A jakusa-e, a „színész képek” egyik fajtája, mely a 18. században a realizmus iránti igényt hozta el a műfajba. Fő képviselője Tósúszai Saraku 東洲斎写楽 [Toushuusai Sharaku], akinek 1794-ben jelent meg az a színész-portré sorozata, mely legszembetűnőbb jegye, hogy a színészek nem szépített stílusban vannak ábrázolva, hanem egyéni vonásokat tükröznek, melyek a színészhez, nem pedig a játszott karakterhez köthetőek.
Olyannyira kívül állt ez az addig megszokott jakusa-e jellemző stílusán, hogy színházi szatírának is szokták tekinteni műveit.
Az ókubi-e kifejezés szó szerinti fordításban, „óriás-fej ábrázolás„-t jelent, ezzel is utalva rá, hogy a fejen, az arcon van a hangsúly, ennek érdekében pedig a festett alakoknak csak a felsőteste látszik, és a háttér is jellemzően sima, nem feltűnő.
Tósúszai Saraku, „Onoe Macuszuke, mint Macusita Mikinodzsó, a „Katakiucsi norijaibanasi” c. darabban” 1794, forrás
A „démonok órája” – az alkonyatnak az a pillanata, mikor az ég elsötétül. Miként a Kondzsaku Hjakki Súi (今昔百鬼拾遺), az „Útmutató a jelen és múlt 100 démonához” c. műben Torijama Szekien írja; a napnak az a szaka, mikor számtalan fantom jelenik meg – sok helyen ekkor nem engedik ki a gyermekeket, nehogy valamilyen démon vagy szellem ártson nekik.
A japán folklór leghíresebb lényeinek egyike. Démonnak, ördögnek vagy trollnak szokták fordítani. Általában hatalmas, kék vagy vörös bőrű szörnyetegként szokták őket ábrázolni, vad lobonccal, két szarvval, éles karmokkal és agyarakkal. Mindegyiküknek nagy ereje van, és vannak olyan onik is, melyek képesek varázsolni.
Az ónjúdó valójában gyűjtőneve az óriás jókaioknak. Méretük, megjelenésük és a hozzájuk kapcsolódó mítoszok régiónként eltérnek. Vannak ónjúdók, melyek csak egy kicsit nagyobbak, mint egy ember, de vannak, akik sokkal méretesebbek. Étkezési szokásuk is igen eltérő; páran emberevőek, de vannak, akik épp ellenkezőleg, segítik az embereket.
Négyféle ónjúdót különböztetnek meg;
– az emberekre ártalmasakat
– az ember-barátokat
– más jókai óriás-transzformációját
– és az egyéb kategóriába tartozókat, akik nem sorolhatóak egyik fenti típusba sem.
Az emberre ártalmas óriás-jókaiok csoportja sok tagot számlál. Közülük a legismertebbek a hitocume njúdó, mikosi njúdó, és az umi bózu.
Ezek az óriások örömmel terrorizálják az embereket. Emberevők, falvakat, városokat pusztítanak el, vagy fosztanak ki, kedvelt mulatságuk a magányos utazó ijesztgetése.
Az ónjúdók már szűkebb csoportja viszont nem ártalmas az emberre, épp ellenkezőleg, segítenek a bajbajutottakon, leginkább olyan szituációkban, ahol nagy erőre van szükség. Azonban még a segítőkész ónjúdókkal is érdemes körültekintően viselkedni, mivel könnyedén válhatnak erőszakossá.
A legtöbb ónjúdó azonban az alakváltó jókaiok óriás-formáját jelenti. Hogy ezek az egyébként átlagos méretű jókaiok meg tudják ijeszteni az embereket, és bajt tudjanak okozni, hatalmas méreteket is ölthetnek.
Az ónjúdó többi fajtáját homály fedi – rendkívül titokzatosak és létükről csak itt-ott feltűnő láb- és egyéb nyomaik árulkodnak.
Furuta Oribe (1544-1615) teamesterről elnevezett kerámia. Jellemzője a kissé túlzsúfolt, féktelen, egyediségre törekvő mintázat. Több fajtáját különböztetik meg attól függően, hogyan viszik fel a mázat, és milyen technikával díszítik a kerámiát. Legtöbbször zöld színű, de találkozhatunk fekete, és kékeszöld mázzal is.
Oszakabe hime egy visszahúzódó jókai, aki a Himedzsi várkastély rejtekében él, és egy vénséges vén, de fenséges öregasszony képében jelenik meg. Jellegzetes viselete a 12 rétegű kimonó.
Oszakabe hime rendkívüli erővel képes az embereket bábként irányítani, és állatszellemek serege engedelmeskedik parancsának. Olvas az emberek lelkében, és belelát a legmélyebb titkokba is. Állítólag, aki csak megpillantja az arcát, halál fia.
