történelem Archives - Oldal 3 a 3-ből

2020.04.15.2020.05.17.

A japán háborús filmkultúra gyöngyszeme és George Lucas koppintása – Kurosawa Akira: A Rejtett Erőd

Vadász Fruzsina, 2020. 04. 15.

Filmadatlap

Filmcím: A Rejtett Erőd
japánul / nemzetközi cím: Kakusi-toride no san-akunin / The Hidden Fortress (隠し砦の三悪人)
Rendező: Kurosawa Akira
Főszereplők:
Mifune Toshiro (Makabe Rokurōta tábornok)
Uehara Misa (Yuki hercegnő)
Chiaki Minoru (Tahei)
Fujiwara Kamatari (Matashichi)
Megjelenés éve: 1958

Vicces dolog egy olyan, a japán kultúra szerves részét képező filmről ajánlót írni, amiről több cikket lehet találni a Csillagok Háborúja rajongói oldalakon, mint a japán filmkultúra oldalain, ugyanis a cikk témájául szolgáló filmről maga George Lucas is bevallotta, hogy az űreposz múzsa-filmje, a Csillagok Háborúját ez a film ihlette meg. (Az interjút ITT lehet megnézni.)
A film 1958-ban jelent meg, és a rendező korábbi sikerfilmjét, „A hét szamuráj”-t követő nagy sikerfilmként szokták emlegetni, ami viszont a nagy klasszikus western-film, „A hét mesterlövész” eredetije.

A filmről:

A film R2D2 és C3PO japán eredetijének, a Hayakawába tartozó Tahei és Matashichi feltűnésével kezdődik a 16. században, a hadakozó fejedelemségek korszakában. Mindketten földönfutó földművelők.

Éppen nagy morális vitában vannak, hogy szabad-e kirabolni egy megölt szamuráj hulláját, mely vita nagy megsértődéssel és különválással végződik, ami a Csillagok Háborúja azon bizonyos Tatooin-i jelenetének a megihletője, amikor a szeretett asztrodroidunk, R2D2 és fontoskodó tolmácsdroidunk, C3PO különválnak. A következő jelenet az Akizuki Klán kifosztott várában zajlik, ahol két földönfutó bolondunk újra találkozik, és az egyiknek parancsba adják, hogy az Akizuki Klán elrejtett aranytartalékait kutassa fel a várban. Itt ismerik meg a Yamana Klán hirdetményét, ami jelentős vérdíj-jutalmat kínál azoknak, akik megtalálják, és élve elhozzák a Yamana Klán elé az Akizuki Klán elrejtett hercegnőjét, Yuki hercegnőt (az ő karaktere ihlette Leia hercegnőt).

A várból való szökés után, két földönfutó bohócunk viszontagságos kalandjai nem érnek véget, ők ugyanis csak haza akarnának térni, Hayakawába, a Yamana-Akizuki határ megkerülésével. Az utat azonban két esemény is megtöri: egyrészt találnak egy aranyrudat az Akizuki Klán félholdas címerével, másrészt találkoznak egy büszke, nemesember módjára viselkedő különös emberrel, aki kihallgatja a hazatérési tervüket, és elcsalja őket egy rejtett erődbe, ami tele van mindenféle különös és titokzatos dologgal. Példának okáért jó sok víz alá és tűzifába rejtett aranyrúddal, és egy férfimódon viselkedő, fiatal szép nővel. Ez utóbbi erősen felkelti Tahei és Matashichi figyelmét. A filmnézők itt tudják meg, hogy a különös férfi maga Makabe Rokurōta tábornok, az akizukik harcosa, akinek a kötelessége az erődben őrizni Yuki hercegnőt.

A négyfős csapat végül útra kel, hogy a Tahei és Matashichi által tervezett úton az álruhába öltöztetett és ideiglenesen elnémított Yuki hercegnőt kimentsék Yamanából, ez utóbbinak a kiléte még a kettő bohócunknak is ismeretlen. A további út sem kalandmentes, egy éjszakát egy fogadóban kell tölteniük, ahol a lovaikat megveszik, és felszabadítanak egy, a yamanákhoz fogságba került akizuki rabszolga-lányt; Makabe Rokurōtának meg kell vívnia régi baráti riválisával, Tadokoro Hyoe-val, aki felett győzelmet arat, de megkíméli az életét; részt vesznek egy buddhista fényáldozat-ceremónián, ahol kénytelenek máglyára vetni az arany elrejtésére szolgáló tűzifát.

