A B C D E F G H I J K M N O R S T U V Z

Josze-e

寄せ絵  [yose-e]
„mozaikkép, optikai csalódás”

Az Edo-kor (1603-1868) második felétől a művészek érdeklődése az optikai jelenségek felé fordult. Ennek okán előtérbe került a fény-árnyék játék tudatos alkalmazása, valamint olyan kísérletek születtek, melyek során a festményen megjelenő kép valamilyen külső hatásra válik arányossá. Ennek az optikai játékosságnak egyik terméke a josze-e, egy karikatúra-típus, mely a festményen szereplő adott figurát különböző formákból rakja össze mozaikszerűen. A képet kirakó darabok nem feltétlen illenek a teljes témához. A josze-e kiemelkedő példájaként lehet említeni Utagava Kunijosi híres arcait, melyeket emberi testekből rakott össze a festő.

Utagava Kunijosi, „Mikake va koi-i tonda iku hitoda” 1798-1861.

Európai párhuzamként Giuseppe Arcimboldo-t (1527-1593) lehet említeni:
https://bijutsutecho.com/magazine/insight/5906
https://www.irodalmiradio.hu/femis/muveszetek/4muveszek/a_menu/arcimboldo.htm

 

Forrás:
https://www.suntory.com/sma/exhibition/2014_2/display.html
http://ukiyoe.univie.ac.at/en/bilder.htm

JR Kyushu „36 plus 3”

JR Kyushu „36 plus 3” egy luxus kirándulóvonat, melyet a JR Kyushu vasúti vállalat indított útjára.  A fekte-arany színekben pompázó, hat kocsis, 103 ülőhellyel rendelkező vonat 5 nap alatt teszi meg körútját Kyushu szigetén. Mindegyik kocsi első osztályú, ínyenc ebéd és vacsoramenüvel, melyet a helyi specialitásokból állítanak össze.
A kissé szokatlan „36 plusz 3” elnevezés egyrészt utal arra, hogy Kyushu a 36. legnagyobb sziget a világon, de emellett a vonat nevének más jelentései is vannak;
– 36, azaz „sankyu”, ami az angol „Köszönöm” japán ejtése
– a „plusz 3” három érzelemre utal, melyet a szerelvény és az azon való utazás kivált az emberekből – ezek a csodálat, inspiráció és boldogság
– valamint három embercsoport érintett: maguk az utasok, a vasúti személyzet, és a helyi lakosok.
—-
—-
Az öt napos út állomásai a következőek:
– csütörtök: Hakata – Kumamoto – Kagoshima-Chuo
– péntek: Kagoshima-Chou – Miyazaki
– szombat: Miyazaki – Oita, Beppu
– vasárnap: Oita, Beppu – (Mojiko) – Kokura – Hakata
– hétfő: Hakata – Saga – Nagasaki – Saga – Hakata
—-
A „36 plusz 3” 2020. okt. 16-i debütálásáról képek az alábbi linken érhetőek el: http://www.asahi.com/ajw/articles/photo/34339657

Kadzsika-gaeru

河鹿 [kajika]
河鹿蛙 [kajika gaeru]

Kadzsika, kadzsika-béka, az „éneklő béka”.

Barna, vagy szürkésfekete színű béka, mely a hideg, tisztavizű patakokban él, hangja szarvasbőgésre emlékezető. Honsutól Kjúsúig megtalálható, májustól-júniusig, alkonyattól késő éjjelig hallatják a hangjukat. Pókokkal, kisebb rovarokkal és lárvákkal táplálkoznak. A hímek erősen territoriálisak, egy kiválasztott kövön ülnek, és énekükkel hívják a nőstényeket, akik a nekik tetsző dal alapján választanak párt. Párzás előtt és után is viszont egyedül élnek, a telet hibernált állapotban vészelik át.
Az éneklő békát a hangjukért háziállatként is tartották vízzel feltöltött, kövekkel díszített kis porcelánedényben. Az esős évszakban a madárkereskedőktől június-július táján könnyen beszerezhetőek voltak.

