bérlő egy idősebb hölgy, akit ritkán látogat a családja, a férje pedig már rég óta nem él. A bérleti szerződés kikötése szerint a macska akkor került vissza Sayokóhoz, amikor az idős hölgy elhalálozott. A második bérlő egy, a középkoraiban járó üzletember – „salary man”, aki a céges kiküldetés miatt régóta nem volt otthon a családjánál. Itt a bérleti szerződés addig szólt, ameddig a bérlő vissza nem tér a családjához, azonban végül is a macskát megtarthatta és hazavihette magával, egy különleges kérés jóváhagyását követően. A harmadik bérlő egy fiatal lány, aki frissen az egyetemről kikerülve egy japán autókölcsönző vállalat ügyfélközpontjában dolgozik. Az ő esetében a macska akkor került vissza Sayokóhoz, amikor a bérlő elutazott. A negyedik, potenciális bérlő Sayoko volt iskolai osztálytársa, aki Sayokóhoz hasonlóan magányos életet él, azonban nem éppen a legerkölcsösebbet, ugyanis a rendőrség keresi.

A film azzal ér véget, hogy Sayoko a szokásos part menti macskabérbeadó útján összetalálkozik egy öltönyös fiatal fiúval, és elkezdenek beszélgetni. …

Macskás magányosság – elidegenedés japán módra

Miért is érdemes a filmet megnézni? Nemcsak a rengeteg macska és a szórakoztatóan elvont,furcsa Sayoko miatt, hanem amiatt is, mert rengeteget lehet belőle megismerni a mai Japánról.

A történet egyik szála a bérlők élettörténetének és elmagányosodásának a bemutatása, a másik pedig a főszereplő életének a bemutatása, ezek a negyedik potenciális-bérlő osztálytárs felbukkanásával fonódnak össze. Elsőre úgy tűnik, mintha a főszereplő élete harmonikus elégedettségben, nyugalomban telne, és ezt a boldogságot szeretné megosztani a magányos emberekkel, úgy, hogy a macsekokat olcsón bérbe adja nekik. A film során azonban egyre többször merülnek fel azok a dolgok is, amik Sayoko életéből hiányoznak, pl. egy hawaii utazás vagy egy szerelmes társ.

A magányos macskabérlők az „elmagányosult Japán” „tipikus szereplői”, akik a „magányos Japán” máig vitatott társadalmi problémáinak számítanak. A film ezeket mutatja be hol viccesen; például szórakoztató az a jelenet, amikor a megboldogult öregasszony pudingjából kér még egy utolsó adagot Sayoko, vagy amikor a hazaköltöző üzletember a macsek örökbefogadásáért esedezik a főhősnőnél, illetve a fiatal lány irodai elalvása is megnevetteti a nézőt. Hol pedig komolyan járja körbe a témát; bemutatva az idős hölgyek életét, akik már a férjük nélkül élnek, és akiket már az elfoglalt családjuk sem látogat; azokat a pénzkereső üzletembereket, akik pont, hogy amiatt sodródtak el a családjuktól, mert a családjuk fenntartására szolgáló pénzt a családjuktól távol keresik meg, és azokat a fiatalokat, akiket az egyetemről kikerülés után pénzkeresésre, boldogulásra, előbbre jutásra sarkall a japán társadalom. Ez utóbbinál a szereplő egy „moga”, egy modern lány, aki igyekszik önmaga megtalálni az útját férjhezmenetel nélkül. Az ő életük abszolút megfelel a japán társadalom hagyományos, illetve modern értékrendjének, és a filmet nézve Jeff Kingston: „Contemporary Japan” (magyarul: „Modern Japán”) c. könyvéből a „Families at Risk” (magyarul: „Veszélyeztetett Családok”) c. fejezet jutott eszembe.

Az ő „tipikusan japán” életüktől különbözik a főszereplő élete. Nem hajlandó rangsor szerint gondolkodni, nem hajlandó egy nagyvállalat teljes munkaidős beosztottjává válni, inkább szabadúszóként „freeter” dolgozik, olyan módon, amivel a napi betevőjét is megkeresi, de amihez tehetsége is van, és amivel úgy érzi, hogy mások hasznára is válik. Sayoko olyan figura, aki a társadalom hiányosságait felnagyítva látja, mint egy paródiát, és pont emiatt határolja el magát a hivatalos japán értékrendtől. A film egyik legnagyobb ellentmondása pont ez – pont emiatt talál magának nehezen olyan társat, aki úgy fogadná el őt, ahogy van. A Sayako falára felakasztott kalligráfia-felirat „ne siessünk sehová, hanem figyeljünk oda az emberek arcára” is pont ellenkezik az elvárt japán viselkedéssel, ami a szemkontaktust kerüli. A film egyik érdekes ellentmondása az, hogy amíg a macskák bérbeadásával a bérlők élete megoldódik, addig Sayoko életében a ki nem mondott problémák, vágyak, egyre többször merülnek fel, amikkel saját magának kell szembenéznie.

Jeff Kingston szerint a japán családok főbb problémái

Jeff Kingston a japán társadalommal, társadalmi problémákkal foglalkozó angol nyelvű szakirodalom legismertebb és legtöbbet idézett szerzője napjainkban. Könyvet írt többek között a jelenkori Japán kihívásairól, Japán társadalmi átalakulásáról, Japán politikai rendszeréről és a fukushimai katasztrófa kezeléséről. A hagyományos Japánban a családok számítanak a társadalom építőkövének, és Kingston szerint itt a legnagyobb problémát (I.) a válások, (II.) az egyedül álló édesanyák helyzete, (III.) a családon belüli erőszak, (IV.) a gyermekbántalmazások és (V.) az öngyilkosság jelentik. (1993-2003-ig a válások aránya 43%-kal nőtt meg, az egyedülálló édesanyák fele él szegénységben, a nők 1/7-ét bántalmazza férje odahaza, évente 40.000 gyermeket bántalmaznak a szüleik otthon, és Japán gyakran szerepel az öngyilkossági világranglistán az első helyen, ami főleg az édesapákat érinti.) Ezek a társadalom feszültség-levezetésének következményei, aminek az oka többek között az az elvárt „tipikusan japán” viselkedésforma, ami a film macskabérlőinek az életén követhető nyomon. Mindemellett úgy gondolom, hogy a Jeff Kingston-féle öt problémakör nemcsak az itt megjelenő macskabérlők élethelyzeteinek az egyik oka, hanem magának az elmagányosodott életnek is – már 10 éve is, a háztartások egynegyede egy fős háztartásokból állt.

