SANSAI (山菜) – A természet ajándéka

Gál Tamás, 2020. 04. 17.

 

A japán nép természettel való sajátságos viszonya legendás, elég ha kifinomult kertművészetükre, vagy a cseresznyefa virágzás iránti rajongásra gondolunk, vagy arra a tényre, hogy milyen sok szép nemzeti parkjuk van.

A japán ipar- és képzőművészetnek is kedvelt témái a tájak, növények, hegyek, s az ukiyo- e mesterei gyakorlatilag botanikai illusztrációnak beillő munkákat alkottak egyes növényekről, csupán a gyönyörködtetés céljából. Erre kiváló példa Katsushika Hokusai, akinek híres művei a “Mályvacserje és veréb”, a “Nőszirmok és szöcske”, vagy a “Krizantém és méhecske”.

Hokusai, Mályvacserje és veréb

Mindez arra utal, hogy a japánoknak hagyományosan kiemelkedő természetszeretete, és növényismerete van.
A hegyek, völgyek azonban nem csak szépségükkel nyűgözték le egykor Japán lakóit, hanem tüzelővel, építőanyaggal, ruhaalapanyaggal, gyógynövényekkel és élelemmel is. A sansai [szanszai] szó szerint “hegyi zöldséget” jelent, s egyúttal a szokást is, hogy – főként a múltban – az emberek az erdők, mezők szezonális gyűjthető élelmét szedegették.
Az évet a természet változásai alapján hagyományosan 72 mini évszakra osztották, s ezen időszakoknak megvannak a sajátságos gyűjthető élelmei is.

Némely növények kimondottan nevezetesek, így a versekben, irodalmi alkotásokban is dicsőített “hét tavaszi fű”, haru-no-nanakusa (春の七草) is. E hét növényből (valójában nem fűfélék) az újév hetedik napján szokás egy kását főzni, ez a nanakusa gayu (七草粥). A következőket tartalmazza:

  • daikon/suzushiro (蘿蔔) – japán retek (Raphanus sativus)
  • hakobera – a nálunk is ismert tyúkhúr (Stellaria media)
  • seri (芹), azaz ázsiai borkóró (Oenanthe javanica)
  • nazuna (薺) – a hazánkban is honos pásztortáska (Capsella bursa- pastoris)
  • gogyó, vagy hahakogusa (母子草) – ennek nincs ismert magyar neve (Pseudognaphalium affine)
  • kabu/suzuna (菘) – kerekrépa, vagy tarlórépa (Brassica rapa ssp. rapa)
  • koonitabirako/hotokenoza (仏の座)– közönséges bojtorjánsaláta (Lapsana communis).

Ezen étel fogyasztása egészséget, erőt, legyőzhetetlenséget ad a hagyomány szerint.

Nanakusa gayu, órajárásával a növények: suzuna, hotokenoza, gogyó, nazuna, seri, hakobera, suzushiro

 

Tavasszal gyűjthetők még többek közt páfrányok, mint a warabi és kogomi, valamint a tara no ki, azaz “mandzsu arália” (Aralia elata) hajtások,  majd év közben különféle levelek, gombák, virágok, bogyók, ősszel pedig többek közt olajos magvak az erdők ehető ajándékai.

Tara no ki

A kashi (Quercus myrsinifolia örökzöld tölgy makkja), shii (Castanopsis cuspisata makkja) és kaya (a Torreya nucifera nagymagvú tiszafa magja) magvak egykor fontos tápláléknak számítottak. Említésre érdemes még a japán vadgesztenye (Aesculus turbinata), melyet szintén fogyasztottak.

Minthogy a hagyományos japán étrendben igen fontosak a leveles zöldségek, több, nálunk csak díszként tartott évelő és cserje rügyét és levelét is gyűjtik, mint a japán csodalevél (Helwingia japonica), a japán szőlő (Vitis coignetiea) vagy az árnyékliliomok (főként a Hosta montana).

Japán csodalevél

Az ehető, petrezselyemhez hasonló ízű gyökeréért, és zsenge leveleiért Japánban már kertekben is termesztett gobo, azaz “közönséges bojtorján” (Articum lappa) is vad zöldség eredetileg.

Gobo

Világszerte egyre többfelé telepítik a finom termésű mézbogyót (Lonicera caerula), ez is sansai gyümölcs, ennek angolszász területen elterjedt neve “haskap” az ainu hasukappu szóból ered.

Egyes terményekért ugyan hosszabb útra is indultak, de a hagyományos japán falvak rendszerint eleve erdős hegyoldalak mentén alakultak ki (ezt a tájmozaikot, ahol a kis rizsföldek, kertek, lakóházak, öntöző csatornák, és az ápolt erdők és füves területek szerves egysége található meg,  satoyamának [szatojama] nevezik), így könnyen elérhetők voltak az ehető vadnövények.

Satoyama

Bár nem erdei növény, de a sansaiba sorolják a nanohanát, amely a hazánkban is jól ismert repce bimbós virágszára.

Ma már Japán lakosságának döntő többsége városlakó, de a sansai ma is ismert fogalom. Sokan szívesen utaznak vidékre gyűjtőutakra, és exkluzív éttermek kínálatában is megtalálhatók a vad zöldségek. Levesekbe, párolva, és persze tempuraként is népszerűek e különleges növények, melyeket ízük mellett sok esetben gyógyhatásuk miatt is kedvelnek.

Sansai tempura

Mindenképp érdemes megjegyezni, hogy ha kedvünk támadna a sansaira, akár itthon, akár Japánban, föltétlenül bizonyosodjunk meg a gyűjteni kívánt növényről, hogy biztosan ehető- e, nem csak egy hasonló, de mérgező növényt találtunk esetleg (hazánkban a medvehagymát szokták például sajnos a mérgező gyöngyvirággal összetéveszteni).

Szintén lényeges, hogy míg a kogomi, azaz “struccpáfrány” (Matteuccia struthiopteris) minden különleges eljárás nélkül főzhető, addig a mérgező warabi, magyarul “saspáfrány” (Pteridium aquilinum) csak speciális kezelés után (például fahamu kerül a főzővízébe) válik biztonsággal fogyaszthatóvá.

Sansai

 

 

Felhasznált irodalom:
Gabrielle Fahr- Becker, Japanese Prints, Taschen, 1994.
Robert Ketchell, Japánkertek egy hétvége alatt, Bioenergetic, 2006.
Charlotte von Verschuer, Rice, agriculture and the Food Supply in Premodern Japan, Routledge, 2016.

Képek:
Hokusai, Mályvacserje és veréb
Nanakusa gayu
Satoyama

A Tara no ki, a Japán csodalevél, a Gobo és a kosárnyi Sansai, mely a képeken látható, a szerző saját termesztése, a Sansai tempurát pedig házilag készítette.

Még több japán növény a szerzőtől:
SZETA – Japán növények és Bio praktikák a termelőtől,
https://www.facebook.com/pg/szetajapannoveny/about/?ref=page_internal

fb-share-icon
close

Merülj el velünk Te is a japán kultúrában!

MINDEN HÓ UTOLSÓ VASÁRNAPJÁN
HÍRÉT VISSZÜK A FRISS TARTALOMNAK!


Elolvastam és elfogadom a felhasználási feltételeket