„Az éneklő béka hangja sokkal magasabb és kellemesebb, mint a többi béka brekegése és hosszan elnyúló trillához hasonlít. Első pillanatban azt hittem, madáréneket hallok, pedig az éneklő békák hangversenyeztek. Ez az ének bizonyos mértékig a zöldike hívogató szavához, vagy a lótetű hangjához hasonlít, de sokkal hosszabban, erősebben és szebben hangzik.”
/Dr. Molisch Hans, A felkelő nap országában, ford. Dr. Rapaics Rajmund, Bp., 1930./

Forrás:
https://www.japantimes.co.jp/life/2003/03/13/environment/singing-frog/#.XsKHbkQzbIU

„Éneklő béka ketrece”, Katsushika Hokuszai, ca. 1821, ukiyo-e

 

Ajánló, ha tovább kutakodnál a témában:
Az éneklő béka hangja:

Kaszen-e

歌仙 [kasen], „halhatatlan költők”

A 13. szd. előtt a kaszen-e a híres vaka költők portréját jelentette. Gyakran a portré mellett egy kis életrajz, és reprezentatív vers is kapott helyett a képen, tehát a kaszen-e a költészet, a kalligráfia és a festészet kompozíciója volt.
A kaszen-e eredete feltételezések szerint a költészet istenének, Kakinomoto no Hitomaro idealizált ábrázolásához vezethető vissza (7. szd.). Az istenről készült portrék a neki szentelt költészeti rendezvényeken voltak felfüggesztve. Később, a 11. század egyik legfontosabb költője Fudzsivara no Kintou gyűjtötte össze a vaka költőket egy illusztrált tekercsen a „Harminchat halhatatlan költő” (十六歌仙絵巻 [Sanjuurokkasen emaki]) c. műben. A legrégebbről fennmaradt példánya a 13. szd-ból való Szatake (佐竹) család tulajdonában lévő Szatake tekercs . Habár ezek a portrék nem valósak, és csak a művész elképzelése szerinti ábrázolások, rendkívül élethűen adják vissza az adott költő vélt személyiségét.
A Kamakura-korban (1185-1333) a kaszen-e a naturalisztikus, tradicionális japán festészeti stílus, a nisze-e műfaján belül fejlődött tovább, és egyre kevésbé csak a Kintou hagyományt jelentette. Az Edo korban például rendkívül népszerű volt a „Hjakunin Issu” (小倉百人一首 [Ogura Hyakunin Isshu]) költőinek portréja.

Kijohara no Motoszuke a „Harminchat halhatatlan költő” egyike, Kanó Jaszunobu munkája, 1648.

—-

Forrás: http://www.aisf.or.jp/~jaanus/deta/k/kasene.htm

Kavaii

可愛い [kawaii] – „aranyos”, „cuki”, „édes”, „imádni való”, „tündéri”

A kavaii egy, a szocializációs folyamat során már az óvodai-bölcsődei időszaktól kezdődően elsajátított, nemileg meghatározott viselkedésforma, amely a japán lányoktól elvárásként merül fel a gyerekkorban, és felmerülhet felnőtt korban is.

Etimológiai szempontból a kavaii, vagyis a 可愛い jelentése: aranyos, cuki, édes, imádni való, tündéri, vki/vmi olyan, akit/amit babusgatni és szeretgetni érdemes.
A kifejezés kulturális antropológiai 1999-es meghatározása Clancy-hez köthető, akit később, 2006-ban Jomota követett, aki a kifejezés szocio-kulturális, szocializációs aspektusait vizsgálta és mutatta ki.

Az 1970-es évektől beszélhetünk „kavaii boom”-ról, vagyis arról, hogy a kavaii viselkedéskultúra és norma elterjedt Japánban – a legjellemzőbb példa erre a Hello Kitty.

Maszabucsi 1994-ben „kavaii szindrómáról”, vagyis „kavaii sookoogun”-ról 可愛い 症候群 [kawaii shookoogu] beszélt, aki egyfajta társadalmi betegséghez, vagy társadalmi furcsasághoz hasonlította a jelenséget, ami hirtelen vált egy sokszámú követőt érintő társadalmi jelenséggé.