Irodalom:

Jeff Kingston: „Chapter 4: Families at Risk” (In.: Jeff Kingston: Contemporary Japan History, Politics and Social Change since the 1980s (Wiley-Blackwell Publishing; 2011))

Képek forrása:

Plakát
1.
2.
3.
4.
5.
6.

2020.05.13.2020.12.26.

Bandai-Aszahi Nemzeti Park – Erdők, tavak, hegyek és múmiák

Varga Lilla, 2020. 05. 13.

A Bandai-Aszahi Nemzeti Park (磐梯朝日国立公園) hatalmas területen helyezkedik el. Jamagata, Niigata és Fukusima prefektúrákon nyúlik át, a Tohoku régió északi részén.
Mivel nagy területet fed le, és aktív vulkanikus tevékenység jellemzi, rendkívül változatos tájat találhatunk itt.
A nemzeti park bővelkedik történelmi szent hegyekben, bükkerdőkben, vulkáni tavakban.

Deva Szanzan-Aszahi terület

Három szent hegy található itt, Jamagata prefektúra központjában. Deva hegyei már a 8. században a jamabusik szent helyei voltak, így ez a terület Japán egyik legrégebbi szakrális területe. A hegyek a mai napig a sugendó szerzetesek zarándokhelyei.

A JAMABUSI jelentése „aki a hegyekben fekszik”. A jamabusik a Heian korban (794-1185) élt aszkéta szerzetesek voltak, akik elvonulva a hegyekbe, önsanyargatással próbáltak varázserőhöz jutni. Napjainkban a SUGENDÓ nevű szekta híveit nevezik jamabusinak, akik a minket körbevevő természetet kitöltő misztikus erőkben hisznek, és azért, hogy ezt az erőt megszerezzék, elvonultan, különösen aszketikus életmódot folytatnak.

A zarándokutat a szerzetesek fehér halotti lepelben teszik meg; HAGURO-szan cédrus erdejében kezdődik az út, majd a GASZ-szan csúcsa, a halált és az alvilágot szimbolizáló hegy következik, és végül a JUDONO-szan csúcsán fejeződik be a zarándoklat, az újjászületés hegyén.

Judono-szan közelében található két templom – DAINICSIBO és CSURENDZSI, melyek végső nyughelyül szolgálnak a SZOKUSINBUCUknek, a szerzetesi múmiáknak. A szerzetesek rituális önmumifikáció során érték el ezt az állapotot.

Az önmumifikáció folyamatában a szerzetes az első 1000 napon bogyókat és magokat eszik. A következő 1000 napon táplálékát fakérgek és gyökerek jelentik, majd a második szakasz vége felé, URUSI fából készített mérgező folyadékot iszik. A harmadik 1000 napos szakaszra a szerzetes lótuszülésben egy kis kősírba ül, ahová egy kis csövön keresztül levegőt juttatnak be neki. Amíg a szerzetes él, minden nap meg kell húznia egy kis csengőt, hogy jelezze, még ne húzzák ki a csövet. Mikor a csengő elnémul, még várnak 1000 napot, mielőtt kinyitnák a kősírt.
Nem minden szerzetesnek sikerült a mumifikáció, de azon kevesekről, akik sikerrel jártak, úgy tartották, hogy elérték a tökéletes megvilágosodást.
Napjainkban már nem gyakorolják az önmumifikációt.

Iide terület

Az Iide hegység 48 csúcsa közül az Iide hegy (2105 m) a legkedveltebb a túrázók körében, de a legmagasabb a Dainicsidake csúcs, ami 2128 méter magas. Bükkerdők és mocsarak jellemzik a tájat.

Bandaiazuma-Inavasiro terület

A Bandai hegy jelenleg alvó vulkán, legutóbbi kitörése azonban 1888-ban jelentősen átalakította a tájat. A hegy egyik csúcsa összeomlott, számos kisebb tavat hozva létre ezáltal. Így keletkezett például az AKANUMA (réz) tó, ami nevét onnan kapta, hogy a savas víz rendkívül gazdag ásványi anyagokban és színében a sárgás-zöld, rozsdás árnyalatok váltakoznak.

Itt található még Japán negyedik legnagyobb édesvízi tava, az INAVASIRO-tó, amit „Tenkyo-ko”, azaz „Égi-tükör tó” néven is ismernek, mert vize gyönyörűen visszatükrözi a Bandai hegységet.
Inavasiroban született Dr. Hidejo Nogucsi, aki a sárgaláz kutatásairól volt híres, és akinek az arcképe a 1000 jenesen látható. A szülőháza jelenleg Emlékházként működik.

A HIBARA tó ugyancsak a Bandai dísze. Nyáron csónakázásra és kenuzásra alkalmas kirándulóhely, télen pedig a tavon jéghorgászatra van lehetőség.

Az Azuma hegységben, az AZUMA-KOFUDZSI csúcson egy hatalmas kráter található, valamint itt van Japán legmagasabb nyilvános csillagászati obszervatóriuma (1600 m), a DZSODODAIRA Obszervatórium.

Állatvilágát tekintve megtalálható a nemzeti parkban a JAPÁN SZÉRÓ, vagy más néven Japán kecskeszarvú zerge. 1955-ben súlyosan veszélyeztetett fajnak nyilvánították, ám azóta megszaporodott a számuk, az orvvadászat csökkenésének, és a védett élőhelyek kialakításának köszönhetően, így mára már lekerült a veszélyeztetett fajok listájáról.