A történet csúcspontja, amikor a négyfős társaság a yamanák fogságába kerül, és Tadokoro Hyoe érkezik, hogy azonosítsa Rokurōtát. Itt végül Yuki hercegnő felfedi kilétét és felkészül a halálra, megköszöni Rokurōtának a szolgálatait, és azt is, hogy egy ideig egyszerű parasztlánynak öltözve járva megismerhette a természet szépségeit és az egyszerű emberek mindennapi gondjait. A jelenet azzal zárul, hogy Yuki hercegnő elénekli az emberi élet múlandóságáról szóló dalt, amit a fényáldozat-ceremónián ismert meg. A történet végül is happy enddel zárul az akizukiak számára, a két félnótás földművelőnknek pedig egy közös aranyrúddal: az Akizuki Klán és Yuki hercegnő megmenekült a yamanák pusztítása elől, akik a segítségük meghálálása gyanánt egy eszmei értékű aranyrudat ajándékoztak Tahei és Matashichi párosának.

Miért érdemes megnézni a filmet?

Az, hogy a film Kurosawa egyik legsikeresebb alkotása, és hogy George Lucas is innen koppintotta a Csillagok Háborúját, csak egy indok a sok közül, hogy miért is szerezzük meg a filmet valahonnan, vagy miért is üljünk be egy művész moziba miatta. A filmet a Kurosawa-szakértők a Kurosawa-filmek közül a legviccesebbnek tartják, és ez a film volt az első a japán filmtörténetben, ahol egy nő nem a tipikus japán nőideált, hanem egy férfias nőt alakít.

A karakterek is érdekesek, viccesek, tanulságosak. Tahei és Matashichi kicsinyes, pénzsóvár jellemén, a köztük zajló vicces párbeszédeken jóízűt lehet nevetni. Rokurōta személyisége az abszolút hűséges, és a japán szamuráj-szellemet is meghaladóan lovagias szamuráj tábornoké, aki nemcsak hogy emberismeretben bölcs, és a klánjához, a hercegnőhöz az utolsó véréig is hűséges, hanem emberszerető és könyörületes is – a szamuráj erkölcsi szabályoknak megfelelően megadathatott volna neki a lehetőség, hogy a rivális Tadokorót, mint legyőzöttet megölje, mégsem tette meg. Rokurōta az, aki még George Lucas bevallása szerint is Obi-Wan Kenobi tábornok megihletője, azonban a szakértő rajongók szerint van benne Luke Skywalker és Han Solo jelleméből is.

Yuki hercegnő karaktere pedig összehasonlítva egy hétköznapibb hercegnőével, nem a kényelmet, luxust részesíti előnyben, hanem abszolút a klánjához ragaszkodik, és azért minden harcra hajlandó, nemes jellem. Képes tisztelni, becsülni, szeretni a természetet és az egyszerű embereket, és képes megadni mindenki felé a megillető és megfelelő alázatot. Ez a jellemvonás érhető tetten abban, hogy megveszi és felszabadítja a kényszerházasságra ítélt rabszolga-lányt, és abban a párbeszédben is, amit Tadokoróval folytat abban a jelenetben, ahol a férfi azonosítja őket. Tadokorót a Rokurōtával vívott vesztes párbaj után a földesura egy be nem gyógyuló arcsebbel büntette meg, amire Yuki hercegnő a földesúrral szembeni elmarasztaló kritikával, és az emberi méltóságot pártoló együttérzéssel válaszolt. Végül Tadokoró jelleme is tanulságos, az övé a legnagyobb pálfordulás a filmben. A földesurához abszolút hűséges, az emberi méltóság tiszteletére és irgalomra kevésbé képes, önmagát sem becsülő emberből Yuki hercegnő és Rokurōta hatására egy olyan emberré válik, aki szembeszegülve a földesura parancsával megszökteti a négyfős rabcsapatot, és ő is az Akizuki Klán oldalára áll. A rajongók szerint az ő jelleme szülte Darth Vader-ét.