A kavaii elsősorban lányokra és nőkre jellemző extrém változata a burikko ぶりっ子, vagyis az „ál-gyermekiség”. Ezt gyakran hozzák összefüggésbe a nemi szocializációs folyamatokkal, amikor is a kisfiúktól elvárt a kakkoii 格好い, vagyis a „jófej” / „cool”, a kislányoktól pedig az említett kavaii viselkedésforma/magatartás. Ennek értelmében az óvodai-bölcsődei nevelésben az óvó nénik „kiscsirkéknek”, vagy „kiskacsáknak” nevezik a fiúkat, a lányokat pedig „kisnyusziknak”, amikor sorba állítják a gyerekeket.

A kavaii viselkedési és kommunikációs forma, tehát a „cukin” való viselkedés, aminek része az aranyosnak vélt háziállatok, mint kiskutya és kiscica hangjának és viselkedésének, vagy egy aranyosnak vélt kisbaba gügyögéseinek utánozása a beszélgetés közben. Ugyanez a kommunikáció kiterjed az öltözködésre, tehát a divatra is, ami szerint a kislányos szoknya-blúz szett, pasztellszínű ruhák, smink, és az ehhez kapcsolódó masnis-fodros, cicafüles, nyuszifüles kiegészítők elvártak azoktól a lányoktól, akik a kavaii stílust követik.

 

Forrás:
Matthew Burdelski,  Koji Mitsuhashi: „She Thinks You’re Kawaii”: Socializing Affect, Gender, and Relationships in a Japanese Preschool. In.: Language in Society, Vol. 39, No. 1 (Feb., 2010), pp. 65-93

Szócikket írta: Vadász Fruzsina

Keukegen

毛羽毛現 [keukegen]

 

A keukegen-ről a Kondzsaku Hjakki Súi (今昔百鬼拾遺), az „Útmutató a jelen és múlt 100 démonához” c. mű számol be, melyet Torijama Szekien, 18. századi néprajzkutató és ukijo-e művész írt.

A keukegen egy betegségszellem, neve más kandzsikkal írva; 希有怪訝 – ritka, gyanús jelentéssel bír.
A piszkos lény, ami leginkább egy nagyon szőrös kiskutyára hasonlít, jól benépesült területeken szokott megjelenni. Előszeretettel választja otthonául a nedves, sötét és elhanyagolt helyeket, de a fapadlók alatt is szívesen megbújik. A lényeg, hogy a hely, ami választ, megfelelő táptalajt tudjon nyújtani a betegségek terjesztéséhez. Étele kosz, penész és szemét, tehát a tiszta, szép lakásokban nem jelenik meg.
Hiába tűnik aranyos, bolyhos kis háziállatnak, általában balszerencsét és betegséget hoz magával. Az embereket kerüli, csak nagyon ritkán lehet látni.

Keukegen ábrázolása a Kondzsaku Hjakki Súi-ban

 

Forrás:
http://yokai.com/keukegen/
https://en.wikipedia.org/wiki/Konjaku_Hyakki_Sh%C5%ABi

További információk a japán hiedelemvilágról és teremtményeiről az alábbi művekben:

Matthew Meyer: The Night Parade of One Hundred Demons
                                      The Hour of Meeting Evil Spirits
                                      The Book of Hakutaku

Kibjósi

黄表紙 [kibyōshi]

A kuszazósi csoportjába tartozó illusztrált, szórakoztató műfajú irodalmi mű. Edóban adták ki és célközönsége elsősorban az edoi férfiak voltak. Három füzetből állt egy sorozat, mindegyik füzet 10-15 lapot tartalmazott, melyeken a képek domináltak, a szöveg inkább kiegészítés gyanánt szolgált.