Találkozhat a túrázó itt még ázsiai fekete medvével, más nevén „CUKINOWAGUMA” azaz „holdgyűrűs medve / holdmedve”. Jellemzően növényevő, gyógyfüveket, bogyókat és dióféléket eszik.

Felhasznált irodalom:
Nemzeti Park
Gy. Horváth László – Japán kulturális szótár, Corvina, 2018.
Sugendó
Jamabusi
Szokusinbucu
Aaron Lowe, Shingon Priests and Self-Mummification
Akanuma tó
Japán széró

Képek:
Térkép
Jamabusi zarándokok
Haguro-szan
Gasz-szan
Judono-szan
Dainicsibo
Szokusinbucu
Iide hegységnyáron és télen
Akanuma tó
Inavasiró-tó
1000 yen, Dr. Hidejo Nogucsi
Hibara-tó
Azuma-kofudzsi
Japán széró
Cukinowaguma

2020.05.05.2020.05.05.

GENKÓ HÁBORÚ – A mongolok betörése Japánba

Varga Lilla, 2020. 05. 05.

Kubiláj kán területszerző törekvései Japánban a Kamakura korral estek egybe, 1274-1281 közt. A mongol betörés – habár japán győzelemmel ért véget – mégis jelentős következményekkel járt. Valójában a Kamakura bakufut 1223-tól irányító, és a mongolokkal vívott háborút sikerrel levezénylő Hódzsó család bukását alapozta meg.

Előzmény:

A Kamakura kor jelentős politikai és katonai vezetője ekkor már a SIKKEN, a „sógun helytartója” volt. A Kamakura bakufut megalapító Minamoto no Joritomo halála után az irányítás felesége MASZAKO, és Maszako apja, HÓDZSÓ TOKIMASZA kezébe került. A Hódzsó család fokozatosan meghódítva a gokenineket – a sógunt szolgáló nagycsaládokat, SIKKENként átvette a tényleges irányító hatalmat.

A mongolok betörése:

Kubiláj kán a sikeres kínai és koreai hódításai után, 1268-ban behódolásra szólította fel Japánt. A japánok azonban válaszra sem méltatták levelét. Az ignorációra 1271-ben újabb felszólítás érkezett a kántól, és háborúval fenyegette az országot, ha Japán nem küld adóajándékot a mongol-kínai Jüan-államnak. Azonban a mongol küldöttek ezúttal is elutasító válasszal tértek haza. Az akkori sikken, HÓDZSÓ TOKIMUNE (1251-1284) katonai készültséget rendelt el.

BUNEI csata
1274 októberében a mongolok megtámadták Cusima és Iki szigeteket, és behatoltak Kjúsú sziget északi részénél a HAKATA-öbölbe; 900 hajóval, és több mint 30.000 katonával a fedélzeten. A mongol sereg sikeresen tört előre, köszönhetően például a japánok számára ismeretlen harcmodornak és lőporos fegyvereknek. Éjszakára azonban a támadók visszahúzódtak a hajóikra. Ez szerencsés fordulat volt a japánok szemszögéből, mivel az éjszaka folyamán támadt óriási vihar, több mint 200 hajót elsüllyesztett, a hadsereg maradéka pedig elhagyta az öblöt és visszatért Kínába.

KÓAN csata
1275-ben és 1279-ben Kubiláj kán újból adóajándékot követelt Japántól, de a mongol követeket a sikken, Hódzsó Tokimune lefejeztette, a Hakata-öbölnél pedig falat építtetett, a partraszállás megakadályozásáért.
Miután a Jüan-állam legyőzte a Déli Szung-államot, és a Jüan-dinasztia első császáraként Kubiláj a trónra ült, nagyobb haderővel és több energiával állhatott neki a japán hódításoknak.

1281 májusában 4000 hajóval, 140.000 mongol, kínai és koreai katonával támadta meg Kjúsút a mongol sereg. Több mint két hónapig tartott a harc, de a mongolok nem tudtak partra szállni – közrejátszott ebben a mongol sereg nagyszámú „idegen” katonája, akik kevéssé érezték magukénak az ügyet, míg a japánok a saját földjüket védték.
Egy júliusi éjszakán végül újabb vihar támadt, és több ezer hajó, több tízezer katona pusztult el a tengeren, ami a mongol sereg visszavonulását eredményezte.

A vihart mindkét esetben isteni segítségnek tudták be, innen ered a „KAMI KAZE”, azaz „isteni szél” kifejezés. (A korabeli buddhista szekták „sikeres imáikért” természetesen benyújtották a számlát a bakufunak.)

A mongol támadások a MÓKO-SÚRAI EKOTOBA (蒙古襲来絵詞) képes-beszámolóban lettek megörökítve 1275-1293 közt. TAKEZAKI SZUENAGA szamuráj megbízásából állította össze ismeretlen szerző. A tekercseknek több változata létezik, az eredetit a Tokiói Császári Palotában, a Császári Gyűjtemények Múzeumában őrzik.

Zárásképp:

Hiába volt azonban sikeres a Hódzsó család vezette ellenállás a mongolokkal szemben, a Kóan háború után elmaradt hadi sarc miatt, a sikken nem tudta megjutalmazni a gokenineket. Az esetleges jövőbeni támadásokra való felkészülés címén a Kjúsú északi részén levő védnöki állásokat saját családján belül osztotta ki, és arra is jogot szerzett, hogy a katonák élelmezésének biztosítása miatt a nemesek és templomok, saját sóenjeiken (nagybirtok) beszedett évi adójukból részesedése legyen. Mindez nagy elégedetlenséget szült a gokeninek körében, ráadásul komoly pénzügyi terhet jelentett. A gokeninek területszerzés céljából egymással kezdtek harcolni, saját kis uradalmakat létrehozva ezzel, megingatva a bakufu-rendszer alapjait – többek közt ezt a bizonytalanságot fogja a későbbiekben kihasználni GODAIGO császár, aki majd 1333-ban megdönti a Hódzsó család hatalmát és a Kamakura sógunátust.