Képességei ellenére, nem szívesen találkozik emberekkel, idejének nagy részét a Himedzsi várkastély titkos termeiben tölti. A legenda szerint azonban évente egyszer előjön rejtekéből, és megjósolja a vár urának a következő év szerencséjét.
Úgy tartják, Oszakabe hime eredete a hegy istenéhez köthető, mely hegyre a Himedzsi kastélyt építették. Mikor a kastélyt Hidejosi kibővítette 1580-ban, lebontották a hegy istenének, Oszakabegami szentélyét, és áthelyezték Harima Szódzsa-ba, egy szentélybe, melyet több istennek szenteltek. Az 1600-as években, mikor a kastély akkori ura, Ikeda Terumasza megbetegedett, az a hír kapott szárnyra, hogy a betegség Oszakabegami bosszúja, mert elvették tőle a hegyen épített szentélyt. Azért, hogy a haragvó istennőt megbékítsék, kisebb templomot emeltek neki, hogy újra visszaköltözhessen a hegybe. A legenda szerint Oszakabe hime, Oszakabegami megtestesülése.
Az Edo-korszakban (1603-1868) egy fiatalember, név szerint Morita Zuso, elhatározta, hogy saját maga jár utána, valóban létezik-e a Himedzsi szelleme, Oszakabe hime. Ezért késő éjszaka felkerekedett, és papírlámpával a kezében felmerészkedett a kastély tornyába. Bármennyire is bátor volt Zuso, nem merte elképzelni, mi fog vele történni, ha valóban találkozik a híres jókaial. Mikor felért a toronyba, Zuso fényt látott az egyik ajtó résén kiszűrődni. Óvatosan be akart lesni az ajtón, azonban egy női hang szólt ki a szobából.
„Ki van ott?”
Zusót megbénította a félelem. Ruha susogását hallotta, majd az ajtó kinyílt, és egy gyönyörű, 30 év körüli nő állt előtte, aki csodálatos, 12 rétegű kimonót viselt. Zuso összeszedte minden bátorságát, udvariasan bemutatkozott, és elmondta, miért jött.
A jókait szórakoztatta a fiatalember őszintesége és így szólt;
„Szükséged lenne valami bizonyítékra is, hogy valóban megtaláltál, nemde?” Oszakabe hime ezért egy nyakvédőt adott Zusónak ajándékba, mestere páncéljának egy darabját, bizonyíték gyanánt, hogy a fiatalember valóban találkozott vele.
Zuso, hazaérve elmesélte urának a történteket, aki nem akart hinni neki, hiszen a legenda szerint Oszakabe hime, vénséges öregasszony alakjában jelenik meg – azonban miután Zuso odaadta neki a jókaitól kapott bizonyítékot, hittek a szavának.
„Lovagias férfiak” csoportja. Az Edo-korban (1603-1868) a Tokugava sogunátus békéje alatt a szamurájok harci készsége feleslegessé vált, így sokan közülük hivatalnokok lettek. Voltak azonban, akik nem így tettek, és inkább az otokodate csoporthoz csatlakoztak, akik feladata a rend fenntartása, a hatalmi visszaélések megakadályozása, és az igazságtétel volt. Emellett gyakran kísértek tartományurakat köteles útjukra Edo-ba és vissza (szankin kótai – ún. „edó-i fogság” során).
Az otokodate tagjai gyakran kitűntek túlzott, büszke viselkedésükkel, elegáns, feltűnő ruházatukkal. Tevékenységüket gyakran csak vékony határ választotta el a bűnözőkétől, jellemző volt, hogy szerencsejátékból éltek. Sokan csak egy kardot hordtak, és mellette egy fuvolát tartottak maguknál, művészi készségük jeleként. Voltak közülük, akik népi hősök lettek. Kabuki és bunraku darabokban általában a szegényeket védő, elnyomottakat segítő figuraként jelennek meg. Van olyan elmélet, miszerint az ő eszmei utódjaik a jakuzák.
A rokurokubinapfénynél egyszerű nőnek tűnik, azonban mikor leszáll az éj, nyaka hosszúra megnyúlik és arca démoni ábrázatot ölt. Kisebb állatokat esznek, petróleumot isznak, kémkednek, vagy ijesztgetik a halandókat. Előfordul, hogy nappal normális emberként próbálnak élni, megházasodnak és ilyenkor komoly erőfeszítéseket tesznek, hogy eltitkolják démoni mivoltukat.
A rokurokubi nem született jókai. Eredetileg asszonyok voltak, akik valamilyen rossz cselekedetükkel magukra haragították az isteneket, ezzel büntetésből átkot vontak a fejükre.
Olyan legenda is ismert, hogy apjuk, vagy férjük gonoszsága miatt sújtotta büntetés a szerencsétlen asszonyt vagy leányt, aki rokurokubivé változott.