1775-1803 között élte fénykorát, és az edoi városi kultúra szolgáltatta a központi témáit – elsősorban a legkedveltebb edoi szórakozások; a kabuki, a szumó és az örömnegyed lányai. Humora az edoi lakosoknak szólt elsősorban, előszeretettel gúnyolta ki például a vidéki, nagyvárosba tért embert, aki nem volt tisztában az edoi szokásokkal.
Tartalmi lényege az emberi és társadalmi hiányosságok kinevettetése könnyű, csipkelődő gúnnyal.

Csendom Andrea japán gondolkodás-kutató jóvoltából már magyarul is olvashatunk kibjósit, mely a Kinkin szenszei álmától a jó és rossz lelkek küzdelméig – Három edói kibjósi a XVIII. század végi Japánból címmel jelent meg a Ráció kiadó gondozásában. (Kapcsolódó cikkünkért KATT: Japán szerzők tollából… – 7 könyv, amit az idei év hozott el)

Fülszöveg:
„A kora újkori Japán (1603-1868) fővárosának, Edónak (a mai Tokiónak) egy különleges, képregény stílusú, ám felnőttek szórakoztatására kialakult élcelődő irodalmi műfaja a kibjósi. Bár eredetileg egy más kor, más népe szórakoztatására készült humoros könyvecske, a fordításokon keresztül a magyar olvasót is megnevettetik azok az alapvető emberi tulajdonságok és személyiségjegyek, amelyek a művek gúnyának céltábláit adták. Mi történik, ha túl mohóvá válunk? Vagy félreértve a politikai szándékot a nevetés központjába kerülünk? Esetleg, ha a rosszabb énünk kerekedik felül rajtunk!? A kibjósi európai nyelvű fordításai mindössze angol és német nyelvterületen ismertek, ezért ez a magyar fordításkötet nemcsak ritka, de úttörő is ezen a téren. A fordításokat kiegészítő tanulmány és bőséges jegyzetanyag betekintést enged a műfaj sajátosságaiba és az edóiak gondolkodásmódjába is.”

A fordító az alábbi videóban maga mesél a megjelent könyvről:

 

Forrás:
Csendom Andrea, Politikai élcelődés, vagy propaganda? A reformkori kibyóshi ábrázolásmódjáról, Közel, s Távol VI., 2016. URL: https://edit.elte.hu/xmlui/handle/10831/39169

Kidzsó

鬼女 [kijō]

A kidzsó egy női démon, mely emberből változott át, szörnyű dühének, féltékenységének vagy haragjának köszönhetően. Erősebbek, mint az ember, de gyengébbek, mint az oni. A kidzsó átkokat, varázslatokat szór, és bájitalokat tud készíteni. Elvonultan él, azonban a legtöbb esetben valamilyen célnak, általában személyes bosszújának szenteli magát.

Az alábbi festmény a Kanava c. nó darab főszereplőjét ábrázolja, egy kidzsót, az Udzsi folyó hasihime-jét.

Cukioka Kogjo, Kanava (1897-1927)

 

Forrás: http://yokai.com/kijo/

További információk a japán hiedelemvilágról és teremtményeiről az alábbi művekben:

Matthew Meyer: The Night Parade of One Hundred Demons
The Hour of Meeting Evil Spirits
The Book of Hakutaku

Kijo hime

清姫 [kiyo-hime]

Kijo-hime az egyik leghíresebb negatív figura a japán irodalomban. Kijo hime egy hannja, azaz olyan démonnő, akit emberi életében őrült féltékenység és düh gyötört. Több típusú hannja is létezik, beszédünk tárgya azonban egy honnari, aki a legfélelmetesebb és legerősebb démonnő a hannják közül, akinek kígyó teste van, és tüzet okád.
Figurája megjelenik több helyen, mint például a Vakajama prefektúra ősi legendájában, Kijo hercegnő tragédiáját elmesélő történetben is, mely ITT olvasható.

Vakan Hjaku Monogatari, Kijo-hime, Cukioka Jositosi munkája, 1865.

Forrás:
http://yokai.com/kiyohime/

További információk a japán hiedelemvilágról és teremtményeiről az alábbi művekben:

Matthew Meyer: The Night Parade of One Hundred Demons
                                      The Hour of Meeting Evil Spirits
                                      The Book of Hakutaku