Mi az, amit még érdemes megnézni a filmmel kapcsolatosan?

A 2008-ban bemutatott remake címe angolul „The Last Princess”, japánul „Kakushi toride no san akunin”, az adatlapja ITT található. Az eredeti filmet átszerkesztette egy rajongói csapat a Csillagok Háborúja elemeivel, és megszületett a „The Suikawa Fortress”. Ez a rajongói átszerkesztés egy igazi csemege, mert az eredeti film képeit a Csillagok Háborúja filmzenéjével kombinálja. Emellett az eredeti japán nyelvű szöveget a filmben nem egy tükörfordításos angol nyelvű felirattal egészítették ki, hanem az aktuális jeleneteknek megfelelő Csillagok Háborúja-idézeteivel.

Hol is néztem meg a filmet?

A filmet a Bem Moziban, a BÉKA Filmklub vetítésével néztem meg 2019 júliusában. A Filmklub 2008 nyarán alakult, 2017-től folynak a vetítések a Bem Moziban, ma kétfős stábbal működik. Minden második héten, kedden lehet részt venni a vetítésen, és minden félévben más és más tematikájú filmek kerülnek műsorra. 2019 nyarán Naruhito Reiwa Császár trónra lépésének a tiszteletére japán tematikájú filmek, többek között kettő Kurosawa-film is vetítésre került. A kérdéseimre a szervezőktől a filmmel kapcsolatosan ezt a választ kaptam: „A Rejtett erőd úgy került szóba, hogy egy itthon kevésbé ismert, ám annál fontosabb Kuroszava filmet szándékoztunk leadni, ami termékenyítően hatott George Lucas-ra. :-)”

Képek:
A Rejtett Erőd plakátja/Csillagok Háborúja
Tahei és Matashichi/C3PO és R2D2
Yuki hercegnő/Leia hercegnő
Kurosawa Akira
Rokurōta/Obi-Wan
Tadokoró/Darth Vader
„Kakushi toride no san akunin„

2020.03.17.2020.03.17.

Felvonulások és kereskedelem az Edo-korban

Varga Lilla, 2020. 03. 17.

Két rendkívül érdekes előadást hallhattunk a Japán Alapítvány szervezésében megrendezett esten, ahol a két meghívott professzor különböző aspektusból mesélt az Edo korról. Dr. Kurusima Hirosi a felvonulások tükrében mutatta be a sógunátus felemelkedését és hanyatlását, dr. Hidaka Kaori professzor pedig a japán lakktárgyak kereskedelmi útját követve, az exportra és helyi használatra szánt tárgyak különbségére rámutatva festette le az európai és japán kapcsolatokat a 17. században.

Az Edo kor 1603-al kezdődött, amikor a Tojotomi Hidejosi halálával széteső hatalmi rendben Tokugava Iejasu a szekigaharai ütközetben legyőzte a többi daimjót (hadurat), saját uralma alá rendelte őket, és megalapította edoi (mai Tokió) központtal a Tokugava sógunátust. Ebben a korban 260-270 daimjó-család létezett, akik földekkel és hadsereggel rendelkeztek. Iejaszu, hatalma megszilárdításának érdekében rendkívül szigorú ellenőrzés alatt tartotta ezeket a daimjókat, és számos kötelezettséget rótt ki rájuk, hogy se idejük, se pénzük, se lehetőségük ne legyen erőt kovácsolni és összeesküvést szervezni a sógunátus ellen. Az egyik ilyen megkötő rendelkezés a szankin kótai volt, ami azt jelentette, hogy minden második évben a daimjó köteles volt családjával Edóba költözni, és váltott szolgálatot vállalni, ami alatt a család túszként Edóban maradt. Ennek a „hagyománynak” lett köszönhető, hogy a daimjók útja Edóba és vissza, virágzó felvonulás-kultúrát eredményezett.

A Japán Nemzeti Történeti Múzeum számos forrással rendelkezik ezeknek a felvonulásoknak a rendjéről, és képi illusztrációk segítségével kaptunk betekintést a felvonulásokhoz kötődő szokásokba. Kurusima professzor az Edo kort a „Felvonulások korának” nevezte. Rengeteg ukijo-e-, és paravánképen örökítették meg a felvonuló meneteket és az őket fogadó városlakókat. Például Utagava Hirosige, az 1800-as évek elején alkotó festő, a Tókaidó 53 postaállomása című ukijo-e sorozatában örökít meg számos daimjó-felvonulást.

