Varga Lilla
2020. 08. 11.
煙管 – [kiseru]
煙る – [kemuru] – füstöl, füstölög, 管 – [kan] – cső
A dohányzás szokása Japánban a 16. században (az európai jelenléthez köthetően (1542)) terjedt el. Azonban nem volt a kezdetektől egyengetett útja a dohányiparnak a szigetországban; a sógunátus először nem támogatta, sőt szankcionálta a dohánytermesztést, mivel a rizs, és egyéb haszonnövények termesztésére alkalmas föld elől vette el a helyet – később azonban, a 17. században, a virágzó kereskedelem miatt előtérbe került a piaci értékesítésre szánt növények termesztése – így nyert teret a dohánytermesztés is (pl. a tea mellett).[1]
Miután a dohányzást és a vele kapcsolatos mezőgazdasági és kézműipari tevékenységeket is legalizálták, a dohány-kultusz elindult a japanizáció útján, ennek köszönhetően pedig az Edo-korban (1603-1868) kialakult a kiszeru-kultúra. A díszesen faragott rövid pipák és a megmunkált pipatartók (cucu 筒) az iparművészet egy fontos ágát képezték.
Kialakult a dohányzás-ceremóniája, a tabako-dó (煙草道), melyben rögzítették az udvariassági és használati szabályokat (egy pár példa);
– Mikor vendég jött a házhoz, előkészítették a tabako-bon-t ( 煙草盆 ), a „dohánytálcát”.
– A vendég nem kezdhetett el dohányozni, a házigazda érkezése előtt.
– Mikor a házigazda megérkezett, először megkérdezte vendégét, hogy akar-e dohányozni.
– A vendég udvariasan elutasította, mondván, hogy „először a mesternek kellene rágyújtania”.
(Ezt az udvariassági formát kétszer-háromszor megismételték.)
– A házigazda óvatosan megtisztította a kiszerut, és átadta a vendégnek mondván, hogy próbálja ki.
– A vendég ekkor elfogadta a pipát, majd illően megdicsérte a dohány ízét.
A tabako-bon minimum felszerelése a hai-otosi (灰 落し), a hamu gyűjtésére szolgáló edény, illetve a hi-ire (火入れ), mely a faszén tárolására szolgál, amivel meggyújtják a kiszerut.
Az Edo-kor közepe táján az emberek már nem csupán a négy fal között dohányoztak – hogy ezt kényelmesen megtehessék, olyan kiegészítőkre volt szükségük, mint a tabako-ire (煙草入れ), azaz a „dohányzacskó” (ma a cigarettatárcára használják a kifejezést). A tabako-ire megszokott ajándék volt a tanulmányok befejezése után; akinek övén tabako-ire függött, jelezte, hogy az illető felnőtt korba lépett. A dohányzacskó faragott, fából, elefántcsontból vagy bambuszból készült, tömörebb verziója a tonkocu, mely a 20. századtól lett népszerű.
Rau 羅宇 és Nobe 延べ – a kiszeru két fajtája
A két kiszeru között a legnagyobb különbség a szárukban van; a rau-kiszeru szára leggyakrabban bambusz (vagy más üreges fa), melynek két vége valamilyen fémrátétet kap. (Fém borítja a szár egy részét (szuikucsi), a pipa ajkát (kucsimoto), valamint a nyakat (gankubi), és a piapafejet (hizara).)
A nobe-kiszeru szárában nincs bambusz, vagy fa, hanem teljes egészében valamilyen fémből, esetenként üvegből vagy kerámiából készül.
A két fajtán belül is számos típust különböztethetünk meg; például a rau-kiszeruk közé tartozik a szekishu-kiszeru, mely a teamesterről, Katagiri Szekisu-ról (1605-1673) kapta a nevét, aki előszeretettel használta ezt a fajta, enyhén lekerekített kiszerut.
A nobe-kiszeru fajtán belül a tazuna-kiszeru 手網 csavart testtel rendelkezik, a natamame-kiszeru 鉈豆 pedig közkedvelt volt a 19. században a katonák körében, valószínűleg könnyű hordozhatósága miatt.
A pipa-tartó doboznak, a cucu-nek (筒) is több fajtáját különböztetik meg;
A legnépszerűbb a muszo-zucu, mely ovális alakú, és egy felül vékonyabb, alul vastagabb darabból áll. Igazából bármilyen, eltérő hosszúságú kiszeru tartható benne.
Az aikucsi-zucu vizuálisan úgy tűnik, hogy két egyforma részből áll, azonban a felső darab része belül keskenyedik – emiatt azonban nem minden kiszeru-típus tartható benne kényelmesen.
Az otosi-zucu a második legkedveltebb típus, ez egy egyszerű üreges tartó, mely felül nyitott. Mint a muszo-zucu esetében, ennél sem számít a kiszeru hossza, azonban a nyitottsága miatt kevésbé biztonságos. – A vari-zucu ugyanez a koncepció, csak a tokba vésett rések miatt kevésbé félő, hogy a kiszeru kicsúszik a tokból.
A szenrju-zucu szintén egyetlen darabból áll, de nagyrészt nyitott – a kiszerut egy gyűrű tartja a szájrésznél – ennek hátránya, hogy törékenyebb a kialakítása.
Kiszeru-macuri
Ibaraki régióban, szeptember első vasárnapján tartják a kiszeru fesztivált, mely során egy hatalmas, 60 kilós kiszerut hordoznak végig, sintó rituálé keretein belül. A ceremónia Kaban-san-nak, az Isiokában található hegynek szól, mivel 1954-ben a vidéken termesztett dohánytermény csodával határos módon túlélt egy hatalmas jégesőt. A földművesek ezután egy óriási kiszerut készítettek bambuszból és ónból, melyet felajánlottak a helyi sintó szentélyben. Innen ered a fesztivál hagyománya. Rá 10 évre, 1964-ben a híres Murata gyár, még megszűnése előtt, elkészített egy hatalmas (2,6 méteres) kiszerut, melyet a helyi istenségnek ajánlottak fel.
Felhasznált irodalom:
Völgyi Katalin, Japán gazdaságtörténete, MTA KRTK Világgazdasági Intézet, Budapest, 2015.
Ferenczy László, Japán iparművészet, Corvina, Budapest, 1981.
http://www.kiseru-pipe.com/en/content/12-what-is-a-kiseru
https://www.tabashio.jp/collection/tobacco/t10/index.html
https://pipedia.org/wiki/Gloss
[1] Völgyi Katalin, Japán gazdaságtörténete, MTA KRTK Világgazdasági Intézet, Budapest, 2015.