Irodalom:
Jamadzsi Maszanori, Japán történelem és hagyományok, Gondolat, 1989.
Gy. Horváth László, Japán kulturális szótár, Corvina, 2018.
Itó-Maeda-Miyagawa-Yoshizawa, Japán művészet, Corvina, 1980.
Karl F. Friday, Samurai, Warfare and the State in Early Medieval Japan, Routledge, 2004.

Képek:
Hódzsó Tokimune
Móko-súrai ekotoba
Móko-súrai ekotoba II.

2020.04.17.2020.12.26.

SANSAI (山菜) – A természet ajándéka

Gál Tamás, 2020. 04. 17.

A japán nép természettel való sajátságos viszonya legendás, elég ha kifinomult kertművészetükre, vagy a cseresznyefa virágzás iránti rajongásra gondolunk, vagy arra a tényre, hogy milyen sok szép nemzeti parkjuk van.

A japán ipar- és képzőművészetnek is kedvelt témái a tájak, növények, hegyek, s az ukiyo- e mesterei gyakorlatilag botanikai illusztrációnak beillő munkákat alkottak egyes növényekről, csupán a gyönyörködtetés céljából. Erre kiváló példa Katsushika Hokusai, akinek híres művei a „Mályvacserje és veréb”, a „Nőszirmok és szöcske”, vagy a „Krizantém és méhecske”.

Mindez arra utal, hogy a japánoknak hagyományosan kiemelkedő természetszeretete, és növényismerete van.
A hegyek, völgyek azonban nem csak szépségükkel nyűgözték le egykor Japán lakóit, hanem tüzelővel, építőanyaggal, ruhaalapanyaggal, gyógynövényekkel és élelemmel is. A sansai [szanszai] szó szerint „hegyi zöldséget” jelent, s egyúttal a szokást is, hogy – főként a múltban – az emberek az erdők, mezők szezonális gyűjthető élelmét szedegették.
Az évet a természet változásai alapján hagyományosan 72 mini évszakra osztották, s ezen időszakoknak megvannak a sajátságos gyűjthető élelmei is.

Némely növények kimondottan nevezetesek, így a versekben, irodalmi alkotásokban is dicsőített „hét tavaszi fű”, haru-no-nanakusa (春の七草) is. E hét növényből (valójában nem fűfélék) az újév hetedik napján szokás egy kását főzni, ez a nanakusa gayu (七草粥). A következőket tartalmazza:

daikon/suzushiro (蘿蔔) – japán retek (Raphanus sativus)
hakobera – a nálunk is ismert tyúkhúr (Stellaria media)
seri (芹), azaz ázsiai borkóró (Oenanthe javanica)
nazuna (薺) – a hazánkban is honos pásztortáska (Capsella bursa- pastoris)
gogyó, vagy hahakogusa (母子草) – ennek nincs ismert magyar neve (Pseudognaphalium affine)
kabu/suzuna (菘) – kerekrépa, vagy tarlórépa (Brassica rapa ssp. rapa)
koonitabirako/hotokenoza (仏の座)– közönséges bojtorjánsaláta (Lapsana communis).

Ezen étel fogyasztása egészséget, erőt, legyőzhetetlenséget ad a hagyomány szerint.

Tavasszal gyűjthetők még többek közt páfrányok, mint a warabi és kogomi, valamint a tara no ki, azaz „mandzsu arália” (Aralia elata) hajtások, majd év közben különféle levelek, gombák, virágok, bogyók, ősszel pedig többek közt olajos magvak az erdők ehető ajándékai.

A kashi (Quercus myrsinifolia örökzöld tölgy makkja), shii (Castanopsis cuspisata makkja) és kaya (a Torreya nucifera nagymagvú tiszafa magja) magvak egykor fontos tápláléknak számítottak. Említésre érdemes még a japán vadgesztenye (Aesculus turbinata), melyet szintén fogyasztottak.

Minthogy a hagyományos japán étrendben igen fontosak a leveles zöldségek, több, nálunk csak díszként tartott évelő és cserje rügyét és levelét is gyűjtik, mint a japán csodalevél (Helwingia japonica), a japán szőlő (Vitis coignetiea) vagy az árnyékliliomok (főként a Hosta montana).

Az ehető, petrezselyemhez hasonló ízű gyökeréért, és zsenge leveleiért Japánban már kertekben is termesztett gobo, azaz „közönséges bojtorján” (Articum lappa) is vad zöldség eredetileg.

Világszerte egyre többfelé telepítik a finom termésű mézbogyót (Lonicera caerula), ez is sansai gyümölcs, ennek angolszász területen elterjedt neve „haskap” az ainu hasukappu szóból ered.

Egyes terményekért ugyan hosszabb útra is indultak, de a hagyományos japán falvak rendszerint eleve erdős hegyoldalak mentén alakultak ki (ezt a tájmozaikot, ahol a kis rizsföldek, kertek, lakóházak, öntöző csatornák, és az ápolt erdők és füves területek szerves egysége található meg, satoyamának [szatojama] nevezik), így könnyen elérhetők voltak az ehető vadnövények.

Bár nem erdei növény, de a sansaiba sorolják a nanohanát, amely a hazánkban is jól ismert repce bimbós virágszára.

Ma már Japán lakosságának döntő többsége városlakó, de a sansai ma is ismert fogalom. Sokan szívesen utaznak vidékre gyűjtőutakra, és exkluzív éttermek kínálatában is megtalálhatók a vad zöldségek. Levesekbe, párolva, és persze tempuraként is népszerűek e különleges növények, melyeket ízük mellett sok esetben gyógyhatásuk miatt is kedvelnek.

Mindenképp érdemes megjegyezni, hogy ha kedvünk támadna a sansaira, akár itthon, akár Japánban, föltétlenül bizonyosodjunk meg a gyűjteni kívánt növényről, hogy biztosan ehető- e, nem csak egy hasonló, de mérgező növényt találtunk esetleg (hazánkban a medvehagymát szokták például sajnos a mérgező gyöngyvirággal összetéveszteni).