Utagawa Hiroshige, Tókaido 53 postaállomása (ca. 1838-40)

Tókaidó egy híres Edóba vezető út volt, amin az ország különböző részéről érkező daimjók végighaladtak. Kurusima professzor például egy 17. században készült, Edo látképet ábrázoló paravánképen mutatta be, milyen lehetett egy ilyen felvonulás menete. Ezeken a paravánképek az idő és tér összefolyik, míg az egyik panelen Iemicu sógun vadászik, a szomszédos panelen már a templomban van, mindez egy alkotáson, egyszerre jelenik meg. Az ábrázolt városkép, a felvonulásról is számos információt rejt magában. Megtudhatjuk például milyen jellegű gyaloghintón érkezett az adott hadúr, vagy miként fogadták őt a város lakói, illetve milyen szolgáltatások kísértek egy ilyen eseményt. A felvonulások olyan népszerűségnek örvendtek, hogy kiadványokat készítettek róla a lakosságnak. Az érdeklődők megvehették ezeket és így tájékozódhattak, kik, honnan érkeznek a városba. A kiadványárus (a szaké-árus mellett) gyakori kísérője a festményeken a felvonulásoknak. Egy ilyen nagy eseményre Edo lakói mindig felkészültek. Kijavították a tetőket, kitakarították az utcákat, direkt kint hagyva a vödröt és a seprűt, hogy lássák a felvonulók, készültek az érkezésükre. A felvonulás igazi látványosság volt, a nézelődők fizethettek ülőhelyekért is.

A sógunátus gyengülése ugyancsak tetten érhető a felvonulásokat ábrázoló festményeken. Míg az Iemicu sógun korát ábrázoló műveken a daimjókat fogadó tömeg például teljes mértékig betartja az etikettet, az Edo kor vége felé már felfedezhetők kiingások. Például száradó ruhát hagynak kint, vagy egy kisgyerek meztelenül bámészkodik az ablakból. Ilyesmi az Edo kor kezdetén elképzelhetetlen lett volna. Meidzsi császár menetében pedig már feltűnik az európai ruházat és a lovas sereg, a közönség is áll, eltűnik a rituális meghajlási formák ábrázolása.

Dr. Hidaka Kaori professzor előadásának címe, „Lakktárgyak, mint jellegzetes helyi termékek a külföldi kereskedelemben”. A professzor először is azt a tévhitet oszlatta el, hogy Japán teljes mértékig elzárkózott volna a külvilágtól az Edo korban. A sakuku, azaz „elzárt ország” kifejezés újkori szó, csak a meidzsi restauráció után keletkezett. Valóban, a sógunátus jelentős határok közé szorította a külfölddel való kapcsolatot, de az elzártság nem volt teljes. Kikötők működtek Cusimában, ez Koreával jelentett kapcsolatot, Nagaszakiban a Dedzsima kikötőbe érkeztek a hollandok és kínaiak, Szacumában a Ryúkyú királysággal érintkeztek, Macumában az ainukkal folyt kereskedelem. Az úgynevezett „nanban” lakktárgyakat kifejezetten exportra készítették, és a helyi használatra szánt tárgyakhoz képest a nyugati igényeket tartották szem előtt készítésükkor, és ez a díszítésre is állt. A 17. században még erős túldíszítettség jellemezte az exportra szánt tárgyakat. A holland megrendelők a kereslet ízlését tartották szem előtt, így például sűrű gyöngyház berakásra tartottak igényt, illetve erős indiai hatás érhető tetten, ami nem tükrözte magát a japán ízlést, a japán iparművészet jellegzetességeit. A díszítés mellett a különbség tetten érhető a funkcionalitásban is. Egy exportra gyártott tároló dobozkának például (ellentétben a japán piacra készültekkel) nem volt levehető a teteje, lábakkal rendelkezett, és kulcsra zárható volt.

