Varga Lilla, 2020. 03. 17.
Két rendkívül érdekes előadást hallhattunk a Japán Alapítvány szervezésében megrendezett esten, ahol a két meghívott professzor különböző aspektusból mesélt az Edo korról. Dr. Kurusima Hirosi a felvonulások tükrében mutatta be a sógunátus felemelkedését és hanyatlását, dr. Hidaka Kaori professzor pedig a japán lakktárgyak kereskedelmi útját követve, az exportra és helyi használatra szánt tárgyak különbségére rámutatva festette le az európai és japán kapcsolatokat a 17. században.
Az Edo kor 1603-al kezdődött, amikor a Tojotomi Hidejosi halálával széteső hatalmi rendben Tokugava Iejasu a szekigaharai ütközetben legyőzte a többi daimjót (hadurat), saját uralma alá rendelte őket, és megalapította edoi (mai Tokió) központtal a Tokugava sógunátust. Ebben a korban 260-270 daimjó-család létezett, akik földekkel és hadsereggel rendelkeztek. Iejaszu, hatalma megszilárdításának érdekében rendkívül szigorú ellenőrzés alatt tartotta ezeket a daimjókat, és számos kötelezettséget rótt ki rájuk, hogy se idejük, se pénzük, se lehetőségük ne legyen erőt kovácsolni és összeesküvést szervezni a sógunátus ellen. Az egyik ilyen megkötő rendelkezés a szankin kótai volt, ami azt jelentette, hogy minden második évben a daimjó köteles volt családjával Edóba költözni, és váltott szolgálatot vállalni, ami alatt a család túszként Edóban maradt. Ennek a „hagyománynak” lett köszönhető, hogy a daimjók útja Edóba és vissza, virágzó felvonulás-kultúrát eredményezett.
A Japán Nemzeti Történeti Múzeum számos forrással rendelkezik ezeknek a felvonulásoknak a rendjéről, és képi illusztrációk segítségével kaptunk betekintést a felvonulásokhoz kötődő szokásokba. Kurusima professzor az Edo kort a „Felvonulások korának” nevezte. Rengeteg ukijo-e-, és paravánképen örökítették meg a felvonuló meneteket és az őket fogadó városlakókat. Például Utagava Hirosige, az 1800-as évek elején alkotó festő, a Tókaidó 53 postaállomása című ukijo-e sorozatában örökít meg számos daimjó-felvonulást.
Tókaidó egy híres Edóba vezető út volt, amin az ország különböző részéről érkező daimjók végighaladtak. Kurusima professzor például egy 17. században készült, Edo látképet ábrázoló paravánképen mutatta be, milyen lehetett egy ilyen felvonulás menete. Ezeken a paravánképek az idő és tér összefolyik, míg az egyik panelen Iemicu sógun vadászik, a szomszédos panelen már a templomban van, mindez egy alkotáson, egyszerre jelenik meg. Az ábrázolt városkép, a felvonulásról is számos információt rejt magában. Megtudhatjuk például milyen jellegű gyaloghintón érkezett az adott hadúr, vagy miként fogadták őt a város lakói, illetve milyen szolgáltatások kísértek egy ilyen eseményt. A felvonulások olyan népszerűségnek örvendtek, hogy kiadványokat készítettek róla a lakosságnak. Az érdeklődők megvehették ezeket és így tájékozódhattak, kik, honnan érkeznek a városba. A kiadványárus (a szaké-árus mellett) gyakori kísérője a festményeken a felvonulásoknak. Egy ilyen nagy eseményre Edo lakói mindig felkészültek. Kijavították a tetőket, kitakarították az utcákat, direkt kint hagyva a vödröt és a seprűt, hogy lássák a felvonulók, készültek az érkezésükre. A felvonulás igazi látványosság volt, a nézelődők fizethettek ülőhelyekért is.