Szintén lényeges, hogy míg a kogomi, azaz „struccpáfrány” (Matteuccia struthiopteris) minden különleges eljárás nélkül főzhető, addig a mérgező warabi, magyarul „saspáfrány” (Pteridium aquilinum) csak speciális kezelés után (például fahamu kerül a főzővízébe) válik biztonsággal fogyaszthatóvá.

Felhasznált irodalom:
Gabrielle Fahr- Becker, Japanese Prints, Taschen, 1994.
Robert Ketchell, Japánkertek egy hétvége alatt, Bioenergetic, 2006.
Charlotte von Verschuer, Rice, agriculture and the Food Supply in Premodern Japan, Routledge, 2016.

Képek:
Hokusai, Mályvacserje és veréb
Nanakusa gayu
Satoyama

A Tara no ki, a Japán csodalevél, a Gobo és a kosárnyi Sansai, mely a képeken látható, a szerző saját termesztése, a Sansai tempurát pedig házilag készítette.

Még több japán növény a szerzőtől:
SZETA – Japán növények és Bio praktikák a termelőtől,
https://www.facebook.com/pg/szetajapannoveny/about/?ref=page_internal

2020.04.15.2020.05.17.

A japán háborús filmkultúra gyöngyszeme és George Lucas koppintása – Kurosawa Akira: A Rejtett Erőd

Vadász Fruzsina, 2020. 04. 15.

Filmadatlap

Filmcím: A Rejtett Erőd
japánul / nemzetközi cím: Kakusi-toride no san-akunin / The Hidden Fortress (隠し砦の三悪人)
Rendező: Kurosawa Akira
Főszereplők:
Mifune Toshiro (Makabe Rokurōta tábornok)
Uehara Misa (Yuki hercegnő)
Chiaki Minoru (Tahei)
Fujiwara Kamatari (Matashichi)
Megjelenés éve: 1958

Vicces dolog egy olyan, a japán kultúra szerves részét képező filmről ajánlót írni, amiről több cikket lehet találni a Csillagok Háborúja rajongói oldalakon, mint a japán filmkultúra oldalain, ugyanis a cikk témájául szolgáló filmről maga George Lucas is bevallotta, hogy az űreposz múzsa-filmje, a Csillagok Háborúját ez a film ihlette meg. (Az interjút ITT lehet megnézni.)
A film 1958-ban jelent meg, és a rendező korábbi sikerfilmjét, „A hét szamuráj”-t követő nagy sikerfilmként szokták emlegetni, ami viszont a nagy klasszikus western-film, „A hét mesterlövész” eredetije.

A filmről:

A film R2D2 és C3PO japán eredetijének, a Hayakawába tartozó Tahei és Matashichi feltűnésével kezdődik a 16. században, a hadakozó fejedelemségek korszakában. Mindketten földönfutó földművelők.

Éppen nagy morális vitában vannak, hogy szabad-e kirabolni egy megölt szamuráj hulláját, mely vita nagy megsértődéssel és különválással végződik, ami a Csillagok Háborúja azon bizonyos Tatooin-i jelenetének a megihletője, amikor a szeretett asztrodroidunk, R2D2 és fontoskodó tolmácsdroidunk, C3PO különválnak. A következő jelenet az Akizuki Klán kifosztott várában zajlik, ahol két földönfutó bolondunk újra találkozik, és az egyiknek parancsba adják, hogy az Akizuki Klán elrejtett aranytartalékait kutassa fel a várban. Itt ismerik meg a Yamana Klán hirdetményét, ami jelentős vérdíj-jutalmat kínál azoknak, akik megtalálják, és élve elhozzák a Yamana Klán elé az Akizuki Klán elrejtett hercegnőjét, Yuki hercegnőt (az ő karaktere ihlette Leia hercegnőt).

A várból való szökés után, két földönfutó bohócunk viszontagságos kalandjai nem érnek véget, ők ugyanis csak haza akarnának térni, Hayakawába, a Yamana-Akizuki határ megkerülésével. Az utat azonban két esemény is megtöri: egyrészt találnak egy aranyrudat az Akizuki Klán félholdas címerével, másrészt találkoznak egy büszke, nemesember módjára viselkedő különös emberrel, aki kihallgatja a hazatérési tervüket, és elcsalja őket egy rejtett erődbe, ami tele van mindenféle különös és titokzatos dologgal. Példának okáért jó sok víz alá és tűzifába rejtett aranyrúddal, és egy férfimódon viselkedő, fiatal szép nővel. Ez utóbbi erősen felkelti Tahei és Matashichi figyelmét. A filmnézők itt tudják meg, hogy a különös férfi maga Makabe Rokurōta tábornok, az akizukik harcosa, akinek a kötelessége az erődben őrizni Yuki hercegnőt.

A négyfős csapat végül útra kel, hogy a Tahei és Matashichi által tervezett úton az álruhába öltöztetett és ideiglenesen elnémított Yuki hercegnőt kimentsék Yamanából, ez utóbbinak a kiléte még a kettő bohócunknak is ismeretlen. A további út sem kalandmentes, egy éjszakát egy fogadóban kell tölteniük, ahol a lovaikat megveszik, és felszabadítanak egy, a yamanákhoz fogságba került akizuki rabszolga-lányt; Makabe Rokurōtának meg kell vívnia régi baráti riválisával, Tadokoro Hyoe-val, aki felett győzelmet arat, de megkíméli az életét; részt vesznek egy buddhista fényáldozat-ceremónián, ahol kénytelenek máglyára vetni az arany elrejtésére szolgáló tűzifát.

A történet csúcspontja, amikor a négyfős társaság a yamanák fogságába kerül, és Tadokoro Hyoe érkezik, hogy azonosítsa Rokurōtát. Itt végül Yuki hercegnő felfedi kilétét és felkészül a halálra, megköszöni Rokurōtának a szolgálatait, és azt is, hogy egy ideig egyszerű parasztlánynak öltözve járva megismerhette a természet szépségeit és az egyszerű emberek mindennapi gondjait. A jelenet azzal zárul, hogy Yuki hercegnő elénekli az emberi élet múlandóságáról szóló dalt, amit a fényáldozat-ceremónián ismert meg. A történet végül is happy enddel zárul az akizukiak számára, a két félnótás földművelőnknek pedig egy közös aranyrúddal: az Akizuki Klán és Yuki hercegnő megmenekült a yamanák pusztítása elől, akik a segítségük meghálálása gyanánt egy eszmei értékű aranyrudat ajándékoztak Tahei és Matashichi párosának.