Maki-e technikának hívják, mikor a lakk megszilárdulása előtt a felületre karcolják a mintát, majd azt leszórják aranyporral. Azonban a hazai piacra gyártott tárgyakon nem csak a dísz, hanem a sima lakkfelület is határozottan érvényesült, ezzel egyrészt kihangsúlyozták magát a mintát, valamint a lakk minősége is előtérbe került. Az európai piacra szánt tárgyaknál nagyobb hangsúlyt kapott a minta, valamint kevésbé figyeltek a rajzok hitelességére, például egyes táncjeleneteknél hiányoztak kellékek, vagy gyakorta kínai gyermekek szolgáltak mintaként, mert Európában közkedvelt volt a kínai kultúra. Ami még a hazai használatra gyártott tárgyak díszítését jellemezte, az a „ruszu-mojó”, „hiányos technika”, ami azt jelenti, hogy nincs emberábrázolás, csak utalások az emberi jelenlétre.

Később, a 19. századra viszont az európai piacon megjelent az igény, hogy ne csupán japán gyártmányú, azonban a valós kultúrát kevéssé tükröző tárgyak kerüljenek exportra, így Európában is teret nyertek a „ténylegesen” japán lakk-tárgyak.

Forrás:
A cikk háttéranyagát a Japán Alapítvány szervezésében megrendezésre kerülő előadás („Az Edo-kor nyomában” c.) szolgálta.
Japán Nemzeti Történeti Múzeum

Képek:
Tokugawa Ieyasu
Utagawa Hiroshige, Tókaido 53 postaállomása (ca. 1838-40)
Sankin-kótai, Edo
Nanban láda, ca. 1600-30
Inró, maki-e technika, 19. szd.

2020.02.27.2020.07.16.

Japán legendás kardjai – Kogitsune-maru

Kazu Tabi, 2020. 02. 27.

Sanjõ Munechika [Szandzsó Munecsika], korának egyik leghíresebb kardkovácsa volt. Az ő keze munkája volt többek között az Ima no Tsurugi, az Iwatooshi és nem utolsósorban a Mikazuki Munechika, ám talán a legtöbb rejtély által övezett kardjának a története egy Nõ színdarabban, a Kokajiban [Kokadzsi], maradt fenn, ami így szól:

A 66. uralkodó, Ichijō [Icsidzsó] császár egy álmot látott, amelyben a nevezetes kardkovács, Sanjô Munechika, egy kardot készít neki. Elküldte hát hozzá a szolgáját, Tachibana no Michinarit a megbízással. Miután megtalálta, közölte vele, hogy a császár személyesen választotta ki őt, hogy egy különleges kardot készítsen neki. Munechika nagy gondban volt, mivel éppen nem volt megfelelő segédje, akivel vállalkozhatott volna erre a megtisztelő, ugyanakkor kényes feladatra, ám a küldöttet ez nem érdekelte.
– Ha nincs, akkor keress! – közölte és távozott.
Munechika nem szállhatott szembe a császár akaratával, ezért kétségbeesésében elment a Fushimi Inari szentélybe, hogy isteni segítségért imádkozzon Inari Ōkamihoz, aki többek között a kovácsok védelmezője is.

A nap már lenyugvóban volt, mikor elérkezett az ezer toriik útjához, ami a szentélyhez vezet. A cinóber kapuk alagútját vérszínűre festették a hanyatló napsugarak, s ekkor a vörös fényben egy fiút látott feltűnni.

– Te vagy Sanjô Kokaji Munechika? – kérdezte a férfit.
– Ki vagy és honnan tudod a nevem?
– Nem fontos – válaszolt a fiú. – Tudom, hogy aggódsz, mert a császár egy kardot kért tőled és neked nincs megfelelő segéded. Nos, nyugodj meg, miután elvégezted a szükséges megtisztulási szertartásokat, ott leszek és segítek neked – azzal eltűnt a lebukó sugarakkal.

Másnap Munechika elvégezte a rituális mosakodást, fehérbe öltözött, mint a szertartást végző sintó pap, majd nekiláttak a szent kötelekkel megtisztítani az eszközöket. Mialatt a kovács imádkozott, felbukkant egy fehér róka, és Munechika rádöbbent, hogy maga Inari istenség küldött neki segítséget.