Nem minden rokurokubi tudja saját magáról, hogy az, ami. Vannak, akik embernek hiszik magukat. Az alábbi történet egy ilyen lányról mesél;
Régen, egy gazdag uraság házában történt az eset. A ház ura észrevette, hogy a megszokottól eltérően, gyorsan fogy a petróleum. Gyanította, hogy az egyik szolgálója rokurokubi lehet. Egy éjjel beosont a szolgáló szobájába, és megleste a lányt alvás közben. Hamarosan a lány mellkasa és nyaka körül izzani kezdett a levegő, ahogy pedig oldalt fordult álmában és legurult az ágyról, csak a teste ért földet – nyaka hosszan megnyúlt és a feje a párnán maradt. Az uraság másnap elkergette a szolgálót. Ezek után is hiába szegődött el bárhová, előbb-utóbb mindenhonnan kitették a szűrét. A szegény lány nem értette mi okból jár mindig pórul, mivel nem tudott róla, hogy éjjel megmutatkozik valódi alakja, nem tudta, hogy ő egy rokurokubi.
Egy másik régi legenda ami Tótómi tartományban (Sizuoka pref.) született, egy szerzetes és egy rokurokubi találkozásának történetét meséli el.
A szerzetes megkívánt egy Ojocu nevű gyönyörű, fiatal lányt. Hogy szerelmük beteljesülhessen, megszöktek, de Ojocu az utazás alatt szerencsétlen módon megbetegedett. Kezelése felemésztette volna teljes félretett pénzüket, ezért a szerzetes úgy döntött feláldozza a lányt, és meggyilkolta Ojocut, majd minden pénzt magával vitt. Tovább utazott, és egy éjjel egy olyan fogadóban szállt meg, ahol a fogadós szépséges lánya szolgálta ki. A szerzetes szép szavakkal ágyba csábította a lányt, azonban a légyott közepette az ifjú hajadon nyaka megnyúlt, arca pedig Ojocu arcát tükrözte vissza. Dühödten megvádolta a szerzetest, hogy kegyetlen szívvel megölte őt. Másnap a szerzetes megbánva gonoszságát, beismerte a fogadósnak tetteit, és bevallotta éjjeli kalandját is. A fogadós nem lepődött meg az elmondottakon. Ő maga is haszonszerzésből gyilkolta meg saját feleségét, az így szerzett pénzből építette fel fogadóját, azonban büntetésből a lánya rokurokubivé vált.
A szerzetes ezek után visszatért templomába. Megbánása jeleként sírt emelt Ojocu emlékére és mindennap imádkozott bocsánatáért.
Jelentése „kölcsönzött díszlet”, „kölcsönzött táj”. A sakkei azt jelenti, hogy a környező tájat is figyelembe veszik a kerttervezésnél. A hagyományos kelet-ázsiai kerttervezésben jelentése „a háttérben lévő tájkép eleve beépítése a kert kompozíciójába”. Ez vonatkozhat a környező hegyekre, folyókra, tengerre, tavakra. A kert a sakkeinek köszönhetően elveszti határait, a környező tájjal egységet alkotva sugároz harmóniát.
Kínai eredetű a kifejezés, egyik első japán felhasználása feltehetően a Tenrju-dzsi templom kertje és az Arasijama hegy kettőse.
A Muromacsi-kor (1333-1573) legjelentősebb szuibokuga/szumi-e (tusfestészet) művésze volt. Fiatal korában szerzetesnek állt, de korán megmutatkozott művészi tehetségét nem fojtotta el. Egy anekdota szerint, büntetésképp, hogy festett a templomban, mestere egy oszlophoz kötözte, és mikor este visszament hozzá, hogy kioldozza, a sötétből egy egér ijesztette meg a szerzetest, amit Szessú rajzolt a porba a könnyeivel.
1468-69-ben Kínában tartózkodott, Pekingben tanult, a császári festőakadémián. A Szung- és Jüan-festészet hatott rá nagymértékben, de jamato-e (teljesen japán stílusú, realisztikus ábrázolás a Heian-korból) stílusú portréi bizonyítják, hogy ismerte és becsülte a klasszikus japán festészetet is.
Stílusa dinamikus és pontos, expresszív, szögletes ecsetvonások jellemzik, hiányzik belőle az elődeire jellemző misztikum, kifejezésmódja közvetlen, egyszerű. A haboku stílus képviselője, mely lényege, hogy a tust nagyon vizes ecsettel húzzák végig a papíron, kontúr nélkül. Ekképpen a pillanatnyi ihlet megörökítése a cél, és a sötét és világos tónusok közti gyors váltás pedig mély benyomást tesz a megfigyelőre.
Kortársaival ellentétben, számos festményéről hiányzik verses betét, így képei nem tartoznak a si-dzsiku (verset tartalmazó fali tekercskép) kategóriába. Nem kötelezte el magát egy költő mellett sem – ahogy a sógun szolgálatában sem állt. Haláláig Jamagucsiban élt viszonylag független életet.
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.
Kacusika Hokuszai, Rokurokubi