Miért érdemes megnézni a filmet?

Az, hogy a film Kurosawa egyik legsikeresebb alkotása, és hogy George Lucas is innen koppintotta a Csillagok Háborúját, csak egy indok a sok közül, hogy miért is szerezzük meg a filmet valahonnan, vagy miért is üljünk be egy művész moziba miatta. A filmet a Kurosawa-szakértők a Kurosawa-filmek közül a legviccesebbnek tartják, és ez a film volt az első a japán filmtörténetben, ahol egy nő nem a tipikus japán nőideált, hanem egy férfias nőt alakít.

A karakterek is érdekesek, viccesek, tanulságosak. Tahei és Matashichi kicsinyes, pénzsóvár jellemén, a köztük zajló vicces párbeszédeken jóízűt lehet nevetni. Rokurōta személyisége az abszolút hűséges, és a japán szamuráj-szellemet is meghaladóan lovagias szamuráj tábornoké, aki nemcsak hogy emberismeretben bölcs, és a klánjához, a hercegnőhöz az utolsó véréig is hűséges, hanem emberszerető és könyörületes is – a szamuráj erkölcsi szabályoknak megfelelően megadathatott volna neki a lehetőség, hogy a rivális Tadokorót, mint legyőzöttet megölje, mégsem tette meg. Rokurōta az, aki még George Lucas bevallása szerint is Obi-Wan Kenobi tábornok megihletője, azonban a szakértő rajongók szerint van benne Luke Skywalker és Han Solo jelleméből is.

Yuki hercegnő karaktere pedig összehasonlítva egy hétköznapibb hercegnőével, nem a kényelmet, luxust részesíti előnyben, hanem abszolút a klánjához ragaszkodik, és azért minden harcra hajlandó, nemes jellem. Képes tisztelni, becsülni, szeretni a természetet és az egyszerű embereket, és képes megadni mindenki felé a megillető és megfelelő alázatot. Ez a jellemvonás érhető tetten abban, hogy megveszi és felszabadítja a kényszerházasságra ítélt rabszolga-lányt, és abban a párbeszédben is, amit Tadokoróval folytat abban a jelenetben, ahol a férfi azonosítja őket. Tadokorót a Rokurōtával vívott vesztes párbaj után a földesura egy be nem gyógyuló arcsebbel büntette meg, amire Yuki hercegnő a földesúrral szembeni elmarasztaló kritikával, és az emberi méltóságot pártoló együttérzéssel válaszolt. Végül Tadokoró jelleme is tanulságos, az övé a legnagyobb pálfordulás a filmben. A földesurához abszolút hűséges, az emberi méltóság tiszteletére és irgalomra kevésbé képes, önmagát sem becsülő emberből Yuki hercegnő és Rokurōta hatására egy olyan emberré válik, aki szembeszegülve a földesura parancsával megszökteti a négyfős rabcsapatot, és ő is az Akizuki Klán oldalára áll. A rajongók szerint az ő jelleme szülte Darth Vader-ét.

Mi az, amit még érdemes megnézni a filmmel kapcsolatosan?

A 2008-ban bemutatott remake címe angolul „The Last Princess”, japánul „Kakushi toride no san akunin”, az adatlapja ITT található. Az eredeti filmet átszerkesztette egy rajongói csapat a Csillagok Háborúja elemeivel, és megszületett a „The Suikawa Fortress”. Ez a rajongói átszerkesztés egy igazi csemege, mert az eredeti film képeit a Csillagok Háborúja filmzenéjével kombinálja. Emellett az eredeti japán nyelvű szöveget a filmben nem egy tükörfordításos angol nyelvű felirattal egészítették ki, hanem az aktuális jeleneteknek megfelelő Csillagok Háborúja-idézeteivel.

Hol is néztem meg a filmet?

A filmet a Bem Moziban, a BÉKA Filmklub vetítésével néztem meg 2019 júliusában. A Filmklub 2008 nyarán alakult, 2017-től folynak a vetítések a Bem Moziban, ma kétfős stábbal működik. Minden második héten, kedden lehet részt venni a vetítésen, és minden félévben más és más tematikájú filmek kerülnek műsorra. 2019 nyarán Naruhito Reiwa Császár trónra lépésének a tiszteletére japán tematikájú filmek, többek között kettő Kurosawa-film is vetítésre került. A kérdéseimre a szervezőktől a filmmel kapcsolatosan ezt a választ kaptam: „A Rejtett erőd úgy került szóba, hogy egy itthon kevésbé ismert, ám annál fontosabb Kuroszava filmet szándékoztunk leadni, ami termékenyítően hatott George Lucas-ra. :-)”

Képek:
A Rejtett Erőd plakátja/Csillagok Háborúja
Tahei és Matashichi/C3PO és R2D2
Yuki hercegnő/Leia hercegnő
Kurosawa Akira
Rokurōta/Obi-Wan
Tadokoró/Darth Vader
„Kakushi toride no san akunin„

2020.03.31.2020.12.26.

Nagyító alatt: Oszen és Urazato (Izumi Kjóka, Oszen és Szokicsi c. műve alapján)

Varga Lilla, 2020. 03. 31.