Munechika és a kitsune, Ogata Gekko, 1873.

A róka átváltozott a fiúvá, és nekiálltak a munkának. Isteni segédje egyetlen szó nélkül is tudta, miként dolgozzon legjobban a mester keze alá, milyen erővel üssön a kalapáccsal, és mikor a penge elkészült, Munechika tudta, hogy remekművet alkottak. Az előlapjára a Kokaji Munechika nevet véste, vagyis, hogy ő kovácsolta, a hátlapjára pedig azt, hogy Kogitsune, ami a fiút jelentette, azaz a kitsunét, a rókát, Inari istenség küldöttét, aki segített neki. Alig fejezte be a vésést, segédje eltűnt, ő pedig másnap büszkén adta át a császári követnek a Kogitsune-marunak elnevezett tachit [tacsi].[1]

Sajnálatos módon semmilyen történeti feljegyzés nem maradt fenn erről a legendáról a színdarabon kívül, viszont az tény, hogy a kard készítését az Eien-korszakra[2] datálják, ami 987-988-ig tartott és beleesett Ichijō császár uralkodási idejébe (986-1011). A legkorábbi írásos emlék, ami említi a Kogitsu-marut, a késő Heian-korból való (1100-as évek), és a tachit a nemes Kujō [Kudzsó] család kincseként nevezi.

Van egy legenda, miszerint 909-ben Kyoto még mindig szenvedett Sugawara no Michizane [Szugavara no Micsizane] átkától. Néha heves viharok zúdultak a városra áradásokat okozva, de a legfélelmetesebbek és legveszélyesebbek a váratlanul lecsapó villámok voltak. Ebben az évben egy fehér róka bukkant fel a semmiből, és egy kardot adott át a Kujō klánnak, akik nagyra becsült kincsként őrizték a csodás tachit, melynek neve Kogitsune-maru volt, és bűvös ereje képes volt elűzni a vihart.

Az elkövetkező néhány évszázadban elég zavaros kijelentések voltak a kard birtokosairól, és az sem világos, hogy öröklés útján került-e a Fujiwarák birtokába, illetve utána miként kerül újra vissza a Kujō családba. Mindenesetre a családi krónikában van egy érdekes feljegyzés. 1370-ben történt, hogy a klán egyik tagja, Kujō Tsunenori [Kudzsó Cunenori], az akkori kormányzó, egyik sétája közben hirtelen vihar támadt és az égen villámok kezdtek cikázni.

Tsunemori előrántotta a Kogitsune-marut a hüvelyéből és az ég felé vágott vele, majd hadonászni kezdett, hogy elűzze a fellegeket. Ekkor egy villám lecsapott, egyenesen a kardba. Hogy igaz-e, ma már lehetetlen eldönteni, mindenesetre a régens életben maradt, viszont elképzelhető, hogy a kard nem élte túl a kalandot és megsemmisült.

Ezután az eset után sokáig nem hallani erről a nagyszerű pengéről, ám mikor Tokugawa Yoshimune [Tokugava Josimune] shōgun lesz (1716 – 1745), egy kard bukkan fel a Kasuga-szentélyben, amiről azt hiszik, hogy a Kogitsune-maru, ám nagy valószínűséggel egy Kage-kard, azaz Árnyékkard. A régi időkben gyakran előfordult, hogy a kovácsmester bizonyos megbízások esetében nem egy, hanem kettő kardot kovácsolt, esetleg többet is. Ennek az ún. árnyékkardnak a kovácsolását kageuchi-nak nevezték. A legtökéletesebbet kapta a megrendelő, ezt látta el aztán a mester a kézjegyével, a másikat soha nem írta alá.

Kuze Shigeyuki [Kuze Sigejuki], aki hivatalnok volt a Tokugawa shogunátus idejében, vizsgálatot indított a karddal kapcsolatosan. A vizsgálatból az derült ki, hogy 2 shaku és 2 bu hosszú (kb. 61,2 cm), és két véset van benne, az egyik Munechika neve, a másik furcsa módon „Kogitsune-maru kage”, ami miatt erősen megkérdőjelezhető, hogy a Kogitsune-maru lenne, ugyanakkor szokatlan a „kage” jelölés ellenére az aláírás. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy több szentélynek is a birtokában van az állítólagos Kogitsune-maru, de ezeknek a mérete kizárja a hitelességet. Van még az öreg Isonokami-szentélyben [Iszonokami], Narában is egy tachi, amit lezárva tartanak egy szekrényben, de sajnálatos módon nem engedélyezik a kard vizsgálatát, így a hír ellenőrizhetetlen.

