Gál Tamás, 2020. 04. 17.
A japán nép természettel való sajátságos viszonya legendás, elég ha kifinomult kertművészetükre, vagy a cseresznyefa virágzás iránti rajongásra gondolunk, vagy arra a tényre, hogy milyen sok szép nemzeti parkjuk van.
A japán ipar- és képzőművészetnek is kedvelt témái a tájak, növények, hegyek, s az ukiyo- e mesterei gyakorlatilag botanikai illusztrációnak beillő munkákat alkottak egyes növényekről, csupán a gyönyörködtetés céljából. Erre kiváló példa Katsushika Hokusai, akinek híres művei a „Mályvacserje és veréb”, a „Nőszirmok és szöcske”, vagy a „Krizantém és méhecske”.
Mindez arra utal, hogy a japánoknak hagyományosan kiemelkedő természetszeretete, és növényismerete van.
A hegyek, völgyek azonban nem csak szépségükkel nyűgözték le egykor Japán lakóit, hanem tüzelővel, építőanyaggal, ruhaalapanyaggal, gyógynövényekkel és élelemmel is. A sansai [szanszai] szó szerint „hegyi zöldséget” jelent, s egyúttal a szokást is, hogy – főként a múltban – az emberek az erdők, mezők szezonális gyűjthető élelmét szedegették.
Az évet a természet változásai alapján hagyományosan 72 mini évszakra osztották, s ezen időszakoknak megvannak a sajátságos gyűjthető élelmei is.
Némely növények kimondottan nevezetesek, így a versekben, irodalmi alkotásokban is dicsőített „hét tavaszi fű”, haru-no-nanakusa (春の七草) is. E hét növényből (valójában nem fűfélék) az újév hetedik napján szokás egy kását főzni, ez a nanakusa gayu (七草粥). A következőket tartalmazza:
- daikon/suzushiro (蘿蔔) – japán retek (Raphanus sativus)
- hakobera – a nálunk is ismert tyúkhúr (Stellaria media)
- seri (芹), azaz ázsiai borkóró (Oenanthe javanica)
- nazuna (薺) – a hazánkban is honos pásztortáska (Capsella bursa- pastoris)
- gogyó, vagy hahakogusa (母子草) – ennek nincs ismert magyar neve (Pseudognaphalium affine)
- kabu/suzuna (菘) – kerekrépa, vagy tarlórépa (Brassica rapa ssp. rapa)
- koonitabirako/hotokenoza (仏の座)– közönséges bojtorjánsaláta (Lapsana communis).
Ezen étel fogyasztása egészséget, erőt, legyőzhetetlenséget ad a hagyomány szerint.
Tavasszal gyűjthetők még többek közt páfrányok, mint a warabi és kogomi, valamint a tara no ki, azaz „mandzsu arália” (Aralia elata) hajtások, majd év közben különféle levelek, gombák, virágok, bogyók, ősszel pedig többek közt olajos magvak az erdők ehető ajándékai.
A kashi (Quercus myrsinifolia örökzöld tölgy makkja), shii (Castanopsis cuspisata makkja) és kaya (a Torreya nucifera nagymagvú tiszafa magja) magvak egykor fontos tápláléknak számítottak. Említésre érdemes még a japán vadgesztenye (Aesculus turbinata), melyet szintén fogyasztottak.
Minthogy a hagyományos japán étrendben igen fontosak a leveles zöldségek, több, nálunk csak díszként tartott évelő és cserje rügyét és levelét is gyűjtik, mint a japán csodalevél (Helwingia japonica), a japán szőlő (Vitis coignetiea) vagy az árnyékliliomok (főként a Hosta montana).
Az ehető, petrezselyemhez hasonló ízű gyökeréért, és zsenge leveleiért Japánban már kertekben is termesztett gobo, azaz „közönséges bojtorján” (Articum lappa) is vad zöldség eredetileg.
Világszerte egyre többfelé telepítik a finom termésű mézbogyót (Lonicera caerula), ez is sansai gyümölcs, ennek angolszász területen elterjedt neve „haskap” az ainu hasukappu szóból ered.
Egyes terményekért ugyan hosszabb útra is indultak, de a hagyományos japán falvak rendszerint eleve erdős hegyoldalak mentén alakultak ki (ezt a tájmozaikot, ahol a kis rizsföldek, kertek, lakóházak, öntöző csatornák, és az ápolt erdők és füves területek szerves egysége található meg, satoyamának [szatojama] nevezik), így könnyen elérhetők voltak az ehető vadnövények.
Bár nem erdei növény, de a sansaiba sorolják a nanohanát, amely a hazánkban is jól ismert repce bimbós virágszára.
Ma már Japán lakosságának döntő többsége városlakó, de a sansai ma is ismert fogalom. Sokan szívesen utaznak vidékre gyűjtőutakra, és exkluzív éttermek kínálatában is megtalálhatók a vad zöldségek. Levesekbe, párolva, és persze tempuraként is népszerűek e különleges növények, melyeket ízük mellett sok esetben gyógyhatásuk miatt is kedvelnek.
Mindenképp érdemes megjegyezni, hogy ha kedvünk támadna a sansaira, akár itthon, akár Japánban, föltétlenül bizonyosodjunk meg a gyűjteni kívánt növényről, hogy biztosan ehető- e, nem csak egy hasonló, de mérgező növényt találtunk esetleg (hazánkban a medvehagymát szokták például sajnos a mérgező gyöngyvirággal összetéveszteni).
Szintén lényeges, hogy míg a kogomi, azaz „struccpáfrány” (Matteuccia struthiopteris) minden különleges eljárás nélkül főzhető, addig a mérgező warabi, magyarul „saspáfrány” (Pteridium aquilinum) csak speciális kezelés után (például fahamu kerül a főzővízébe) válik biztonsággal fogyaszthatóvá.
Felhasznált irodalom:
Gabrielle Fahr- Becker, Japanese Prints, Taschen, 1994.
Robert Ketchell, Japánkertek egy hétvége alatt, Bioenergetic, 2006.
Charlotte von Verschuer, Rice, agriculture and the Food Supply in Premodern Japan, Routledge, 2016.
Képek:
Hokusai, Mályvacserje és veréb
Nanakusa gayu
Satoyama
A Tara no ki, a Japán csodalevél, a Gobo és a kosárnyi Sansai, mely a képeken látható, a szerző saját termesztése, a Sansai tempurát pedig házilag készítette.
Még több japán növény a szerzőtől:
SZETA – Japán növények és Bio praktikák a termelőtől,
https://www.facebook.com/pg/szetajapannoveny/about/?ref=page_internal