„Mikor az étel elkészült, megfújta, hogy ne legyen olyan forró, s közben elmesélte Szokicsinek a szép Urazato történetét. Oszen még gyönyörűbb volt, mint a történet főhősnője. És bár a hó sem hullott, mint a mesében, az apró hátsókert nedves salakja felett kavargó cseresznyevirág- szirmok tán még szívszorítóbb látványt nyújtottak.„
/Izumi Kjóka, Oszen és Szokicsi/

Izumi Kjóka novellájában olvashatjuk a fenti idézetet, Szokicsi és Oszen tragikus szerelmi történetének egy jelenetét, mikor Szokicsit, a tizenhét éves, elveszett ifjút, Oszen az otthonába viszi, és miután megeteti az éhező fiút, elmeséli neki Urazato tragikus meséjét. Oszen és Urazato, mindketten az irodalmi/színpadi művek jellegzetes, tragikus sorsú hősnői, gyönyörű, kitartott kurtizánok, akik alávetettei a sorsnak, melyben a halál és a szerelem, elválaszthatatlanul fonódik össze.

Curuga Vakasza-no-dzsó (1712-1786) Akegaraszu jume no Awajuki (Hajnali varjúszó álma: szállingózó hó, ca. 1772) című sinnai balladáját idézi itt meg a szöveg.
Urazato, aki Oszenhez hasonlóan, szintén kurtizán volt, megpróbált megszökni a bordélyházból, azonban menekülési kísérelte nem járt sikerrel. Büntetésképp a havas kertben, egy fenyőfa törzséhez kötözték, és otthagyták. Míg élete a téli hidegben lassan elszállt, szerelméről, Tokidzsiróról álmodott. Álmában a férfi, háztetőkön lopakodva jött el, hogy megmentse őt.

A fenti kép Konisi (Utagava/Goszótei) Hiroszada alkotása, mely egy jelenetet ábrázol az Akegaraszu jume no Awajuki-ból. A bal oldali panelen Tokidzsiró látható, ahogy igyekszik megmenteni a szerelmét. Középen, a fenyőhöz kötözve áll Urazato, jobb oldalt pedig a kurtizán segédje (kamuro) próbálja védeni „nővérét” a dühös szeretőtől.

Urazato meséje, több verzióban is napvilágot látott a későbbiekben. Egy másik történet szerint Urazatót bár kiszabadítja Tokidzsiró, kettős öngyilkosságot követnek el, mert csak ekképp menekülhetnek meg és maradhatnak örökké együtt. De van olyan befejezés is, melyben megmenekülnek, és boldogan élnek együtt tovább.

Mi is a sinnai ballada, a műfaj, melyben az eredeti történet született? A sinnai, egy narratív dalstílus, a dzsóruri (samiszenen kísért dal) egy fajtája, mely az Edo korban (1603-1868) virágzott. A sinnai elődje a bungo-busi (a busi [節] karakteres beszédmódot is jelent), melynek szomorú dalai öngyilkossági hullámot indítottak, ezért az edoi hatóságok betiltották 1740-ben. Bungo-busit tanult eredetileg Curuga Vakasza-no-dzsó, aki a tilalom után új dalokat kezdett komponálni, tehetséges tanítványával, Curuga Sinnai-al, akiről a későbbiekben a műfaj is a nevét kapta.

Izumi Kjóka (1873-1939), a kései japán romantika meghatározó szerzője. Nagy hatással volt rá a kuszazósi, mely több fajtája (akahon, aohon, kurohon, kibjósi, gókan) az Edo-kori kommersz irodalmat öleli fel, ukijo-e képekkel illusztrált kis könyvek formájában. Izumi Kjóka által képviselt dekadens romanticizmus, a borzongás, a téboly és a groteszk állandó jelenléte kísérteties történeteiben, Edgar Allan Poe művészetét juttathatja az olvasó eszébe.

Felhasznált Irodalom:
Izumi Kjóka, Szentek és Démonok, ford. Szabó Nóra, Quattrocento, Bp., 2013.
Izumi Kyõka, Japanese gothic tales, ford. Charles Shirõ Inouye, University of Hawai’i Press, Honolulu, 1996.
Alison McQueen Tokita, Japanese singers of tales: Ten Centuries of Performed Narrative, Routledge, 2016.
Christopher Y. Blasdel, Tales of romance and bloodshed come alive in Shinnai song
Michael Cooper, Monumenta Nipponica, vols. 26-52:1, Sophia University

Kép:
Konisi (Utagava/Goszótei) Hiroszada, Akegaraszu jume no Awajuki

2020.03.17.2020.03.17.

Felvonulások és kereskedelem az Edo-korban

Varga Lilla, 2020. 03. 17.

Két rendkívül érdekes előadást hallhattunk a Japán Alapítvány szervezésében megrendezett esten, ahol a két meghívott professzor különböző aspektusból mesélt az Edo korról. Dr. Kurusima Hirosi a felvonulások tükrében mutatta be a sógunátus felemelkedését és hanyatlását, dr. Hidaka Kaori professzor pedig a japán lakktárgyak kereskedelmi útját követve, az exportra és helyi használatra szánt tárgyak különbségére rámutatva festette le az európai és japán kapcsolatokat a 17. században.

Az Edo kor 1603-al kezdődött, amikor a Tojotomi Hidejosi halálával széteső hatalmi rendben Tokugava Iejasu a szekigaharai ütközetben legyőzte a többi daimjót (hadurat), saját uralma alá rendelte őket, és megalapította edoi (mai Tokió) központtal a Tokugava sógunátust. Ebben a korban 260-270 daimjó-család létezett, akik földekkel és hadsereggel rendelkeztek. Iejaszu, hatalma megszilárdításának érdekében rendkívül szigorú ellenőrzés alatt tartotta ezeket a daimjókat, és számos kötelezettséget rótt ki rájuk, hogy se idejük, se pénzük, se lehetőségük ne legyen erőt kovácsolni és összeesküvést szervezni a sógunátus ellen. Az egyik ilyen megkötő rendelkezés a szankin kótai volt, ami azt jelentette, hogy minden második évben a daimjó köteles volt családjával Edóba költözni, és váltott szolgálatot vállalni, ami alatt a család túszként Edóban maradt. Ennek a „hagyománynak” lett köszönhető, hogy a daimjók útja Edóba és vissza, virágzó felvonulás-kultúrát eredményezett.