Gyakorlatilag semmilyen adat nincs, hogy a kard létezik-e még és hol őrzik, de talán éppen ettől maradt meg a titokzatosság, ami születését övezi.

[1] A katana mellett egy kicsit más stílusú, de hasonlóan fontos kard volt. A katanával ellentétben a tachi vágó éle lefelé van.

[2] A „nengo” egy japán időszámítási rendszer, a korszakok nevei szerint, a korszak kezdete óta eltelt évek számát jelenti. Az egyik ilyen korszak az Eien, 987-988.

Felhasznált irodalom:

Kokaji (The Swordsmith): http://www.the-noh.com/en/plays/data/program_037.html
Kogitsunemaru
Inari Ókami

Képek:

Fushimi Inari szentély
Munechika és a kitsune
Tachi
Kujó család címere
Isonokami szentély

2020.02.20.2020.07.16.

Szansu no Dzsingi – A három szent császári ereklye

Kazu Tabi, 2020. 02. 20.

Japán első istenpárjának, Izanaginak és Izanaminak sokadik gyermekei, Ama Teraszu Opo Mi Kami (továbbiakban Amateraszu) a Mennyei Napistennő, Cuku Jomi no Mikoto a Holdisten, és a Viharisten, Take Paja Szusza no wo no Mikoto (továbbiakban Szuszano), aki rosszindulatú és erőszakos természetű volt. Egyszer, egy versengés közepette úgy érezte, végre legyőzte nővérét, és e felett érzett mámoros jókedvében először tönkretette Amateraszu rizsföldjeinek árkait, majd pedig bemocskolta a termet is, ahol az istennő az első termést elfogyasztotta. Amateraszu megpróbálta szelíden lecsillapítani öccsét, ám az egyre féktelenebbé vált, és mikor nővére bement a szent szövőházba – ahol az istenek ruháit szőtték –, a megvadult Viharisten egy nagy lyukat ütött a tetőn, és azon keresztül egy megnyúzott pónit dobott be a házba. Az égi szövőnő rémülten ugrott fel, de olyan szerencsétlenül, hogy a vetélő belefúródott a testébe és meghalt. A napistennő bemenekült az Égi sziklabarlangba, és amint annak ajtaját magára zárta, a világ sötétbe borult.

Az istenek összegyűltek, hogy megoldást találjanak, ám még az sem segített, hogy isteni kakasokat kukorékoltattak a barlang előtt. Amateraszu nem jött elő. Ezért aztán, megbízták az Égi kovácsot egy fémtükör elkészítésével, egy istennőtől pedig rendkívül hosszú füzért kértek drága, görbe ékkövekből (feltételezhetően jáde). Miután elkészültek a tárgyak, az Égi tüzes hegyről hoztak egy szép fát, aminek az ágaira akasztották a láncot és a tükröt, egyéb áldozati tárgyakkal együtt. A felékesített faágat felállították a barlang kijáratának közelében, a hajnal istennője pedig táncolni kezdett. Révületbe esett, a tánca egyre inkább elfajult, ami a többi istenből nevetést váltott ki. Amateraszu meglepődött, mikor meghallotta a kintről beszűrődő dobolást és hangokat. Kíváncsian kilesett, hogy megtudja a nagy örvendezés okát. Amikor meglátta a tükröt, nem tudta megállni, hogy ne lépjen ki a barlangból. A ravasz istenek csak erre vártak! Egyikük megragadta a kezét, nehogy visszameneküljön, egy másik pedig kifeszített mögötte egy varázserejű szalmakötelet, ami lezárta a barlang felé az utat, a világ pedig újra világossá vált. A Viharisten ezúttal kénytelen volt elviselni a rá kirótt szigorú büntetést, ami többek közt az égből való száműzetést jelentette számára.