A sógunátus gyengülése ugyancsak tetten érhető a felvonulásokat ábrázoló festményeken. Míg az Iemicu sógun korát ábrázoló műveken a daimjókat fogadó tömeg például teljes mértékig betartja az etikettet, az Edo kor vége felé már felfedezhetők kiingások. Például száradó ruhát hagynak kint, vagy egy kisgyerek meztelenül bámészkodik az ablakból. Ilyesmi az Edo kor kezdetén elképzelhetetlen lett volna. Meidzsi császár menetében pedig már feltűnik az európai ruházat és a lovas sereg, a közönség is áll, eltűnik a rituális meghajlási formák ábrázolása.
Dr. Hidaka Kaori professzor előadásának címe, „Lakktárgyak, mint jellegzetes helyi termékek a külföldi kereskedelemben”. A professzor először is azt a tévhitet oszlatta el, hogy Japán teljes mértékig elzárkózott volna a külvilágtól az Edo korban. A sakuku, azaz „elzárt ország” kifejezés újkori szó, csak a meidzsi restauráció után keletkezett. Valóban, a sógunátus jelentős határok közé szorította a külfölddel való kapcsolatot, de az elzártság nem volt teljes. Kikötők működtek Cusimában, ez Koreával jelentett kapcsolatot, Nagaszakiban a Dedzsima kikötőbe érkeztek a hollandok és kínaiak, Szacumában a Ryúkyú királysággal érintkeztek, Macumában az ainukkal folyt kereskedelem. Az úgynevezett „nanban” lakktárgyakat kifejezetten exportra készítették, és a helyi használatra szánt tárgyakhoz képest a nyugati igényeket tartották szem előtt készítésükkor, és ez a díszítésre is állt. A 17. században még erős túldíszítettség jellemezte az exportra szánt tárgyakat. A holland megrendelők a kereslet ízlését tartották szem előtt, így például sűrű gyöngyház berakásra tartottak igényt, illetve erős indiai hatás érhető tetten, ami nem tükrözte magát a japán ízlést, a japán iparművészet jellegzetességeit. A díszítés mellett a különbség tetten érhető a funkcionalitásban is. Egy exportra gyártott tároló dobozkának például (ellentétben a japán piacra készültekkel) nem volt levehető a teteje, lábakkal rendelkezett, és kulcsra zárható volt.
Maki-e technikának hívják, mikor a lakk megszilárdulása előtt a felületre karcolják a mintát, majd azt leszórják aranyporral. Azonban a hazai piacra gyártott tárgyakon nem csak a dísz, hanem a sima lakkfelület is határozottan érvényesült, ezzel egyrészt kihangsúlyozták magát a mintát, valamint a lakk minősége is előtérbe került. Az európai piacra szánt tárgyaknál nagyobb hangsúlyt kapott a minta, valamint kevésbé figyeltek a rajzok hitelességére, például egyes táncjeleneteknél hiányoztak kellékek, vagy gyakorta kínai gyermekek szolgáltak mintaként, mert Európában közkedvelt volt a kínai kultúra. Ami még a hazai használatra gyártott tárgyak díszítését jellemezte, az a „ruszu-mojó”, „hiányos technika”, ami azt jelenti, hogy nincs emberábrázolás, csak utalások az emberi jelenlétre.
Később, a 19. századra viszont az európai piacon megjelent az igény, hogy ne csupán japán gyártmányú, azonban a valós kultúrát kevéssé tükröző tárgyak kerüljenek exportra, így Európában is teret nyertek a „ténylegesen” japán lakk-tárgyak.
Forrás:
A cikk háttéranyagát a Japán Alapítvány szervezésében megrendezésre kerülő előadás („Az Edo-kor nyomában” c.) szolgálta.
Japán Nemzeti Történeti Múzeum
Képek:
Tokugawa Ieyasu
Utagawa Hiroshige, Tókaido 53 postaállomása (ca. 1838-40)
Sankin-kótai, Edo
Nanban láda, ca. 1600-30
Inró, maki-e technika, 19. szd.