A Japán Nemzeti Történeti Múzeum számos forrással rendelkezik ezeknek a felvonulásoknak a rendjéről, és képi illusztrációk segítségével kaptunk betekintést a felvonulásokhoz kötődő szokásokba. Kurusima professzor az Edo kort a „Felvonulások korának” nevezte. Rengeteg ukijo-e-, és paravánképen örökítették meg a felvonuló meneteket és az őket fogadó városlakókat. Például Utagava Hirosige, az 1800-as évek elején alkotó festő, a Tókaidó 53 postaállomása című ukijo-e sorozatában örökít meg számos daimjó-felvonulást.

Utagawa Hiroshige, Tókaido 53 postaállomása (ca. 1838-40)

Tókaidó egy híres Edóba vezető út volt, amin az ország különböző részéről érkező daimjók végighaladtak. Kurusima professzor például egy 17. században készült, Edo látképet ábrázoló paravánképen mutatta be, milyen lehetett egy ilyen felvonulás menete. Ezeken a paravánképek az idő és tér összefolyik, míg az egyik panelen Iemicu sógun vadászik, a szomszédos panelen már a templomban van, mindez egy alkotáson, egyszerre jelenik meg. Az ábrázolt városkép, a felvonulásról is számos információt rejt magában. Megtudhatjuk például milyen jellegű gyaloghintón érkezett az adott hadúr, vagy miként fogadták őt a város lakói, illetve milyen szolgáltatások kísértek egy ilyen eseményt. A felvonulások olyan népszerűségnek örvendtek, hogy kiadványokat készítettek róla a lakosságnak. Az érdeklődők megvehették ezeket és így tájékozódhattak, kik, honnan érkeznek a városba. A kiadványárus (a szaké-árus mellett) gyakori kísérője a festményeken a felvonulásoknak. Egy ilyen nagy eseményre Edo lakói mindig felkészültek. Kijavították a tetőket, kitakarították az utcákat, direkt kint hagyva a vödröt és a seprűt, hogy lássák a felvonulók, készültek az érkezésükre. A felvonulás igazi látványosság volt, a nézelődők fizethettek ülőhelyekért is.

A sógunátus gyengülése ugyancsak tetten érhető a felvonulásokat ábrázoló festményeken. Míg az Iemicu sógun korát ábrázoló műveken a daimjókat fogadó tömeg például teljes mértékig betartja az etikettet, az Edo kor vége felé már felfedezhetők kiingások. Például száradó ruhát hagynak kint, vagy egy kisgyerek meztelenül bámészkodik az ablakból. Ilyesmi az Edo kor kezdetén elképzelhetetlen lett volna. Meidzsi császár menetében pedig már feltűnik az európai ruházat és a lovas sereg, a közönség is áll, eltűnik a rituális meghajlási formák ábrázolása.

Dr. Hidaka Kaori professzor előadásának címe, „Lakktárgyak, mint jellegzetes helyi termékek a külföldi kereskedelemben”. A professzor először is azt a tévhitet oszlatta el, hogy Japán teljes mértékig elzárkózott volna a külvilágtól az Edo korban. A sakuku, azaz „elzárt ország” kifejezés újkori szó, csak a meidzsi restauráció után keletkezett. Valóban, a sógunátus jelentős határok közé szorította a külfölddel való kapcsolatot, de az elzártság nem volt teljes. Kikötők működtek Cusimában, ez Koreával jelentett kapcsolatot, Nagaszakiban a Dedzsima kikötőbe érkeztek a hollandok és kínaiak, Szacumában a Ryúkyú királysággal érintkeztek, Macumában az ainukkal folyt kereskedelem. Az úgynevezett „nanban” lakktárgyakat kifejezetten exportra készítették, és a helyi használatra szánt tárgyakhoz képest a nyugati igényeket tartották szem előtt készítésükkor, és ez a díszítésre is állt. A 17. században még erős túldíszítettség jellemezte az exportra szánt tárgyakat. A holland megrendelők a kereslet ízlését tartották szem előtt, így például sűrű gyöngyház berakásra tartottak igényt, illetve erős indiai hatás érhető tetten, ami nem tükrözte magát a japán ízlést, a japán iparművészet jellegzetességeit. A díszítés mellett a különbség tetten érhető a funkcionalitásban is. Egy exportra gyártott tároló dobozkának például (ellentétben a japán piacra készültekkel) nem volt levehető a teteje, lábakkal rendelkezett, és kulcsra zárható volt.

Maki-e technikának hívják, mikor a lakk megszilárdulása előtt a felületre karcolják a mintát, majd azt leszórják aranyporral. Azonban a hazai piacra gyártott tárgyakon nem csak a dísz, hanem a sima lakkfelület is határozottan érvényesült, ezzel egyrészt kihangsúlyozták magát a mintát, valamint a lakk minősége is előtérbe került. Az európai piacra szánt tárgyaknál nagyobb hangsúlyt kapott a minta, valamint kevésbé figyeltek a rajzok hitelességére, például egyes táncjeleneteknél hiányoztak kellékek, vagy gyakorta kínai gyermekek szolgáltak mintaként, mert Európában közkedvelt volt a kínai kultúra. Ami még a hazai használatra gyártott tárgyak díszítését jellemezte, az a „ruszu-mojó”, „hiányos technika”, ami azt jelenti, hogy nincs emberábrázolás, csak utalások az emberi jelenlétre.

Később, a 19. századra viszont az európai piacon megjelent az igény, hogy ne csupán japán gyártmányú, azonban a valós kultúrát kevéssé tükröző tárgyak kerüljenek exportra, így Európában is teret nyertek a „ténylegesen” japán lakk-tárgyak.

Forrás:
A cikk háttéranyagát a Japán Alapítvány szervezésében megrendezésre kerülő előadás („Az Edo-kor nyomában” c.) szolgálta.
Japán Nemzeti Történeti Múzeum

Képek:
Tokugawa Ieyasu
Utagawa Hiroshige, Tókaido 53 postaállomása (ca. 1838-40)
Sankin-kótai, Edo
Nanban láda, ca. 1600-30
Inró, maki-e technika, 19. szd.