Az ékszer és a tükör, a császári jelvények közül kettő, ebben a történetben bukkan fel először az írott japán történelemben, míg a kard, az alábbi legendához fűződik.

Szuszano, száműzetése alatt, egyre távolabb vándorolt a Földön. Mikor egy folyóhoz ért, észrevett néhány evőpálcikát úszni a hullámok tetején, amiből arra következtetett, hogy feljebb emberek élnek. Elindult hát megkeresni őket. Hamarosan rájuk is talált – egy öregemberre, a feleségére és a lányukra. Mindhárman hangosan zokogtak. A Viharisten megtudta, hogy már nyolc éve, minden évben eljön egy nyolcfejű sárkány, és elragadja az öregember egyik lányát. Hamarosan pedig újra megérkezik, hogy az utolsó lányt is elvigye magával és megegye. Szuszanót nem ijesztette meg a bestia szörnyű külseje, hanem felajánlotta, hogy a lányért cserébe végez a sárkánnyal. Az öregek megtisztelve érezték magukat, hogy a napistennő fivére elveszi a lányukat, így örömmel beleegyeztek. Ezután Szuszano egy tervet eszelt ki. Nyolc jókora dézsát készítetett, a ház körül egy hosszú és erős kerítést építetett nyolc nyílással, és nyolcszoros párlatú szakét főzetett, amit az elkészült dézsákba öntött. Hamarosan megjelent a sárkány, és megérezte a szaké illatát. Átdugta mind a nyolc fejét a kerítés nyílásain és mohón szürcsölni kezdte az erős italt, ami gyorsan a fejébe szállt. Teste elnehezedett és hamarosan hangosan hortyogni kezdett. A Viharisten csak erre várt. Vadul vágni kezdte a nyakakat, majd nekiesett a nyolcágú sárkányfaroknak. Mikor a középsőt szabdalta, kardja pengéje hirtelen valamin kicsorbult, és a következő pillanatban meglátta a sárkány testében egy kard hegyét. Felhasította hát a farkat, és egy csodálatos kardot talált benne. Mivel nagyon különösnek találta az esetet, később beszámolt róla a nővérének és bocsánatkérésképp nekiajándékozta a kardot.

Később, mikor Amateraszu leküldi a Földre az unokáját, Ninigit, hogy uralkodjon Japán népe fölött, nekiadja a császári hatalom jelképeit: a tükröt, az ékszert és a kardot.

E három tárgy Japán császári jelvényei, szent kincsei. A bátorság, bölcsesség és jóakarat szimbólumai.
A kardot Kuszanagi no Curugi-nak, az ékszert Jaszakani no Magatama-nak (magatama – meggörbült, „komma” formájú drágakövek elnevezése), Jata no Kagami-nak nevezik.
E három szent tárgy csakis és kizárólag a Tennó, azaz a császár és az általa személyesen felhatalmazott személyek részére megközelíthető. Egyes források szerint az ékszer Kókjo-ban van, a császári palotában Tokióban; a Kuszanagi no Curugi az Acuta szentélyben, Aicsi-ben, míg a tükör, Jata no Kagami az Isze szentélyben, bár vannak, akik úgy vélik, hogy az eredeti elpusztult egy tűzvészben.

Egyetlen tudós, vagy egyéb személy sem láthatta ezeket az ősrégi és misztikus tárgyakat a császáron és az ő meghatalmazottain kívül. A császári udvar soha nem bocsátott ki semmiféle információt ezekről az ereklyékről semmilyen formában. Ezen kevés személyen kívül senki sem tud ezekről a tárgyakról adatot szolgáltatni, valójában azt sem tudni, hogy ezek a tárgyak egyáltalán léteznek-e (még).

Érdekesség, hogy néha előhozzák őket, mint például Akihito császár koronázási ünnepén 1993-ban, illetve legutóbb az új császár, Naruhito első fogadásán, de jól letakarva, vagyis a titok, titok marad…

Felhasznált irodalom:
Kojiki
Die mythologische Entstehungsgeschichte
Miranda Aldersley, The dawn of a new era…

Képek:
Amaterasu a barlang előtt, Utagawa Kuniyoshi, Amaterasu Cave (1857)
A három ereklye
Naruhito első fogadása